A KRÍZISKATLAN-KORSZAK

Gondolatok a pszichoanalitikus kezelés egyik átmeneti idõszakáról

  Saját analízisünk, valamint analitikus munkánk során tapasztalhatjuk, hogy a pszichoanalitikus kezelésben egymást követõ szakaszok váltakoznak, melyeket az átmeneti idõszakok tesznek folytonossá. Ezek jelentõségét mindannyian ismerjük. Tanulmányomban a váltófázisok közül az analitikus kezelés másfél-két éves idõszakát -- a kríziskatlan-korszakot -- szeretném bemutatni a terápiás kapcsolat oldaláról, a páciens szemszögébõl és az analitikus élményeinek vizsgálatán keresztül. Rámutatok a kríziskatlan-korszak és az énfejlõdés újraközeledési fázisa közti párhuzamokra. Elemzem az ebben az idõszakban megjelenõ, illetve nagyobb hangsúlyt kapó fõbb jelenségeket.
  Felhívom a figyelmet arra, hogy miként befolyásolhatja az analitikus és az analizált között a kríziskatlan-korszakban átélt “együttes élmény" a további együttmûködést, annak hatékonyságát. Kitérek arra, hogy az ebben az idõszakban nyert tapasztalatok, modellértékûvé válva, hogyan hathatnak az egyén mindennapi életére.

Bevezetõ

  A pszichoanalitikus kezelések során azt tapasztalhatjuk, hogy bennük egymást követõ szakaszok váltakoznak. Ezek azonban nem különülnek el élesen egymástól, mivel a változást átmeneti idõszakok teszik folytonossá.
  Az átmeneti korszakoknak a szerepe meghatározó, hisz itt történik meg a régi és az új találkozása, a régi elengedése, meggyászolása, illetve az új befogadása, integrálása.
  Saját analízisünk, valamint pszichoanalitikus munkánk során azt is megtapasztalhatjuk, hogy ebben az önismereti folyamatban végigjárjuk múltunk, jelenünk, jövõnk lényeges korszakait, élményeit, melyek során sokszor találkozhatunk ezzel az átmenetiséggel.
  Cikkemben nem vállalkozhattam a váltófázisok részletes végiggondolására, ezért egyetlen korszakot szeretnék áttkinteni: azt, amelyik az analitikus kezelés másfél-két éves idõszakára esik. Ezt a késõbbiekben “kríziskatlan-korszaknak" fogom nevezni, ezzel a kifejezéssel e periódus magas hõfokát, mélységét, aktív belsõ történéseit, válságait jelzem.

A téma iránti érdeklõdésem kezdete

  Mielõtt a részletes elemzésbe belemerülnék, elmondom, miként került ez a terület az érdeklõdésem homlokterébe.
  Amikor az egyetem elvégzése után dolgozni kezdtem, és a kollégákkal arról beszélgettünk, hogy õk milyen önismereti munkát végeznek, feltûnt, hogy többen közülük, akik pszichoanalízisbe jártak, másfél-két év után megszakították azt. Különbözõ indokokat mondtak el döntésük helyességének igazolására. Ezek közül elsõ helyen volt az analitikussal szembeni ellenérzés, de szerepelt még az idõ, illetve a pénz hiánya is.
  Amikor egyik kolléganõmet arról faggattam, mi volt az oka annak, hogy otthagyta az analízist, a következõket mondta:

-- Én nem az analízist hagytam ott, hanem az analitikust.
-- Miért? -- érdeklõdtem tovább.
-- Azért -- válaszolta --, mert nagyon öreg volt. Majd kis hallgatás után hozzátette: - Úgy éreztem, nem figyel rám, nem vagyok fontos neki.
-- Amikor elkezdted, nem volt ilyen öreg és érdektelen? -- kérdezõsködtem tovább.
-- De igen. Sõt olyan is volt, hogy elaludt. Akkor azt olyan aranyosnak találtam. Igaz, azzal sem tudtam mit kezdeni. Aztán jött egy semlegesebb idõszak. Az igazság az, egy ideje már ott akartam hagyni. Készültem erre a lépésre. Telítõdtem. Belõle is, meg magamból is. Nem változott semmi. Van egy kis rossz érzésem, hogy csak úgy eltûntem, de nem akarok ezzel törõdni.
-- Nem lehetett volna ezt megbeszélni? -- faggattam tovább óvatosan az egyre feszültebb kolléganõmet.
-- Nem akartam õt megbántani. Attól tartottam, ha egyszer belekezdek, sértés, sértõdés lesz a vége. Ezért inkább angolosan távoztam... Most olyan félbemaradtnak érzem magam...

  Még most is szemem elõtt van kolléganõm könnyes szeme és az arckifejezése, testtartása, amellyel tudtomra adta, nem akar errõl többet beszélni.
  Ennél a kolléganõmnél, illetve másoknál is, akik a másfél-két éves periódusban kiléptek az analízisbõl, azt láttam, hogy érzékenyebbek voltak a kapcsolati krízisekre, gyakran éltek át önismereti sérelmeket, továbbá gondot okozott számukra a visszautasítottság, a visszautasítás, valamint a negatív érzések kifejezése, fogadása is. Ugyanakkor a kritikus idõszakban nehezen tudtak segítséget kérni. Ennek a tapasztalatnak a birtokában kezdtem el jobban figyelni erre a jelenségre.

Saját analízisem kríziskatlan-korszaka

  Ez a másfél-két éves idõszak saját analízisemben is nehéz periódus volt. Olyan élményt éltem át, mintha elveszítettem volna a megkapaszkodás lehetõségét, kiszolgáltatottnak, põrére vetkõzöttnek éreztem magam. Megváltozott az idõérzékem, szerettem volna ezt az állapotot minél hamarabb magam mögött hagyni. Krízisbe kerültem. Úgy éreztem, katlanban vagyok, ahol eddig nem ismert mélységû érzéseket, félelmeket, indulatokat éltem át. A katlan forrósága, belsõm fortyogása sokszor nehezen volt elviselhetõ. Az élmény egy életre meghatározóan hatott rám. Átéltem valamit, amitõl eddig mindig féltem, amitõl eddig távol tartani igyekeztem magam. A “már minden mindegy" elhatározásával voltam jelen e mélybe merülés kezdeti, összeroppantani készülõ, szorongást, félelmet felerõsítõ idõszakban. A megérkezés, az élmény, hogy túléltem az eddig túlélhetetlennek hitt mélységeket, szinte újjászületésként hatott rám. Kiléptem egy szimbiotikus világból. Megszülettem. Önmagam lettem.
  Részemmé vált az a viszonyulás, amit az analízis elsõ másfél évében az analitikusom felém közvetített, azaz, hogy képes leszek saját erõmbõl is átjutni ezen a korszakon. Ahogyan õ bízott bennem, úgy tudtam én is hinni önmagamban. Természetességével, annak üzenetével, hogy mindez, amit átélek, része az ember életének, feloldotta “Don Quijote-i magányomat". Részévé váltam egy egyetemesebb világnak, ahol az a dolgom, hogy hagyjam megtörténni az eseményeket, hogy “engedjem visszatérni a folyót a medrébe".
  A kríziskatlan-korszakban mindezekkel az élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodva elkezdtem egy átrendezést a lelki mûködésemben. Többek között a percepció, a gondolkodás, az érzelmek, a kapcsolatok, a másokhoz, illetve önmagamhoz való viszonyulás terén is.

A kezdeti megfigyelések

  Ezt a jelenséget a saját pszichoanalitikus praxisom során is figyelni, tanulmányozni kezdtem. Azt tapasztaltam, hogy a “kríziskatlan-korszak" a pszichoanalitikus kezelés egyik meghatározó fordulópontja. Nézzük meg egy kicsit közelebbrõl, mi is jellemzi ezt a másfél-két éves periódust.

A negatív áttétel megjelenése

  Kezdetben két dologra figyeltem fel. Az elsõ, ami szembetûnõ volt, hogy ebben a periódusban fontos változás indul el az analitikus kapcsolatban. A negatív áttétel felbukkanása lezár egy korszakot, új alapokra helyezi a viszonyulást. Ahhoz, hogy ez létrejöhessen, nagy küzdelem folyik analizáltban és analitikusban egyaránt. Ezt példázza a következõ esetrészlet is.
  Zsuzsával, elsõ pszichoanalitikus páciensemmel, kapcsolatunk elsõ tizennyolc hónapja felhõtlennek, ideálisnak volt mondható. Páciensem teljes elfogadással viszonyult hozzám. Én is erre törekedtem. Minden bizonnyal mind a ketten sokat tettünk azért, hogy ez az állapot fennmaradjon. Zsuzsa szemében egy “tökéletes" ember voltam, megbízható, elfogadó, szerethetõ. Verseket írt hozzám, amelyeket rendszeresen felolvasott nekem az analitikus órán, fürkészve a hatását.
  Egyik alkalomkor Zsuzsa feldúlva érkezik. Hallgatással kezdi az órát. Látva zaklatott arckifejezését azt gondoltam, hagyok egy kis idõt páciensemnek és magamnak is, hogy felkészülhessünk ennek a változásnak a végiggondolására.

- Mi történt - kérdezem óvatosan Zsuzsát.
- Ma jöttem magához utoljára! - mondja.

Nem néz rám, úgy viselkedik, mint egy sértett, dacos kisgyerek.

- Látom, nagy fájdalmat okoztam önnek. Segítsen nekem megérteni, mivel tettem ezt! - biztatom.

  Zsuzsa hallgat, mint aki még nem döntötte el, szóba álljon-e egyáltalán velem. Rövid várakozás után mégis beszélni kezd sérelmeirõl.

- A múlt órán, amikor felolvastam a versemet, nem vette komolyan. Már ma sem akartam eljönni.
- Nehéz éjszakája lehetett - fogalmazok óvatosan.
- Semmit sem aludtam -- fog bele Zsuzsa élményeinek elbeszélésébe. Rosszulesett, hogy nem reagált semmit a versemre, pedig én egy fontos érzésemrõl vallottam magának. Maga mindig hallgat, és ezzel nagyon kétségbe tud ejteni.
- Úgy, mint a nagyapja, aki a hallgatásával büntette.

  Zsuzsa sír. Én kivárok. Érzékelem, hogy ez egy alapvetõen más helyzet, mint amit eddig átéltünk. Érzem, ahogy belsõ aktivitásom megnõ, testtartásom megváltozik. A szoba megtelik feszültséggel.
  Ez az elsõ alkalom, hogy Zsuzsa velem szemben is átéli kiszolgáltatottságát, önérzeti sérelmét, megszégyenülését, haragját.
  Keresem az utat, ahogyan a megváltozott érzelmi viszonyulásban visszatalálhatunk egymáshoz. Azt gondolom, korai lenne az áttétel megértésének továbbfolytatása. Úgy döntök, a velem kapcsolatos érzéseket segítem kimondani. Ezért Zsuzsát arra biztatom, mondja el, mit élt át, mit érzett velem szemben, és most mit érez.
  Zsuzsa elfogadja az irányt, amit megjelöltem. Indulattal beszél. Mondanivalóját átszövik az érzelmek. A tizennyolc hónap biztonsága visszatér. Zsuzsa az óra végén maga fogalmazza meg a helyzet ambivalenciáját.

- Nagyon haragudtam magára. Nem akartam eljönni. Rossz ilyen feszültségben lenni, amilyenben én voltam két napig, meg egy kicsit még most is vagyok. Mintha két érzés egyszerre lett volna jelen bennem. A “gyûlölöm magát, nem jövök el, sose lássam többet" érzése és az, hogy ezt meg kell beszélnem valakivel, aki nem lehet más, csak maga.

A régi és az új elhárító mechanizmusok határán

  A negatív áttétel megjelenése magában rejti a változást az elhárító mechanizmusok terén is. Ez volt a második megfigyelés, amit a kezdeti idõszakban észleltem. A páciensek arról az élményrõl számoltak be, hogy úgy érzik, már nem tartoznak a régi világukhoz, és az új pedig még ismeretlen számukra.
  Ebben az átmeneti korszakban azt tapasztaltam, a régi elhárító mechanizmusok már nem védik meg úgy az egyént, mint korábban. A megcsontosodott védekezési módok egyeduralma megszûnõben van, hogy helyüket újak vegyék át. Az új elhárító mechanizmusok ugyanakkor még csíráikban vannak jelen. Így sem a régi, sem az új nem nyújt igazi védelmet. Ez a félúton levés állapota kiszolgáltatottá, védtelenné teszi az egyént. Nagyon jól példázza ezt a következõ két esetrészlet is.
  Egy negyvenöt éves férfi így fogalmazza meg ezt az élményt: “Olyan, mintha mentõöv nélkül úsznék a tengerben, és nem látom a partot. Nem tudom, hogy van-e elég energiám, kitart-e a szárazföldig. Nem tudok olyan jól úszni, nincs elég erõm. Az jár az eszemben, hátha jön egy hajó, és túlélem ezt az állapotot. Még nem tudom eldönteni, hogy érdemes-e úszni, vagy fel kellene adnom. Mindig várom a hajót. Úszom, megállok, hátranézek. Nem jön. Fázom és félek. Már majdnem feladom, de mindig újrakezdem. Ez sokáig megy így. Teljesen egyedül vagyok. Addig borzasztó, míg el nem döntöttem, hogy végigúszom."
  A másik páciensem, egy harminckét éves nõ, ezt így élte át: “A levedlés után teljesen védtelennek érzem magam. Minden jobban elér hozzám. Sebezhetõbb vagyok. Folyamatos szorongásban élek. Egyszerre vagyok felszabadult és szorongó. Felszabadult amiatt, hogy levedlettem a régit. Nem köt már gúzsba. Szorongó amiatt, hogy nem tudom, mi vár rám. Ezt még nem ismerem. Itt kiszolgáltatott vagyok. Féltem magam. Itt még külsõ segítség nélkül nem boldogulok. Most van a legnagyobb szükségem segítségre. Arra, hogy bízzak valakiben.

Párhuzamok a kríziskatlan-korszak és az én-fejlõdés újraközeledési fázisa között

  Abban az átmeneti szakaszban, amelyrõl az elõbbiekben beszéltem, a páciens azt éli át, mentõöv nélkül lebeg két part között, két világ, két én-állapot között. Egyikhez sem tartozik. A korábbitól elszakadt, az újhoz még nem érkezett meg. Ennek a talajtalanságnak a szorongását éli át.
  Összehasonlítva ezt a jelenséget az én-fejlõdés állomásaival, nagy hasonlóságot fedezhetünk fel a mahleri “újraközeledési fázis" jelenségeivel.

Az újraközeledési fázis

  Ismeretes, hogy Mahler megközelítésében az ember biológiai és pszichológiai születése nem esik egybe. Az egyén pszichés születése szerinte szeparációs és individuációs folyamat, a kettõ egymást kiegészíti. A leválás az anyával való szimbiotikus kapcsolat megszakadását, míg az individuáció az elkülönülést, a self kialakulásának kezdetét jelenti. Mahler a leválás és az individuáció fázisát a 4-5. hónaptól a 30-36. hónapig tartó periódusra teszi, és ezen belül négy szubfázist különít el. A négy a következõ alszakasz: a differenciálás, a gyakorlás, az újraközeledés, végül az egyéniség konszolidációja és az emocionális tárgykapcsolatok kezdete. Számunkra jelenleg a harmadiknak, az újraközeledési fázisnak van kitüntetett jelentõsége.
  Nézzük meg részletesebben is, mi jellemzi ezt az idõszakot, hogy azután összevethessük a kríziskatlan-korszak sajátosságaival.
  Mahler szerint a gyermek ekkor éri el az identitása elsõ fokát. Különálló individuális egység lesz. Ezt nagymértékben segítheti az, ahogyan a gyermek elszakadási törekvésére az anya reagál. Képes-e elfogadni gyermeke ambivalenciáját, továbbra is szeretettel veszi-e körül?
  Az anya szerepe tehát meghatározó. Folyamatos érzelmi rendelkezésre állása az elõfeltétele annak, hogy a gyermek autonóm én-funkciói optimálisan fejlõdjenek, és hogy mágikus mindenhatóságba vetett hite fokozatosan csökkenjen.
  Mahler két jellegzetes, de veszélyt hordozó anyai magatartást emel ki. Az egyik során az anyák vagy saját szorongásuk, vagy saját parazita kívánságaik miatt maguk válnak a gyermek “követõivé", megkötõivé. A másik szélsõséges esetben az anya nem áll rendelkezésre az újraközeledés idején. Fél az újabb szimbiotikus együttléttõl. Azt éli át, hogy elveszítheti az önállóságát.
  A gyermek, aki visszatér a világot megismerõ elsõ útjairól, elfárad, biztonságot keres. Szeretne újraegyesülni az anyával, de már fél is az összeolvadástól. Az újonnan megszerzett autonómiája védelmére új elhárító mechanizmusokat épít ki, melyeket ekkor kezd el kipróbálni.
  Az én-fejlõdésnek ez a periódusa egybeesik a libidófejlõdés anális periódusával, a dackorszakkal. Itt a tagadáson, a visszatartáson keresztül fogalmazza meg önmagát a gyermek. Egyre jobban differenciál a tárgy és az én belsõ, intrapszichés reprezentánsai között. Mindinkább észreveszi, hogy a világ nem tartozik hozzá, és hogy nehézségeit egyedül kell megoldania. A tárgyvesztés helyett inkább a tárgyszeretés elvesztésétõl fél.
  Mahler az újraközeledési szubfázist további három periódusra osztja:

1. kezdõdõ újraközeledés;
2. újraközeledési krízis;
3. a krízis egyéni megoldása.

  A kezdõdõ újraközeledés fontos változásokat hoz az anya-gyermek kapcsolatban. Megjelenik az anya különállásának észlelése, a gyerektársak felfedezése. Az én strukturálódását önállóság és társas interakciók jelzik.
  Az újraközeledési krízis a másfél-két éves korban a legszembetûnõbb. Amikor a gyermek leválását tudomásul veszi, szeretne egyszeriben mindent önállóan csinálni, és békétlenkedése, türelmetlensége abból a vágyból fakad, hogy az anya mágikusan úgy segítsen, hogy azt ne kelljen észrevenni. Ebben a korszakban már megjelenhetnek az átmeneti tárgyak, személyek, akik szimbolikusan anyahelyettesítõvé válhatnak.
  Az újraközeledési harcok a szubfázis vége felé elcsitulnak. Ekkor huszonegy hónapos lehet a gyermek. Megtalálja az optimális távolságot az anyával való közelség és az önállóság vágyai között.

A kríziskatlan-korszak mint újraközeledési krízis

  A kríziskatlan-korszakban újraéljük én-fejlõdésünk újraközeledési idõszakát. Fontos váltófázis ez a pszichoanalitikus kapcsolatban, az én-fejlõdés rekonstrukciójában. Átmenet, melynek alapjait a megelõzõ hónapok alatt rakja le az analitikus és az analizált. Ezt példázza a Zsuzsával folytatott analitikus kezelés esetrészlete is. A páciensemmel kialakított “õsbizalmi" kapcsolat volt az, ami segített átélni, elviselni és feldolgozni a szimbiotikus kapcsolat megszakadását, a negatív áttétel megjelenését, a leválás krízisét és az individuáció elviselhetetlennek tûnõ magányát.
  A kríziskatlan-idõszakban kezdi meg a páciens önmagát megfogalmazni. Kipróbálja az új érzéseket, élményeket, új én-funkciókat. Az analizált frissen szervezõdött autonómiáját új elhárító mechanizmusokkal próbálja védeni. Megmérettetésre kerül az analitikus, illetve az analitikus kapcsolat. Egyre nagyobb teret kap a páciens önállósodási törekvése, amely új belsõ és külsõ világ felfedezését eredményezheti. Az analitikussal való azonosulás mellett a páciens mássága, egyedisége hangsúlyozódik. Definiálják az “én én vagyok" és a “te te vagy" állapotot. Ez segíti az új érzelmi és fizikai közelség és távolság kipróbálását, beállítását.
  Vátozás áll be a percepció, a gondolkodás, a logikai mûveletek terén is. Ez hozzásegít a belsõ világ jobb megismeréséhez, felszínre hozásához, megfogalmazhatóságához.
  Az analizált és az analitikus között a kríziskatlan-korszakban átélt “együttes élmény" alapul szolgál a további hatékony együttmûködésre. Az analízis új lendületet vehet, melyben hozzáférhetõbbé, megmutathatóbbá, vállalhatóbbá válnak az eddig elzárt titkok is. Az élmény, hogy a pszichoanalitikus, a pszichoanalitikus kapcsolat képes volt megbirkózni ennek az átmenetnek a válságával, megerõsíti a páciens biztonságát, bizalmát, s az hozzásegíthet a további trauma-feldolgozáshoz is.

A kríziskatlan-periódus további lelki tényezõi

  A kríziskatlan-idõszakban természetesen nemcsak az én-fejlõdés újraközeledési fázisát élhetjük át újra. Felbukkannak mindazok az én-fejlõdési váltófázisok is, amelyek szorosan kapcsolódhatnak e korszakhoz.
  Mahler szerint az újraközeledés klinikai képét, azaz azt az állapotot, ahogyan mi az analízisben találkozunk vele, a következõ hat tényezõ határozza meg:

- a libidinózus tárgykonstancia fejlõdése;
- a késõbbi csalódások (stressz-traumák) mértéke és fajtái;
- az esetleges sokkszerû traumák;
- a kasztrációs szorongás mértéke;
- a serdülõkor fejlõdési krízise.

  Mindezek a tényezõk a kríziskatlan idõszakában egymásra rétegzõdve vagy sûrítve, egymáshoz kapcsolódva vannak jelen. Így az ebben a korszakban létrejött változások e tényezõkre is hatással vannak. A változás láncreakciószerûen megy végbe. Az újraközeledést érintõ rekonstrukció részben átrendezi az én-fejlõdés más korszakait is. Bár azok igazi változására az analízis késõbbi szakaszában kerülhet sor. Az én-fejlõdés más korszakainak megmunkálása pedig visszahat az újraközeledési fázis idõszakára is. A hatás tehát kölcsönös, oda-vissza érvényes. Ennek következtében történhet meg, hogy az én-fejlõdés kis területét érintõ átrendezõdés hatással lesz az én más területeire, illetve az én egészére is.

A kríziskatlan-korszak az analitikus székébõl

  Az elõzõekben a kríziskatlan-korszakát a terápiás kapcsolat oldaláról, a páciens szemszögébõl gondoltuk végig. Érdemes talán elidõznünk azon is, vajon hogyan éli át mindezeket a terapeuta az analitikusi székbõl.
  A hatás sokszor váratlan, olykor sokkol. Már kezdõ analitikus is átéli, hogy itt más, az eddigiektõl eltérõ történés zajlik. A páciens jelzése, amelyben az analitikus tudtára adja, hogy korábbi viszonyulása elfogadhatatlan számára, a szakembert döntés elé állítja.
  A döntés nem könnyû. Mirõl is szól ez a dilemma? Talán arról, teljesítheti-e az analitikus az elvárásokat avagy sem? Ha igen, hogyan? Minden esetben vagy csak alkalmanként? Ha nem ezt teszi, akkor ez egy megváltoztathatatlan szabály, avagy törekednünk kell azt rugalmasan kezelni? Mit jelent az, hogy rugalmasan kezelni egy elvárást?
  Kérdések, amelyek különösen egy kezdõnek okoznak igazán nagy gondot, jóllehet mindezek sokszor egy gyakorlott szakembert is nehéz feladatok elé állítanak. A nyomás az analitikusra olykor nagyon erõs.
  Ennek kapcsán az istenhívõk két csoportja jut eszembe. Az egyik csoportba azok tartoznak, akik “vakon" hisznek, anélkül, hogy a kételyeket közel engednék magukhoz. A másik csoport a kétkedve hívõk. [[Otilde]]k folyton kérdéseket tesznek fel maguknak, istenüknek.
  Amikor mi, analitikusok választ adunk a korábban feltett kérdésekre, mi is eldönthetjük, hogy melyik utat járjuk. A vakon hívõkét, ahol a dolgunk csupán annyi, hogy kövessük az analitikus szabályokat, avagy a kétkedõkét, amikor a szabályok eszközei annak, hogy személyiségünkön keresztül hassunk. Ferenczi példáján láthatjuk, hogy az ez utóbbi utat választók helyzete sokszor nehezebb.
  Talán könnyebb megadni a választ ezekre a kérdésekre, ha a páciensre tudunk figyelni, és a szerzõdést õvele, nem pedig egy módszerrel kötjük. A kríziskatlan-korszakában a páciens azt üzeni nekünk, bánjunk vele emberként. Kicsit legyünk aktívabbak. Ne hagyjuk õt hosszasan szenvedni.
  Mit is jelent kiszolgálni a páciens igényét ebben a periódusban? Ennek egyes elemeivel a Zsuzsával folyó analízis esetrészletének bemutatása kapcsán már találkoztunk.
  E kiszolgálás során átéltem, hogy egy belsõ aktivitás állapotába jutok. Ez nagyobb figyelemben, folyamatos készenlétben nyilvánult meg. Nagyobb teret adtam az itt és most élményeinek ventillálására. Idõt hagytam a velem kapcsolatban átélt élmények megbeszélésére. Szavakkal és szavak nélkül is visszajeleztem, hogy figyelek rá. Azt üzentem neki: “Igen, tudom, hogy ez az idõszak más, mint az eddigiek, azt is tudom, neked milyen fontos. Tudatában vagyok, hogy számítasz rám. Ne félj, én itt vagyok! Menj bátran tovább!"
  E periódus történései rám is jobban hatottak. Erõsebben jelentek meg érzések, viszontáttételi élmények. Így nem csak a páciensemre, de önmagamra is jobban kellett vigyáznom.

Összefoglalás

  Az analízis kríziskatlan-korszaka olyan átmenet, amikor véget érnek az “analitikus mézeshetek". Az eddig “féltve õrzött" szimbiotikus, vágyteljesítõ analitikus-analizált kapcsolatban megjelennek, illetve nagyobb hangsúlyt kapnak új elemek. Olyanok, mint az önállósodási törekvés, a rivalizálás, a negatív érzések. Az elhárításnak új módjai kerülnek elõtérbe. Az észlelés, gondolkodás szervezettsége átalakul. A személyiség korábbi szervezõdése háttérbe szorul, és helyét az én-fejlõdés egy következõ szakasza foglalja el. Ebben az átmenetben a régi én-állapot és az azt kísérõ lelki mûködések már nem elég erõsek ahhoz, hogy biztonságot adjanak, míg az új szervezõdés még nem alakult ki annyira, hogy elõsegítse a teherbírást, megkapaszkodást, s hogy biztosítsa az individuális önállóságot. Ez a folyamat hasonló ahhoz, amit a másfél-két éves gyermek él át, akkor, amikor elindul, hogy megismerje a világot, majd az elszakadás, az együttmaradás félelmétõl vezérelve visszatér anyjához, belé megkapaszkodva, nála biztonságot keresve. Valószínûleg saját analízisünk során nekünk is meg kell tapasztalnunk a katlan túlélhetõ forróságát, összeérlelõ fortyogását ahhoz, hogy túljussunk ezen az átmeneti korszakon.
  A kríziskatlan-idõszak “megoldása" modellértékûvé válik az egyén számára. Megtanítja a pácienst arra, hogyan bánjon azokkal az érzésekkel, elhárító mechanizmusokkal, élményekkel, melyeket elengedni készül, és azokkal, amelyeket be akar fogadni. Az itt átélt élmények, tapasztalatok lesznek az alapjai a krízismegoldási stratégiáknak.
  Analízisünk kríziskatlan-korszakában tehát megismételjük én-fejlõdésünk leválási és individuációs idõszakát, benne lehetõséget kapva e korszak újraélésére, korrekciójára. A korrekció során “új belsõ szülõkép" alakul ki, mely mind az önmagához, mind a másokhoz való viszonyulásban új mintát teremt. A korrekció segítheti a korábban nem vállalt érzések integrálását, az egymással szemben álló én-részek párbeszédét. Az analitikus kapcsolat mintát nyújt az elfogadó, biztonsággal elkísérõ, megnyugtató viszonyuláshoz is.

IRODALOM

BAKÓ, T. “Gyászban foganva. Egy korai tárgykapcsolat zavara". In: Thalassa 1-2 179-202. 1995.
FERENCZI S. “A pszichoanalitikus technika rugalmassága". In: Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében. Válogatás Ferenczi Sándor tanulmányaiból. Magvetõ, Budapest, 339-360. 1982.
FERENCZI S. “A relaxáció elve és a neokatarzis". In: Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében. Válogatás Ferenczi Sándor tanulmányaiból. Magvetõ, Budapest, 339-360. 1982.
FREUD, A. Az én és az elhárító mechanizmusok. Ford. Horgász Csaba. Párbeszéd Budapest. 1994.
MAHLER, M. A korai lelki fejlõdés egészséges útja. Ford. Alpár Zs. MPT Pszichoterápiás Szekció, kézirat. 1987.

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu