KÖNYV AZ ÕSVALAMIRÕL

(Részlet)

Nem gondoltam volna, hogy ily KEMÉNY SZAVAKKAL képes MEGDORGÁLNI, Tisztelt Barátném. Ön világos okfejtést követel tõlem, pusztán csak ennyit. Csak ennyit? Ha tiszta és világos lenne számomra az õsvalami kérdése, Atyaúristennek képzelhetném magamat. Engedje meg nekem, hogy ennél nagyobb szerénységgel gondolkozzak magamról.

Most arra szeretnék visszatérni, hogyan is lettem Freud követõje. G. kisasszony, miután kinevezett kezelõorvosává, bizalmasabbá vált velem. Nyugodtan eltûrte a masszõri tevékenységemmel járó összes lehetséges kezelési módot, de a nehézségek a beszélgetésben megmaradtak. Azután lassanként hozzászoktam — akkor úgy tûnt, játékképpen — körülírásokkal teli beszédmódjához —, és lám csak, egy idõ múlva legnagyobb csodálkozásomra azt vettem észre, hogy olyasmiket látok meg, amiket korábban nem láttam. Megismerkedtem a szimbólumokkal. Fokozatosan kellett végbemennie ennek, mert nem emlékszem rá, hogy mely alkalommal fogtam fel elõször, hogy egy szék nem pusztán szék, hanem egy egész világ; hogy az apa hüvelykujja hétmérföldes csizmát húzhat, hogy azután kinyújtott mutatóujjként erekciós szimbólummá váljon; hogy a tüzes kályha forróvérû asszonyt jelent, a serpenyõ nyele pedig a férfit, és hogy a serpenyõnyél fekete színe kimondhatatlan rémületet kelthet, mert a feketében benne rejlik a halál — ez az ártalmatlan serpenyõ ugyanis a nemi érintkezést jelenti egy halott férfi és egy életteli asszony között.

Mit mondjak még minderrõl? Olyan bódulat fogott el, melyhez foghatót sem azelõtt, sem azóta nem éltem át. A szimbólum volt az elsõ, amit az összes analitikus bölcsességek közül megtanultam, és többé nem szabadulhattam tõle. Tizenöt évnyi hosszú, hosszú út áll mögöttem, ami — ha most megpróbálom áttekinteni — teli van jelképes értelmekre való különös rátalálásokkal, szinte zavarba ejtõen teli, az egész csodálatosan sokszínû, és ragyogó attól, ahogy a színek váltakoznak. Minden bizonnyal hatalmas volt az erõ, mellyel a szimbólumokba való bepillantás megváltoztatott, mert már tanulóidõm elsõ heteiben arra ösztökélt, hogy szimbólumot keressek az emberi test külsejének elváltozásaiban, abban, amit testi, szervi betegségnek szoktunk nevezni. Hogy lelki életünk folytonos szimbolizáció, az olyannyira nyilvánvaló volt számomra, hogy türelmetlenül toltam félre az új — számomra új — gondolatok és érzések elém tolakodó tömegét, és õrült sebbel-lobbal a szervi megbetegedésekben kifejezõdõ szimbolizáció mûködését üldöztem. És számomra mindez varázslatszámba ment.

Gondolja csak el: húsz éves orvosi tevékenység állt mögöttem, melynek során — Schweninger örökségeként — kizárólag krónikus esetekkel foglalkoztam, amikrõl mások már lemondtak. Pontosan tudtam, mit lehet elérni az általam addig járt úton. Minden további nélkül hozzáfûztem most ehhez frissen létrejött szimbólumokkal kapcsolatos tudásom többletét, és szélvészként zúdítottam azt betegeimre. Szép idõszak volt.

A szimbólumokkal egy idõben, a gyakorlatban, betegeimen keresztül megismerkedtem az emberi gondolkodás egy másik sajátosságával: az asszociációs kényszerrel. Feltehetõleg máshonnan származó hatások is közrejátszottak benne: folyóiratcikkek, szóbeli közlések, csevegések, amelyekben részt vettem, de a lényeges hatás G. kisasszonytól jött. Az asszociációkkal is rögtön szerencséltettem pácienseimet; elég megmaradt orvosi szokásaimból ahhoz, hogy kellõ mennyiségû hibát követhessek el — de akkoriban minden nagyon jónak tûnt a számomra.

Tartott ez egy darabig. Ám hamarosan visszaesés következett be. Egyszerre csak ellenem szegültek valamely titokzatos erõk, dolgok, melyeket késõbb Freud hatására megtanultam ellenállásokként jellemezni; idõnként visszaestem abba, hogy az utasítás módszerével éljek, amiért sikertelenségekkel bûnhõdtem, végül azután megtanultam egész tûrhetõen átküzdeni magam mindezen. Összevetve mindent, a dolog várakozáson felül jól ment, és a háború kitörésének idejére kidolgoztam magamnak egy módszert, amely nagyjából megfelelt praxisom követelményeinek. Azután néhány hónapos katonai orvosi mûködésem alatt sebesülteken is kipróbáltam a magam dilettáns, vadanalitikus módszereit — melyeket egyébként azóta is megtartottam —, és azt kellett látnom, hogy a sebek és a csonttörések is ugyanúgy reagálnak az õsvalami elemzésére, mint a vesegyulladás, a szívelégtelenség vagy a neurózis.

Idáig mindez egész tetszetõsen és kellemesen fest, és hihetõen hangzik. Ám ennek a fejlõdésvonalnak a kellõs közepén ott áll valami rejtélyes dolog: nyilvános támadásom Freud és a pszichoanalízis ellen. Nyomtatásban is elolvashatja egy, az egészséges és a beteg emberrõl írott könyvben. Én mindig úgy képzeltem, hogy G. kisasszonytól tanultam az analízist, és máig is így képzelem. Ám ez nem lehet igaz; különben hogyan ismerhettem volna Freud nevét és a pszichoanalízis kifejezést egy olyan idõpontban, melyben állítólag semmit sem tudtam Freudról. Hogy valójában semmit sem tudtam róla, az kiderül a támadás szövegébõl. Ennél a szövegnél nagyobb ostobaságot elképzelni sem tudok. De honnan a csudából hallottam akkor zúgni a harangokat? Csak nemrégiben ugrott be a válasz: elsõ benyomásaimat sok évvel azelõtt szereztem, hogy G. kisasszonyt megismertem volna, egy újságcikkbõl; másodjára pedig egy beteg fecsegésében merült fel Freud neve, aki Isten tudja, hol szedte fel ismereteit.

Hiúságom sokáig visszatartott attól, hogy a tudományos pszichoanalízissel foglalkozzam. Késõbb igyekeztem jóvátenni hibámat, ami remélem, elfogadható mértékben sikerült, ha maradt is itt-ott némi kiirthatatlan dudva analitikus gondolkodásomban és eljárásomban. Elõnye is volt azonban önfejûségemnek, mellyel nem akartam tanulni. Ismeretektõl nem béklyózott vak bolyongásomban nagyjából azon gondolatra bukkantam, hogy a gondolkodó agy tudattalanja mellett azzal analóg tudattalanok léteznek a többi szervben, a sejtekben, a szövetekben stb. is, és lévén hogy ezen tudattalanok az élõ szervezetben bensõséges kapcsolatban állnak egymással, gyógyító hatást lehet gyakorolni az egyes tudattalanokra az agy tudattalanjának elemzésével.

Ne gondolja, hogy cseppet sem érzem magam kellemetlenül, amikor ezeket a mondatokat leírom. Az a homályos érzésem, hogy az Ön kedves bírálatának próbáját sem állják ki, nemhogy egy komoly szaktudományos vizsgálatét. Minthogy számomra mindig könnyebb volt megállapítani valamit, mint bebizonyítani, így itt is ehhez folyamodok és kimondom: analízis útján hatást lehet gyakorolni a szervezet minden, akár pszichikusnak, akár testinek nevezett megbetegedésére. Hogy egy adott esetben analitikusan vagy sebészileg járjunk-e el, fizioterápiás, diétás vagy gyógyszeres kezelést alkalmazzunk, az pusztán célszerûségi kérdés. Nincs olyan területe az orvostudománynak, melyen Freud felfedezését eleve ne lehetne alkalmazni.

Drága Barátnõm! Oly energikusan utalt arra, hogy orvosi praxist folytatok és doktornak nevezem magam, hogy szükségét érzem kicsit bõvebben is beszélni a betegségrõl: hogy hogyan képzelem el a betegségek létrejöttét és kezelését. Legelõször abban kellene megállapodnunk, mit is akarunk betegségnek nevezni. Tekintsünk el attól, hogy mások mit értenek betegségen, és alakítsuk ki a saját fogalmunkat róla. És én itt azt javaslom, mondjuk ki egyértelmûen: a betegség az emberi szervezet életmegnyilvánulása. Szánjon rá idõt, gondolja végig, egyet tud-e érteni ezzel a megfogalmazással, és engedje meg, hogy addig is úgy vegyem, mintha elfogadná javaslatomat.

Ön talán nem tartja különösebben fontosnak a kérdést. Ám ha Ön is harminc éven át fáradozott volna, nap mint nap, azon, hogy ezt az egyszerû mondatot az emberekkel megértesse, és harminc éven át nap mint nap megtapasztalta volna, hogy sehogy sem akar ez a fejükbe férni, cseppet sem csodálkozna, hogy ekkora súlyt fektetek rá, hogy legalább ezt az állítást megértse.

Ha valaki, mint én, a betegséget a szervezet életmegnyilvánulásának tartja, az a betegségben nem lát többé ellenséget. Nem jut eszébe, hogy le akarja gyõzni, nem törekszik meggyógyítani, még csak nem is kezeli. Ugyanolyan abszurd volna számomra egy betegséget kezelni, mintha az Ön gunyoros kedvét úgy igyekeznék elhárítani, hogy levelének apró kis szurkáit gondosan átírnám kedves megjegyzésekké, ráadásul anélkül, hogy ezt Önnel egyáltalán közölném.

Abban a pillanatban, ahogy belátom, hogy a betegség a beteg mûve, ugyanolyanná válik számomra, mint járásmódja, beszédmodora, arcának mimikája, kezeinek gesztikulációja, a rajz, amely ezen kezek közül kikerült, a ház, amelyet épített, az üzlet, amelyet megkötött, vagy az az út, melyet gondolatai követnek: jelentõségteli szimbólumává az õt uraló erõknek, melyeket megkísérelek befolyásolni, amikor ezt helyénvalónak látom. A betegség így már nem valami abnormális, hanem valami olyasmi, ami következik azon ember lényegébõl, aki beteg és kezeltetni akarja magát velem. A különbség abban áll, hogy az õsvalami alkotásai, melyeket betegségeknek szoktunk nevezni, adott esetben kényelmetlenek az alkotó vagy a környezete számára. De végsõ soron az éles hang vagy az olvashatatlan kézírás is elviselhetetlen lehet az ember és a körülötte élõk számára, és egy célszerûtlenül megépített ház esetében is ugyanúgy átalakításokra van szükség, mint például egy gyulladásos tüdõnél, tehát végül is nincs lényeges különbség a betegség és a beszéd, az írás vagy a házépítés között. Más szavakkal: nem tudom többé rászánni magam, hogy másképpen bánjak egy beteggel, mint olyasvalakivel, aki helytelenül ír, helytelenül beszél vagy helytelenül épít. Igyekszem kipuhatolni, hogy õsvalamije miért és mi célból él a helytelen írás, beszéd, építkezés vagy a betegség eszközével, mit akar ezzel mondani. Magától az õsvalamitõl fogom megtudakolni, hogy milyen okai vannak erre a számomra és saját maga számára is kellemetlen eljárásra, beszélgetni fogok vele róla, és meglátom, hogy ezek után mit tesz. Ha egy beszélgetés nem elég, megismétlem tízszer, hússzor, százszor, mindaddig ismétlem, amíg ennek az õsvalaminek elege nem lesz a beszélgetésekbõl, és változtat a magatartásán, vagy pedig rákényszeríti teremtményét, a beteget, hogy elhagyjon — megszakítsa a kezelést vagy meghaljon.

Elismerem, hogy szükséges lehet, és legtöbbször szükség is van arra, hogy amilyen gyorsan csak lehet, átépítsük vagy lebontsuk a rosszul megépített házat, ágyba dugjuk és ápoljuk a tüdõgyulladásos beteget, a vízkórosból digitálisszal kihajtsuk a vizet, helyre tegyük és rögzítsük a törött csontot, az elüszkösödött testrészt levágjuk. De úgy gondolom, joggal remélhetjük, hogy ha egy frissen elkészült ház rögvest a tulajdonosnak való átadás után átépítésre vagy lebontásra kerül, akkor építõje magába száll, felfogja, hogy milyen hibákat követett el, és ezeket többet nem követi el, avagy felhagy teljesen a mesterségével. Hasonlóan bízhatunk abban, hogy ha az õsvalami ártott saját gyártmányának, tüdejének vagy csontjának, és ezáltal fájdalmat és szenvedést élt át, ettõl észre tér és a késõbbiekre nézve valamit tanul. Más szavakkal: tapasztalatok útján az õsvalami meggyõzõdhet róla, hogy butaság betegségek elõállításával mutatni meg erejét ahelyett, hogy dalok, üzletkötések, vizelés vagy nemi aktus létrehozására használná azt. Mindez viszont nem ment fel engem — akit õsvalamije arra késztetett, hogy orvosnak menjen — az alól, hogy idejében felfigyeljek embertársam betegségkeresõ õsvalamijének indítékaira, méltányoljam azokat, és ha ez szükséges és lehetséges, ellentmondjak neki.

A dolog elég fontos ahhoz, hogy más oldalról is megvilágítsam. Alapvetõen ahhoz vagyunk szokva, hogy a velünk történtekért tetszésünk szerint a külvilágban vagy a magunk belsõ világában keressük az okokat. Amikor elcsúszunk az utcán, banánhéjat keresünk, vagy egy követ, és megtaláljuk a külsõ okot, ami miatt elestünk. Ezzel szemben, ha elõveszünk egy pisztolyt, és a homlokunk közvetlen közelében elsütjük, nézetünk szerint ezt belsõ okokból, szándékosan tesszük. Ha tüdõgyulladást kap valaki, azt a pneumokokkusz-fertõzés számlájára írjuk, ha viszont feláll a székébõl, keresztülmegy a szobán, kivesz a szekrénybõl egy adag morfiumot és beveszi, úgy gondoljuk, hogy belsõ indítékból cselekszik. Ön is jól tudja, hogy én az a fajta vagyok, aki mindent mindenkinél jobban akar tudni. Így amikor valaki elém tette azt a bizonyos, minden rendõri tiltás ellenére az utcán heverõ banánhéjat, ami miatt Lange asszony eltörte a kezét, odamentem, és azt kérdeztem: “Mi a célja Önnek azzal, hogy eltörte a karját?” És amikor valaki elmesélte, hogy Treiner úr tegnap morfiumot vett be, mert nem tudott elaludni, megkérdeztem Treiner úrtól: “Hogyan és mitõl vált tegnap oly erõssé Önben a morfium gondolata, hogy álmatlanná vált azért, hogy morfiumot vehessen be?” Ez idáig minden esetben választ kaptam ilyen jellegû kérdéseimre, amin egyáltalán nincs mit csodálkozni. Mindennek két oldala van, és két oldalról is szemlélhetjük õket. Mindenütt találni fog az ember — ha veszi magának a fáradságot — egy külsõ és egy belsõ okot az élet történéseire.

Sajátos következményekkel járt, hogy a mindent-jobban-tudásból sportot ûzök. Ezzel foglalkoztomban egyre inkább a belsõ okok felkutatása csábított; részben azért, mert olyan korban születtem, amikor folyton és csakis bacilusokról fecsegtek, mintha a meghûlés vagy a gyomorrontás szó nem is létezne, részben pedig, mert már korán kialakult bennem — a Trollok rátartiságának megnyilvánulásaképpen — az a vágy, hogy találjak magamban Valamit, egy Istent, akit mindenért felelõssé tehetek. De mivel túlságosan jó neveltetést kaptam ahhoz, hogy kizárólag a magam számára tartsak igényt a mindenhatóságra, a többi ember számára is vindikáltam azt: nekik is feltaláltam ezt a számukra oly megbotránkoztató õsvalamit, és most már megállapíthattam: “A betegség nem kívülrõl jön, az ember maga teremti meg. A külvilágot csak eszközként használja fel a megbetegedéshez. A világ kimeríthetetlen eszköztárából hol a szifilisz spirohétáját ragadja ki, hol egy banánhéjat, hol egy puskagolyót, majd egy megfázást, hogy ezzel önmagának fájdalmat okozzon. Mindezt az örömszerzés érdekében teszi, mert az ember természeténél fogva örömét leli a szenvedésben, ugyanis természeténél fogva bûnösnek érzi magát, és a bûnösség érzését önbüntetéssel akarja eltávolítani, hogy elkerüljön valamely kényelmetlenséget. Mindezen sajátosságoknak többnyire nincs tudatában, mert a valóságban mindez elzárva megy végbe az õsvalami mélyén, amelybe soha sem tudunk bepillantani. Ám az õsvalami kifürkészhetetlen rétegei és egészséges emberi értelmünk között léteznek a tudattalannak a tudat által elérhetõ rétegei is — amit Freud tudatosíthatónak nevez —, ahol igencsak érdekes dolgok találhatók. És az a legsajátságosabb, hogy amikor az ember ebben kutakodik, nem ritkán megtörténik, hogy egyszer csak arra lel, amit gyógyulásnak nevezünk. Anélkül, hogy a legkevesebbet is értenénk belõle, hogyan jön létre ez a gyógyulás, amiben lényegében semmi érdemünk nincs — ezt nem gyõzöm hangsúlyozni.”

(…)

Az õsvalami csodálatos dolgokra képes. Meggyógyít, megbetegít, kierõszakolja egészséges testrészek amputációját, puskagolyó elé kergeti az embert. Röviden: szeszélyes, kiszámíthatatlan és igazán szórakoztató dolog.

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu