“NEM SZABAD LEROMBOLNI…!”

Pszichoterápiás esettanulmány

A nyolcéves kisfiút, akinek a terápiájáról beszámolok, négy éve ismerem. Terápiás kapcsolatunk két éve kezdõdött és jelenleg is tart.

Ismeretségünk és a terápia kezdete közti idõeltérés abból adódik, hogy egy évig a kollegám esete volt, aki családgondozói-terapeutai minõségében került elõször kapcsolatba Viktorral és rendkívül zilált családjával. Körülbelül egy év után a családgondozónk munkahely-változtatása miatt Viktorék is elmaradtak a nevelési tanácsadóból.

Néhány hónap elteltével az újra felerõsödõ otthoni és óvodai problémák miatt jelentkezett az anya — és ekkor még bizonytalan volt, hogy ki folytassa, illetve kezdje újra Viktor terápiáját. Mivel abba a óvodába járt, ahol én szoktam hospitálni, teamünk úgy döntött, hogy egy óvodai megfigyelés után beszámolok a tapasztalataimról. Ez az óvodában tett látogatás érlelte meg bennem azt a döntést, hogy vállaljam Viktor terápiáját.

Az óvónõk több problémás gyereket jeleztek, Viktor egyike volt ezeknek. Feltûnt riadt, idõnként a semmibe veszõ tekintete, furcsa, összerendezetlen mozgása, elhanyagolt külseje, kopott ruházata. A gyerekek között téblábolva egyik játékba sem tudott bekapcsolódni. A többiek, mintha észre sem vették volna, hogy ott van, amíg valamivel szét nem rombolta a játékukat. Például néhány fiú kockákból várat épített, Viktor pedig olyan erõvel lökött az építménynek egy autót, hogy összedõlt a vár. Több ilyenfajta próbálkozás után a gyerekek Viktort már a feltûnésekor elzavarták, ellökdösték a játék közelébõl, amit õ vihogva, némi elégtétellel az arcán vett tudomásul, és megadóan odébbállt. Kis idõ múlva egy másik csoportnál újra próbálkozott, és ez így ment egész délelõtt. Egyre inkább az volt a benyomásom, hogy Viktor ilyen módon próbál kapcsolatba kerülni a gyerekekkel: az agressziót elsõsorban a kapcsolatteremtés vágya táplálja.

Természetesen ezek a kísérletek minden alkalommal kudarccal jártak, a gyerekek panaszkodtak az óvónõknek, akik érthetetlennek tartották Viktor viselkedését. Õt látszólag mindez nem érdekelte, egykedvûen ténfergett. Nem tudtam eldönteni, hogy furcsa viselkedése mögött nem húzódik-e meg értelmi elmaradás, esetleg fogyatékosság is. Emellett szólt, hogy a foglalkozásokon alig kooperált, manuális tevékenységbe sem lehetett bevonni (rajz, gyurma, konstrukció), ábrázolása a kétévesek lengõfirka szintjén volt.

Amikor a látogatás végeztével odamentem hozzá, hogy megmondjam neki, nemsokára el fog jönni hozzám a nevelési tanácsadóba játszani, beszélgetni, kerekre nyílt szemmel nézett rám, és izgatottan azt kérdezte: “A Józsi bácsi is ott lesz?” (családgondozó kollegám, vagyis a volt terapeutája). Nagyon meglepõdtem ezen a reakción, több okból is: nem hittem volna, hogy majdnem egyévnyi szünet után emlékeiben össze tudja kapcsolni az intézmény nevét Józsi bácsiéval. Másrészt, most elõször láttam a tekintetében érdeklõdést, azt, hogy rám mint egy másik emberre figyel. Éreztem, hogy kollegám nagyon fontos volt neki, és most valami módon én képviselem azt a lehetõséget, hogy újra találkozzon vele. Meg kellett mondanom az igazat, Józsi bácsi nem lesz ott, de bemehetünk a szobájába, ahol régen játszottak. A hátralevõ idõben gyakran odaszaladt hozzám, kérdezte, mikor jöhet el. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, vállalnom kell a terápiát, meg kell próbálnom kielégíteni ez a folytonosan frusztrált kapcsolatigényt. Megsajnáltam, de kissé riasztott is a vadóc, ápolatlan, taknyos orrú kisgyerek.

Mielõtt a terápiás kapcsolatunk alakulását részletezném, megpróbálom összefoglalni az addig eltelt idõszakot és a családi hátteret.

Mint említettem, Viktor az óvoda kérésére, négyéves korában került a nevelési tanácsadóba, a következõ panaszokkal: “Mozgása rendezetlen, önkiszolgálás terén nem éri el a megfelelõ szintet. Figyelme, aktivitása fokozatosan romlik. Nem játszik, rombol. Gyerekekhez való kapcsolatában agresszív, peremhelyzetûvé vált. Érzelmi élete sivár. Nagymama neveli, ingerszegény környezetben” (részlet az óvoda véleményébõl).

Az ingerszegény környezet egy nyolctagú családot jelentett, akik két lakásban (két különbözõ kerületben) laktak; a családtagok összetétele egy-egy lakásban állandóan változott. Ez a környezet valóban nem a gyerek egészséges fejlõdéséhez szükséges ingereket nyújtotta. Másrészt a családtagok közti konfliktusok olyan állandó, bár váltakozó intenzitású feszültséget termeltek, amely valamennyiük személyiségét kórosan befolyásolta. Mivel a konfliktusaikat megoldani nem tudták, egyrészt a betegségeik, másrészt a két lakás közti ide-oda költözések töltötték be a kiegyenlítõ funkciót.

Megismerkedésünk idején Viktor szülei külön éltek. Apja egyedül, a hajdani közös lakásukban, anyja pedig a négy gyerekével együtt (akik közül Viktor a legkisebb) a saját szüleinél. Az anya évek óta leszázalékolt, mániás-depresszió diagnózissal. Állapota Viktor születése után fokozatosan romlott, így a kisfiút hét hónapos kora óta a nagyszülõk nevelték. Viktor hat évvel idõsebb bátyja, Zsombor, aki autisztikus személyiségvonásai miatt állandó beilleszkedési, késõbb tanulási problémákkal küszködött, a szülõkkel maradt, két nõvére pedig ingázott az anyai nagyszülõk és a szülõk között. A szülõk házassága megromlott, az apa alkoholizált; pszichopata életvezetése és az anya súlyosbodó depressziója vezetett ahhoz a helyzethez, amiben pillanatnyilag éltek. Ekkor az anyai nagymama látta el mind a négy unokáját (a legidõsebb tizenhét éves), és a lányát. Lényeges mozzanat még a családi dinamikában, hogy Viktor anyja és bátyja, Zsombor között szoros, szimbiotikus kapcsolat van — például egyedül Zsombor az, akinek a kedvéért, hogy valahova lekísérje, az anya képes volt felkelni az ágyból. Kollégám megpróbált az anyával is kapcsolatba kerülni Viktor problémája kapcsán, ez azonban nem sikerült se neki, se nekem, egészen a legutóbbi idõkig.

Viktort minden alkalommal a nagymama hozta, aki valamilyen sajátos keveréke volt egy boszorkánynak és egy jó tündérnek. “Jó tündéri” mivoltát csak késõbb ismertem meg, eleinte azonban gyakran lehettem tanúja hangos párharcuknak a váróban. Sokszor már veszekedve érkeztek, a nagymama veréssel, intézettel fenyegetõzött, Viktor pedig sírt, kiabált, toporzékolt, rángatta a nagymamát vagy éppen kinevette.

Kollégám esetbeszámolói alapján többféle diagnózis merült fel bennünk. Akkori játékai, fantáziái olyan erõs szorongásokról tanúskodtak, hogy a neurózis mellett a leállíthatatlan indulatörvények, bizarr tartalmak miatt a pszichotikus személyiségzavar lehetõségét sem zárhattuk ki. Szorongásai hol belülrõl, hogy kívülrõl fenyegették — éjszakai félelmeiben szörnyek szerepeltek, kollégám szobájában rettegett a mosdótól és a vízcsaptól. Visszatérõ játéka volt, hogy a villamos elüt egy koporsót. Idõnként azt kérte a terapeutájától, hogy lökje fel a villamost, mert félni akar. Egy akkoriban készült rajzán a papírt telepöttyözte a színes ceruzák hegyével, és azt mondta: “Ez Józsi bácsi szeme és néz engem”.

Vezetõ tünetei közé tartozott, hogy dührohamaiban minden keze ügyébe kerülõ tárgyat eldobott, lehetõleg az ablak felé irányítva. Nagyon nehezen vált el egy-egy óra végén a terapeutától — egy ilyen alkalommal dühében a szoba közepére pisilt és közölte, hogy mindjárt kakilni is fog. Kapcsolatuk megszakadása idején Viktor idõnként már képes volt konstruktív együttmûködésre is.

Az elõzmények ismeretében szorongással vegyes kíváncsisággal vártam a találkozást Viktorral a nevelési tanácsadóban. Intenzív ragaszkodása volt terapeutájához azt a reményt keltette, hogy sikerülni fog terápiás kapcsolatot kialakítanom vele. Ez minimális célkitûzésnek tûnik, de a gyerek akkori állapotában ezt tartottam a legfontosabb elérendõ célnak.

Ezért lehetõség szerint mindig engedtem, hogy bemenjen Józsi bácsi szobájába, hogy elhozzunk onnan egy-egy játékot. Különösen a teák izgatták, ugyanis volt kollégám gyakran teázott, Viktor jelenlétében is. Viktor követelte, hogy mi is fõzzünk teát.

A tea szimbólummá vált, felidézte az elõzõ terapeutát; a teafõzés pedig szertartássá, és mint ilyen, közös nyelvet teremtett közöttünk. Segített Viktornak abban, hogy engem el tudjon fogadni. Úgy éreztem, hogy amikor leöntjük a teát forró vízzel és poharakba töltögetjük, majd megisszuk (hetekig minden óra így kezdõdött), akkor ez számára a kapcsolat folytonosságát jelentette, azt, hogy az elveszett tárgy — a régi terapeuta — feltámasztható, visszahozható.

Egy idõ után azonban újabb jelentés társult a teaivás szertartásához. Viktor otthonról hozott teát, kérte, hogy cseréljünk, adjam neki az “enyémet”. Majd az “én teámat” és az “õ teáját” összekeverte, és figyeltük, hogyan változik meg a színük, kóstoltuk, milyen lett az íze. Arra gondoltam, a szimbiotikus eggyé válás, az átfolyás vágya jelenik meg itt: legyünk mi egyek, határok nélkül. A tárgykapcsolati regressziót átszõtte a libidinális regresszió: mindez az oralitás szintjén játszódott le. Az indulat a mohóságban jelentkezett — Viktor nem tudott betelni a teaivással, újabb és újabb teászacskókat követelt. Hogy az elválást megkönnyítsem, az óra végén egyet hazavihetett, ami persze sohasem volt elég neki.

Minden óra feszültséget váltott ki bennem. Viktor viharosan érkezett (az elõzõekben utaltam a nagymamával való veszekedésekre) és viharosan távozott: elbújt, meg kellett keresni, és ezt számtalanszor újra kellett játszani, újra visszaszaladt a szobámba. Azt gondolom, ebben az esetben az elszakadás traumájának újrajátszásán túl, szüksége volt arra az énidentitást erõsítõ élményre, hogy õ van (“megvan”). (Utalok itt E. Jacobson identitás-definíciójára. Eszerint az énidentitás nem annak az átélése, hogy “ki vagyok”, hanem annak, hogy “vagyok” — és mint ilyen, kialakulása jóval korábban lezajló folyamat, mint az Erikson által leírt identitás-krízis.)

Viktor az órákon is indulatba jött, ha nem az történt, amit õ akart. A teafõzés rituáléja sokszor leállíthatatlanná vált, néha viszont segítségül vehettem, hogy megpróbáljam elterelni õt valamilyen veszélyes cselekedettõl. A dobálás nálam is elõfordult, én azonban (az elõzõ terapeutával ellentétben) nem engedtem Viktort eljutni a “végkifejletig”, a tombolásig. Úgy gondoltam, azzal segítek neki, ha nem hagyom olyan indulatörvénybe kerülni, amelyben a saját tehetetlen kiszolgáltatottságát éli át. A belsõ destruktív erõk uralmával szemben semmiféle belsõvé vált “jó tárgy” (anya vagy más személy) nem volt képes õt megvédeni — ez fokozta szorongását, ami ellen újabb agresszióval védekezett. Otthoni környeztében senki sem volt, aki elég stabil, kiegyensúlyozott személyiség lett volna ahhoz, hogy Viktor szorongásaira, indulataira megnyugtató módon reagáljon. A családtagokból azonnali agressziót, szidást, fenyegetést váltott ki — ily módon léptek be õk is az agresszió eszkalációját elõsegítõ körbe, váltak “üldözõkké”.

Valami hasonló történhetett azon a karácsony elõtti napon is, amirõl csak utólag szereztem tudomást.

A kéthetes téli szünet után hetekig nem jelentkeztek, végül az óvodától tudtam meg, hogy Viktor kórházban van. A nagymama késõbb felkeresett és elmondta, hogy Viktor megverte õt, tört-zúzott, rombolt otthon, ezért a kerületi gyermek-ideggondozó révén sürgõsen bevitték egy gyermekpszichiátriai osztályra. Kiderült, hogy a dühroham közvetlen elõzménye az volt, hogy karácsony elõtt a gyerekek apja látogatóban volt náluk, és elvitte Zsombort, a nagyobbik fiút sétálni. Viktor is velük akart menni, de az apa õt nem volt hajlandó elvinni, mert félt attól, hogy nem tudja visszatartani a gyereket az utcán. Ez váltotta ki Viktor elkeseredett haragját, ami a szokásos tombolásba csapott át, amelyet már egyikük sem tudott megfékezni.

A nagymamával való többszöri beszélgetésem során fény derült azoknak az indulatoknak az eredetére, amelyek a családban levõ feszültséget állandóan magas szinten tartották. A nagymama szikrázó gyûlölettel beszélt Viktor apjáról, mint aki “ minden baj okozója”.

Kiderült, hogy az anyai család a háború utáni áttelepítések révén, 1947-ben került Magyarországra egy felvidéki kisvárosból, ahol addig középosztálybeli értelmiségiként viszonylagos jómódban éltek (saját ház, háztartási alkalmazott stb.). Viktor anyján kívül még két fiuk van, a gyerekek iskolás korúak voltak az áttelepüléskor (Viktor anyja hétéves — itt kezdte az elsõ osztályt). A család sok nehézség, kompromisszum árán vészelte át azt az idõszakot, amely fokozatos anyagi és társadalmi lecsúszást jelentett a számukra. A nagyapa (akkor még apa), aki régebben jogászként egyedül el tudta tartani a családját, itt egyre nehezebben kapott a képzettségének megfelelõ állást. Így a nagymama volt kénytelen a megélhetési gondokon segíteni, otthoni varrást vállalt, amit azonban titokban kellett tartani; késõbb takarítónõ lett, keményen dolgozott. Azt, hogy miért éppen takarítónõként kereste a kenyerét, késõbb értettem meg, amikor egyszer nem kevés indulattal és gúnnyal a hangjában, elmesélte, hogyan fogadta a férje az õ elsõ munkába állását: “Hagytam neki egy cédulát az asztalon — »Takarítani mentem.«” A férje mindvégig szégyellte ezt a tényt, õ viszont annál büszkébben vállalta, hogy ezzel tartja el a családot, mintegy a férjre mutatva: “Azért kell takarítanom, mert te nem tudsz eltartani.” Egyre nehezebben lehetett — végül lehetetlenné vált — a hajdani életszínvonalat és életmódot fenntartani, ennek ellenére mind a három gyerek egyetemet végzett. Viktor anyja a bölcsészkarra járt, itt ismerkedett meg a leendõ férjével, aki ugyancsak bölcsész volt. Ezt a kapcsolatot a nagymama kezdettõl fogva ellenezte, részben Viktor apjának “rangon aluli” származása, részben azok miatt a személyiségvonások miatt, amelyekre most utólag diadalmasan rámutat: “Én már akkor megmondtam, milyen felelõtlen ember!” Egy késõbbi beszélgetésben derült ki, hogy még etnikai elõítéletek is táplálták a nagymama ellenszenvét: mély megvetéssel beszélt a veje “erdélyi szász” családjáról. Minden igyekezetével azon volt évek óta, hogy a lánya váljon el “attól az embertõl”.

A mostani helyzetért is Viktor apját tette felelõssé, aki egyedül él a háromszobás lakásban, míg õk heten szoronganak ugyancsak három szobában. Lánya betegségérõl az a véleménye, hogy “a depresszió a lusták betegsége”. Õ viszont óriási energiákat mozgósít, hogy ellássa, fenntartsa a családot. Látszólag szeretne megszabadulni ettõl a rá nehezedõ tehertõl, ugyanakkor állandó kontroll alatt tartja mindegyik családtagot, akik mind a személyiségüknek megfelelõ, különbözõ módokon lázadoznak ez ellen a kontroll ellen.

Kezdeti érzésem a nagymama személyiségében rejlõ kettõsségrõl itt is megerõsödött: a családban viselt tápláló, gondoskodó funkciója “jó tündérré” teszi, kérlelhetetlen szigora, gyûlölettõl fûtött indulatai viszont “boszorkánnyá”. Viktorral való kapcsolata mindkettejük számára létfontosságú: a nagymama számára a nélkülözhetetlenségét bizonyítja, Viktornak viszont az egyetlen biztonságot nyújtó személy az eddigi életében. Egymást gyötrõ és mégis szeretõ kapcsolatukba késõbb egyre inkább betekinthettem, és felfedeztem a nagymama empátiás készségét is, amit igyekeztem minél jobban megerõsíteni.

Most azonban Viktor kórházba kerülése lelkiismeretfurdalást ébresztett bennem. Két forrásból is táplálkozott ez az érzés. Egyrészt úgy gondoltam, alaposabban fel kellett volna készítenem arra, hogy a téli szünet alatt nem találkozunk. A visszautasítás, ami az apja részérõl érte, a korábbi elszakadási traumákat idézhette fel: a csecsemõkori hiányállapotot, amit az anyja depressziója miatti “nem rendelkezésre állás”, majd késõbb a tényleges szeparáció is jelentett; a volt terapeutája eltûnését, és most én is eltûntem, akirõl nem tudhatta pontosan, meddig és miért nem jöhet hozzám.

Lelkiismeretfurdalásom másik oka az a megkönnyebbülés volt, ami azután kezdett feltûnni nekem, hogy elmaradtak az órák. Az állandó készenlétben vele töltött idõ nagyon megterhelõ volt — ezt be kellett vallanom magamnak.

Meglátogattam a kórházban, és a találkozásunk valóban elszomorított. Bizonytalanul, révetegen nézett rám, mintha nem tudná, ki is vagyok, és a nagymamáról kérdezgetett: “mikor jön a nagymama, mikor megyek haza?”. A kezelõorvosával való beszélgetésbõl kiderült, hogy a családi anamnézis (az apai nagyapa pszichotikus) és a kórházban észlelt dezorientált viselkedése, valamint az elvégzett vizsgálatok alapján Viktor fejlõdését pszichotikus irányúnak, õt magát mentálisan retardáltnak tartották. Új fordulatot jelentett azonban, hogy többször is meglátogatta õt az apa, akivel a kórházi pszichológus is beszélt néhányszor. Azt ajánlotta, érdemes lenne Viktor terápiájába bevonnom az apát, aki súlyos életvezetési problémákkal küszködik, apja, felesége, gyerekei betegségével képtelen szembenézni, maga is rendkívül labilis személyiség. Az apával való egyetlen beszélgetésemre azonban csak hónapokkal késõbb került sor.

A kórházban töltött két hónap után Viktor destruktív tünetei, a dobálás, robbantás stb. felerõsödtek. Ugyanakkor az indulatáttételes kapcsolat is értelmezhetõvé vált. Egy alkalommal olyan teát szeretett volna inni, amilyen nem volt a “készletben”. “Akkor vegyél nekem a boltban!” — követelte. “Viktor, én nem vagyok a te anyukád.” — mondtam. “De igen, legyél!” — válaszolta. “Neked van anyukád, nagymamád” — emlékeztettem a realitásra. “Legyél te a harmadik anyukám!” — ajánlotta õ. “Én az a néni vagyok, akihez minden héten eljöhetsz játszani” — mondtam, és ebben végül meg tudtunk egyezni.

Többször próbálkoztam a Világ-teszttel, de ebben az idõben még képtelen volt strukturálni a teret. Egy-egy tárgy megpillantása viszont nagy indulatokat mozgósított benne. Ilyen tárgy volt például az óriás és a barlang, amelyeket, ha meglátott, felkapta és eldobta. Egyre felismerhetõbbé vált a dobálásban az elszakadási traumának passzívból aktívba fordítása, ahogyan azt Freud a “fort-da” játék kapcsán leírta. A Világ-teszt összes játéktárgya közül éppen ez a két tárgy váltotta ki ezt a szorongást: a barlang (mint anyaszimbólum) és az óriás (mint az autoritás apa szimbóluma). Feltûnt azonban az eldobálásoknak egy másik jellegzetessége is: a tárgyakat lehetõleg az ablak felé vagy az ablakon keresztül ki akarta dobni, “hogy leessen”. Sokszor kísérte ezt fantáziálással: “leesik, ráesik az autóra, elindul az autó, összeütközik, felrobban…”. Egyszer üres mûanyag poharakat talált a játékpolcon, barna és sárga színûeket. Hosszú ideig játszott azzal, hogy a poharakat ledobálta az asztalról, miközben izgatottan kiabált: “A barna hülye szar, leesik! Én ügyes vagyok, a sárgával vagyok!” Máskor a szobában található játék autókat, repülõket dobálta az ablak felé, míg az egyik véletlenül fennakadt a függönyön. “Sikerült megkapaszkodnia” — mondtam, és ezt kitörõ örömmel fogadta, kérlelt, hogy a következõ óráig hagyjam ott az autót, a nagymamát is behívta, hogy megmutassa neki az autót, ami “megkapaszkodott”.

A leesési félelemben, amely Viktor játékaiban erõteljesen megmutatkozott, a halálfélelem és a szeretet elvesztésétõl való félelem szorosan összekapcsolódik. Utalok itt Bálint Alice 1933-ban megjelent cikkére, amelyben a következõket írja: “A késõbbi ösztönfélelem legnagyobb részben bizonyára a magunk féltésének és a szeretet elvesztésétõl való félelemnek ebbõl a végzetes összeolvadásából fakad… Az ember fél engedni ösztöneinek, mert elveszíthetné a kontrollt (elengedhetné magát) és olyan dolgokat tehetne, amik a szeretet elvesztését eredményezik. Mert a szeretet elvesztése valahol a tudattalanban életveszedelmet jelent.” Viktor azonban sohasem élhette át azt a megnyugtató, biztonságot adó érzést, amit az anya megtartó, “holding” funkciója révén nyújtani tud a csecsemõnek és amely az ösztönkontroll késõbbi kialakulásának alapfeltétele. Az archaikus leesési szorongások feléledése a halálfélelmet mobilizálta, ami ellen projekcióval védekezett. Az egyik erõs szorongást kiváltó tárgy a szobában a mosdó és a lefolyó volt — idõnként odaszaladt, megengedte a vizet, közben szorongva figyelte ahogy lefolyik és kérdezgetett: “Sír a víz a csõben? Nem tud kiszabadulni?”.

Egy másik alkalommal, amikor már lehetett vele építõkockákból konstruálni, az egyik építményre egy sárga kockát tett és kijelentette: “Ez a lámpa.” Folytattuk az építést, majd hirtelen lelökte a sárga kockát: “Ez felrobbant, mert az öreg” — mondta. “Tegyünk helyette egy másikat, hogy tudjon világítani.” — ajánlottam. “Az összes fel fog robbanni”, mondta erre és ledöntötte az építményt. A nagymamára gondoltam, akinek az öreges, rekedt hangja Viktort sokszor — látszólag indokolatlanul kihozta a sodrából. “Ne beszélj ilyen rekedten!” — kiabált vele sírós hangon a váróban, és a nagymama tanácstalanul nézett rám: “Otthon is állandóan ezért veszekszik velem.” A felrobbant öreg lámpákról szóló játék során értettem meg, hogy az öregség látható-hallható jelei Viktorban a saját halálfélelmét is felébresztették: ha a nagymama meghal, õ is elpusztul.

Az egyik folytatólagos játékunkban, ahol az õ autói és az enyéim állandóan összeütköztek és felrobbantak, azt javasoltam, egyikünk legyen a szerelõ, aki megjavítja a tönkrement autókat. A megjavított autókkal aztán kirándulni indultunk, ahol Viktor megéhezett, büfét kerestünk, zsemlét ettünk, málnaszörpöt ittunk — Viktor ragaszkodott hozzá, hogy az õ poharából igyak. Eszembe jutottak régen elhagyott teázásaink: most már egy magasabb szinten, a fantáziajáték szintjén elégíthette ki vágyát a szimbiózisra. A robbanások persze így is bekövetkeztek, de az anya képének reparációjára irányuló belsõ erõfeszítést jelzi, hogy gyakran mondta: “Az autó kigyulladt, de neked nem lett bajod.”

Az egyik óra végén — valószínûleg a felhalmozódott feszültség spontán levezetési kísérleteképpen — befészkelte magát két szék közé, és csak akkor volt hajlandó elmenni, ha valamilyen tárgyat magával vihet. Õ azt a poharat akarja elvinni, amibõl “ittunk”, én azonban, mivel az a játék a Világ-teszt tartozéka, helyette egy másikat, egy játék repülõt ajánlok fel — ezt azonban dühösen eldobja.

A következõ órán azzal kezdte, hogy a székekbõl ágyat, majd szobát csinált magának — a “kirándulásokról” ide tértünk vissza. Miután néhány óra során így felépítette magának a biztonságos kuckót, benne kucorogva el merte mondani félelmeit: a házuk pincéjében alagút van, a végén titkos ajtó. Mögötte mély gödör, és ha valaki belép az ajtón, lezuhan. Miközben errõl beszélt, fokozódó izgalommal és szorongással, állandóan várta a megnyugtatást tõlem: “Tényleg van ott alagút? Ha sötét van, akkor bele lehet esni?” Én igyekeztem kibékíteni a fantáziát a valósággal, és miután azt mondtam, szerintem nincs ott alagút, hozzátettem: “Ha sötét van, akkor mindenfélét el szoktak képzelni a gyerekek. Te is félni szoktál a sötétben, elképzeled, hogy olyankor mindenféle rossz megtörténik.” “Az is csak a fejemben van, hogy ott titkos alagút van?” — kérdezte bizakodva. “Igen” — válaszoltam — “a képzeletedben van.”

Úgy tûnt, megértette azt a bonyolult fogalmat, ami a képzelet, és átélte, hogy a veszély nem kívülrõl, a valóságban fenyegeti. Mégis — vagy éppen ezért — ebben az idõszakban úgy éreztem, hogy a növekvõ feszültség miatt fokozódik az acting out veszélye. A robbantásos fantáziákat otthon is emlegette, “ronda vagy, dögölj meg” — mondta a nagymamának. Agressziója egy ízben felém is irányult. Az iskolaérettségi vizsgálaton, amelyen részt kellett vennie (mivel abban az évben tanköteles lett), nem tudta elfogadni sem a csoportos, sem az egyéni feladathelyzetet. Végül olyan mértékben zavarta a többi gyereket, hogy a csoportos vizsgálóhelyiségbõl átvittem az én szobámba, hogy megnyugtassam. Késõbb behívtam a nagymamát is, hogy megbeszéljük, Viktor maradjon még egy évig az óvodában. A nagymama ezt a helyzetet is a gyerek szidalmazására használta fel: “Majd mész a gyogyósokhoz, ha így viselkedsz!” Viktor egyre izgatottabb lett, tiltakozott, veszekedett, közben láthatóan, szinte szûkölve félt a nagymamától. Egyszer csak nekem rontott és rám ütött volna, ha el nem kapom a fejemet. Agresszióját valószínûleg az a helyzet váltotta ki, amelyben én — számára elõször — valamilyen megoldhatatlan feladat elé állítottam. (Ebbõl az esetbõl okulva, a következõ évi iskolaérettségi vizsgálaton én nem is voltam jelen.)

A nyári szünet elõtti utolsó napon váratlanul felkeresett Viktor apja, aki az addigi értesítéseimet arról, hogy szeretnék vele beszélni, válasz nélkül hagyta. Eljövetelének közvetlen elõzménye és kiváltó oka az volt, hogy pár nappal korábban meglátogatta a gyerekeit a nagymamánál, és egy kis idõre egyedül maradt a lakásban Viktorral. A gyerek az õ jelenlétében felmászott a konyhaszekrényre, ami rádõlt. Elmondása szerint az volt a legfélelmetesebb, hogy Viktor egy hangot sem szólt, és õ percekig, amíg ki nem ásta a törmelékek és a szekrény romjai alól, nem tudta, életben van-e. Ezért az eseményért önmagát vádolta, mert ha õ nem megy oda, ez nem történik meg. Ez is azt bizonyítja, hogy õ csak rosszat tesz a gyerekeinek. Egyébként is úgy érzi, “megbukott mint pedagógus” — és ezt a szakmájára is értette, hiszen magyar–könyvtár szakosként végzett az egyetemen. Tanárként azonban nem tud elhelyezkedni, mert egyszer az egyik tanítványa az õ órája alatt kiszökött az iskolából és elütötte egy autó. Ekkor el kellett mennie az iskolából és azóta nem tudott — talán nem is akart — pedagógusként elhelyezkedni. “Ahol én vagyok, vonzom a bajt” — mondja, és vádjai hol a külvilág, hogy önmaga felé irányulnak. A tanítványa balesetének emléke és Viktor balesete most megerõsíti azt az aggodalmát, hogy õ nem tud felelõsséget vállalni senkiért. Fél a Viktorral való együttléttõl, tudja magáról, hogy képtelen lenne felügyelni rá, gondoskodni róla. Ugyanakkor azzal vádolja az anyósát, a nagymamát, hogy állami gondozásba akarja adni a gyereket. (A nagymama valóban gyakran fenyegetõzik ezzel.)

A beszélgetés végén, miközben azt élem át, hogy az apáról mint Viktor lehetséges támaszáról is le kell mondanom — a férfi ezt mondja: “Akinek nem volt az édesanyjával igazi kapcsolata, késõbb se tud kapcsolatot teremteni. Nem tudja továbbadni azt, amit nem kapott meg.” Akkor, ott azt hittem, Viktorról mondja ezt. Felajánlottam, hogy folytassuk a beszélgetést, talán a segítségére tudok lenni; többet azonban nem jelentkezett. Fény derült viszont Viktor és az apja kapcsolatának sajátos dinamikájára Viktor jelenlétében az apa szorong a gyerek kiszámíthatatlan indulatai miatt — Viktor ezt megérezve meg is valósítja omnipotenciáját, mintegy legyõzve az apát és a külvilágot. Mindezt azonban realitáskontroll nélkül, pusztán belsõ, “hallucinatorikus” vágyaitól hajtva viszi véghez.

A tanév végére az óvodai magatartási panaszok enyhültek, illetve fõleg az önkiszolgálás, önállóság hiányára irányultak. A nagymamának “iskola-elõkészítõ” teendõként ajánlottam nyárra, hogy tanítsa meg Viktort orrot fújni, gombolkozni stb. Ezeket ugyanis a nagymama végezte Viktor helyett. A nyári szünet után Viktor vidáman, színes állatkákat szorongatva jelent meg. “Szeretem õket, mert jó puhák” — mondja, arcához szorítva a szivacsállatkákat. Új tudományával, az orrfújással is elbüszkélkedik. Ettõl kezdve majdnem minden órára hoz valamit otthonról — autót, csokoládét stb. Érdeklõdése újra a vízcsap felé fordul, de a korábbi szorongás helyébe most inkább a kíváncsiság lép: mire való a túlfolyó, hogyan kerül a víz a Dunába, hogyan tisztítják újra stb. Többfajta tevékenységbe is sikerült bevonni (papírhajtogatás, konstrukciós játékok), és egyre inkább megerõsödött az a véleményem, hogy Viktor értelmi képességei jobbak, mint azt a korábbi teljesítményei alapján feltételezni lehetett. Ha rövid idõre is, de képes koncentrálni, kitartóbb, jobban elviseli a kudarcot — és ami a legfontosabb, kérdései jelzik, hogy az érdeklõdése a külvilág összefüggései felé fordult. Az alkotás örömet okoz neki. “Csinálok valami szépet” — mondja, és leül rajzolni. Rajzai ugyan még mindig nem érik el az életkorának megfelelõ színvonalat, de az akarat a “szép” létrehozására fontosabb. Van olyan, amit szépnek lát a külvilágban — és saját magában is.

Ezek az élmények arra buzdítottak, hogy ebben az évben heti két foglalkozást iktassak be, abban a reményben, hogy a megindult intellektuális fejlõdés talán eljuttatja Viktort a normál általános iskoláig. Az óvodával is jó volt az együttmûködés, az óvónõk elfogadták Viktort, akinél õk is láttak változást. “Megszelídült”, ennek következtében a gyerekek szívesebben játszottak vele. Volt is egy állandó barátnõje, aki anyáskodott vele — Viktor büszkén mutatta be nekem a kislányt, amikor a rendszeres évi szûrés alkalmával újra elmentem az óvodájukba.

Az órákra elhozott tárgyak mintha kapcsolatot jelentenének az otthon és a szobám között. Az együtt megépített vagy hajtogatott játékokkal (autó, repülõ, híd stb.) folytatódnak a fantáziajátékok. Ezekben újra felbukkan a ledobás, a leeséstõl való félelem. Egyszer, amikor papírból, pálcikából repülõt gyártunk, megmutatom neki, hogyan lehet úgy eldobni, hogy szépen szálljon. A repülõvel a kezében az ablakhoz áll és megkérdezi: “Ha innen ledobom, összetörik?” Majd rögtön utána: “Ha az ablakból leugrom, meghalok?” Emlékeztetem arra, hogy régen félt ettõl, és kidobálta az ablakon a játékokat, hogy megnézze, mi történik velük, ha leesnek. “Attól féltél, hogy veled mi történne, ha leesnél?” — kérdezem. Erre nem válaszol, de elmenetelkor magával viszi a repülõt, és a lépcsõ tetejérõl ledobja. “Kipróbálom, hogy repül” — mondja. A leesés halálfélelmébõl a repülés élvezete, az eldobás indulatából a papírrepülõ indításának összehangolt mozdulatsora lett.

Hasonló elaborációs erõfeszítés fedezhetõ fel abban, ahogyan olyan hidat igyekszik építeni (ugyancsak papírból és pálcikából), amelyrõl nem esnek le az autók. Önbizalmának erõsödését jelzi, hogy amikor mégis leesik egy autó, megnyugtat: “Vissza tudom rakni a kerekét, ne félj!”

Az anya belsõ képével kapcsolatos ambivalens érzelmei tükrözõdnek abban a játékban, amikor egy alkalommal újra kuckót épít és “lámpát” visz be. “Itt alszom” — mondja. “Sötét van?” — kérdezem. Válasz helyett hirtelen kezébe veszi a közelében levõ barlangot (a Világ-teszt tartozékát). “Ennek miért nincs kijárata?” — mutat rá. “Ez egy barlang, megvéd, ha hideg van, ha sötét van, ha félsz” — felelem. “El lehet törni?” — kérdezi és már össze is törné a barlangot. Ezután építõkockákkal valóságos falat emel a kuckója oldalára. Ekkor derül ki számomra, hogy a barlang Viktornak nemcsak a biztonságot, védelmet nyújtó kuckó, a “jó anya” képét idézi fel, hanem a félelmetes, sötét, leeséssel fenyegetõ alagúthoz (“a rossz anyához”) is asszociálódik. Az a kérdése, hogy miért nincs kijárata a barlangnak és az azt követõ agresszió klausztrofóbiás félelemre utalt — nem lehet menekülni a veszély elõl, ami a sötétben fenyegeti.

Néhány héttel késõbb eszébe jut egy álma: “Azt álmodtam, hogy ledobtam a lámpát és eltört. És jött a szörny. Ez csak a képzeletemben van? És ha a képzeletembe, a fejembe beleszúrok, akkor megöli a szörnyet? És ha álmomban leugrok egy templom tetejérõl és hasra esek és összetörik a fejem, akkor felébredek? Akkor odajön a nagymama és simogat. Egyszer egy kéz megszorította a karom, így (mutatja).”

Himbálódzik a széken és felém nyújtja a kezét: “Fogd meg a kezem, hogy ne essek el!” Azt válaszolom: “Attól félsz, hogy leesel, ezért inkább azt képzeled, hogy leugrasz, vagy ledobsz valamit.” “Álmomban láttam, hogy egy angyal szállt a levegõben és nem esett le” — mondja Viktor. “Azért nem esett le, mert az angyalok jók?” — kérdezem, emlékeztetve arra, hogy a barna-sárga dobozok közül is az esett le, amelyik “rossz” volt.

Hazamenetelkor elkéri tõlem a szobámban levõ teherautót, amire egy hosszú zsinór van kötve. A nagymamának ezt mondja: “Az utcán akarom húzni. A kisgyerekek is húzzák az utcán az autójukat.”

Ebben az álomban és a hozzákapcsolódó fantáziákban a meghiúsult megkapaszkodás traumájának feldolgozására irányuló kísérlet résztvevõje lehettem. Viktor intenzív szorongása a biztos támaszt, megkapaszkodási lehetõséget nyújtó anyakép, belsõ tárgyreprezentáns hiányából ered. Ez a hiány a M. Mahler által leírt elszakadásos szorongás fennmaradásához vezetett, vagyis ahhoz az érzéshez, ami a tárgykonstancia kialakulása elõtt, amíg nem áll rendelkezésre az intrapszichés “jó anya” képe, állandó veszélyt jelent a gyerek számára.

Más terminológiával (M. Klein) fogalmazva: A “belsõ rossz” és a “külsõ rossz” nem vált szét, az elkülönülés önmaga és a külvilág között még nem teljes. (A szörnyet csak úgy pusztíthatja el, ha önmagát elpusztítja.) Az anya képe a hasítás révén fragmentált maradt, és különbözõ ösztönmegszállások kapcsolódhatnak hozzá.

Az álom felidézésekor Viktor szcenikusan is bemutatta azt az állandó felborulással, talajvesztéssel fenyegetõ helyzetet, amiben él, és amiben tõlem kért segítséget (“Fogd meg a kezem, hogy ne essek el!”). Vágyát egy korábbi, sosem volt kielégítõ állapot után jelzi a kérése: “A kis gyerekek is húzzák az utcán az autójukat.”

Néhány héttel késõbb került sor az újabb iskolaérettségi vizsgálatra, amelyen én nem voltam jelen. Kollégáim véleménye szerint mind a csoportos, mind az egyéni vizsgálatban nagy igyekezettel vett részt, bár a jelenlevõ felnõttektõl állandó visszajelzést, biztatást igényelt. Mozgáskoordinációja még nem egészen harmonikus, figyelme könnyen elterelõdik, de a logikus gondolkodást igénylõ feladatokat jól megoldotta. Mindezek alapján a normál általános iskola elsõ osztályát javasoltuk a számára.

Viktor a következõ órán boldogan közölte velem a hírt: “Én voltam a legjobb, mehetek iskolába!” Ezután bonyolult gépezetet építettünk együtt, amikor készen lett, ragaszkodott hozzá, hogy csináljunk még egy ugyanilyet, mindenben egyformák legyenek és legyen az egyik az övé, a másik az enyém. Ebben az idõben kezdett megerõsödni a féltékenysége is, például ha más gyerek által épített alkotásokat talált a szobámban, dühösen össze akarta törni. “Majd te is építesz ilyet!” — próbáltam nyugtatni, biztatni. “És ha egy másik gyerek azt lerombolja?” — kérdezte szorongva, és folytatta a rombolást. Látható ebben az önmagát erõsítõ körben, hogy a szorongás, amit a rivalizálás feszültsége vált ki, hogyan fokozza az agressziót, a saját agresszióját hogyan projiciálja a külvilágba, és az hogyan erõsíti fel újra a szorongást, ami ellen újra agresszióval védekezik. Az indulatoknak ezt az örvényszerû fokozódását csak kívülrõl lehetett leállítani, önmaga képtelen volt rá.

A következõ órákon folytatódtak a fantáziajátékok, amelyekben újra a sötétnek, a lámpának és a szörnyeknek jutott fontos szerep. Egyre inkább a békésebb megoldásokat választja, például a sötétben felidézi a szörnyet, aztán odavilágít a lámpával. “Hiszen az egy nagy ház, nem szörny!” — kiált fel. Máskor engem nyugtat: “Majd én megyek elöl, vigyázok rád.”

Néhány héttel késõbb egy alkalommal váratlanul az anyja hozta el a rendelõbe Viktort. Felkísérte a szobámba, és ezzel a mondattal “adta át”: “Kõ van nála, életveszélyes!” Ezzel az anya el is tûnt, Viktor viszont sugárzó arccal letett az asztalomra egy szép formájú, nagyobbacska kavicsot. “Ez varázskõ” — suttogja. Mit lehet vele varázsolni?” — kérdezem. “Sötétet itt, és akkor barlang lesz” — mondja, és felemeli az íróasztallámpát, mintha le akarná dobni. “Ezt is el lehet varázsolni, hogy ne legyen” — teszi hozzá. “De lehet vele világosságot is varázsolni” — ajánlom neki. Visszateszi a lámpát az asztalra, egy ideig fel-le kapcsolgatja. Aztán a követ leejti a földre. “Ennek most nem lett semmi baja? Nem tört el?” — kérdezi aggódva. “Nem” — válaszolom. Felemeli a földrõl, és a kezében tartva ezt mondja: “Ezt én találtam meg. Én láttam, hogy ilyen szép.” Aztán hirtelen eszébe jut: “Álmodtam valamit. Hülyeséget, nem mondom el.” Némi rábeszélésre végül mégis elmondja, akadozva: “Megölte… a bácsi… azt a gyereket… és hosszú orra nõtt. Van ilyen?” — kérdezi izgatottan. “A valóságban nincs. De ez álom. Hogyan volt tovább az álomban?” — kérdezem. “Utánuk mentem. A Kresz-parkban… leestem a kisdombról. Igaziból az nagy domb, de ez kis domb volt. Leestem és nem fájt, felkeltem. Ez a kõ varázsolta az álmot? Reggel nem gondoltam rá, anyu tudja, hogy én mit álmodok?” — kérdezi végül. “Anyu miért gondolta, hogy ez a kõ életveszélyes?” — kérdezek vissza. “Mert ki lehet dobni az ablakon, ráesik egy autóra, betöri a fejét a vezetõnek, elindul az autó, összeütközik.” “De ha ez varázskõ, akkor nem dobod el?” — kérdezem, mire Viktor ezt válaszolja: “Soha nem fogom eldobni. A házban egy gyereknek is van ilyen köve, de az nagy. Ha széttöröm, elmegy a varázsereje? Az én kövemnek is elmegy a varázsereje? Az enyémtõl kapta a varázserõt?” Ezután újra eszébe jut az álom, a leesés: “Azt képzelem el, hogy hasra esem, és akkor nem lesz bajom” — mondja. “Volt olyan, hogy féltél, hogy leesel. Azért dobtál el mindent, hogy lásd, mi történik vele, ha leesik” — emlékeztetem újra. Elgondolkodva kérdezi: “Mitõl van az álom: Ha azt mondom, pofa be, akkor elszakad az álom?”

Ezután nem folytatja tovább az álom-témát, hanem elõvesz egy puzzle játékot, és nagy kitartással, türelemmel sikerül összeraknia. Az óra után boldogan mutatja a váróban, az anyjának, aki félig komolyan, félig gúnyosan azt mondja: “Hát ilyet én nem tudok összerakni, úgyhogy okosabb vagy nálam.”

Ezt az órát azért írtam le ilyen részletesen, mert kulcsfontosságúnak tartom Viktor terápiájában. Sûrítve tartalmazza a gyerek szorongásainak és agressziójának feldolgozására irányuló törekvéseit, és mindezeknek a családi környezetével való kapcsolatát. A kõhöz fûzõdõ fantáziák és az álom, amit felidézett, a leesési szorongás és a halálfélelem elaborációjának útját jelzik. Az a különleges helyzet, hogy az anyja hozta el, sajátosan értelmezhetõvé tette az anya két mondatát. Ezekben felismerhetõvé vált az a bizonytalanságot okozó kétértelmûség, ami Viktor és az anyja kapcsolatát jellemzi. A “kõ van nála, életveszélyes!” fenyegetõ és az “okosabb vagy nálam” gúnyos hangsúlya velem is átélette, mennyire nehéz Viktornak eligazodni az õt körülvevõ felnõttek, a családtagok reakcióiban, és hogy mennyire bizonytalan az a kép, amit általuk önmagáról kap.

A kõ, amit varázskõnek nevezett, sokféle szimbolikus jelentés hordozója. Mindenekelõtt megkapaszkodásra alkalmas tárgy, keménységével, szilárdságával stabilitást, biztonságot nyújt. (Gondoljunk a Bibliában Jézusnak Péterhez intézett szavaira: “Erre a kõsziklára építem egyházamat.”) Másrészt a kõ az agressziónak is az eszköze — akit kõvel dobnak meg, az valóban életveszélybe kerül. A “varázskõ” Viktor kezében mágikus mindenhatóságának a jelképe lett: vele elõidézheti a sötétséget, felidézheti az álmot. Azt az álmot, amelyben a leesés már nem fenyeget megsemmisüléssel, halállal.

A követ késõbb elvesztette az óvodában, növekvõ önbizalmát azonban nem. Készült az iskolára, érdekelték a mennyiségek, a számok, még betûk írásával is próbálkozott. A konstrukciós játékokkal is egyre kitartóbban játszott, úgyhogy a nagymama otthon is elõvette az addig elzárt játékait, amelyek azért voltak elzárva, mert “úgyis csak szétdobálja õket”. Most viszont büszkén újságolta, hogy Viktor otthon milyen ügyesen épít, és esténként a “Gyurka számolni tanul”-ból mesélt neki, amit Viktor nagyon élvezett és minden este követelt. Figyelmét a feladathelyzetekben azonban csak rövidebb ideig tudta összpontosítani — úgy véltem, az iskolában emiatt lesz a legtöbb probléma.

A következõ tanév szeptemberében Viktor tanítónõje jelentkezett elõször, még mielõtt a gyerekkel találkoztam volna. Leginkább a dekoncentráltságra panaszkodott, nem képes negyvenöt percen keresztül követni az órát, véletlenszerûen kapcsolódik be. A tanítás végére elfárad, túl mozgékony lesz. Megbeszéltük, hogy Viktor teherbíró-képessége alacsonyabb, több türelemre és szorosabb személyes kapcsolatra van szüksége ahhoz, hogy az értelmi képességeinek megfelelõen tudjon teljesíteni.

Viktor kezdeti lelkesedése az iskola iránt alábbhagyott. Valóban nehezére esett a folyamatos koncentrálás, és a fáradtság hol tompaságban, hol fokozott élénkségben nyilvánul meg. A pedagógus néhány hónap múltán jelezte, hogy kérni akarja az áthelyezõ bizottság vizsgálatát, mert szerinte Viktor számára megfelelõbb lenne a kisegítõ iskola. Arra kértem, várja meg az elsõ félév végét, és közben megpróbálunk fokozottabb támogatást adni a gyereknek a tanulásban. Mivel ez a segítség sem az anyától, sem a nagymamától nem volt elvárható, a kerületi gyámhatóság anyagi támogatásával egy korrepetitort kerestünk, aki hetenként több alkalommal egy-két órát tanult Viktorral. Viktor idõnként hozzám is elhozta az iskolai tanulnivalóit, így kénytelen voltam néha ezt a szerepet is vállalni — bár ez a terápia szempontjából nem volt szerencsés. Így viszont megtapasztalhattam, hogy, ha nagy nehézségek árán is, de Viktor megtanult összeolvasni, folyamatosan írni és matematikai mûveleteket végezni.

A gyereket természetesen megviselték az iskolai kudarcok — a sikerek pedig ritkultak. Tanulása otthon újabb feszültségek forrása lett. Újra elõkerültek a fenyegetések — most már nemcsak az intézettel, hanem a “gyogyóval” való fenyegetõzés is. Egy alkalommal a nagymama rémülten közölte velem, hogy Viktor azt mondogatja, õ ölte meg a Jézuskát. Nem érti, honnan veszi ezt. Mivel bizarr tartalmak már régen nem bukkantak fel a fantáziájában, én is meglepõdtem. Viktornak a Világjátékot ajánlottam, amit most elõször épített úgy, hogy strukturált képet mutatott. Az elsõ tárgy egy tó volt, rajta híd, sínnel, ami egy alagútba torkollik. A tó egyik oldalán egy kis ház, zöld füvön, mellette telefonfülke és kút. Az egészet körbekeríti kerítéssel és azt mondja: “Itt lakom a nagymamával.” A tó másik oldalára egy toronyházat tesz: “Ez az X. utca.” (Ahol a szülei laknak — az anya kb. fél éve visszaköltözött a férjéhez.) Ezenkívül még több tornyos, magas épületet rak ki, amelyek közül az egyikre rámutat: “Itt lakik a Jézuska?” Visszakérdezek: “Mi ez?” “Templom. A gonoszok feszítették meg a Jézuskát” — mondja. “Ezt mibõl gondolod?” — kérdezem. “A hittanon mondták” — feleli.

Most értettem meg, hogy mit is jelentett a számára a Jézuska megölése. A hittanórán kapott információ ráhangolódott a saját “belsõ rossz”-tól való félelmére. A realitás és a fantázia újra összekeveredett; az “én rossz vagyok, tehát én öltem meg a Jézuskát” gondolathoz vezetett.

A Világjátékban a belül levõ rossz kivetítése (a templom kapcsán) a Jézuskát megfeszítõ gonoszokra most segítségére lehetett abban, hogy szétválassza a belsõ és a külsõ világot. A szétválasztás a self és a tárgy között akkor, amikor ennek be kellett volna következni, nem sikerülhetett, azért sem, mert a külvilágból sohasem kapott egyértelmû visszajelzést arról, hogy milyen is õ. Az anya patológiája és az egész család kóros mûködése miatt énje nem tudott a “jó anyával” azonosulni, nem tudta átélni, hogy képes uralkodni agresszív késztetésein.

A terápia folyamán sok változás történt a család belsõ struktúrájában, bár számomra eleinte reménytelennek tûnt ennek a — minden tagjánál tüneteket mutató — rendszernek pozitív változása. Szinte mindegyik családtag kapcsolatba került valamilyen mentálhigiénés intézménnyel (ideggondozó, pszichiátriai osztály, családsegítõ). A családdal kapcsolatban levõ különbözõ szakemberek között egy alkalommal szervezõdött közös megbeszélés. bár ez csak laza munkakapcsolatot jelentett, mégis fontos volt Viktor egyéni terápiájában is, hiszen számomra a család mûködésmódja világosabbá, áttekinthetõbbé vált, a gyerek tüneteivel való összefüggések érthetõbbek lettek.

Kezdetben az anya és az apa nemcsak Viktor, hanem az én számomra is hozzáférhetetlennek tûntek. A gyerek terápiájának második évében azonban az anya állapotában javulás állt be, a két középsõ gyerekével visszaköltözött a férjéhez. Így a nagyszülõknél csak Viktor és a legidõsebb (akkor tizennyolc éves) lánytestvér maradt. Ez a helyzet lehetõvé tette, hogy a nagymama több türelemmel forduljon Viktor felé. Sokszor meglepett, milyen pontosan megérzi, milyen félelmek foglalkoztatják az unokáját; de voltak idõszakok, amikor visszaélt ezekkel a félelmekkel, és rémmeséivel próbálta kontroll alatt tartani Viktort. A verést, mint a nevelés eszközét sokáig természetesnek tartotta. Hosszú idõbe telt, amíg elfogadott engem, mint olyan “szakembert”, aki nem õt teszi felelõssé családtagjai problémáiért. Miután kapcsolatunk elég teherbíróvá vált, megpróbáltam megértetni vele az összefüggést a rémmesék, fenyegetések, verések és Viktor agresszivitása között. Úgy tûnt, a megértés nem volt nehéz. “Ezt én is tudom. De én se vagyok Isten” — válaszolta. Hogy mégis tett erõfeszítéseket, abból is kiderült, hogy néhány héttel késõbb azt újságolta: “Úgy eltettem a szíjat, hogy én sem tudom megtalálni.” Egyre inkább az empátiás, “jó tündér” funkciót volt alkalmam megfigyelni Viktor egy-egy dührohamánál, ellene irányuló agressziójánál. A gyerek ilyenkor gyakran váltott, agresszív viselkedése bûntudatosba csapott át, kérlelte a nagymamát, ne haragudjon, odabújt hozzá. A nagymama központi figurája mellett a nagypapa alárendelt szerepet játszott, a család ügyes-bajos dolgait intézte, felesége utasításainak megfelelõen. Viktor agressziója igen gyakran irányult a nagypapa ellen is.

Messzire vezetne és túllépné e tanulmány kereteit az eset családtörténeti elemzése. Mégis fontosnak érzem röviden összefoglalni azokat a mozzanatokat, amelyekbõl következtetni lehet arra, hogyan vált ez a család diszfunkcionálissá.

Az a társadalmi szerep- és rétegváltás, amelyet a család a történelmi okok következtében vállalni kényszerült, transzgenerációs traumaként hatott mindmostanáig. A trauma-feldolgozás módja itt egy olyan mítosz kialakítása volt, amely a régi, háború elõtti életforma, a középosztálybeli értelmiségi lét fenntartására irányult. A család gazdasági romlása ellenére a második generációban (az anya és testvérei egyetemet végeztek) még fenn lehetett tartani egy, a régit megközelítõ szinte, még ha csak az iskolai végzettség, tehát a társadalmi hierarchiában elfoglalt hely alapján is.

Viktor anyjának megbocsáthatatlan bûne a nagymama szemében, hogy “rangon alul” házasodott — és itt már nem az intellektuális színvonal az érték, hanem a származás, társadalmi hovatartozás. Az anya ezt a konfliktust a valóságtól való fokozatos eltávolodással, betegségbe meneküléssel próbálta feloldani. Mint korábban Zsombor esetében, most Viktor érdekében újra minden energiáját mozgósítja azért, hogy megakadályozza a gyerek kisegítõ iskolába kerülését. Indulatainak mélyebb mozgatóira akkor derült fény, amikor egy alkalommal elmesélte nekem Zsomborral való kálváriáját: “Azt mondták nekem, át akarják telepíteni egy másik iskolába. Mi az hogy áttelepíteni, minket egyszer már áttelepítettek, elég volt abból egy életre!” — és ezután kezdett el beszélni azokról a nehézségekrõl, amelyekkel neki annak idején, az “áttelepítés” után meg kellett birkóznia.

Viktornál a korai tárgykapcsolatok zavara hozott létre kezdetben határeseti kórképet, amely mentális retardációval járt együtt. A terápia arra irányult, hogy a hiányzó vagy kórosan alakult self- és tárgyreprezentánsok helyén új kapcsolati minták épülhessenek be és így létrejöjjenek az Én egészséges éréséhez szükséges feltételek.

A játék, mint átmeneti jelenség, alkalmasnak bizonyult arra, hogy Viktorral végigéljük a szimbiotikus kapcsolattól az individuációig vezetõ utat. Fantáziajátékaink értelmezhetõek az anya–gyerek kapcsolat tartományában is. Ezekben a játékokban a fantázia és a realitás határán igyekeztem maradni és Viktor számára a külvilág valóságos igényeit közvetíteni, amelyre súlyosan beteg családja képtelen volt. Az áttételben a “jó anya” és a “rossz anya” szerepét egyaránt vállalnom kellett, amennyiben elfogadást, biztonságot nyújtottam neki, de frusztráltam is az ösztönszükségletei kielégítését. Kulcsfantáziáinak állandó visszatérése (eldobás–leesés, sötétség–lámpa, barlang–alagút) jelezte, hogy a tüneteinek hátterében korai trauma, a szeparációs szorongás áll.

Mivel mentális retardációja azoknak a kognitív funkcióknak a sérülésén alapult, amelyek kialakulása a korai tárgykapcsolatok függvénye, ahogy oldódtak és feldolgozhatóvá váltak szorongásai, úgy lépett be helyükre a kíváncsiság, az intellektuális érdeklõdés. Ez az újonnan született képessége nyújt reményt arra, hogy — megfelelõ pedagógiai légkörben — egyszer elérheti az életkorának megfelelõ mentális színvonalat.

A történetnek nincs befejezése. Viktor terápiája most is tart, és valószínûleg addig folytatódik, amíg képes lesz az én segítségem nélkül is bízni önmagában.

Jelenleg újra forrong körülötte a levegõ: az iskola elküldené az áthelyezõ bizottsághoz, eldöntendõ, hogy milyen iskolába járjon. Ez a tény a családban újabb indulatokat szabadított fel. Az anya, immár mániás fázisában, mindent elkövet, hogy ezt megakadályozza, különbözõ helyekre viszi Viktort, hogy bebizonyítsa, nem fogyatékos. Bár nekem is ez a véleményem, mégis szeretném meggyõzni az anyát, hogy ne hajszolja Viktort az erejét meghaladó helyzetekbe. Pozitív változásnak tartom viszont azt, hogy anyaként érez és viselkedik a kisebbik fiával kapcsolatban is.

Viktor retardációja egyenlõre kétségtelen: nyolcéves létére az elsõs tanagyag elsajátítása erõfeszítést igényel tõle. A terápia eddigi eredményének azt tartom, hogy felébredt és a sok kudarc ellenére megmaradt benne az intellektuális érdeklõdés, amely motiválja õt arra, hogy akarjon tudni, akarjon teljesíteni.

Viktor hónapok óta házat tervez. Eleinte csak szavakban, teljes beleéléssel mesélte el, milyennek képzeli a felépítendõ házat: “Lesz emelete, padlása. A padláson lesz az ennivaló, fel lehet menni érte, és lesz lépcsõ, nehogy valaki leessen a padlásról. Lent a falakon olyan tányérok lesznek, mint a nagymamánál van a konyhában.”

Legutóbbi óráink egyikén le is rajzolta egy füzetbe a házat, ahogy épül, fokozatosan, minden új lapon egy újabb részlettel gazdagítva. Amikor a végére ért és készen állt a ház, az utolsó oldalra odaírta: “Nem szabad lerombolni, megverem, aki lerombolja! Ha lebontják, akkor felépítem!”

1991. április

Négy év telt el a tanulmány megírása óta. Bár azt írtam akkor, hogy a történetnek nincs befejezése, Viktor terápiája mégis véget ért. Félévig jártak még hozzám, majd a nagymama elfoglaltságára, fáradtságára hivatkozva nem hozta el Viktort a nevelési tanácsadóba. Úgy éreztem, nem tudta nekem megbocsátani, hogy nem akadályoztam meg Viktor áttelepítését. Új iskolájában azonban jól beilleszkedett és jól teljesített.

Egy évvel késõbb véletlenül találkoztunk az utcán. Újra felajánlottam, hogy jöjjenek el. Büszkén meséltek Viktor jó eredményeirõl, és a nagymamában felcsillant a remény, hátha én el tudnám intézni, hogy visszakerüljön eredeti iskolájába. Ebben bízva hajlandó volt újra elhozni Viktort. Én azonban megint nem feleltem meg a “megmentõ” szerepnek. Viktort kiegyensúlyozottabbnak, érdeklõdõnek láttam, de kapkodása, dekoncentráltsága miatt kétségem volt afelõl, hogyan tudna haladni egy nagy létszámú osztályban. Akkori osztályfõnöke megerõsített ebben: szerinte Viktor a jól teljesítõk közé tartozik a jelenlegi osztályában, de ezt a pozícióját elveszítené, ha a teherbírását meghaladó tempóban kellene elsajátítania a tananyagot. Úgy láttam, hogy Viktor megtalálta a helyét a speciális általános iskolában, a tanárok, a gyerekek elfogadták, és ha lassabb tempóban is, de el fogja végezni a nyolc osztályt. Sikerélményei voltak, önbizalma megerõsödött.

Mivel nem teljesítettem a vágyaikat, a nagymama és az idõközben újra felbukkant anya nem tartották szükségesnek, hogy Viktor továbbra is járjon hozzám. Az anyjával való kapcsolata stabilabbá vált, és állapotát most én is megnyugtatóbbnak találtam. Azzal váltunk el, hogy ha szüksége lenne rá, bármikor eljöhet hozzám.

1995. november

Jegyzetek

* Bálint Alice: A gyermeki félelem egy sajátos alakja. In: Bálint Alice: Anya és gyermek. Budapest: Párbeszéd, 1990. 70.

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu