EDITH KURZWEILl

A 39. Pszichoanalitikus Kongresszus*

A pszichoanalízis napjainkban épp olyan harcra kész és megosztott, mint jó nyolcvan esztendõvel ezelõtt, amikor Carl Jung és Alfred Adler — kollégáikat elhagyva — az emberi lélek mélységeinek feltárásába kezdett. Jung az egyén pszichéjét annak családtörténeti elõzményeibõl és a mitológiából eredeztette, míg Adler a lélek felszabadulását a kibontakozó szocialista jövõben látta. Freud, aki biztosra vette, hogy saját útja a tudattalanhoz — jóllehet lassabb — az igazán célra vezetõ, a hívei között folyó vitákat azzal a ténnyel magyarázta, miszerint a pszichoanalízis egyidejûleg tudományos gyógymód, elmélet és mozgalom. Érvelése alapján e három tényezõ mindegyike kölcsönös függésben áll a másik kettõvel, elmélyült munkát és figyelmet igényel, ezen túlmenõen pedig mindegyiknek megvannak a saját próbakövei, amelyek nem állnak, és amelyeket nem is lehet párhuzamba állítani egymással. Freud maga az elméletalkotásban járt élen; saját és követõi eseteit egyaránt általánosította, azután pedig hagyta, hadd viszálykodjanak csak egymás között a mozgalomban betöltött szerepeikért.

Bárki, aki San Franciscóban részt vett a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület ülésein, amelyeket 1995. július 29–augusztus 5. között tartottak, igazolhatja az állítást: a pszichoanalitikusok még mindig mozgalmuk vezetõ pozícióiért hadakoznak. Noha a rajtuk kívülállók nevezték már õket elitistának, konzervatívnak, sõt túlértékeltnek is, a pszichoanalitikusok továbbra is csak a munkájukkal kapcsolatos nézetkülönbségekkel törõdnek: miben is áll a pszichoanalízis lényege; mely elméleteket támogassanak; miként közelítsenek betegeik pszichéjéhez; valamint hogyan is értékeljék a klinikai adatokat.

Egy álló héten át pszichoanalitikusok a világ minden tájáról a pszichoanalízis tudományát fektették a díványra. Azt, hogy a beteg vajon életben marad-e, nem vizsgálták, bár sem a feltételek, sem a terapeuta személye nem derült ki világosan. A szervezõk tág témakört választottak: “Milyen hatást gyakorol a pszichés valóság a pszichoanalitikusra és a betegre napjainkban?” Amint azt az ülés elnöke, a madridi Leon Grinberg megállapította: “A lelki valóság és annak viszonya a külsõ, más szóval anyagi valósághoz az egyik olyan központi kérdés, amely a pszichoanalízist meghatározza.” A Párizsból érkezett Haydée Faimberg arra emlékeztette a hallgatóságot, hogy Freud 1897-ben a lelki valóság fogalmát annak magyarázatára alkalmazta, hogy a tudattalan vágyak (és tudattalan képzetek) valóságos hatásokat képesek kiváltani. Leo Rangell Los Angelesbõl részletesen elemezte, hogy a konkréttól a pszichológiai felé való elmozdulás mint a csábítást magyarázó fogalom miként állhat továbbra is az elmélet középpontjában: “a szorongás mindig a külsõ és a belsõ egybeolvadása, a külvilágból jövõ veszély és a belülrõl gyülemlõ, a lelki tehetetlenségtõl való félelemmel együtt járó feszültség fúziója”. Isidoro Berenstein, Buenos Aires-i analitikus a pszichikus valóságot a következõképpen írta le: “olyan tárgyként megjelenített élmények, érzelmek, valamint tudattalan képzetek sora, amelyeket az én bensõnek, egyben valóságosnak észlel”. Egyszerûbben fogalmazva nem egyéb, mint az egyén egyik lehetõsége a világ megtapasztalására, amely a korai személyes élettörténetre, érzékelésekre és az alkalmazkodásokra támaszkodik. A pszichoanalitikus abban segít, hogy az egyén megtanuljon mindezekkel együtt tárgyilagosabban látni. A felszólalók esetelemzései és beszámolói, elméleti következtetései még inkább rávilágítottak arra, hogy sokkal egyszerûbb dolog egy beteg segítségére lenni, mint megfogalmazni azokat az átfogóbb tanulságokat, amelyek az emberi lélek mûködését magyarázzák. Ez nem csak a pszichoanalitikusokra áll, hanem igaz a filozófusok, pszichológusok és minden más társadalomtudós tekintetében is.

A pszichoanalízis válságos helyzete nem kizárólagosan abból fakad, hogy mind ez ideig nem volt képes a lélek legbelsõ rétegeibe hatolni annak megmagyarázása érdekében, vajon miért tikkelünk, vagy abból, hogy nem rendelkezünk jól körvonalazott modellel a lélek mûködésérõl. A valódi ok abban rejlik, hogy Freud rejtett ígérete a tudattalan, “az igazi pszichés valóság” teljes feltárásáról nem teljesült. Ugyanakkor kétségtelen, hogy egyre több, különféle hátterû és különféle analitikus iskolából kikerült terapeuta vállalkozik ennek a feladatnak a megoldására.

Ahogy a napok teltek, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy jóllehet a kongresszus témája a pszichés valóság, a résztvevõk gondolatai az anyagi valóságra összpontosulnak. Tulajdonképpen, ez soha nem is került távol szakmai tudatuktól. Ami a nehezen lebonyolított, kényelmetlen elnökválasztási kampányt illeti, az is olyan dezinformációktól és személyeskedõ sárdobálástól volt terhes, mint amilyenekhez az utóbbi esztendõk országos és helyi képviselõválasztásai alkalmával már hozzászokhattunk. Az ellentétek feloldására a nyitó ülés szónokai a kulturális, nyelvi és felfogásbeli sokszínûség elfogadásának szükségességét hirdették. Mindezek ellenére, ezek a segélykiáltások úgyszólván klisészerûnek hatottak a mögöttük meghúzódó nézeteltérések árnyékában, amelyek egyrészt azoknak a kételyeknek a megerõsödését jelentik, amelyek a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület (IPA) 1908-as megalakulása óta a pszichoanalitikus elméletet és gyakorlatot jellemzik, és amelyeket Freud oly egyértelmûen vázolt “A laikus analízis kérdése” címû írásában, másfelõl pedig a karrierbeli és anyagi motívumok jelenlétét tükrözték.

Freud annak idején figyelmeztette amerikai követõit, hogy ne tekintsék a pszichoanalízist az orvostudomány egyik szakágának. Ám azok nem hallgattak rá, és a bekövetkezõ szakadást az orvosi, illetve nem orvosi képzettségû analitikusok között, amely búvópatakként a föld alatt érlelõdött egészen az 1985-ös hamburgi kongresszusig, amerikai pszichológusok magánvádas pere hozta felszínre, amelyet elszigeteltségük okozta jövedelemkiesésük miatt indítottak. Ezáltal azok, akik elõzõleg marginális helyzetben voltak, eltelhettek az örömtõl, hogy végre belépést nyertek “a hatalom központjaiba”. Következésképpen, a “business meeting” emelvényét a teljes végrehajtó bizottság foglalta el — huszonnégy személy, köztük az elõzõ és a leendõ elnöktõl a tiszteletbeli alelnökökig, kilenc “valódi” alelnökig és még sokan mások, három földrész és négy nyelv képviseletében. “Ez a mi politikai bizottságunk” — súgta a fülembe az egyik analitikus. “Szerintem nem csinálnak mást, minthogy a Titanicon átrendezik a nyugágyakat” — vélekedett egy másik.

Valójában a két elnökjelölt, dr. Otto Kernberg és Charles Hanly professzor, nagyon eltérõ háttérrel és képzettséggel rendelkezik. A bécsi születésû Kernberg Chilében járt egyetemre és analízisbe. Jelenleg, mint a Columbia Pszichoanalitikus Kiképzõ Intézet munkatársa az egyik legtermékenyebb és legtekintélyesebb kutató hírében áll. Mióta, többek között, Melanie Klein tárgykapcsolat-elméletét megismertette az Egyesült Államokban, kibékíthetetlen ellentétbe került az amerikai egopszichológusokkal. (Például azt is beszélték, hogy San Franciscóban nem lehetett kleiniánus analízist folytatni.) Hanlynek, aki hatalmas tudású filozófusból lett analitikus, nem kellett ilyen komoly ellenfelekkel megküzdenie. Kiemelkedõ szerepet vállalt abban, hogy a pszichoanalitikus irányzatot követõ észak-amerikai pszichológusokat elismerje az IPA. Részben ez magyarázza, miért szenvedett vereséget Kernberg a saját hazájában, és csupán nemzetközi hírnevének köszönhetõen került be a jelöltek közé. A külországok politikai eseményei ugyancsak befolyásolták a választás eredményét. Például Kernberg állítólag támogatott egy argentínai, úgynevezett fasiszta pszichoanalitikus intézetet egy “tisztával” szemben; ezenkívül azt is beszélik, hogy Franciaországban egy-két évvel ezelõtt az angol elnökjelöltre adta szavazatát, és nem a franciára. Ebbõl fakadóan kizárólag a németajkú tagok elsöprõ többsége voksolt Kernbergre. A résztvevõk hosszas idõt töltöttek azzal, hogy az Argentínából postán küldött, pár száz szavazatot tartalmazó doboz elkallódása felett sajnálkoztak. Vajon a londoni hivatal tartotta vissza a szavazatokat? Vagy tényleg az argentin posta okozta a fennakadást? Most akkor új választást kell tartani — vélték a németek. Ez elõre megfontolt szándékkal történt — így mások. Megint mások úgy tartották, hogy egy újabb választás túl költséges volna. Igen ám, de hogy az elveszett doboz milyen szavazatokat tartalmazott, azt senki sem tudta. Végül Miamiban elõkerült a doboz, és a végrehajtó bizottság döntése értelmében megsemmisítették annak tartalmát.

Minthogy az újonnan elfogadott (fõként pszichológusokból álló) társaságok a hivatalos IPA-tagfelvétellel járó áldásban részesültek, érzelmektõl túláradó befogadó beszédek özönét kellett végighallgatni, amely a hála és köszönet kinyilvánításától a huszonhét évnyi számûzetés felidézéséig, a kivetettség és megalázottság érzésének kifejezésétõl a “másodosztályú” állampolgárságból való megszabadulás öröméig terjedt. Ez a melodramatikus hangulat arra késztetett, hogy néhány résztvevõnek feltegyem a kérdést: munkájuk során, illetve lehetséges pácienseik között milyen elõnyük származik az IPA-tagságból? “Az égvilágon semmilyen” — hangzott a válasz legtöbbször.

“Mi mindig magunk közé fogadtuk a nem orvosi képesítésû analitikusokat” — közölte szinte kivétel nélkül minden általam megkérdezett európai és latin-amerikai résztvevõ. “Ezt a vetélkedést is az amerikaiak indították el” — vélekedett az egyik francia kolléga. “Nem tudtuk, kire szavazzunk”, vagy másként: “Egyik jelöltet sem ismerem személyesen” — nyilatkozták néhányan Latin-Amerikából. (Ez utóbbiak tömegesen képviseltették magukat. Több hozzászólás hangzott el spanyol nyelven, mint eddig bármely IPA-kongresszuson. Ugyanakkor a latin-amerikai szónokok egybehangzóan keseregtek betegeik csekély létszáma felett, ami az érintett latin-amerikai országok hanyatló gazdaságának a következménye.) “Végtére is egyenlõek lettünk” — állapította meg nem egy amerikai klinikai pszichológus, noha továbbra sem értettek egyet abban a korábbiakban fel nem merülõ kérdésben, hogy vajon legyen-e egyéni tagság az Amerikai Pszichoanalitikus Egyesületen (APA) belül.

Zavarba ejtõ volt számomra az a jelenség, hogy számos jó ismerõsöm közül alig néhány árulta el nekem, kire is szavazott. Vagyis, ezúttal is azt az analitikus szabályt követték, hogy a betegek titkait meg kell tartani, de egyben jelezték a prioritásokkal kapcsolatos ambivalenciáikat is. Freud heurisztikus felosztása, amely a pszichoanalízist három összetevõre bontja, változatlanul érvényes, a mozgalom életképessége pedig változatlanul a terápia és az elmélet folyamatos elõrehaladásán múlik. A pszichoanalízis ereje továbbra is a kongresszusi elõadók gazdag és érzékeny esetismertetéseinek megítélésén nyugszik, bármilyen módszerrel, technikával, bármely országban készüljenek is ezek az ismertetések.

E beszámolóban lehetetlen volna kitérni ezekre a témákra, amelyek olyan klinikai kérdések körül forogtak, mint például a decentrált figyelem és hallás; az énerõ és a külsõ valóság kapcsolata egy AIDS-beteg kezelésében; a nyelvi szimbólumrendszerének mögöttes jelentése és a pszichés valóság korlátai; a belsõ és külsõ valóság közötti változó határvonalak; az én és a tudattalan közötti intrapszichés viszonyok; a regresszió az áttételben és a viszontáttételben; a hit és annak felfüggesztése; az emlékezés és az érzékelés; a pszichés változással szembeni ellenállás és ennek legyõzése; a sokféle különbözõ betegre alkalmazható módszerek; a diagnózis és a prognózis — és sok más egyéb téma.

Jó néhány ülést szenteltek annak a kérdésnek, vajon milyen hatást gyakorol a betegek lelki valóságára az anyagi valóság, amelyben élnek. Ezt elsõsorban az Argentínában, Chilében és más elnyomó társadalmakkal kapcsolatban, továbbá a Holocaust túlélõivel és azok gyermekeivel összefüggésben vizsgálták. Sõt, az is felvetõdött, hogy mi lehet a magyarázata annak, hogy a genocídium szó használatát szinte teljesen felváltotta a Holocaust kifejezés használata. Az elmélet, a gyakorlat és a politika egyfelõl akkor tûnt fel egyszerre a színen, amikor a “business meeting”-en az egyik résztvevõ arra szólította fel az IPA tagjait, hogy fejezzék ki megvetésüket a francia elnökkel, Jacques Chirac-kal szemben, amiért kitartott a nukleáris kísérleti robbantások végrehajtása mellett; másfelõl akkor, amikor egy másik résztvevõ a Holocaust és Hirosima közé egyenlõségjelet téve nyitotta meg az egyik ülést. Mindent összevetve, voltaképpen a tudományos ülések felszólalói nem tértek el az eredeti témától: a betegekben élõ pszichés valóság hatása a technikára, a határeseti és a pszichotikus állapotokra, a perverziókra és a neurotikus rendellenességekre, a valóságra és az álmokra, a multidiszciplináris megközelítésre és az elméleti pluralizmusra, végül pedig a beteg hatása analitikusának lelkére. Miként Freud idejében, most is számos plenáris ülés, illetve mûhelycsoport foglalkozott az analitikus kreativitásával, amely az analizált személy tehetségének kibontakoztatását segítheti elõ. Mindezek az elõadások és viták a legmagasabb színvonalon folytak.

A pszichoanalízis jövõje azonban nem sok jót ígér. Bizonyos fokig a szervezési sikerek is az elkerülhetetlen hanyatlást sejtetik. Minden más szakmához hasonlóan, a kongresszusi részvétel demokratizmusa — jóllehet ez kétségbevonhatatlanul helyes és szükséges — a lényegbevágó elméleti fejlõdés felhígulását vonja maga után, s a kiváló teljesítmények bemutatása helyett a különféle országok, nyelvek, régiók stb. bemutatkozását helyezi elõtérbe. A Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesületet eredetileg független, felfedezõ szellemek, tehetséges, látnoki képességekkel megáldott emberek hozták létre, akik lehettek bár kissé hóbortosnak, és túl ambiciózusak, de idegen volt számukra a szervezeti fegyelem és mûködés. Maga Freud, szembetalálkozván ezekkel a jelenségekkel, ugyancsak türelmetlenné és zsarnokivá vált, végül felállította saját titkos bizottságát. A leköszönõ elnök, Joseph Sandler helytálló megjegyzése szerint az a fajta nézeteltérés, ami a legutóbbi választások alkalmával megnyilvánult, mindig is jellemzõ volt az egyesületre. Igaz, 1985 elõtt a nem orvosi képzettségû analitikusok tagságának kérdése az Egyesült Államokon kívül sehol sem merült fel; az országok között a színfalak mögött zajló pozícióharc csupán az elnöki és más magas méltóságokért folyt; ezen túlmenõen elmondható, hogy ekkor még sikerült a belsõ titkokat megõrizni, egyúttal a pletykáknak is elejét venni. Mára már az újabb analitikusi csoportok befogadása nem várt nehézségeket vet fel, ilyen például a postai úton való szavazás.

Megfigyelésem szerint legsúlyosabb kérdésként a merült fel, hogy az egyes csoportok tagjai milyen képzésben és személyes analízisben részesültek. Ez sem egységes, heti két és öt ülés között váltakozik. A New York-i Freud Társaság, valamint a Kaliforniai Pszichoanalitikus Központ tagjai között akadnak olyanok, akik a szociális munka, vagy a szociológia, illetve a klinikai pszichológia területén szereztek doktori címet. De vannak, akik csak egyszerû M. A. fokozattal rendelkeznek — jelezte Norbert Freedman a Nemzetközi Pszichoanalitikus Társaság (IPS) képviseletében, amely az IPA-ba újonnan felvett csoportokból áll. Egyben annak a követelésnek is hangot adott, miszerint ezen társaságok minden tagjával egyenlõként kell bánni az IPA-n belül, és nem szabad elõnyben részesíteni a klinikai területen szerzett Ph.D. fokozatot. Az egyelõre nem világos, hogy ez a demokratikus nekibuzdulás vajon a tudomány elméleti színvonalának esésével jár-e, tekintettel arra. hogy egyenlõ képviseletet nyújt a tudományos testületekben és a bizottságokban. Az idõ mindenre feleletet ad… Annyi azonban bizonyos, hogy — miként a múltban — a minden más amerikai szakmai szervezetben elharapódzó viszály most már az IPA keretein belül is nyíltan folyik. Örvendezhetnek a pszichoanalízis ellenségei… Tény, hogy ha nem sikerül megõrizni a szervezet magas intellektuális színvonalát, akkor a belátható jövõn belül a pszichoanalízis is csak egy lesz a számtalan gyógymód közül: olyan lejáratott “tudomány”, mint amilyen a newtoni fizika, vagy az althusseriánus marxizmus. Tulajdonképpen Freud jóslata, miszerint tanai a pestist hozták az emberiségre, igaznak bizonyult.

* A cikket a Parisan Review 1996/1. számából vettük át (41–52.old.).

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu