BÛN ÉS BÛNHÕDÉS

Dosztojevszkij regényének sorsanalitikus interpretációja

  Dosztojevszkij személyét és szépirodalmi mûveit nemcsak a mûvészek és irodalmárok, hanem a pszichológusok is érdeklõdéssel szemlélik.
  A húszas években Sigmund Freud írt pszichoanalitikus tanulmányt Dostojewski und die Vatertötung (Freud, 1928) címmel. Ez a tanulmány még abból a kiindulópontból elemzi Dosztojevszkij személyét mûvei tükrében, hogy a mûvész “affektív" epilepsziában szenvedett, mely neurotikus eredetû. Dosztojevszkij epilepsziájának öröklött jellege azóta bebizonyosodott (Troyat, 1943; Wagner-Simon, Th.-Haefely-Grauen, I. 1985, 1986.)
  Dosztojevszkij a mélylélektan egy másik irányzatának megteremtõjének, Szondi Lipótnak is kulcsfontosságú élménye volt. Szondi minden interjújában, önéletrajzában kiemeli ezt a hatást. (Gyõri, 1975; Szondi, 1973 stb.) 1911-ben kidolgozott egy teóriát, mely szerint az írók a saját ösztöneiket, öröklött gén- és ösztönállományuk rejtett tartalmát vetítik bele mûveik hõseibe anélkül, hogy errõl tudnának (ld. Gyõri, Szondi uo.)
  Szondi személyes visszaemlékezései alapján tehát a sorsanalízis szemléletének egyik fontos személyes élménye Dosztojevszkij volt.
  Dosztojevszkij mûvei közül Bûn és bûnhõdés címû regényét választottam ki elemzésem tárgyául, mivel véleményem szerint ebben a regényben jelenik meg a legtöbb és a legkomplexebb párhuzam a sorsanalízis és Dosztojevszkij között.

Raszkolnyikov ábrázolása a mûben

  A regény fõhõse Raszkolnyikov (huszonhárom éves), akinek belsõ lelki életét, érzéseit, gondolatait, tettének motívumait követhetjük nyomon a regény elsõ lapjaitól az utolsóig.

  Milyennek ábrázolja az író Raszkolnyikovot? Regénybeli barátja, Razumihin a következõképpen jellemzi õt:

“ …komor, sötét, fennhéjázó és büszke az utóbbi idõben (de lehet, hogy már sokkal régebben) gyanakvó és búskomorságra hajló. Nagylelkû és jó. Érzéseit nem szereti kimutatni, kegyetlenségre is könnyebben rászánná magát, mint arra, hogy szívét kitárja. De sokszor meg egyáltalában nem búskomor, inkább hideg és érzéketlen az embertelenségig, igazán olyan, mintha két egészen ellentétes karakter váltogatná egymást benne… Hallatlanul sokra taksálja önmagát, és talán nem is alaptalanul." (részlet a regénybõl, 217.)

  Szondi elméletében az elmebetegek elsõdlegesen ösztönbetegek, így annyi ösztönnel foglalkozik, ahány önálló géncsoportokhoz kötött, öröklõdõ ösztönbetegség van:

I. Szexuális ösztönbetegek köre (homoszexualitás, szadizmus),
II. Paroxizmális öröklõdési kör (epilepszia, hisztéria),
III. Szkizoform öröklõdési kör (katatónia, paranoia),
IV. Cirkuláris öröklõdési kör ( depresszió, mánia).

  Az elõbbi felsorolásban az egyes faktorok ösztönbetegségeket jelölnek. Szondi a faktorokat az ösztönbetegségekrõl nevezte el -- ezáltal az adott faktorok az ösztönök szélsõségeit jelentik. Ez nem jelenti azt, hogy az erre épülõ Szondi teszt faktorai csak a szélsõségességet mérnék, minden faktornak megvan a szélsõségtõl mentes saját jelentése, értelmezési köre is.
  Raszkolnyikov esetében karakterének leírásában különösen a paroxizmális öröklõdési kör illetve a szkizoform öröklõdési kör vektorai játsszák a legfontosabb szerepet. Epileptoid alkatát támasztják alá fejfájásai, homályállapota (fõként a gyilkosság elkövetése utáni idõszakban jelentkezik), az öntudat és az öntudatlanság határállapotai. Az epileptoid karakter viselkedésének megfelelõen visszatér a gyilkosság színhelyére, ahol ráadásul éktelen csengetésével hívja magára a figyelmet.
  Szondi az e-faktor mûködésében -- mint minden más faktor esetében is -- leírja annak dinamikáját, mely ellentétes irányultságaiból fakad. Eszerint az e-faktor ellentétes tendenciái hordozzák magukban egyrészt a hajlamot a jóra, a kollektív igazságra, toleranciára, segítségnyújtásra, jámborságra, az Ábel-igényre; másrészt pedig a hajlamot a rosszra, a haragra, a gyûlöletre, a dühre, a bosszúvágyra, mindezen érzéseknek a felhalmozására, az igazságtalanságra, a türelmetlenségre, a Káin-igényre.
  A regényben Razumihin jellemzése mellett Raszkolnyikov viselkedésében, cselekedeteiben is megfigyelhetjük ezen ellentétes tendenciák meglétét. A gyilkos tett, (e ^- ) mellett megjelennek az (e ⁺ ) viselkedésformák is, fõként az elesettek, a rászorultak nagyvonalú és önzetlen megsegítésében. Raszkolnyikov az igazságtalanul szenvedõknek gyakran utolsó kopejkáját is odaadja. (Például Katyerina Ivanovnának.)
  Az e-faktor Szondi elméletében az etika faktora. Az itt felduzzadó negatív érzelmek a személyt akár indulati gyilkossá is tehetik, de ugyanezen indulatok szocializálása adja meg a lehetõséget a jóságra is. Az e-faktor így válhat Káin és Mózes érzelmeivé (Szondi, 1987.)

Vonzalmak és választások

  Mielõtt áttekintenénk a regénybeli vonzásokat és választásokat, nézzük meg, mit mond errõl a sorsanalízis.
  Szondi sorsanalízisét a mélylélektani irányzatokhoz sorolja, Freud pszichoanalízise és Jung analitikus lélektana közé helyezi el. Szondi elismeri (1943) mindhárom irányzat megegyezik abban, hogy a freudi felfedezésbõl, a tudattalanból indul ki, különbségük pedig abban mutatkozik meg, hogy a léleknek más és más rétegét veszik nagyító alá.

  “A lélek ontológiája, genealógiája, és archeológiája együtt adják, illetve adhatják meg a mélypszichológia globalitását. Csak három réteg önálló és összefüggõ kutatásától várható a lélek struktúrájáról és mûködésérõl hírt adó >>egész lélek-kép<<. (308.) Arra a kérdésre, hogy a három irányzat miért dolgozik három különbözõ elmélettel, Szondi így válaszol: “A nap fénysugarai az óceánnak csak a legfelsõ rétegébe tudnak behatolni. A sötétség a tenger mélyén annál elviselhetetlenebb, minél mélyebb rétegekbe ereszkedik alá. Ezért gondoskodott a természet arról, hogy az átláthatatlan óceáni sötétség különbözõ mélységeiben élõ tengeri lények mindegyike külön-külön árassza ki testébõl azt a magán-fényt, amely biztosítja számukra a tenger különbözõ mélységeiben az önálló tájékozódást. Nos: a mélypszichológia három irányzatának is azért van szüksége három önálló elméletre -- a hasonlatnál maradva -- három magánfényforrásra, mert mindegyik a lélek tengerének más és más rétegében dolgozik, ahová a fölötte és alatta lévõ rétegben dolgozók elméletének fénysugarai alig tudnak behatolni." (Szondi, uo. 309.)

  A sorsanalízis ösztöntana alapján az ösztönök forrása a génekben van. Minden gén egy hajdani állapotot igyekszik újra megvalósítani az utódban -- s mivel az ösztönök kivétel nélkül géneredetûek --, az ösztönök közös jegye az a törekvés, hogy egy õsi állapotot állítsanak vissza. Szondi szerint annyi ösztöntörekvés létezik, ahány ösztönös reakciót meghatározó gén van. Ha az egyén egy adott ösztönszükségletet vizsgálva azonos hajlamokat örökölt az apától és az anyától, akkor e hajlama tekintetében homozigóta lesz. Ha azonban más hajlamokat örökölt az apától, mint az anyától, akkor heterozigótává válik. Minél nagyobb az ösztönszükségletet meghatározó allél génpár (apai és anyai gén) közötti különbség, annál nagyobb lesz valamely ösztönszükséglet feszítõ ereje. Az ösztönön belül mindig két egymással ellentétes szükséglet jelenik meg, így az ösztön ellentétpárra oszlik. (Például a nemi ösztön ellentétpárjai a nemi erõszakosság és a nemi gyöngédség.)
  Az ösztöndinamizmus azt jelenti, hogy az ösztönön belüli két ellentétes szükséglet egyidejûleg meg akar nyilvánulni. A mendeli örökléstani szabályokat alapul véve azonban csak az egyik hajlamot hordozó gén tud domináns módon megnyilvánulni, a másik pedig recesszív marad. A domináns hajlam tehát manifeszten kifuthat, míg a recesszív hajlam látens marad. A recesszív gén azonban nem mond le véglegesen megnyilvánulási lehetõségérõl, s mintegy a háttérbõl irányítja az egyén pár-, barát-, betegség-, pálya-, sõt halálnemválasztását. Ezt a jelenséget nevezi Szondi genotropizmusnak.
  Az ösztön megnyilvánulási módja nem dõl el a fogamzás vagy a születés pillanatában: a génikus küzdelem a manifesztté válásért az egész élet során zajlik.
  Szondi genetikára épülõ elméletét igazát többezer családfaelemzéssel támasztja alá. Analysis of Marriages (1937) címû munkájában családfakönyvek alapján a házastársválasztás genotropisztikus eseteit vizsgálja, amelyekbõl kiderül, hogy a választott házastárs minden esetben “génrokon", családfája hasonló jellegzetességekkel bír (például betegségek, foglalkozások, halálnemválasztások), mint párjáé.
  Szondi számára az emberi arc kitüntetett terület, mely hordozza azokat az információkat, mely alapján “génrokonunkat" kiválasztjuk, illetve másokat elutasítunk. A Szondi-teszt ennek alapján mûködik. 48 ösztönbeteg egyén arcképébõl kell kiválasztani 6 sorozatban a két legszimpatikusabb, illetve, két legellenszenvesebb képet. Az arcképek alapján Szondi szerint ráismerünk hasonló genetikai adottságokat hordozó társainkra.
  Térjünk vissza Dosztojevszkij regényére! Hogyan alakulnak a regényben a vonzalmi választások?
  Raszkolnyikov elsõ vonzalma egy beteges leányka iránt támadt fel. A leány csúnyácska volt, szeretett alamizsnát osztogatni, s még a könnye is eleredt, amikor arról álmodozott, hogy kolostorba vonul. A leányt a jóság jellemezte, Szondi tesztjében e+ faktorosnak határozhatjuk meg. Raszkolnyikov döntõen ugyanezen e-faktor negatív irányú pólusán helyezkedik el (kivéve a regény végét). Megállapíthatjuk, hogy ugyanazon e-faktor mûködésének erõssége (jelen esetben ellentétes pólussal) áll kettejük genotropisztikus választásának hátterében.
  Hasonló típusú választás és dinamika jelenik meg Raszkolnyikov második vonzalmában Szonya iránt. Raszkolnyikovban, Szonjában egyidejûleg és hirtelen jelenik meg a vonzalom. (Egymás megpillantásakor egymásra ismernek a “génrokonok".) Találkozásukkor Raszkolnyikovban Szonya a következõ benyomást kelti:

  “Még csinosnak se mondhatta az ember, de kék szeme csodálatosan tiszta fényû volt, és ha megélénkült, arcán annyi jóság és nyílt egyszerûség tükrözõdött, hogy akaratlanul is vonzódni kezdett hozzá." (240.)

  Szonya érzései a találkozás után: “…földre szegezett szemmel, szaporán lépkedett, hogy mennél hamarabb eltûnjön a szemük elõl, mennél hamarabb elérjen a sarokig, húszlépésnyire, ott már befordul jobbra, és végre-valahára egyedül lesz, csak megy, siet, semerre se néz, semmit se lát, csak gondolkodik, visszaemlékezik, felidéz magában minden szót, minden apróságot. Soha, de soha ehhez hasonlót nem érzett. Egy új, ismeretlen világ derengett lelkében. És akkor eszébe jutott, hogy ma el akar jönni hozzá Raszkolnyikov, talán még délelõtt, talán most mindjárt!" (246.)

  A kölcsönös vonzalomból igaz szerelem alakul ki a regény végére, s életre szóló kölcsönös támogatás.
  Hasonlóképpen alakul ki Raszkolnyikov leánytestvére, Dunya és Razumihin között a vonzalom. Razumihin is hirtelen gyullad szerelemre:

  “A két hölgy között állt, kezüket fogva és igyekezett meggyõzni õket; megdöbbentõ nyíltsággal érvelt, és -- talán hogy érveit ezzel is nyomósabbá tegye -- jóformán minden szónál úgy szorongatta a kezüket, mint egy harapófogó. Avdotya Romanovnát pedig restelkedés nélkül majd elnyelte a szemével." (202.)

  Másnap Razumihin a következõ gondolatokkal ébredt:

  “Sok új és váratlan kérdés merült fel benne azon a reggelen. Sose hitte volna, hogy valaha is így ébredjen fel. Pontosan emlékezett minden legapróbb részletre, és tudta, hogy nem mindennapi dolog, ami tegnap történt vele, olyan benyomás érte, amelyhez foghatót nem ismert, nem tapasztalt még soha…" (212.)
  Dunyában hasonló érzéseket támasztott fel Razumihin, aki anyjának így felel:

  “Remek ember lehet! -- mondta tûzzel Dunya, és tovább járkált fel-alá a szobában." (208.)

  Dunya szakít võlegényével, mire:

  “Razumihin boldogságban úszott, nem merte egészen kimutatni, de reszketett, mint aki lázas, úgy érezte, mázsás súlyt hengerítettek le a mellérõl. Most joga van szolgálni õket, nekik áldozhatja egész életét." (314.)

  Dunya és Razumihin választása is e-faktoros, ez esetben mindketten az e+ faktort képviselik. A regényben az egymáshoz illést, egymáshoz tartozást, a vonzalmat nemcsak az érintettek élik meg, hanem a jelenlévõ családtagok ugyanúgy megélik a szituációban. Így történik Raszkolnyikov és Szonya esetében, amikor az anya és a lánytestvér is érzik Szonya rendkívüli hatását; valamint Dunya és Razumihin esetében is, amikor a fivér Raszkolnyikov és az anya éreznek rá Dunya és Razumihin összeillésére, összetartozására.
  Az arc, a megjelenés Dosztojevszkijnél is kitüntetett szerepet kap. A regény során többször elõfordul hangsúlyozása. Egy alkalommal Pulherija Alekszandrovna kiált fel: “Mindössze kétszer láttam azt az embert, de szörnyeteg!" (302.)
  Szvidrigaljov és Raszkolnyikov találkozásai is hasonlatosságuk különös hangulatában zajlanak le. Szvidrigaljov az, aki ezt a hasonlatosságot többször is megfogalmazza:

  “Ugye megmondtam, hogy valami különös vonás van bennünk? … Az elõbb, mikor bejöttem, és láttam, hogy csukott szemmel fekszik itt, de csak tetteti magát, mindjárt azt gondoltam: >>Nini, ez épp olyan!<< Majd: “Egy hosszú percig kerekre nyílt szemmel bámulták egymást." (291.)

  A regény folytatásában megtudjuk, hogy Szvidrigaljov lelkén két gyilkosság szárad, inasa és felesége halála. Számos gaztettet képes elkövetni, a lelkiismeret nem tartja vissza. Ugyanakkor képes a jótettre is, pénzt ad Szonya testvéreinek intézeti gondozásba vételükre illetve Szonjának is. A lelkiismeret feltámadása jeleként értékelhetjük részérõl, hogy meggyilkolt felesége, Marfa Petrovna kísértetként “visszajár" hozzá. Etikai konfliktusát nem tudja megoldani, -- az e- nem tud e+-ba fordulni -- sorsa az öngyilkosság lesz.
  Dosztojevszkij Szvidrigaljov személyében voltaképp Raszkolnyikov karakterét megkettõzi, a regény így az e-faktoros gyilkos kétféle sorslehetõségét mutatja be. Szvidrigajlov sorsa az önpusztítás, míg Raszkolnyikov a hit útjára lép.

Raszkolnyikov etikai nézetei

  Raszkolnyikov gyilkosságának “elméleti alapjait" leginkább Porfirij Petrovics vizsgálóbíróval folytatott beszélgetéseiben ismerhetjük meg.
  Raszkolnyikov kifejti, hogy a törvény az “átlagos emberek" számára íródott, ezt nekik be is kell tartaniuk. Vannak azonban kivételes személyek a történelemben, akik talán éppen az emberiség fejlõdésének elõmozdításaképp áthághatják a törvényt, az õ tetteiket nem lehet a törvény mércéjével mérni. Raszkolnyikov az embereket így különbözteti meg:

  “Az elsõ fajta, vagyis a nyersanyag általában csupa természete miatt konzervatív ember, rendszeretõk, engedelmesek és szívesen fogadnak szót… A másik fajta mind áthágja a törvényt, és rombol, vagy legalábbis hajlamos erre, ki-ki tehetsége szerint. Törvényszegésük természetesen, a körülményektõl függõen, igen sokféle. A legtöbbjük azt követeli, számtalan változatban, hogy romboljuk le a fennállót valami jobbnak a nevében. De ha eszméje érdekében hullákon át, vérben kell gázolnia, akkor önnön lelkében eldöntheti, a maga lelkiismeretére vállalhatja a vérontást -- persze csak amennyire az eszme és annak méretei indokolják, ezt vegye figyelembe. Csak ilyen értelemben beszélek a bûn jogáról…" (263.)

  Az epileptiform-paranoid karakter etikai dilemmáit Szondi Mózesrõl írott könyvében részletezi (Szondi, 1987). A Bibliában Mózes személye az, aki szintén epileptiform-paranoid karaktervonásokkal rendelkezett. Mózes indulati gyilkos, aki rohamban szenved, dadog, látomásai és hallucinációi vannak.

  “A bibliai elbeszélés szerinti tulajdonságok -- harag, düh, roham éppúgy mint dadogás és indulati gyilkosság, tûzvízió és isteni hangok hallása -- az epileptiform-paranoid Káin- fajtának nevezett emberek sajátja. A bibliai elbeszélés szerint úgy tûnik, a törvényalkotó Mózes is közéjük tartozott." (Szondi, 1987, 357.)

  Szondi Mózes-értelmezésében éppen a gyilkosság -- az egyiptomi agyonütése -- képezi Mózes késõbbi megváltozásának okát. A gyilkosság súlyos lelkiismereti szorongást váltott ki Mózesban, s ebbõl ered menekülése utáni lelki átalakulása.
  A sorsanalízis az ember õsi törekvéseként írja le annak participációs igényét -- egyesülést a másik emberrel, a világ tárgyaival, a világegyetemmel vagy a Mindenhatóval. E participációs folyamat révén jutott el Mózes is Istennel való eggyé válásához, s vállalkozhatott ezután a zsidó nép vezetésére.

  “…Mózes Jáhve Istennel megbonthatatlan participációs egységben élt és tevékenykedett… Mózes a transzcendentálódás, a hatalomátvitel, s ily módon az Istennel eggyé válás képességének hõse volt." (Szondi, uo., 363.)

  Mózes karaktere kettõs irányultságot hordoz, az e-faktor mindkét pólusa jelentkezik tetteiben. Az e ⁺ faktoros irányultságában Mózes képes a törvényalkotásra, az igazságra, az emberiségért meghozott jótettre, e ^- faktoros állapotaiban pedig a tömegmészárlásra is. (Például amikor észreveszi a nép bálványimádatát, tömegirtást rendel el.)
  Szondi a Káin-Mózes dialektikában különbözõ sorsformákat, sorslehetõségeket különít el. Ezek egyikeként írja le a szublimációs lehetõséget: ekkor a személy egyugyanazon idõben törekszik Káin- és Mózes-természetét magasabb szellemi szinten kielégíteni. A bibliai Mózes e szublimációs formára talált rá, arra jött rá, hogy a “jó" ösztöne mellett a “gonoszság" ösztönével is lehet Istent szolgálni.
  Raszkolnyikov dilemmája a bûnnel kapcsolatban hasonló Mózeséhoz. Szabad-e ölni? Mikor nem bûn a gyilkosság? [[Otilde]] az “átlagfölötti" emberekhez tartozik-e vagy sem?
  Raszkolnyikov a gyilkosság elkövetésével önmagát próbálja ki s jön rá arra, hogy õ nem az “átlagfelettiekhez" tartozik, a gonosz ösztön ilyen formájú szublimációja számára nem lehet megoldás. A regény során mindvégig zajlik lelkében a jó és a rossz küzdelme. Lelki dinamikájának kettõsségét jól szemlélteti egyik álma, amelyet a gyilkosság elkövetése elõtt álmodik. Álmában gyermek, aki egy ünnepnap estjén apjával sétálni indul. A séta kapcsán megjelenik álmában a templom és a temetõ, ahova szüleivel szokott eljárni nagyanyja és kisöccse sírjához. Az álom ekkor békét, nyugalmat, a kereszténység eszméjét árasztja magából. A fordulópont a kocsma elérésekor következik be: részegek mulatnak, hangoskodnak, trágárkodnak. A részegek kijönnek a kocsmából s egyikük gyenge, rossz kis kancája által húzott szekéren akarja hazavinni a többieket. A kanca nem bírja a terhet, ekkor a gazda elõbb ostorral üti, a ló szenved, kínlódik az ütések által is, míg végül a gazda kegyetlen fejszecsapásokkal végez lovával. A gyermek Raszkolnyikov sír az álomban, önkívületi állapotba kerül, úgy sajnálja a lovacskát. Ölelgeti a halott ló véres fejét, csókolgatja a szemét, száját. Végül apja húzza tovább a helyszínrõl. Az álomból verejtékben ébred, s teszi fel magának a kérdést, hogy valóban képes lenne-e agyonütni az öregasszonyt.
  Lelkében a gonosz és a jó küzdelme csak a regény végén oldódik fel, amelyhez Raszkolnyikov a hit által érkezik el.

A hit szerepe

  A regény összes lényegesebb szereplõjét áttekintve megállapíthatjuk, hogy azok mindegyike a jóság-gonoszság személyiségdimenzióban elhelyezhetõk (Szondinál ez az “e" faktor mûködése), s ez a jellegzetesség a szereplõk legfontosabb attribútumává válik. Az író által végletesen pozitívra formált szereplõk a kereszténység eszméjét képviselik: Raszkolnyikov anyja Pulherija Raszkolnyikova, nõvére Avdotya (Dunya), Szofja Szemjonova Marmeladova (Szonya), valamint Razumihin.
  A regény elején az anya levelébõl hamar kitûnik, hogy számára egy dolog létezik: fia boldogulása, ezért minden áldozatot képes vállalni. Az anyának nem mondják el Raszkolnyikov gyilkos tettét -- annak súlyát az asszony valószínûleg nem lenne képes elviselni. Mindvégig érzi azonban fia szerencsétlen sorsát. Rejtélyes módon éppen fia tárgyalásával egyidõben megbetegszik -- tünetei hasonlatosak Raszkolnyikovéhoz a gyilkosság elkövetése után -- lázas, zavarosan beszél, az öntudat és öntudatlanság határállapotaiban él. Végül belehal fiáért érzett aggodalmába.
  Dunya és Szonya a legfontosabb nõalakok Raszkolnyikov számára, akik mindketten a keresztény hitet, jóságot, lelki tisztaságot képviselik a regényben. Mindkettejük véleménye szerint a gyilkosság elkövetése utáni egyedüli út az egyén számára a vezeklés vállalása.
  Raszkolnyikov bevallja Szonjának tettét, mire õ egy keresztet akar adni neki, s arra kéri, adja fel magát. Raszkolnyikov azonban még nem jutott el a feladás végsõ stádiumához, s azt válaszolja Szonjának, ha ez bekövetkezik, el fog jönni Szonya keresztjéért. Ez a regényben késõbb be is következik, Szonya ekkor társként áll Raszkolnyikov mellé, vele együtt vállalja a szenvedést, elkíséri Szibériába, “együtt viselik a keresztet".
  Raszkolnyikov átfordulása, a bûn vállalása egy álom kapcsán már korábban jelentkezik a regényben. Álmában rásújt az anyókára, aki

  “…nevetett, csak úgy rázta a hangtalan, csendes nevetés, de igyekezett elfojtani, hogy õ észre ne vegye. Most egyszerre úgy rémlett neki, hogy a hálószoba ajtaja is kinyílik egy ujjnyira, és ott mintha kuncognának, pusmognának. Tébolyult harag ragadta el, és teljes erõvel ütni kezdte az öregasszony fejét, de minden baltacsapás után erõsebben hallatszott a kuncogás, pusmogás a hálószobából, meg az anyóka is csak úgy dülöngélt jobbra-balra a nevetéstõl…" (280.)

  Ez az álom elõrejelzi, hogy Raszkolnyikov számára az anyóka gyõzött, nem õ. Rá kell jönnie, hogy nem tartozik a “különleges emberekhez", akiknek joguk van még ölni is. Az álombeli anyóka nevetése, a pusmogás a lelkiismeret feltámadását is elõrevetíti, mely késõbb a bûntett és a szenvedés felvállalásához vezet.
  A regényben Porfirij Petrovics vizsgálóbírónak is kiemelt szerepe van. A vizsgálóbíró hamar ráérzett Raszkolnyikov bûnösségére, bár bizonyítékokkal nem rendelkezett. Szondi értelmezésében õ is “génrokon" lehet, aki hivatásválasztásában szocializálta negatív ösztönkésztetését. (Az operotropizmus jelensége Szondinál.)
  Porfirij Petrovics megérti Raszkolnyikov lelki vívódását, s meglátja annak lehetõségét, hogy Raszkolnyikov a bûntett felvállalásával, a lelkiismeret feltámadásával a káini sorsformát elhagyva a társadalom számára is pozitív sorsformát válasszon. Így fogalmaz a regényben:

  “…de Ön azért mégsem reménytelenül hitvány ember, nem, egyáltalában nem… Tudja milyen embernek tartom én önt? Azok közül való, akik ha egyszer megtalálták a hitüket, istenüket, mosolyogva néznek kínzójuk szemébe, még ha a belüket tépi is ki. Nos, találja meg, és akkor lesz élete! … Aztán meg: szenvedni nem utolsó dolog. Szenvedjen. … De istenemre mondom, ráébred még ennek az örömére, meglátja. … Ha megszökik, visszajön. Nélkülünk már nem tud meglenni… van értelme a szenvedésnek." (468-470.)

  Porfirij Petrovics Raszkolnyikovval folytatott beszélgetésében utalt Lázár feltámasztásának jelenetére a Bibliában. Jézus azért támasztotta fel Lázárt az emberek elõtt, hogy azok hitét erõsítse. Az emberek higgyenek mindabban, amit Istenrõl elmondott, higgyenek Istenben. Porfirij Petrovics Raszkolnyikov vívódását a hit által tartja feloldhatónak.
  A hitre végül is Raszkolnyikov Szonya segítségével talál rá.
  Szibériában Raszkolnyikov elõször közönyössé, közömbössé vált. Nem érdekli saját sorsa, kerül mindenkit, rabtársai nem szeretik, naphosszat egy szót sem szól. Raszkolnyikov ugyanakkor nem érti, hogy a fegyencek miért szeretik annyira Szonját.

  “…nem keresi a kedvüket, alig-alig látják, sokszor csak éppen egy pillanatra jön oda, a munkahelyükre, õhozzá. De azért valamennyien ismerik már, azt is tudják, hogy õt követte ide, tudják, hogyan él, hol lakik. Pénzt nem ad, különösebb szívességeket sem tesz nekik. Csak egyszer, karácsonykor hozott ajándékot az egész csoportnak, pirogot és kalácsot. De lassanként mégis közelebbi kapcsolat keletkezett közöttük: Szonya írja meg és adja postára a leveleiket, ha rokonaik érkeznek a városba, a rabok kérésére Szonjánál teszik le, amit hoztak: a holmit meg a pénzt is. Feleségük, kedvesük ismeri Szonját, eljárogatnak hozzá. És ha odajön a munkahelyükre Raszkolnyikovhoz, vagy a munkába vonuló fegyenccsoporttal szembejön az úton, mind leveszik a sapkájukat és köszöntik. >>Szofja Szemjonova, kisanyánk! Te vagy a mi anyácskánk, te kedves, betegecske!<< -- így beszélnek a durva, megbélyegzett fegyencek a csepp kis vékonyka teremtéssel. Õ rájuk mosolygott, mikor elköszönt, és mind szerették, ha így rájuk mosolyog, a járását is szerették, megfordultak utána és nézték, hogy lépked, még az is tetszett nekik, hogy olyan kicsike, azt se tudták, mit dicsérjenek rajta. Még orvosságért is õhozzá mentek." (554.)

  Raszkolnyikov átfordulását a hit világába ismét álom jelzi elõre. Az álomban ragály fertõzte meg a világot, el kellett pusztulnia mindenkinek, kivéve néhány kiválasztottat. A pusztulás, éhínség víziójában csak a tiszták menekülhettek meg,

  “…a választottak, akiknek hivatása egy új emberfajtát és egy új életet elindítani, megújítani, megtisztítani a földet. De ezeket még senki sehol nem látta, szavukat, hangjukat se hallotta." (556.)

  Az álom után nem sokkal Raszkolnyikov képessé válik az igazi szeretetre, végre teljes szívébõl és lelkébõl képes szeretni Szonját. A gyûlölet, harag, düh világát átlépi és belép egy új világba, melynek a szeretet az alapja. Megváltozik kapcsolata rabtársaival is, õ szól hozzájuk, s azok barátságosan felelnek neki. Raszkolnyikov szeretetét kiterjeszti embertársai felé.
  Szondi az emberrõl alkotott filozófiai nézeteit Az emberré válás útja címû tanulmányában (1963) fejti ki. E cikkében Szondi összegzi a mélylélektani irányzatok emberképeit a fejlõdés szempontjából. A sorsanalízis embertípusát homo elector ként határozza meg. Az ebbe a fejlettségi stádiumba eljutott ember képes saját sorsát irányítani a foglalkozás- és párválasztás révén, valamint világszemléletének, vallásának megválasztása révén. A hitfunkció -- mint szellemi instancia -- a sorspszichológia szemszögébõl alapfontosságúvá válik.

  “Anankológiánkban azt a felfogást valljuk, hogy a jövõre irányuló hitfunkció egyfajta énfunkció, amely az egyén feletti, nem materiális szellem tartalmával, ideáival van feltöltve. Az én hitfunkciója sorsépítõ, mivel az mint híd funkcionál az emberfeletti szellem és az összemberi öröklött és ösztöntermészet között. Csak egyedül a hitfunkcióval sikerül az énnek az embert a jövõ lidércnyomásától megszabadítania, s abból jövõbeli létet építeni. Csak a hitfunkció alkalmas arra, hogy az embert öröklött és ösztönsorsával megbékítse. Ez az emberré válás elõfeltétele." (Szondi, 1996, 100.)

  Az emberré válás útján az egyén képessé válik az integrációra, saját ellentétes tendenciáinak áthidalására; s az önszeretet helyébe a másik ember szeretete lép. Az egyén képessé válik a szeretetet embertársai felé is kiterjeszteni. E szakaszban illetve a végsõ stádiumban érheti el az ember homo humanus mivoltát.
  Dosztojevszkij regényének és a sorsanalízis szemléletének párhuzamba állítása remélhetõleg közelebb visz annak a kérdésnek a megválaszolásában, hogy Dosztojevszkij miért lehetett olyan nagy hatással Szondira.
 
 

IRODALOM

DOSZTOJEVSZKIJ, F. M. (1964): Bûn és bûnhõdés. Európa Könyvkiadó.

FREUD, S. (1928): Dostojewski und die Vatertötung. Ges. Schr. Bd. XIV. Frankfurt, Fischer, 397-418.

GYÕRI GYÖRGY (1975): Beszélgetés Szondi Lipóttal. Valóság, 11.

SZONDI LIPÓT (1937): Analysis of Marriages. An Attempt at a Theory of Choice in Love. Acta Psychologica Vol. III. 1-80.

SZONDI LIPÓT (1943): Elõadások a kísérleti ösztöndiagnosztika körébõl. I. kötet. Módszertan és ösztöntan. Budapest, Diószegi sokszorosítás.

SZONDI LIPÓT (1944): Schicksalsanalyse. Wahl in Liebe, Freundschaft, Beruf, Krankheit und Tod. Erbbiologische und psychohygienische Probleme. Basel, Benno Schwabe.

SZONDI LIPÓT (1996): Ember és sors. Egy dialektikus sorstudomány elemei. Anankológia. Pszichológia, 1996/1. 84-103.

SZONDI LIPÓT (1963): Der Weg zur Menschwerdung. In: Szondiana, Bern, Hans Huber, 95-120. (Jelen számunkban is.)

SZONDI LIPÓT (1973): Schicksalsanalyse -- eine Selbstdarstellung. In: Psychotherapie in Selbsdarstellungen. Herausgegeben von Prof. Dr. Phil. Ludwig J. Pongratz. Verlag Hans Huber, Bern. 413-457. (Jelen számunkban is.)

SZONDI LIPÓT (1987): Káin a törvényszegõ, Mózes a törvényalkotó. Fordította: Mérei Vera. Budapest, Gondolat.

TROYAT, H. (1943): Dosztojevszkij. Cserépfalvi, Bp.

WAGNER-SIMON, TH.-HAEFELY-GRAUEN, I. (1985/2. 1986/1): Die Familie Dostojewskij. Eine konstitutionspsychologische Dokumentation mit Stammbäumen der Familie Dostojewskij aus zehn Generationen. In: Szondiana, Herausgegeber: Stiftung Szondi-Institut, Zürich.

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu