Louis A. Sass

A kételkedés eposza
Egyre gyakrabban harsan fel és hamarosan,
igen hamarosan állandó lesz...
- Wallace Stevens, Gay Waltz szomorú éneke

  Napjainkban egyes pszichoterapeuták egészen új módon kezdenek vélekedni saját munkájukról. A pszichoterápiai avantgárdnak nevezhetõ mozgalom követõi kiábrándultak a pozitivista és realista elõfeltevésekbõl, és szívesebben tekintik tevékenységüket a költészettel, a mûvészetekkel és a retorikával rokonnak. Tetten érhetõ a “mintha-filozófiájának” megkésett hatása, azé - századforduló óta a filozófiában és a mûvészetekben egyaránt uralkodó - elképzelésé, hogy az emberi tudás, a természettudományokat is beleértve, nem a világ empirikus tükrözése, hanem olyan invenció, amely arra szolgál, hogy az élményeket a különféle szükségletekkel és értékekkel összhangba hozzuk. Ha pedig ez a helyzet, miért ne aknáznánk ki az igazságnak nevezett dolog kreált és egyszersmind kreatív természetét? Ezen álláspont hívei közül sokan vallják, hogy amikor a terápia során az analitikus értelmezéseket alakít ki a betegrõl, akkor nem a külsõ vagy objektív valósággal való megfeleltetésre kell törekednie, hanem a belsõ koherencia nyújtotta szépségre vagy maximálisan kiaknázott retorikai hatásra, sõt érdemes a beteget az önmegértés relativista és tudatosan fikcionalista módjaira ösztönözni.
  Tekinthetõk a fenti fejlemények az esetenként “posztmodernként” emlegetett, globális kulturális tendenciák részének. Azonosak például a mai posztmodern írók és irodalmárok nézeteivel, akik tagadják, hogy az irodalom képes olyan kiváltságos perspektívával szolgálni, amelybõl szemlélhetõvé válik a külsõ valóság vagy belsõ élményvilágunk, továbbá, Christopher Norris szavaival, “elfogadják, hogy a valóságot létrehozzuk és nem felfedezzük, a regényeknek pedig, ahelyett, hogy valós élménydaraboknak adnák ki magukat, inkább saját irodalmi eszközeikre kellene felhívniuk az olvasó figyelmét”. (Más -és bonyolultabb - kérdés, hogy vajon ezek a nézetek kifejezetten az utóbbi évtizedek úgynevezett “posztmodern” mûveltségének, szellemiségének jellemzõi, vagy a modernizmus korábbi formáiban központi szerepet játszó elképzelések hiperbolikus ismétlõdései-e.)
  Ez a posztmodernnek nevezhetõ irányzat a pszichoterápián belül számos iskolában felüti a fejét és különféle formákat vesz fel. A jungiánus James Hillman például a pszichoterápiát olyan kreatív tevékenységként fogja fel, amely inkább rokon a mûvészetekkel, mint a mûszaki- vagy természettudományokkal. Családterapeuták, például Jay Haley és Paul Watzlawick régen felismerték - és megpróbálták kihasználni - azt a tényt, hogy az emberek közötti interakció bizonyos összetevõi, amelyek lehetnek akár teljes egészében fiktív összetevõk, módosíthatják magának az interakciónak a kialakult rendjét. Sõt, akad néhány olyan viselkedéssel foglalkozó terapeuta is, aki pragmatista, nem pedig pozitivista örökségét hangsúlyozva, felfedezte a társadalmi konstruktivizmust.
  Ez az irányzat azért a pszichoanalitikusok körében legmeglepõbb, mert hagyomány szerint õk kötelezték el magukat leginkább bizonyos realista feltételezések mellett mind a mélylélektani struktúrák (õsvalami, felettes én, tudattalan stb.) létezését, mind pedig a koragyermekkori emlékek fontosságát illetõen. (Az emlékek egyaránt lehetnek valódi események és csecsemõ vagy koragyermekkorban keletkezett fantáziák, lényeg az, hogy olyan eseményeket érintenek, amelyekrõl feltételezhetõ, hogy a múltban megtörténtek.) Mircea Eliade elképzelése érzékelteti ezen feltevések jelentõségét. Szerinte a kora gyermekkori élmények Freud-féle feldolgozása hasonlatos az istenek õskorában történõ korai, nagy jelentõségû események mitikus felfogásához. A korai életszakasz õseredeti történéseit posztulálva egy afféle idõnkívüli-idõt hozunk létre, egy kiemelt fontosságú, alapvetõ eseményeket tartalmazó korszakot, amely megelõzi történelembe való zuhanásunkat. Eredményképpen létrejön egy sor végsõ referens, amelyeken kutatásunk megpihenhet, és amelyek segítségével az esetlegesség érzése a végzet- és sorsszerûség érzésévé alakulhat át.
  Az utóbbi években pszichoanalitikusok, köztük Roy Schafer és Donald Spence nagyhatású munkái, valamint Richard Geha és Serge Viderman kevésbé jól ismert írásai megkérdõjelezték e realista feltevéseket, azzal érvelve, hogy a pszichoanalitikus értelmezések nem annyira felfedezések, mint invenciók, az emlékeket pedig többnyire kitalálják, nem pedig felidézik. A maguk módján ezek a gondolkodók mind azt hangsúlyozzák, hogy a nyelvi kifejezõerõ és a narratív koherencia igénye, amely hozzátartozik a döntõen nyelvi természetû pszichoanalitikus kezelésnek (és az esettörténetek megírásának), hajlamos rendszert kényszeríteni a beteg emlékeinek nyersanyagára. Úgy vélik, hogy, bár e rendszert lényegében nem az anyag implikálja, ettõl még lehet gyógyító hatása. Ezen írások relativista hangnemét jól érzékelteti Roy Schafer következõ kijelentése: “A múlt valamely változata mindössze múltbeli történetekrõl szóló történet. Az a múlt, amelyhez oly fatalista módon visszanyúlunk, pedig nem több, mint egy jelenben létrehozott történet, amelyet bizonyos célok érdekében igaznak és végsõnek tekintünk”. A legszélsõségesebb álláspont képviselõje, Richard Geha azt írja, hogy “minden az esztétikai képesség megnyilvánulása”. Számára “a pszichoanalitikus vállalkozás teljes mértékben fikciós természetû” és “határozottabban az irodalom egyik ágává kellene válnia”.
  Tekinthetjük a terület önmeghatározásában beállt változást “a történelem elõl való menekülés” megnyilvánulásának, amelyet Frank Kermode általános jelenségnek tart az értelmezõ tudományokban. E menekülést sokan üdvözlik állítólagos felszabadító hatása miatt, köztük a francia analitikus, Serge Viderman. Viderman szerint az analitikusoknak ajánlatos lenne feladni azt a hiú reményt, hogy rátalálnak a “sehol-sincs-múltra”, mert ez a kezünk közül kisikló valóság elméleti megállapításaink koherenciájára nézve zavaró ellentmondásokat szül”. Vallja, hogy a kutatás a múltbeli valóság után gúzsba köti a képzelõerõt. Szükségtelenül korlátozza a pszichoanalitikus gyakorlatot, amelynek igazi célja nem az önmagukban “szerkezet és ábrázolható alak nélkül való” archaikus élmények jelentéseinek feltárása, hanem jelentések aktív létrehozása. Donald Spence hasonló álláspontra helyezkedik kitûnõ, széles körben elismert munkájában, a Narrative Truth and Historical Truth-ban. Mivel szerinte a páciens múltbeli életéhez kapcsolódó tényszerû igazságok feltárása a feladat természetébõl adódóan olyan nehézségekbe ütközik, amelyek gyakorlatilag lehetetlenné teszik a vállalkozást, Spence azt javasolja, hogy a terapeuta az “esztétikai elv” megnyilvánulásaiként fogja fel saját értelmezéseit, amelyek csupán “mûvészi igazságigénnyel” léphetnek fel. Úgy tûnik, mintha Spence és Viderman ugyanúgy a leleményesség védelmére kelne a pszichoanalízis kapcsán, mint azt Oscar Wilde tette az irodalom kapcsán: “Mivel az életnek nincs, az irodalomnak pedig van formája, ezért az irodalom egyetlen specifikus értékét dobja el, amikor utánozni kezdi az életet”.
  Többféleképpen is értékelhetjük a fenti népszerû állásfoglalásokat és állításokat. Leginkább kézenfekvõ, hogy általánosságban megvizsgáljuk a relativizmus, a szkepticizmus és a fikcionalizmus általuk hirdetett változatainak érvényességét, hogy próbára tegyük ezen állásfoglalások belsõ koherenciáját, valamint, hogy feltárjuk, vajon mennyire megalapozottan utasítanak vissza alternatív tudásfogalmakat. Nem célom mindezt áttekinteni, de annyit szeretnék röviden megjegyezni, hogy az idézett posztmodern állítások zöme, különösen a szélsõségesebbje, bizonyos ellentétpárok naiv elfogadásán alapul. A huszadik század nagy gondolkodói (Wittgeinstein, Heidegger, Merleau-Ponty és nem kevésbé olyan újabb gondolkozók, mint Hilary Putnam) a maguk sajátos módján megpróbálták ezen ellentétpárokat ¾ például az igazság és értelem szubjektív és objektív felfogását vagy az abszolút bizonyosság és a teljes szkepticizmus ellentétét ¾ túlhaladni. Van valami meglepõ abban a lelkes, ünneplõ hangnemben, amellyel a relativizmus, a fikcionalizmus vagy az idealizmus ismert formáinak nemrégiben felújított változatait fogadják a pszichológiában és a pszichoanalízisben, mintha azok a legfrissebb filozófiai gondolkodás non plus ultrái lennének. Ezzel persze nem kívánom alábecsülni a posztmodern irányzat jelentõségét, amely elsõsorban az ortodox pszichológia természettudományos jellegének, objektivizmusának és pozitivizmusának megkérdõjelezésében és a hagyományos pszichoanalitikus értelmezés prokrusztészi természetének leleplezésében nyilvánul meg, valamint abban, hogy egyes szerzõk jogosan hívták fel a figyelmet a szubjektív projekció és a narratív csiszoltság szerepére a pszichoterápiás megértés kialakításában.
  Gondoljuk át most ezeket a kérdéseket egy másik nézõpontból, ezúttal nem az idézett álláspontok érvényességére vagy valóságigényére, hanem az életben, különösen a pszichoterápiás helyzetben kiváltott következményeikre figyelve. A relativizmus és a szubjektivizmus modern formáiban rejlõ mély egzisztenciális következmények, - különösen ezek felszabadító és szorongást kiváltó tendenciái - Dosztojevszkij és Nietzsche óta mind az irodalom, mind a mûvészetek uralkodó témáját adják. Bár saját bevallásuk szerint a posztmodern pszichoanalitikusokat a pszichológiai értelmezés hatása vagy retorikai ereje foglalkoztatja, ezen erõ minden bizonnyal legfontosabb elemét, a betegnek a szimbolikus reprezentációk hitelességébe vetett hitét - vagy annak hiányát - lényegében figyelmen kívül hagyják. Hiszen még ha el fogadjuk is, hogy az értelmezések anélkül is lehetnek hatékonyak, hogy hûen tükröznék az igazságot, abból még nem következik, hogy e hatékonyság ne függne a betegnek az értelmezések igazságába vetett hitétõl.
  Ez a mulasztás különösen szembeötlõ a Narrative Truth and Historical Truth címû munkában, amelyben Donald Spence közvetlenül egyetlen egyszer sem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy vajon a beteg hogyan viszonyul a könyvben felvetett problémákhoz. Spence figyelmét szinte kizárólag azon feltételezésének bebizonyítására szenteli, mely szerint a narratív értelmezés és a múltbeli történelmi valóság nem felel meg egymásnak, azt azonban nem fejti ki, vajon a betegnek tudnia kellene-e errõl a meg nem felelésrõl. Tekintettel arra, hogy a pszichológia és különösen a pszichoanalízis nagymértékben áthatja kultúránkat, s hogy az általános folklór részévé vált, naivitás lenne azt képzelni, hogy egy ilyen tényt eltitkolhatunk az analizált páciens elõl (nem is szólva az efféle - cinikus sámánkodáshoz vezetõ - titkolódzás etikai és pszichológiai problémáiról). Mindenesetre abból, ahogyan Spence a pszichoanalitikus értelmezés hatását leírja, az derül ki, hogy számára a páciens hite nem különösen releváns, talán még kártékony is, mert esetleg gyógyuláshoz vezet.
  Egy, a filozófiai esztétikából kölcsönzött elképzelés segítségével Spence kifejti, hogy nem annyira az értelmezésbe vetett hit gyógyító hatású, hanem annak referenciális igazságában való kételkedés felfüggesztése (ami, feltételezem, a hit és a kételkedés egész problémájának felfüggesztését jelenti). (1) Feltételezik, hogy a probléma felfüggesztése lehetõvé teszi a páciens számára, hogy “önmagát [az értelmezés] mûvészi és retorikai keretén belülre helyezze” és értékelje, hogy “nyelvi és narratív struktúrák zárják körül”. Spence azt tanácsolja, hogy a terapeuták hipotetikus, feltételes, ne pedig tárgyilagos hangnemet üssenek meg, olyan kifejezésekkel vezetve be értelmezésüket, mint “úgy tûnik, hogy...” vagy “vajon mondhatjuk-e, hogy...”. Szerinte a “klinikai hatást” olyan “esztétikai élményként” kellene felfogni, amellyel kapcsolatban az igazság (referencialitás, objektivitás vagy történelmi tényszerûség) fogalmának nincs semmi relevanciája. Spence elegáns, könnyed prózája magával sodorja az olvasót, akinek eszébe sem jut megkérdezni, vajon nem lehet-e a gyógyulás szempontjából kérdéses, esetleg káros a betegnek a történetek igazságában megrendült hite.
  A pszichoterápiás kezelés hatásának Spence-féle esztéticista értelmezése arra a huszadik századi esztétikában nagy hangsúlyt kapó elképzelésre hasonlít, hogy a mûalkotás önmagában elégséges, és elszökik az önmagán túl létezõ dolgokra való utalás közönséges aktusa elõl. Roy Schafer írásai sem nélkülözik az efféle esztéticista gondolkodásmód elemeit, a szerzõ azonban azt sem mulasztja el hangsúlyozni, hogy a pszichoterápia posztmodern felfogása egy másik (kapcsolódó) módon is hasznos lehet, amennyiben az fokozatosan tudatára ébreszti a pácienst a valóság perspektivikus természetére és saját magának a megértés létrehozásában játszott szerepére.
  Schafer szerint a pszichoanalitikus kezelés akkor nevezhetõ eredményesnek, ha hozzásegíti az analizált pácienst, hogy “saját életének sokoldalúbb, kifinomultabb és relativistább történésze legyen”. Fordítva egyet a tradicionális elképzeléseken, amelyek a hangsúlyt a jelen megértésére mint a múlt (elõzõleg tudattalan) megismétlésére helyezték, azt hangoztatja, hogy tudatosítani kell az analizált egyénben, hogy saját folyamatban lévõ interakciójának mily nagy szerepe van a múlt képzetének vagy eszméjének létrehozásában. “Amit múltnak nevezünk, azt meg kell tanulnunk úgy felfognunk, mint a múlt és a jelen kölcsönös értelmezését” ¾ írja Schafer. “Az idõ mindig jelenidejû. Az esemény mindig egy folyamatban lévõ párbeszéd”. Schafer kisebb hangsúlyt fektet arra, hogy a beteg hogyan reagál a narratíva és más értelmezések tetszetõs koherenciájára és nagyobbat arra, hogy értékelje a valóságnak nevezett dolog képlékenységét és felismerje saját történetfabrikáló elméjének alkotóerejét.
  Richard Geha valamivel pesszimistább, derridai csavart ad a dolgoknak, amikor egy nemrégiben közölt cikkének végén nem a kreatív, hanem a kritikai - vagy dekonstruktív - képességeinket hangsúlyozza. A pszichoanalízist “az emberi elme teremtette világok szüntelen faggatásaként” határozza meg, amely “folyamatosan dekonstruálja elõdeit - amennyiben hajlandó õket folytatni”. Geha modellként a posztmodern regényíró és irodalmár, Raymond Federman által támogatott irodalmat ajánlja, azt a fajta irodalmat, amely “saját narrációjának metaforája és aközben hozza létre magát, miközben írja magát..., vagyis olyan írás, diszkurzus, valóság..., amely a vallatás formáját ölti magára. Arról faggatja magát, hogy mit csinál, miközben azt a valamit csinálja, vég nélkül leplezi le saját csalárdságát, saját valódi természetét, az illúziót, a fikciót, valamint az élet illuzórikus és fiktív természetét”. Mind Schaferrõl, mind Geháról elmondhatjuk, hogy az analízis gyógyító erejét nagymértékben annak tulajdonítják, hogy a betegben tudatosul az analitikus folyamat alapvetõen relativista és fikcionális természete. Ezáltal leplezõdik le a valóság egészének alapvetõen teremtett természete, felszabadítva a beteget a saját merevségétõl, a sorsszerûség érzetétõl, amely abból származik, hogy túlságosan szó szerint veszi azt a történetet, amelyben történetesen él. A folyamatos alanyiasítás jelenségével állunk szemben abban a Geha által átvett általános dekonstrukciós elképzelésben, hogy minden teremtett dolog, például a történet, alapvetõen önreferenciális természetû, mindig saját teremtésének történetét meséli, nárcisztikus módon kérkedve a történetfabrikáló elme szabadságával és termékenységével.
  Persze nem csekély csábereje van a saját magunk megismerésén és létrehozásán át elért beteljesedés víziójának. A modern elme legmélyebben gyökerezõ vágyait szólaltatja meg. Nem vonható kétségbe, hogy az effajta felvilágosítás hasznos lehet pszichés fejlõdésük egy meghatározott pillanatában, meghatározott problémákkal küszködõ emberek számára. Kétségtelenül létezik sok olyan egyén, aki szenved életének merevségétõl, énképének túlzottan korlátozó voltától vagy a múlt túlságosan leszûkített, elszegényedett látomásától. Számukra igen hasznos lehet a fikcionalizmus és relativizmus eszméje. Mi van azokkal azonban, akik más természetû problémákkal küszködnek - akiket üldöz az üresség, értelmetlenség és elszigeteltség érzete, akik képtelenek tartós kapcsolatok kialakítására vagy nélkülözik az élethez elengedhetetlenül szükséges érdeklõdést, célokat, értékeket és ideálokat? Milyen hatással van a posztmodern vízió a korunkra oly jellemzõ szkizoid emberekre, a border-line és a nárcisztikus tünetekben szenvedõkre?
  A posztmodern pszichoanalízis legnyugtalanítóbb vonása az, hogy míg nagy tételben árulják a számukra a pszichoterápia igazságát és üzenetét alkotó esztéticizmust, relativizmust és fikcionalizmust, addig nézeteik sötét, nyugtalanító oldalát teljesen elmulasztják fontolóra venni. Mindez az emberi élet egzisztenciális bizonytalanságai iránt való vakságukról tanúskodik, annak ellenére, hogy az a modern irodalmi és filozófiai hagyomány, amelynek a posztmodern leszármazottja, gondosan feltárta e bizonytalanságokat. Nem kétséges (Geha és mások sem tagadják), hogy a relativizmus, a perspektivizmus, a fikcionalizmus, a szubjektivizmus és esztéticizmus azon változatainak, melyeket újabban “posztmodern” címkével szokás ellátni, legbefolyásosabb filozófiai atyja Friedrich Nietzsche. Érdemes azonban megjegyeznünk, hogy Nietzsche posztmodern recepciója gyakran leszûkítõ és figyelmen kívül hagyja e színes és összetett gondolkodó filozófiájának bizonyos aspektusait.
  Nem férhet kétség ahhoz, hogy Nietzsche hajlott a perspektivizmus felé. Erre utal szilárd és állhatatos szembenállása a platonizmussal és az esszencializmus minden formájával, amelyeket úgy határozott meg mint annak feltételezése, hogy “a dolgok önmagukban, értelmezéstõl és szubjektivitástól függetlenül rendelkeznek létalappal”. A hatalom akarása egyik passzusában azt a feltételezést kritizálja, amely szerint “értelmezésre és szubjektivitásra nincs feltétlenül szükség, mert egy dolog minden kapcsolatától megszabadítva ugyanúgy egy dolog marad”. Idõnként olyan nézetek mellett foglalt állást, amelyek emlékeztetnek a Schafer és Geha által javasolt relativizmusra és szkepticizmusra. Helyeselte például az “ösztönös hitetlenséget” és a “minden öröklött fogalommal szembeni abszolút szkepticizmust”, intett az “antropomorfikus tévedés” ellen, amely folytán az elme saját teremtményeit azonosítja a valósággal. Nietzsche Az erkölcs genealógiájában kijelenti, hogy “csak perspektivikus látás és perspektivikus 'tudás' létezik”. Ezért “minél több, minél eltérõbb szemekkel nézünk”, annál teljesebb képet kapunk. A Vidám tudományban a par excellence szabad szellemet dicsõíti, azt az embert aki “elhagy minden hitet és biztonság iránti vágyat, mert nagy gyakorlata van abban, hogy anyagtalan kötélen és lehetõségeken tartsa fenn magát és még a szakadékok közelében is táncoljon”.
  Fenti kritikái és hiperbolája ellenére Nietzsche mégsem támogatta teljes szívvel a relativista tendenciákat. Ha hitte is, hogy az igazságot létre kell hozni és nem lehet pusztán felfedezni, ettõl még nem mulasztotta el felismerni, hogy az ember nem veszi a fáradságot, hogy valamit létrehozzon, ha eleve nem hiszi, hogy felfedez valamit. Amennyire meg tudom ítélni, e tény elkerülte a posztmodern pszichoanalízis szószólóinak figyelmét, akik feltételezik, hogy pácienseiket ugyanúgy le fogja nyûgözni egy esztéticista, relativista vagy dekonstrukciós játék lehetõsége, mint õket.
  Érthetõ, hogy a pszichoanalitikusok, akik napjuk nagy részét ülve, passzív helyzetben töltik, és akik valószínûleg beleuntak az Ödipusz-komplexusba és az újabb keletû iskolák nem kevésbé megjósolható formuláiba, vonzódnak az utóbbi megközelítéshez. Az ilyen típusú analitikus megtiszteltetésként, szívesen ölti magára a kreatív mûvész vagy az esztéta köpönyegét.
  Számos beteg azonban egészen másként látja a dolgokat. Végtére is nekik az életükrõl van szó. Számukra bizonyos érzések - kiábrándultság, szomorúság, ambivalencia vagy félelem - súlya mellett eltörpül a szédítõ nietzschei magasságok nyújtotta panoráma. A történetek fabrikálásának gondolata veszít vonzerejébõl bizonyos emlékeik nyers, letagadhatatlan valóságának árnyékában. Ne feledjük, hogy a narratíva, meghatározás szerint mindig önmagán túli eseményekre utal. Minden történeti-történelmi narratívára, így a pszichoanalízisre is igaz az, hogy az általa tárgyalt események megtörténtek az elmondást megelõzõen. Nem vagyok benne biztos, hogy az írói ihlet (legalábbis abban a formájában, ahogy az emberiség történelme során jobbára elképzelték) lényegével összhangban áll annak a gondolata, hogy életünkrõl történeteket kotyvasztunk, anélkül, hogy e történetek hitelessége vagy szegényessége a létezõ alternatívák tömkelegéhez képest különösebben izgatna bennünket. Kétségkívül sokak számára tûnik az efféle vállalkozás hiábavalónak és öncélúnak. Hasonló problémák merülnek fel a Richard Geha által vallott, gyakorlatilag öndicsõítõ szkepticizmus kapcsán. Meglehetõsen unalmas az életet végeláthatatlan értelmezésként megélnünk, ha tudjuk, hogy se Ariadné fonala, se rejtett középpont nem létezik, de még egy valamire való Minotaurosz sem, akivel megküzdhetnénk.
  Eddig azokat az okokat soroltam, amelyek miatt a pszichoanalízis posztmodern megközelítési módjai kevésbé vonzóak lehetnek a beteg, mint az õt támogató terapeuta számára. Nem tagadható azonban az a tény, hogy ezek az értelmezések bizonyos fokig igenis bekerültek a közhasználatba. Feltételezhetõen befolyásolták a magyarázó, elemzõ pszichoterápiát, de azt nehéz meghatározni, hogy hatásuk pontosan mennyire széleskörû és mély. Érdemes ezért egy másik szempontot megvizsgálnunk, azt, hogy ez a fajta történet-, illetve értelmezésfelfogás milyen hatással van a betegre vagy az analizált személyre. Persze a posztmodern pszichoanalízis hívei, az irányzat jótékony hatását emelik ki, azt, hogy az felszabadultabbá, erõsebbé, rugalmasabbá és kifinomult módon öntudatosabbá teszi a pácienst. Ne hagyjuk azonban figyelmen kívül a többi, nyugtalanítóbb lehetõséget sem. Érdemes Nietzschéhez fordulnunk, aki a legegyértelmûbben tárta fel azokat az okokat, amelyek a szerinte a modern kor hajnalára oly jellemzõ szkepticizmus és perspektivikus fluiditás filozófiáiban rejlõ veszélyek és gyengeségek mögött állnak. Zavarra vagy enerváltságra, önmegkérdõjelezõ, sõt önpusztító zûrzavarra, valamint a szellemi nárcizmus lehetõségére figyelmeztet, vagyis olyan jelenségekre, amelyek nem kis szerepet játszanak korunkra jellemzõ neurózisok, személyiségzavarok és általános lelki problémák kialakulásában.
  Nietzsche “korunk figyelemre méltó tünetei” között tartotta számon “minden alapzat õrülten értelmetlen szétesését és elkopását, a szüntelenül folyó, bomló változásban való feloldódását”. Szerinte a történelmi és kulturális tudat új formái az embert túl sokféle létfelfogásnak teszik ki. A modern embert elvakítja a “hipertrófikus erény”, egy “túl éles, túl hirtelen és túl változékony fény” jelenléte. Ennek eredményeképp “horizontjai ismételten elcsúsznak”, ami képtelenné teszi “nyers vágyakozásra és akaratra”. Schafer és Geha fikcionalista relativizmusa, amely nem teszi lehetõvé, hogy az ember igazán komolyan vegye jelen önértékelését, mert állandóan készen kell állnia egy soron következõ önértékelés kialakítására, pontosan az efféle pusztító és gyengítõ hatás veszélyét rejti magában, különösen a már eleve szkizoid és nárcisztikus típusú problémákkal küszködõ embereknél.
  A szkizoid egyének hajlamosak saját érzéki benyomásaikat, emlékeiket és tetteiket anyagtalannak találni. Úgy érzik, üvegfal választja el õket a világtól, és hajlanak az elméletek, absztrakciók felé, vagy olyan belsõ gondolatfolyamatok foglalkoztatják õket, amelyek semleges nézõpontból haszontalannak tûnnek. A nárcisztikus egyének általában jóval szorosabban kapcsolódnak a társadalomhoz, de kötõdéseik múlékony és énközpontú természete megfosztja õket is a valós alapok érzetétõl és az üresség és elégedetlenség érzetét kelti bennük. Az ilyen típusú emberek aligha igénylik, hogy a perspektívák sokféleségét vagy az emberi létben rejlõ alkotó lelemény szerepét hangsúlyozzuk elõttük. Ezzel esetleg azt érjük el, hogy tovább fokozódik bennük az elszigeteltség vagy elégedetlenség érzése, amely tulajdonképpen a pszichoterápiába vitte õket.
  Nietzsche a perspektivizmust bíráló egyik leghatásosabb kritikájában azt írja, hogy “az élet egészének alapvetõ feltétele” az, hogy egyetlen perspektívából szemléljük: “Íme az általános szabály: csak egyetlen horizonton belül válhat minden élõlény egészségessé, erõssé és termékennyé; amennyiben képtelen horizontvonalat húzni maga köré, vagy túlzott önzésében nem hajlandó vízióját a másik által húzott horizontvonalon belülre szorítani, akkor vagy lassan vagy túl gyorsan sorvad, míg korai halála el nem jön”. Kritizálta azokat, akik átadják magukat “a kozmopolita nyughatatlan válogatásának, mindig újabb és újabb dolgok keresésének”, azon kor embereit, amelyben “a tudást túlzott mennyiségben, éhségérzet nélkül, sõt a szükségletekkel ellentétben habzsolják és ezáltal az megszûnik tettre ösztönzõ, átalakító erõnek lenni...”. Egy olyan szövegrészben pedig, amely nyugodtan olvasható a kortárs posztmodern irodalom és posztstrukturalista elmélet által meghatározott intellektuális fejlõdés kritikájaként, “a megismerés Don Juan-jának” koráról ír, arról a személyrõl, akibõl hiányzik a megismert dolgok iránti szeretet, mégis könyörtelenül hajszolja a tudást, míg végül “semmi sem marad, amire tovább vadászhatna, kivéve a tudás gyötrelmes hatását”. Annak a megvetett “elméleti embernek” az édestestvére õ, aki “a mítosz kiirtására szánta el magát” és “a leleplezés folyamatában talál legnagyobb kielégülést, mert abban saját hatalma nyilvánul meg”.
  Ulrich, Musil regényének, A tulajdonságok nélküli embernek anti-hõs fõszereplõje jól illusztrálja a relativista gondolkodás veszélyeit. E kiváló modern regény írója, Robert Musil fiatal korától mohó olvasója Nietzsche írásainak. Ulrich, aki Musil szemében a modern kor emberének képviselõje, rendkívüli mértékben öntudatos lény, aki folytonosan a létezés ezernyi módján és lehetõségén tûnõdik. A lehetõségek embere õ, gyerekkora óta konjunktívuszban él, és egyszer egy iskolai fogalmazásban úgy érvelt, hogy “feltételezhetõen még Isten is lehetõséget kifejezõ konjunktívuszban beszélne legszívesebben az õ világáról..., ugyanis mialatt megteremtette a világot már azon gondolkodhatott, hogy ugyanannyi erõvel másképp is lehetne”. Az eredmény negatív szabadságérzet, a létalap hiányának állandó tudata. Ulrich oly mértékben tudatában van “a figyelem ugrálásának, a szemizmok feszülésének és a lélek pillanatnyi ingázásának”, hogy számára még teste függõleges helyzetben tartása az utcán is óriási energiákat felemésztõ cselekedetnek tûnik. Nem képes megfeledkezni a perspektívák vagy kontrasztok jelentõségérõl, de sajátjában nem bízik, mert - amint a könyv egy másik szereplõje rámutat - Ulrich túlságosan is jól tudja, hogy “a dolgokról alkotott elképzelését mindig az adott kontextus határozza meg”.
  Ezért Ulrich különösen nehezen hoz döntéseket, legyen szó akár házának berendezésérõl, akár a pályaválasztásról; túlságosan könnyen hajlik az összes lehetséges alternatíva elõnyeinek figyelembe vételére. Teljesen elveszíti valóságérzetét, mivel ebben a hiper-reflexív állapotban semmi sem létezik “önmagában”, hanem csupán gondolkodó elméjének emanációjaként. Nem létezik más, mint “egy megjelenõ és tovatûnõ világ, egy világ aspektusai, amint egy fejen belül formát öltenek”. “[Ulrich] számára semmi sem állandó. Minden ingadozik, minden része egy egésznek, amely feltehetõen sok más egésszel együtt egy még nagyobb szuper-egész része, de errõl a szuper-egészrõl õ a legcsekélyebb ismeretekkel sem rendelkezik. Ezért minden válasza rész-válasz, minden érzése szempont csupán, és bármi legyen is egy dolog, neki nem számít. Neki, csak a dolgot kísérõ »létezési mód«, ez a sajátos ráadás számít.”
  Ulrich határozatlanságát nevezhetjük a Heidegger által “a világkép korának” nevezett jelenség tünetének. Ebben a korban, amelyet Descartes vezet be a tizenhetedik század közepén és amely a huszadik században érte el tetõpontját, a világot nem az embert körülfogó szilárd, külsõ valóságként élik meg, hanem egy nézetként - puszta szubjektív projekcióként, melynek léte az egyénbõl, az emberi szubjektumból vagy abból az emberi perspektívából, illetve szimbolikus rendszerbõl ered, amely magába foglalja.
  Ulrich pontosan tudatában van a létrehozás aktusában játszott saját, személyes szerepének. Érzékeli saját szemizmait, saját lelkének mozgásait, saját rátekintését a dolgokra. Azok közül, akik az utóbbi évtizedek kultúrájáról és érzésvilágáról írtak, sokan azt vallják, hogy az idioszinkretikus én és a személyes szubjektivitás érzete már a múlté, és helyét az irrealitás sokkal ismeretlenebb érzete veszi át, melyet a bennünket légkör módjára körülvevõ média képei hordoznak. Minél mélyebbre hatolunk ugyanis a posztmodern világba, annál inkább igaz, hogy a kép hatalma mindent elhalványít, hogy a kép megingatja és összedönti a régi távolságokat és különbségeket. Eltûnõben van az az elképzelés, hogy létezik valami idõben a kép vagy a szimulákrum elõtt, amit ez utóbbi nem képes megragadni. Hasonló a helyzet az igazi vagy belsõ én helyéül szolgáló idioszinkretikus vagy magánszférával. A távolság bensõség és elkülönültség érzetét keltõ régi pátosza, az elérhetetlen valóságtól elvágott legbensõ én érzete helyett egy olyan univerzumba lépünk, amelyben nincs se tárgy, se én, ahol csupán “én-tárgyak” nyüzsögnek, bennünket ellenállás nélkül kitöltõ képek és szimulákrumok.
  Az efféle mutációk soha nem abszolút módon, egyik pillanatról a másikra mennek végbe, ezért természetes a két állapot egymás mellett való létezése. A régi, egzisztencialista elidegenedés együtt létezik a hisztéria, az eufória és a rossz közérzet posztmodern jelenségeivel. Donald Spence fõképp az elõbbi rendhez tartozik, erre utalnak elméletének bizonyos elemei, “az igazi múltba és az emlékekbe” vetett szilárd hite, sõt esetenként vágyódása a velük való szorosabb kapcsolatra. Spence azonban kijelenti, hogy, csakúgy, mint a kanti Ding-an-Sich esetében, e forma nélküli, szavakba nem önthetõ világ gyakorlatilag elérhetetlen számunkra: “...a nyelv mindig beékelõdik a beteg által látott vagy érzékelt dolgok és élményeinek az analitikus beszélgetés során (átalakult formában) való megjelenése közé. A nyelv közvetítõ szerepe megakadályoz bennünket abban, hogy kapcsolatba lépjünk a tényleges emlékekkel vagy álmokkal.”
  Richard Geha, úgy tûnik, jobban otthon érzi magát a posztmodern korban és ezért könnyebb felszámolnia a biztonságos és az elérhetetlen iránti vágyódását. A múlt nem létezik, mindössze egy történet volt. Hovatovább, még az emberi elmérõl is - amelyet egyébként tekinthetnénk a posztmodern képzetes forrásának - azt állítja, hogy “mindössze a fikció státuszával rendelkezõ tisztán mitikus helyszín”. Geha szerint emiatt nem kell kiábrándulni vagy sajnálkozni, inkább örülni. Ezért, mintegy a Musil Ulrichja által tapasztalt gyötrõ, ámbár meglehetõsen komikus zûrzavar helyett, Geha a posztmodern regényíró Richard Federman üzenetét kínálja: aggodalomra semmi ok, hiszen “a valóság nem, vagy csak fikció formájában létezik”. A mimézis csupán álom, csak poézis létezik.
  Spence és Geha elméletének különbségét hasonlíthatnánk a Jean Baudrillard által felvázolt négy állomásból álló fejlõdésvonal fázisai közötti elmozduláshoz, amelyet “A szimulákrum felvonulása” címû, a valóság eltûnésének posztmodern jelenségérõl írt cikkében vázol fel. Az elsõ fázis bizonyos értelemben premodern, benne a képrõl (narratíváról vagy bármiféle reprezentációról) feltételezik, hogy a valóságot tükrözi vissza. Ez a kép jó látszat, a pszichoanalízis hagyományos, realista elképzeléseinek értelmében. A második fázisban a kép gonosz tulajdonságokat vesz fel, elleplezi vagy elferdíti a valóságot, amely ezáltal elérhetetlenné válik. Ez megfelel annak a Spence-féle elképzelésnek, hogy a csiszolt és világos történet szükségszerûen eltérít bennünket a valós tudattalan és a valós múlt fundamentális és szinte megfogalmazhatatlan komplexitásától. A harmadik fázisban a kép (a történet) látszatnak adja ki magát, de valójában a valóság teljes hiányát leplezi. Hasonlóra gondolhat Geha, mikor a pszichoanalitikus értelmezések és narratívák általános mûködését úgy jellemzi, mint ami a bolondját járatva velünk elhiteti, hogy létezik egy alapvetõ, sziklaszilárd valóság, bár igazából szó sincs róla. A negyedik és egyben utolsó fázis a szimulákrum (az eredet nélküli kép) fázisa. Geha örömmel üdvözölné ezt a fázist, mert benne a kép és fikció teljesen elhagyják a látszatok rendjét. Az értelmezések átlátszóvá teszik saját fikcionális természetüket, nem hivatkoznak semmiféle valóságra, mivel általánosan elfogadottá válik az a tétel, hogy bármerre nézünk is, mindenütt fikciót találunk.
  Van valami zavaró a létnek az utolsó fázisban végbemenõ homogeneizálódásában, mely során minden különbség szertefoszlik valóság és illúzió, igazság és tévedés, emlék és képzelet között. Hegel egy híres megjegyzésében azért szólta le a schellingi Abszolút fogalmát, mert arra a sötétségre emlékeztette, amelyben minden tehén fekete. Lehetséges, hogy a nyíltság, pluralizmus, kreativitás és sokféleség álarca alatt a posztmodern valami hasonlót, vagyis olyan leplezett abszolutizmust rejt, amely a pszichoterápiát kritikai élétõl, az életet pedig mélységétõl és ontológiai súlyától fosztja meg. Hiszen hogyan biztassunk valakit arra, hogy bizonyos igazán kellemetlen igazságokat elismerjen, különösen, hogy elismerje a tragikus dimenzió kompenzáló hatását nélkülözõ, piszkos, cseppet sem hízelgõ tényeket, ha közben azt vallja, hogy nincs különbség igazság és puszta fikció között, csak történetek vannak, amelyek további történetekrõl szóló történetekrõl szólnak? Mi akadályozza meg, hogy a pszichoterápia olyan kifinomult mûhellyé váljék, amelyben tetteinket megmagyarázhatjuk, önigazoló fantáziákat szövögethetünk és megelégedést találhatunk az önelégültségben és nárcisztikus “mindent-lehet”-ben?
  Az esztéticizmus, relativizmus, fikcionalizmus a lét elkopását vagy kiüresedését is magával hozhatja, amelyek hozzájárulhatnak a szimulákrum korát kísérõ jelenségek megjelenéséhez, “az érzelmek elhalásához” és a valós történeti idõ érzetének eltûnéséhez, mind a magánélet, mind a köz szférájában. Végül is az ember nem viseltethet valódi érzelmekkel puszta képek iránt, legfeljebb “intenzitásokkal”, olyan hideg, gyökértelen érzelemállapotokkal, mint a szédülés a dèja vu émelyítõ izgalma, a rejtélyesség, a tisztelettel vegyes félelem, az ámulat, az eufória és a súlytalanság gyomrot felkavaró érzete. Olyan igaz, szívbõl jövõ érzések, mint a szeretet, a gyûlölet, a szomorúság és az egyszerû öröm ki vannak rekesztve a posztmodern pszichoanalízisbõl, mert gyökereik a megélt testbe, élõ emberi lényekhez és valós tárgyakhoz való kötõdésbe és a végesség, lezártság és kockázat érzeteibe nyúlnak vissza.
  Jorge Luis Borges híres története, a “Tlön, Uqbar, Orbis Tertius” annak a létnek a fantáziadús, allegorikus megidézése, amelyet a kultúra hoz magával és amelyet a posztmodern pszichoanalízis szorgalmaz. A történetet szokás a posztmodern kvintesszenciájaként kezelni, amely, azon túl, hogy jól bemutatja Borges legfõbb motívumait, a relativizmus és a fikcionalizmus eszméit is dicsõíti. Bár valóban velejéig borgesi történetrõl van szó, a posztmodern ideológiáihoz való viszonyulása azonban jóval ambivalensebb, mint azt posztmodern olvasata sugallja.
  Borges, a “Tlön, Uqbar” narrátorának szerepébe bújva elmeséli, hogyan jut a történeten belüli Borges tudomására, egy titokzatos enciklopédia egyik kötete révén egy ismeretlen bolygó egész történelme: “...építészete, játékkártyái, mítoszainak félelme, nyelveinek moraja, uralkodói és tengerei, ásványai, madarai, halai, algebrája, tüze, teológiai és metafizikai vitái.”
  Tlön világának különös egzotikuma abban áll, hogy valójában szolipszisztikus, berkeleyiánus hely ez, ahol csupán egyetlen tudomány létezik, a pszichológia, és lakói egy sor mentális folyamatként képzelik el az univerzumot, a gondolatot pedig a “kozmosz tökéletes szinonímájaként”. E világot nem egyszerûen szubjektív idealisták lakják, de õk is hozták létre. A narrátor hamar megtudja, hogy Tlön világa hermeneuták és nihilisták titkos fraternitásának álmából született meg, kik azon tézis bizonyításának szentelték életüket, hogy “a halandó ember képes gondolat útján világot teremteni”, ezért megalkották Tlön elsõ enciklopédiáját.
  Tlön a posztmodern jelenségére oly jellemzõ relativista, fikcionalista és idealista tendenciákat magába foglaló szubjektivizmus szélsõséges ábrázolása. Ugyanaz a szubjektivizmus hatja át, mint a mai pszichoanalitikus avant-garde-ot. Benne a történetmondás elsõbbséget élvez a múlt föltárásához képest. Olyan írók, mint Thomas Pynchon és Jacques Derrida, valamint epigonjaik számára a filozófia nem lehet több dialektikus játéknál, a mintha-filozófiájánál, amely hiábavaló kísérletet tesz, hogy a világegyetem minden aspektusát megértse egyetlen nézõpontból. Tlönön a valóság az emberi elme függvényeként létezik, mint az az ajtó, amely eltûnik mikor már nem járnak keresztül rajta, vagy, mint az amfiteátrum romjai, amelyek viszont azért léteznek, mert közöttük jelen van néhány madár és egy ló. Tlönön egyedül a materializmus filozófiája számít botrányosnak, melynek szubsztanciáról és a lét folytonosságáról alkotott elképzelései érthetetlennek, sõt egyenesen nevetségesnek minõsülnek. A tlöni emberek elfogadják a kauzalitás Nietzsche által elkezdett és a Paul de Man-féle posztmodern gondolkodók által, az anyagi szekvencia pszichológiaira cserélésén keresztül továbbfejlesztett dekonstrukcióját. Számukra “puszta képzettársításnak számít az a gondolatmenet, amely a füstfelhõ horizonton feltûnõ képzetétõl, az égõ mezõn keresztül, a tüzet okozó félig elnyomott cigaretta képzetéhez vezet” - írja Borges.
  Nem kétséges, hogy Tlön bolygója, ahol a meghökkentõt tisztelik az igaz és a hasonló helyett, és ahol az egész filozófia a fantasztikus irodalom egy ágának minõsül, Borges állásfoglalásának kivetülése, aki maga is Poe, H.G. Wells, Berkeley és Schopenhauer filozófiájának rajongója volt. Ennek ellenére hiba lenne Tlön történetében nem látni egyebet, mint a relativizmus és idealizmus, a Derrida által egyszer “az igazság és eredet nélküli... világ... örömteli igenlésének” nevezett állapotát, “amely felkínálkozik az aktív interpretáció számára”, dicsõítését. A posztmodern eljövendõ uralmának próféciájaként is olvasható befejezésbõl kiviláglik, hogy Borges kritikusan távolságot tart Tlön szubjektivizmusától és fikcionalizmusától, és nem könnyen adja fel nosztalgikus ragaszkodását a realizmus és a józan ész nyújtotta biztonsághoz.
  Borges elmeséli hogy Tlön enciklopédiájának teljes sorozata, amelyet 1944-ben fedeztek fel, valamint a tlöni életmód annyira ámulatba ejtette az embereket, hogy a világot elárasztották az “Emberiség Legkiválóbb Alkotásáról” szóló kiadványok, kommentárok. Az embereket megbûvölte “egy rendszeres bolygó létének parányi, de súlyos tanújele”, el voltak bájolva ettõl “az ember tervezte labirintustól, melynek rendeltetése, hogy az emberek megfejtsék”. Mintha a valóság maga vágyott volna arra, hogy megadja magát (és meg is adta) ezen új rendnek, melynek vonzerejét Borges nem véletlenül hasonlítja az abszolutizmus azon különféle formáihoz - köztük a dialektikus materializmushoz és más totalitárius ideológiákhoz ¾, amelyekkel szemben a relativizmus és a fikcionalizmus gyakran határozza meg magát. A mintha posztmodern filozófiájának bajnokaival ellentétben, Borges nem mulasztja el észrevenni, hogy a fikcionalizmus és az öntudatos szubjektivizmus csakúgy lehetnek dogmatikusak és metafizikusak - és nem kizárt, hogy ugyanolyan veszélyes és elgyengítõ biztonságérzetet kínálnak ¾, mint az abszolutizmus egyértelmûbb formái.
  Egy olyan szövegrészben, amely finoman szólva másodrendûvé minõsíti a szabadságot és jelen-nem-létet magasztaló posztmodern dicshimnuszokat, Borges a tõle megszokott kétértelmû, de nem minden szomorú sóvárgást és érzelgõsséget nélkülözõ hangnemben leírja, hogyan “rombolták szét a tlöni viszonyok és szokások e világot”. Leírja, hogyan törölte ki Tlön harmonikus, de teljes egészében kitalált történelme a gyerekkorában uralkodó történelmet, amely legalább az igazság lehetõségét magában hordta: “emlékezetünkben már egy kitalált múlt foglalja el a másik múlt helyét, egy olyan múlt, amelyrõl semmit sem tudunk biztosan - még azt sem, hogy hamis”.

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu