Mind többen használják az internetet, sokan leltek virtuális kapcsolatra, nem kevesen valóságos társra is a „háló” segítségével. A technikai eszközök azonban – sem az internet, sem a telefon – nem helyettesíthetik a közvetlen emberi kontaktusokat. A társadalmi kohéziót és integrációt elsôsorban a valóságos kontaktusok s leginkább a rendszeres találkozással, együttléttel kohezionált intenzív erôs kötelékek biztosítják.
Megerôsítik az iménti következtetést egy újabb szociológiai vizsgálat eredményei is. A társadalomból való kirekesztettségtôl megóvó, a beilleszkedést, társadalmi integrálódást elôsegítô tizenöt válaszvariációt kínált a kérdôív, közülük kellett megjelölniük a válaszadóknak a véleményük szerint legfontosabbat. A megkérdezettek szerint az izolációt a felsorolt variációk közül elsôdlegesen a betegség és a munkaképtelenség eredményezi, ám a válaszadók túlnyomó többsége hasonlóan fontosnak tekintette azt is, hogy az embernek „legyenek barátai” (89,2%), hogy „legyen családja, legyenek gyerekei” (81,0%) (Európa 2000, BKE, Házt. Kut. Csop. N=1500). Vagyis az izoláció elkerüléséhez a válaszadók túlnyomó többsége a munkaképes egészség mellett a bizalmas, erôs kapcsolatokat tekintette elengedhetetlennek.
A közvetlen emberi kapcsolatok mûködésének azonban – a virtuális kapcsolatoktól eltérôen – feltétele az önzetlenség, esetenként az altruizmus is, miközben a civilizációsan fejlett társadalmakban ezeknek az értékeknek az érvényesülését nehezíti a terjedô individualizálódás és a mindig újabb javak megszerzésére késztetô fokozott jólét és fogyasztás. A „jóléti” országokban évtizedekkel ezelôtt készült életminôség-vizsgálatok persze igazolták, hogy a „jólléthez”, megelégedettséghez elégtelen a javak birtoklása, ahhoz nélkülözhetetlenek a jó emberi kapcsolatok is (Allardt 1975).
Az individualizálódással, a civilizáció terjedésével párhuzamosan azonban átalakulnak, gyakran elromlanak az emberi kapcsolatok, egyebek között a párkapcsolati együttélési formák is. Növekszik a függetlenségvágy, s így individuális igényeiket követve mind többen élnek önmegvalósító életet. Az önmegvalósítás fokozódó igénye és a civilizációs jólét, s vele az egyénnek a korábbitól nagyobb önállósága és függetlensége elsôdlegesen a nem vérségi kötelékeket kezdi ki. Elsôként is azokat, amelyek mûködéséhez felvállalt altruizmusra, önzetlenségre vagy „könyörületességre” van szükség.
A rendszerváltást megelôzô években végzett nemzetközi kapcsolatrendszer-vizsgálat szerint Magyarországon erôs családi-rokonsági kötelékek segítették a megélhetést, s az egyéni biztonságot (ISSP 1986, Tárki, Kapcsolatok). Alapvetôen instrumentális motivációval mûködtek a rokonsági, de a baráti, munkatársi, szomszédsági kapcsolatok is. Az erôs kapcsolatok hálójának segítségével a társadalmi szolidaritás, s azon belül elsôsorban az instrumentális segítségnyújtás mûködött, miközben az érzelmi kapcsolattartás és segítségnyújtás jelentôs hiányokat jelzett (Utasi 1990, 1991).
 

A piacgazdaság megjelenésével átrendezôdött emberi kapcsolatok

A rendszerváltást követôen a forrásokban gazdagabb, magasabb státusú társadalmi rétegekben dinamikusan terjedt a jólét, vele az individualizálódás. A gazdagodásvágy szükségképpen lazította a „gazdaságtalannak” ítélt kapcsolatokat, s egyúttal felértékelte, nélkülözhetetlenné tette a forráserôs erôs és gyenge kötelékeket. Fokozódott a gazdasági-vagyoni egyenlôtlenség, a „vesztes”, forráshiányos rétegek még a korábbitól is erôsebb családi összekapaszkodásra kényszerültek.
A másság tiszteletének hangsúlyozásával és az individuális értékek, a teljesítmény felértékelésével, az individuális értékpreferenciák erôsödésével párhuzamosan az általánosan forráshiányos, ám határozottan gazdagodáselvû társadalomban csökkent a magas státusúaknak a lemaradók iránt érzett, azokat segíteni szándékozó szolidaritástudata. Az empirikus vizsgálati adatok világosan jelezték, hogy minél magasabb státusú, minél forráserôsebb, piacképesebb s így „meritokratikus megmérettetés esetén” sikerre számítható társadalmi csoportot vizsgálunk, a csoportba tartozók annál kisebb aránya fogadja el azt, hogy a kormány, az állam segítse a lemaradókat, támogassa a gyengéket, a munkanélkülieket, a szegény származású egyetemistákat (Utasi 2000).
A személyiség jogának, az individuumokat megilletô törvényességnek a fokozott hangsúlyozása és betartása felbátorította a demokratikus jogokkal élni nem akaró bûnelkövetôket. Megszaporodott az utcai „randalírozás”, a közterületi rongálás, növekedett a rendetlenség, a bûn és a szemét.
A személyiség tiszteletének és a másságnak a hangoztatása ugyanakkor korántsem hozta magával a „mások iránti bizalom” növekedését is. Ellenkezôleg! Meggyôzôen igazolja ezt az, hogy az elmúlt évtizedben rövid idô alatt elterjedtek a kiváltságosakat és értékeiket óvó „ôrzô-védô” vállalkozások. A privatizálást követôen a bérházakban ma már jórészt „magántulajdonosok” laknak, akiknek nem áll módjukban ezeket a szolgáltatásokat igénybe venni, ôröket és recepciósokat alkalmazni, ezért a „mások iránti tisztelettel” párhuzamosan terjedô „mások iránti bizalmatlanság” jeleként az elmúlt évtizedben váltak általánossá az önvédelmet erôsítô „hevederzárak” és az ablakokra erôsített vasrácsok.
A közbiztonság csökkenésével párhuzamosan tehát csökkent a biztonságérzet s az ismeretlenek iránti bizalom. Az embereknek azonban alapszükséglete a valahová tartozás igénye, amelyhez a bizalom nélkülözhetetlen. Miközben a „mások” iránti bizalom csökken, a biztonságigény, a valahová tartozás iránti szükséglet objektíve is felerôsíti a feltétlen bizalmat élvezô szûk családnak, a családi kapcsolatoknak a szerepét.
Paradox módon azonban a családi kapcsolatok iránti bizalom éppen akkor értékeli fel a családi kohézió szerepét, amikor a család intézményének nuklearizálódásával csökken a családi-rokoni kapcsolatok száma, növekszik az egyedülállók népességi aránya. A nuklearizálódás alapvetô oka az, hogy a jólét növekedésével mind kevesebben kényszerülnek arra, hogy megromlott házasságukat fenntartsák, az individualizálódással és az autonómia növekedésével együtt pluralizálódik a házasság és család. Egyre többen igyekeznek – individuális vágyaikat követve – a megromlott kapcsolatot megszüntetni, és tökéletesebbel felcserélni. A válás mellett az utóbbi másfél évtizedben nagymértékben emelkedett az élettársi kapcsolatok és a házasságon kívüli – pontosabban a házasságkötést megelôzô – szülések száma, s a fiatalok egyre távolabb helyezik az elsô házasságkötés idejét. Az élettársi kötelék választása és a házasság halasztása egyaránt a „holtomiglan” helyett rövidebb idôre tervezett vagy a jövôre egyáltalán nem gondoló, az önzetlenséget, altruizmust kevésbé felvállaló párkapcsolatok iránti preferenciát tükrözi (Cseh-Szombathy 1994, Pongráczné 1994, Tóth 1994, S. Molnár 1997, Somlai 1999, Szûcs 1999, Utasi 1999).
 

A „mások” iránti bizalom csökkenése – a „hozzánk tartozók” iránti bizalom felértékelôdése

Az imént vázolt jelenségek nem csak Magyarországon jelentkeztek, megtalálhatók azok a fejlett piacgazdasággal mûködô, több száz éve polgári demokratikus struktúrával élô jóléti társadalmak többségében. A nemzetközi kutatások azt jelezték, hogy a döntôen gazdasági racionalitásra törekvô, modern polgári demokratikus társadalmi rendszerekkel együtt járó individualizálódás – néhány ázsiai országot leszámítva – valamennyi civilizációsan fejlett országban az elmúlt évtizedekben hasonló változásokat eredményezett (Fukuyama 2000). Bizonyításra vár az, hogy Magyarországon a demokratikus átalakulást követô piacgazdasággal felerôsödött bizalmatlanság és más dezintegrációs jelenségek milyen mértékben általános érvényûek, s milyen mértékben a magyar újkapitalizmusra jellemzô sajátosságok.
Másfél évtizeddel korábban – mint már utaltunk erre – még a hagyományos, erôs kapcsolatoknak a bizalmon alapuló széles körû, intenzív együttmûködését találtuk. A gazdasági együttmûködést elôsegítô bizalom a rokoni és baráti kapcsolatok mellett kiterjedt a munkatársakra és a szomszédokra egyaránt (Sik 1988, Utasi 1988). A bizalom azonban az elmúlt másfél évtizedben az emberi kapcsolatoknak a korábbitól szûkebb körére redukálódott (Utasi 1994), problémáikat az emberek egyre inkább csak a szûk családdal osztják meg, jórészt még a tágabb rokonságot is kizárják. A változást sokan azzal magyarázzák, hogy az elmúlt negyven év vallásellenessége összetörte a tradíciókat, s vele a hagyományos közösségi értékrendet. A tradicionális közösségi értékek hatásának csökkenése kétségtelen. A bizalom redukálódása s vele a társadalmi integráció csökkenése azonban minden bizonnyal összetettebb okokkal magyarázható. A korábbi államszocialista rendszerben a hagyományos közösségi kapcsolatokon alapuló társadalmi integráció ugyanis az empirikus kutatások tapasztalatai szerint még jórészt mûködött. Csupán a rendszerváltással belépô piacgazdaság szorította háttérbe a közösségi kapcsolatok széles körére kiterjedô, instrumentális együttmûködést és „naiv könyörületességet” (Weber 1982), miközben felerôsítette az individuális igények, individuális eredmények, teljesítmények meritokratikus elismerése iránti igényt.
Elsôsorban azért terjedhettek dinamikusan az iménti változások, mert a társadalmat irányító elitek és forráserôs rétegek egyaránt törvényszerû „átmeneti” jelenségként aposztrofálták az egyenlôtlenségek gyors és nagymértékû növekedését, a fokozódó egyenlôtlenséget mintegy a „fejlôdéssel járó” szükséges jelenségnek tekintették „a középosztály gazdasági megerôsödéséig”. A társadalom legalsó és legfelsô decilise között 1982-ben mért 3,8-szeres jövedelemegyenlôtlenség 1994-re már megkétszerezôdött: 7,3-szeresre változott (Andorka 1996, Ferge 2000). Ezzel a praxissal pedig a társadalomirányítók a „forráserôsek” további gazdasági növekedését, jólétének célját preferálták a többségi társadalom kohéziójával és integrációjával szemben, és tudatosan tovább növelték az egyenlôtlenséget, szót sem ejtettek az elosztási arányok módosításának szükségességérôl.
Tanulmányunkban azt kívánjuk vizsgálni, hogy a vázolt gazdasági-politikai változások miként hatottak a korábban instrumentálisan jól mûködô, erôs emberi kapcsolatokra, s az emberek közötti bizalomra. Vizsgálatunk fókuszába a bizalom jellemzôinek, s azon belül a nukleáris családi körön belüli bizalmas kapcsolatoknak és a bizalmas baráti kötelékeknek az elemzését helyeztük.
A rendszerváltás utáni, forrásokban szûkölködô társadalomban (Dahrendorf 1990) a bizonytalan kimenetelû önálló vállalkozások beindításához különösen nélkülözhetetlenek voltak a kölcsönt nyújtó kapcsolatok. A szociológiai vizsgálatok azt jelezték, hogy ezt az igényt – a hagyományoknak megfelelôen – elsôsorban a család tudta kielégíteni. Kétséges volt a kezdô vállalkozások jövôje, kimenetele, a befektetett tôke sorsa, visszatérülése, ezért a nagy kockázat miatt az emberek túlnyomórészt családtagjaikra számíthattak. A családtagok között a forráskölcsönzést és -juttatást elôsegítô bizalmat erôsíti az is, hogy a családi-rokonsági körben az egymásnak nyújtott segítséget a következô generáció is „visszaigényelheti”. Családi pénzkölcsönnel és családi munkakölcsönnel alapították ezért a kisvállalkozások, kényszervállalkozások túlnyomó többségét (Lengyel 1990). A családi kölcsönök mellett sokan bizalmas baráti információt felhasználva vagy cserélve juthattak jelentôs privatizált vagyonhoz és/vagy annak mûködtetését segítô eszközökhöz, banki kölcsönhöz (Utasi 1994).
Persze ez korántsem magyar sajátosság. Családi összefogással történik a vállalatok, vállalkozások jelentôs részének mûködtetése szerte a világon; nemritkán még az óriásvállalatok is igyekeznek a családtagokat beültetni a vállalat bizalmi állásaiba, hogy megvédjék a családi vagyont. A családi vállalkozásépítést elôsegítô összefogás racionalitása és praxisa azonban kétségtelenül felerôsödött, általánosabbá vált a rendszerváltás utáni társadalomban. Specifikusnak tekinthetô az, hogy – míg az elôzô rendszerben a kapcsolati tôkébôl származó erôforrás-átcsoportosítás alacsonyabb haszonnal járhatott a magántulajdont és az egyéni nyereséget korlátozó rendelkezések miatt – most a vállalkozásalapítást vagy a sikeres privatizációs javakhoz juttatást segítô kapcsolati tôke esetenként hatalmas vagyont eredményezhetett. A nukleáris család tagjai és a bizalmas barátok közötti intenzív együttmûködés és instrumentális kapcsolat tehát a korábbi idôszakhoz hasonlóan az új körülmények között is erôs maradt, ám annak rétegenkénti tartalma és eredményessége sokat változott, rétegenként eltérô profitot, nyereséget eredményezett.
Korábban is elsôsorban instrumentális motivációval mûködtek a tradicionális kapcsolatok: közös házépítést, kiadáscsökkentô termékcserét, munkakölcsönt inkább jelentettek, mint emocionális köteléket. A rendszerváltást követôen – elsôsorban a kvalifikálatlanok körében, de gyakran a kvalifikált rétegek között is – megjelent munkanélküliség ugyancsak a közvetlen családtagok összefogását, segítségnyújtását erôsítette, a családi bizalmi kör egymásrautaltságát és önvédelmi összefogását fokozta. A munkanélküliséget a családok gyakran titkolták, szégyennek tekintették. Ez az érzet redukálta a szûk bizalmas körön kívüli kötelékeket (Utasi 2000).
A rendszerváltás utáni idôszak végül is valamennyi társadalmi réteg számára felértékelte a forrásokat szolgáltatni képes bizalmas kapcsolatok szerepét, s vele felerôsödött a bizalmas barátság fontossága is. A barátság fôként a magasabb státusú rétegek számára eredményezhetett erôforrásokat, egyszerûen azért, mert a társadalom „felsô harmadában” nagyobb arányban vannak barátok (Utasi 1990, Albert–Dávid 1998, Angelusz–Tardos 1998).
A rendszerváltást követô kormányok a barátaikat igyekeztek bizalmi állásokba helyezni; bizalmat élvezô barátokból, rokonokból, hajdani osztálytársakból rekrutálódott a hatalom csúcsán helyet foglaló „hatalmasok belsô köre” is (Mills 1951, Weber 1987). A pártvezérek ugyancsak a bizalmukat leginkább élvezô barátokkal, korábbi „iskolatársaikkal” vették körül magukat. A lokális közösségekben, kis- és nagyvárosokban szinte minden intézményben akad a magasabb státusúak számára szükség esetén hasznos információt nyújtó rokon vagy barát, s az országosan „befolyásos bizalmas baráti és rokoni kapcsolatok” e kis országban szintén kiemelkedô hatásfokkal mûködnek (Utasi–A. Gergely–Becskeházi 1996).
A társadalmi változások hatására szûk vérségi-rokonsági kötelékekre és szûk baráti körre redukálódott a bizalom. A rendszeres kapcsolattartás a nukleáris család tagjai között a 2000-ben készített szociológiai felvétel szerint a rendszerváltás elôttihez hasonlóan intenzív maradt. Azoknak a válaszadóknak, akiknek még élnek a szülei, majdnem mindegyike most is legalább havonta találkozik szülôjével, s csak néhány százalékuk látja ôt/ôket ritkábban (2,8%). Hasonló arányok jelzik a gyermekekkel tartott kapcsolat intenzitását is, noha gyermekét a válaszadóknak kicsit magasabb aránya látja ritkábban, mint havonta (5,5%), ami minden bizonnyal az elvált szülôk meglazult kapcsolatát jelzi.
A telefon a korábbi vizsgálathoz képest általánosan elterjedt kommunikációs eszközzé vált: akiknek még élnek a szülei, azoknak kétharmada legalább havonta (62,4%) telefonon (is) beszél szülôjével, míg a gyerekesek háromnegyede tart legalább havonta telefonon is kontaktust utódaival (72,8%) (Európa, 2000, BKE, N=1500). A szüleikkel telefonkapcsolatot tartók aránya 1986-ban Magyarországon még csak néhány százalék volt.
Korábbi vizsgálatunk arra utalt, hogy a magyar kapcsolatokban kisebb az emóció szerepe, jelentôsebb a családi kapcsolatok mûködését instrumentálisan motiváló kötôelem. Bármilyen motivációra is történik azonban a kapcsolattartás a nukleáris családon belül, az adatokból a vérségi kötelékek változatlanul magas intenzitása s a feltétlen bizalom olvasható ki.
Egy két éve készült reprezentatív vizsgálat a bizalom mértékét kutatva arra a kérdésre keresett választ, hogy kikben és milyen mértékben bíznak meg az emberek. Négyfokú skálán osztályoztak a válaszadók. A teljes mértékben bizalmukat élvezô kategóriákra négyes, a teljes mértékben bizalmatlanul kezeltekre egyes osztályzatot adhattak. Az értékelendô kategóriák között szerepelt: a kormány, a pártok, a NATO, a parlament, az Isten, maga a megkérdezett s a családja (Demokrácia, MTA PTI 2000, Simon). (Témánk szempontjából kár, hogy a barátok nem szerepeltek a bizalom mértékére kérdezô felsorolt kategóriák között.)
A válaszadók a felsorolt válaszvariációk közül elsôsorban önmagukban (átlag: 3,7) és családjukban-rokonságukban (3,6) bíznak. A bizalom e két területen szinte fenntartás nélküli, közelít a maximálisan adható négyes értékhez. Szembetûnô azonban a válaszadók értékstruktúrájának ambivalens jellege. A bizalom két kiemelkedôen értékelt területe közül az elsô szerint az ember csak önmagára számíthat, ez pedig inkább individuális értékpreferenciát tükröz. A másik kiemelt kategória az elôzôvel éppen ellentétes, hiszen a vérségi kör, a család magasra értékelésével a tradicionális értékpreferenciák követését jelzi. A többi felsorolt intézmény, kapcsolat tekintetében – beleértve a szomszédokat is – jelentôsen alacsonyabb a bizalmat jelzô index átlaga (1,5–2,6).
A családban, rokonságban a válaszadók 68,3 százaléka teljes mértékben megbízik, miközben például a kormányt ily mértékû bizalomban csupán a válaszadók 7 százaléka részesíti.
A kormányok iránti bizalom az amerikai vizsgálatok jelzése szerint is nagymértékben csökkent az elmúlt évtizedekben; úgy tûnik, hogy a társadalomirányítók a liberális demokráciákban veszítettek a választók elôtti tekintélyükbôl. Az USA-ban 1958-ban például még a válaszadóknak csak a negyede válaszolt úgy, hogy soha nem vagy legfeljebb csak néha hajlandó megbízni a kormányban (23%), négy évtizeddel késôbb már háromszor annyian fogalmazták meg bizalmatlanságukat a kormánnyal szemben (1995: 71–85%) (Fukuyama 1999). Magyarországon az amerikaihoz képest még valamelyest alacsonyabb a kormányban nem vagy csak kismértékben (=csak néha) bízók aránya (2000: 60,7%) (Demokrácia, MTA PTI 2000).
A kormányokkal szembeni bizalmatlanság mértékéhez hasonló értékeket mutat a szûk kapcsolatkörön kívüliekkel, a „mások”-kal, általában az „emberek”-kel szembeni bizalmatlanság mértéke is. A magyar vizsgálat válaszadóinak kétharmada (68%) szerint „általában nem bízhatunk” vagy „sohasem bízhatunk” az emberekben (Demokrácia, MTA PTI 2000). A magyar vizsgálati adatok szerint az emberek, a „mások”, „idegenek” iránt bizalmatlanok aránya kismértékben meghaladja az amerikaiak körében mért arányokat (a kilencvenes évek második felében 60 százalék) (Fukuyama 1999).
 

A barátság: választott bizalmas kapcsolat

A barátok iránti bizalom feltételezésünk szerint közel áll a feltétlen bizalmat élvezô rokoni-családi kapcsolatokhoz azoknál, akiknek egyáltalán van barátjuk. Azt valljuk, hogy a bizalmas kapcsolatok körén belül a családi-rokonsági kötelékek mellett legjelentôsebb a barátság. Nyilvánvalóan bizalmas barátja sokkal kevesebb embernek van, mint bizalmas vérségi köteléke. A barátság olyan választott kapcsolat, amely formalizált keretek nélkül is szolidaritást, kölcsönös erôforrásokat, társadalmi integritást eredményezhet. Nem segíti jogi, intézményi szabályozás a kapcsolat fennmaradását, többnyire mégis eredményesen mûködik.
A hasonlóság, a homogámia és az endogámia egyik alapvetô jellemzôje a barátságoknak (Laumann 1973). (Az ügyvédek elsôként megjelölt barátainak 83,9 százaléka, a másodiknak nevezett barátok 86,2 százaléka fôiskolai vagy egyetemi diplomás; házastársainak 74,8 százaléka diplomás. Ügyvédek, JATE, 1998.)
Különbözô kutatók mást-mást tekintenek a barátságot alakító domináns motivációnak, noha többnyire elismerik, hogy nem egy, hanem jórészt több motiváció együttes hatására alakulnak a barátságok. Egyesek szerint elsôdlegesen az egyéni tulajdonságok, a kölcsönösen vonzó individuális sajátosságok, attitûdök hozzák létre azt. Mások szerint a barátság alapvetôen érzelmi motivációra alapul, dominánsan a vonzalmat eredményezô emóció teremti meg. A legtöbb kutató a hasonló strukturális és kulturális meghatározottságot tekinti a barátságot létrehozó alapvetô rendezôelvnek (Allan 1979).
Véleményünk szerint is a barátság elsôdlegesen társadalmi strukturális meghatározottságú, ám a kötelék létrejöttéhez nélkülözhetetlen az emóció mint meghatározó kapcsolati motiváció is. Mindazonáltal a kapcsolatot létrehozó és fenntartó motivációk között – a barátság esetében csakúgy, mint minden más emberi kapcsolat vonatozásában – a cél, az érték, a tradíció, az emóció egyaránt jelen lehet (Weber 1987), ám a különbözô életfeltételû individuumok barátságainak létrejöttében a különbözô motivációk többnyire eltérô hangsúllyal szerepelnek.
Összehasonlítva régebbi korokkal, napjainkban nagyobb szabadsággal választhatjuk meg a barátainkat, mint tették azt évszázadokkal korábban élt elôdeink a merevebb társadalmi réteghatárokat, elzárkózást, „rendies” elkülönülést követelô társadalmakban. A szabadabb barátválasztás ellenére a barátságokra a házastársi kapcsolathoz hasonló erôs kulturális és státushomogámia jellemzô. Nehéz választ adni arra a kérdésre, hogy miért gyakorol ennyire erôs hatást a homogámia a „szabad” társválasztásra. Ennek döntô oka valószínûleg az, hogy a választásban az affektív és kognitív elem egyszerre van jelen. Az azonos strukturális hely a választás domináns terepe, ezen belül formálódik az érzelemmel a vonzalom, a szimpátia, ám ezzel párhuzamosan a vonzó személy sokoldalú megismerése, társadalmi értékeinek többé-kevésbé racionális feltérképezése, kognitív közelítése is megtörténik. Az egymással barátságra lépôk szabad választásának eredményeként a hasonló társadalmi értékekkel könnyebben érvényre juthat a kapcsolati tôkék zavarmentes cseréje. (Úgy véljük, hogy hasonló kognitív erô, de nyilvánvalóan eltérô érzelem hozza létre a barátságot és a házasságot.)
A homogámia elsôsorban a hasonló státust, presztízst betöltôk között valósul meg. Azt mondhatjuk, hogy a barátválasztásban a homogámia elsôdlegesen a presztízselv betartásával történik. Weber rendi rétegzôdésre és életvitelre vonatkozó teóriáját követve és elfogadva, a hasonló státusúak hasonló megélhetési módokat preferálnak, hasonló körbôl választják barátaikat és házastársukat, „asztaltársaikat” (kommenzalitás; Weber 1987). A presztízselvet követve azt feltételezzük, hogy a barátságok túlnyomó többségében a felek a társadalmi státus-hierarchiában hasonló helyet foglalnak el. Ugyanakkor az is igaz, hogy ritkán találkozunk státus-aszimmetrikus barátságokkal. Túlnyomórészt gyôz a kulturális- és a státus-homogámia.
A társadalmi integráció aspektusából a szolidaritás a legjelentôsebb jellegzetessége a bizalmas kapcsolatoknak, s így a barátságoknak is. Az egyének egymás iránti szolidaritásának megnyilvánulása az anyagi vagy munkajavak áramoltatásával vagy szimbolikus erôforrások juttatásával történik. Ilyenek a hasznos információk, közbenjárás valahol valakinél, esetleg csak az egymásnak nyújtott idôráfordítás, érzelmi támogatás, események közös látogatása vagy társasági együttlét. Az egymásnak juttatott erôforrások más típusú tôkévé, vagyonná alakulhatnak, s végül is elôsegíthetik a társadalom integrációját (Wellman–Wortley 1990, Bourdieu 1978, 1980).
Kutatásunkban azokat a választott bizalmas kapcsolatokat tekintjük barátságnak, amelyekben a feleket emocionális kötelék is összekapcsolja, amely kapcsolatokban a felek meghatározott szituációkban érzelmi erôforrásokat áramoltató szolidaritással is segítik egymást. Ugyanakkor azt is feltételezzük, hogy számos instrumentális kapcsolat az együttmûködés során, rövidebb-hosszabb idô múltán emocionális kötelékké is mélyülhet. Mindazonáltal azokat a barátságokat, amelyekbôl hiányzott az emocionális segítségnyújtás, korábbi vizsgálatunkban „instrumentális barátságnak” neveztük, míg azokat, amelyekben fellelhetô az érzelmi segítségnyújtás is, „emocionális barátságnak” tekintettük. A barátságot strukturális keretek között induló, dominánsan emocionális motivációval választott, kölcsönösen szolidaritást biztosító, többségében valamilyen szempontból homogám kapcsolatnak tételezzük.
 

A bizalmas baráti kapcsolat rétegegyenlôtlenségei

A 2000-ben készített, országosan reprezentatív felvétel (Európa 2000, BKE, Házt. Kut. Csop. N=1500) barátságnak tekintette azt a kapcsolatot, amelynek az alanyáról a válaszadó úgy nyilatkozott, mint aki „házastársán/partnerén, családtagjain kívül nagyon közel áll hozzá, akivel fontos és intim dolgokat is megbeszélhet”. A vizsgálati adatok szerint a minta közel felének volt ilyen „intim kapcsolata” (48,9%), vagyis olyan barátja, aki feltételezésünk szerint emocionális erôforrást is nyújtana.
A társadalom egyenlôtlen életfeltételû rétegeit, csoportjait összehasonlítva azt tapasztaltuk, hogy a kedvezôbb életfeltételekkel élô társadalmi rétegek körében a baráttal rendelkezôk magasabb aránya található. Meglepôen magasabb volt körükben az emocionális segítséget, érzelmi megértést, szolidaritást nyújtó barátot megnevezôk aránya.
A biológiai különbségeken alapuló, nemek közötti társadalmi megkülönböztetés, egyenlôtlenség eredményeként a nôk körében valamelyest alacsonyabb (47,4%) a szükség szerint érzelmi szolidaritást (is) nyújtó bizalmas barátot számon tartók aránya, mint a férfiak körében (50,2%). A két nem barátságait összehasonlítva korábbi nemzetközi vizsgálatok kimutatták, hogy a férfiak (fôleg a középkorúak) közül többen rendelkeznek baráttal, mint a hasonló korú nôk közül (Fischer–Oliker 1983), aminek az a feltételezett oka, hogy a férfiaknak a nôkhöz képest nagyobb aránya jelenik meg a munkaerôpiacon, ahol meghatározóbb pozíciókat tölthetnek be, s ahol nagyobb eséllyel kerülnek kapcsolatba barátoknak alkalmas személyekkel. Velük szemben a nôk – miután a férfiakhoz képest nagyobb arányuk marad távol a munkaerôpiactól – kisebb eséllyel találkoznak „potenciális” baráttal.
A fenti eredményekkel ellentétben például a Nagy-Britanniában végzett kutatások azt találták, hogy klubokhoz, szervezetekhez, egyesületekhez éppen a nôk közül kapcsolódnak többen, s végeznek itt karitatív tevékenységet (Wellman 1992), ennek nyomán az innen eredô baráti kötelékek aránya a nôk körében ott magasabb, mint a férfiak hasonló közösségekbôl származtatható barátságai. A magyar vizsgálatok azonban e tekintetben is egyértelmûen a férfiak fölényét jelzik. (A férfiak 18,5 százaléka, a nôk 9,6 százaléka tagja valamilyen civil szervezetnek, egyesületnek 2000-ben Magyarországon).
Biológiai különbségeken alapuló társadalmi egyenlôtlenség jön létre gyakran az eltérô korcsoportok között is. A legfeljebb 29 éves fiatalok korcsoportjának háromnegyede (73,0%), a 70 év felettieknek csupán harmada (31,5%) rendelkezik családtagjain kívül olyan kapcsolattal, amelyben bizalmas problémáit is megbeszélheti. A szélsô korcsoportok között mért nagy különbség ellenére a másfél évtizeddel korábbi vizsgálattal összehasonlítva mára a vizsgált területen jelentôsen csökkent a korcsoportok közötti egyenlôtlenség. Az 1986-os vizsgálatban ugyanis még a legfiatalabb és a legidôsebb korcsoportba tartozók között az emocionális baráttal rendelkezôk arányát összehasonlítva ötszörös volt az egyenlôtlenségi mutató a fiatalok javára, miközben a 2000-ben készült felvétel legfeljebb 2,5-szeres különbséget mutat.
Nagymértékben befolyásolja a barátságok alakulását a gyakran más biológiai egyenlôtlenségekkel együtt járó életciklushatás is. A fiatal korcsoportokban, fôleg a diákévek idején még általánosan meglévô barátságok a házasságkötést követôen rendszerint ritkulnak, majd idôs korban, elsôsorban a nyugdíjba vonulást követôen tovább redukálódnak (Allan 1979, Utasi 1990). Ezt az életciklus-változást követô trendet jelzi a legutóbbi vizsgálat is. Az életciklushatás és az életkorhatás nyilvánvalóan többnyire összekapcsolódik, s együtt fontos strukturális meghatározói a baráti kapcsolatok alakulásának. Egyes kutatók arra is felhívják a figyelmet, hogy az idôskorúak barátságaira – amennyiben egyáltalán még van barátjuk – inkább jellemzô a multiplexitás, vagyis az, hogy barátaik között magasabb azok aránya, akik egy személyben több vagy sok kapcsolati tartalmat, funkciót látnak el (Wellman, 1992). Ez a jelenség valószínûleg annak következménye, hogy az idôsek körében a szükségképpen is ritkuló baráti kapcsolatok többféle funkciót kényszerülnek betölteni. A korábban eltérô kapcsolattartalmakra felosztott, több személyre kiterjesztett aktivitási területek így mindinkább koncentrálódnak. A mozgástér szûkülésével az idôskorúak között emiatt az átlagostól magasabb a szomszéd barátot megnevezôk aránya is (Utasi 1988).
A munkamegosztási státushierarchiát követve, elôször az aktívak eltérô munkamegosztási csoportjai körében vizsgáltuk az intim baráttal rendelkezôk arányát. A hipotézisnek megfelelôen a vezetôk (72%) és értelmiségiek (69,2%) rétegében volt a legmagasabb, s a munkások eltérô csoportjaiban (51,4–52,8%) a legalacsonyabb az intim barátot megnevezôk aránya.
Különbséget találunk a szerint is, hogy milyen mértékû az aktív válaszadó munkaerô-piaci részvétele: a teljes munkaidôs alkalmazottak nagyobb arányának (57%), a részmunkaidôben foglalkoztatottak közül valamelyest kevesebbnek (53%) van bizalmas barátja, miközben a saját vállalkozással rendelkezôknek – akiknek a munkasikeréhez elengedhetetlenek a bizalmi kapcsolatok s a szinte állandó munkaerô-piaci részvétel – a nem vezetô beosztású alkalmazottaktól magasabb aránya (60%) jelzett intim baráti kapcsolatot.
A munkamegosztásban aktívak jó eséllyel tesznek szert családon kívüli baráti kapcsolatra, miközben a munkaerôpiacról kimaradók, kiszorulók körében az aktívakhoz képest jelentôsen alacsonyabb a baráttal rendelkezôk aránya. A háztartásbeliek és az özvegyi nyugdíjasok nem egészen harmadának (30,8–31,3%) van csak bensôséges barátja, de még tôlük is nehezebb a munkahellyel nem rendelkezô, gyermekgondozási táppénzt igénybe vevô fiatal anyák helyzete, akik közül legfeljebb minden hatodik (16,7%) beszélhet családtagjain kívül bárkivel is bizalmasan problémáiról, gondjairól. A munkaerôpiacon jelen lenni nem tudó, bizalmas baráti kötelékkel kis eséllyel rendelkezô iménti kategóriákba szinte kivétel nélkül nôk tartoznak. Vagyis a nemek közötti és a munkamegosztási pozíciók közötti egyenlôtlenségbôl adódó kapcsolati hátrányok egymás hatását felerôsítve alakítják ezeknek a csoportoknak az életfeltételeit. A kétféle hierarchiában elfoglalt hátrányos pozíció összekapcsolódik, s nagy eséllyel eredményezi az egyén társadalmi elszigetelôdését, esetleg perifériális helyzetét. Az intim kapcsolatok hiánya végül is a szubjektív életminôség romlásához vezethet.
Az életkor elôrehaladtával, a nyugdíjba vonulással az esetek túlnyomó többségében csökken a társadalmi presztízs, gyorsan redukálódnak a kapcsolatok, s ezzel együtt radikálisan csökken a bizalmas barátok száma is. Ezt a többféle egyenlôtlenségi dimenzióban összekapcsolódó társadalmi leértékelôdést tükrözi a nyugdíjas csoportokban talált alacsony barátarány: a legkisebb eséllyel a rokkantnyugdíjasok körében találhatunk bizalmas baráttal rendelkezô személyt (34,1%), kissé magasabb aránnyal az elônyugdíjasok körében (36,4%), s végül tôlük is némileg magasabb aránnyal a munkaerôpiacra egykor teljes mértékben integrálódott jelenlegi öregségi nyugdíjasok csoportjában (39,1%). A három nyugdíjascsoportot összehasonlítva azonban csak kis különbséget találunk, azaz maga a nyugdíjas státus és az öregkor láthatóan túlnyomórészt baráti kötelékeket redukáló hatással jár.
Minél kevesebb hátrányt kell elszenvedni az egyenlôtlenségeket hordozó életfeltételi dimenziókban, annál valószínûbb, hogy az egyén talál a problémáit megértô, érzelmi szolidaritást vállaló bizalmas barátot. Ezt igazolta a mûveltségi különbségeket az iskolai végzettség szintjeivel szimbolizált metszetben végzett elemzés is.
A befejezett általános iskolai végzettséggel sem rendelkezôk csupán negyedének van intim baráti kapcsolata (25,4%). Ebben az iskolázottsági csoportban minden valószínûség szerint az idôs korhoz és az alacsony munkamegosztási státushoz kapcsolódó hátrányok egymást erôsítô hatásával találkozunk. Az általános iskolát végzettek között már minden harmadiknak van bizalmas barátja (38,3%), ám hozzájuk képest is jelentôs növekményt a szakmunkásképzôt végzettek (52%) és középiskolai érettségivel rendelkezôk (55,8%) csoportjaiban találunk.
A mûveltségi hierarchia magas szintjéhez kapcsolódó kevesebb társadalmi hátrányt is jelzi, hogy a diplomások kétharmadának van (64,6%) bizalmas barátja. A fôiskolai és az egyetemi diplomához kötôdô szociális tôkék közötti egyenlôtlenségre, illetve a különbözô diplomával rendelkezôknek a hatalmi hierarchiában elfoglalt differenciált szociális tôkéjére következtethetünk abból, hogy a fôiskolai diploma birtokosaihoz képest (61,5%) az egyetemi diplomával rendelkezôknek – akik a legnagyobb arányban válnak vezetôvé, s tesznek szert így nagyobb hatalomra, presztízsre s szélesebb körû kapcsolatokra – jelentôsen magasabb aránya (70,7%-a) rendelkezett bizalmas baráti kapcsolattal.
Korábban láttuk, hogy a férfiak átlagosan nagyobb eséllyel rendelkeznek bizalmas kapcsolattal, mint a nôk. Amint azonban a bizalmas kapcsolattal rendelkezôk arányát az eltérô iskolai fokozatokban vizsgáljuk, azt találjuk, hogy azokban az iskolázottsági fokozatokban, amelyekben a nôk jelentôs szakértelemhez, következésképpen kellô kompetenciához és fôképpen relatíve kedvezô gazdasági függetlenséget eredményezô jövedelemhez is jutnak, a hasonló végzettségû férfiakhoz képest magasabb arányban rendelkeznek baráti kötelékkel. A diplomások kategóriáiban például a nôknek mindenütt kissé magasabb aránya jelzett bizalmas barátot (fôiskolai végzettséggel a férfiak 59 százalékának, a nôk 63 százalékának van bizalmas baráti kapcsolata). Hasonló tendencia rajzolódik ki a szakmunkásképzôt és szakközépiskolát végzett nôk javára is, az ugyanilyen végzettséggel rendelkezô férfiakhoz képest. Úgy tûnik, hogy a kvalifikált nôknek – amennyiben meg akarják ôrizni a férfiakhoz képest még relatíve ritka pozíciójukat – fokozott mértékben meg kell erôsíteniük bizalmas baráti kötelékekkel is társadalmi kapcsolati tôkéjüket. A kvalifikált nôknek a hasonlóan kvalifikált férfiakhoz viszonyított nagyobb arányú bizalmas baráti kapcsolata a nemek közötti társadalmi hátrány kompenzálásának célját valószínûsíti.
Az egyenlôtlenségek hatnak az egyének önértékelésére, beépülnek a tudatba, s azon keresztül visszahatnak az életfeltételekre és a barátválasztásra is.
A baráti kapcsolatok léte vagy hiánya a kutatások szerint nagymértékben befolyásolja az elégedettségérzést, miközben a megelégedettség alakítja a szubjektív életminôséget, vagyis az egyén boldogságának mértékét. Akinek van bizalmas barátja, kisebb-nagyobb mértékben elégedettebb életszínvonalával, egészségével, anyagi helyzetével, munkájával, lakókörnyezetével, mint akinek nincs barátja. Az ok-okozati láncolat miatt azonban nehéz eldönteni, hogy az elégedettség mértéke és a barát léte vagy hiánya közül melyik a meghatározóbb. Minden bizonnyal a megelégedettebbek körében található „magasabb barátarány” okozat, az okot pedig a kedvezôbb életfeltételek szolgáltatják. A kedvezôbb életfeltételekkel rendelkezôk – akik egyszersmind „forrásokban gazdagabbak”, forrásaikkal a szociális tôkék piacán csereképesebbek is – tehát nagyobb eséllyel találnak bizalmas barátot, s válnak elégedettebbé, boldogabbá.
A baráttal rendelkezôk optimistább életszemlélete is a kedvezôbb életminôségre utal. Az önmagukat „nagyon boldognak” vagy „boldognak” érzôk körében kétszer annyinak van bizalmas barátja, mint akik „inkább boldogtalannak” vagy „boldogtalannak” tekintik magukat. A bizalmas barátság és a szubjektív életminôség mértékének együttjárása és kölcsönhatása az adatok alapján egyértelmû. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy akinek van bizalmas barátja, az nagyobb eséllyel tartozik kedvezôbb pozíciót képviselô társadalmi csoporthoz, réteghez, és annak másokhoz viszonyítva relatíve kevesebb hátrányt, szükséget kell elszenvednie a társadalmi egyenlôtlenségek rendszerében (Utasi 2000a).
Az életfeltételek tehát meghatározó mértékben befolyásolják a bizalmas baráti kapcsolatok alakulását, következésképpen a szubjektív életminôség megelégedettséggel, boldogsággal jelzett mértékét is. A bizalmas barát léte többnyire okozat, mégpedig a társadalom egyenlôtlenségi rendszerében az életfeltételek különbözô dimenzióiban élvezhetô, relatíve kedvezô pozíciók következménye. Ott jön létre és marad életben könnyebben ez a kötelék, ahol a szolidaritás-erôforrások reciprocitásával mûködhet, ahol kölcsönös érdekek (is) erôsítik a kontaktus életképességét, ahol megvan a szolidaritás bizalmi tôkén alapuló elnyújtott reciprocitásának, viszonosságának az esélye. A barátság ugyanis nem elsôdlegesen altruista motivációval mûködô kötelék; inkább olyan kölcsönös érdeken alapuló szövetség, amely az erôs emocionális kapcsolat hatására esetenként önzetlenséget, altruista megnyilvánulásokat is kivált.
 

A társadalmi integráció és a bizalmas erôs kapcsolatok

A társadalmi integrációt tradicionális társadalmakban szinte kizárólag, ám ipari társadalmakban is nagymértékben a családi kötelékekbôl eredô szolidaritáskapcsolatok biztosítják. A társadalmi integrációt segítô erôs kapcsolatoknak a válaszadók olyan kötelékeit tekintettük, akikkel rendszeres és intenzív kapcsolatban állnak. Ilyen kapcsolatok legáltalánosabban a szülô(k), a gyermek(ek), a házastárs/élettárs és a bizalmas barát(ok) között vannak (Granovetter 1973). Azt tételeztük, hogy csak az intenzív kapcsolatban állók között lehetséges rendszeres erôforrás-áramoltatás, ezért csak abban az esetben minôsítettük integráló erejûnek az imént felsorolt erôs kötelékeket, ha azok a személyek a válaszadóval egyazon háztartásban éltek, vagy legalább hetenként meglátogatták egymást, illetve legalább hetenként beszéltek egymással telefonon. Úgy véljük, hogy csak az ilyen mértékben intenzív kötelék biztosíthatja az egyének között a biztonságot jelentô mindennapi szolidaritást, a kölcsönös emocionális támogatást, s végsô soron a társadalmi integrációt. Annak ellenére valljuk ezt, hogy válsághelyzetben minden bizonnyal a kevésbé intenzív erôs kapcsolatok is többnyire „aktivizálódnak”, ám a mindennapokban a ritka intenzitással mûködô kötelékek kevésbé biztosíthatnak támaszt, következésképpen kevésbé hatnak az egyének biztonságérzetére, integrációtudatára, boldogság-, megelégedettségérzésére, s ezáltal szubjektív életminôségére.
A szülôk és a gyermekek közötti kapcsolat – mint korábban is jeleztük – Magyarországon többnyire intenzív: a külön háztartásban élô generációk is többnyire hetenként találkoznak, és/vagy hetenként hívják egymást telefonon. A felnôtt korú válaszadók hatoda él jelenleg egyazon háztartásban legalább egyik szülôjével (15,4%). Akiknek él még a szülôjük, de nem élnek vele/velük egy háztartásban (38,5%), azoknak a háromnegyede (71,7% = a teljes minta 24,9%-a) legalább hetenként találkozik szülôjével, több mint fele (57% = a teljes minta 16%-a) legalább hetenként telefonon (is) beszél vele/velük.
Az adatok arra utalnak, hogy a minta felének (46,6%) van olyan közvetlen vagy közvetett intenzív szülôi kapcsolata, ami nagy valószínûséggel biztosítja a társadalomba integrálódást.
A nukleáris család intenzív együttmûködését, kohézióját igazolja a szülô-gyermek kapcsolat másik oldala is: a válaszadóknak a gyermekeikkel tartott kapcsolata. Gyermekével (édes és/vagy fogadott) a megkérdezettek fele (48,7%) él egyazon háztartásban, ezenkívül a válaszadók közel felének (43,2%) van tôle külön élô gyermeke (is). A különélô gyermekkel az ilyen gyermeket említô válaszadók kétharmada (68,5%-a = a teljes minta 19,2%-a) legalább hetenként találkozik, telefonon pedig ugyancsak kétharmaduk (65,9%-uk = a teljes minta 16,9%-a) beszél.
Összességében legalább egy gyermekével egy háztartásban él, vagy legalább hetenként személyes és/vagy telefonkapcsolatban áll a válaszadók háromnegyede (73,8%).
Persze az is igaz, hogy a gyermekek egy része még kiskorú, s így inkább a szülôtôl a gyermek felé áramló, egyirányú forrásátcsoportosítás tételezhetô az ilyen szülôk és gyermekeik között, ám a társadalmi integrációs tudatot még az ilyen kötelék is kétségkívül jelentôs mértékben erôsíti.
A gyermekkel és/vagy szülôvel, vagyis a nukleáris család valamelyik tagjával intenzív kapcsolatban áll a minta túlnyomó többsége, s így csupán a válaszadók tizedének nincs sem gyermekkel, sem szülôvel, heti rendszerességet jelzô intenzív kapcsolata (10,6%), miközben a megkérdezettek harmadának mind gyermekével, mind szülôjével, legalább heti intenzitással mûködô, erôs, élô köteléke van (31,0%).
Az intenzív családi kapcsolatokkal élôk az adatok szerint korántsem zárkóznak el a családon kívüli erôs kapcsolatok, barátságok építésétôl. Ellenkezôleg! Miközben a szülôvel vagy gyermekkel intenzív kötelékben állók mintegy felének van barátja is (47,7%), és a gyermekkel és szülôvel is intenzív kapcsolatot tartók több mint felének van érzelmi problémáit megértô bizalmas barátja is, erôs családi kapcsolatai mellett (53,4%), addig az intenzív családi kötelékkel nem rendelkezôknek csupán a harmada jelölt meg bizalmas barátot (39,4%). Az intenzív erôs kapcsolatok mintegy vonzzák egymást, halmozódnak, kumulatív jellegûek, s a baráti kötelék is nagyobb eséllyel alakul ott, ahol intenzív családi kapcsolattartás jellemzô a válaszadó életvitelére.
 

Az integrációhiány: kapcsolati depriváció, izoláció

A négyféle, számításba vett intenzív erôs kapcsolatból (hetenkénti kontaktussal szülô, gyermek, házastárs/élettárs, barát) a válaszadók 3,7 százaléka egyet sem birtokol; ötödének legfeljebb egy (15,9%), harmadának kettô (38,5%), negyedének háromféle intenzív erôs kapcsolata is van (27,9%), s nem csekély azok aránya sem (13,9%), akiknek mind a négyféle erôs kapcsolat a birtokukban van (1. ábra).
 

1. ábra. Integráció négyféle intenzív erôs kapcsolattal
(szülô, gyerek, házastárs/élettárs, barát) (Európa 2000, N=1500)

A legfeljebb egyetlen erôs kapcsolattal integrálódók (15,9%) között azok képezik a legszélesebb csoportot, akik kizárólag a gyermekükkel tartanak intenzív kapcsolatot (8,2%). A csak élettárs/házastárs (2,7%), kizárólag barát (2,6%) vagy kizárólag szülô (2,3%) segítségével integrálódók aránya alacsony a csak gyermekükkel intenzív kapcsolatban állók arányához képest. Ugyanakkor szembetûnô, hogy azok között, akik mindössze egyetlen erôs kötelékkel integrálódnak a társadalomba, baráttal integrálódók ugyanolyan eséllyel találhatók, mint a kizárólag valamelyik nukleáris családtagot említôk. Ez arra utal, hogy amennyiben nukleáris családtag nincs a válaszadók környezetében, a legértékesebb erôs kapcsolattá a barát „lép elô”.
A legfeljebb egyféle intenzív erôs kapcsolattal rendelkezôk körében jelentôs különbséget jelez a munkaerô-piaci pozíció. A mintában átlagosan minden hatodik válaszadónak (15,9%) van legfeljebb egyetlen erôs kapcsolata, míg a munkaerôpiacról kiszorulók körében arányuk messze magasabb.

1. táblázat. A legfeljebb egyetlen intenzív erôs kapcsolattal élôk (15,9%) közé kerülôk jellemzô társadalmi csoportjai
 

Társadalmi csoport	A csoporton belüli arányuk (%)
Az özvegyi nyugdíjasok	49,9
Az öregségi nyugdíjasok	29,3
A szociális segéllyel eltartottak	22,0
Az átképzés alatt álló munkanélküliek	22,0

A vizsgált négyféle intenzív, erôs kapcsolatból egyetlennel sem rendelkezô, többnyire teljesen izolált személyek minden bizonnyal kis eséllyel integrálódnak más csatornák segítségével is a társadalomba (3,7%). Ôk elesnek a tradicionális szolidaritáshálóból nyerhetô erôforrásoktól, s amennyiben a társadalom intézményei vagy civil szervezetek, egyesületek segítségével nem valósul meg integrációjuk, a társadalom perifériájára kerülnek, a kapcsolatok tekintetében „depriválódnak”, a társadalomból izolálódnak.

2. táblázat. A négybôl egyetlen intenzív erôs kapcsolattal sem rendelkezôk (3,7%) közé kerülôk jellemzô társadalmi csoportjai
 

Társadalmi csoport	A csoporton belüli arányuk (%)
A 60 év felettiek	09,4
A befejezetlen általános iskolai végzettségûek	07,2
Az özvegyi nyugdíjasok	28,0
Az alkalmi munkából élôk	20,0
Az öregségi nyugdíjasok	06,9
A szociális segéllyel eltartottak	05,6

Az életkor elôrehaladtával és az életciklusok változásával együtt nagymértékben átalakul a családszerkezet és a kapcsolatok struktúrája, s vele párhuzamosan növekszik annak az esélye, hogy az egyén izolálódjék. A 39 év alatti fiataloknak még csak elenyészô száma tartozik azok közé, akiket sem élettárshoz, sem baráthoz, sem szülôhöz, sem gyermekhez nem fûz intenzív erôs kapcsolat, vagyis akik családtagjaiktól vagy baráttól nem remélhetnek szolidaritást (0,4%). A tôlük idôsebbek, a középkorúak körében (40–59 évesek) még ugyancsak ritka az intenzív erôs kapcsolat nélkül élôk aránya (1,8%). 60 éven felül azonban az arányuk hirtelen jelentôsen megugrik, s ekkorra már minden tizedik válaszadónak egyetlen intenzív erôs kapcsolata sem marad (9,4%).
Az iskolázottsági hierarchiát követve a befejezett általános iskolai végzettséggel nem rendelkezôk körében a legmagasabb azok aránya, akik integráló erôs kapcsolat nélkül élik életüket (7,2%). Az általános iskolai tanulmányaikat eredményesen befejezettek körében radikálisan csökken az erôs kötelék nélküliek aránya. Úgy tûnik, hogy az általános iskolai végzettség mintegy egységesítô életfeltételi cezúrát jelez a társadalomba integráló, intenzív erôs kapcsolatok birtoklása területén. Ettôl a végzettségi szinttôl felfelé nem találunk számottevô különbséget az egyes iskolázottsági fokozatba tartozók között. Az általános iskola nyolc osztályát sem végzett izoláltak csoportjában az életfeltételi hátrányok halmozódása feltételezhetô: az iskolázottság expanziójának hatására túlnyomórészt az idôsek nem fejezték be az általános iskolát; ôk magas arányban vagy elveszítették már hozzátartozóikat, vagy gyermekeik migrációval távolra kerültek, s csereként felkínálható erôforrások híján barátjuk sincs.
Az életfeltételi dimenziók közül az idôs kor és az alacsony iskolai végzettség mellett nagy eséllyel eredményez kapcsolatnélküliséget a hátrányos munkaerô-piaci pozíció is. Az intenzív erôs kapcsolat nélkül élôk kiemelkedôen magas aránya található az alkalmi munkából élôk (20%) és az özvegyi nyugdíjasok (28%) körében, de az izoláltak aránya valamennyi inaktív munkaerô-piaci pozícióban (az öregségi nyugdíjasok 6,9%-a, a szociális segélyen élôk 5,6%-a) a népesség átlagára jellemzôtôl magasabb.
Az izoláció visszahat az életminôségre, a kapcsolathiány gyakran vált ki boldogtalanságérzést. Az intenzív erôs kapcsolat hiányával élôk közül csak félannyian érzik boldognak – „nagyon boldognak” vagy „inkább boldognak” – magukat, mint az erôs kapcsolattal rendelkezôk közül. Az sem meglepô, hogy az életüket „nagyon boldogtalannak” érzôk az erôs kapcsolat nélkül élôk között többszörös eséllyel találhatók, mint az erôs kapcsolattal rendelkezôk körében.
 

Az integráció esélyének kiterjesztése egyesületi-szervezeti és hitelvû virtuális kötelékkel

Az eddig vizsgált családi és baráti intenzív erôs kapcsolatok hiányával élôk körében is elôfordul, hogy boldognak, elégedettnek, társadalomba integráltnak érzik magukat. Ilyen eset lehet, ha valaki erôs kötelékek nélkül, ám erôs vallásos hittel él; jóllehet a hittel élôk kizárólag emocionális erôforráshoz jutnak transzcendens, illetve virtuális kapcsolatukból. Hasonló helyzetben vannak azok is, akik számára erôs kapcsolatok híján valamilyen civil közösséghez, szervezethez, egyesülethez, klubhoz tartozás, ezekben való tagság kelti azt az érzést, hogy nincsenek kötelék nélkül, hogy tartoznak valahova, vagyis integrálódtak a társadalomba. Újabban rövidebb-hosszabb ideig hasonló érzést kelthetnek az interneten kialakuló virtuális kötelékek is, ám az ilyen kapcsolatot építôkrôl még nem rendelkezünk statisztikailag releváns információval.
A vallásos hitet és a valamilyen szervezeti-egyesületi tagságot is integráló kapcsolatnak tételezve, a korábban elemzett négyféle erôs kapcsolatot együtt mérô, integrációs indexet átalakítottuk: hatra emeltük az integrációt biztosítható „kötések” számát. Így a felére csökkent az izoláltak, kapcsolataikat tekintve depriváltak aránya: a mintának csupán 1,5 százaléka maradt valós vagy virtuális kötelék nélkül.

2. ábra. Integráció hatféle kapcsolattal (szülô, gyerek, élettárs, barát, hit, egyesület)
(Európa 2000, N=1500)

A hatból az új indexen egyetlen kötelékkel rendelkezôk aránya szintén a felére csökkent, noha még így is jelentôs maradt (7,5%). Akik a hatféle kötelék közül kizárólag vallásos hittel integrálódnak (1,9%), akik kizárólag baráttal (0,9%) vagy csak valamilyen szervezeti-egyesületi kötelékkel rendelkeznek (0,2%), illetve akik semmilyen köteléket sem tudtak megjelölni (1,5%) – ôk együtt is csak a minta 4,5 százalékát adják. Vagyis száz ember közül legfeljebb öt olyat találunk, aki intenzív családi kapcsolat nélkül él.
A vizsgálat igazolta, hogy a család meghatározó, domináns integráló erô a mai magyar társadalomban. Azt is meggyôzôen jelzik az arányok, hogy a családon kívüli kötelékek csak relatíve kevesek számára biztosítanak integrációs csatornát. Az integráló kapcsolatok ugyanis kumulatív jellegûek. Ezt jól jelzi, hogy azoknak van nagyobb eséllyel intenzív baráti köteléke, akik erôs, intenzív családi kapcsolatokkal élnek. Úgy tûnik, hogy az intenzív erôs kapcsolatok a presztízshez hasonlóan viselkednek: minél több van valakinek, annál nagyobb eséllyel képes azt gyarapítani (Mills 1972). Az intenzív erôs kapcsolatok által termelôdô szociális tôke végül is más tôketípushoz hasonlóan viselkedik: kumulálódik a társadalmi hierarchia kedvezô életfeltételeket jelzô végpontján, miközben az ellentétes póluson a többi hiányhoz hasonlóan az integráló erôs kapcsolatok is nagy eséllyel hiányoznak, és izolációt eredményeznek, fokozzák a negatív érzéseket, csökkentik az életesélyeket.
 

Irodalom

Albert F.–Dávid B. 1998. A barátokról. In Kolosi T.–Tóth I. Gy.–Vukovich Gy. (szerk.): Társadalmi riport. Budapest, Tárki.
Allan, G. 1979. A Sociology of Friendship and Kinship. London, Unwin.
Allardt, E. 1975. Dimenesions of Welfare in a Comparative Scandinavian Study. Research Reports, 9. szám. University of Helsinki.
Allardt, E. 1998. Having, Loving, Beiing: An Alternative to the Swedish Model of Welfare Research. In Nussbaum, M.–Sen, A. (szerk.): The Quality of Life. Oxford University Press.
Andorka R. 1996. Merre tart a magyar társadalom? Lakitelek, Antológia Kiadó.
Angelusz R.–Tardos R. 1988. A magyarországi kapcsolathálózatok néhány sajátossága. Szociológia, 2. szám.
Angelusz R.–Tardos R. 1998. A kapcsolathálózati erôforrások átrendezôdésének tendenciái a kilencvenes években. In Kolosi T.–Tóth I. Gy.–Vukovich Gy. (szerk.): Társadalmi riport. Budapest, Tárki.
Bourdieu, P. 1980. La capital social. Actes de la Recherche en Sciences Sociales, 31. szám.
Bourdieu, P. 1978. A társadalmi egyenlôtlenségek újratermelôdése. Budapest, Gondolat.
Cseh-Szombathy L. 1994. Értékváltozások a magyar családban. INFO-Társadalomtudomány, 30. szám.
Dahrendorf, R. 1990. Reflections on the Revolution in Europe. London, Chatto and Windus.
Ferge Zs. 2000. Elszabaduló egyenlôtlenségek. Budapest, Hilsher Rezsô Szociálpolitika Egyesület.
Fischer, C.–Oliker, S. 1983. A Research Note on Friendship, Gender and the Life Cycle. Social Forces, 62. szám.
Fukuyama, F. 1999. The Great Disruption. Human Nature and the Reconstitution of Social Order. Free Press. (Magyarul uô: A nagy szétbomlás. Budapest, Európa, 2000).
Granovetter, M. S. 1973. The Strength of Weak Ties. American Journal of Sociology, 81. szám.
Laumann, E. O. 1973. Bonds of Pluralism. New York, Wiley.
Lengyel Gy. 1990. Válság, várakozás, vállalkozói hajlandóság. In Andorka R.–Kolosi T.–Vukovich Gy.: Társadalmi riport. Budapest, Tárki.
Mills, C. W. 1972. Az uralkodó elit. Budapest, Gondolat.
Pongrácz T.-né 1994. Változások a magyar családban. INFO-Társadalomtudomány, 30. szám.
S. Molnár E. 1997. Gyermeküket egyedül nevelô anyák. Demográfia, 40. évf. 2–3. szám.
Sik, E. 1988. Az örök kaláka. Budapest, Gondolat.
Somlai P. 1999. A sokféleség zavara: a családi életformák pluralizációja Magyarországon. Demográfia, 42. évf. 1–2. szám.
Szûcs Z. 1999. A családösszetétel változása a kilencvenes évek elsô felében. Demográfia, 42. évf. 1–2. szám.
Tóth O. 1994. A házassággal, válással és az együttéléssel kapcsolatos attitûdök. INFO-Társadalomtudomány, 30. szám.
Utasi Á. 1988. Kapcsolatok. Kézirat. JATE.
 1990. Friendships. In Andorka R.–Kolosi T.–Vukovich Gy. (szerk.): Social Report. Budapest, Tárki.
 1991. Az interperszonális kapcsolatok néhány nemzeti sajátosságáról. In Utasi Á. (szerk.): Társas kapcsolatok. Gondolat. 169–193.
 1994. Upgrading of Interpersonal Relations and the Contact Capital of the New Elite in Hungary. Paper at the International Social Network Conference. New Orleans.
 1999. Partnerkapcsolatok és individualizálódás. Demográfia, 42. évf. 1–2. szám.
 2000. Középosztály – Kapcsolatok. Budapest, Új Mandátum.
2000a Életminôség és társadalmi integráció. INFO-Társadalomtudomány, 50. szám.
Utasi Á.–A. Gergely A.–Becskeházi A. 1996. Kisvárosi elit. Budapest, MTA PTI.
Weber, M. 1982. A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Budapest, Gondolat.
Weber, M. 1987. Gazdaság és társadalom. A megértô szociológia alapvonalai. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Wellman, B. 1992. Men in Networks. Private Communities, Domestic Friendships. In Nardi (szerk.): Men’s Friendships. Sage Publications.
Wellman, B.–Wortley, S. 1990. Different Strokes from Different Folks: Community Ties and Social Support. American Journal of Sociology, 96. évf. 3. szám.
 

Függelék

3. ábra. Társadalmi integráció és iskolai végzettség (A „Legmagasabb iskolai végzettsége?” kérdés alapján.) Európa 2000, N=1500)

4. ábra. Társadalmi integráció és korcsoportok (Európa 2000, N=1500)

5. ábra. Társadalmi integráció és megélhetés (A „Hogyan tudnak jövedelmükbôl kijönni?” kérdés alapján. Európa 2000, N=1500)

6. ábra. Társadalmi integráció és boldogságérzés (Az „Összességében hogyan jellemzi magát?” kérdés alapján. Európa 2000, N=1500)

7. ábra. Társadalmi integráció és optimizmus (A „Ha a jövôjére gondol, optimista:” kérdés alapján. Európa 2000, N=1500)