A TÖMEGLÉLEKTAN
- ANALITIKUS SZEMSZÖGBÕL*

  Freud 1921-es tanulmánya, a Tömeglélektan és én-analízis merész vázlat arról, miként járulhat hozzá a pszichoanalízis a tömegek lélektanához. Maga a könyv címe - Massenpsychologie und Ich-Analyse - tartalmazza a “tömeglélektan” kifejezést, amely angol fordításban a group (csoport) szóra cserélõdött ki, csupán az “egyöntetûség” megkérdõjelezhetõ és soha meg nem magyarázott szempontjának kedvéért (lásd a szerkesztõ lábjegyzetét a Standard Edition-ben megjelent szöveg 69. oldalán). A szervezetek és csoportok dinamikájának pszichoanalitikus elmélete iránt érdeklõdõ olvasó hatvannyolc esztendõvel az eredeti megjelenést követõen is példátlanul gazdag, éles megfigyelésekkel teli mûnek találja Freud írását.
  A tömeglélektan, habár Freud korábbi alkotásaiban, a Totem és tabuban (1913), valamint A nárcizmusról (1914) és A halálösztön és az életösztönök (1920) címû munkákban is megjelent, teljes kifejtését csak ebben az 1921-es írásában nyerte el. Dióhéjban visszatér Freud a tömeglélektanra 1927-ben, 1930-ban és 1939-ben is, de anélkül, hogy bármit hozzáadna a szóbanforgó tanulmány középponti gondolataihoz, vagy módosítana rajtuk.
  A szoros értelemben vett pszichoanalitikus körökön túlmenõen a Tömeglélektan és én-analízis jelentõs, sõt döntõ hatást gyakorolt filozófusokra - kivált a frankfurti iskolához tartozókra -, továbbá szociológusokra és szociálpszichológusokra, különösképpen Alexander Mitscherlichre (1963) Németországban, Serge Moscovicira (1981) Franciaországban és Christopher Laschre (1977, 1978) az Egyesült Államokban. Végül pedig, a nagy huszadik századi humanisták egyikére, Elias Canettira, akinek könyve, a Tömeg és a hatalom (1960), amelyért 1980-ban irodalmi Nobel-díjat kapott, Freud tanulmányának közvetlen kihívása és inspirációja nyomán született. Freud Totem és tabuja, valamint a Tömeglélektan és én-analízis az új marxista filozófusok nemzedékei számára szolgált elméleti kiindulópontul, Wilhelm Reichtõl (1935) Althusserig (1976). E gondolkodók a patriarchális családban a kapitalizmus elnyomó ideológiájának forrását látták, amely az ödipális apa szexuális tilalmaival kapcsolódik össze. Ahol Freud azt gondolta, hogy a szexualitás elfojtása az ár, amelyet az ember a civilizációért fizetni kénytelen, ott Reich úgy találta, hogy a nemiség repressziója a patologikus, a kapitalizmus társadalmi szerkezete által meghatározott felettes én hatásait testesíti meg. A Szovjet-Oroszországban tapasztalható szexuális represszió - érvelt - a tekintélyelvû szovjet hatalmi struktúrát tükrözi. Marcuse (1955) egyetért Reich-hel abban, hogy a szexualitás elfojtása az emberi viszonyokat mindenestül átható agresszió veszélyét teremti meg. Ugyanakkor el is tért Reichtõl, mivel úgy gondolta, hogy amit a tõkés rendszer elnyom, az nem a genitális szexualitás, hanem a pregenitális polimorf infantilis szexualitás. Marcuse úgy vélte, hogy a rendszer azért akarja a nemi funkciókat a genitális zónára korlátozni, hogy az ember felgyülemlett kielégítetlen erotikus hajlamait a társadalmi termelés szolgálatába állíthassa. Utóbb Foucault (1978) az iménti neomarxista gondolkodókkal szemben azt állította: a burzsoá társadalom heves érdeklõdést tanúsít a szexuális jelenségek tanulmányozása iránt, csak éppen tudományos és orvosi, nem pedig erkölcsi szempontok szerint kezeli õket. Foucault szerint e buzgó érdeklõdés a nemi magatartás kontrollja iránti érdekekhez kapcsolódik, ennélfogva a családi struktúra ellenõrzése és a szexuális viselkedés manipulációja iránti érdekekhez, biztosítandó az állam kívánalmait. Althusser (1976) Freud tudattalanról szóló elgondolásait alkalmazta az ideológia új elméletének megalkotása során, amely szerint az ideológia a realitás tudattalanul meghatározott illuzórikus megjelenítéseinek rendszere. Vagyis, az ideológiai rendszer annak a meghatározó illúziónak az internalizációjából származik, amelybõl egy társadalmi osztály tulajdon létezésének feltételeit eredezteti. Ez a domináns illúzió az atyai törvény belsõvé tételébõl fakad, amely viszont a felettes én belsõvé tételének alkotja részét.
  Az ideológiáknak - különös tekintettel humanisztikus egyetemességük fokára, szemben a totalitariánus szektássággal és kultizmussal - a regresszió szemszögébõl történõ elemzése a tömeglélektanban és a vezetés lélektanában új fejleménynek számít e megközelítésen belül, amely már maga mögött hagyja Freud gondolatainak szûken marxista szempontú alkalmazását. Mitscherlich (1963) rámutatott az apa hiányának kulturális következményeire mind társadalmi, mind pedig családi szinten. Az apa elutasítását a jelen társadalomban a hagyományos kulturális értékek elutasításának részeként írta le, s kimutatta a tömegtermelés intoxikáló hatásait. A tömegtermelés azonnali kielégülést ígér, így a haladéktalan kielégülés iránti kereslet pszichológiáját bátorítja, s ezzel hozzájárul az egyéni felelõsségérzet elsorvadásához. Mitscherlich az új “tömegembert” osztály nélküli emberként írja le, s hangsúlyozza az apa tényleges, az ipari forradalomnak köszönhetõ hiányát a modern családban, rámutatva arra, hogy az apa individualizált funkciói elenyésztek korunk nagy intézményrendszereiben.
  Janine Chasseguet-Smirgel és Béla Grunberger a L'Univers Contesationnaire-ben André Stéfane álnéven írt cikkükben (1969) elemezték mind a francia fasizmus, mind az “újbaloldal” szociálpszichológiáját az 1968-as diáklázadással összefüggésben. Számos olyan jellemzõt, amely a baloldali és a jobboldali mozgalmakban közös volt, mind az apai, mind az anyai tekintély szimbolikus elutasításaként értelmeztek. A csoport, legyen az baloldali vagy jobboldali, preödipális anyát szimbolizál, aki szeretet és diffúz szexuális kielégülést nyújt, anélkül, hogy megkövetelné akár az egyéni differenciációt, akár a párokban való elkötelezõdést. Christopher Lasch (1977, 1978) is azt állítja, hogy a család már nem szolgál a morális eligazodás forrásául. A szülõk kompromisszumokkal és ösztönös kielégülések felkínálásával igyekeznek elkerülni a konfliktusokat, s így aláaknázzák a gyermek felettes énjének fejlõdését. Ha a gyermek felettes énjének kialakulása zavarokat szenved, belsõleg függõvé válik szadisztikus és primitív szuperego-kezdeményektõl, s eluralkodnak rajta az impulzív kielégülések. Ez a dinamika másodlagosan az önbecsülés kielégítésének külsõdleges forrásaitól való túlzott függõséghez vezet és a családon belüli tekintély elkorhadását csak tetézi az egyetemes, társadalmi méretû elfordulás a társadalmi vezetés hagyományos, erkölcsi elvek és szellemi következetesség irányította alakzataitól a vezetés olyan módozata felé, amely már eloldozta magát a morális igazolástól és a kontroll alapzatától.
  Freud 1921-es írását leginkább talán Serge Moscovici könyve, a L'âge des foules (A tömegek kora) (1981) aknázza ki, s alkalmazza a jelenre. Moscovici kritikailag tekinti át mind Freud könyvének elõzményeit, mind pedig Freud hozzájárulását a tömeglélektanhoz, s Freudnak az õshorda történeti eredetérõl szóló elméletét drámai módon illusztrálja, bemutatva, hogyan teremtették meg Szovjet-Oroszországban a hõskultuszt Lenin halála után, s hogy ez miképp ment át Sztálin totalitárius rendszerébe. Moscovici tovább gazdagítja a freudi perspektívát, bevezetvén “a kommunikáció mint a nép váliuma” kifejezést. Leírja az ál-közösségeknek a tömegkommunikáció révén történõ mozgósításának kombinált hatásait. Ez egy idõben éri el a tömegeket, s olyan folyamat, amely kéz a kézben jár a nagy népességû, központosított területek tényleges expanziójával, megteremtve azokat a feltételeket, amelyek lökést adnak a tömegek lélektanának kifejlõdéséhez. Moscovici egyetért Freuddal abban, hogy a tömeg lélektana éppoly alapvetõ a kulturális jelenségek determinációjában, mint az egyén lélektana, s Freud hozzájárulását döntõ lépésnek tekinti a tömeglélektan - mint szigorú tudomány - jövõbeli fejlõdése szempontjából.
  Úgy hiszem, Freud hozzájárulását a tömeglélektanhoz akkor értékelhetjük leginkább, ha egymás mellé helyezzük az õ mûvét, valamint a fent említett két jelentõs mûvet: Canetti Tömeg és hatalom (1960), illetve Moscovici A tömegek kora (1981) címû munkáját. Freud a tömeglélektant az érdeklõdõ kívülálló szemével nézi, aki nem csupán felismerte a csõcselék és a tömegmozgalmak veszedelmes, irracionális és erõszakos természetét, de rálelt arra az intrapszichés dinamikára is, amely elõmozdítja a személy részvételét, s a tömeglelkület megteremtõdését. Canetti abból a részegítõ élménybõl magyarázza a tömeg lélektanát, ami onnan adódik, hogy részei vagyunk a csõcseléknek ¾ a jelenségek csábító, izgató, destruktív belsõ oldalából. Moscovici mindezt egy szociológiai perspektívával toldja meg: azokkal a társadalmi és kulturális tényezõkkel, amelyek a modern kommunikációs rendszerek hatásai és a népességrobbanás által elõsegítik a valós és képzeletbeli tömegek kondenzációját. Azt ragadja meg mélyebb szinten, amit Ortega y Gasset intuitíve fedezett fel a La rebelión de las masas (A tömegek lázadása) (1929) címû könyvében. Valóban: úgy vélem, ha Freud mûvére e két “outsider” perspektívájából tekintünk vissza, Freud felismeréseinek mélysége és széles látóköre még élesebben tûnik elõ.
  A továbbiakban kritikailag tekintem át Freud fõbb témaköreit különbözõ címszavakra bontva, rámutatok e területek újabb fejleményeire és egyúttal Freud azon megfigyeléseire is, amelyek e fejlemények fényében újfajta jelentõségre tettek szert. Szükségképpen nyitva marad a kérdés, vajon ez az “újsütetû olvasat” mennyire marad hû Freud eredeti szándékaihoz, illetve mennyire tükrözik saját korunk újabb szemléletét.

Freud fõ tézise

  Freud (1921) a tömeglélektant definiálva így írt: “... a vizsgálódás tárgya úgy különíthetõ el, mint az egyénre számos ember által egyidejûleg gyakorolt befolyás - olyan embereké, akikkel valami módon kapcsolatban áll, bár azok egyébként számos tekintetben idegenek lehetnek a számára. A tömeglélektan tehát az egyedi emberrel mint egy faj, nemzet, kaszt, foglalkozás, intézmény tagjával, vagy mint egy emberi sokaság alkotórészével foglalkozik, amely valamely meghatározott cél érdekében egy adott idõben tömeggé szervezõdik (70). Ebben az idézetben a “csoport” (group) szót az eredeti “tömeg”-gel (Masse) helyettesítettem, hogy Freud eredeti gondolatával jobban összhangba hozzam. Némiképp zavaró, hogy míg maga Freud egyértelmûen elfogadja McDougall sarkalatos különbségtételét a tömegek és csoportalakulatok szervezettebb típusai között, a Standard Edition mindeme fogalmakat a “csoport” kifejezéssel egynemûsíti. A tömeg az emberek mindenféle formális organizáció nélküli gyülekezete; a horda vagy csõcselék (mob) olyan tömeg, amely már rendelkezik az irányultság, a cél vagy az indíték bizonyos kezdetleges, de jól látható szervezõdésével, amit jobbára az érzelmek magas hõfokával szoktak jellemezni. Azt mondhatnánk, hogy a csõcselék ideiglenes horda, valamint, hogy bizonyos társadalmi és politikai feltételek egy tömeget csõcselékké alakíthatnak át.
  Amennyiben Freud olyan emberi sokaságok lélektanáról szólt, amelyeket valamely szervezett, de erõteljesen érzelmi jellegû és irracionális viselkedés jellemez, annyiban hordákat vagy csõcseléket írt le. Ugyanakkor, a “csõcselék” kifejezésnek olyan becsmérlõ mellékzöngéi vannak, amelyek a német Masse szóban nincsenek jelen: hangsúlyozni kell, hogy ez a konnotáció félrevezetõ és irreleváns, s nem tartozik az elkövetkezõ gondolatmenethez. Végül, Freud a mesterséges tömeg kifejezést az egyházra és a hadseregre alkalmazza, s ez annak felel meg, amit ma megtervezett, specializált társadalmi szervezetnek neveznénk. Freud írása tehát a tömeg lélektanának széles spektrumával foglalkozik. Ez magába foglalja a tömegeket, a csõcseléket, a társadalmi és politikai mozgalmakat, és azokat a stabil intézményeket vagy társadalmi szervezeteket, amelyeket a szervezeti struktúra és a vezetés éppannyira jellemez, mint a tömeg lélektanának megnyilvánulásai.
  Freud leírta a horda és a csõcselék primitív, érzelmileg vezérelt, reflektálatlan viselkedését. A csõcseléket alkotó egyének közelség- és intimitásérzését azzal magyarázta, hogy a horda tagjai én-ideáljukat a vezetõre projiciálják, s azonosulnak vele, valamint egymással. Az én-ideál kivetítése az eszményített vezetõre félretolja az egyén belsõ korlátait éppúgy, ahogy kikapcsolja az önkritika és felelõsségtudat magasabb funkcióit, amelyeket éppen a felettes én közvetít. Ebben az írásban Freud inkább az én-ideál, nem pedig a felettes én kifejezést használja. Elméleti szótárában az elõbbi korábban nem szerepelt. A csõcselék tagjainak kölcsönös identifikációja megteremti az egység és a hovatartozás élményét (ez pedig megoltalmazza õket - ma úgy mondanánk - identitás-érzésük elvesztésétõl), de egyben az én mûködésének drasztikus elapadásával jár. Ennek eredményeképpen a kezdeteleges, jobbára tudattalan szükségletek kerekednek felül, és a csõcselék a vezetõ által gerjesztett és irányított érzelmek uralma alatt fog cselekedni. Freud szerint a vezetõnek a csõcselék tagjaira gyakorolt befolyása elsõsorban az utóbbi konszolidációjának elérésében áll. Azáltal, hogy egyéni én-ideáljukat a vezetõre vetítik rá, a csõcselék tagjai megteremtik kölcsönös azonosításaik elõfeltételét.
  Freud e fogalmakat egybekapcsolta a Totem és tabuban (1913) kifejtett gondolatokkal, és arra az álláspontra jutott, hogy az õshorda vezetõje az eredeti apa volt, akit fiainak szövetsége meggyilkolt. A horda vezetõje az idealizált, mítikus hõst reprezentálja. A vezetõ idealizálása egyszersmind magában hordja az ödipális apa eredeti eszményítését is. Röviden, ebben áll Freud tanulmányának fõ tézise.

A fõbb témakörök kritikai áttekintése és mai értelmezésük

  Az alábbiakban a csoportfolyamatok és tömeglélektan pszichoanalitikus elméletének újabb fejleményei szempontjából vesszük sorra Freud 1921-es írásának gondolatait.

A libidó mint kötõerõ és az agresszió szerepe

  Elõször is (94-95.) Freud kifejezetten hangsúlyozza, hogy a tömeget létrehozó kötelékek libidinózus jellegûek, és hosszan fejtegeti, hogy az én-ideál kivetítése a vezetõre, valamint a vezetõhöz való kötõdés, amely a személy tulajdon én-ideáljához való kötõdés helyébe lép, egyértelmûen libidinózus köteléket jelent, míg a többiekkel való kölcsönös kötõdések azonosítást tükröznek, azaz, a libidinózus kapcsolaton belül a tárgyhoz való kötõdés legkorábbi formáját.
  Ugyanakkor írásának második részében (120-121.) Freud vitatja, hogy a tömeg-alakulás vezetõ hiányában is végbemehetne, s rámutat a testvérek közötti versengésre és irigységre, s a kora gyermekkori csoport-alakulás kölcsönös identifikációinak szekunder, reaktív természetére. A potenciális gyermekkori csoportalakulás kötelékei ugyanis (amelyek Freud szerint a késõbbi csoport- és tömeg-alakulás alapjait alkotják) az agresszióval szembeni reakció-képzõdés nyomán jönnek létre. A legkorábbi kötelékek tehát agresszív, nem pedig libidinózus jellegûek. Amikor pedig Freud az õshorda és az õsapa mint annak vezetõje közötti viszonyt taglalja, a horda-tagok õsapához való viszonyának furcsa, szokatlan, kellemetlen (unheimlich) természetére mutat rá, párhuzamot vonva annak a kapcsolatnak “unheimlich” vonásaival, amely a hipnózisban jelenik meg. Freud leírja, mennyire fél az egyén a vezetõ szemébe nézni, s ez a tény visszatükrözi egy hatalmas, veszedelmes és istenített személyiség reprezentációját, akire az egyén csak passzív és mazochisztikus módon reagálhat. A horda azt kívánja, hogy korlátlan hatalmú személyiség uralkodjék fölötte, hogy meghajolhasson az õ akaratának és hogy saját magát mazochista módon alávethesse neki. Az utóiratban Freud újra megvizsgálja az õshorda atyjának mítoszát és hangsúlyozza, hogy ez az õsatya alkotta valamennyi tag számára azt az eszményt, melyet mind egyszerre rettegtek és csodáltak, és ennek nyomán jött létre, a testvérközösség, melyet az õsatya meggyilkolása feletti bûntudat tartott össze.
  Csupán egy esztendõvel korábban, 1920-ban adta közre Freud A halálösztön és az életösztönök címû könyvét, amelyben elsõízben fogalmazta meg a libidó és az agresszió hajtóerõinek kettõs elméletét. E gondolatait azonban mégsem alkalmazta a tömeg lélektanáról szóló elméletében. A tömeg létrejöttének dinamikáját leírva rámutat ugyan mind az agresszió, mind pedig a libidó fontosságára, de elméletének kidolgozásában csupán a libidóelméletre szorítkozik. Még akkor is csupán az ellenségeskedés kitörésétõl való félelemrõl és a libidinózus kötelékek kioldódásáról beszél, amikor a tömeg felbomlását ábrázolja a pánik feltételei közepette.
  A kisebb és nagyobb csoportoktól az átmeneti és a stabil organizációkig tartó, a csoportalakulás teljes spektrumának modern pszichoanalitikus elmélete szempontjából hangsúlyozni kell mind a libidó, mind pedig az agresszió roppant fontosságát, a hasítás folyamatainak szerepét, amelyek egyszerre vezethetnek idealizációhoz és üldözéses félelmekhez, továbbá az egyéb kezdetleges énvédõ mechanizmusokat, amelyek a csoport-alakulás minden egyes bonyolultsági szintjén részt vesznek e dialektikában.

A különféle csoport-alakulatok dinamikus jellemzõi

  Az 1921 óta eltelt idõszakban sok megfigyelés és kísérlet született a különbözõ típusú és méretû csoportokkal kapcsolatban. E vizsgálódások olyan gondolatokat hoztak napvilágra, amelyek részben alátámasztják, részben cáfolják, részben pedig kiszélesítik Freud elméletét. Az alábbiakban bemutatom azokat a munkákat, amelyekre saját gondolatmenetem során támaszkodtam, majd kifejtem következtetéseimet.
  A negyvenes években és az ötvenes évek elején alkotott mûveiben Bion (1961) leírta azokat a regresszív folyamatokat, amelyek a 7-12 tagú kiscsoportokban megjelennek. E regresszív folyamatokat Bion három “alapfeltevés” szerint ábrázolta. Ezek a csoportot motiváló azon érzelmi állapotoknak felelnek meg, amelyek a csoportokban potenciálisan mindig is jelen vannak, de igazán csupán akkor lendülnek mozgásba, amikor a csoportot egybetartó kötõanyag, a feladatstruktúra vagy a “csoportmunka” felbomlik.
  Az elsõ alapfeltevésnek megfelelõ csoportok a “dependencia” feltétele mellett mûködnek. A tagok a vezetõt mindenhatónak és mindentudónak tekintik, önmagukat pedig inadekvátnak, éretlennek és inkompetensnek. Kétségbeesett erõfeszítéssel igyekeznek megfeleltetni idealizációjukat a valóságos vezetõnek, hogy viszontláthassák benne azokat a minõségeket, amelyeket neki tulajdonítanak - a tudást, a hatalmat és a jóságot. A csoporttagok ezért mindig telhetetlenek és elégedetlenek. Ha a vezetõ nem felel meg ideáljuknak, elõször tagadással reagálnak, majd a vezetõ leértékelésével, s végül azzal, hogy helyettesítõ személyt keresnek. Ilymódon, a primitív idealizáció, a kivetített omnipotencia, a tagadás, az irigység és a mohóság a nekik megfelelõ elhárító mechanizmusokkal együtt jellemzik e “dependencia” csoportot.
  A második fajta csoport a “küzdj vagy fuss” (fight or flight) feltétel mellett mûködik. A csoport valamely homályosan észlelt külsõ ellenséggel szemben egyesül. Ez a csoport azt várja a vezetõtõl, hogy irányítsa küzdelmét az ilyen ellenségekkel szemben, s hogy megoltalmazza a csoportot a belharcoktól. Mivel ez a csoport képtelen tolerálni a tagjainak többsége által osztott ideológiával való szembeszegülést, könnyûszerrel hasad fel alcsoportokra, amelyek egymással küzdenek meg, avagy elmenekülnek. Az ilyen csoportot fõként az a tendencia jellemzi, hogy miközben a vezetõ kontrollálja õt, kontrollálja és megtapasztalja saját magát, hogy átélje a közelséget a csoporton belüli ellenségesség tagadása révén, s hogy agresszióját külsõ csoportra vetítse ki. Röviden, az ilyen csoportban a hasítás, az agresszió kivetítése és a projektív identifikáció uralkodik. A “küzdj vagy fuss” csoportban a gondoskodás és függõség helyébe, amely a “dependencia” csoportot jellemzi, az agresszív kontroll körüli konfliktusok lépnek - a gyanakvással, a meneküléssel és a megsemmisüléstõl való félelemmel együtt.
  A harmadik fajta csoport Bion elnevezése szerint a “páros” alapfeltevés mellett mûködik. A tagok egy csoporton belüli párra összpontosítanak, mely általában - de nem feltétlenül - különnemû, s amely a csoportnak azt a (tudatos vagy öntudatlan) reményteli várakozását szimbolizálja, hogy a pár, s vele együtt a csoport ténylegesen reprodukálni fogja önmagát, s ezáltal fenntartja a csoport fenyegetett önazonosságát és biztosítja túlélését. A “páros” csoport elsõsorban intimitást és szexuális várakozást él át, s ez potenciális oltalmat jelent a függõség és az agresszió körüli veszedelmes konfliktusokkal szemben, amelyek a “dependencia” és a “küzdj vagy fuss” csoportokat jellemzik. Míg a két utóbbi csoport pregenitális jellemvonásokkal bír, a “páros” csoportnak genitális karaktere van.
  Mind Le Bon (1895), mind pedig Freud (1921) utalt a csõcselékben megjelenõ heves agresszió közvetlen megnyilvánulásaira. Ezzel szemben az erõszak lehetõsége a kiscsoportokban jobban ellenõrizhetõ. A kiscsoportok nem csupán az imént leírt mechanizmusokat használják ki, hanem a közvetlen érintkezés és a kölcsönös ismertség is segíti tagjaikat egyfajta civilizált attitûd fenntartásában. Olykor azonban a külsõ ellenség nincs jelen, s ez a kiscsoportok feszültségeit magasra srófolhatja. A külsõ ellenség itt arra szolgál, hogy felszívja a csoporton belül keletkezett agressziót, s ez az agresszió fenyegeti a “küzdj vagy fuss” csoportot, amely nem tud a külsõ térben ellenséget kijelölni vagy lokalizálni.
  Rice (1965) és Turquet (1975) 40-120 személybõl álló, nagy stukturálatlan csoportok viselkedését tanulmányozták, olyan módszereket alkalmazva, amelyeket Bion is használt a kiscsoportok vizsgálata során. A csoport vezetõje csupán megfigyelte és kommentálta a nagycsoporton belüli fejleményeket. A nagycsoport tagjai koncentrikus körökben ültek; a vezetõ maga tartózkodott minden stukturáló vagy szervezõ megnyilvánulástól. Turquet leírja, hogy e feltételek mellett a nagycsoport egyes tagjai miként veszítették el idõlegesen, de teljes mértékben személyes identitásukat. Ugyanakkor drámai módon megfogyatkozott az egyének képessége arra, hogy tulajdon szavaiknak és cselekedeteiknek hatásait valósághûen értékeljék. A nagycsoportban a tagok verbális közléseire adott visszacsatolás elenyészik. Senki nem képes bárki másra hallgatni, minden párbeszédet megfojt a kommunikáció kialakuló szaggatottsága. Azok az erõfeszítések, hogy kisebb alcsoportokat hozzanak létre, többnyire kudarcba fulladnak. Az individuum a semmibe dobva találja magát. Még a projektív mechanizmusok is kudarcot vallanak, mert eltûnik a képesség, hogy egymás viselkedését realisztikusan értékeljék. Ebben a kontextusban a projekciók sokirányúak és bizonytalanok lesznek, s a személynek valamiféle “bõrt” kell találnia, hogy az õt a többiektõl megkülönböztesse.
  Turquet leírja az agressziótól, a kontroll elvesztésétõl és az erõszakos viselkedéstõl való félelmet, mely a nagycsoportban bármikor megjelenhet. A félelem a csoporttagok közötti provokatív magatartásmódok fonákja, azon magatartásmódoké, amelyeket részlegesen és véletlenszerûen nyilvánítanak ki, de amelyek legnagyobbrészt a vezetõre irányulnak. Fokozatosan nyilvánvalóvá lesz, hogy azok az egyének kénytelenek elviselni a legkegyetlenebb támadásokat, akik igyekeznek ebben a légkörben talpon maradni, s megõrizni az individualitásnak legalább a látszatát. A csoporttagok ugyanakkor a legegyszerûbb általánosítást és ideológiát is, amely a csoportban felbukkan, könnyûszerrel felkapják, s az abszolút igazság tapasztalatával ruházzák fel azt. Ellentétben azonban az erõszak egyszerû racionalizációjával, amely a csõcseléket hatja át, a nagycsoport valamilyen leegyszerûsítõ filozófiához fordul, amely a megnyugtató, biztonságot adó doktrína szerepét tölti be, s minden gondolkodást triviális klisékbe kényszerít. Turquet úgy véli, a nagycsoportokban fellépõ agresszió az esetek zömében a gondolkodás, az individualitás és a racionalitás iránti irigység alakját ölti.
  Anzieu (1971) szerint stukturálatlan csoportokban a regresszió feltételei közepette az egyéni ösztönös szükségletek összeolvadnak a csoportról, mint primitív én-ideálról szóló fantasztikus elképzelésekkel. A csoportot egy mindent kielégítõ primér tárggyal, a legkorábbi fejlõdési szakaszok anya-figurájával azonosítják. A tömeg lélektanában tehát a közösen osztott illúziók három formája jelenik meg: (1) A csoport olyan egyedekbõl áll, akik teljességgel egyenlõek - ilymódon tagadják a szexuális különbségeket és a kasztrációs szorongást. (2) A csoport önmagát nemzi - azaz õ maga az erõs anya. (3) A csoport maga helyrehozhat minden nárcisztikus sérülést - minthogy idealizált “szoptató anyává lesz”.
  Chasseguet-Smirgel (1984) általánosította Anzieu megfigyeléseit. Szerinte ilyen feltételek között bármely csoport, legyen az kicsi vagy nagy, hajlamos olyan vezetést választani, amely nem a tiltó felettes én apai aspektusát képviseli, hanem “az illúziók elõmozdítójának” pszeudo-apai szerepét. Az ilyen vezetõ ideológiát szolgáltat a csoport számára - olyan eszmék közösen osztott rendszerét, amely a csoport egyesítésére szolgál. Az ideológia olyan illúzió, mely igazolja az egyén ama nárcisztikus vágyát, hogy egybefolyjon a csoporttal mint primitív én-ideállal - a mindenható és mindent kielégítõ preödipális anyával. Alapvetõen a kis- és nagycsoportok tagjainak egymással való identifikációja teszi lehetõvé számukra, hogy a nagyság és hatalom primitív nárcisztikus kielégülését megtapasztalják. Amikor a csoportok erõszakosak és ilyen lélektani körülmények között elsajátított ideológiák befolyása alatt mûködnek, erõszakosságuk azt a szükségletüket tükrözi, hogy elpusztítsanak minden külsõ realitást, ami az adott ideológiát megzavarná. A személyes azonosságtudat, a kognitív megkülönböztetõ készség és mindenfajta differenciált individualitás csoporton belüli elvesztéséért a mindenhatóság érzése kárpótol, s ebben a csoport minden tagja részesül. Chasseguet-Smirgel szerint minden egyes egyén regrediált énje, ösztön-énje és primitív (preödipális) én-ideálja összeolvad a csoportos illúzióban.
  Egy korábbi munkámban (1980, 11. fejezet) arra jutottam, hogy a kiscsoportok, nagycsoportok és csõcselékek egyes szembeötlõen regresszív vonásai jobban megérthetõk az olyan internalizált tárgykapcsolatokról szóló mai tudásunk fényében, amelyek megelõzik a tárgyállandóságot, valamint az én, a felettes én és az ösztön-én konszolidációját. A csõcselékre, a nagycsoportra és a kiscsoportra vonatkozó további pszichoanalitikus megfigyelések alapján kifejtettem, hogy a csoportban fellépõ regresszió természetének köszönhetõen a csoportfolyamatok lényegi fenyegetést jelentenek a tagok személyes identitására nézve. A csoport-szituációkban megmutatkozik a hajlam a primitív tárgykapcsolatok, a primitív elhárító mûködések és a primitív agresszió mozgósítására, mindezek pedig fõként pregenitális jellegûek. Ezek a folyamatok, különösképpen a primitív agresszió aktivizálódása, veszedelmesek lehetnek a csoporton belüli egyének túlélése szempontjából, éppúgy, mint bármely olyan feladat szempontjából, amelyet a csoportnak végre kellene hajtania.
  Véleményem szerint a Turquet által leírt nagycsoportokon belüli történések alkotják az alaphelyzetet, amellyel szemben védelmet nyújthat a vezetõ Freud által leírt hordán belüli idealizációja, mind pedig a kiscsoportok Bion álta megfigyelt folyamatai. Aki vakon követi a csõcselék idealizált vezetõjét, ahogyan azt Freud leírta, újra létre tud hozni egyfajta identitást a vezetõvel történõ azonosulás által. Ezen közös identitás, valamint az agresszió külsõ ellenségekre történõ együttes kivetítése révén oltalmat nyer a csoporton belüli agressziótól, s a vezetõnek való önalávetéssel kielégíti saját dependencia-szükségleteit. A hatalom érzése, amelyet a tömeggel azonosuló egyén átél, úgyszintén primitív nárcisztikus szükségleteket elégít ki. Paradox módon, a csõcselék (azaz az idõlegesen, egy vezetõ és egy megfelelõ ideológia eszményítése által szervezõdött csoport-alakzatok) lényegileg irracionális minõsége jobb oltalmat kínál az agresszió fájdalmas tudata ellen, mint ami nagycsoport-helyzetekben szokásos, ahol a külsõ ellenségek meghatározatlanok, vagy a kiscsoportokban, ahol aligha kerülhetõ el annak tudomásulvétele, hogy az “ellenség” épp magában a csoportban van.
  A nagycsoport-folyamatok tanulmányozása rávilágít az egyéni azonosságtudatot érõ fenyegetésre olyan társadalmi feltételek között, amikor a hétköznapi szerepfunkciók felfüggesztõdnek, különféle projektív mechanizmusok (közvetlen kapcsolatok és személyes visszajelentések híján) már nem hatékonyak. Nyilvánvaló, hogy a nagycsoport-folyamatokat elfedheti vagy kontrollálhatja a szilárd és merev társadalmi struktúra. A bürokratizálódás és ritualizáció csakúgy, mint a jól szervezett feladatteljesítés - olyan módszer, amelynek hasonló közvetlen hatásai lehetnek.
  A nagycsoport-folyamatok arra is rávilágítanak, milyen bensõséges kapcsolat van az ember identitását érõ fenyegetés és azon félelem között, hogy a primitív agresszió és az agresszivitással átitatott szexualitás elõtérbe kerül. Egyes páciensekkel, kiscsoportokkal, valamint szervezeti és intézményi keretek között zajló csoport-folyamatokkal kapcsolatos saját megfigyeléseim is azt mutatják, hogy milyen elsöprõ erejû lehet az emberi agresszió stukturálatlan csoporthelyzetben.
  Arról van szó, hogy az integrálatlan és szublimálatlan agresszió tetemes hányada kifejezõdhet mellékutakon, a csoport-folyamatok és szervezési folyamatok révén. Amikor egy feladat-orientált szervezetben viszonylag jól strukturált csoportfolyamatok jelennek meg, az agresszió a döntéshozatal menetébe kanalizálódik, különösen azáltal, hogy kezdetleges vezetõi tulajdonságokat hív elõ azokból az emberekbõl, aki autoritás-helyzetben vannak. Hasonlóképpen, a hatalom élménye a szervezeti és intézményi életben az agresszió kifejezése számára fontos csatornát jelent azokban a csoportfolyamatokban, amelyek rendszerint valamilyen diádikus vagy triádikus viszony kontrollja alatt állnak. Az agresszió közvetlenebbül és hevesebben jelenik meg, amikor a csoport-folyamatok viszonylag strukturálatlanok.
  A primitív én- és tárgyreprezentációk sokasága, ami az én, a felettes én és az ösztön-én megnyilvánulása - s ennélfogva az én azonosságának konszolidációja elõtt ¾ az egyén intrapszichés struktúráját uralja, és a rész-tárgy kapcsolatok azon regresszív vonásai, amelyek a normális én-identitás szétesésekor elõtérbe kerülnek, figyelemreméltó párhuzamokat mutatnak azon kapcsolatokkal, amelyek egy nagycsoport-helyzetben a csoportot alkotó egyének között állnak fenn.
  Nagy csoportokban határozott tendencia mutatkozik a felettesén-funkcióknak a csoportra mint egészre való kivetítésére, azon erõfeszítés részeként, hogy elejét vegyék az erõszaknak és egy közösen osztott ideológia segítségével megõrizzék az énidentitást. A csoport ezzel összefüggõ szükséglete, hogy a felettesén-funkciókat a vezetõre projiciálják, nem csupán a kezdetleges felettesén-elõzmények szadisztikus és/vagy idealizált vonatkozásait, hanem az érettebb felettes én mûködésének realisztikus és oltalmazó aspektusait is tükrözik. A felettes én kezdetleges és fejlettebb vonatkozásainak e feloldhatatlan egysége tragikussá teszi ezt az externalizációt. A csoportoknak a primitív felettesén-tulajdonságok kivetítése által befolyásolt erkölcsisége közelebb kerül a tudattalan felettes én kezdetleges moralitásához, mint az érett individuum tudatos erkölcsiségéhez.
  Újabban (Kernberg, 1984; 1986; 1989a; 1989b; 1991) az idealizáció defenzív mozgósításának sajátosságait tanulmányoztam különféle csoport-feltételek között, a bennük megjelenõ paranoid fejleményekkel összefüggésben. Megfigyeléseim szerint az instabil, fenyegetõ, potenciálisan erõszakos, identitás-diffúziót elõmozdító nagycsoportok meghatározó jellegzetességeivel szemben a kiscsoport-alakzat az “idealizáció-perzekúció” dichotómiájával dolgozik, attól függõen, hogy a Bion-féle “dependencia” illetve “küzdj vagy fuss” csoportok közül melyik aktivizálódik. A “páros” csoport mozgásba lendülése pedig úgy tekinthetõ, mint ambivalens próbálkozás az agresszió, a primitív tárgykapcsolatok és a primitív elhárítás elõli menekülésre, egy kiválasztott szexuális pár ambivalens eszményítése útján. A nagycsoport általában nem hasad fel kiscsoportokra, hanem inkább átalakuláson megy keresztül, és olyan statikus nagycsoporttá válik, melyre az jellemzõ, amit Canetti (1960) tipikus “ünneplõ tömegnek” nevez. Ez mintegy elmerül a dependens és nárcisztikus viselkedésben, a vezetõben pedig megnyugtató, nárcisztikus, biztató középszerûségre lel.
  A regresszió eme szintjét a konvencionalitás tömeglélektanának jellemzõjeként írtam le (1989a). Ez a latenciakorban lévõ gyermek felettes énjére jellemzõ ideológiát tükröz, s jellegzetesen ezt képviselik a tömeg-szórakozások. Ennek alternatívájaként a nagycsoport mozgalmas csõcselékké alakulhat, amit elsõsorban paranoid vonások és egy paranoid vezetés kiválasztása jellemez. Ez általában jellemzõ a forradalmi tömegalakulatok tömeglélektanára. A konvencionális kultúra egyfelõl, s a totalitárius ideológiákkal felvértezett erõszakos forradalmi mozgalmak másfelõl, úgy foghatók fel, mint az idealizációnak és az üldöztetésnek - mint alapvetõ csoportjelenségeknek - megfelelõ tömeglélektani fejlemények.
  A szervezõdés egy elõrehaladottabb szintjén, - amely McDougall és Freud szerint érettebb tömeglélektani formákkal bír -, Bion szerint megjelenik a hadsereg, mint a “küzdj vagy fuss” csoport, s az egyház, mint a “dependencia” csoport intézményes megszervezõdése. A funkcionális társadalmi szervezetek a közigazgatásban, az iparba, az oktatásban, az egészségügyben stb. a kontroll maximumát, a tömeg lélektanának redukcióját és szublimációját képviselhetik, a szervezeti feladatrendszerek részeként. Az érdekes azonban az, hogy függetlenül a társadalmi szervezetek által intézményesített olyan protektív és korrigáló tényezõktõl, mint a funkcionális vezetés és a megfelelõ bürokratikus szervezeti rendszerek (amelyeknek módjuk van orvosolni a panaszokat, s egyéb eszközökkel is bírnak a “paranoia-genézis” csillapítására) (1989b), elkerülhetetlen az agresszió kialakulása az intézményekben kifejlõdött szadisztikus viselkedésmódok formájában, s ez a legkülönbözõbb pontokon áthatja az intézmény mûködését, beleértve azokat a mechanizmusokat is, amelyek általában éppenséggel az intézménynek a szertelen “paranoia-genezistõl” való megóvását szolgálják.
  Összefoglalva tehát nézeteimet, a primitív agresszió elkerülhetetlen mobilizálódása a társadalmi csoportokon belül tevékenykedõ egyénekben egy, az intrapszichés szervezõdés preödipális szintjeire irányuló regresszióra való egyetemes lappangó diszpozíciót tükröz. E regresszióban az agressziónak a szülõ-figurára való kivetítésén, az ilyen apafiguráknak a kivetített agresszió torzító konzekvenciái melletti reintrojekcióján és az ebbõl következõ, az agresszió projekcióját és introjekcióját magukban foglaló hibás körökön masszív hasító mechanizmusok próbálnak úrrá lenni, s mindez egyfelõl az idealizáció folyamatához vezet, másfelõl pedig paranoid, perzekutoros folyamatokhoz. E kezdetleges pszichés mûveletek, melyek végsõ soron az anyához fûzõdõ diádikus kapcsolatból származnak, az ödipális helyzetet tükrözõ késõbbi trianguláris problémákra rezonálhatnak, s a sokféle preödipális áttételre való diszpozíciót tipikus háromszegletû ödipális áttételekké alakítják át, melyek meghatározóvá válnak az autoritáshoz fûzõdõ viszonyban. A racionális tekintélynek az e projektív folyamatokból fakadó torzulása viszont a nárcisztikus önigenlés defenzív mozgósulásához, a rettegett vagy idealizált atyai vezetéshez fûzõdõ regresszív viszonyokhoz vezet, s e folyamatot az az általánosított törekvés egészíti ki, hogy a személy a felettes én mûködésének elõrehaladottabb aspektusait a teljes intézményre vetítse ki.
  A felettes én funkcióinak kivetítése az intézményre in toto fokozza az egyénnek az intézmény rá vonatkozó értékelésétõl való szubjektív függõségét, megnyirbálja az egyén azon képességét, hogy internalizált értékrendszerekre támaszkodjék. Ez lehet a közvetlen oka annak, hogy az egyén ideológiai divatokat, rémhíreket kap fel, amikor pedig az intézményen belüli objektív visszacsatolás és biztosítékrendszer összeomlik, akkor primitív depressziós és üldözéses szorongási állapotokba regrediál. Ilyen feltételek között nemcsak a személyiség érzelmi és jellembeli regressziója fenyeget, hanem az egyéni funkcionálás erkölcsi dimenziójának leépülése is. Ilyenkor az “árulásra irányuló paranoid ösztönzés” (Jacobson, 1971) csupán logikai következmény.
  Ha Freud írását ezen újabb elgondolások fényében újra vizsgáljuk, a tömeg lélektanáról szóló leírása jobbára a nagycsoportok, valamint a csõcselék, illetve a horda-alakulatok jellegzetességeinek felel meg. A hangsúly, amelyet Freud a tagok közötti libidinózus kötõdésekre, mint az irigységbõl fakadó rivalizáció elleni védelemre helyez, pontosan megfelel a preödipális, fõként orális irigység, valamint az ödipális irigység összesûrûsödésének és az ellene való védekezésnek, ami a nagycsoport-folyamatok feltételei mellett a primitív tárgykapcsolatok aktiválódását jellemzi. Freud leírása a vezetéshez fûzõdõ ambivalens viszonyról, az idealizációnak és annak a jelenségnek a kombinációjáról, amit a vezetõtõl való paranoid félelemként, illetve önalávetésként és engedelmeskedésként jellemezhetünk, az eszményítés és a perzekutoros folyamatok nagycsoportokban és a csõcselékben honos küzdelmét jeleníti meg.
  Freud valóban (129-133.) rámutat az én és az én-ideál közötti differenciáció szembetûnõ hiányára, amely számos feltételrendszer mellett megjelenik, s az ebbõl fakadó következményre, miszerint a vezetõhöz fûzõdõ viszony e feltételrendszerek mellett lényegében a személy énjének a vezetõvel való azonosulásává alakul. Freud a hatalomgyakorlásban rejlõ nárcisztikus kielégülésre, mint a tömeg lélektanának egy összetevõjére is rámutat, az erkölcsi kötelékektõl való felszabadulás és a mindenhatóság érzésére, amely abból származik, amit Elias Canetti (1960) a dinamikus tömeg “sûrûségének” nevezett. A csõcselék, a primitív grandiózusságának és mindenhatóságának agresszióval való átitatásából adódó agresszív kielégülés által olyan jellemvonásokra tesz szert, amely a rosszindulatú nárcizmus szindrómájában szenvedõ pácienssel mutat párhuzamot (Kernberg, 1989c). Nézetem szerint Freud közel került ahhoz, hogy kimutassa a csõcseléken belüli kölcsönös identifikáció mind agresszív, mind pedig libidinózus forrásait, mint a csõcselék viselkedésének mélyen fekvõ indítékait.
  Megkérdõjelezem Freud azon állítását, hogy a vezetõ személyisége volna az, ami a tömeg-alakulat konszolidációját beteljesíti. Rice és Turquet nagycsoportokkal kapcsolatos tapasztalatai jól szemléltetik, miként regrediál haladéktalanul a sturkturálatlan nagycsoport a legprimitívebb típusú tömeglélektanba. Anzieu és Chasseguet-Smirgel megfigyelései arra utalnak, hogy a primitív vezetés ideája mindig ott rejlik a kis-, illetve nagycsoport-alakulatok fantáziáiban, olyan vezetésé, amely közelebb áll a kezdetleges anyai én-ideálhoz, mint az õshorda apa-figurájához. De ez a fantázia-struktúra, úgy tûnik, mindig arra szolgál, hogy a nagycsoporton belül megvédelmezzen az én-azonosság fenyegetettségétõl és az erõszaktól. Röviden, úgy vélem, a tömeg lélektana megelõzi a vezetõvel történõ azonosulás kikristályosodását.

Az azonosulási folyamatok és a vezetés természete

  Freud, midõn az azonosulást és az én-ideált tárgyalja, végig szinte kizárólag az apára összpontosít mint tárgyra, s az anyát csak a férfiak közötti homoszexualitással összefüggésben említi, ahogyan ezt a nárcizmusról szóló dolgozatában is teszi (1914). Elgondolása szerint a tárgykapcsolat elsõ formája az azonosulás, s a tárgyhoz való hasonulás egy tárgy birtoklásának vágyától való potenciális regresszióban folytatódik. Ugyanakkor nem magyarázza meg a fiú-, illetve lánygyermek azonosulását az anyával, mint a legkorábbi tárggyal. A felettes én késõbbi érettebb fogalmi körülhatárolásának köszönhetõen (1923), ma már tisztában vagyunk az identifikációs folyamat különféle fejlõdési szintjeivel, s ezért a legkorábbi introjekciók, a késõbbi részleges azonosulások és a komplex identitás-alakulás egymástól megkülönböztethetõk.
  Az azonosulási folyamatok diádikus természete, az tehát, hogy az azonosulás nem egy tárggyal történik, hanem az én és az objektum közötti viszonylattal, olyan gondolat, amely esztendõkkel Freud halála után jelent meg, Ronald Fairbairn (1954), Melanie Klein (1946), Erik Erikson (1956), Edith Jacobson (1964) és Margaret Mahler (Mahler és Furer, 1968) munkásságának köszönhetõen.
  A kezdetleges hasítási folyamatokhoz kapcsolódó résztárgy-kapcsolatok, amelyek csoportos szituációkban primitív projektív és introjektív folyamatokban fejezõdnek ki, megkülönböztethetõk az internalizált teljes avagy integrált tárgykapcsolatok elõrehaladottabb típusaitól, amelyek világosabban megismétlik a korai családi élet diádikus vagy háromszögletû viszonyait. Korábban már kifejtettem, hogy az internalizált tárgykapcsolatok két szintjét kell tekintetbe venni. Az alapszintet szerteágazó én- és tárgy-reprezentációk jellemzik, amelyek primitív impulzus-származékokkal egybekapcsolt kezdetleges fantázia-alakulatoknak felelnek meg. Az én- és a tárgy-reprezentációk minden egyes egysége sajátos érzelmi állapotot hordoz, s el van vágva a többi megfelelõ egységtõl, amelyek homlokegyenest ellentétes érzelmi állapotoknak felelnek meg. Az internalizált tárgykapcsolatok második, magasabb szintje kifinomultabb, integrált én- és tárgy-reprezentációkkal jellemezhetõk, amelyek magasabb szintû érzelmi diszpozíciókhoz kapcsolódnak. E magasabb szintû tárgykapcsolatok pontosabban fejezik ki az egyénnek a tényleges szülõ- és testvérfigurákhoz fûzõdõ élményeit és konfliktusait, mint a csecsemõkor és a korai gyermekkor alapszintû tárgykapcsolatai. E magasabb szinten az integrált én-fogalom az integrált, viszonylatokban mûködõ, valósághûen felépített tárgyreprezentációkkal együtt hozza létre az én-identitást.
  Az egyén érettségétõl és lélektani integráltságától függetlenül, a sturkturálatlan kis- és nagycsoportok, amelyek nélkülözik az operatív vezetést, s nélkülözik az egyértelmûen meghatározott feladatokat, amelyek a csoporttagokat a környezethez csatolnák, hajlamosak arra, hogy az egyénben azonnali regressziót váltsanak ki. E regresszió defenzív mûveletek mozgósulásából áll, s olyan személyközi folyamatokból, amelyek kezdetleges tárgykapcsolatokat tükröznek. Az ilyen regresszió lehetõségei mindannyiunkban megvannak. Amint magunk mögött hagyjuk a számunkra otthonos társas szerkezetet, amint hétköznapi társadalmi szerepeink zárójelbe kerülnek, s amint egyidejûleg sokféle tárgy van jelen egy sturkturálatlan viszonyrendszerben, amely újra megvalósítja a primitív intrapszichés tárgykapcsolatok sokszerûségét, a lelki mûködések kezdetleges szintjei rögvest hajlamosak lesznek újra aktiválódni. E regresszióra való hajlandóság határozza meg a személyes identitás fenyegetettségét, s azt a félelmet, hogy sturkturálatlan csoporthelyzetben a primitív agresszió tör elõ, s ez motiválja a már leírt csoportokban a jellemzõ defenzív manõvereket. Úgy vélem, ez az az alapvetõ dinamika, amely a csoport lélektanát elõmozdítja, s amely a tömeg lélektanának minden szinten hátterét alkotja.
  Freud nézeteinek egy másik módosítása a kis-, illetve nagycsoportok vezetésének szimbolikus jelentésére vonatkozik. E téren Jacobson (1964) és Chasseguet-Smirgel (1984) munkáira hagyatkozom. Összegezve, a felettes én alkotórészeinek a csoport vezetésére történõ kivetítése függ mind az egyén felettesén-struktúrájának szervezettségi szintjétõl, mind pedig a regresszió fokától, amely mellett a csoport mûködik. A nagycsoport elõrehaladott típusú regressziója esetén, nevezetesen a statikus, jóakaratúan nárcisztikus, vagy az ambivalens nárcisztikus függõséget elõmozdító és csupán mérsékelt erkölcsi ideológiájú vezetéssel bíró nagycsoport tipikus feltételei közepette az egyén a lappangás korához regrediál, s projekciója a látencia-kori felettes énre jellemzõ, annak tipikus gyermeki értékrendszereivel egyetemben. Ezen értékekhez hozzátartoznak a leegyszerûsítõ, konvencionális, “fehéren-feketén” értelmezett erkölcsiség jellegzetességei ¾ az atyai tilalmak már a helyükön vannak, s ugyanígy az érzelmi elkötelezettség disszociálódik a genitális érzékiségtõl. Ennek az ideológiának felel meg a tömegkultúra, s annak meghatározó mûvészi kifejezése, a giccs; az ennek megfelelõ vezetést úgy foghatjuk fel, mint a gyermekkor elõrehaladott ödipális stádiumának apa-figuráját.
  Amikor a regresszió továbbhalad a vezetés nárcisztikus-dependens típusától a döntõen üldözéses-paranoid típusig, a tiltó, korai ödipális felettes én aktiválódik, az apa, aki potenciálisan kasztrációval fenyegeti a gyermeket elszabadult rivalizációja és erõszakossága miatt. A vezetõt itt úgy látják, mint tiltó apát - szemben a nagylelkû apával. A még további regresszió a csoporthelyzetben a Chasseguet-Smirgel által leírt illúziókat elõmozdító pszeudo-apát hozza felszínre, amely leginkább a primitív, mindent megadó és mindent kielégítõ anya-figura introjekciójától függõ én-ideálra jellemzõ. Ez az én-ideál viszont megvédi az individuumot és a csoportot az anya iránti archaikus agressziótól. Az eltorzított anya-imágó (a projekcióból fakadóan) különösképpen fenyegetõ, s az agresszió archaikus szintje jellemzõen a külvilág elleni erõszakban fejezõdik ki; a külvilág ellen, amely Anzieu (1971) szerint a kielégülést nyújtó “csoport-anyamell” utópiáját fenyegeti. Végül, utalhatunk az érett felettes énre, amely eredetét a posztödipális szülõi párosból meríti - a szülõk racionális, oltalmazó morális funkcióiból - s ez a funkcionális szervezetek racionális vezetésének szimbolikus jelentése, homlokegyenest ellentétben a nagycsoport-béli regresszióval.
  Freud a csõcselék prototipikus vezetõjét az õshorda szimbolikus atyjaként írja le. Ezzel szemben most megfogalmazhatjuk a szimbolikus vezetés különbözõ típusait, amelyek a csoporton belüli regresszió mértékét tükrözik. Bion volt az, aki elsõízben rámutatott a “szerep-szivattyúzás” kiscsoportokban honos jelenségére, ahol is a “dependencia” csoport infantilis-nárcisztikus (vagy éppen patológiás) vezetõt részesít elõnyben, szemben a “küzdj és fuss” csoporttal, amely paranoid jellegzetességekkel megáldott vezetõt keres. Freud leírt néhány olyan, a csõcselék vezetõjétõl elvárt tulajdonságot, amely e szempontból igencsak releváns. Kimutatta (1921, 123. old.), hogy a vezetõnek szabadnak kell lennie a mások szeretete iránti szükséglettõl, képesnek kell lennie szeretni önmagát, s így nárcisztikus önszeretetében kikristályosítani a tömeg részérõl osztatlanul reá vetített én-ideál aspirációit. A vezetõnek önbizalommal kell bírnia, függetlennek és magabiztosnak kell lennie - legyen domináns, és abszolút nárcisztikus. Freud másutt azt mondja (127. old.), hogy a vezetõ képes kell hogy legyen a félelemkeltésre, és határtalan erõt kell mutatnia, hogy a csoportot ellenõrizhesse.
  A vezetõi funkciók elemzésére irányuló újabb elképzelések tükrében, beleértve azokat is, amelyek pszichoanalitikus háttérbõl származnak, s az általunk már tárgyalt regresszív csoport-folyamatok tükrében, a racionális vezetõ öt kívánatos személyiségvonását írtam le (1991): 1) magas intelligencia; 2) becsületesség és a politikai korrumpálhatóság teljes hiánya; 3) mély tárgykapcsolatok megvalósítására és fenntartására való képesség; 4) egészséges nárcizmus, végül 5) egészséges, igazolható paranoid attitûd, szemben a naivitással. Talán a két utóbbi jellemzõ, a bizonyos mértékû nárcizmus és a paranoia a legmeglepõbb, mégis, ezek a feladatorientált vezetés legfontosabb jellegzetességei, amelyekre már Freud is utalt 1921-es írásában. Az egészséges nárcizmus megóvja a vezetõt a mások jóváhagyásától való túlzott függõségtõl, s erõt ad az autonóm cselekvéshez való képességre; az egészségesen paranoid attitûd pedig éberré teszi õt a korrupcióval és a paranoiát létrehozó regresszióval - a diffúz agresszió minden szervezeti folyamatban tudattalanul aktiválódó “acting out”-jával - szemben, s megóvja õt a naivitástól, amely megakadályozná õt az intézményi konfliktusok motivációs vonatkozásainak elemzésében.
  A veszély persze abban áll, hogy a szervezeti regresszió felerõsíti a vezetés nárcisztikus és paranoid vonásait, s olyan erõteljes regresszív erõt alkot, ami további regressziót mozgósít a nárcisztikus-dependens, illetve a paranoid-szadisztikus vonalvezetés szerint. Ugyanakkor, épp ez a regresszív fejlõdésmenet az, ami a tömeg lélektanát minden szinten jellemzi: az a mindig jelenlevõ veszély, hogy az agresszív hajtóerõ származékai, amelyek a társadalmi és szervezeti életet át- meg átszövik, azokat a sajátlagos mechanizmusokat is szétroncsolják, amelyeket épp az õ kontrollálásukra valósítottak meg. A tömeg lélektanának egy módosított felfogását javasolnám. Eszerint lényegében mind a vezetõk, mind a csoporttagok két tengely mentén regrediálnak. Az elsõ a nárcizmus, a primitív hedonizmus és a pszichopátia. A második a moralizálás, a paranoid-üldözéses ellenõrzés, a szadizmus és az erõszak.

A pár és a csoport

  A Tömeglélektan és én-analízis utószavában Freud (1921) ezt írta: “A nemi kielégülés okán egyesülõ két ember, amennyiben el akarnak különülni, ellen-bizonyítékul szolgálnak a nyájösztönnel, a csoportérzéssel szemben. Minél inkább szeretik egymást, annál teljesebb kielégülést jelentenek egymás számára” (140.) Freud hangsúlyozta a tömeg nemiség iránti intoleranciáját is, példaként hozza az egyházat és a hadsereget, mint olyan intézményeket, amelyek nem tûrik el a férfi és nõ közötti szexuális kapcsolatokat. E türelmetlenséget Freud az eredeti veszélybõl eredezteti, amellyel a primitív hordának szembe kellett néznie, s amely nem egyéb, mint a fiak közötti vetélkedés az anyáért és nõvéreikért. Freud szerint a totemizált incesztus-tabu oltalmazta meg a társadalmi stuktúrát, azon az áron, hogy el kellett nyomni a benne keletkezõ nemi késztetéseket.
  Az infantilis természetû szexualitás mobilizálódása szembetûnõen jellemzõ a regresszióra a csoport-alakulatok minden szintjén. Ahogy azt Bion (1961) megfigyelte, a kiscsoportban a szexualitás akkor jelenik meg, amikor a “páros” alapfeltevés szolgál védelemként a primitív agresszióval szemben. A nagycsoportban a nemiséget vagy tagadják, vagy pedig szadisztikusan színezett szexuális utalásokban fejezik ki. A nagycsoportban a szexualitás illegalitásba vonul, s a párok titokban alakulnak a nagycsoport-folyamatokra való direkt reakcióként, egyszersmind az azok elleni védekezésként. A hordában a vezetõ kikezdhetetlen eszményítésének fonákja a horda intoleranciája bármilyen párral szemben, amely igyekeznék megõrizni magánjellegét, s egyáltalán, identitását mint olyat. Anzieu (1971) és Chasseguet-Smirgel (1984) egyaránt hangsúlyozza az ödipális szexualitás eltagadását a sturkturálatlan nagycsoportok folyamataiban.
  A felettes én funkcióinak a csoportra és annak vezetõjére való kivetítése, s az ezzel együttjáró, a tekintélyelvû vezetésnek való alárendelõdés megoltalmaz mind az erõszaktól, mind pedig a csoporton belüli párok destrukciójától. Ez ugyanakkor az incesztus tilalmában és a szexualitás leginfantilisabb aspektusaiban sûrûsödik össze. Így, a csoport erkölcsisége a heteroszexuális kapcsolatok konvencionalizált erotika-mentesítésére, az erotikus fantáziák elfojtására fog irányulni, amennyiben infantilis polimorf irányt vesz, és csupán a megengedettebb szerelmi viszonylatokat fogja tudomásul venni és szentesíteni. A nagycsoportokban e defenzív erõfeszítések alternatívája - s a represszív ideológiákban való megvalósításuk kudarcára adott válasz - az eldurvult és fõként anális színezetû nemiség elõtörése, amely élénken emlékeztet a látencia és a korai serdülõkor szexualizált csoport-alakulataira.
  Egy korábbi munkámban (1980, 15. fejezet) azt vetettem fel, hogy létezik egy beépített, komplex és sorsszerû kapcsolat a pár és a csoport között. Mivel a pár stabilitása attól függ, milyen sikeresen tudják megvalósítani autonómiájukat a csoportos elrendezésben, nem szabadulhat ki a csoporthoz fûzõdõ viszonyából. Mivel a pár megtestesíti és fenntartja a csoport szexuális egységre és a szeretetre irányuló reménységét a lehetséges destruktivitással szemben, amelyet a bármikor jelenlevõ csoport-folyamatok felszínre hozhatnak, a csoportnak szüksége van a párra. A csoport ugyanakkor nem szabadulhat meg a párral szembeni ellenségeskedés és irigység belsõ forrásaitól, amelyek a szülõk boldog és titkos egyesülése iránti irigységbõl, valamint a tilalmas ödipális törekvések feletti mély, tudattalan bûntudatból fakadnak.
  Tekintettel arra, hogy a csoport regressziójának veszélye folyamatosan jelen van a mai tömegtársadalomban és tömegkultúrában, s hogy e regressziónak veszélyes hatásai lehetnek az agresszió és különösképpen az erõszak kontrolljára e regresszív feltételek közepette, s tekintettel az erkölcsi funkciók drámai elsatnyulására, amely a csoport regressziójával és a tömeg lélektanával együtt jár, a tömeglélektan tanulmányozása, amelyre Freud munkássága oly döntõ befolyást gyakorolt, a mi korunknak is halaszthatatlan feladata.

*A Budapesten, 1994 októberében tartott elõadás nyomán. A tanulmány közlése Otto F. Kernberg engedélyével történik.

IRODALOM

ALTHUSSER, L. 1976. Positions. Paris: Edition Sociales.
ANZIEU, D. 1971. L' illusion groupale. Nouvelle Revue de Psychanalyse. 4: 73-93.
BION, W. R. 1961. Experiences in Groups. New York: Basic Books.
CANETTI, E. 1960. Crowds and Power. New York: Seabury Press. Magyarul: Tömeg és hatalom. Budapest: Európa, 1992.
CHASSEGUET-SMIRGEL, J. 1984. The Ego Ideal. New York: W. W. Norton.
ERIKSON E. 1956. The problem of ego identity. In: Identity and the Life Cycle. New York: International Universities Press, 101-164.
FAIRBAIRN, W. R. D. 1954. An Object-Relation Theory of the Personality. New York: Basic Books.
FOUCAULT, M. 1978. History of Sexuality: An Introduction. New York: Pantheon.
FREUD S. 1913. Totem and Taboo. S. E., London: Hogarth Press. 13: 1-162. Magyarul: Totem és tabu. Budapest: Göncöl, 1990.
- 1914. On Narcissism: an Introduction. S. E. 14: 69-102.
- 1920. Beyond the pleasure principle. S. E., 18: 3-64. Magyarul: A halálösztön és az életösztönök. Budapest: Hatágú síp, 1991.
- 1921. Group psychology and the analysis of the ego. S. E., 18: 65-143. Magyarul: Tömeglélektan és én-analízis. Budapest: Cserépfalvi, 1995. (Elõkészületben.)
- 1923. The ego and the id. S. E., 21: 5-56. Magyarul: Az õsvalami és az én. Budapest: Hatágú síp, 1991.
- 1930. Civilization and its discontent. S. E. 21: 59-145. Magyarul: Rossz közérzet a kultúrában. In: Freud: Esszék. Budapest: Gondolat, 1982.
- 1939. Moses and monotheism. S. E. 23: 1-137. Magyarul: Mózes és az egyistenhit. Budapest: Európa, 1987.
JACOBSON, E. 1964. The Self and the Object World. New York: International Universities Press.
- (1964). Depression. New York: International Universities Press.
KERNBERG, O. F. 1980. Internal World and External Reality: Object Relations Theory Applied. New York: Jason Aronson.
- 1984. The couch at sea: The psychoanalysis of organisations. International Journal of Group Psychoterapy. 34. (1): 5-23)
- 1986. Institutional problems of psychoanalytic education. Journal of the American Psychoanalytic Association. 34: 799-834.
- 1989a. The temptations of conventionality. International Review of Psychanalysis. 16: 191-205.
- 1989b. Paranoiagenesis in Organizations (kiadatlan kézirat).
- 1989c. The narcisistic personality disorder and the differential diagnosis of antisocial behavior. In: Psychiatric clinics of North America: Narcissistic Personality Disorder. O. F. Kernberg (guest ed.) Philadelphia: W. B. Saunders, Vol. 12, No. 3, 723-729.
- 1991. The moral dimensions of leadership. In: Psychoanalytic Group Theory and Therapy: Essays in Honor of Saul Schneider, S. Tuttman (ed.) New York: International Universities Press. 87-112.
KLEIN, M. 1946. Notes on some schizoid mechanisms. In: Development in psychoanalysis, ed. J. Rivere. London: Hogarth Press, 1952, 292-320.
LASCH, C. 1977. Haven in a Heartless World. New York: Basic Books.
- 1978. The Culture of Narcissism. New York: W. W. Norton & Co. Magyarul: Az önimádat társadalma. Budapest: Európa, fordította Békés Pál.
LE BON, G. 1895. Psychologie des foules. Paris: Felix Alcan Magyarul: A tömegek lélektana. Budapest: Franklin Társulat, 1913.
MAHLER, M. S.-FURER M. 1968. On Human Symbolics and the Vicissitudes of Individuation. New York: International Universities Press.
MARCUSE, H. 1955. Eros and Civilization: A Philosophical Inquiry Into Freud. Boston: Beacon Press.
MCDOUGALL, W. 1920. The Group Mind. London: Cambridge.
MITSCHERLICH, A. 1963. Auf dem Weg zur vaterlosen Gesellschaft: Ideen zu einer Socialpsychologie. München: R. Piper & Co.
MOSCOVICI, S. 1981. L' âge des foules. Paris: Fayard.
ORTEGA Y GASSET, J. 1929. La Rebelión de las Masas. Madrid: Expasa-Calpe, S. A. 1976. Magyarul: A tömegek lázadása. Budapest: Pont Könyvkereskedés, 1995.
REICH, W. 1935. The Sexual Revolution: Toward a Self-Governing Character Structure. New York: The Noonday Press, 1962.
RICE, A. K. 1965 Learning for Leadership. London: Tavistock Publications.
STÉPHANE, A. 1969. L' Univers Contestationnaire. Paris: Petite Bibliotheque Payot.
TURQUET, P. 1975. Threats to identity in the large group In: The Large Group: Dynamics and Therapy. Edited by Kreeger L., London: Constable.

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu