DOMINANCIAVISZONYOK ÉS EVÉSZAVAROK

avagy a megevett hatalom

Sigmund Freud megfigyelései óta nyilvánvaló, hogy az orális aktivitás mély érzelmi feladatokat tölt be. Az ember látszólag minden cél nélkül rágógumizik, napraforgót, pattogatott kukoricát rágcsál, vagy cigarettázik. Máskor mértéktelenül iszik, még akkor is, ha nem szomjas. Ellenállhatatlan vágyat érez a zabálásra, miközben túlsúlyára panaszkodik.

Hasonló jelentõsége lehet a test méretének is, máskülönben miért ne tudnánk könnyedén megszabadulni a felszedett túlsúlytól? A leadott kilók mellett valami mást is elveszít az ember, amikor drasztikus módszerekkel (például a bél egy szakaszának eltávolításával) visszafordíthatatlanul lefogyasztják. Az ilyen személyek szorongóvá és levertté válnak. Az öngyilkosság is gyakoribb közöttük (Espmark, 1992). A legtöbb biztosnak kikiáltott fogyókúra valójában hosszú távon teljesen eredménytelen, a nehezen leadott kilók gyorsan visszarakódnak. A tartós éhezés drasztikus és semmi más külsõ hatáshoz nem hasonlítható személyiségváltozást és morális romlást okozhat.

Az evészavarokban sokszor a dominanciakérdések állnak a tünetnemzés elõterében. Anorexiában gyakori, hogy az egyre fogyó beteg a súlyvesztéssel igyekszik eltûnni a világból, egyes betegek az árnyékukat is sokallják. Ez a tendencia egyszersmind erõsen ambivalens jelentésû: így kerül a család figyelmének középpontjába a beteg, tehát éppenséggel dominanciát harcol ki, uralkodik a családon, evési dacával központi helyzetet teremt magának. A meghalás kockázatát vállalva — megszûnve — akarnak dominanciát. A családot éppúgy kontrollálni szeretnék, mint a testüket. Jóllehet a test — elszabadulva — már a saját útját járja (Vandereycken, 1991).

Az étel, az evés és a test mérete igen fontos feladatokat tölt be lelki életünkben. Az étkezéshez fûzõdõ szokások éppúgy kifejezhetnek dominanciát, ahogyan a meghitt szeretet jele is lehet (Forgács, 1991). A Szeress Mexikóban címû regény hõsnõje például mindenfajta érzelmét az ételekbe fõzi bele (Esquivel, 1994).

Ezeket a megfigyeléseket használják fel az úgynevezett “lunch session”-ökben a strukturális családterápia követõi. Megfigyelik az együtt evõ pácienseket, hiszen az asztal körül felmerülõ érzelmek és interakciók elemzése által könnyedén megérthetõk a család dominanciaviszonyai (Minuchin, 1974).

Egy XVIII. századbeli táplálkozástudós szerint az õsháborúk végsõ célja a területszerzés, a jó legelõk, a halakban gazdag vizek, végül is a táplálék megszerzése volt (Brillat-Savarin, 1919). Az óegyiptomiaknál egyébként a táplálék (“kau”) és a hatalom (“bau”) szavak rendkívül hasonlítanak egymásra (Dobrovits, 1979).

Az élelem birtoklása valódi hatalmat jelent ott, ahol szûkösen van belõle. Az ornitológusok visszájára tudják fordítani a madárvilágban a fölérendeltségi viszonyokat az etetõ áthelyezésével. Minél közelebb kerül az etetõ egy egyed megszokott tartózkodási helyéhez, annál inkább sikerül társai fölé kerekednie (Majer, 1987).

Az étek birtoklása és a fölény alapvetõ kapcsolatát Hans Sach Schlarrafenland címû mûvében is megjelenítette. Egy olyan országot álmodott meg, ahol a telhetetlen étvágy a legfõbb erény. Minél falánkabb valaki, annál nagyobb a hatalma és annál nagyobb becsben van. Aki például megütközik a véres hurkákkal, azt lovaggá ütik…

Ismertek a menük sorában olyan ételek, melyek társadalmi rangot fejeznek ki, pl. a kaviár, vagy mint régen a só (amit fizetõeszközként is használtak), vagy a krumpli (aminek fogyasztása, Európában sokáig csakis a nemesek kiváltságos elõjoga volt) (Csupor, 1979). A fehér színû ételek annyira fontos hatalmi bélyeget hordoztak, hogy nemritkán gipsszel, timsóval, sõt mérgezõ ólomfehér festékkel színezték, nehogy csorbát szenvedjen az elõkelõség (Brierley, 1973). A közhiedelem szerint a bifsztek, az erõleves vagy a kakasételek erõt és hatalmat adnak fogyasztójuknak. Máshol az étel fûszerezettsége jelzi az elfogyasztó dominanciáját. A mexikóiaknál, a spanyoloknál, és a magyaroknál annál férfiasabb valaki, minél csípõsebb ételt képes lenyelni, vagy minél erõsebb dohányt szív, még akkor is, ha esetleg megfullad ezektõl. A fogyasztói világban külön jelentõséggel bír az, hogy ki hol elégíti ki táplálkozási ösztönét.

A nagy test, mint az erõ és a hatalom szimbóluma a filogenezis korai szakaszán, már a halaknál megjelenik. Két egyed között a dominanciaküzdelmet különféle erõdemonstrációk vezetik be: ilyen például az úszók kifeszítése, a kopoltyúk széttárása (pl. a sziámi harcoshalaknál), a test felfújása (a békáknál), a tollazat, a szõrzet felborzolása, a támadófegyverek (pl. fogazat) mutogatása. Ha elég meggyõzõek a testméret szimbolikus hatalmi jegyei, már ez is eldöntheti az egyedek közötti rangsort, nem szükséges ténylegesen harcba szállni. Ezzel szemben az alárendelt állat igyekszik minél kisebbé válni, elfedi minden agressziót kiváltó testrészét. Az állat tolla, szõrzete ilyenkor lesimul, kiálló testrészeit (fülét, farkát) behúzza. A rangsorban elfoglalt helyet a fizikai erõ és a testsúly alapvetõen meghatározza. A státusjelzõ morfológiai bélyegek elvesztése a rangsorban már elfoglalt helyrõl való lecsúszással fenyeget. A rangban elõrébb álló nagy testû egyed számtalan elõnyt élvez. A domináns egyed elõjogokkal rendelkezik a párzáskor, és még többet is ehet.

A természeti népeknél még ma is a testsúly az egyik leglényegesebb szempont a közösségi hierarchia szervezõdésében (Szollár, 1986). Az újabb kultúrákban még sincs olyan nyílt érvényû jelentése a testméretnek, mint a filogenetikus hagyományokban. Az elhízott embereket sokan szánalomra méltónak tartják, sõt gyakran általános szociális rosszallás is nehezedik rájuk. A spártaiak egyenesen kizárták õket az állami funkciókból. Egy mai amerikai felmérés szerint a munkaadók 16%-a nem kíván kövér nõket alkalmazni. A kövér emberek státusát sok tekintetben hasonlónak tartják a feketék ötvenes évekbeli státusához. A megkülönböztetés ellen elszántan harcolnak a kövérek (Herman, 1976).

Ezzel szemben még ma is vannak olyan helyzetek, amikor a kövérség nemcsak engedélyezett, hanem kifejezetten elfogadott is. Aligha lehetne ékesebb bizonyítékot találni erre a japán szumó birkózók példájánál. A punjabi indiánok még ma is így üdvözlik egymást: “you look fat and fresh today”, azaz “kövérnek és frissnek látszol ma” (Nasser, 1988). Európában pedig a legtöbb családnak a kövér gyermek az egészséget, míg a sovány a szegényes nevelést és a betegséget implikálja. Szabó Zoltán A tardi helyzet címû mûvében így dicsérik a gyermeket: “milyen szép kövér gyerek”. Ugyanebben a mûben — érthetõen — az egyik gyermek legfõbb vágya: “…és kövér is szeretnék lenni”. Móricz Zsigmond Tündérkert címû regényében a sovány kis mesterember ekképp sóhajt fel: “Milyen jó kövérek az urak!” Geoffrey Chaucer a Canterbury mesékben egy földesúr hatalmáról írja: “In his own shire he was a man of weight”. A man of weight, azaz a súlyos ember egyben a fontosság és kvalitás embere is. A magyarban is gyakorta mondjuk valakire, hogy fajsúlyos, ha kimagasló érdemei vannak.

A domináns pozíciót elfoglaló, vezetõ beosztású férfiak még ma is kövérebbek az átlagnál. A felsõ vezetõi beosztásban dolgozó férfiak 64 százaléka túlsúlyos, míg az átlag értelmiség körében csak 40–50 százalékos a túltápláltak aránya. A vezetõi szinteken felfelé haladva a túlsúlyosak aránya egyre fokozódik. Rendkívül magas a diploma nélküli vezetõk körében az elhízás (Béki, 1986). A hozzáértés hiányát az õsi domináns test, a megjelenés — úgy tûnik — pótolhatja. Érthetõ hát Andersen (1959) kesergése: “A mai világban csak az viszi valamire, akinek pocakja van. Azt észreveszik.”

Hippokratész tanítása szerint az orvosnak jól táplált ember benyomását kell kelteni, mert a beteges külsejû doktor nem sok bizodalmat kelt a gyógyító készséget illetõen. Az ókori bölcs vélekedését egy mai vizsgálatban igazolni tudták. A betegek többsége a testes orvosra szívesebben rábízná magát, hiszen számukra ez sugároz erõt, hozzáértést és biztonságot (Sándor, 1968). Egy felmérésünk szerint a férfi medikusok zöme — mintha olvasta volna Hippokratész intelmét — szeretne egy-két kilóval testesebb lenni (Túry, 1994). A kövérség nem egyszerûen egy orvosi probléma, hanem ódon eredetû kommunikációs jelzés is, ami a dominancia és a pozitív érzések kifejezését, ezáltal pedig az önmegvalósítást is hivatott segíteni. Ez magyarázhatja azt a tényt, hogy kevés férfi igyekszik súlytöbbletétõl megszabadulni, ha valamilyen betegség egyébként erre nem kényszeríti (Joó, 1991). A férfiak “nagyevése” gyakran szociális értéket képvisel, ezért nem is titkolják ezt, míg a nõk ezzel szemben rejtetten, szorongva, bûntudattal és kényszeresen birkóznak meg a leküzdhetetlen kontrollvesztettséggel (Túry, 1989).

Valami történik a nõkkel is, mihelyt a társadalmi csúcsra kerülnek. Többek között Mrs. Thatcher, illetve Lady Diana azonnal megváltoztatta a hajviseletét. Feltupírozták a hajukat, így növelve meg a testük nagyságát, a dominancia kifejezésének õsi módján. Úgy tûnik, hogy az alacsony nõk manapság hajjal és válltöméssel akarják “überolni” asszonytársaikat (Du Cann, 1991).

A kövér embert gyakran kisebbrendûségi érzés is gyötri, amit a túlméretezett súllyal szoktak magyarázni. Azonban ennek fordítottja is igaz lehet. A kövér ember leginkább az evésben és a súlygyarapításban ér el sikereket. Kisebbrendûségi érzését végül is megeheti, a dominanciát sugalló nagy testtel kompenzálhatja. Miközben kisebbrendûnek, tehát kicsinek érzi magát, a teste nagy lesz. Ezáltal maga a test kisebbrendûségi érzésekkel bajlódó viselõje válik hatalmassá, hiszen a méret — mint a filogenezisben — értékjelzõ is lehet, õsdominanciát is takarhat. Ezt jelzik a nagyra tartja magát, nagyképû, dagad a keble a büszkeségtõl stb. kifejezéseink. A kompenzációs folyamatot jól illusztrálják a magyarban használatos egyes kifejezések: felfuvalkodott, pöffeszkedõ stb. Ezek angol nyelvû megfelelõi az inflated vagy a puff up kifejezések, amelyek szintén felfújt, pöffeszkedõ jelentésûek. Ugyanilyen jelentései vannak a német aufgeblasen szónak. Az angol swollen head kifejezés jelentése öntelt, beképzelt, nagyképû, de szó szerinti fordítással dagadt fejet jelent. Az angol rise ige egyaránt jelenti, hogy dagad és feljebb jut a társadalmi ranglétrán. Ilyen módon a kövérség a fölény egyik atavisztikus megvalósulási módjának is tekinthetõ. Hasonló szellemben vélekedik a kövérekrõl a századforduló rémesen elhízott neves szatirikusa, Huszár Károly is: “A kövérség egy kiváltságos kaszt külsõ szimbóluma” (Huszár, 1988).

Az ember szembekerül a világgal és megküzd vele. A munkát az evéssel fejezi be: felfalja a világ meghódított darabját. Ha eszik, mindig jókedvûen és örvendezve találkozik a dolgokkal. Az evés során úgy szûnik meg az ember és környezete közötti határ, hogy az ember van fölényben, a test kilép saját határai közül, legyõzi a világot, belõle gyarapítja magát. Szétszaggatja, bekebelezi, felemészti környezetét. A világot lenyelve növekszik. Úgy érzi, õ az erõsebb, mert õ nyeli le a világot, nem pedig fordítva. A munka utolsó mozzanata mindig is a féktelen lakoma volt: “az ember mintegy a nyelve hegyén ízlelheti meg a legyõzött világ zamatát” — írja Bahtyin (1979). Ezek alapján hinnünk kell az amerikai gasztro-ideológus, Fechner tanainak. A fechnerizmus szerint a boldogság titka az alapos rágásban rejlik. Sokat kell rágni, mert aki így cselekszik, az felemészti a világ minden gondját, mindig jókedvû és ráadásul egészséges marad (Sándor, 1968). A buddhisták is hasonlót tanítanak: nyelés elõtt rágjuk meg harmincháromszor a falatot.

Az emlõsöknél az agresszió õsi levezetési módja a harapás, ami egyben az étel bekebelezésének elsõ mozzanata is. Humán szinten a primer orális agresszivitás a szocializált evésbe szublimálódott. A kövér emberek minden agressziójukat ki tudják élni az evésben, ezért zömmel veszélytelenek embertársaikra. Ha az eredeti levezetésmód frusztrált, ha az evés akadályokba ütközik, az agresszió felgyülemlik és más réseken nyer szabad utat.

A véres-végzetes vallásháborúk és a nagy éhínségek a világtörténelem során mindig egybeestek (De Castro, 1965). Joggal fohászkodnak a görögök ekképpen: “Istenem, tekints utálattal a hasra és táplálékára, az erkölcs általuk vész el”. Hermann Imre Budapest ostromakor figyelte meg, hogy az éhezés miatt az agresszív gondolatok, szavak és cselekedetek elszabadultak (Hermann, 1984). A hiányos táplálkozás tüneteként kialakuló gyilkos agresszió alighanem legdrámaibb formája a kelet-indiai és trópusi ámokfutás, mellyel Stefan Zweig Ámok címû kisregényében ismerkedhetünk meg (Zweig, 1972).

Többé nem emészti magát az ember, ha egyszer ételt emészthet. Az evés során feloldódnak a gátlások. Az étkezõ ember már nem féli, hanem felfalja a rémisztõ külvilágot. A gyõzelmes zabálás alatt nevetségessé és kisszerûvé válik minden, ami eredetileg félelmetes volt. Az ember jókedvében már-már kipukkad a nevetéstõl és (tegyük hozzá) a bezabált ételhegyektõl. A lakomák pohárköszöntõibõl és tósztjaiból az optimizmus sugárzik, az ember eljövendõ diadalát, a javakban való dúskálást és az újjászületést ünneplik (Bahtyin, 1979).

Nem véletlen, hogy minden nemzet diadalmas magasságokba emelte a maga nagyevõ hõseit. A krónika õrzi például Kohlnicker nevét, aki a XVIII. században fantasztikus étvágyával szerzett osztatlan népszerûséget. A passaui polgár — a fáma szerint — egy ültében két egész borjút bírt felfalni, és állítólag megivott rá még 20 liter bort is (Szabó, 1989). Rabelais Gargamellájának evési képessége is csodálatra méltó: tizenegy hordó pacalt eszik meg. A népi komikum egyik legkedveltebb XVII. századi alakja pedig a kövér Guillaume volt, kinek kövérsége elképesztõ méreteket öltött: “jó pár lépést kellett tennie, ha el akart érni saját köldökéig”. Két helyen fogta át öv, a melle és a hasa alatt, amitõl nagyjából úgy nézett ki, akár egy boroshordó. Embertársai inkább átugrották, minthogy kerülgették volna (Bahtyin, 1979). A magyar népmese feneketlen bendõjû hõse pedig száz gombóc megevésének jutalmául még száz gombócot kér. Minden kornak és helynek megvannak ezen joviális és szeretett kövér személyei, mintha a lényükbõl sugárzó optimizmus valamennyi közösség szükséglete lenne. Gondoljunk csak a pocakos népi clownokra, Pickwick úr gömbölyded haskójára, és a Stan és Pan történetek túlsúlyos figurájára, Bud Spencer kedves macis megjelenésére, vagy akár a mi Pa Dö Dönkre. Minden korban kiemelkedõ figyelem övezte az extrémen elhízott embert. A múlt század végén Budapesten a Fehér Hajó fogadóban lehetett szerény belépõdíj ellenében megtekinteni azt a Sárszentmiklóson született csodagyereket, aki kereken száz kiló volt. Súlybajnokunk nemzetközi viszonylatban kicsinek találtatott, hiszen egy Stíriából érkezett mindössze kétesztendõs kisfiú a mérlegre téve másfél mázsát nyomott (Fehér, 1987)! A földi javak eme bõségbödönjei a vidám, egyetemes zabálási utópiát, a szájba repülõ sült galamb és a terülj-terülj asztalkám megszerzésének archaikus vágyát, a boldogságos szaturnuszi aranykort testesítik meg.

A testsúly a veszélyek elleni hárításul is szolgál. A kövér gyermekek személyes térigénye kisebb, mint a normális súlyú társaiknak. A nagy test eleve védelmet biztosít. A sovány gyermekek távolságtartása azonban hasonlóan csökken, ha vattamellényt (testet körülvevõ védõréteget) adnak rájuk. A fizikális védettség a közelséget veszélytelenebbé teszi, így a zsírszövet — úgy tûnik — pszichés védõfalként is funkcionál (Geiger, 1978). A hízás során a stresszre adott támadási és menekülési reakciók közül a menekülés egy statikus formája nyilvánul meg. A test úgy távolodik el a veszélytõl, hogy “zsír-védõpáncélt” épít maga köré. Az evés azonban nemcsak a menekülést, hanem egyúttal a támadást is megvalósítja.

A kövér ember számára gyakran komoly nehézséget jelent az ellenséges érzés kimutatása. A békés és barátságos kövér ember agressziója mintha zsírrá alakult volna. Bastiaans egyik nõbetegébõl például döbbenetes mennyiségû agresszivitás tört ki narkoanalízis során, amit követõen tizenhat kilót fogyott (idézi Herman, 1976). Bychowski értelmezése szerint a kövér ember csakis orális bekebelezõ mechanizmus útján tudja levezetni az agresszióját, képletesen és egészen konkrétan szólva “lenyeli” az ellenséges érzéseket, amit lényegét tekintve sokan a kannibalizmus egyik tudattalan formájának tartanak (idézi Herman, 1976).

Az ellenség megevése valamikor nemcsak jelkép volt. Bulcsúról, a magyar vezérrõl írta Kézai Simon (1984): “Hogy bosszút álljon, több németet nyárson süttetett meg, s állítólag olyan kegyetlenséggel tombolt ellenük, hogy némelyiküknek úgy itta a vérét, mint a bort.” Kínában manapság is elõfordul ilyesmi. A hírhedt kulturális forradalom idején a vörösgárdisták a Huangcsi tartományban emberevésre adták fejüket. Több száz ellenforradalmárnak kikiáltott személy megfõzött végtagjaiból ételt készítettek, és ünneppel köszöntve a felettük aratott gyõzelmet, felfalták húsukat. A burzsoá elhajlók tetemeit kitették a kirakatba — hogy mindenki megszemlélhesse õket — elfogyasztás elõtt. A kannibalizmus nyilvános volt, ezzel kellett bizonyítani a proletár forradalomhoz való hûséget (E. P. 1993).

A Vatra Romaneasca elnevezésû román nacionalista párt transzparensein ez állt 1990-ben: “Magyar vért kívánunk inni” (hozzáfûzhetjük, az ellenség megevésének primitív szokása szerint). Tóth-Máté Miklós A bosszú címû novellájában, a mellõzött öreg hõs kenyérbõl kifaragja, majd tehetetlen dühében felfalja elöljárója mellszobrát, ezzel viszonozva megaláztatottságát. Az ellenség felfalásának õsi szokása mára csak szimbólum maradt. Ungvári Tamás szerint a húsételeken található élénkvörös ketchup még ma is a vért pótolja. Az ellenség vérének ivása vagy a — némileg civilizáltabb — buffalói korok véres húsa eltûnt a tényleges étkezési szokásokból. A jelképes vér és a felfalás agresszív jellege azonban mindmáig fennmaradt. Az orális agresszivitásnak alighanem nehezen pótolható lelki funkciója lehet. A bulimiában elõforduló regresszív orálszadisztikus (kannibalisztikus) megnyilvánulások jelentése: a szülõk és a szociális környezet fölötti uralom megszerzése vagy a társak szimbolikus megsemmisítése (Igoin, 1979; Feiereis, 1989).

A kövér ember szemre békés és barátságos. Valójában az orális alkathoz destruktív és szadisztikus impulzusok is tartoznak, hiszen a fogazat nemcsak a táplálkozás ösztönének egyik végrehajtó szerve, hanem a támadásnak és a védekezésnek is hatalmas fegyvere (Hermann, 1984). A száj az arc közismert csatatere. A ragadozó állatok összecsapás elõtt félelmetes agyaraikat, fogazatukat mutogatják. Civilizált világunkban az ember nem támadhat és nem védekezhet az õsi és primer módon, a fogaival. Az orális agressziót és defenziót kénytelen idõlegesen konzerválni és áttételesen a szocializált evésben kiélni. Az étel ilyen esetben az agresszió eredeti tárgyát, egy ellenséges személyt jelölhet.

A fogazat erõssége és a rágás mûködése az embernél elcsökevényesedett, nem tûnik elég agresszív eszköznek. Ezért a világ egyötöde fegyverszerû segédszerszámokat használ fel az evéshez, ehhez a “szadisztikus rituáléhoz”. Legalábbis Bernat Rudofsky a késsel-villával való étkezésben a kannibalizmus atavisztikus jelenlétét véli megelevenedni. Képzõmûvészeti alkotásaiban a villát az ördög vasvillájaként illusztrálja, mint olyan eszközt, amely az istenadta ujjakat semmibe veszi (Szegõ, 1988). Az európaiak barbárok, mert kardokkal esznek — állítja a kínai mondás.

A kés valóban támadó fegyver, veszélyes eszköz is lehet. Sebek ejthetõk, megölt állatok darabolhatók fel vele. A XV. századtól számos tilalom is fûzõdik a kés használatához. Nem illik folyton kézben tartani, magasra emelni pedig végképp nem ajánlatos, mert ez a támadás képzetét váltja ki. Egy XV. századi illemkönyvben írják (Elias, 1987): “Ne tartsd a kést ábrázatod felé, mert szörnyû az s igen félelmetes”. Olyannyira nem ajánlatos ilyet cselekedni, hogy amikor az anhalti herceg, Lipót Frigyes egy angol udvarban ebédelve véletlenül a szájához emelte a kést, a mellette ülõ dáma elájult rémületében (Szabó, 1989).

Az eddigiekben azt fejtegettük, hogy a testméret, az evés, az etetés és az étellel kapcsolatos attitûdök jelentõs kifejezõi a rejtett dominanciaviszonyoknak. Nemcsak a hatalmat, de még a meghitt szeretetet is kódolhatja. Ez utóbbira jó példa lenne Woody Allen egyik filmjének Danny nevû hõse: “…mindent megtett Louért… Segített kiválasztani a ruháit… még együtt is evett vele.”

Egy XVIII. századbeli táplálkozástudós említi Gastereát, a tizedik múzsát, aki az étkezés élvezeténél, az asztali örömöknél elnököl (Brillat-Savarin, 1912). Szobrát úgy szokás megalkotni, ha bárki látná, úgy tessen neki, mintha annak a nõnek a vonásait látná, akit legjobban szeret vagy szeretett. Az imádott nõben az anya alakját sejthetjük. A szoptatás során az anya és a táplálék nem választható külön. Az étel eredeti jelentése az anya maga. Amikor a “szeretvelevés” vágya kielégítetlen, az evés pótcselekvésként jelentkezhet, hiszen a szeretés egyenlõ az etetéssel, az etetve levéssel, végül is az evéssel.

Egy bulimiás (az ételt mértéktelenül zabáló, majd végül saját magát hánytató) egyetemista, az anyjához fûzõdõ felemás viszonyát a fönt említett tüneteivel fejezte ki. Egyszerre akart nagyon azonosulni és nagyon eltávolodni anyjától. Nagyokat zabált, de aztán rendre kihányta az anyját szimbolizáló ételt.

A jó hangulatú családi étkezések a családi fészek melegét és biztonságát, a meghitt összetartozást reprezentálják. Az evés lehetõséget ad az emberi kapcsolatok kifejezésére. “Amikor jó barát jó barátot fogad, tegye elé a legjobb falatokat” — javasolja Bonvesin barát, az Ötven elõzékenység az asztalnál címû korabeli munkájában (Láng, 1992). A törõdés, a jóltartás, az etetés a vendég megbecsülését, szíveslátását, szeretetét szimbolizálja. Ugyanakkor nem megenni a háziasszony fõztjét nagy tiszteletlenséget jelent, azonos a ház lenézésével, a nem becsüléssel, a háziasszonyt magát nem fogadjuk el, ha nem csodáljuk meg ételét. Ezért írja bölcsen Ancsel Éva (1987): “Aki szeret egy embert, az megeszi a fõztjét akkor is, ha odakozmált”.

A tudatalatti attitûdök tehát gyakran kifejezõdnek abban a módban, ahogy az ételt számunkra elkészítik, illetve ahogy az ételt elfogyasztjuk. A kisgyermekeknél látványosan megfigyelhetõ ez utóbbi feltevés igazsága, hiszen számukra egyáltalán nem mindegy, hogy ki adja ugyanazt az ételt.

A jóllakás öröme az emberiség történetében mindig is a legfontosabb társasági élmény volt (Szathmáry, 1976). A XVI. században az úrvacsora mint egyfajta társasági evés igen jelentõs szociális szerepet töltött be. Az ostya a kölcsönös szeretet és megbékélés étke volt. A szimbolikus együtt evés — magától értetõdõen — tiltott volt harag, gyûlölködés vagy irigység esetén. A hit úgy tartotta, hogy méltatlan szívû emberek komolyan megbetegedhetnek, de még meg is halhatnak, ha érdemtelenül veszik magukhoz az úrvacsorát. Talán az iméntiek alapján érthetõ is annak az öt cannstatti polgárnak a félelme, akik a legnagyobb botrányokkal övezve öt teljes évig nem jártak úrvacsorázni, ugyanis irigységet és gyûlöletet tápláltak egymás iránt. Pedig bizonyára nem lehetett könnyû a dolguk, hiszen azt az egyént, aki kimaradt az úrvacsora szertartásából (lényegében nem evett a közösséggel együtt), a falubeli társadalom veszélyesnek tartotta és mély megvetéssel kiközösítette (Sabean, 1988).

Bethlen Miklós egyik levelébõl kiderül, hogy nálunk is igen nagy sértésnek számított, ha egy nemes nem ivott a többiekkel együtt. Egy tisztes urat — aki egyébként minden más vonatkozásban vendégszeretõ és nemes lelkû volt — ezen csekélység miatt közösítettek ki (Szabó, 1989). Alkoholista betegek élettörténetébõl tudjuk, hogy az ilyen kirekesztés, de még inkább az ettõl való félelem ma sem ritka! Hiszen a közösséghez tartozás feltétele az orális beavatás, a közös evés-ivás. A XVI. században még a gyermekeknek sem járt haláluk után a harangszó, ha még nem áldoztak, hiszen õk még nem csatlakoztak hivatalosan (és tegyük hozzá: orálisan) is a közösséghez (Sabean, 1988).

Az együtt evés szövetség jelentése abból a babonából ered, hogy az ember gyomrába került étel és a maradék között kapcsolat van. “Ugyanazoknak az ételeknek a fogyasztásával két ember úgyszólván zálogát adja jó magatartásának, biztosítékot adnak, hogy nem fognak bajt okozni egymásnak, hiszen fizikailag egyesíti õket a gyomrukban levõ közös táplálék” — írja Frazer (1993).

A pertuivással is az emberek egyenlõvé válnak, tegezõdnek, mivel az aktus során azonos italt fogyasztanak. A mágikus hit szerint, ha mindannyian ugyanabból az anyagból esznek, vagy isznak, vagy ha isznak egymás vérébõl, akkor a kötelék és a kötelezettség kölcsönös lesz. Peter Greenaway egyik filmjében éppen az örök összetartozás vágya hajtja a szerelmeseket, mikor közös reggelirõl ábrándoznak.

A felek úgy válnak fizikálisan és spirituálisan is eggyé, hogy az étel közös. Egyformák lesznek azáltal, hogy ugyanaz az étel vagy ital kerül a gyomrukba. A szerelmesek egybefonódását a népi nyelv is hasonló szóképpel fogalmazza meg: egy tányérból esznek. Hoppál Mihály a násznép rituális egybefonódását, rokonná válását írta le, hogyan válik a lakodalom során a násznép, a két rokonság az eszem-iszom kapcsán eggyé: a levesbõl és a pörköltbõl mindenki annyit kap, amennyit szed, de a végén a torta egyenlõ darabokra van vágva (Hoppál, 1980).

A tápértéken túl az ételnek jelentõs lélektani értéke is van. Az evés, az étel és a testméret fontos intra- és interperszonális emocionális rendezõelvként is funkcionál. A táplálkozási zavarok értelmezésekor a szakembernek ezt figyelembe kell venni.

IRODALOM

ANCSEL É. 1987. Százkilencvennégy bekezdés az emberrõl. Budapest: Kossuth.

ANDERSEN, H. C. 1959. A versenyugrók. Budapest: Európa.

BAHTYIN, M. 1979. Adalékok a lakoma- és evésábrázolások kultúrtörténetéhez. Valóság. 1979/2. 47–59.

BÉKI G. 1986. Az elhízás társadalmi tényezõirõl. Egészségnevelés. 27. 159–162.

BRIERLEY, J. K. 1973. Biológia és társadalmi válság. Budapest: Gondolat.

BRILLAT-SAVARIN 1912. Az ízlés fiziológiája. Budapest: Signer és Wolfner kiadása.

CSUPOR T. 1979. A táplálkozás paradoxonai. Budapest: Magvetõ.

DE CASTRO, I. 1965. Az éhezõ Brazília. Az éhség és a sertanejo társadalmi élete. Budapest: Kossuth.

DOBROVITS A. 1979. Egy késõkori halotti lakoma — ábrázolás a Szépmûvészeti Múzeum Egyiptomi Gyûjteményében. In: Kákosy László (szerk.): Dobrovits Aladár Válogatott tanulmányai. I. Egyiptom és az antik világ. Budapest: Akadémiai. 100–109.

DU CANN, C. 1991. Tupir. IPM. 3. 1991.

ELIAS, N. 1987. A civilizáció folyamata. Szociogenetikus és pszichogenetikus vizsgálódások. Budapest: Gondolat.

E. P. 1993. Felfalták elöljáróikat. Képes Újság 1993. 02. 06.

ESPMARK, S. 1992. Psychological aspects of obesity. In: Reproductive Life. Edited by Wijma K. and Schoultz von B. The Parthenon Publishing Group. Stockholm. 243–249.

ESQUIVEL, L. 1994. Szeress Mexikóban. Budapest: Pesti Szalon.

FEHÉR B. 1987. Régi pesti hétköznapok Fidibuszfényben. Magyarország. 1987. október 9. 21.

FEIEREIS, H. 1989. Diagnostik und Therapie der Magersucht und Bulimie. München: Marseille Verlag.

FORGÁCS A. 1991. Az étel, az evés és a testméretek pszichoarchaikus jelentésrétegei. Budapest: Pszichoszomatikus füzetek, 25.

FRAZER, I. G. 1965. Az aranyág. Budapest: Gondolat.

GEIGER, Å. 1978. A testhatárok szerepe a juvenilis obesitas tünettanában. Magyar Pszichológiai Szemle. 19. 33–44.

HERMAN E. 1976. Az elhízás pszichoszomatikus összefüggései. In: Király Piroska (szerk.): Pszichoszomatikus megbetegedések. Tanulmánykötet. Budapest: Medicina. 95–109.

HERMANN I. 1984. Az ember õsi ösztönei. Budapest: Magvetõ.

HOPPÁL M. 1980. Elosztás és egyenlõség. MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei. 32.

HUSZÁR K. 1988. Enni vagy nem lenni? Küzdelem a kövérséggel. Grimasz, Szatirikus Irodalmi Magazin. Budapest: Európa.

IGOIN, L. 1979. La boulimie et son infortune. Paris: Presses Universitaires de France.

JOÓ M. N. 1991. A súlytöbblet, mint a dominancia kifejezõje. Énkép — énideál vizsgálatok Leary és MMPI teszttel obesitásban. Elõadás. Elhangzott a Magyar Pszichiátriai Társaság II. Vándorgyûlésén. Kecskemét, 1991. nov. 8–9.

KÉZAI S. 1984. A magyarok viselt dolgairól. A magyar középkor irodalma. Budapest.

LÁNG GY. 1992. Konyhai különlegességek és képtelenségek. Budapest: Corvina.

MAJER, J. 1987. Hogyan viselkednek az állatok? Betekintés az etológiába. Budapest: Tankönyvkiadó.

MINUCHIN, S. 1974. Families and family therapy. Cambridge, Massachusetts, Harvard University Press.

NASSER, M. 1988. Eating disorders: the cultural dimension. Social Psychiatry Psychiatric Epidemiology. 23. 184–187.

RABELAIS, F. 1965. Gargantua és Pantagruel. Budapest: Szépirodalmi.

SABEAN, D. W. 1988. Áldozás és közösség. Az úrvacsora-vétel megtagadása a 16. században. In: Vári András (szerk.): Misszionáriusok a csónakban. Antropológiai módszerek a társadalomtörténetben. Budapest: Akadémiai Kiadó. 110–156.

SÁNDOR R. 1968. Furcsaságok az orvoslás világából. Budapest: Medicina.

SZABÓ I. 1989. Történelmünk asztalai. In: A Népszava Kalendáriuma. Budapest. 171–181.

SZATHMÁRY L. 1976. Eat or Be Eaten. Food as Celebration. Chicago.

SZEGÕ GY. 1988. Tárgyak és szokások. Magyar Nemzet 1988. január 11.

SZOLLÁR L. 1986. Az elhízás kórélettana. Budapest: Medicina.

TÚRY F.–SZABÓ P.–FORGÁCS A. 1989. A pszichoszomatikus táplálkozászavarok morbiditásának vizsgálata debreceni középiskolás és egyetemista populációban. Az MTA DAB pályázatán I. díjat nyert pályamunka. Debrecen.

TÚRY F.–RATHNER G.–SZABÓ P.–FORGÁCS A. 1994. A táplálkozási magatartás zavarainak hazai epidemiológiai adatai: újabb eredmények. Orvosi Hetilap. 135. 787–791.

VANDEREYCKEN, W.–HOEK, H. W. 1991. Are eating disorders culture-bound syndromes? In: Halmi, K.A. (eds.): The psychology and treatment of anorexia and bulimia nervosa. Washington, D.C.: American Psychiatric Press.

ZWEIG, S. 1972. Ámok. Budapest: Magyar Helikon.

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu