Stummer Andrea
Gondolatok “A tulajdonságok nélküli ember” Schärer-féle értelmezésérõl

  Ha egy német egyetemi könyvtárban sétálgatva megállunk a Robert Musilról szóló szakirodalom végtelenbe veszõ polcai elõtt, és találomra leemelünk egyet az ott sorakozó kötetek közül, akkor ¾ kis túlzással ¾ biztosra vehetjük, hogy rábukkanunk benne Musil mûveinek, gondolatainak pszichológiai szempontú értelmezésére. Vajon miért olyan kelendõ ez az olvasat? S vajon a pszichológiai interpretáció nem elfedés-e akkor, amikor, épp ellenkezõleg, feltárásnak tekinti magát? Egy szemléletmód, egy beállítódás alappilléreinek körüljárására annak “szélsõséges” képviselõje tûnik a legalkalmasabbnak, az, aki sarkosabb, határozottabb megállapításaival végigviszi a többiek által csak odavetett kijelentéséket. Hans-Rudolf Schärer Narzissmus und Utopismus címû munkája ez a következetes “szélsõség” (Schärer,1990).
  Robert Musil és a pszichológia kapcsolata egy viszonylag rövid lélegzetû, Musil egyetemi évei alatt szövõdõ románc után radikális szakítással végzõdött. Nem lett belõle életre szóló kaland, miként a filozófiával való találkozásából sem, ahogy pedig a Machról írott doktori disszertáció után várható lett volna. Musil pedig halálosan komolyan vette kritikus szakításait. Halálosan komolyan, hiszen az életét tette fel rá: író lett. Ha a mûveit pszichologizáló szépirodalomnak tekintõ, hõseit pszichológiai elméletekkel magyarázó kritikusai kicsit elidõztek volna az élettörténet eme fordulópontja mellett és megkísérelték volna megérteni annak miértjét, akkor Musil védekezését sem értették volna makacs dacoskodásként félre. A Törless írója mûve megjelenésének pillanatától fogva ismételgeti türelmesen a látszólagos érintkezési pontok mögött megbújó szemléleti alapkülönbözõségek, sõt ellentétek okait és mibenlétét, mindhiába. Pedig csak azt a döntést kellett volna megérteni, azt a második újraválasztást (az elsõ a frissen végzett mérnöké a humán tudományok mellett). Nem azért mondott búcsút a könnyen kínálkozó egyetemi karriernek, mert fantáziája, közlésvágya más, nem tudományos formát diktált. Nem a történetmesélés lehetõsége vonzotta, hanem az emberi egzisztencia, a “benne-lét” minél hiánytalanabb ki- és betöltésének esélyei.

  “A feladat - olvashatjuk az író hivatásáról szóló esszéjében - mindig új megoldások, összefüggések, konstellációk, variációk felfedezése, az események menetére prototípusok felállítása, laza minták kialakítása arra, hogyan lehet Ember az ember, a belsõ ember kitalálása” (Musil, 1948., VIII. kötet, 1029.).

  Az irodalmat éppen a pszichológia (és a filozófia) ellenében választotta. Az egzisztenciális, lét-, és történeti kérdések elkülöníthetetlen együttjátszását, a megismételhetetlen és az idõn, téren kívüli misztikum egyszeriben megnyilvánuló együttbujkálását. S akinek ez a hangulatból, élménybõl, gondolatból ¾ és talán legkevésbé ¾ cselekvésbõl fonódó, a “hogyan élünk, hogyan éljünk” kétségeivel terhelt halandóság a sorsa, az nagyon jól meg van elméleti sablonok, igazolatlan túláltalánosítások, eltárgyiasítás ¾ vagyis pszichológia nélkül. A pszichológiát elmarasztaló musili érvek akár Heidegger tollából is származhattak volna, de Musil kritikájából nem következtetés, nem filozófia, hanem döntés, irodalom sarjad. Suhanó mozgás a feszes meggyökerezettség ellenében.
  A tulajdonságok nélküli ember egyik jelenetében Ulrich, Walter, Clarisse és Meingast az ablakból figyelik egy magamutogató férfi “akcióját”.

“A változás, gondolta, abban a pillanatban, amikor a kerítés átlépése megtörténik, olyan teljes lehet, hogy részleteiben nyilván le sem írható. És, akárha ideillõ hasonlat lenne ez is, nyomban valami énekes jutott az eszébe, aki, mondjuk , épp az imént evett s ivott, de most a zongorához lép, kezét összekulcsolja a hasán, szája dalra nyílik, s õ maga részben másvalaki már, részben mégis ugyanaz, aki volt. És Leinsdorf gróf õfõméltóságára, aki egyképp kapcsolódhat egy vallásos-etikai és egy bankvilági-elõítéletmentes áramkörbe, rá is gondolt Ulrich. Rabul ejtette, milyen tökéletes teljességgel zajlik le odabent ez a változás, melyet azután kint is igazol a világ reakciója: nem érdekelte, hogyan jut el odáig pszichológiailag ez az ember ott lent (kiemelés tõlem), kényszerítõ erõvel el kellett képzelnie azonban, ahogy a feje fokozatosan megtelik feszültséggel, mint egy ballon, amelybe gázt eresztenek, valószínûleg napokon át, szüntelen, de akkor még kötelek nyûgözik a földhöz, míg azután egy nem hallható parancs, valami véletlen ok vagy egyszerûen a meghatározott idõ lejárta, mely bármibõl okot csinál, ami akad, el nem oldozza a kötelékeket, hogy a fej, immár semmivel sem kötõdve az emberi világhoz, a természetellenesség üresében lebegjen” (Musil, 1977, II. kötet, 169.).

  Az út magyarázata helyett az állapot értése. Törvények, tételek helyett hasonlatok. Megismerési helyett megértési vágy.
  Hans-Rudolf Schärer Musil kortárs kritikusaihoz hasonlóan igencsak megörvendhetett, amikor rátalált arra a pszichológiai kalodára, amely mintha épp a tulajdonságok nélküli emberre lett volna méretezve. Interpretációja mégis figyelemre méltó, ugyanis azon ritka kísérletek közé tartozik, melyek egyáltalán továbbgondolkodásra késztetnek, s akkor az már majdnem lényegtelen, hogy vele azonos, vagy ellentétes irányba indulunk-e. A musili világ Schärer építette börtöne korunk egyik mind elterjedtebbé váló neurózisa, a nárcizmus. A történet során világát egyre kisebb körre szûkítõ nárcizmusával küszködik Ulrich, legalábbis Schärer szerint ez a regény történeti sík alatt szunnyadó magva. S Musil legnagyobb, úttörõ érdemét éppen ennek a vívódó kiútkeresésnek az ábrázolásában látja, abban, hogy hamarabb reagált a huszadik század talán legfontosabb patologikus jelenségére, mint a tudomány, sõt, diagnózisa meglepõen pontos.
  A pszichoanalitikus szemszögbõl értelmezõ Schärernek természetesen a fõhõs gyermekkorából kellett kiindulnia, s valóban, idézetek sorával dokumentálhatta, hogy Ulrich korai élményei különösen “termékeny” talajnak bizonyultak a nárcisztikus személyiség kialakulásához. Az anya korai elvesztésével az idealizáció “egészséges”, a késõbbiekben párkapcsolatokra átforduló folyamata törést szenvedett. Miután az apai személyiség az idealizációra alkalmatlan, a kompenzáció tehát lehetetlen volt, s az anyáról történõ leválás folyamata elmaradt, az egybeolvadás archaikus vágya elevenen élt tovább a gyermek formálódó személyiségében.
  Ulrich további szocializációja korunk új, a nárcisztikus problémák egyre szélesebb körû elterjedéséért felelõs szocializációs típusának feleltethetõ meg, melynek során és eredményeképp a gyermeki tudattalanban konzerválódik az archaikus anyakép és egy diffúz, omnipotenciára törekvõ én-ideál teremtõdik. A félresiklott szocializáció végkifejlete az a sérült személyiség, akinek kielégülési vágya nem reális tárgykapcsolatokra, hanem a méhen belüli homeosztázis õsélményét õrzõ nárcisztikus egyensúlyélményekre irányul, aki elfojtja a felettes énje keltette bûntudatot, s akinek nem sikerül azonosulnia a posztödipális szülõreprezentációkkal - az ödipális konfliktus tehát nyitva marad. A nárcisztikus személyiségzavar gyakoriságának szociálpszichológiai okai is tettenérhetõk Ulrich sorsának alakulásában. Az apa szerepe fokozatosan csökken a családtól távol végzett munka és a válások miatt, aminek következményeként a szocializáció elõterében már nem az apával vívott tekintély konfliktusok állnak, hanem az anyáról való leválás képtelenségébõl fakadó problémák, az anya-gyermek szimbiotikus kapcsolatának továbbélése a tudattalanban.
  A “szülõ idealizációja - leválás - új idealizációs tárgy megtalálása” lett volna tehát az a normális fejlõdési út, melyrõl nem lehet büntetlenül letérni. Az egyetlen igaz utat elhagyó ember ellentmondásosan hasadó, nárcisztikus személyiséggel fizet: összefogó középpont híján gyenge, a szétesés állandó fenyegetettségében élõ énre egyfelõl, és az elõbbit kompenzáló grandiózus, korlátlan vágyakkal és önbizalommal teli énre másfelõl. A társadalmi anómia még erõsíti is a nárcizmus pozícióját, még egy további fenyegetõ tényezõt jelent az egyébként is gyenge reális én számára.
  Ulrich kétségei, kérdései, bizonytalan tapogatózásai, válaszkeresõ utópiái épp úgy beilleszthetõk a nárcizmus ezen pszichológiai, mint egy, a pszichológiaival vitatkozó egzisztenciális, filozófiai értelmezési mód interpretációs keretébe. A regényt olvasó látásmódja, szellemi habitusa - így az enyém is -, persze eleve meghatározza, melyik értelmezési, értési összefüggésben helyezi el a musili sorokat. Nem kívánom elvitatni Schärer “igazát”, s ennek, irodalmi mû befogadásáról lévén szó, nem is lenne sok értelme. Mégis, akár Musil saját, regényére és e mûvön túlmutató szemléletmódjára vonatkozó értelmezését tekintjük (“Igen, itt egy egész életfilozófiát építettem fel” - írja A tulajdonságok nélküli emberrõl a naplójában [Musil, 1983, 929.]. Akár úgy közelítünk Ulrichhoz, hogy a lehetséges legnagyobb önmérsékléssel nem engedünk prekoncepcióinknak, ellenben hagyjuk a mûbõl magából kibontakozni a kimondott értelmét, mindkét esetben el kell vetnünk a nárcizmus sémájának Ulrichra való alkalmazását. Nem okoz persze Schärernek sok fejtörést, hogy miként védhetné meg álláspontját, hiszen csak azt a régi, sokszor felhangzó érvet kell segítségül hívnia, amely szerint a kész mû önálló életet él, s a benne elrejtett “üzenet” akkor is ott van, akkor is hat, ha az alkotónak esze ágában sem volt azt “beleteremteni”, vagy legalábbis tudatosan nem törekedett ilyenfajta üzenetre. Ebben igaza van Schärernek, csakhogy Ulrich nárcisztikusan torzult személyiséggé avatása ellen nem csak Musiltól, vagy szigorúan a regénybõl meríthetünk ellenérveket, sõt talán nem is azok a valóban súllyal bírók. Ami engem az õ pszichológiai interpretációjában valójában zavar, az ennek az értelmezési módnak a pszichikai és egzisztenciális viszonyára vonatkozó, önmaga elõtt is tisztázatlan, implicit elõfeltevése. Ezért a következõkben nem mennék végig azon pontok mindegyikén, ahol a két (pszichológiai és filozófiai) értési mód ütközik, hiszen az egyes eltérések mögött, azokat tápláló forrásként egy elvi konfrontáció húzódik, hanem csak Ulrich személyiségének, szemléletmódjának és vágyainak néhány olyan csomópontját emelném ki, ahol a két interpretáció a leghatározottabban ellentétes végkövetkeztetés felé halad.
  Ulrich tulajdonságnélkülisége, pontosabban a magát szilárd, önteremtõ egységnek tudó én önbizonyosságának, a határozott énérzésnek a hiánya nem más, mint az én-világ viszonynál átfogóbb, a valóságot mint valóságot érintõ szemléletmód, a lehetõségérzék elágazása, énre vonatkoztatása.

  “Ha ... létezik valóságérzék ..., kell lennie olyasvalaminek is, amit lehetõségérzéknek nevezhetünk. Akiben ez él, nem mondja például: Itt ez vagy az történt, történik majd, kell történnie; hanem rájön: Itt valami történhetne, alkalmasint vagy okvetlen megtörténhet; s ha valamirõl azt hallja“ hogy épp úgy van, ahogy van, arra gondol: Nos, lehetne bizonyára másképp is. Tehát a lehetõségérzéket olyan képességként határozhatjuk meg, amelynek segítségével elgondolhatunk bármit, ami lehetne is éppen, és nem tartjuk fontosabbnak nála azt, ami éppen van” (Musil, 1977, I. kötet, 18.).

  Musil nagyon jól tudta, hogy azok, akik csak valóságérzékkel rendelkeznek, akik tehát az épp-így-itt-most valóságát az egyetlen realitásként fogadják el, s egyetlen egészségesen életrevaló életstratégiának a hozzá való alkalmazkodást vagy a mértékletes reformját tartják; akik minél mélyebben bele kívánják növeszteni magukat és a többieket ebbe az épp-így sikeredettbe, csak hogy ki ne billenjünk belõle ¾ nos, ezek az emberek könnyed legyintéssel intézik el az õ lehetõségérzékkel felruházott hõsét:

  “Ha dicsérni akarják, idealistának is nevezik az ily bolondot; akárhogy is, mindenképpen életgyengeségre célozgatnak, mely a valóságot vagy nem képes üstökön ragadni, vagy kényeskedve kitér elõle, a valóságérzék hiánya tehát tényleges fogyatékosságot jelent nála” (uo. 19.).

  Schärer ítélete, mely Ulrich lehetõségérzékében csak tagadást, menekülést, félelmet, s e félelem megszépítõ racionalizálását, a nárcisztikus személyiség magamentési kísérletét látja, mellyel az megpróbál a szükségbõl erényt kovácsolni ¾ ez az ítélet a szemellenzõs valóságérzéké. Hiszen Musil és fõhõse azzal a belátással a tarsolyában, hogy az “itt és most” valóságának szentségét csak mi hazudjuk magunknak, nem menekülni kezd, nem valami elõl, hanem valami felé igyekszik.

  “A lehetséges azonban nemcsak ideggyenge egyének álmodozásait öleli fel, hanem Isten fel nem serkent szándékait is” (uo.). “... hiszen a világ Isten folyamatos mûve, aki tudja jól: minden másképp is lehetne” (uo. 22.).

  Szemléletünk egy bizonyos “töltése” önmagában még nem sokat mond, csak akkor minõsíthetjük, ha az irányát is ismerjük. Mint minden szellemi állásfoglalás, a lehetõségérzék is ambivalens potencialitásokat hordoz magában. Épp úgy szolgálhat a valóság elõli megfutamodás (ebben igaza van Schärernek), mint új valóságot teremtõ aktusok elvi támaszaként, s Musil esetében ez utóbbiról van szó (ezt nem látta, vagy nem akarta meglátni Schärer). Az az új valóság, amelynek vonzó távlata az egész regényen átível, mely Ulrich minden lépését motiválja attól az elsõ, sorsfordító döntésétõl kezdve, hogy egy évre szabadságoltatja magát korábbi életébõl: az egzakt élet valósága lenne.

  “... esetleg megpróbálhatnánk egzaktul élni ... Azt jelentené tehát ez körülbelül, hogy hallgatunk ott, ahol nincs mondanivalónk; csak azt tesszük meg, ami szükséges, ha egyebekben nincs különösebb elintéznivalónk; és ami a legfontosabb, érzéketlenek maradunk, ha nem támad fel bennünk a leírhatatlan érzés, hogy ki kell tárni a karjainkat, és magasba emel bennünket a teremtés árja! Megjegyezhetõ erre, hogy ennek következtében lelki életünk nagy részét be kellene szüntetnünk, de hát ez talán nem is lenne oly fájdalmas veszteség” (Musil, 1977, I. kötet, 345.).
“A hétköznapi életben nem motiváció szerint cselekszünk, hanem szükségszerûségbõl, ok és okozat összefonódásából; persze ebben az összefonódásban mindig van belõlünk is valami, amiért szabadnak hihetjük magunkat. Ez az akaratszabadság az embernek az a képessége, hogy szabadon teheti, amit önkéntelenül akar. De a motivációnak semmi köze az akaráshoz; a motiváció nem osztható kényszer és szabadság ellentétére, mert itt a legmélyebb kényszer hat, s a legmagasabb rendû szabadság érvényesül. ... A festõ, aki 'valamit' akart festeni, még ha 'egyéni felfogásban' is, most 'magáértvalót' fest, a lelke-üdvéért-valót fest, és csak ilyen pillanatokban van valóban motívuma, egyebekben ezt csupán elhitetni igyekszik magával” (Musil, 1977, III. kötet, 241.).

  Azért idéztem ilyen hosszan Ulrichot, Musilt, mert azt hiszem, eme mondatok mellé már nem kell különösebb kommentár, hogy belássuk, mennyire semmi köze sincs az egzakt, a motivált élet musili utópiájának sem a felvilágosodás racionalizáló reményéhez, sem a regresszív feloldódástól való félelem racionalizálásához, mindahhoz, amivel Schärer meggyanúsította. Nem életünk öncélú racionalizálása csábította Musilt, s ezt a “vádat” életútja ismeretében nem is gondolhatja senki komolyan. Nem, az egzaktság csak eszköz ahhoz, hogy érzéseinket, morálunkat, élményeinket megfeleltessük annak, amit magukban ígérnek. Le kell hántanunk gondolatainkról, érzéseinkrõl, vágyainkról minden nem feltétlenül hozzá tartozót, minden esetlegességet, vagyis egzaktaknak kell lennünk ahhoz, hogy igazán érezzünk, hogy valóban arról gondolkodjunk, amirõl szeretnénk. A motivált, egzakt élet élésének esélyét pedig az a lehetõségérzék õrzi, mely a látszat mögé tekintve megtalálja az “itt-most-így” által elfedettet:

  “Mértéktelenül túlbecsüljük a jelenbeliséget, a jelen érzését, azt, ami létezik; úgy értem, ahogy maga például itt van velem ebben a völgyben, mintha kosárba dugtak volna minket, és a pillanat fedele ránk csapódott szépen. Túlbecsüljük a dolgot. Megjegyezzük majd. És talán még egy év múlva is emlékezni fogunk rá, hogy itt álltunk. Ám az, ami valójában mozgat minket, legalábbis engem, az - óvatosan szólva; nem akarok magyarázatot vagy nevet keresni rá! - mindig bizonyos ellentétben áll az átélés e módjával. Háttérbe szorítja a jelen; mert ilyen módon nem lehet jelenvaló” (Musil, 1977, I. kötet, 407.).

  Az én fenyegetettség-érzésének musili összetettsége is egy pontba sûrûsödik, egyszerûsödik Schärer interpretációs keretében. Egyszerûen a nárcisztikus személyiségzavar tünete lesz, s Ulrich ráépülõ filozófiája csak egy nárcisztikus személyiség kísérlete arra, hogy saját neurózisát történetivé, ontológiaivá, egzisztenciálissá tágítsa. A következõkben arra szorítkozom, hogy rekonstruáljam Musil énvesztésrõl szóló gondolatait, s aztán döntse el ki-ki maga, vajon jogos volt-e a schäreri redukció, avagy hogy igazolja tézisét, megerõszakolta Musil szellemét.
  Musil a tulajdonságnélküliség, az énvesztés veszélyét három egymásra le nem fordítható, egymástól függetlenül keletkezõ és ható forrásból eredezteti. Az elsõ, legismertebb, ezerszer elemzett az elidegenedés történeti folyamatának eredményeként elõálló eltömegesedés. A második, immár nem történeti, hanem egzisztenciális forrás az események, a környezet énteremtõ képessége:

  “... az embereket csak kevéssé, külsõségesen érinti életvitelük, illetve az élet, mely viszi õket” (Musil, 1977, I. kötet, 179.).
  “Életük derekán alapjában véve nagyon kevesen tudják már, hogyan is jutottak el önmagukhoz, élvezeteikhez, világnézetükhöz, hogyan jutottak feleségükhöz, jellemükhöz, hivatásukhoz és sikereikhez; azt azonban érzik, hogy most már nem sok minden változhat. Megállapíthatnánk továbbá, hogy csalódás áldozatai mindannyian, hiszen sehol sem lelhetjük elegendõ okát annak, hogy minden épp úgy történt, ahogy történt; történhetett volna másképp is; mert az eseményeket õk maguk befolyásolhatták a legkevésbé, többnyire mindenféle körülményektõl függtek ezek, más egészen más emberek hangulatától, életétõl, halálától, és adott pillanatban legfeljebb csak feléjük sodródtak. ... Még sokkal furcsább azonban, hogy az emberek nagy többségének fel sem tûnik a dolog; adoptálják az új jövevényt, akinek élete beépült az õ életükbe, élményei mintha az õ tulajdonságaik kifejezései lennének, sorsa az õ érdemük vagy tragédiájuk” (uo. 181.).

  Az ebben az értelemben vett tulajdonságnélküliség nem Ulrich, vagy a nárcisztikus személyiségek sajátja. Tulajdonság nélküli emberek vagyunk mindannyian, ha napjaink eseményeinek sodrására bíztuk azt, akit teremtenünk kellett volna: magunkat. Az események a maguk logikájának fonalára fûzõdnek, s az egymásrakövetkezés kauzalitásával lassan megfojtják az önteremtés valaha talán még eleven vágyát.
  Az énbizonytalanság harmadik komponense az átélõ énre vonatkozik, az önmagát az átélésben magánál tudó személyre.

  “Az az emlék, hogy (gyermekkorában - S. A.) megbüntették, ez a 'valami', amihez semmi köze nem volt immár, úgy jelent meg képzeletében, mintha gyermekkori cipõjét pillantaná meg a földön, amelyhez ugyancsak semmi köze... Ez a 'semmi-közöm-hozzá' is azt fejezte ki valamiképpen, hogy az ember élete során soha nincs jelen teljesen magában” (Musil, 1977, II. kötet, 51., kiemelés tõlem).

  Ez a “soha” azért nem az utolsó szava Musilnak, hiszen az anderer Zustand misztikus élményének misztikuma éppen abban a mindennapi valóságunkból teljességgel hiányzó paradoxonban rejlik, hogy benne létezve egyszerre vagyunk jelen hiánytalanul az énben és a nem-énben.

  “... ebben a világban nincs sem mérték, sem pontosság, sem cél, sem ok, jó és rossz egyszerûen megszûnnek... és minden ilyen vonatkozás helyére létünk dolgokkal és más élõlényekkel való áradó-apadó összefolyása lép. Olyan állapot, melyben a dolgok képe nem praktikus céllá, hanem szótlan élménnyé válik” (Musil, 1978, VIII. kötet, 1144.).

  A “másik állapot” élményében megszûnik kint és bent, ez a valóság nem tud a másikról, a mindennapok objektumra és szubjektumra hasadásáról. A létezõk elkülönültségét felfüggesztõ létérzés misztikus, de egyszerû állapota mindenkinek felkínálkozik, aki csak nem keményíti meg magát.

  “Misztika: Csak azt tanácsolhatom minden olvasónak: heveredj végig egy szép, vagy akár szeles napon is az erdõben, akkor mindent megtudsz magad” (Musil, 1977, III. kötet, 791.).

  Schärer a lét szelíd szeretetének musili “másik állapotában” is egy nárcisztikusan motivált regressziót lát, az anya-gyermek kapcsolat széttörésével elvesztett édent visszavágyó sérült személyiség valóság elõli megfutamodását. Kérdés, vajon ugyanígy ítéli-e meg például a Martin Buber gyûjteményes kötetében (Buber, 1984) kitárulkozó ókori és középkori misztikusok eksztatikus élményeit is? Bár a valódi kérdés mégcsak nem is ez. Sõt mégcsak nem is arról a közhellyé koptatott igazságról van szó, mely szerint esetenként éppen a neurotikus, a pszichésen sérült személyiség lehet érzékeny olyan veszélyekre, melyekben mi “egészséges” többiek is élünk, de amelyekrõl nem tudunk, vagy amelyeket önvédelembõl elhazudunk magunk elõl. Bár ez Schärerrel szemben is lehetséges ellenérvként kínálkozik. Ulrich énbizonytalansága nem tekinthetõ-e csak õszinte, a végsõkig következetes szembenézésnek a mindannyiunk énjét fenyegetõ erõkkel? Vajon Ulrich, Musil belátása, mely szerint sokkal inkább az események, a körülmények teremtenek nekünk tulajdonságokat, mint mi magunknak, nem érvényes-e sokunkra? Hányan állíthatják magukról nyugodt szívvel az ellenkezõjét? Vajon életünk jelentõs részét nem énüres pillanatok teszik-e ki? Úgy hiszem, nagyon önhitt normalitás az, mely nem ismeri fel a neurózisban a maga szokásosnál élesebb kontúrokkal kirajzolódó tükörképét.
  De amint már jeleztem, nem ez a schäreri interpretációval kapcsolatos rossz érzésem legfontosabb forrása, hanem az a gesztus, amellyel a legkisebb kétely nélkül azonnal pszichésnek nyilvánít és pszichológiai sémába gyömöszöl egy megértési, átélési módot, mihelyt jellemzõi megfelelni látszanak egy pszichológiai eset tüneteinek. Ezt az ítélkezési eljárást két szempontból is elhamarkodottnak és végiggondolatlannak tartom. Egyrészt, mert Musillal együtt hiszem, hogy a humán szférában csak az induktív szemléletmód juthat el a megértésig, hogy emberi viszonyainkra, kapcsolatainkra, saját magunkra nem eröltethetünk olyan törvényeket, melyek a személytõl, e törvények alanyától függetlenül érvényesek. Vagyis például attól, hogy Ulrich élményeinek, megértésének mikéntje azonosnak látszik egy nárcisztikus személyiség cselekvési, átélésbeli, megértési aktusaival, még korántsem biztos, hogy valóban nárcisztikusan sérült emberrel van dolgunk, hogy a történet valóban róla szól. Ahogyan Musil Ulrich alakjában valóban éppoly kevéssé akart egy pszichikai defektust, mint egy követésre szánt mintát ábrázolni. Ulrich nem “beteg” személyiség, de nem is “pozitív” hõs, hanem “eszmealak”, akiben az Ember egzisztenciája ölt testet. S ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy Musil mindenkinek, mindennek lerója, ami neki jár: egyik szemével az igazságra tekint (a valóság minden irányban nyitott; az én teremtõdik és nem teremti magát; oly kevéssé vagyunk jelen magunkban...), a másikkal azonban a mindennapok élni-tudás kényszerére figyel, arra, hogy mégiscsak döntenünk kell, hogy a praktikum szférájának énteremtõ és énhiányos órái elkerülhetetlen realitások - s végül e két optikából áll össze az egyetlen, összetett kép. Nem élhetünk meggyõzõdés nélkül, miközben tudnunk kell, hogy annak igazsága nagyon is feltételes. Nem egzisztálhatunk folyamatosan a “másik állapot” misztikus tökéletességében, de nélküle sem...
  Annak, hogy Schärer félreértette Musilt, hogy pszichikainak tekintette az egzisztenciálist, van egy, a pszichológiát állandóan kísértõ túláltalánosításnál konkrétabb, kimondottan Musilt érintõ oka is. Musilt még az õt személyesen ismerõk közül is sokan úgy jellemezték, mint kivételesen racionális személyiséget. Ezt a vélekedést veszi át Schärer is. Az elsõ benyomás felületessége azonban csak igen ritkán találja el a valóságot. S legkevésbé akkor, ha Musilról van szó. Aki valóban rá figyel, aki valóban õt hallgatja, és nem a maga prekoncepcióját akarja kihallani belõle, az valami magányos, egészen különös hang élményével lehet gazdagabb. Musil úgy fonja egymásba racionális praktikum és nem-racionális átélés szálait, hogy eloldozhatatlanságukban a racionális megmenekül az önhitt mindenhatóság-érzettõl, mert tud a másik valóságról, ami nem õ; a nem-racionális pedig megmenekül a tevékenység megölésétõl, mert tud a saját korlátairól. Arról, hogy a magát neki átadó én cselekedni kényszerül, ami az õ valóságától idegen, s arról, hogy csak ritka pillanatokra maradhat magára az énnel. Ész, megfontolás pedig még soha nem alkotott ilyesfajta belátást. Nem véletlenül. A “másik valóság” misztikuma élmény, s nem racionális folyamat eredménye. Aki alkata folytán egyetlen valóságba záródott, vagy aki félelembõl abba zárta magát, az soha nem talál el a létélményig ¾ vágjon neki bármily éles rációval is az oda vezetõ útnak. Nem ítélem el ezeket az embereket, ahogy Musil sem tette, ahogy õ is gyengéd megértéssel ábrázolta az egy-valóságra szabott Tuzzit. Nincs is semmi jogom az ítélkezésre, már csak azért sem, mert talán legkevésbé ezek az emberek tehetnek korlátozottságukról. De azt igenis elvárhatom, elvárhatjuk tõlük, hogy õk se ítélkezzenek valamirõl, amirõl nem “tudnak”, amit nem éltek át. S ne tekintsenek azonnal defektusnak valamit csak azért, mert az õ nézõpontjukból annak tûnik. Schärer nárcizmus-koncepciója olyan olvasónak a mûértése, aki kívülrekedt egy élményvilágon, s most az író, a fõhõs valóságfélelmének racionalizálását látja ott, ahol valójában saját élményszegénységének a racionalizálása folyik. Ami Schärer, az egy-valóságban létezõ ember szemében nárcisztikus defektus, például Ulrich kísérlete az én és a tárgy közötti határ feloldására, az az én szememben egy egzisztenciális lehetõségre való fogékonyság. Míg Ulrich és Agathe vérfertõzõ viszonya Schärer szemszögébõl nárcisztikus eredetû “kisiklás”, filozófiai nézõpontból ez az igaz, tisztán a másik lényegét kutató szerelem megtalálásának kísérlete. Ami Schärer szerint hiány, Ulrich empatikus képességének hiánya, az más beállítódással nézve pozitívum, állítás: a hazug empátia helyett valódi megértés, megélés keresése...
  Az élmény híján élményrõl ítélkezõ hamis gesztusa azonban csak az egyik oka annak, hogy felületesnek és elhamarkodottnak látom Schärer értelmezését. A félreértés másik oka pszichikai és egzisztenciális viszonyának tisztázatlansága, illetve a kettõ kapcsolatát érintõ kérdésfeltevés elmaradása. És itt már nemcsak egy irodalmi mû interpretációjáról van szó, hanem általában a pszichológia szemléletmódjának hiányosságáról. Mégis induljunk el Musiltól, Ulrichtól. Két valóságban, a racionális és a misztikus szférájában élõ ember tárja elénk küszködését, mellyel újra és újra nekirugaszkodik e két valóság végezetül sikertelen harmonizáltatásának. Nos, amint egy pszichológus hallgatja meg õt, azonnal minden áttekinthetõ, egyértelmû, és egyszerû lesz. Csak belepillant a lelkébe, s az azt “elõállító” élettörténetébe, és menten kiderül: semmi különös nincs itt, csak egy nárcisztikus személyiség. A “betegség” tünetei éppolyan jól ismertek, mint a kiváltó okok, s az okokat megszüntetõ terápia lépései. Semmi egyéb dolgunk nincs, mint a sokszor bevált terápia elindítása. A végeredmény egy funkcionálni képes személyiség.
  Csakhogy Heideggerrel szólva:

“Az orvosi segíteni akarás esetén azt kell szem elõtt tartanunk, hogy mindig az egzisztálásról, nem pedig valaminek a funkcionálásáról van szó. Ha csak az utóbbit szándékoljuk, egyáltalában nem segítünk hozzá a létezéshez (zum Dasein). Ez pedig a célhoz tartozik. Az ember lényege szerint segítségre szorul, mert mindig az a veszély fenyegeti, hogy elveszíti önmagát, hogy nem képes önmagával zöldágra vergõdni. Ez a veszély az ember szabadságával áll összefüggésben. A betegnek-lenni-tudás egész kérdése lényének tökéletlenségével függ össze. Minden betegség szabadságunk (egy részének) elvesztése, az életlehetõség korlátozása. 'A pszichoanalitikus élettörténet' egyáltalán nem történet, hanem valamifajta naturalista oksági láncolat, ok és okozat lánca, ráadásul annak is egy konstruált válfaja” ¾ jelentette ki Heidegger az egyik, Freudról és a pszichoanalízisrõl szóló beszélgetése során (Heidegger, 1994. 48).

  Én nem tagadnám kategorikusan, hogy az élettörténet magyarázat, márcsak azért sem, mert véleményem szerint soha, egyetlen magyarázó elv sem fedi le mégcsak féligmeddig sem a megérteni kívántat. Ám megkérdezném: nem találkozott-e a pszichológus olyan esettel, amikor például egy öngyilkosságra semmiféle szokványos okot nem talált, feltéve, hogy nem erõszakolta rá valamelyiket az általa már jól ismertek közül? Nem találkozott-e olyan emberrel, akinek problémái valami mélyen benne gyökerezõ valóságidegenségbõl, s nem ad hoc élethelyzetébõl, vagy múltjának feldolgozatlan emlékeibõl eredt? “Valóságidegen” abban az értelemben, hogy nem képes csak ezen az idõn és téren belüli, praktikus viszonyulást követelõ síkon belül létezni, mert talán feltárult elõttük egy másik, idõtlen és végtelen, elválasztottságot nem ismerõ létmód is. Nem tévedt el Önökhöz még senki ezek közül az emberi egzisztencia lehetõségeit teljességgel megélõk közül? Musil maga is közülük való volt. Nem pszichológiai eset, hanem az emberi létezés variációira, buktatóira érzékeny rezonanciával “megáldott” ember. (Áldás ez az érzékenység vagy nem, ki tudja biztosan?) S ha így van, van-e esélye a pszichológusnak, aki terápiával akar hadakozni az emberi egzisztenciával adott ellen, s ami ennél is fontosabb: van-e értelme e hadakozásnak? Nem lopná-e meg a másik gazdagságát, s nem szegényes féloldalasság-e az az egy-valóság, amit a lemondásért ígér? Valószínûleg akkor ejtenénk igazán sebet rajtuk, bennük, ha megpróbálnánk õket lerángatni ebbe az egydimenziós valóságba. De miért is tennénk? Hiszen krízisük oka nem az, hogy két valóságban élnek (ellenkezõleg, az az õ ajándékuk), hanem az, hogy minden erõfeszítésük dacára nem képesek megszüntetni a kettõ szakadását. Nincs tehát segítség? Ulrich örök szenvedésre van kárhoztatva, ráció és misztika összesimításának örök kudarcára?
  Inkább csak reményrõl beszélhetünk, mint határozott válaszról. Egy biztos, kívülrõl, verbálisan, racionálisan nem tehetünk semmit. Mégis, a két valóságot egymásba fonó kötésteremtésben talán segíthet valaki. Valaki, aki átélte már a kétfelé hasadtság kínját, aki így vagy úgy fellelte már az összekötõ hidat, s aki ezt a “tudást” élményszerûen közvetíteni képes. De hogy ez a valaki pszichológus-e...?

IRODALOM

BUBER, MARTIN, 1984. Ekstatische Konfessionen. Heidelberg: Lambert Schneider.
HEIDEGGER, MARTIN, 1994. In: “Freudról és a pszichoterápiáról”. In: Szummer Csaba és Erõs Ferenc (szerk.): Filozófusok Freudról és a pszichoanalízisrõl. Budapest: Cserépfalvi, 47-68.
MUSIL, ROBERT, 1977. A tulajdonságok nélküli ember. Budapest: Európa. Tandori Dezsõ fordítása.
MUSIL, ROBERT, 1978. Gesammelte Werke. Hamburg: Rowohlt.
MUSIL, ROBERT, 1983. Tagebücher. Hamburg: Rowohlt.
SCHÄRER, HANS-RUDOLF, 1990. Narzissmus und Utopismus. München: Wilhelm Fink.

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu