SIGMUND FREUD, A PSZICHOANALÍZIS FELFEDEZÕJE ÉS A ZSIDÓ KISEBBSÉGI LÉT A HABSBURG MONARCHIÁBAN
“1856. május 6.-án
születtem a morvaországi Freibergben (Pribor), a mai Csehszlovákia
egy kis városában. Szüleim zsidók voltak, én
is az maradtam..” - kezdi Freud Önéletrajzát, majd így
folytatja: “Úgy tudom, hogy apám családja hosszú
ideig a Rajna mellett (Kölnben) élt, s a tizennegyedik vagy
tizenötödik században egy zsidóüldözés
alkalmával kelet felé menekült, és a tizenkilencedik
században Litvániából Galícián
át vándorolt vissza a német Ausztriába” (Freud,
1989).
Freud négyéves korában
került Bécsbe. Abba a Bécsbe, amely a tizenkilencedik
század közepétõl az elsõ világháborúig
kulturális reneszánszát éli, s virágzik
az irodalom, a zene, a tudomány, a képzõmûvészet,
de a Monarchia kül- és belpolitikájában megjelennek
már a hanyatlás és romlás siettetõi.
Ausztria ekkoriban már szövetséges a Német Birodalommal,
(nem is sokkal a porosz-francia háború után, amelyben
a Monarchia a franciák gyõzelmét várta), hogy
megtorolhassa a königgrätzi vereséget és következményeit.
Az 1880-as évektõl a politikai liberalizmus visszavonul Ausztriában,
s a politikában megjelennek és egyre inkább meghatározó
erõvé válnak a német nemzetiek, a keresztényszocialisták
által politikai aktivitásra ébresztett kispolgári
tömegek, majd a munkások osztályharcát szervezõ
szociáldemokraták is. A birodalmat, s fõként
annak fõvárosát, amelyet annyian tartottak a biztonság
világának, megrendíti a kezdõdõ politikai
földcsuszamlás; a nemzetiségi ellentétek kiélezõdése
és az antiszemitizmus politikai tényezõvé válása.
Ebben az általános
szellemi és politikai erjedésben, amikor a hanyatló
birodalom homlokzata mögött meg kellett már látni
a valóságot, a mûvelt és emancipált zsidók
jártak elõl a képmutatás leleplezésében,
hisz nem sok bajuk lehetett abból, ha a hivatalos nézeteket
nem fogadták el.
A bécsi intellektuális
elit különben is elhíresülten kozmopolita volt, mert
a Birodalom e pezsgõ centruma mágnesként vonzotta
ide a törekvõ tehetségeket, s a korabeli bécsi
kultúra legkiválóbb képviselõi ¾
Freudhoz hasonlóan ¾ nem is itt születtek. A Kelet és
Nyugat közötti harsány kulturális konfliktus Bécsben
tetõzött; s a liberális kultúra aláásása
és a bevett polgári gondolkodással és életmóddal
szembeni ironikus támadás és szakítás,
és persze a világvége- és haláltánc-hangulat
a kor írásmûveiben és mûvészeti
alkotásaiban is megjelenik, de tükrözõdik Freud
gondolataiban is. Az 1890 körül jelentkezõ fiatal írókra,
képzõmûvészekre egyre jellemzõbb, ahogy
gyûlölik a valcereken, giccseken ringatózó maradandóságot,
mely gyermekkoruk polgári létének lényege volt,
s helyette inkább az otthonaik álgótikus vagy álreneszánsz
façade-ja mögötti képmutatást, hazugságot,
korlátoltságot, a hamis tudat gõgjét idézik
fel mûveikben.
A liberalizmusnak ezek az elárvult
fiai vagy unokái felnõtté válásuk éveiben
már találkoznak azokkal az alternatívákkal,
melyek ekkor kezdik támadni a stabilitás ábrándjait,
s az 1848 óta politikai passzivitásban élõ
tömegek politikai öntudatát hol a keresztényszocialisták,
hol - késõbb - a szociáldemokraták ébresztgetik.
Az Antiliberális Ligából
kibontakozó, s a bécsi kispolgárság százezreit
meghódító keresztényszocialisták elõretörése
szétzilálja a nyugalom légkörét. Kiderül,
hogy egy házmester fiából is lehet polgármester
Bécsben (Karl Lueger, Hitler egyik kedvenc politikai eszményképe),
és hogy a keresztényszocialisták antiszemitizmusa
a bécsi polgárság számottevõ részét
veszélyezteti. (Utóbbival kapcsolatban tudni kell ugyanis,
hogy a tizenkilencedik század végén a közel kétmilliós
Bécs lakosságának tíz százaléka
zsidó). A történelem során korábban már
három alkalommal ûzték el a zsidókat, de a liberális
törvények és a megnövekedett gazdasági lehetõségek
miatt az 1860-as évektõl - fõleg Oroszországból
és Csehországból - megnõ a bevándorlás
(Freud anyja például még Ogyesszában töltötte
a gyermekkorát), s alig száz esztendõ alatt a gettókból,
Galícia, Ukrajna Isten háta mögötti falvaiból,
az oroszországi pogromok és a házaló életforma
kiszolgáltatottságából, meg a Talmud szellemi
hatalmából a gazdaság irányító
helyeire, fõszerkesztõi és színházigazgatói
székekbe emelkednek. Arthur Schnitzler, Hermann Broch, Karl Kraus,
Gustav Mahler, Freud, Kafka és mások családjának
története gazdag forrása e történelmi folyamatnak.
A vallási diszkriminációt is legyõzve, nemcsak
a gazdasági és kulturális életben, hanem egyetemi
végzettséget igénylõ pályákon
is sokan érvényesülnek közülük, és
a növekvõ antiszemitizmus ellenére is nyilvánvalóan
sikeresek például az orvosi és az ügyvédi
hivatásokban.
Az öreg császár,
Ferenc József gyûlölte az antiszemitizmust, és
csak 1897-ben, három évi ismételt jelölés
után is csupán akkor járult hozzá az antiszemita,
keresztényszocialista Karl Lueger polgármesteri kinevezéséhez,
miután már utcai tüntetéseken a “zsidók
császáraként” mocskolta õt a csõcselék.
Lueger antiszemitizmusa - saját maga szerint - nem vallási
vagy faji gyökerû volt, hanem gazdasági; úgymond
a zsidó nagytõke erejét akarta megtörni.
A századvég osztrák
politikai mozgalmainak palettáján - a Lueger és Schönerer
által képviselt antiszemita árnyalatú keresztényszocialista,
illetve német nacionalista irányzat mellett - ott volt Viktor
Adler, Ausztria Szociáldemokrata Pártjának alapítója
és legjelentõsebb alakja is, de Bécsben született
meg nemcsak a század embertelenségének, az antiszemitizmusnak
az ideológiája és politikai gyakorlata, hanem itt
alakult ki - a zsidóság problémáit megoldandó
- a cionista mozgalom, melynek alapítója, Theodor Herzl Pesten
született, ott is járt gimnáziumba, csak egyetemre került
Bécsbe, s 1896-ban jelentette meg A zsidó állam címû
mûvét. Herzl gondolatainak és szándékainak
alakulására bizonyos ifjúkori élményei,
illetve a Dreyfus-ügy kapcsán újságíróként
szerzett tapasztalatai hatottak, és eleinte nagyon sikeres fogadtatása
volt az elképzelésének. Vezetõ politikusokkal
tárgyalt, uralkodók fogadták, ugyanakkor az asszimilálódott,
vagy éppen asszimilálódó bécsi zsidó
polgárság feltûnõ és provokatív
módon elutasította, mert nemcsak a cionista utópia,
hanem a túlbuzgó opportunizmus is jellemezte a bécsi
zsidó elitet. Ez a szívvel-lélekkel való asszimilálódási
szándék vezetett aztán a zsidók körében
megjelenõ antiszemitizmushoz. (Isaiah Berlin Disraelirõl
és Marxról írott tanulmányában “a renegát
elhagyott tábora iránt érzett gyûlöletérõl”
beszél, mások “zsidó öngyûlöletrõl”
szólnak).
Az ifjú Freud, a bécsi
Sperl gimnázium tanulójaként, rövid ideig maga
is barátkozott e radikális politikai gondolatokkal, sõt
ez az érdeklõdése - bár egyre fogyó
hévvel - még az egyetemi évei alatt is folytatódott,
míg aztán véget nem ért. Életének
e szakaszában Freud jónéhány olyan zsidó
egyetemistával ismerkedett meg, aki késõbb közismert
szocialista lett, mint például Heinrich Braun vagy Viktor
Adler. Szinte valamennyien - legalábbis egy ideig - tagjai voltak
a Leseverein (Olvasókör) nevû diákszervezetnek,
amely a pángermanizmussal kötelezte el magát, s tagjai
nem túlságosan lelkesedtek a szocializmusért. Braun
és Freud egészen közeli kapcsolatban voltak ekkor. Freud
késõbb így írt errõl: “..õ (mármint
Braun) bátorított engem abban, hogy elforduljak az iskolától
és attól, amit ott tanítottak, és nagyon sok
forradalmi érzést keltett bennem....Csodáltam õt,
energikus magatartását, s titokban oroszlánhoz hasonlítottam,
és meg voltam gyõzõdve, hogy egykor nagyon komoly
szerepet tölt be majd a világban” (Freud, 1989).
Ezidõtájt Freud is
törvényhozási vagy politikai karriert képzelt
el, s társadalmi reformoknak szerette volna áldozni pályáját.
A középiskola befejeztével azonban megváltoztatta
szándékát és elhatározta, politika helyett
orvostudománnyal foglalkozik majd. Mind az Álomfejtésben,
mind Önéletrajzában azzal magyarázza e váltást,
hogy egyszer, egy nyilvános felolvasás során megismerkedett
egy - akkor Goethének tulajdonított - írással,
az Esszé a természetrõl címû munkával.
Döntését követõen Freud elhatárolta
magát a politikától, mondván, hogy az ember
nem lehet egyszerre orvos is, meg politikus is.
Schorske némiképp
kétkedve fogadja Freudnak e pályamódosítást
illetõ érvelését, és arra is rámutat,
hogy egyes zsidó radikálisok - például az 1848-as
forradalmár generáció egyik tagja, Abraham Fischoff,
akivel Freud egy ideig eléggé erõsen azonosult - ,
igenis összeegyeztették a medicinát és politikát;
mi több, Viktor Adler is képzett orvos volt. Schorske szerint
Freud döntését - legalábbis részben -
az határozta meg, hogy a liberális politika lehetõségei
az akkori Bécsben már igen csekéllyé váltak,
így látszólag több haszonnal kecsegtettek az
orvosi hivatásbeli sikerek, és szerinte Freud azzal, hogy
a késõbbiekben kifejlesztette a pszichoanalízist,
kísérletet tett arra is, hogy a pszichológia szintjén
elért belsõ szabadságon keresztül oldja meg liberális
politikusi énje dilemmáit (Schorske, 1973).
Schorske magyarázata nem
haszontalan, és mindenesetre a középosztálybeli
zsidók jórésze járta be a Freudéhoz
hasonló utat; vagyis ahogy a gettóból kikerültek,
úgy el is idegenedtek a hagyományos judaizmustól,
s az egyetemeken a radikális politikához kezdtek vonzódni,
tanulmányaik befejeztével aztán - a szakmai karrier
érdekében - ejtették politikai elkötelezettségüket.
A radikalizmus iránti vonzódás,
amit némi pángermanizmus színezett, nem volt éppen
szokatlan a zsidó származású egyetemisták
körében. Zsidóként élni egy keresztény
társadalomban - marginális helyzetet jelentett, és
a zsidók születésüktõl fogva megkülönböztetés
és zaklatás célpontjai voltak. Éppen ezért
egyesek közülük úgy vélték, hogy a
hagyományos judaizmusnak hátat fordítva, “reform-zsidókká”
kellene válniuk. A konvertitaság másik irányául
az kínálkozott, hogy a legszélsõségesebb
nacionalistáknál is németebbek legyenek, s így
próbálják meg bebizonyítani, hogy hova is tartoznak.
Mások viszont - egy kicsiny, de befolyásos kisebbség
- a radikális, rendszerint a marxista politikát választották
marginalitásuk felszámolásának eszközéül,
hisz a marxizmus, az etnikai és a vallási különbözõségek
és megkülönböztetések realitását
tagadva, a társadalmi életre ható fõ tényezõként
a gazdasági erõket jelölte meg. Így hát
a kívülállás felszámolásának
legalkalmasabb módjaként és a keresztény társadalmon
való elégtétel lehetõségeként
mi sem volt jobb, mint elfogadni és magukévá tenni
egy olyan univerzális krédót, amilyen a marxizmus,
amely a judaizmust és a kereszténységet is epifenoménként
kezeli.
Ausztria az 1870-es években
bizonyos értelemben a legideálisabb terep volt a radikális
pángermán eszmékkel való azonosulásra,
hisz ez egyet jelentett az uralkodó kultúrába való
betagolódással és egyúttal e kultúra
alapjainak aláásásával.
Az 1890-es évek tájékán
azonban ez már nem volt jó megoldás, ugyanis a pángermanizmus
antiszemita tendenciákat öltött. Adler, Braun és
mások számára éppen ezért lett ekkor
a legéletképesebb és legalkalmasabb irány a
marxizmus felé forduló eszmei váltás, és
a tizenkilencedik század végén valóban egyre
több középosztálybéli zsidó csatlakozott
a marxista pártokhoz. Igaz persze az is, hogy az éppen ekkortájt
kialakuló cionista mozgalom is alternatívaként kínálkozott,
hiszen amennyiben sikerül egy politikai rendszert és egy önálló
zsidó államot életre hozni, akkor ezzel véget
lehet vetni a diaszpórának és a marginalitásnak,
ám a cionizmus a közép-európai zsidóság
számára sem akkor, sem késõbb nem vált
igazán vonzó lehetõséggé. Ugyanakkor
az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy az elõbbiekben
vázolt alternatívák a középosztálybeli
zsidóság számára egyáltalán nem
jelentettek túl erõs kihívást, és többségüknek
problémamentes volt a viszonya az uralkodó kultúrával.
Azt lehet mondani, hogy a marginalitás élménye a legtöbb
középosztálybéli zsidó számára
vegyes és ambivalenciákkal terhelt érzés volt;
hiszen míg részei voltak a társadalomnak, s megbecsült
foglalkozásuk lehetett, addig esetenként mégis kényelmetlen,
sõt néha egyértelmûen megaláztatásokkal
terhelt volt a viszonyuk a fennálló kultúrával.
Ha helyzetükrõl elgondolkodtak, vegyes és ellentmondásos
érzelmeik támadtak: egyrészt szorongva és ellenségesen
éreztek a domináns kultúrával szemben, ugyanakkor
meg arra vágytak, hogy az fogadja be õket; vagyis egyfelõl
elhagyni-megtagadni próbálták zsidóságukat,
másfelõl meg ezer szállal kötõdtek hozzá.
Sok lehetséges vallomás
helyett Gustav Mahlert idézhetjük, aki az antiszemita Karl
Lueger polgármestersége idején tíz éven
át volt a bécsi Opera igazgatója - ami a bécsiek
szemében egyébként még a miniszterelnökségként
is tekintélyesebb pozíció. Nos, Mahler, jóval
Kafka elõtt, így ír: “Háromszorosan vagyok
otthontalan: Csehország szülötteként Ausztriában;
osztrákként a németek között; zsidóként
meg az egész világon”.
Persze legtöbben igazából
nem fordítottak túl nagy figyelmet erre a kérdésre,
és elsõ pillanatra úgy tûnik, hogy Freud is
¾ elhagyva fiatalkori hevességét és radikalizmusát
¾ a megélhetés és a családalapítás
problémái felé fordította minden figyelmét,
s bár politikailag liberális volt valamennyire, valójában
azonban inkább apolitikussá vált. A valóság
azonban ennél még bonyolultabb, hiszen Freud nem egyszerûen
foglalkozást választott, nem egyszerûen orvos lett,
hanem megalkotta a dinamikus pszichológiát, amely funkcionálisan
nagyon hasonló szerepet játszott, mint a marxizmus; vagyis
- mint eszmerendszer - szembeszegült a fennálló társadalmi
renddel
A pszichoanalízis ugyanis
- akárcsak a marxizmus - olyan átfogó doktrína,
amely tagadja a kultúra valóságosságát
és a kulturális különbözõségeket.
A pszichoanalízis számára az ember egységes
faj, a kulturális-morális eszmék pedig ideológiák
csupán, az alapvetõ libidinózus impulzusok elleni
védekezések. A modern ember - azaz az európai keresztény
ember - lényegében nem különbözik a “primitív
embertõl”, hacsak annyiban nem, hogy egy sokkal bonyolultabb és
netán fájdalmasabb táncot lejt ugyanazon totemoszlop
körül.
Ma már talán nehezebb
felismerni a pszichoanalízis akkoriban olyannyira radikális
vonatkozásait, s ez részben azzal is magyarázható,
hogy Freud gondolkodásában fõként az 1920 utáni
években bizonyos változások következtek be. Mindenesetre
a pszichoanalízis olymértékben áthatotta a
modern társadalom közegeit, s olyannyira részévé
vált a gondolkodásnak, hogy szinte már nehéz
megérteni, milyenek is voltak a dolgok annakelõtte. Bizonyítja
ezt, hogy a nyugati kultúrák középosztálybeli
értelmiségi tagjai mennyire könnyen hajlanak arra, hogy
a modern ember “idegességét”, meg a többi rosszat, a
nyugati civilizáció “túlzó racionalizmusából”
fakadó elfojtások következményeként tekintsék.
Az ellenkultúra gurui, mint például Marcuse is, ezért
hívják segítségül a nyugati kultúrát
illetõ kritikájukhoz Freudot.
Deutscher a The Non-Jewish Jew and
Other Essays címû munkájában így összegzi
Freud gondolati teljesítményének forradalmi potenciálját:
“Nagyon meggyõzõnek
látszik, hogy Freud ugyanahhoz az intellektuális vonalhoz
tartozik, mint Spinoza és Marx....Az ember, akit õ analizál,
nem egy német vagy egy angol, egy orosz vagy egy zsidó -
hanem az univerzális ember, akiben a tudattalan és a tudat
harca folyik,...az ember, akinek vágyai és sóvárgásai,
kételyei és nehézségei lényegében
általánosak, és az nem számít, hogy
mely rasszhoz, valláshoz vagy nemzethez tartozik. A nácik
szemszögébõl nézve helyes volt tehát Freud
és Marx nevét együtt emlegetni és mindkettõjük
könyveit tûzbe vetni” (Deutscher, 1973).
Berlin Against the Current címû
könyvében a frissen emancipálódott zsidó
apák történelemcsináló fiairól
ír. Marxról például így: “ A megkeresztelt
zsidó értelmiségi, akit társai faji értelemben
továbbra is zsidónak tekintettek, mindaddig nem remélhette,
hogy politikailag hatékony lehet, amíg a nacionalizmus probléma
marad számára. Ezt, mint kérdést, valamilyen
formában ki kellett küszöbölnie. Tudatosan-e, vagy
sem, Marx mindenesetre egész életében módszeresen
alábecsülte a nacionalizmust, mint önálló
erõtényezõt. Fõ tételeinek mélysége
és merészsége ellenére Marx nem tudott magyarázatot
adni a nacionalizmus eredetére és természetére,
mélyen alulértékelte jelentõségét,
mint ahogy alábecsülte a vallást is, mint önálló
társadalmi tényezõt. Nyilvánvaló, hogy
itt is a tûrhetetlen és elfogadhatatlan valóság
elõli menekülésrõl van szó.
Marx huszadik századi követõi
is ennek az illúziónak köszönhetõen ismerték
félre a fasizmus és a nemzeti szocializmus igazi természetét,
nem egy esetben életükkel fizetve tévedésükért,
s ezért jutottak teljességgel hamis következtetésekre
a jelen és a jövõ megítélésében”
(Berlin, 1970).
Bár a pszichoanalízis
bizonyára nem olyan közvetlenül erodálta-alakította
át az uralkodó európai kultúrát, mint
a marxizmus, de az európai és észak-amerikai kulturális
elitre való befolyása nagyon alapvetõ és mély
volt. Ezt a befolyást - ráadásul éppen ezért
- kevésbé is lehetett észrevenni, mint a marxizmusét;
mert az utóbbit lehetett támadni, mint ideológiát,
a pszichoanalízis viszont a tudomány köntösébe
öltözött, s amikor aztán klinikailag is hasznosnak
bizonyult, akkor - az orvostudomány részévé
válva - széles körben elfogadottá lett, “felforgató”
minõségei ellenére .
Kérdés tehát,
hogy a pszichoanalízis kimunkálásában Freud
motívumai közt szerepeltek-e azok a késztetések-törekvések,
melyek más zsidókat a marxizmushoz vezettek el; vagyis mennyiben
hajtotta õt önnön marginalitása megszüntetésének
és a fennálló kultúra lebontásának
a vágya? Valószínûleg ez bújik meg a
bevezetõ mottóként idézett kérdésben,
amelyet Freud intézett Pfisterhez, és sok bizonyíték
van arra nézvést is, hogy Freudot a katolikus egyházzal
szemben bizonyos rosszindulat hajtotta, s ez áthatotta és
befolyásolta korai felfedezéseit.
A legjobb bizonyítékokat
erre az Álomfejtésben találjuk, amelyet egyébként
õ ¾ és mások is ¾ egyik alapvetõ
mûvének tartottak. E mûben, az úgynevezett “római
neurózis” tárgyalása során jelennek meg talán
legnyilvánvalóbban a Freud felfedezéseit motiváló
érzések.
Ismeretes, hogy Freud hosszú
évekig nem volt képes arra, hogy Rómába utazzék,
pedig Olaszországban éppen elégszer járt, ám
Rómáig csak nem jutott el. Álmodott arról,
hogy a városba utazott, gondolatban is gyakran megfordult ott, és
barátjával, Fliess-szel való levelezésében
is többször szóbahozta a témát, de eredmény
nélkül. Egy napon aztán szinte magától
jött a megoldás. Így ír errõl az Álomfejtésben
a 144. oldalon:
“Utolsó olaszországi
utamon, amely egyebek között a Trasimeno tó mellett is
elvezetett -, amikor láthattam a Tiberist, és Rómától
nyolcvan kilométernyire fájó szívvel visszafordultam,
felfedeztem végre annak a sóvárgásnak a megerõsítését,
amely az örök város iránti ifjúkori benyomásokból
táplálkozik. Éppen azon gondolkodtam, hogy a jövõ
évben Rómán keresztül Nápolyba utazom,
amikor egy mondat jutott eszembe, amelyet bizonnyal valamely klasszikusunknál
olvastam. Kérdés, hogy miután terve megfogant, ki
járkált izgatottabban fel s alá szobájában:
Winckelmann, a konrektor, avagy Hannibál, a hadvezér. Hiszen
én így Hannibál nyomdokain jártam; nekem, akárcsak
neki, nem adatott meg Rómát látni, és õ
is a Campaniába vonult, holott mindenki Rómába várta.
Hannibál, akivel ennyire hasonlóságba keveredtem,
gimnazista éveimnek kedvenc hõse volt: mint a legtöbb
hasonló korú gyerek, a pun háborúban nem a
rómaiak, hanem a karthágóiak iránt éreztem
rokonszenvet. Mikor a gimnázium felsõ osztályaiban
elõször értettem meg, milyen következményekkel
jár más fajból való származásom,
és az antiszemita áramlatok az iskolatársak körében
állásfoglalásra kényszerítettek, a sémi
hadvezér alakja még nagyobbra nõtt a szememben. Hannibál
és Róma jelképezték a serdülõ szemében
az ellentétet a zsidóság szívóssága
és a katolikus egyház szervezettsége között.
Mivel az antiszemita mozgalom azóta igen fontos helyet kapott kedélyvilágunkban,
még inkább rögzõdtek ama korábbi idõk
gondolatai és érzései. Így a Rómába
jutás vágya az álomelméletben számos
más forrón óhajtott vágy leplezésére
szolgált, szimbóluma lett olyan vágyaimnak, melyeknek
megvalósításán, minden egyebet mellõzve,
a pun vezér szívósságával szeretnék
dolgozni, és melyeknek beteljesedését a sors, úgy
látszik, egyelõre éppoly kevéssé támogatja,
mint Hannibál élete vágyát, hogy bevonulhasson
Rómába” (Freud, 1985).
Freud azzal folytatja, hogy felidézi
egy még fiatalabbkori identifikációját Hannibállal:
“És csak most bukkanok arra a fiatalkori élményre,
amely mindezekben az érzésekben és álmokban
még ma is megmutatja hatalmát. Tíz vagy tizenkétéves
lehettem, amikor apám már elvitt magával sétáira,
és beszélgetés közben feltárta elõttem
nézeteit a világ dolgairól. Hogy rámutasson,
mennyivel jobb idõben születtem én, mint õ, egyszer
a következõket mesélte: »Ott, ahol te is születtél,
fiatal koromban egy szombati napon szépen kiöltözve, új
szõrmesapkámban sétáltam az utcán. Arra
jött egy keresztény, egy csapással lerántja rólam
a sapkát, bele a sárba, és így kiált:
'Le a járdáról, zsidó!'« - »És
te mit tettél?« - kérdeztem apámtól.
»Leléptem a kocsiútra, és felvettem a sapkámat«
- mondta atyám nyugodtan. Úgy éreztem ez nem volt
hõsies viselkedés a nagy, erõs ember részérõl,
aki engem, a kicsit, kézen fogva vezetett. Ezzel a helyzettel, amely
nem elégített ki, szembeállítottam egy másikat,
amely jobban megfelelt érzéseimnek: azt a jelenetet, amelyben
Hannibál atyja, Hamilcar Barkas, fiát a házi oltárnál
megesketi, hogy bosszút fog állni a rómaiakon. Hannibál
azóta kapott helyet a képzeletemben” (uo.).
Nem meglepõ tehát,
hogy Freud végülis éppen az Álomfejtés
befejezte után, mintegy gyõztesként érezve
magát, jut el Rómába, miután legyûrte
azokat a nehézségeket, amelyek miatt egy idõben azt
hitte, nem fogja tudni befejezni a könyvet.
Jones viszont azt feltételezi,
hogy Freud talán azért volt képtelen korábban
Rómába látogatni, mert Róma a “városok
anyja”, és hogy a város iránti heves vágyódás,
illetve az odautazás képtelensége Freud megoldatlan
ödipális konfliktusára utalhat. Ezen a neurózison
való túljutást az tette lehetõvé, hogy
Freud a konfliktusait feldolgozta.
Anélkül, hogy az ödipális
konfliktusok szerepét tagadnánk, Jones magyarázata
túl általános ahhoz, hogy teljesen elfogadható
legyen, és feltevését Freud saját interpretációi
sem igazolják. Jones még hozzáteszi: az a tény,
hogy Freud képessé vált arra, hogy az örök
várost meglátogassa, a következõ gondolattal
kapcsolható össze; “ahhoz, hogy valaki az anyjával hálhasson,
le kell elõször gyõzzön egy ellenséget”
(Jones, 1973). Talán itt kapcsolható össze a két
motiváció ¾ a személyes és a szociális
¾ és el lehet képzelni, hogy az Álomfejtés
megjelenése után Freud úgy érezhette, meggyengítette,
vagy talán le is gyõzte a katolikus egyházat, és
neki sikerült megtennie azt, amit az apjának nem.
Azzal együtt, hogy Róma
sikeres, bár igazából jelképes bevétele
és legyõzetése megtörtént, Freudnak a
katolikus egyházzal szembeni ellenszenve nem enyhült. Elsõ
római útjáról a következõket írta
Fliessnek:
“Ám amíg zavartalanul
szemléltem az antik Rómát.... úgy éreztem,
hogy nem tudom igazán szabadon élvezni a másik Rómát.
Zavart engem a jelentése és képtelen voltam megszabadulni
a saját nyomorúságomtól és mindattól
a nyomortól, amelyrõl tudomásom van....tûrhetetlennek
éreztem az emberiség üdvözülésérõl
szóló hazugságot....” (Freud, 1968).
Freud néhány évvel
késõbb (1913) szintén Rómában volt,
amikor a Totem és tabun - amelyet egyébként mindig
is a három legfontosabb és legjobban sikerült munkái
egyikének tartott - az utolsó munkálatokat végezte.
Ez a mû behatóan foglalkozik a vallások eredeteivel,
a vallásosságban rejlõ infantilis elemekkel; mondván,
hogy a hitre, az Istenre csak azért van szükség, mert
ez valamiféle mankó az ember kiszolgáltatottsága
ellen. Freud szerint ugyanis a vallás a soha ki nem nõtt
gyermekkori gyengeségeink és esendõségeink
vágyteljesítõ kompenzációja, s bár
tudta, hogy a vallás csillapíthatja a bûntudatos érzéseket
- különösen az agresszióval kapcsolatosakat -, és
segítséget ad a halállal való szembenézéshez,
de végsõsoron ezen vitathatatlan és elemi emberi konfliktusok
effajta kezelését neurotikusnak tartotta.
A keresztény dogmát
és rituálét érõ közvetett támadás
nem véletlenszerû, és Freud arra is számított,
hogy a Totem és tabu elõsegíti majd a Junggal való
szakítást is, amelyet ekkor már nagyon kívánt.
Ezidõtájt mondta Abrahamnak; “ez a könyv azt szolgálja,
hogy élesen elhatárolódjam az összes árja
vallástól.”
Késõbbi életében
Freud némileg habozva publikálta a messze nem olyan magabiztos
Mózes és az egyistenhit címû mûvét,
mert ez ismét felkeltette a katolikus egyház haragját,
és Freud is úgy látta, hogy az egyháznak a
pszichoanalízissel szembeni gyanakvása nem alaptalan. Helyesen
ismerte fel, hogy nemcsak a zsidó történelmi örökséget
diszkreditálta a Mózesben, hanem a kereszténység
ellen is közvetett támadást intézett. 1938-ban
aztán, amikor arra várakozott, hogy elhagyhassa Ausztriát,
s a nácizmus elõl Angliában menekülhessen, ezt
írta fiának, Ernstnek:
“Legfõbb ideje, hogy Ahasvérus
valahol már nyugalmat leljen” (Freud, 1968).
Tehát - magától
értetõdõen - Ahasvérussal, a bolygó
zsidóval azonosult, akinek azért kellett örökké
bolyongania, mert nem engedte meg Krisztusnak, hogy megpihenhessen, amikor
a keresztet vitte a vállán a Kálváriadombra.
Nehéz azt hinni, hogy az Ahasvérusra való utalás
pusztán véletlenszerû lenne.
Az is egészen világos,
hogy Freud kezdettõl fogva nemcsak egyszerûen sejtette a pszichoanalízis
“felforgató” voltát. Amint gondolatait-eszméit kezdte
kialakítani, keresett egy társaságot (B'nai B'rith),
melynek tagjai elõtt felolvasta kezdeti gondolatait. Szerinte azért
volt erre szüksége, mert felfedezései elszigetelték
õt, s “kellett egy kör, ahol barátsággal fogadnak
engem a vakmerõségem ellenére”. Ezzel egyidõben
azonban Freud széles körben publikálta is gondolatait,
és inkább csak elõérzetei lehettek azzal kapcsolatban,
hogy eszméi milyen reakciókat fognak majd provokálni.
Ha a pszichoanalízis Freud
számára - legalábbis részben - olyan funkciókat
is képviselt, amilyenekkel a marxizmus szolgált más
zsidóknak; akiket a történelem és társadalmi
körülményeik kiszakítottak eredeti társadalmi
közegükbõl, az egykor otthonos, a világtól
biztonságosan elkülönített zsidó kisebbség
keretébõl, és akik egy új, nem kevésbé
biztonságos talajban akartak megkapaszkodni, akkor miért
nem választott Freud is közvetlenebb utat a domináns
kultúra aláásására?
A kérdés megválaszolásához
ismét az Álomfejtés ad segítséget. Legalább
két álom kapcsolatos ugyanis Freud “radikális” gondolataival
és érzéseivel. Az elsõ és egyszerûbb
ezek közül 1898 júliusában született. Az álomban
Freud a Südbahnon utazott, elsõ osztályú vagonban,
de mint megjegyzi, nagyon kényelmetlen, zsúfolt körülmények
között. A fülkében, ahova belépett, egy hölgy
és egy úriember tartózkodott, akik “nagyon arisztokratikusak”
voltak, és érzése szerint lekezelõen viselkedtek
vele. Sõt, szabadjegyük volt, “fontos embereknek” járó
kedvezmény, és ahogy Freud megjegyzi; álmában
félelmetes bosszút vett rajtuk, bár nem hajlandó
közölni a bosszú lényegét. Az álom
úgy folytatódik, hogy átkerül egy másik
fülkébe, ahol egy angolnak látszó testvérpár
utazik, a falon egy polcon sok könyv van. “Látom a 'Wealth
of Nations'-t és a 'Matter and Motion'-t.... A könyvek hol
mintha az enyéim, hol mintha az övéik volnának”
(Freud, 1985).
Az álom elsõ része
Freudnak az apjával szembeni ellenséges érzéseit
jelzi, amit egyébként Freud is megerõsít, amikor
azt írja, hogy az arisztokratikus pár kelletlensége
egy kora gyermekkori jelenetre emlékezteti, amikor a szülei,
pontosabban az apja, azért viselkedtek vele elutasítóan,
mert jövetelével “tervezett éjszakai kölcsönös
gyengédséget zavart meg”.
Az álom második része
viszont azokra a vágyakra utal, hogy Freud Adam Smith-hez és
Clark Maxwellhez hasonló hírnevet szerezzen a munkája
révén, s ha meggondoljuk; Smith és Maxwell a hagyományos
keresztény kultúra gyengüléséhez sokkal
eredményesebben járultak hozzá, mint azok, akik szemtõl-szembe
támadták az egyházat.
Fontos eleme az álomnak maga
a kezdet; amikor is Freud kiáltást hall Freud, egy állomás
neve hangzik el, amely az osztrák ellenreformáció
kudarcára, a felsõbb hatalommal való nyílt
szembeszegülés veszélyességére emlékeztet.
A hatalmon lévõkkel való közvetlen szembenállás
elkerülésének témája még nyilvánvalóbban
jelenik meg Freud egy másik, néhány héttel
késõbbi, jóval összetettebb álmában.
“A bécsi Nyugati pályaudvarra
hajtattam, hogy útra keljek Aussee-be nyaralni, de már korábban
kimegyek a peronra az induló ischli vonathoz; ott látom Thun
grófot [Franz Anton Graf von Thun und Hohenstein, 1911-tõl
herceg, reakciós osztrák politikus], aki viszont a császárhoz
utazik Ischl-be. Bár esett az esõ, a gróf nyitott
hintón érkezett, egyenesen a helyi vonatokhoz szolgáló
ajtó felé ment, és az ellenõrt, aki nem ismerte
õt, és a jegyét kérte, magyarázat nélkül,
rövid kézmozdulattal leintette. Miután az ischl-i vonat
elment, el kellett volna hagynom a peront, de nagy fáradsággal
kieszközöltem, hogy maradhassak. Azzal töltöttem az
idõt, hogy lestem, kik jönnek, hogy maguknak protekció
útján fülkét szerezzenek; s elhatároztam,
hogy akkor lármát csapok, azaz hasonló jogokat követelek.
Közben dúdolok valamit, amirõl aztán felismerem,
hogy a Figaró házasságának áriája:
»Hogyha a grófnak táncra van kedve...Szóljon
csak nékem, én húzok egy dalt.« ....felfokozott,
civakodó kedvemben voltam, ....mindenféle kihívó
és forradalmi gondolat cikázik át fejemen; így
jut eszembe a mondás, hogy a nagyurak egyetlen fáradságot
vettek maguknak, azt, hogy megszülettek: a földesúri jog,
amelyet Almaviva gróf Susanne-nál érvényesíteni
akarna; a tréfák, amelyeket a mi gonosz ellenzéki
újságíróink Thun nevével követnek
el, amikor õt gróf Nichtsthun-nak nevezik. [Szójátékról
van szó: a Nichtsthun “Semmittevõ”-t jelent]. Valójában
nem irigylem õt, most nehéz útja van a császárhoz,
és tulajdonképpen én vagyok a gróf Nichtsthun,
én megyek szabadságra. .... Végül én is
kapok egy fülkét, de nem a folyosós kocsiban, úgyhogy
éjjel nem áll illemhely a rendelkezésemre. Panaszomnak
nincs foganatja; azzal bosszúlom meg magamat, hogy javasolom, fúrjanak
legalább egy lyukat a fülke padlójába az utasok
esetleges szükségleteire való tekintettel....” (Freud,
1985).
Reggel három óra elõtt
ébred Freud, erõs vizelési ingerrel, immár
a következõ álomból, amelyben egy egyetemi diákgyûlés
résztvevõi által megtöltött aulából
igyekszik kivergõdni, aztán az álom helyszíne
megváltozik, de a menekülés, a valahonnan való
kijutás motívuma továbbra is áthatja az álmot,
a városból kell kijutni, el kell érkezni a vasútállomásra.
“Ismét a pályaudvar
elõtt vagyok, de másodmagammal, egy idõsebb úrral,
tervet eszelek ki, hogy fel ne ismerjenek, és látom, hogy
ez a terv már meg is valósult. Valamit gondolni és
átélni szinte egy és ugyanaz. Õ vaknak tetteti
magát, legalábbis az egyik szemére, és én
egy férfi kacsát tartok eléje...Vagyis a betegápolója
vagyok, és oda kell tartanom a kacsát, mert õ vak.
Ha a kalauz így lát bennünket, kell, hogy futni hagyjon...”
(uo.)
Freud rámutatott arra, hogy
az álomhoz fûzõdõ asszociációk
adják az értelmezéshez a kulcselemeket, és
a Thun gróffal kapcsolatos álomhoz bõven kapcsolódtak
asszociációk, melyek révén Freud úgy
érezte, hogy visszajutott az 1848-as forradalom évébe,
és gondolatai Adolf Fischoff, a forradalom egyik diákvezetõje
körül forogtak, aki ¾ akárcsak Freud ¾ zsidó
volt, és az orvosi hivatást választotta. Az álom
kapcsán olyan ¾ a saját életébõl
való ¾ jelenetek is eszébe jutottak, amikoris diákként
kulcsszerepet játszott az egyik népszerûtlen és
szigorú tanárjuk elleni lázadásban, és
egy másik jelenet is felidézõdött benne, amikor
egy diákegyesületben kemény szóváltása
támadt Viktor Adlerral.
A cenzúra miatt az álom
többi jelenetével nem tud ennyire részletesen foglalkozni;
az utolsó epizóddal kapcsolatban csupán azt sugalmazza,
hogy a vak ember nyilvánvalóan a saját apja. Értelmezése
szerint itt arról van szó, hogy álmában elégtételt
vesz az öreg Freudon, egy szégyent okozó epizód
miatt:
“....Hét- vagy nyolcéves
koromban .... este lefekvés elõtt, túltettem magam
a diszkréció ama szabályán, amely szerint gyerekek
szükségletüket ne a szülõk hálószobájában,
azok jelenlétében végezzék, és atyám
a lelki-prédikációjában azt a megjegyzést
tette, hogy ebbõl a fiúból sem lesz semmi. Ez rettenetesen
sérthette becsvágyamat, hiszen álmaimban minduntalan
visszatérnek a célzások erre a jelenetre, és
rendszerint együtt jár velük képességeim
és sikereim felsorolása, mintha azt mondanám, lám
mégis lett belõlem valaki. Ez a gyerekkori jelenet alkotja
az álom utolsó képének anyagát, amelyben
persze bosszúból felcserélõdnek a szerepek.
Az idõsebb férfi nyilván az apám, minthogy
a félszem vaksága az õ féloldali glaukómáját
jelenti; most õ vizel elõttem, mint annak idején én
õelõtte. A glaukómával emlékeztetem
õt a kokainra, amely az operációnál a javára
vált, mintha ezzel beváltottam volna ígéretemet.
Ezenfelül mulatok rajta; mivel vak, elébe kell tartanom a kacsát,
az üveget, és dúskálok a felfedezéseimre
való célzásokban; ezek a hisztériával
kapcsolatos felismeréseimre vonatkoznak, amelyekre büszke vagyok”
(Freud, 1985).
Freud még azt is hozzáteszi,
hogy az álombeli dicsekvéseket bárki megértheti,
aki ismeri Rabelais utolérhetetlen beszámolóját
Gargantua és fia, Pantagruel életérõl és
tetteirõl, és azt feltételezi, hogy az álom
lázadás-tartalma tekintélyellenes, és a saját
apjával szembeni lázadásra utal.
Mindezt bizonyos mértékig,
illetve bizonyos szinten igaznak fogadhatjuk el, de a magyarázat
valahogy mégsem tûnik kielégítõnek. Az
álom szerkezete megegyezik az elõzõével; ott
a politikai konfrontációt követi menekülés,
és Freud “ravaszul” kikerüli a cenzúrát, míg
ebben az álomban felfedeztetését azzal próbálja
elkerülni, hogy apja ápolójaként tünteti
fel magát. Ebbõl következõen akár úgy
is lehetne értelmezni az álmot (és azt, amit a cenzúrára
hivatkozva elrejt), hogy ez a pszichológia, amely az emberi kultúrát
és társadalmat az ödipális konfliktusok segítségével
írja le, megengedi az establishment elleni támadást,
amely akár észrevétlen is maradhat. Ennek kapcsán
fontos lehet a Rabelais-ra való utalás, aki kora intézményei
és ideológiái kigúnyolására törekedett
vaskosan humoros történeteiben.
Egy másik álom ugyan
nem ennyire közvetlenül “lázadó” témájú,
mégis támogatni látszik azt az értelmezésünket,
hogy Freud miért választotta hivatásul az orvoslást,
illetve miért alkotta meg a pszichoanalízist.
Az Álomfejtésben,
mint az “abszurd álom” egyik példáját, említi
a következõt:
“Egy ismerõsömet, M.
urat, nem kisebb ember, mint maga Goethe támadott meg egy cikkben,
méghozzá valamennyiünk érzése szerint
indokolatlanul hevesen. M. urat ez a támadás természetesen
megsemmisítette. Keserûen panaszkodik emiatt az asztaltársaságnak.
Goethe iránti tiszteletét azonban a személyes tapasztalat
nem csökkentette. Megpróbálok rendet teremteni a valószerûtlennek
tûnõ idõviszonyok között. Goethe 1832-ben
halt meg; minthogy e támadásnak természetesen korábban
kellett történnie, M. úr akkor egészen fiatal
ember lehetett. Valószínûnek tartom, hogy akkor 18
éves volt. Ámde nem tudom biztosan, hogy most milyen évet
írunk és így az egész számítás
homályba vész. A támadás egyébként
Goethének a természetrõl írt, közismert
értekezésében található” (Freud, 1985).
Eddig az álom. Ahogy aztán
Freud értelmezéseinek ága-bogait követjük,
egyre csökken az álom “abszurditása”. “Mea res agitur:
erre figyelmeztet nyomatékosan Goethe páratlanul szép
kis értekezése, mert éppen ennek az írásnak
egy népszerû elõadása volt az, ami engem, az
ingadozó érettségizõt a természettudományok
felé terelt” (uo.).
Freud azt állítja,
az egymást követõ álmok megvilágíthatják
egymást, mert az egyikben az éppen csak érintett témát
a másik részletesebben kibonthatja. Mivel az - legalábbis
Freud szerint - tény, hogy M. úr a Goethe-álomban
és M. professzor egyazon személy, nevezetesen õ saját
maga, feltehetjük, hogy a két álom kapcsolatban áll.
Mivel nem túl meggyõzõ Freud okfejtése arról,
hogy mi vezérelte a pályaválasztásban, talán
jobb, ha a második álomban keresünk magyarázatot.
“Bizonyos események miatt
ki kellett menekíteni a gyermekeket Róma városából,
ami meg is történik. A jelenet azután egy kapu - egy
antik jellegû kettõs kapu - elõtt játszódik
(még álmomban is tudom, hogy ez a Porta Romana, Sienában).
Egy kút káváján ülök és nagyon
szomorú vagyok, szinte sírok. Egy nõ - gondozónõ
vagy apáca kihozza a két gyermeket és átadja
õket az apjuknak, aki nem én vagyok. A kettõ közül
az idõsebbik, egyértelmûen a legidõsebb fiam,
a másiknak az arcát nem látom; az asszony, aki a fiút
kihozza, búcsúzóul csókot kér tõle.
Az asszonynak feltûnõen vörös az orra. A fiú
megtagadja a csókot, de búcsúzóul kezet nyújt
neki és ezt mondja: a gezereszre; kettõnknek pedig (vagy
egyikünknek) ezt: a gezeresztelenre. Azt gondolom, hogy ez utóbbi
valami jobbat jelenthet” (uo.).
Az álomhoz fûzött
asszociációiban Freud megjegyzi: “Ez az álom gondolatok
összegubancolódott tömegén alapul, melyeket egy
nemrég látott színdarab, Az új gettó
indított meg bennem. Könnyen felismerhetõ az álomgondolatokban
a zsidókérdés, az aggodalmam gyermekeim jövõje
miatt, akiknek hazát nem adhatok, s az a gondom, hogy úgy
neveljem õket, hogy bárhol megálljanak a lábukon”
(uo.)
“Bábel vizeinél ültünk,
és sírtunk” - asszociál tovább Freud, és
a sienai Porta Romana álombéli feltûnését
azzal indokolja, hogy nem messze attól található a
Manicomio, az elmegyógyintézet, s “röviddel az álom
elõtt hallottam, hogy egy hitsorsosomnak el kellett hagynia fáradságosan
megszerzett állását egy állami elmegyógyintézetben”.
Ugyanakkor Freud nem tartja érdemesnek megjegyezni, hogy Swinburne
(1837-1909) versébõl veszi az idézetet, és
értelemszerûen azt sem említi, hogy a Swinburne-vers
az antik Itália pusztulását hasonlítja össze
Jeruzsálem lerombolásával és a babilóniai
számûzetéssel.
Ehelyett inkább a “gezeresztelen”
szón, ezen az álombeli, valójában a nyelvben
nem is létezõ kifejezésen gondolkodik el, és
úgy véli, hogy mivel a “gezeresz” a zsidó zsargonban
“sírást és jajgatást” jelent, akkor a “gezeresztelen”
ugyanúgy valami hiányt jelenthet, mint a “kovásztalan”,
s eljut az asszociáció során addig, hogy a zsidók
máig kovásztalan kenyeret esznek; azóta, hogy az Egyiptomból
való menekülés során nem volt idõ megkeleszteni
a kenyeret.
Már a Swinburne-vers (Super
Flumina Babyloni) kapcsán is érintõdik a cionista
téma, (hisz a vers részben a bibliai zsoltáron alapul,
amely angolul így szól):
“By the rivers of Babylon
There we sat down, yea we wept,
When we remembered Zion....”
de az álom egy másik vonatkozása
legalább ennyire fontos.
Az említett színdarab
Az új gettó arról szól, hogy a zsidók
- a gettóból való formális szabadulás
ellenére - gyanakvó együvétartozásban
élnek, és a keresztény társadalom ellen gyakran
militáns és közvetlen támadást intéznek.
A darab hõse végülis “liberális politikai meggyõzõdéséért”
hal meg.
Kérdés, vajon túlságosan
erõltetett-e az álom olyképpen való értelmezése,
hogy azt a tudattalan érzést jelenítené meg,
miszerint az elnyomó és kirekesztõ keresztény
társadalom elleni közvetlen támadás végülis
csak önpusztításhoz vezethet? Nem elképzelhetõ-e,
hogy mindez azt segít megérteni, hogy Freud miért
is mozdult el, illetve váltott a politikai radikalizmusról
a pszichoanalízisre, amivel azonban közvetettebb és
bonyolultabb módon, mégis eredeti célját követte.
Az álom és a hozzátartozó
asszociációk még további elágazásokat
mutatnak, ugyanis a Swinburne vers második versszaka Zion felszabadításáról
szól.
A zsidó népet történelme
során elõször Mózes szabadította meg,
és Freud egész életében nagy csodálattal
adózott Mózesnak, mi több, ahogy például
Ernest Jones is sugallja, Freud részben azonosult is Mózessal,
a zsidó pátriárkával, és ezt saját
maga is elismerte.
Már egyik legelsõ
római útján bûvöletébe esett Michelangelo
Mózes szobrának, és sokszor meglátogatta azt,
sõt cikket is írt róla. (Egyike ez az anoním
Freud írásoknak.)
A Michelangelo Mózese címû
tanulmány 1914-ben keletkezett. Ebben Freud úgy interpretálja
Michelangelo mûvészi szándékát, hogy
abban az állapotában kívánta ábrázolni
Mózest, amikor a próféta a magasabb cél érdekében,
óriási - és sikeres - erõfeszítéssel
önmagát gyõzi le. (Mózes ugyanis a zsidók
viselkedésén haragra gyúlva odáig jut, hogy
az Istentõl rábízott kõtáblákat
csaknem földhöz vágja, de idejében megfékezi
magát). Freud szerint Michelangelo azért ezt a beállítást
választotta, mert a szobrot II. Gyula pápa sírjára
készítette. Errõl egyébként így
ír:
“Számos oldalról elhangzott
utalások egyöntetûen amellett szólnak, hogy ezek
a motívumok a pápa karakterében és a mûvésznek
a pápához való viszonyában keresendõk.
II. Gyula Michelangelóhoz hasonlóan hatalmasat akart létrehozni.
A cselekvés embere volt, célja ismeretes, Itália egyesítésére
törekedett, a pápaság uralma alatt. Ami csak több
évszázaddal késõbb, más hatalmak együttmûködése
révén sikerült, azt õ egyedül akarta elérni,
magányosan, a neki adatott élet és hatalom arasznyi
ideje alatt, türelmetlenül és erõszakos eszközökkel.
Jól tudta, miként értékelje Michelangelót,
akit önmagához hasonlatosnak érzett, de sok szenvedést
okozott neki indulatosságával és kíméletlenségével.
A mûvész tudatában volt saját, törekvéseiben
hasonlóan heves indulatosságának, és mint a
dolgok mélyére látó, megsejthette a sikertelenséget,
amelyre mindketten kárhoztatva voltak. Így helyezte el Mózesét
a pápa emlékmûvén, nem minden szemrehányás
nélkül az elhunyt iránt; és intelmül önmagának
is, a saját természete fölé emelkedve e kritikával”
(Freud, 1987).
Ehhez hasonlíthatóan,
Freud is tudatában volt saját indulatosságának,
de a haragját - nyílt cselekvés helyett - inkább
intellektuális tevékenységben vezette le, vagyis ezt
az utat választotta a domináns kultúra korlátainak
lebontására.
Nem érdektelen felidézni
az Álomfejtés elsõ oldalán szerepeltetett mottót
sem, a Vergilius Aeneisébõl való idézetet:
“Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo” (Lakatos István fordításában:
“Hogyha nem lágyul a menny: Acherónt verem én fel”),
hisz nem lehet véletlen a mottó kiválasztása,
amit azzal lehet indokolni, hogy a szavakat Juno mondja, aki azért
hív elõ vihart a pokolból, hogy Róma megalapítását
megakadályozza, s megvédje a “szemita” Didót Aeneas
ellen.
Freud saját zsidóságával,
a zsidókérdés megoldását illetõen,
és az uralkodó kultúrával való viszonyában
változatos érzelmeket és ellentmondásos reakciókat
mutatott. Az Álomfejtéssel kapcsolatban már említésre
került a cionizmus témája, ugyanakkor arra is sokan
felhívják a figyelmet, hogy a valóságban Freud
az asszimiláció révén akarta megszüntetni
marginalitását. Ennek látványos bizonyítékául
tekinthetõ, hogy fiatal korában egy pángermán
szervezethez is csatlakozott, valamint az is, hogy szinte irracionálisan
vágyott arra, hogy Jung legyen az utóda.
Egyik, Abrahamhoz írott levelében
egyrészt azzal érvel, hogy Jungnak, mint egy lelkész
fiának, mekkora ellenállást kell legyõznie
magában, amikor a pszichoanalízis felé közeledik,
majd hogy eloszlassa Abraham már-már patologikusan gyanakvó
és bizalmatlan hozzáállását ezt írja:
“..Már egyébként is megmondtam, hogy az õ (mármint
Jung) megjelenése a pszichoanalízis színterén,
mentett meg attól a veszélytõl, hogy ez az egész
zsidó belügy maradjon”. Freud tehát úgy látta,
hogy a pszichoanalízis sikeres térnyerésére
több a remény, ha az Jungon, egy keresztényen múlik.
Freud saját társadalmával
való identifikációs és asszimilációs
vágyát mutatja a közvetlenül az elsõ világháború
elõtti, illetve a háború alatti magatartása
is. A világháború kitörésekor különös
izgatottság vett rajta erõt, nem nagyon volt képes
dolgozni, és azt mondta, “harminc év óta elõször
érzem magam osztráknak”, majd hozzátette: “Minden
libidómat Ausztria-Magyarországnak adom”. Néhány
hét elteltével aztán ez a hangulata elpárolgott,
s ennek magyarázataként egy zsidó anekdotával
szolgált barátainak. Az anekdota szerint egy, már
hosszú évek óta Németországban letelepedett
zsidó, aki német szokásokat és életvitelt
vett fel, egyszer hazalátogat a nagyapjához, aki, a nagy
változás láttán, nem akar hinni a szemének,
s ráparancsol az unokára, hogy tolja már le az alsónemûjét;
mire rögtön megnyugszik, hogy a németség csak álca,
a lényeg nem változott.
Az anekdota megválasztása
meggyõzõen mutatja Freud alapvetõ marginalitás-érzését,
amely - azonosulási vágya mellett és ellenére
- folyamatosan árnyalta attitûdjét.
A pszichoanalízis felfedezéséhez
hozzájáruló tudattalan motívumok jelentõségérõl
nem elfeledkezve, mégis arra gondolhatunk, hogy az önmagát
“istentelen zsidónak” tituláló Freud azért
volt képes a pszichoanalízis megalkotására,
mert éppen marginális helyzete tette számára
lehetõvé, hogy az uralkodó kultúra által
felállított spanyolfalakon átlásson, hasonlóképpen
ahhoz, ahogy a radikális mozgalmakhoz csatlakozó, illetve
tartozó zsidók is képesek voltak a társadalom
elnyomó sajátosságainak világosabb felismerésére.
Az uralkodó kultúrával szembeforduló, felforgató
eszmékkel való azonosulás azonban csak részben
szolgáltatta a motivációt, a másik oldalról
viszont az adta a hajtóerõt, hogy legyen már vége
széli helyzetüknek, szûnjenek meg az õket alsóbbrendûnek
meghatározó kategóriák, vegyenek valahogy elégtételt
a keresztény társadalmon. Ebben az értelemben a pszichoanalízis
ugyanúgy kiszolgált bizonyos személyes szükségleteket
és ugyanúgy teremtett azonosulási alkalmakat, mint
a marxizmus.
Az eddigiek után mégis
le kell szögezni, hogy ha voltak is Freud gondolkodásában
nem-racionális elemek, arra vonatkozóan nincs bizonyíték,
hogy õ, vagy a bécsi zsidó radikálisok különösképpen
motiváltak lettek volna a harag és ressentiment érzéseitõl,
illetve azt is meg kell állapítani, a motivációk
elemzése semmit sem változtat azon, hogy Freud felfedezése,
a pszichoanalízis valódi és igen értékes
szellemi teljesítmény volt, és a felfedezéshez
vezetõ motivációk keresése nem vonja kétségbe
a pszichoanalízis tanainak igazságtartalmát. Ugyanígy
nem veszünk el, vagy teszünk hozzá Marx szellemi teljesítményének
értékéhez, amikor az õ gondolatainak és
tetteinek rugóit próbáljuk értelmezni.
A pszichoanalízis szerint
az önismeret a legfõbb emberi követelmény, és
Freud azáltal, ahogy önmagát egyre világosabban
értette, úgy látta egyre tisztábban a felfedezéseit
segítõ motívumokat és forrásokat. Önéletrajzában
azt is világosan leírja, fiatalkorában egyáltalán
nem volt olyan törekvése, hogy a szenvedõ emberiségen
segítsen, s egy Heinrich Braun özvegyéhez írt
levelében így fogalmazott: “Sem céljaink , sem törekvéseink
eszközei nem voltak elõttünk tiszták, számunkra
világosak, és azóta gyanítom, hogy az õ
céljai fõleg negatívak voltak” (Freud, 1968).
E “negatív” célokra
Freud tett már célzásokat korábban is, amikor
pszichoanalitikusi tapasztalataiból kiindulva, a “kivételt”
elemezte, vagyis azt a személyt, aki lázongását
és különleges kedvezményekre való hivatkozását
azzal igazolja önmagának, hogy õ - a korábban
elszenvedett igazságtalanságok miatt - már semmiért
sem kárhoztatható. Az ilyen emberek, mutat rá Freud,
általában csak akkor érzik jól magukat, ha
másokat bánthatnak, majd így folytatja: “Könnyen
megérthetõ okok miatt nem szükséges, hogy túl
sokat közöljek az ilyen és hasonló esetekrõl.
Mellesleg azt sem gondolom, hogy bele kellene menni abba a nyilvánvaló
analógiába, ami az ilyen hosszadalmas gyermekkori betegeskedésbõl
eredõ jellem-deformitások és egész nemzetek
viselkedése között van, olyan nemzeteknél, melyeknek
természete telve van szenvedéssel.” (Amint arra T. Reik rámutat,
itt Freud a zsidókra utal).
A marginális helyzetû
ember azt gondolja, hogy agresszív érzései és
agressziója miatti szorongásai végetérnének,
ha az agresszív többiek megszüntethetõek lennének.
Freud ezt a racionalizációt egyre kevésbé volt
hajlandó elfogadni, mert túlságosan is jól
ismerte már saját természetét és jellemét,
és átható belátása volt a szüleivel
való viszonyára, és éppen ezért nem
hitte, hogy a hétköznapok fájdalmassága csupán
a zsidó létbõl fakadna, hanem úgy gondolta,
hogy rossz közérzetünk általában az emberi
élet vitathatatlan fájdalmasságából
és bizonytalan értelmébõl fakad. Azért
nem vált idõs korára sem hívõvé,
sem cionistává, mert felismerte és vallotta annak
igazságát, hogy minél hevesebbek és sötétebbek
érzelmeink és indulataink, annál kevésbé
vagyunk képesek szavakban kifejezni õket.
Késõi éveiben
Freud azt is felismerte, a kiteljesedett belátás csak arra
tesz képessé, hogy hatékonyabban csökkentsük
szorongásainkat és azok forrásait, több racionalitással
vizsgáljuk. A terápiás erõfeszítések
eredményességét illetõen is kétkedõbbé
vált, s a tudattalan konfliktusokból származó
szorongások végsõ megoldására nem látott
megoldást. Már nem volt egészen biztos abban sem,
hogy az emberiség meg tudna lenni vallás nélkül,
és bár hitt a társadalmi megújulás lehetõségében,
a bolsevizmus utópiájának sohasem került a hatása
alá, és valójában meg volt gyõzõdve
róla, hogy az agressziónak az eljövendõ ideális
társadalom érdekeivel való igazolása tulajdonképpen
pusztán irracionális projekció, és az ilyen
projekción alapuló cselekvés súlyos következményekkel
jár.
Freud korai elképzeléseiben
nem volt helye az agressziónak, az legfeljebb a hatalmi vágy
perverziójaként került említésre, ami
összefügghet azzal, hogy a korabeli Bécsben élõ
zsidóságnak, éppen a szorító-korlátozó
körülmények miatt, saját agressziójának
a kezelése speciális problémát jelentett. Egy,
a társadalmi-történelmi okok miatt szenvedõ kisebbség
talán inkább alkalmas lehetett az olyan kívülállók
szenvedéseinek megértésére, amilyenek a neurotikusok;
s a zsidók - marginális társadalmi helyzetük
miatt - bátrabban csatlakoztak az analitikus mozgalomhoz, illetve
hivatáshoz.
Aligha lehet tehát túlzás
Freud zsidó voltának jelentõségérõl
beszélni, hisz szerinte is ez volt a személyes hátterét
alkotó elemek leglényegesebbje, és bizonyos vonatkozásban
éppen ezért látszik logikusnak, ha szükségszerûnek
nem is, hogy a pszichoanalízist egy zsidó tudósnak
kellett felfedeznie.
FELHASZNÁLT IRODALOM:
ADORNO, T. W., Horkheimer, M. 1990. A felvilágosodás
dialektikája. Budapest: Gondolat, Atlantisz.
ALLPORT, G. W. 1977. Az elõítélet.
Budapest: Gondolat
ALTER, R.: “Freud zsidó komplexusa”,
Kommentár, 1992/2.
BABITS, M. 1991. Az európai irodalom
története. Budapest: Auktor Rt.
BERLIN, I. 1970. “Benjamin Disraeli, Karl
Marx, and the Search for Identity.” In: Against the Current. New York:
Viking.
DEUTSCHER, I. 1973. The Non-Jewish Jew
and other Essais. New York: Hill and Wang.
FEJTÕ, F. 1990. Rekviem egy hajdanvolt
birodalomért. Budapest: Minerva Atlantisz.
FREUD, S. 1985. Álomfejtés.
Budapest: Helikon.
FREUD, S. 1968. Briefe 1873-1939, ed. Ernst
u. Lucie Freud, 2. bõvített kiadás. Frankfurt am Main:
Fischer Verlag.
FREUD, S. 1987. Mózes. Michelangelo
Mózese. Budapest: Európa.
FREUD, S. 1989. Önéletrajzi
írások. Budapest: Cserépfalvi.
GAY, P. 1989. Freud. Eine Biographie für
unsere Zeit. Frankfurt am Main: Fischer Verlag.
GAY, P. 1978. Freud, Jews and Other Germans.
New York: Oxford Univ.Press.
HANÁK, P. 1988. A Kert és
a Mûhely. Budapest: Gondolat.
HANÁK, P. 1979. “Viszonylagosság
és látszólagosság a századforduló
monarchiájában”. Világosság. 4.
JÁSZI, O. 1982. A Habsburg Monarchia
felbomlása. Budapest: Gondolat.
JONES, E. 1973. Sigmund Freud élete
és munkássága. Budapest: Európa.
MAGRIS, C. 1988. A Habsburg mítosz.
Budapest: Európa.
MCCAGG, W. O. 1992. Zsidóság
a Habsburg Birodalomban, 1670-1918. Budapest: Cserépfalvi.
NYÍRI, K. 1980. A monarchia szellemi
életérõl. Budapest: Gondolat.
NYÍRI, T. 1993. Mélylélektan
és ateizmus. Sigmund Freud kultúraelmélete. Budapest:
Herder.
ROAZEN, P. 1975. Freud and his Followers.
New York: Alfred A. Knopf, Inc.
SCHORSKE, C.E. 1973. “Politics and Patricide
in Freud's Interpretation of Dreams”. The American Historical Review, 328-347.
ROTHMAN, S.-ISENBERG, P. 1974. “Sigmund
Freud and the Politics of Marginality”. Central European History, 7:1,
58-78.
Kérjük, küldje el véleményét,
megjegyzéseit címünkre:
thalassa@c3.hu