1993 tavaszán a BBC forgatócsoportja megörökített egy különös, többnapos találkozót Izraelben, a Nve Shalom Békeközpontban, amely félúton van Tel Aviv és Jeruzsálem között. A találkozó résztvevõi: náci koncentrációs táborokat megjárt emberek gyermekei egyfelõl és náci háborús bûnösök gyermekei másfelõl. A filmet a BBC második csatornája sugározta még abban az évben. 1994 októberében az Örökmozgó Filmszínház Törésvonalak címmel filmhetet rendezett az Anna Frank Világa elnevezésû kiállításhoz kapcsolódóan. A filmhétre a BBC kölcsönözte A HARMADIK BIRODALOM GYERMEKEI (Children of the Third Reich) címû filmet. Az alábbiakban a filmben elhangzó beszélgetések, vallomások rövidített változatát közöljük. A zárójelben lévõ szövegek nem hangzanak el a filmben, csupán a jobb megértést szolgálják. Dan Bar-On izraeli szociálpszichológusnak, aki a találkozót megszervezte, 1994/1-2. számunkban közöltük a témával foglalkozó egyik tanulmányát.

A HARMADIK BIRODALOM GYERMEKEI

1993. április, Izrael

DAN BAR-ON (Izraeli szociálpszichológus, a találkozó megszervezõje és vezetõje):

  Semmilyen elõzetes tervet nem készítettem. Rendkívül fontos, hogy a találkozó programjának kialakításában a csoport is részt vegyen és ne valaki más készítse el azt a számára.
  Rendelkezésünkre áll a ma délután, holnap, péntek és szombat, vasárnap délig.

TALL: Még héberül is nehéz elmagyaráznom, hogy mit érzek, ahogy itt ülök. A halál jelenlétét érzem itt a szobában. Nem tudom, hogy mások is úgy éreznek-e mint én, de én ezt érzem a levegõben. Az érzelmeink, az érzéseink, a gondolataink halott embereket idéznek.

JOE: Azt hiszem nagyon profán amit mondasz, Tall - hogy a halál jelen van és a háttérben a gonoszság. Ezek egymáshoz kapcsolódó fogalmak.

SYLVIA: Úgy gondolom, eljutottunk a lényeghez. A történelem azon pontjával kell kezdenünk valamit, amely miatt itt vagyunk: azzal az idõszakkal, amikor embereket meggyilkoltak, amikor családunkat apáink meggyilkolták. És ez a középpont. Ezért vagyunk itt.

JULIE: Anyám csak a legutóbbi idõkben mondta el rettenetes élményeit. Azt mondta, hogy minden szörnyû gyorsan történt. Tudják, elvették a csomagjaikat, le kellett vetkõzniük, a hajukat levágták, leborotválták õket, a hónaljukat és a testük minden szõrzetét. És azt mondta, hogy mindannyian úgy néztek ki, mint a majmok, kopaszon. Aztán bevitték õket egy nagyon hideg zuhanyozóba, mindenki kapott valami rongyot. Egy nagy darab ember egy kis trikót, vagy egy kisebb egy hatalmasat, ami jött. És anyám elmondta, hogy még mindig élesen emlékezik az elsõ napra, a nyögésekre és a sóhajtozásokra.

GUNHILD: Képzeljenek el egy hatalmas falat a nappali szobában, amelyet teljesen elborított egy führert ábrázoló kép. Akár ettünk, olvastunk, vagy beszélgettünk, õ mindig ott volt, mindenen eluralkodott. Apám úgy fésülte a haját mint Hitler és olyan bajuszt növesztett mint õ. Tökéletes imitáció volt. Arca gyûlölettel teli. És azok a fényes csizmák, amelyek állandóan döngették a padlót... És az az arc - hát igen, minden a zsidók miatt volt. Ha egyszer megszabadulunk tõlük, minden jó lesz - szokta mondani. Életünkben nem sok polgári elem volt, mindent uniformizált.
  Egyszer, amikor tíz éves voltam, elsõ alkalommal viselhettem a kötött sálamat a nõvérem esküvõjén. Álltam ott, nagyon büszke voltam magamra. “A felsõbbrendû faj asszonyai arra rendeltetnek, hogy benépesítsék Keletet, amikor már megtisztítottuk az alsóbbrendû lényektõl.” Ezt mondták nekünk mindig.

DAN BAR-ON: Amikor elterveztem ezt a találkozót, három alapkérdés vetõdött fel bennem: képesek lesznek õszintén egymás szemébe nézni ? Képesek lesznek segíteni egymásnak olyan dolgokban, amellyel mostanáig teljesen nem szembesültek ? És ha mindez sikerül, vajon létrejön-e egy közös program, amely túlmutat saját szenvedéseiken?

CHARLES: Szeretnék feltenni egy kérdést a túlélõk gyermekeinek. Nagyobb szerepe volt-e a titkoknak családjukban, mint más Amerikában vagy Izraelben élõ zsidó családokban?

DAN BAR-ON: Azt hiszem, a csend és a titok közötti különbség nagyon fontos. A titok lehet egy család titka. A csendnek az a jellegzetessége, hogy valamirõl általánosságban nem beszélünk, a szomszéd sem beszél róla, a másik szomszéd sem beszél róla. És akkor ez a csend konspirációjává válik.

JOE: Az én családomban voltak titkok és voltak történetek, amelyeket én csak sokkal késõbb tudtam meg. És voltak hallgatások és voltak csöndes sírások...
  ...Poniatówba vitték õket... Aztán kiderült mi történt velük, apám mondta el. Volt egy óriási kondér a tábor közepén és azt parancsolták, hogy mindenki állja körül és nézze, ahogy meggyújtják alatta a tüzet. Aztán elkaptak embereket és megkötözve beledobták õket a kondérba. Mindenkinek nézni kellett õket, ahogyan meghaltak. Anyám kilenced magával megszökött és nyolcat visszahoztak közülük. Lehetett hétfõ, kedd vagy csütörtök. Felkeltél reggel és ha hívtak, hogy menni kell, akkor mentünk és néztük ki van soron.

CHARLES: A túlélõk gyermekeinek családjában, a szülõknek általában nagyon erõs a késztetésük arra, hogy megvédjék gyermekeiket, akár az ésszerûség határain is túl. Mindennap eljönnek értünk az iskolába, nehogy bajunk essék a buszon vagy bárhol. És ennek az oka életük irracionális tapasztalataiból fakad.

HANNY: Valamit cipelsz magaddal, ami megakadályoz abban, hogy úgy éljed az életed, ahogyan szeretnéd. Azt hiszem, hogy valahol a szívedben, az agyadban azt gondolod, hogy azért mert rengeteg embert megöltek, azért, mert emberek élõ-halottként élnek most is mert átélték a holocaustot, máshogyan kell élned, muszáj ezt vagy azt tenned.

JOE: Néha, ha írok azokról a rokonaimról, akiket megöltek, úgy említem õket, hogy elvesztett szeretteim. Kíváncsi lennék, hogyan fejezi ki ezt a német nyelv. Úgy gondolom, hogy amikor az elkövetõk elhatározzák, hogy másokat megölnek, a szeretet abban a pillanatban elvész, nemcsak az áldozatok családjai számára, hanem az elkövetõk számára is.

MARTIN: Hitler volt a keresztapám. Emlékszem, amikor egyik karácsonykor meglátogatott bennünket és ólomkatonákat kaptam tõle, egy teljes dobozzal. Születésnapján mi is felmentünk hozzá gratulálni... Egyszer kaptam apámtól egy nagy pofont. Azt mondtam: “Heil Hitler, az én Führerem”. Ez nem tetszett neki, jött a pofon. Miért ? Mert a helyes köszöntés az volt: “Heil Hitler!”. Úgy emlékszem vissza apámra, hogy szigorú volt, de jó és igazságos. Sajnos nagyon ritkán tartózkodott otthon. Néhány napot itt, néhányat ott töltött és nekünk csak néhány óra maradt... Berghof volt Hitler fõhadiszállása. A második zónában aránylag kevés család élt - a mi családunk, Göringék és Speerék. Anyám fanatikus feleség volt. Egyszer olvastam valamit, amely szerint anyám rossz hatással volt rám. Ez egyáltalán nem igaz. Lehet, hogy anyám megszállott követõje volt Hitlernek, de soha nem volt fanatikus náci.

RENATE: Néha érzem a csendet és azt, hogy ez a csend takar valamit. A mi családunkban ez így volt. Anyám mindig nagyon szépen beszélt apámról. Azt mondta nekem róla, hogy csodálatos ember volt. De közben éreztem, hogy valami nincs rendben. Késõbb tudtam csak meg, hogy rengeteg embert ölt meg. Önként jelentkezett egy csomó ember megölésére. Zsidókat, kommunistákat, partizánokat, cigányokat. A tárgyaláson semmit nem próbált eltitkolni. Úgy állt ott, mint aki nem tudja tovább elképzelni az életét, mivel minden összeomlott. Nemcsak Németország és vezetõi, de saját eszményei is. Úgy érezte, hogy Németországnak vége. (Renate apját 1946 januárjában felakasztották.)

DIRK: Apámat a tárgyalás végén halálra ítélték. Ez a búcsúlevele anyámhoz, felolvasom: “Drága, szeretett Käthe! Az imént, szerelmem, utoljára mondtunk búcsút egymásnak. Mire megkapod ezt a levelet, én már nem élek. Tudom milyen borzalmas ez a hír számodra, mert te soha nem adtad fel a reményt. De megígérted nekem, hogy bátor leszel, még akkor is, ha a legrosszabb bekövetkezik. Így most annak a tudatában hagyom el a világot, hogy te halálom után is ugyanaz a bátor feleség leszel, mint azelõtt mindig. Mindannyian emberek vagyunk, az én sorsom túl kemény. De gondolj a fiúnkra, a legdrágább kincsre, akit hátrahagyok. Neki sokkal nagyobb szüksége lesz most rád, mivel nincs édesapja. Leljed benne örömöd és bármikor, ha ránézel, az én szememet fogod viszontlátni. Nagyon boldog voltam, amikor a fotóját mutattad, de össze kellett magam szedni, nehogy összetörjek. Utolsó szavam az hozzád, hogy esküszöm soha nem rendeltem el, és nem követtem el bûncselekményt. Imádkozom érte, és remélem, hogy eljön a nap, amikor rehabilitálni fognak. Próbáld kisírni magadból tragikus sorsomat. Emlékezz arra, amikor boldog idõket töltöttünk együtt, amikor tervezgettünk és együtt élveztük életünket. Egy perc múlva megkapom az utolsó ételt. Utána az utolsó földi óráimat gondolatban veled töltöm, fogva a kezedet és szívembe zárva téged és fiunkat. Aztán köszönés stb.”
  Akárhogy is, meghatott ... Még akkor is, ha tudom, hogy hazudik, vagy nem érzékeli, hogy mit követett el. Eszköznek tekintette magát, és ez különösen szörnyû számomra. Olvastam a védõbeszédét. Ebben õ úgy írja le a Gestapót, mint egy közönséges hivatalt, köznapi feladatokkal. Talán ez döbbentett meg a legjobban, olyan ostobán hangzott. Úgy tûnt, hogy ilyen naivan viszonyult a rendszerhez. Okosabb apára vágytunk volna. Amikor Lena és én elolvastuk, tényleg kiborultunk. Ha összehasonlítjuk õt az itteni csoporttagok apjával... Renate apja tényleg tudta, mit tett. Szégyellem magam.

ROSWITHA: Húsz éves voltam, amikor apámat letartóztatták. Azt hiszem, ha nem tartóztatták volna le, én sohasem tudtam volna meg mit tett. Biztos vagyok afelõl, hogy a családom örökre megtartotta volna a titkot. Aztán eltûnõdtem azon, hogy vajon miért nem mondtam el én soha a lányomnak, hogy mit tett az apám. Csak apám halála után tudta meg, amikor együtt nyaralt apjával. Õ mondta el neki, hogy mit csinált a nagyapja és hogy börtönben volt... És akkor a lányom elkezdett faggatni, hogy miért nem mondtam el korábban és én azt válaszoltam, hogy meg akartam védeni õt a családunk szörnyû múltjától. Ezt mondta anyám is, amikor azt kérdeztem tõle: miért nem mondtad el soha a gyerekeidnek, nekünk, hogy mit csinált apánk ? És anyám azt válaszolta: “Nem akartam, hogy belekeveredjetek az atrocitásokba, meg akartalak védeni benneteket az egésztõl.” És ugyanakkor - lehet, hogy ezt nem értik - de apámért is tettem... Azt akartam, hogy a lányom szeresse a nagyapját...
  Ha összehasonlítom családomat a barátaim családjával, úgy vélem elég normális család volt a miénk mindaddig, amíg le nem tartóztatták apámat. Õ azt csinálta, ami az Einsatzgruppék parancsnokainak feladata volt, megölni a zsidó lakosságot Szovjetunió megszállt területén lévõ falvakban. Így kezdõdött a kelet-európai zsidók kiirtása. Mind a mai napig képtelen vagyok elképzelni, ahogy apám parancsot ad a lövésre. Tudom, hogy ezt tette, de nem tudom elképzelni õt ebben a szerepben ... Ez elsõ találkozásom a túlélõk gyerekeivel. Rengeteg szorongással jöttem el, mert attól tartottam, hogy esetleg itt lesz valaki arról a helyrõl, ahol apám volt a háború alatt. Az elsõ találkozás elképesztõ élmény volt abból a szempontból, hogy egy nap után minden félelmem megszûnt, szeretetet és bizalmat éreztem. Soha nem beszéltem sokat magamról olyanoknak, akik “áldozatok” voltak. Ez nagy fájdalmat okozott nekem mindig. A fájdalom legnagyobb részt abból származott, hogy nem tudtam kibeszélni magamból. Ezen a találkozón úgy éreztem, elfogadtak.

JULIE: Amikor elõször találkoztam a németekkel, remegtem és féltem. A találkozás elõtt lidérces álmaim voltak. Azt hiszem leginkább attól féltem, hogy ezek az emberek valahogy kimagyarázzák majd a holocaustot, vagy racionalizálják azt amit apjuk elkövetett, és én tudtam, hogy ezt képtelen lennék elviselni. És féltem ettõl az összeütközéstõl. Amikor láttam, hogy milyen pusztítóan hatott az életükre, hogy ilyen apjuk volt, megértettem, hogy az éremnek két oldala van. Emlékszem az elsõ nap egyik szünetében, amikor elõször találkoztunk, az egyik asszony sírt. És a világon a legtermészetesebb volt számomra, hogy odementem hozzá és átöleltem. Utána azt gondoltam, úristen, kit vettem a karjaimba!

GUNHILD: Amikor Hitler meghalt, megállás nélkül sírtam három-négy órát. Mert gyermeteg ésszel is tudtam, hogy vége. Semmivé váltam. Valami rosszul ment. Eltört. Nem tudtam, hogy mi, de tudtam, hogy valami elmúlt, visszavonhatatlanul véget ért...

MARTIN: Jenbach volt az a hely, amelynek a kocsmájában a párt vezetõségének megmaradt része összegyûlt. És akkor éjjel egy órakor kaptuk meg a hírt, hogy Hitler meghalt, körülvéve hûséges követõivel. Feltételeztem, hogy apám is meghalt. Félelmetes volt, mert a következõ órákban nyolc ember lõtte agyon magát. Az egyik iskolatársam is meg akarta tenni. És én is. De ahogy ez lenni szokott, összetalálkoztunk és lebeszéltük egymást róla. Mindketten sírtunk, de leállítottuk egymást.

CHARLES: Anyám Bergen-Belsenbõl való kiszabadulása több mint szomorú történet. Azon a napon, amikor a háború véget ért, anyám egy halom holttest alatt volt, mert tífuszt kapott, és halottnak hitték. Mélyen a holttestek alá került. Amikor a brit csapatok elvonultak a testek mellett, anyám kikiabált nekik angolul és õk meg voltak döbbenve, hogy hangot hallanak a hullahegy felõl. Kétségbeesetten kezdték kidobálni a hullákat egyiket a másik után, míg végül rábukkantak anyámra. Csak annyit kértek anyámtól, hogy állandóan beszéljen. Így találtak rá. És megmenekült.
  Az elkövetõk gyerekeinek fájdalmasabb volt ez a találkozás, mint nekünk. Számukra nincs feloldozás. Az õ számukra azzal ért véget ez a négy nap, hogy most már mindig fájdalommal és gonoszsággal kell együtt élniük.

ROSWITHA: Barátaink azt kérdezték, hogy miért most megyek Izraelbe, amikor a palesztinok jönnek Gázából és megtámadják az embereket. Veszélyes ez most. Én komolyan nem éreztem félelmet. Nem féltem. Azt gondoltam, ha valami történik velem, az igazságos lesz. Azt gondoltam, hogy annyi zsidót megöltek a németek Németországban, hogy egy nagyon kicsi fizetség lenne, ha valami történne itt velünk.

CHARLES: Roswitha, szörnyûnek találom ezt az érzést, hogy számodra az lenne igazságos, ha meghalnál cserébe a sok zsidó életéért, akik a németek keze által haltak meg.

JULIE: ...Ez azt mutatja, hogy milyen mértékben zavar téged az, amit apád elkövetett. A gyermeke bûnhõdik az õ tette miatt. Nagyon sajnállak...

DIRK: Ez nagyonis hasonlít nekem valamire. Kis idõvel ezelõtt Lena bátyja haldoklott. És akkor azt éreztem: micsoda igazságtalanság, miért nem én halok meg helyette. Neki gyerekei vannak. Annyi zsidót megöltek. Legalább õ hadd éljen. Értem nem kár. Annyi német van Németországban. Nem hiszek már istenben egyáltalán, de mégis könyörögtem hozzá, hogy engem vigyen el a másik helyett, és akkor minden rendbejön. Arról fantáziáltam, hogy egyet egyért.

RENATE: Régóta vannak nekem is ilyen érzéseim. Amikor a múlt nyáron az idegengyûlölet felerõsödött Németországban, féltem és szorongtam...

HANNY: Nem vagyok benne biztos, hogy egy kis elégtételt nem nyújt-e számomra az, ahogyan gondolkodsz. Tudom, hogy ez borzasztó, gyûlölöm magam érte, de valahol bosszút kívánok. Lelkemnek egy része, azt kivájna, hogy szenvedj. De minél inkább megismerlek, annál nehezebb ezt kívánnom.

JULIE: Megértelek. Ismerõs ez az érzés nekem is, mert elõször én is azt gondoltam, hogy szenvedjenek csak. De amikor megismersz valakit, akkor már nehéz fenntartani ezt az érzést.

DEENA: Azt hiszem, ez az az érzés, amely hozzásegített ahhoz, hogy bizalommal legyek irántatok és hogy meg tudtalak kedvelni benneteket, mert csak annak a tudatában tudlak benneteket elfogadni és kedvelni, hogy itt voltatok, szenvedtetek és bûnösnek éreztétek magatokat. Ha olyan németek lennétek, akiket mindez hidegen hagy, nem tudtunk volna közel kerülni egymáshoz.

MARTIN: Hogyan éltem azután ? Egy idõs ember egyedül élt a családjával egy távoli farmon és azt mondta, hogy maradhatok. Családtaggá váltam. Azt mondtam, hogy Martin Bergman vagyok Münchenbõl, szüleim meghaltak a háborúban. Ha már ott voltam, megengedték, hogy maradjak. Mindent tõle tanultam, minden vonatkozásban. Mindent. A szobám a nappali felett volt. A repedéseken keresztül leláttam és hallottam, ahogy az imákat mondták. Engem úgy neveltek, hogy a kereszténység az emberek átverésére való. Egyetértettem apámmal. De késõbb úgy véltem, hogy nincs igaza, mert ezek az emberek erõt és biztonságot merítettek a vallásból, még a legnehezebb idõkben is, amit én nagyon irigyeltem.
  (Martin 1947-ben felvette a katolikus vallást és 1958-ban pappá szentelték.)

JOE: Amikor megérkeztünk Amerikába, még a szüleink sem beszéltek angolul és semmilyen segítségre nem volt kilátásunk. Szóval apám azt csinálta, hogy elment egy táskakészítõ üzembe és azt mondta nekik, hogy ért a táskakészítéshez. Felvették, de egy óra múlva már ki is rúgták, mert persze fogalma sem volt róla, hogyan kell csinálni. Hétszer ismétlõdött ez meg és a hetedik alkalommal már annyira értett hozzá, hogy alkalmazták. Azt hiszem, tíz centet kapott táskánként, és ameddig dolgozott ezt csinálta. Amikor erre gondolok, méregbe gurulok, mert tehetséges ember volt, sokkal többre érdemes. CHARLES: Korábban is észrevettem, hogy anyám gyenge idegállapotú. Nehezen tûri a stresszállapotokat. Én hat éves koromban jobban tudtam a stressz-helyzeteket kezelni, mint õ. Ezzel együtt azért ellátta a két fia körülötti teendõket, ami nem lehetett könnyû. Hangokat hall, rendszerint náci hangokat, néha ortodox zsidó imákat, mindig hangokat. Különösen az utcasarkok elõtt rendszerint fenyegetést hall, hogy elveszik a pénzét és a gyerekeit. Egyszer például ültünk az autóban és akkor úgy hallotta vagy azt hitte, hogy úgy hallja, hogy a szomszédos autóban nácik ülnek és arra kért nézzem meg. Gyerekkoromban tényleg megnéztem, kinéztem az ablakon és próbáltam megérteni, hogy miért hallja azokat a hangokat. De egy idõ múlva rájöttem, hogy valójában senki sem volt ott, ahol õ gondolta.

DEENA: Tudod ez emlékeztet engem egy esetre, amely anyámmal történt, amikor bepillantottam az elfojtás mélységeibe. Egy barátom elment egy kiállításra Berlinbe, ahol mûvészeti alkotásokat állították ki németországi zsidó iskolákból. Szerzett egy katalógust, ami itt van nálam. A düsseldorfi zsidó iskolának a katalógusát, amely anyám iskolája volt. A katalógusban volt egy névsor az összes diákról, aki odajárt, az összes tanárról és hogy mi történt velük: meghalt, meghalt, meghalt. Anyám neve mellett semmi nem szerepelt, mert senki sem tudta mi történt vele.
  Az ebédlõben ült két napig, nem hagyta el az asztalt a könyv nélkül és állandóan olvasta a német nyelvû könyvet, oldalról oldalra.
  Ez volt Julio Levin, a zsidó iskola rajztanára. Az összes diák rajzát megõrizte. Auschwitzban halt meg. Itt van ez a kép a düsseldorfi zsidó iskoláról. Ez itt anyám, apám is felismerte. Megmutattam neki a könyvet és azt mondta: “nem, ez nem lehet, ez igazán nem lehet, az egész képtelenség”. Miért mondod, kérdeztem, hiszen egy cigányt ábrázoló képed ki is volt állítva. Azt válaszolta: “ó nem, én soha nem festettem le egy cigányt”. És aztán hallottam, hogy a szobában azt mondta: “Istenem, Pesha Birnbaum, együtt jártunk tornázni, istenem az én voltam, aki fülig beleestem egy fiúba.” Aztán hozzátette késõbb: “tudod, egészen mostanáig azt gondoltam, hogy az egészet csak én kitaláltam ki.” Hát nem elképesztõ ?

GUNHILD: Mire apám kijött a börtönbõl, már nyilvánosságra kerültek a koncentrációs táborokról készült fotók és beszámolók, de otthon még mindig azt mondták: “Ezek a zsidók. Hazudnak.” És apám 1957-ig Hitler köszöntését használta, egészen haláláig. Titokban, természetesen. Például amikor elbúcsúztunk a rokonoktól. Van egy filmünk, azon látszik néhány másodperc, amikor apám elköszön. Egy kicsit zavarban van, de úgy azon a módon köszön. Tizenkét évvel a háború után. Ha ez ma történne, szembefordulnék vele és azt mondanám: “Apám, a jelenlétemben ezt soha többé ne tedd. Menj vissza a sírodba és maradj ott, amíg a gaz be nem növi. De velem ennek vége. Örökre.” ROSWITHA: Gondolkodtam azon, hogy ki lehet az a németek közül, aki hasonló szenvedésen ment keresztül mint én, és úgy képzeltem, hogy Martin az közülünk. Ugyanakkor õ az, aki nem érezte magát áldozatnak. Gyakran irigylem Martint a hitéért, hogy hisz istenben. Komolyan irigyellek ezért. Biztonságot ad neked. Szóval jól gondolom, hogy te nem érezted magad áldozatnak?

MARTIN: Nem, ez nem így van. Több mint negyven évvel ezelõtt én is hasonlóan gondolkodtam. De azután katolikus lettem és beléptem a hívõk gyülekezetébe. Megtanultam az áldozat teológiáját és Krisztus feltámadását. És a feltámadás többet jelent mint az áldozattá válás. Amikor nemrégiben Izraelben jártam az Exodus útvonalán az izraeli buszban, amely Eilatnál átlépte a határt, volt egy plakát, rajta “Isten”, és egy piros szív: “szereti Izraelt”. És amikor megpillantottam azt a csodálatos tájat, és azt amivé Izrael alakította akkor azt mondtam magamban: “Én is szeretem Izraelt.” Az élet erõsebb, mint Izrael történelmének árnyai. És hiszem, hogy az élet valamennyiünk számára erõsebb. Sokkal erõsebb mint az árnyak. Ezt remélem. Ezért nagyon nagyon hálás vagyok, hogy itt lehetek veletek mindannyitokkal. Köszönöm, Dan.

JULIE: Azelõtt, ha valaki azt mondta volna nekem, hogy hiszen õk is szenvedtek, valószínûleg nekiugrottam volna. Semmi kedvem nem volt meghallgatni a fájdalmukat. Úgy éreztem, hogy nincs joguk szenvedni, és ha mégis szenvednek, hagyjanak vele békén, én nem akarom hallani, nem akarom megérteni. És most, ahogyan látom az embereket és látom gyötrõdéseiket, hogy milyen mélyen sérültek az apjuk tettei miatt, fáj értük a szívem.

DIRK: Természetesen szerettem volna egy apát, aki megtanít mindenre. De ez nem adatott meg számomra. Éppen ellenkezõleg. Lehet, hogy perverznek hangzik, de hálás vagyok, hogy nem kellett egy ilyen apával élnem. Durván hangzik, de így van. És másfelõl pedig, ez segített ahhoz, hogy elvehessem Lénát. Apám megfizetett azért amit tett, többet ennél nem lehet fizetni. És ezen keresztül engem is felszabadított.

RENATE: Németországban - úgy tûnik - még nem igazán szembesültek a múlttal. Rengeteg könyv jelent meg, riportok, visszaemlékezések hangzanak el a rádióban és a televízióban, de ezek csupán adatokat közölnek, amelyekbõl az embereknek már elegük van. Azt mondják “ezt már hallottuk, mi már mindent tudunk, minek ismételgetik folyton.” És valóban nem figyelnek oda. Más megoldást kell találni.
  Lehet, hogy az amit most csinálunk ez az út, egy új út. Nem adatokat cserélünk, hanem szemtõl szembe ülünk egymással különbözõ tapasztalatokkal. A valóságban beszélünk félelmeinkrõl és reményeinkrõl, mert ez a találkozó is mutatja, hogy a múlt még nincs feldolgozva.

MARTIN: Ez még csak a következõ generáció. A gyerekek csinálhatnak majd valamit. Az elkövetõk és az áldozatok nem. De ha a gyerekek megbékélnek és közeledni tudnak egymáshoz, akkor mi is megbékélhetünk.

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu