AZ EMBERRÉ VÁLÁS ÚTJA ¹

Az ember lényegére irányuló kérdés a történelem során többször megváltozott.
  Amikor a filozófiában még az a felfogás uralkodott, hogy az emberi természet nem változik, és hogy az ember sosem változó “téglákból" épül fel egy sosem változó terv alapján, a kérdés így hangzott: Mi az ember ?
  Joggal állapítja meg Karl Löwith, hogy “az a meggyõzõdés, miszerint az emberi természet mindig ugyanaz marad, egy régen túlhaladott naturalizmusba való korszerûtlen visszatérést jelent a modern, történetileg megalapozott történelmi gondolkodás számára". Löwith itt Wilhelm Dilthey historizmusára utal, ami szerint az “emberi típus" a történelem folyamán “felolvad". ²
  Martin Heidegger vetette fel a “Mi" kérdését Lét és idõ címû munkájában, és az ember lényét a “ Ki az ember?" kérdéssel próbálta megválaszolni. ³ Az ember ugyanis -- mondja Heidegger -- nem “meglevõ", mint egy kõ, nem “fellelhetõ", mint egy dolog, és nem is csupán élõ, mint egy élõlény. Hanem az “egzisztencia" az, amelyben az ember lénye meghatározásának eredõjét õrzi… “hiszen -- ahogyan tapasztaljuk -- csupán az ember juthat be az >>egzisztencia<< rendjébe". ⁴ És mi ez az “egzisztencia"? Heidegger válasza így hangzik: “A >>magán-kívül-való-állást<< nevezem az ember egzisztenciájának." ⁵
  Az egzisztencialista filozófia így az ember lényegét a “magán-kívül-való-állásban" határozza meg.
  Ugyanebben az idõben a mélylélektan is érdeklõdni kezdett az ember lénye iránt, bár egy teljesen ellentétes nézõpontból közelítve. Ez a kérdés így hangzott: “Hogyan válik az egyéni ember emberré?"
  A kérdésfeltevés megváltozása abban mutatkozik meg, hogy az embert nem a létezés, hanem a valamivé válás alapján próbálják meghatározni. Míg tehát az egzisztencialista filozófia kérdésfeltevése logikai természetû, a mélylélektan onto genetikus úton próbál az ember lényéhez eljutni, s azt az emberré válás fejlõdése alapján kívánja meghatározni.
  A kérdésre, hogyan és miért változott meg a mélylélektan hatására az emberi lényrõl alkotott kép az elmúlt fél évszázad során, csak egy válasz adható:
  Az, hogy Sigmund Freud felfedezte a tudattalan létezését.
  Az ember, amióta csak él ezen a földön, rendelkezett tudattalannal, amely észrevétlenül befolyásolta minden cselekedetét. Hogyan lehetséges, hogy ennyire alapvetõen átformálhatta az emberképet az a puszta tény, hogy a tudattalant tudományosan is felfedezték?
  Ez a felvetés még inkább jogos, ha meggondoljuk, hogy a tudattalan léte a tudomány számára már Freud elõtt is ismert volt -- ez azonban nem okozott lényeges változást az emberképben. A pszichoanalízis -- írja maga Freud -- “nem a semmibõl bukkant elõ, sem nem az égbõl pottyant, hanem régebbiekhez kapcsolódik, ezeket folytatja, különbözõ ösztönzésekbõl indul ki, és ezeket dolgozza fel." ⁶
  Ennek ellenére vitathatatlan, hogy az emberkép Freud mélylélektana nyomán nemcsak új alapokat és egészen új struktúrát kapott, hanem olyan, a mélybe és a magasba irányuló lényegi kiterjedést is, amely egyrészt oly mértékben veszélyeztette az egyes ember lelki életét, amilyenre még sosem volt példa az emberiség lélektörténetében. Másrészt pedig olyan szublimációs erõket és átszellemesítési lehetõségeket tárt fel, amelyek az emberi lét méltóságát és az egyes ember öntudatát az emberré válás során sosem sejtett létezési szintre emelték.
  A pszichoanalízis két irányból hatott az emberkép megváltozására.
  Egyrészt: Nem maga a felfedezés, hanem éppenséggel a tudattalan sötét erõinek hirtelen tudatossá válása volt veszélyes hatással mind az egyes emberre, mind a kollektívára. A lélek õsi alapjából váratlanul elõtörõ ismeretlen irracionális erõk hatására a tudat úgyszólván egyszerre olyannyira kitágult, hogy az emberiséget kollektív paranoidizálódás és az örömelv uralmának veszélye fenyegette.
  Fel kellett ismernünk, hogy sem a személyes én, sem a kollektív én nem eléggé érett a tudati tér féktelen és határtalan kiterjesztésére. A kéj és a hatalom nem tudja sokáig elviselni az ént. Mindkettõ katasztrófához vezet.
  Másrészt azonban nyomatékosan ki kell emelni, hogy ezt a veszélyt maga Freud idõben felismerte. Arra figyelmeztetett, hogy az egyes ember elmebetegségéhez, sõt tömegpszichózishoz is vezethet, ha a tudattalan hatalmak és erõk hirtelen törnek be a tudatosba. Freud ezen figyelmeztetése félreérthetetlen volt. Ennek ellenére tanait ma is gyakran támadják. Túl könnyen elfelejtik, hogy ugyanaz a Freud, aki felfedezte a tudattalan örömelvét, mindig is a realitáselvet hangsúlyozta és az emberiséget tudatos lemondásra próbálta nevelni. Arra, hogy tudatosan alkalmazkodjunk a valóságoz, hogy elkerülhetõ legyen a tudattalan örömelvébõl fakadó veszély.
  Freud világosan látta a tudatos mezõ kitágulásával járó veszélyeket. Ezt mindenekelõtt az a tény bizonyítja, hogy 1900-ban -- ez a pszichoanalízis születésének idõpontja -- az Álomfejtés mottójául Vergilius ezen klasszikus mondatát választotta: “Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo", Lakatos István fordításában: “Hogyha nem lágyul a menny: Acherónt verem én fel"! (Vergilius: Aeneis, 7, 312.) Eszerint Freud teljesen tudatában volt annak, ha a tudattalan irracionális erõi tudatossá válnak, úgy a pokol is megnyílhat. Mint ismeretes, ezen tudattalan erõkkel szemben “pszichikus apparátusában" a felettes ént és az én-ideált állította ellenhatalom gyanánt. Az õsvalami és az én címû munkájában írja Freud: “Ami az egyes ember lelki életében a legalacsonyabbrendû dolgok közé tartozott, az a felettes-én képzõdése által az emberi léleknek értékelésünk értelmében legmagasabb rendû java lesz." ⁷
  Így tehát igazságtalan volna azt állítani, hogy Freud pszichoanalízise csupán veszélyforrást jelent az emberiség számára; nem szabad elkövetnünk azt a hibát, hogy a veszélyt csupán mint a “megnyitott poklot" szemléljük, hanem meg kell vizsgálnunk a freudi lélekkép legmagasabb régióit is: az én-ideált és a felettes ént.
  Azon kérdések hosszú sorát, amelyek a mélylélektan hatására megváltozott emberképre vonatkoznak, a következõ három alapkérdésre kell redukálnunk:
  Elsõ kérdés: Mi a lényege annak az alapnak, annak a fundamentumnak, amelyre a mélylélektan a lélekképét építette?
  Második kérdés: Hogyan strukturálódik az ember ezen új lélekképe a mélylélektan különbözõ irányzataiban?
  Harmadik kérdés: Felvázolható-e a mélylélektan emberképe alapján a homo futurus jövõképe?

  “Tudattalannak nevezzük azt a pszichikus folyamatot, amelynek létezését feltételeznünk kell, mivel hatásából léte kikövetkeztethetõ, ám semmit nem tudunk róla." Freud érdeme volt, hogy a pszichoanalízis révén feltárta a klinikai gyakorlat számára a tudattalan egyéni életút során elfojtott részeit, és ezáltal fel tudta deríteni a lelki betegség szimptómái, a karaktervonások és az elfojtott tudattalan közti összefüggéseket.
  Freud azonban tudta, hogy az elfojtott dolgok a tudattalannak csupán egy kis részét képezik. Metapsychologie címû munkájában így ír: “A tudattalan tartalmát egy pszichikus õslakossághoz hasonlíthatnánk. Ha léteznek az embernél öröklött pszichikus képzõdmények, mint amilyenek az állatoknál az ösztönök, úgy ez képezi a tudattalan magját. E mellé társul a késõbbiek során mindaz, ami a gyermekkorban mint hasznavehetetlen elhárításra került, s ami természetét illetõleg nem szükséges, hogy eltérjen az öröklött dolgoktól. A két rendszer tartalmának éles és végérvényes elkülönítésére elõször rendszerint a pubertáskorban kerül sor." ⁸ Freud korabeli kutatásai így kizárólag az “elfojtott tudattalanra" vonatkoznak.
  A tudattalan öröklött magja, ami -- az elfojtottakkal szemben -- még mélyebb és tágabb alapot jelent a lélekkép számára, csak késõbb került felfedezésre, mégpedig két, egymástól teljesen független kutatási fázisban.
  Legelõször C. G. Jung tárta fel az úgynevezett “kollektív tudattalan" funkcióit, mint az általános emberi archetípusok és ezek szimbólumainak végtelen területét Wandlungen und Symbole der Libido (1911) címû munkájában. ⁹
  Ezután -- 1937-ben -- e cikk szerzõjének sikerült bebizonyítania, hogy a személyesen elfojtott és a kollektív tudattalan között sorsszerûen funkcionál a tudattalannak egy eddig teljesen ismeretlen területe, a “familiáris tudattalan" . ¹⁰ A tudattalan lelki élet ezen családilag öröklött magját a közvetlenül a családra jellemzõ õsalakok, a genotípusok népesítik be. Sikerült továbbá kimutatnunk ezen tudattalan õsalakok különös funkcióját is az egyén sorsdöntõ választásos cselekedeteiben. Így született meg a mélylélektan harmadik irányzata: a “sorsanalízis" és a “sorspszichológia".
  A sors -- e tan szerint -- az összes egzisztenciális lehetõségek összessége, amely az öröklõdés és a mindenkori szociális helyzet folytán szükségszerûen adott az egyes ember számára. Az ember ezek közül a magával hozott pozitív és negatív létformák közül -- egészséges körülmények között -- szabadon választhatja ki személyes létformáját. Így a sorsanalízis nem determinációs tan, mint azt sokan helytelenül feltételezték, hanem az adott sorslehetõségekre vonatkoztatott választási szabadság tana.
  Aki képtelen létformájának szabad megválasztására, a kényszersors áldozatává lesz. Neurotikussá, pszichopatává vagy pszichotikussá válik.
  Aki azonban az én és a szellem segítségével le tudja gyõzni öröklött kényszerét, szabadsága és énje sorsát maga építi fel.
  Az emberi lét lélekképének alapjai a mélylélektan alapkutatásai folytán olyan határtalan módon elmélyült és kitágult, amit a tiszta tudatpszichológia korában senki sem feltételezett volna. A mélylélektannak sikerült megkülönböztetnie egymástól a lélek speciális területeit, gyökereit, és felismerte ezek megnyilvánulási “nyelveit". Ma már ismert elõttünk, hogy a tudattalanban a psziché alapjaként három egymástól eltérõ funkcióegyüttes mûködik:

Elõször is: a “személyesen elfojtott" tudattalan a szimptómák nyelvével;
Másodszor: a “kollektív" tudattalan a szimbólumok nyelvével;
Harmadszor: a “családi" tudattalan a választások nyelvével.

  Habár Alfred Adler az ember lényegét nem a tudattalan szintjén, hanem az én hatalmi törekvéseiben kereste, az individuálpszichológia emberképét Freud és Jung koncepciója közé kell elhelyeznünk. Egyrészt azért, mert ez a hatalomra áhítozó emberi lény speciális szerepet játszik az általános emberré válás történeti fejlõdési folyamatában, másrészt pedig azért, mert az én hatalomra törekvése a mélylélektan felfogása szerint szintén a tudattalanból ered.
  Miután a tudattalant az emberi lélek legmélyebb fundamentumaként ismertük el, vázoljuk fel az emberképet Freud pszichoanalízisében, Adler individuálpszichológiájában és Jung analitikus pszichológiájában; majd áttekintjük az emberré válás fejlõdési szakaszait a születéstõl a homo humanus fejlettségi szintjéig.

A. Az ember a freudi pszichoanalízisben

  Az ember az elfojtásra alapozó freudi tan alapján így jellemezhetõ: A személyesen elfojtott tudattalanból származik mindaz, amit az ember jellemében, neurotikus vagy pszichotikus lelkületében szimptómaként hordoz. Mivel az elfojtott dolog lényegében ösztönös, a pszichoanalízis az embert ösztön-emberként jeleníti meg, aki a be nem teljesített ösztönkielégítést pótlandó lelke mélyén szimptómákat képez.
  Freud pszichoanalízisében az ember “homo repressor". Ez azt jelenti: Olyan ember, akit ösztöntermészetének elfojtása határoz meg, és aki -- éppen mert elfojtja ösztöneit -- szimptómaképzõvé válik.
  Azt a funkciót, amellyel ez a homo repressor az emberré válást elérheti, Freud szublimációnak nevezi.

B. Az ember az adleri individuálpszichológiában

  Az ember fejlõdéstörténete nem az incesztuózus szerelem elfojtásával kezdõdik -- mint Freudnál --, hanem a kisebbrendûségi érzéssel. Adler szerint “a gyermek fejlõdésének egész ideje alatt mellészegõdik a szüleivel és a világgal szemben érzett kisebbrendûségi érzése." ¹¹ Az inszufficiencia kellemetlen érzésébõl az egyén a fikció és a célkitûzés mesterfogásával menekül meg. A cél: a fölény, amit a hatalom fikciója az élet fõ feltételévé tesz. Adler így ír: “(az embert) útja minden szakaszában a fölény iránti vágy, az istenhez való hasonlatosság gondolata, különleges varázserejébe vetett hite vezeti". ¹²
  Röviden: A teljhatalom és a mindentudás fikciója, amelyhez az egyén kisebbrendûségi érzésének “túlkompenzálása" folytán jut el. A hatalom-fikció és a kompenzáció varázsvesszejével “szegénysége gazdagsággá, elnyomottsága uralkodássá, szenvedése örömmé és kéjjé, tudatlansága mindent tudássá, tehetségtelensége mûvészetté válik". ¹³ Ez az ember -- teljhatalom-fikciója alapján -- joggal nevezhetõ “homo potentator"- nak. Ontogenetikusan az emberré válás útján a második stációt reprezentálja.
  Adler utolsó írásaiban ¹⁴ megpróbálta emberképét egymásra felépülõ aspektusaiban vizsgálni. Ezek a következõk:

1. a személyiség egysége és célratörése;
2. az önmagáról és a világról alkotott “vélemény" szerepe az egyes ember életében;
3. a véleményalkotás és az életstílus kialakításának szabadsága;
4. az ember mint közösségi lény vizsgálata. ¹⁵

C. Az ember C. G. Jung analitikus pszichológiájában

  Jung az ember lélek-képét a kollektív tudattalan gyökereibõl építi fel. A kollektív tudattalan tartalmai az ösztönök és az archetípusok.
  Az ösztönök -- Jung szerint -- “a cselekvés tipikus formái, és ha azonos vagy rendszeresen ismétlõdõ reagálási formákról van szó, ösztönökrõl beszélhetünk, függetlenül attól, hogy társul-e a cselekvéshez tudatos motiváltság avagy sem". ¹⁶
  Az archetípusok “a felfogás tipikus formái, és ha azonos vagy rendszeresen visszatérõ felfogásokról van szó, akkor archetípusokról beszélhetünk, függetlenül attól, hogy felismerik-e annak mitológiai karakterét, avagy sem". ¹⁷
  Az ösztönök “tipikus emberi életvezetésre", az archetípusok ezzel szemben “tipikusan emberi mûvelõdésre" ösztökélik az embert. Jung szerint a kollektív tudattalan a teremtõ psziché minden alkotó funkciójának idõtlen õs-alapja. Az archetípusok ugyanis az emberi õstermészet, a hajtóerõ és a szellem funkcionális, mindig meglévõ, idõtlen képzõi és regulátorai, amelyek a kulturális és szellemi lét formai és alkotó teremtõelvét jelenítik meg. Jung így az emberi lélek két apriorisztikus szervezõdését különbözteti meg: 1. az ösztöntermészetet és 2. az archetipikus szimbólumokat. A “symbolon" szó Jungnál hitvallást jelent. Tehát a “szimbólumok teszik lehetõvé az ember számára, hogy szellemi ellenpozíciót állítson fel a primitív ösztöntermészettel, valamint kulturális beállítottságot az ösztönszerûséggel szemben. Mindig is ez volt minden vallás funkciója." ¹⁸ Jung szerint a vallásteremtés egyenértékû a szimbólumalkotással. Véleménye szerint a vallásteremtés “energiaátfordítás"; a “libidó egyfajta változása" mint szimbólumalkotás. Ez a felfogás indította arra Jungot, hogy a freudi “szublimáció" helyébe az “individuáció" folyamatát állítsa. “Minden kulturális lépés pszichológiailag a tudat egyfajta kiterjesztése, tudatosítás, amely csak a különbségtétel folytán jöhet létre." “Ebbõl következik -- írja tovább Jung --, hogy az elõrelépés mindig individuációval kezdõdik, úgy, hogy miközben az egyes emberben tudatosodik elszigeteltsége, felfogásában egy eddig új, járatlan út körvonalazódik." ¹⁹
  Ebbõl következõen Jung analitikus pszichológiájában az ember “homo individuator". Ez azt jelenti: olyan ember, aki elhagyja az emberiség kollektív útját, és tudatos magányában egyszeri “önmaga" lesz.
  Jung tanaiban abban rejlik a paradoxon, hogy a kollektív tudattalan felfedezõje nem kollektív emberképet ad -- mint ahogyan az várható volna --, hanem individualizáltat: a “homo individuator" képét.

D. Az ember a sorspszichológiában

  Az ember születésekor az õsök sorskényszerének hordozója, de késõbb szabadon választhatja meg én-sorsát. Az ember fejlõdési szakaszai során egyre szabadabbá válik.
  Az ember ugyanis eleve ösztön- és én-életének familiárisan öröklött ellentétességeivel születik a világra. Személyes feladata abban áll, hogy feltárja ezt a családi “örökségrészt", és az õsök ezen -- egymásnak teljesen ellentmondó -- létlehetõségeibõl fokozatosan felépítse saját, személyes sorsát.
  Mind az ösztön-sors, mind az egyén személyes sorsa -- ahogyan azt az egyes ember megéli, ahogy harcol vele és legyõzi azt -- mindig annak eredménye, hogy a sors többszörösen összetett külsõ és belsõ faktorai hatnak egymásra, ahogyan ez e tanulmány második részében, a lélek képének struktúraanalízisében megvilágításra kerül.
  A sorspszichológia irányelveibõl a következõ konklúziók vonhatók le:
  A sorspszichológia emberképét de genere a családi tudattalan õs-alakjai formálják.
  Az egyes ember sorsa a szerelem, a barátság, a foglalkozás, a betegségforma és a halálnem megválasztása során formálódik.
  Az egyes ember minden sorslehetõségének családi gyökere maga a családi tudattalan, a maga õsalakjaival, genotípusaival. Ha az én és annak a szellemhez való kötõdése túl gyenge ahhoz, hogy szabadon válasszon a sokféle létforma-lehetõség közül, akkor az õsképek kényszerítõ erõvel bírnak. Így az õsalakok által irányított emberek tudattalanul egy családi kényszersorsot ismételnek meg. Amennyiben azonban az én elég erõs, és járható számára a szellemhez vezetõ út, úgy el tudja hárítani -- a szellem segítségével -- a beteg õsök alakjait, és szabadon választhatja a családi tudattalanban ugyanúgy meglévõ egészséges, sõt szellemileg gyakran nagyon is magasan álló õsalakokat is, akik léte mint “minták és figurák" szolgálnak.
  Így tehát az ember a sorspszichológiában a választás kényszerének, illetve szabadságának Janus-arcát viseli. A kéz, amely egy képpé egyesítheti ezt a kettõs képet, az úgynevezett Pontifex-én, ami integrál, a szellemmel participál és a túlvilágra transzcendentál.
  Mindezeket figyelembe véve mi az embert homo elector nak nevezzük. Ez azt jelenti: olyan ember, akinek sorsa az én választása alapján kényszerû vagy pedig szabadon választott.
  Az emberkép lényegérõl folytatott mélylélektani alapkutatások eredményei globálisan-empirikusan és történetileg-sematikusan az 1. ábrán látható módon ábrázolhatók.
  0. fázis: A kezdõ fázis a homo participator fázisa. Az emberi lényt az elsõ életévben a kettõs-én, a duálunió korában ábrázolja. A gyermek és az anya világa még egy. Ezt a lényt homo participator nak nevezzük, aki az anyával, illetve az anyát helyettesítõ személlyel való egységre törekszik. A participáció az a tudattalan funkció, amely szükségessé teszi ezt az uniót illetve kvázi-identitást, amelyben az egyik ember a léthez szükséges erejét a másikra vetíti ki: arra, akivel egy és ugyanaz szeretne lenni.
  A duálunió ezen kezdeti stádiumára pszichotikusoknál és neurotikusoknál figyelhetünk meg regressziót. (Rosen, René Spitz, Benedetti, Mme Sechehaye.)
  A. fázis: a homo repressor fázisa, vagyis azé az emberé, aki elfojt bizonyos dolgokat, és szimptómákat alkot. Ez a fejlõdési szakasz 3-4 éves korban kezdõdik, tehát az úgynevezett ödipális korban, illetve az elsõ pubertás szakaszában jelentkezik. Freud szerint ebben az életkorban keletkezik minden primér elfojtás, ami -- az idõsebb korban bekövetkezõ késõi elfojtás hatására -- a neurózis kialakulásának alapjául szolgál (homo repressor). A homo repressor emberré válása szublimáció útján történik.
  B. fázis: a homo potentator fázisa. Azt az embert mutatja, aki kisebbrendûségi érzését úgy kompenzálja, hogy hatalomra törekszik. Ez a fejlõdési szakasz a pre- és posztpubertás periódusainak felel meg; igen gyakori fixációs pont a fejlõdésben, különösen ma, a technika korában.
  C. fázis: a homo individuator. Ez az önállósodás, a tudatos elszigetelõdés és az alkotó tevékenység periódusa. E szakasz a juvenilis, úgynevezett inflatív pubertás végén kezdõdik, leginkább a negyedik és ötödik decenniumban. Az individuáció vezetõ énfunkciója az infláció, ami a megalománia, erotománia, teománia és a kverulancia rögeszméjének veszélyét rejti magában.
  D. fázis: a homo electort mutatja. Ebben a fejlõdési szakaszban az ember tudatára ébred magával hozott létlehetõségeinek, és saját sorsát meghatározandó foglalkozást, szerelmet, világnézetet és vallást választ. A homo elector fõ funkciója az integráció, az egyesítés és minden komplementer ellentmondás áthidalása, aminek következtében az ember fokozatosan kikerül az individuáció hegysorsából, és önszeretetét lassan felebaráti szeretetté terjeszti ki. A homo elector legfontosabb idõszakai: a: 20-30 év (a foglalkozás megválasztása), b: 30-40 év (a házastárs megválasztása), c: a 40. év után (a világnézet megválasztása).
  E. fázis: A vallásos-humanisztikus irányzatot a mélylélektanban -- többek között -- fõleg A. Maeder (Zürich) képviseli “apellatív eljárásában" (pszichoszintézis-pszichagógia). A beteg segélykérésére (“felhívás") az orvos szeretettel és tekintéllyel válaszol. “A felebaráti szeretet forrása -- írja Maeder -- nem az ember érzelmi és ösztönindulataiban van, hanem transzcendens eredetû; a hit eredménye és ajándéka." ²⁰
  Az emberré válás ezen sémája a mélylélektan alapkutatásainak két további eredményére utal.
  Elõször is: az egyes fázisok csak stációk, és nem képeznek tipológiai alapot. A mélylélektannak köszönhetjük ugyanis -- többek között -- azt a merész cselekedetet, hogy széttörte az emberi természet örök azonosságára épülõ “típus" felfogását. A tudatlélektan korábbi típustana helyett a mélylélektan az emberré válás általános emberi érvényû fejlõdéstanát állítja. Nézetünk szerint tehát a homo participator, repressor, homo potentator és individuator, valamint a homo elector nem olyan embertípusok, amelyek örökre ilyenek maradnak, hanem csupán az általános emberré válás fejlõdési szakaszait jelenítik meg. Ezek az úgynevezett “típusok" a mélylélektani ontogenézis sorában csupán múló vagy tartós fixációk az emberré válás valamely fokán.
  Másodszor pedig ezen séma alapján világosan látható, hogy a mélylélektan különbözõ irányzatainak történeti egymásutánja (a pszichoanalízis, az individuálpszichológia, az analitikus pszichológia, az apellatív eljárás és a sorsanalízis) nem a véletlen szeszélyes játéka, de nem is személyes becsvágy eredménye, hanem az emberré válás területén folyó további kutatások természetes szükségszerûségének következménye.
  Már maga ez a tény is alapos érv a mélylélektan integrációja mellett. Sigmund Freud korszakot nyitó Kolumbusz-szerepe az egyesült mélylélektanban is sértetlen marad.
  Az egyes fejlõdési szakaszok életkorhoz, betegségformákhoz és mélylélektani irányzatokhoz való viszonyát a 2. táblázat foglalja össze. Mivel a “jelenvalólét analízise" véleményünk szerint nem a mélylélektanhoz tartozik, hanem a neurotikus és pszichotikus emberi lét egzisztenciafilozófiai, ontologikus-fenomenológiai emberképét ábrázolja, ezt a 2. táblázat nem tartalmazza.

A. Az emberkép struktúrája Freud pszichoanalízisében

  A freudi psziché nem állandó anyagból álló különleges létezõ -- mint a homéroszi pszichológiában --, hanem szinte anatonómiailag-mikroszkopikusan analizálható, helyileg lokalizálható, fejlõdésmechanikailag érthetõ szerv, amelyet Freud elõszeretettel nevezett neutrálisan “pszichikusnak".
  Mint ismeretes, Freud 1876 és 1882 között Ernst Brücke pszichológiai laboratóriumában mestere megelégedésére megoldotta az egyik legalacsonyabb rendû hal (Ammocoetes-Petromyzon) idegrendszerének szövettanában rejlõ problémáját. Ezt követõen -- 1882-tõl -- a bécsi Allgemeine Krankenhaus alorvosaként végzett mikroszkópos kutatásokat Meynert professzor agyanatómiai intézetében az emberi medulla oblongatán, és 1885-ben neuropatológiai docentúrát szerzett. Freud a lélekkép szerkezetének vizsgálatakor is hû maradt a különleges anatómiai-topografikus szemlélethez. Ez különösen a pszichikus apparátus felépítésében és lokalizálásában mutatkozik meg. Az 1938-as, befejezetlenül maradt A pszichoanalízis foglalata címû munkájában õ maga írja: “Feltételezzük, hogy a lelki élet egy olyan készüléknek a mûködése, amelynek téri kiterjedést tulajdonítunk és amelyet több részbõl összetettnek képzelünk el, hasonlóan a távcsõhöz vagy a mikroszkóphoz vagy más effélékhez." ²¹ A “távcsõ és a mikroszkóp" ez esetben többnek tûnik véletlenül választott metaforánál. Freud mindenekelõtt részleteiben szemlélte a lelki életet -- mintha mikroszkópon keresztül nézte volna --, hogy azután több darabból állíthassa össze a lélek képét. Az anatómiai topográfia értelmében “tartományoknak" vagy “instanciáknak" nevezte a pszichikus apparátus megtalált részeit. Ezen rétegek: az ösztön-én, az én és a felettes én, amelyeknek a pszichikus apparátus keretein belül különleges “területeket" tulajdonított.
  E tartományok elsõ és legõsibb része, az ún. ösztön-én az öröklött, velünk született, alkatilag meghatározott, tehát mindenekelõtt a testi szervezõdésbõl származó ösztönöket tartalmazza. ²² Freud a pszichikus apparátus azon legrégibb, öröklött darabjánál kezdte meg kutatómunkáját, amely a pszichoanalízis szerint legfontosabb marad az egész élet során.
  A második rétegrõl, az én rõl Freud azt írja: “Az ösztön-én egy része, a bennünket körülvevõ valóság hatására sajátságos fejlõdésen megy át. Az eredetileg ingerfelvevõ szervekkel és ingervédelmi berendezésekkel ellátott kéregi rétegekben kialakul egy sajátos organizáció, amely ettõl fogva közvetítõ funkciót tölt be az ösztön-én és a külvilág között." ²³ Freud egy másik helyen a tudatról mint a lelki apparátus felszínérõl nemcsak funkcionális, hanem anatómiai értelemben is beszél. ²⁴
  Ezek a kifejezések félreismerhetetlenül a fejlõdésmechanika nyelvére emlékeztetnek, amely mikroszkóp segítségével követi nyomon és mutatja be a szervek fejlõdését.
  Freud a pszichikus apparátus harmadik összetevõjének leírásakor megtartja a fejlõdésmechanikai szemléletmódot, mivel a “felettes én" instanciát a hosszú gyermekkori periódus “lecsapódásaként", mégpedig “az én egyik szintjeként" fogja fel, “amikor is az ember szüleinek függésében él". Freud akkori topográfiai szemléletmódja ott mutatkozik meg legjobban, ahol megpróbálta a pszichikus apparátust grafikailag ábrázolni. Azt mondja: “Az egyén a mi számunkra az a fel nem ismert és tudattalan lelki õsvalami, amelynek felületén helyezkedik el az érzékelõ rendszerbõl mint magból kifejlett én." ²⁵
  Az olyan kifejezéseket, mint “anatómiai boncolás", “térbeli kiterjedés", “az apparátus felületi rétegei", “a felületi differenciálás folytatása" stb. inkább egy agyanatómiáról vagy fejlõdésmechanikáról (embriológiáról) szóló könyvtõl várjuk el, mint egy a pszichérõl szóló mûtõl.
  Freud azonban nemcsak elsõrangú agyanatómus volt, hanem intuitív pszichológus is. A pszichológus Freud ott jelenik meg a pszichikus apparátus felépítésének, meghatározza a “tudatosban, a tudatelõttesben és a tudattalanban" megjelenõ ún. “lelki minõségeket", és ezeket a lelki apparátus három tartományához vagy instanciájához rendeli.
  A tudatos minõségérõl Freud a következõket állapítja meg: Az állati pszichében csak az én perifériáján találunk tudatos folyamatokat. Minden más folyamat tudattalan az énben. A tudat minõségét az embernél az énben lejátszódó belsõ folyamatok is megszerezhetik. “A beszédfunkció mûve ez, amely szoros kapcsolatot létesít az én tartalmai és a látási, de különösen a hallási észleletek emlékezeti maradványai között. Ettõl fogva a kérgi réteg érzékelõ felszíne sokkal nagyobb mértékben juthat izgalomba belülrõl is, és tudatossá válhatnak olyan belsõ történések, mint a képzetáramlások vagy gondolkodási folyamatok. Szükség van tehát egy speciális mûködésre, amely a két lehetõséget megkülönbözteti, ez az ún. valóságvizsgálat ." ²⁶
  A tudatelõttes minõségével részben az én és a felettes-én rendelkezik. A tudattalan minõsége az ösztön-énben uralkodik.
  Röviden ennyit a pszichoanalízis lélekképének szerkezetérõl.

B. Az emberkép struktúrája Adler individuálpszichológiájában

  Az individuálpszichológiában nem beszélhetünk a lélekkép freudi “topográfiai" megszerkesztésérõl, hiszen Adler az embert elsõsorban szociológiai és nem mélylélektani nézõpontból szemléli. Kérdésfelvetése ebbõl kifolyólag nem a mélylélek, hanem a közösségi lélek felé orientálódik. Innen ered mind a tudattalannal, mind az ösztöntannal kapcsolatos ambivalens, sõt gyakran bizonytalan állásfoglalása is. Míg korábbi munkáiban Adler a “fikció tudattalan voltáról" beszélt, késõbb a “tudattalan" szót a “meg nem értett", “homályos" szavakra cserélte fel. Azt írja: “Egy fikció, egy moralizáló élmény vagy egy emlék tudattalan volta a psziché mesterfogásaként jelenik meg, ha a személyiséget és a személyiség egységét ezen mûvészi fogás tudatossá válása fenyegeti." Mindig így figyelmezteti pácienseit: “Ne feledkezzenek meg az uralkodni vágyásról!" ²⁷
  Adler ösztöntanában tehát -- ha egyáltalán beszélhetünk errõl az individuálpszichológiában -- a hatalmi és érvényesülési törekvések dominálnak. Az individuálpszichológiában az infantilis szexualitás elfojtása helyét a kisebbrendûségi komplexus, az én elhárító mechanizmusai helyét a kompenzációk, biztosító és értékfosztó mechanizmusok veszik át. Az emberkép szerkezeti analízisét tekintve Adler jelentõsége abban áll, hogy kiemelte az én hatalmi törekvéseit. Ezt Freud is megerõsíti. Sõt néhány szerzõ azon a véleményen van, hogy Adler hatalomról szóló analízise (1910) befolyásolta Freud énfelfogását (Clara Thompson). ²⁸

C. Az emberkép szerkezete C. G. Jung analitikus pszichológiájában

  A jungi és freudi lélekkép legkönnyebben a következõ két kérdés megválaszolásával differenciálható:

  Elõször: Hogyan értelmezte Jung a pszichikus jelenség tárgyát?
  Másodszor: Mivel gazdagította a psziché fiziológiáját?

  A topográfia kérdéséhez elegendõ a következõt kiemelnünk: Úgy tûnik, Jung is szintekben szemléli a lélekképet, és átveszi Freudtól a tudattalan és az én szintjeit. Jung fõként két instancia újraalkotásával egészítette ki Freud pszichikus apparátusát: Az egyik lefelé mutat: ez a kollektív tudattalan rétege, a másik felfelé: ez az “önmagam" (Selbst). Jung azt írja: “A tudattalan egy bizonyos mértékû felszíni rétege kétségkívül személyes. Ezt személyes tudattalannak nevezzük. Ez azonban egy mélyebb rétegre épül, amelyik már nem személyes tapasztalatból és elsajátításból származik, hanem veleszületett. Ez a mélyebb réteg az úgynevezett “kollektív tudattalan", melynek szerkezetét az archetípusok és az ösztönök területén már ismertettük.
  A továbbiakban Jung az “önmagam" instanciájával egészíti ki a lélekképet, amit megpróbál élesen elkülöníteni Freud “én-instanciájától". Azt írja: “az >>én<< az a komplex faktor, amelyre minden tudattartalom vonatkozik. Ez bizonyos fokig a tudatmezõ központját képezi, és amennyiben ez a tudatmezõ foglalja magában az empirikus személyiséget, az én az alanya minden személyes tudatcselekedetnek." ²⁹ Mivel tehát az én csak a tudatos személyiség, a teljes személyiséget Jung “Önmagam"-nak nevezi. Az “önmagam" a tudatos és a tudattalan psziché teljessége, ³⁰ a tudatos és a tudattalan ember egésze. Jung azt állítja, hogy pszichológiájában az “önmagam" határfogalom, nem korlátozható az individuális psziché határaira, mert a tudattalan, ami az “önmagam" kiterjedésébe tartozik, határtalan és meghatározhatatlan. Jung szerint az “önmagam" a kezdetektõl fogva létezik, de latensen, azaz tudattalanul. ³¹ Csak az egyéni élet során válik tudatossá. A személyiség kialakulásához, az individualizációhoz Jung szerint az asszimiláción keresztül vezet az út, különös tekintettel három archetipikus hatáselem: az árnyék, az anima, az animus asszimilációjára.
  A Jung által újonnan bevezetett instanciák pszichológiájával kapcsolatban a következõket emeljük ki:
  Az archetípusok funkciója -- mint ahogy ezt már taglaltuk -- a konstrukció, az alkotó erõ formálódása. Jung szerint az archetípusok azonosak az “ösztönformával", azaz a “patterns of behaviour"-ral. Ezek szerint minden ösztönnek rendelkeznie kell õsi szituációja alakjával, amely egy archaikus, örök képet valósít meg. Az archetípusoknak az ösztönerõk formálása mellett mérvadó, örök gyökökként kell mûködniük a szellem formálásában, a meghatottság, a numinózumok (mitológia, vallás) formájában és hatalmában, az érzelmi értékek meghatározásában és az elõzetes tudás, azaz az emberiség õstudásának és õsi természetének megõrzésében is.
  Az “Önmagam" pszichológiája Jung szerint a tudatos és a tudattalan integrációjából áll. Az archetípusok asszimilációja kiterjeszti és a szellemhez emeli a tudatmezõt.
  Ezzel röviden bemutattuk a freudi lélekkép tisztán természettudományos-kauzális, valamint a jungi emberkép finalista, idealisztikus szellemi szerkezetét.
  Vajon elégedett volt-e mûvével a mélylélektan két “lélekkép-szerkesztõje"? Hallgassuk meg önkritikájukat.
  Freud A pszichoanalízis foglalata címû, 1938-as, befejezetlen mûvében ezt írja: “Azt az utat választottuk […], hogy a készüléket topográfiailag bontsuk fel énre és ösztön-énre, s ehhez az elkülönítéshez mint minõségeket a tudatelõttest és a tudattalant rendeljük hozzá. Tudjuk azonban, hogy ezek a minõségek csupán jelei a kettõ között fennálló különbségnek, de a lényeget nem fejezik ki. Miben rejlik tehát a lényege, mi az igazi természete, annak az állapotnak, amely az ösztön-énben a tudattalan, az énben pedig a tudatelõttes minõségében jut kifejezésre? És miben áll a különbség a kettõ között?" Freud válasza pesszimista: “Nos, errõl semmit sem tudunk, és e tudatlanság vaksötét hátterén alig-alig ütnek át gyér felismeréseink fényei. Az igazi rejtélyt, a pszichikum mindeddig feltáratlan titkát közelítettük meg." ³²
  Jung önkritikája így szól: “A komplex pszichológia azon problematikája, amelyet itt ábrázolni próbáltam, nekem magamnak is meglepõ eredményt jelentett. Úgy véltem, a legjobb értelemben foglalkozom a természettudománnyal, állapítok meg tényeket, megfigyelem és osztályozom õket, kauzális és funkcionális összefüggéseket írok le azért, hogy végül megállapítsam, belebonyolódtam a gondolatok hálójába, ami minden természettudományon túl voltaképpen a filozófia, a teológia, az összehasonlító vallástörténet és szellemtörténet területébe nyúlik. Ez az éppannyira elkerülhetetlen, mint meggondolandó túlkapás a legkevésbé sem aggasztott." ³³
  A két önkritika nemcsak emberi nagyságról, hanem a tudományos igazság iránti rendkívüli szeretetrõl is tanúskodik.
  A két monisztikus gondolkodásmód e harcában -- természet a szellem ellen és kauzalitás a finalitás ellen -- maga az emberi lélekképrõl való tudás szakadt szét. A mélylélektan két iskoláját szakadék választotta el egymástól. Ez a megosztottság nemcsak a két iskola képviselõit állította szembe egymással, hanem -- ami a tudomány számára még mélyrehatóbb volt -- teljesen elválasztotta a testet is a lélektõl, a természetet a szellemtõl, a tárgyi világot az alanyi világtól, a kauzálist a finálistól, az immanenst a transzcendenstõl. Ezt a szakadékot még ma sem hidalták át.
  A törekvés, hogy kiutat találjanak ebbõl a krízisbõl, egyrészt Ludwig Binswanger létanalíziséhez, másrészt sorsanalízisünkhöz vezetett. A két irányzat közös vonását abban véljük felfedezni, hogy mindkettõ a tárgy (világ) és az alany (én) közti szakadékot próbálja áthidalni. A “meghasadt" emberkép helyébe egy felsõbb hatalom kerül, mégpedig a jelenvalólét, illetve a sors.

A jelenvalólét analízise, analízis a psziché “bennefoglaltatásával"

  A jelenvalólét analízise antropológiai-ontológiainak tekint minden klinikai, pszichopatológiai jelenséget, és nem tartja ezeket különös létformának, “egzisztenciaváltozásnak". A sorsanalízis megpróbál különös sorsszerkezeteket megragadni, fõként a kényszersorsot és a szabad énsorsot, mint az egyén választási lehetõségeinek alapjait. Mindkét irányzat azt állítja, hogy nem foglalkozik filozófiával, hanem tisztán tapasztalati tudomány. Mindketten döntõ szerepet tulajdonítanak a transzcendensnek és a felülemelkedésnek. A különbségek a következõk:
  Binswanger létanalízise Husserl eljárását választotta speciális gondolkodásmódjául, vagyis az “akción-kívül-helyezés" módszerét, minden olyan tudomány “zárójelbe tételét", amely a természeti világra vonatkozik. Binswanger megpróbálta bevezetni a pszichopatológiába a tisztán transzcendentális fenomenológiát és annak létszemléletét. Mint idejétmúlt jelenséget, teljes mértékben kizárja az elõzõ, “pszichológiai" beállítódású fenomenológiát, mert ez vizsgálati tárgyait még mindig “reális", valóban lejátszódó lelki “aktusokként" szemléli. Az olyan fogalmakat, mint “természet", “realitás", “valódi természeti lény" a pszichoanalízis minden fogalmával -- többek között a “tudattalannal", az “énnel" és a “felettes-énnel" -- együtt egyszerûen hatályon kívül helyezi, s ugyanígy jár el minden freudi “pszichikus mechanizmussal" is. Binswanger a pszichológiai lény helyett az általánoshoz akar eljutni, egy “jelenvalólét-szemlélethez". A mindenkori “világ-vázlat" “mi"-jét a pszichopatológiában keresi, merthogy a “mi" ad felvilágosítást a világban-való-lét “hogyan"-járól. Binswanger szerint a nyelv az, ahol “rögzíthetõek" és “artikulálhatóak" -- és ennek következtében megállapíthatóak és közölhetõek -- a világgal kapcsolatos terveink. ³⁴ Binswanger legfontosabb tézise az ember lényére vonatkozóan a következõ: Heidegger a “világban-levõ-létrõl" alkotott, transzcendenciális tana által legyõzetett “minden pszichológia rákfenéje", és megnyílt az út az antropológia számára, ez a rákfene ugyanis a világ alanyra és tárgyra szakadásának tana. ³⁵ Mint ismeretes, Heidegger azáltal, hogy egyenlõvé tette a világban-levõ-létet a transzcendenciával, egyrészt az én és a világ közti szakadékot próbálta megszüntetni, másrészt a szubjektivitás szerkezetét transzcendenciaként megvilágítani. Ezáltal helyreáll a “jelenvalólét és a világ egysége". A transzcendencia megszünteti a lét szubjektumbeli (=ember, személy) és objektumbeli (=tárgy, környezet) megosztottságát. ³⁶
  Fogjuk rövidre a szót: a jelenvalólét analízise hatályon kívül helyezte Freud pszichikus instanciáit (az ösztön-ént, az ént és a felettes-ént, mint ahogyan a három minõséget is: a tudattalant, a tudatelõttest és a tudatost). A “pszichét" a “jelenvalóléttel", a “pszichikus folyamatokat" a “transzcendenciával", mint a világban való léttel helyettesíti. Véghezvitték a csodát: eltûnt minden pszichológia rákfenéje, vagyis az alany-tárgy megosztottságának tana. A csodát véghezvivõ varázspálcát transzcendenciának hívják. Így lett a jelenvalólét analízise “psziché nélküli analízis".

D. Az emberkép struktúrája a sorspszichológiában

  Mindenekelõtt hangsúlyoznunk kell: indokolatlannak tartjuk, hogy a jelenvalólét analízise hatályon kívül helyezett minden freudi fogalmat, beleértve a pszichikus fogalmát, minõségét és energetikáját. A jelenvalólét analízise megpróbálta eltávolítani az állott vizet az “elavult" pszichológia fürdõkádjából, hogy filozófiailag tiszta, desztillált vizet öntsön bele. Ezzel együtt azonban kiöntötte a kádból Freud rendkívül életrevaló gyermekét is. A “transzcendencia" bevezetése, amelyet helyesnek tartunk, nem indokolja ezt a cselekedetet.
  A sorsanalízis ellenben átvette Freud tanát a pszichikum minõségérõl és energetikájáról. Kiegészítette azonban a pszichoanalízis által figyelmen kívül hagyott instanciákkal, és egy lépéssel közelebb mert lépni -- végül, de nem utolsó sorban -- a pszichikus lényegéhez.
  A sorsanalízisben a pszichikus tárgyát lefelé a családi tudattalannal, felfelé pedig a “Pontifex-én" mindent áthidaló tevékenységének leírásával egészítettük ki. A családi tudattalanról már volt szó. A kényszer- és a választható sors szerkezetét a következõ faktorok határozzák meg (az ábrát lásd a következõ oldalon):

I. Olyan õsi törekvések “mintáinak és figuráinak" öröksége, amelyek dinamikusan élnek és mûködnek tovább a családi tudattalanban.
II. A specifikus ösztöntermészet, amelynek magja ugyan szintén öröklött, de az én tudattalan elhárító mechanizmusai -- az individuális élet során -- mégis átváltoztatják és az ösztönélet személyes jegyévé formálják.
III. A szociális környezet, amely adottságaival elõsegíthet bizonyos létlehetõségeket, másokat ellenben megakadályozhat kibontakozásukban.
IV. A mentalitás, vagyis a kor világnézete, amelyben az egyén él, valamint azok az intellektuális képességek és tehetségek, amelyek tovább formálják és irányítják az egyén sorsát.
V. A tudatos én, amely átütõ erejével, hatalmával, ideálképzeteivel és felettes énjével -- kedvezõ körülmények között -- képes áttörni az öröklés során magunkkal hozott kényszersors, az ösztöntermészet, a szociális és mentális környezet korlátait,
VI. és a szellem erejének segítségével kivívhatja magának a szabad én-, illetve választássorsot. Kedvezõtlen körülmények között azonban a tehetetlen énnek a magával hozott kényszersors jut osztályrészül, és így megismétli egyik õsének sorsát.

  Az embernek nemcsak egyetlenegy sorsa van -- mint ahogyan ezt a régi anankológia (sorstan) mai követõi is elfogadják --, hanem több sorslehetõsége, amelyek gyakran ellentétes irányúak.
  Minden ellentét áthidalója a Pontifex-én, az a funkció, amely helyreállítja a kényszersors és a választott sors közti kapcsolatot. A Pontifex-én funkciói hordozzák a tudattalan és az én minden ellentétének, valamint azon ellentéteknek áthidalási pontjait, amelyek az én és a világ, az alany és a tárgy között körvonalazódtak. Íme a legfontosabb funkciók:

1. A transzcendencia, vagyis bizonyos lelki instanciák szabad, egyik állapotból (tudattalan, tudatelõttes, tudatos) a másikba történõ felülemelkedésének irányítása. A transzcendencia lényegében a Pontifex-én azon funkciója, amelynek révén annak tárgya a kényszerûség állapotából a szabaddá válás állapotába kerül -- és fordítva, az ingatag liberalizmusból a kényszerûségbe. A Pontifex-én transzcendenciája tehát a szabadság jellegzetes hordozója.
2. Az integráció, vagyis a pszichikus teljes egységgé alakítása annak komplementer részinstanciáiból. E folyamatban “egységes tudattalanná" integrálódik a kollektív, családi és személyes tudattalan. A tudattalan s ugyanígy a tudatos én, valamint a tudatelõttes felettes én “egyesített énné" integrálódik.
3. A participáció abban áll, hogy az egyén osztozik a másikban (felebaráti szeretet), a világban (kommunikáció) és a szellemben (hitfunkció), valamint részesül belõlük.

  Nyomon követtük az emberré válás fejlõdési útját a kettõs egység, a duálunió infantilis fázisától a szabadon választó emberig, a homo electorig. Itt azonban felmerül a kérdés: Vajon az emberré válás végállomása-e a szabad egzisztenciaválasztás szakasza? Nem vezet tovább út? És ha mégis, akkor hová?
  Elõször hallgassunk meg két filozófust:
  Az idõbeli jelenvalólét végsõ célja “az életakarat tagadása. Így kísér bennünket a láthatatlan és kétséges fényként megjelenõ irányítás a halálig, ami tulajdonképpen az élet eredménye és így értelme is egyben." ³⁷ Így szólt hozzánk körülbelül száz éve Arthur Schopenhauer.
  “A halálhoz viszonyuló tulajdonképpeni lét, vagyis az idõbeliség végessége a jelenvalólét történetiségének rejtett alapja." Így mondja ezt ma Martin Heidegger. ³⁸
  Véleményünk szerint ez a tan a jelenvalólét és a sors halált keresõ szándékát illetõen túlzottan is általánosítja az ember egy extrém létformáját. Azt kérdezzük: Nem arra utal-e sokkal inkább az ember sorsa -- mint az emberlét legfontosabb jellemzõje --, hogy minden egyes sors fõ szándékát épp az az út jelzi, amelyen a “létezõ" ember de facto “létezni fogóvá", azaz végsõ stádiumában homo humanussá válik? Vajon mit gondolnak errõl a mélylélektan képviselõi?
  A) Freud a következõket írja: az emberi nem magasabbrendûségének elemei a vallás, az erkölcs és a szociális érzék. Ezek eredetileg egyek voltak; a Totem és Tabu hipotézisei szerint az apakomplexus révén tettünk szert vallásra és erkölcsi korlátokra, mégpedig úgy, hogy legyõztük Ödipusz-komplexusunkat. A szociális érzések ellenben úgy alakulnak ki, hogy legyõzetik az ifjú generáció tagjai közötti rivalizálás. ³⁹ A pszichoanalízis szerint ebben az értelemben az ember szublimációja és kultúraképzése az önmagában változatlan szexuális libidó tárgyának és céljának megváltoztatását jelenti.
  B) Adler individuálpszichológiája szerint: “az emberi lét annyit jelent, hogy olyan kisebbrendûségi érzéssel rendelkezünk, amely szüntelen kompenzációra törekszik" ⁴⁰ “…az emberi lét célja a kompenzáció, a tökéletesség, a biztonság és a fölény." ⁴¹ Adler szerint az emberré válás végsõ célja a közösségi érzés.
  C) Jung analitikus pszichológiája a freudi “szükségletek szublimációi" helyébe az individuációt helyezi. Ez a tan azt feltételezi, hogy az individuáció az “önmagunkká válás" ellenére sem juttatja teljes elszigetelõdésre az embert, hiszen az individuum mindig feltételezi a lét kollektív viszonyait.
  Az individuáció azonban rendkívül veszélyes célkitûzés az egyén számára. H. Trüb nézetét idézzük, aki Jung követõjeként szólt hozzá a kérdéshez. Azt írja: “Az individuáció a valóság rovására történik. Az önmagát önállósító személy eltávolodik a kötöttségek valódi világától, és egy kitalált rendhez közeledik. Csábítja ez az elképzelés, valamint a függetlenség és a szabadság vágya. Látja a “magasságot" és törekszik rá. Ez a felemelkedés lesz a bukása. Azt gondolja, feljutott a magasba, közelebb került a véges és végsõ bizonyossághoz, és ekkor hirtelen, váratlanul megtörténik az áttörés, a váltás, a fordulat: az ember -- kötöttségeibõl kitörve -- a mélybe zuhan. Mindez azonban nem az elõzõ fejlõdés logikus vége, hanem katasztrófa ." ⁴²   Véleményünk szerint az önmagunkká válás természetszerûleg szükséges a mindenkori alkotói tevékenységhez. De jaj annak, aki egész életét ezen a személyes-én-hegyen próbálja eltölteni. Mert minden individuáció önszereteten alapszik. És minden nárcizmus jégheggyé változtatja a személyes én hegyét, amelyen a lélek megdermed a magány hidegében.
  D) Éppen ezért a sorsanalízis azt az álláspontot képviseli, hogy az embernek elõször az önmagává válás magaslatában tudatosítania kell minden létlehetõségét, majd vissza kell térnie a személyes én hegyének nárcisztikus csúcsáról a kollektív emberiséghez. Az önmagává vált embernek tehát választania kell az önszeretet és az emberiség szeretete között, miután elérte létének csúcsát. Ebben áll a homo elector sorsformáló feladata. Ha az önmagává válás önszeretetét választja, akkor az elmagányosodás katasztrófájának veszélye fenyegeti. Ha azonban kiterjeszti szeretetét, folytathatja az emberré válás útját.
  Így a mindennapos visszafordulás, a gondolkodásmódbeli változás és a metanoia során az önmagát humanizáló ember egyre tovább halad az emberré válás útján. Igen, de hová? Azt mondjuk: Az “ember" eszméje felé. És mi ez az eszme: “ember"? Válaszunk: A szeretet kiterjesztése.
  Ebben áll az individuáció és a humanizáció lényeges különbsége.
  Az “ember" eszméje tiltja a tartós magányosságot: megköveteli az egyéntõl, hogy szeretetét mindjobban terjessze ki saját énjérõl a családra, a saját családról más családokra, a saját vallás tagjairól más vallások felebarátaira, a saját szociális osztályról más szociális osztályokra, a saját rasszról a világ más rasszaira. Így kell az önszeretetnek egyre jobban kiterjednie, amíg kollektív emberszeretetté nem válik.
  De vajon képes-e az ember a szeretet effajta kiterjesztésére? A nem csak önmagát, hanem az emberiséget is szeretõ homo humanus vajon nem csupán illúzió a homo futurus-ról?
  Ha a szeretet kiterjesztése -- mint az emberré válás alapfeltétele -- illúzió lenne, akkor a kereszténység tana is illúzió volna. Ez pedig minden bizonnyal nem az! A felebaráti szeretet gondolata nem illúzió, hanem az ember saját, emberré válásába vetett hite.
  Az emberré válás útja mindenki számára nyitva áll. De a sok lehetséges lét-út közül éppen ezt az utat kell felismernie, majd szabad akaratából választania.
  Mi tehát az ember jövõképe?
  Válaszunk: A homo liberator és humanisator.
  Vagyis az az ember, aki a szellemben való hit által a kollektív emberszeretet útját választja, és ezzel megszabadítja magát az ösztöntermészettõl és az önszeretet elmagányosodásától.

Jegyzetek

¹ Szondi Lipót: Der Weg zur Menschwerdung. In: Szondiana, 1963. Nr.46. 95-120.

² Löwith: Natur und Humanität des Menschen. Festschrift für Helmut Pleßner: Wesen und Wirklichkeit des Menschen. Klaus Ziegler kiadása, Vandenhoeck és Ruprecht, Göttingen 1957, 58.

³ Heidegger: Lét és idõ. Gondolat, Bp. 1989. 241.

⁴ Heidegger: Über den Humanismus. Klostermann, Frankfurt a. M.1914. 14.

⁵ Heidegger: uo.13.

⁶ Freud: A pszichoanalízis rövid vázlata. In: S. F.: Önéletrajzi írások. Cserépfalvi, Budapest, 1993. 123.

⁷ Freud: Az õsvalami és az én. Hatágú Síp Alapítvány, Budapest, 1991. 45.

⁸ Freud: Metapsychologie. Ges. Schr. V. kötet, 510.

⁹ Jung: Jahrbuch f. psa. u. pspath. Forsch. III. kötet 1911. és IV. kötet 1912.

¹⁰ Szondi L.: Analysis of Marriages. An attempt at a theory of choice in love. Acta Psychologica. 1937. Ferner: Schicksasanalyse. Benno Schwabe, Basel, I. kiad. 1944., II. kiad.1948. III. kiad.1963.

¹¹ Adler: Praxis und Theorie der Individualpsychologie. J. F. Bergman, München und Wiesbaden, 1924, 9.

¹² Uo. 5.

¹³ Uo. 10.

¹⁴ Adler: Életünk jelentése. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1994.

¹⁵ Müller: Der Heilweg der Individualpsychologie A. Adlers in der “Heilwege der Tiefenpsychologie". Kiadta: Szondi, Huber, Bern, Stuttgart 1956.95.

¹⁶ Jung: Über psychische Energetik und das Wesen der Träume. Rascher, 1948. 271.

¹⁷ Uo. 275.

¹⁸ Uo. 105.

¹⁹ Uo. 105.

²⁰ A. Maeder: Psychosyntese, Psychagogik. Handbuch der Neurosenlehre und Psychoterapie. III. kötet Urban und Schwarzenberg, München és Berlin, 1959. 406. Lásd még: Der Psychoterapeut als Partner. Rascher, Zürich, 1957.

²¹ Freud: A pszichoanalízis foglalata. In: Esszék. Gondolat, Bp. 1982. 410.

²² Uo. 411.

²³ Uo. 466.

²⁴ Freud: Az õsvalami és az én. Hatágú Síp Alapítvány, Bp. 1991. 29.

²⁵ Freud: Az én és az õsvalami. In: Az õsvalami és az én. Hatágú Síp Alapítvány, Budapest 1991. 27.

²⁶ Freud: A pszichoanalízis foglalata In: Esszék. Gondolat, Budapest, 1982. 429.

²⁷ Adler, A.: Praxis und Theorie der Individualpsychologie. J. F. Bergmann Kiadó, München és Wiesbaden, 1924. 167.

²⁸ Thompson, C.-Mullahy, P.: Die Psychoanalyse. Pan Kiadó, Zürich 1952.71.

²⁹ Jung: Aión: adalékok a mély-én jelképiségéhez. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993.

³⁰ Jung: Psychologie und Alchemie. Rascher, Zürich 1944. 69, 253.

³¹ Jung: Psychologie und Alchemie. 122.

³² Freud: A pszichoanalízis foglalata. In: Esszék. Gondolat,1982. 431.

³³ Jung: Der Geist der Psychologie. Eranos Jhb. XVI. kötet, 463.

³⁴ Binswanger, L.: Ausgewählte Vorträge und Aufsätze. Bern, 1947. 202.

³⁵ Uo. 193.

³⁶ Uo. 193.

³⁷ Schopenhauer, A.: Parerga und Paralipomena 1851. Über die anscheiende Absichtlichkeit im Schiksale des Einzelnen. Brockhaus, Leipzig 1938. 236.

³⁸ Heidegger: Lét és idõ. Gondolat, Budapest, 1989. 619.

³⁹ Freud: Az õsvalami és az én. Hatágú Síp Alapítvány, Budapest, 1991. 46.

⁴⁰ Adler: Életünk jelentése. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1994. 44.

⁴¹ Ld. uo.

⁴² Trüb, H.: Eine Szene im Sprechzimmer des Arztes. Die Kreatur. 3. évf. 1. kötet, 1929.

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu