Szekfû Gyula az 1920-ban megjelent Három nemzedék címû könyvében lesújtó véleményt fogalmaz meg a XIX. századi liberális állam belsô viszonyairól. Szerinte a liberális állam fokozatosan szörnnyé (,,Leviathánná") nôtte ki magát: a társadalmi élet egyre több területére terjesztette ki hatalmát, éppen a szabadságot, a társadalmi öntevékenységet és kezdeményezést falva fel ezzel. Valójában azonban az államnak nem volt meg ehhez a kellô ereje; mindent az irányítása alá vont, de nem volt képes gondoskodni polgárairól, erejébôl csak látszatintézkedésekre futotta. Ráadásul cselekedetei homlokegyenest ellentmondtak az egyéni szabadságot és a teljes körû szabad versenyt hirdetô ôsi liberális elveknek. A liberális magyar állam tehát ténylegesen egy beteg, elgyengült és skizofrén szörny volt csupán.[1]
Szándékunk annak bemutatása, hogy e nem csak Szekfû által hangoztatott sommás megállapítással szemben miként vélekedett maga az 1867 után kormányra került liberális elit az állam szerepérôl, illetve az állam és a társadalom viszonyáról, valamint változott-e ezekben a kérdésekben a dualizmus öt évtizede alatt egymást követô (kormány)politikusi generációk felfogása. Összetett témánkat e tanulmány keretei között kizárólag a politikai gondolkodás története felôl közelítve vizsgáljuk, forrásainkat is döntôen a kormányzati oldal szereplôinek írásai és beszédei közül válogattuk.[2]

A határok kijelölése

A liberális program újrafogalmazása Európában - így Magyarországon is - közvetlenül az 1848-as forradalmak leverése után megkezdôdött. Nálunk Eötvös József Az uralkodó eszmékbefolyása az álladalomra címû munkájával vállalkozott arra, hogy e programot teoretikus alapossággal és gyakorlati szempontból is (ön)kritikának, korrekciónak veti alá. Mûve 1854-ben megjelent második kötetének középpontjába az államot állította. Célja az volt, hogy megalkossa a kor kihívásaival megbirkózni képes és a társadalom akaratának engedelmeskedô, jól mûködô liberális államberendezkedés elméletét. Könyvét olvasva egy ideális és harmonikus politikai rendszer bontakozik ki szemünk elôtt, melyben a rend és a szabadság, a központosítás és az önkormányzatiság kényes egyensúlyban áll egymással. Munkájában az állam cselekvôképességét és egységét, valamint az egyén szabadságát, önkezdeményezését egyaránt biztosító rendszert dolgozott ki. Hangsúlyozza, hogy a dómnak (az államépületnek) olyan szilárd alapokon kell nyugodnia, melyhez a kötôanyagot a társadalom kisebb közösségei biztosíthatják. Eötvös éppen ezért fontos szerepet szán a polgárok tényleges részvételén alapuló, ôket valódi közösségekké szervezô önkormányzásnak, egyesületi életnek, azaz a társadalmi öntevékenységnek. Az államnak tehát nem a célokat kell megszabnia, hanem csak az eszközöket kell megteremtenie a társadalmi törekvések megvalósításához, illetve oltalmat és biztonságot kell nyújtania minden polgárának. Eötvös azonban szakít az ,,éjjeliôr állam" koncepciójával, elismeri ugyanis az államhatalom kiterjesztésének lehetôségét a ,,szükséges mértékig". Az állami beavatkozás mindenkori határait a polgárok egyéni vagy közösségi ereje jelöli ki, azaz az állam csak olyan feladatokat vehet át a társadalomtól, melyeket az önerejébôl nem képes megoldani.[3]
Eötvös gyakorlatinak szánt fejtegetései 1867 után, a liberális kormányzati rendszer kiépítésének idôszakában többnyire megvalósíthatatlannak bizonyultak. Egyrészt az általa elképzelt harmonikus rendszer mindkét pillére (tudniillik a mûködôképes liberális államberendezkedés és a társadalmi öntevékenység) meglehetôsen gyengének tûnt, másrészt - mint majd látni fogjuk - a társadalomban és az intézményi struktúrákban ható erôk is sokszor ellentétesek voltak a liberálisok által megszabott fejlôdési iránnyal (lásd a katolikus egyház és a megyék kitartó ellenállását).
A hatalomra került liberálisok egyre elkeseredettebb harcot folytattak az állam (és az azt megjelenítô központi kormányzat) mozgásterének a kibôvítéséért, és - látszólag ezzel teljesen ellentétesen - kétségbeesetten védték az államot a túlzott feladatvállalástól.

Küzdelem a mozgástérért a közigazgatásban

A liberális állam eszköztára 1867-ben igen szûkös volt. Jelentôs erôk vonták kétségbe a kialakult politikai rendszer legitimitását, és ugyancsak sokan kívántak jogköröket elvonni a központi kormányzattól. A modern polgári államrendszer kiépítését célzó gyakorlati elképzelések könnyen a közjogi csatározások céltábláivá, esetleg áldozataivá váltak. A kormánypárti politikusoknak tehát mind a kiegyezéses rendszer, mind pedig a parlamentáris kormányzás elfogadtatásáért komoly küzdelmet kellett folytatniuk.
Munkájukat nem segítette a jogrendszer állapota. Az 1867-ben felálló magyar polgári államrendszer mûködéséhez törvényekre volt szükség. Csakhogy az 1848-ban megkezdett ,,alkotmányozási" folyamat a szabadságharc leverésével megszakadt, az 1848-ban elfogadott sarkalatos törvények pedig az idô rövidsége, illetve különbözô politikai kompromisszumok miatt meglehetôsen hézagosnak és a gyakorlati kormányzás számára gyakran használhatatlannak bizonyultak: inkább elveket tartalmaztak ugyanis, mintsem hogy fontos részletkérdésekben eligazítást adtak volna.
A közgondolkodásban mélyen rögzült és hosszú múltra visszatekintô központellenesség is hátráltatta a politikusokat. Magyarországon évszázadokon keresztül nemzeti erénynek számított a központtal szembeni ellenállás, az ôsi alkotmány védelme. Mindez hagyományosan a megyerendszer felértékelésével párosult. A megye volt több száz éven át az a politikai intézmény, mely korlátozni tudta az osztrák kormányzatot. A központtal szemben egyfajta második nyilvánosságként is funkcionált, fórumot nyújtva elôször a sérelmi politikának, majd a liberális ellenzékiségnek. A reformkori megyék rendkívül széles jogkörrel rendelkeztek, ennek nagy része 1867 után is tovább élt (például törvénykezdeményezési és statútumalkotási jog; a legtöbb tisztviselôt maguk választhatták; törvénykezési funkciókat is elláttak; felirati és levelezési joguk volt), sôt, tôlük függött a kormányzati intézkedések végrehajtása is. A kormány ezért 1867 tavaszán körlevelet (,,intézvényt") küldött valamennyi helyi önkormányzatnak, melyben igyekezett megmagyarázni a felelôs kormány és az önkormányzatok egymáshoz való viszonyát.[4] A dokumentum rendkívüli jelentôségû, hisz meglehetôsen ritka, hogy a politikai rendszer szereplôi ilyen formát választva szóljanak a hatalommegosztás elvérôl és egymás feladatairól. Jól érzékelhetô továbbá, hogy a kormány e néhány oldalas dokumentumban lényegében az egész, gyorsan lezajló átalakulás politikai, jogi és mentalitásbeli következményeit kívánja megmagyarázni a társadalomnak. A szöveg a köztörvényhatóságokat az alkotmány alapjának és a nemzet ôsi intézményének ismeri el, ám felhívja a figyelmet ,,nagy horderejére azon átalakulásnak, amely a felelôs minisztérium kinevezése által az ország kormányzati rendszerében történt, s mely mind a kormányra, mind pedig a köztörvényhatóságokra nézve új iránypontokat jelöl ki". Az alkotmányos politikai rendszerben ugyanis (a szabadság és a haladás érdekében) szükség van a hatalommegosztásra a felelôs kormány és az önkormányzatok között. Országos szinten minden törvényhatóságnak el kell ismernie tehát a kormány rendelkezési (rendeletalkotási) és felügyeleti jogát, helyi szinten viszont az önkormányzati szabadság továbbra is fennmarad: a kormány ,,bizalommal elvárja a hatóságok hazafiuságától s bölcsességétôl, hogy közremûködésük által a nemzeti kormány tekintélyét és erejét emelni fogják." A kormány azonban tudja, hogy egy régi nemzeti hagyományt, magatartásformát, a központihatalom-ellenességet nagyon nehéz hirtelen meghaladni: ,,Nem lehet a kormánynak nem éreznie, hogy közvetlen a lefolyt nehéz idôszak után, mely a nemzetet a passzív ellenállásra mint egyedüli hazafiúi erény gyakorlatára kényszerítette, a nemzet érzületének, eszmemenetének átalakulnia nem könnyen lehetséges." Ennek ellenére a két szintnek együtt kell mûködnie egymással, mert ha ez nem következik be, akkor azzal már saját nemzetünknek ártunk - érvel a kormány. Fontos hangsúlyozni, hogy a dokumentum mindvégig a két szint egyenrangúságáról beszél, ám a rendelkezési és felügyeleti jog gyakorlatilag a helyi önkormányzatok kormányzati szint alá rendelését mondta ki.
A képviselôházhoz érkezô megyei feliratok azonban világosan jelezték, hogy a liberális érvelési és meggyôzési technika önmagában nem elegendô. A kormánypolitikusok értelmezésében vett nemzeti érdek önkéntes belátására a megyék jelentôs része nem volt hajlandó. Ragaszkodtak ôsi jogaikhoz, alkotmányôri szerepükhöz, és igencsak idegenkedve tekintettek az új államrendszerre: a megyei ,,institutiót az újabbkori állam doctrináknak feláldozni nem szabad... [Az új] alkotmány életrevalóságát is csak a gyakorlat fogja bebizonyítani."[5] Vitatták továbbá, hogy a kormánynak joga lenne a törvények értelmezésére (és a parlament elôzetes jóváhagyása nélkül rendeletalkotásra), a megyei tisztviselôk feletti felügyeleti jog gyakorlására (például az állami adók be nem hajtása esetén), sôt, egyes megyék igényt formáltak arra is, hogy kormány által elkészített valamennyi törvényjavaslatot elôzetesen véleményezzenek, és az csak ez után kerülhessen a képviselôház asztalára. Az ellenzéki politikusok a központi hatalom túltengését vélték felfedezni az igazságszolgáltatás és a közigazgatás különválasztásában (különösen a bírák központi kinevezésében), a modern állami intézményrendszer kiépülésében (a különbözô szakigazgatási szervezetek létrejöttében) pedig a lelketlen és költséges bürokrácia uralmát látták csupán. Az osztrák abszolutizmus idôszakából ismert centralizált állami gépezet feléledésétôl tartva lényegében elleneztek mindenféle törekvést, amely a hatékonyan és szakszerûen mûködô államigazgatás megteremtésére irányult, és kitartottak a rendi korszakra jellemzô megyei szervezet és mentalitás mellett. Tisza Kálmán 1865-ben megfogalmazott óhaja is ezt az ellenzéki felfogást tükrözi: ,,Mi ebben szerencsésebbek vagyunk, nálunk léteznek még azon elemek, melyek a törvényhatóságok eleven politikai életére szükségesek, még nincs gyökeret vert hazai bureaucratiánk, mellyel számolni felette nehéz lenne, reméljük, hogy lesz erônk egy ilyennek létrejöttét a jövendôben is meggátolhatni..."[6] Az ellenzék ilyen megfontolásokból igyekezett például megakadályozni az állami tisztviselôk fizetésrendezését is.
A kormányzó liberálisok - Deák Ferenc hathatós támogatásával - felvették a harcot a modern parlamenti kormányrendszer megteremtésért és az állami mozgástér kiszélesítéséért. Deák álláspontja szerint az állam határait az 1867-ben visszaállított törvények és azok továbbfejlesztései jelölik ki: ,,...annyi tagadhatatlan, hogy van alkotmányos életünk, melyben élünk és mozgunk... De ha fejleszteni akarjuk törvényeinket, institutióinkat és erôinket, annak eszközlésére tér kell, melyen mozoghassunk, és e tért legalább visszaállították törvényeink. E téren mûködhetünk, e tér nélkül pedig jogosan és törvényesen mozogni sem volnánk képesek."[7] Csakhogy a tételes jog - mint említettük - rendkívül hézagos volt, és szûk mozgásteret biztosított. A kiegyezéses rendszer stabilitását viszont komoly veszélyek fenyegették (errôl is volt már szó): az ellenzék kétségbe vonta a parlamenti többség jogát a kormányzásra, és a ,,valós" nemzeti akaratot megtestesítô megyékhez fellebbezett (például Heves, Pest, Szatmár megyék elutasították a kiegyezést, és kiálltak Kossuth mellett); megszervezte a demokrata körök hálózatát; az Alföldön pedig többezres kormány- és kiegyezés-ellenes népgyûlésekre került sor. Ilyen kiélezett helyzetben az alkotmányos rend és a parlamentarizmus, azaz a liberális vívmányok védelme érdekében még Deák is beleegyezett abba, hogy az állam a tételes törvények által kijelölt határokat átlépve korlátokat állítson a társadalmi öntevékenységnek (1868-ban a demokrata körök rendeleti betiltásakor ugyanis sem büntetô törvénykönyv, sem egyesülési törvény nem állt ehhez rendelkezésre).[8]
Az ellenzék megyevédô álláspontját a kormányzati oldal liberálisai a parlamentarizmus szemszögébôl utasították el: ,,a megyék nem coordinált testületek a statushatalom irányában, hanem oly testületek, melyek az összes kormányzati rendszernek alkatrészét képezik, melyeknek az állam a kormányzat célszerûsége tekintetébôl is autonómiát adott. A megye jogokkal s hatalommal bír egyes polgárok irányában, jogokkal bír a kormány irányában, de az állam irányában jogokat nem érvényesíthet" - érvelt Deák.[9] Véleménye szerint a parlamentarizmus ,,koreszméjét" a megyéknek is el kell fogadniuk, és igyekezni kell a két szint (a megye és a központ) mûködését összehangolni. Meggyôzôdése ugyanis, hogy különben a megyék ôsi autonómiája menthetetlenül elpusztul.[10] Hasonló szellemben nyilatkozott Andrássy Gyula is, aki szerint, ha a megyék nem hajlandók elfogadni a központi kormány felügyeleti jogát és a helyi adminisztrációt a kor európai színvonalához igazítani, akkor nem marad más hátra, mint a kinevezési rendszer és teljes állami igazgatás bevezetése.[11]
Az állam és a megye ,,kiegyezésére" a törvényhatósági törvény megalkotásával 1870-ben került sor. Valóban kompromisszumról beszélhetünk, hisz az állam több jogi eszközhöz (például szélesebb fôispáni jogkörhöz, kormányzati felügyeleti joghoz) jutott hozzá, a megye pedig számos régi jogát megtarthatta (a tisztviselôk választását, a felirati jogot stb.), sôt, a törvény egyértelmûen kimondta, hogy a megye politikai funkciókat is ellát (országos ügyeket is megvitathat, nézeteit felterjesztheti), és ,,közvetíti" az állami közigazgatást. A törvény sajátos megfogalmazása tehát továbbra is azt a képet rögzítette, mely szerint a megye az állammal szemben, sôt azon kívül áll. A kompromisszum létrejöttét nagyban elôsegítette a két szint anyagi egymásrautaltsága is. A megyék ugyanis már ekkor államsegélyekre szorultak, de a központi kormányzat sem lett volna képes az igazgatási feladatok teljes körû átvállalására.

Küzdelem a mozgástérért az állam és az egyház viszonyában

A koradualista állam másik nagy vitapartnere a katolikus egyház volt. Az évszázadok során a katolikus egyház jelentôs politikai befolyásra és kiváltságokra tett szert, lényegében az állam irányításának részesévé vált. A történelmi-egyházjogi fejlôdésbôl fakadóan azonban a világi és az egyházi hatalom szoros viszonyát a kölcsönös függés jellemezte. 1867 után a parlamentáris kormányzás és a liberalizmus elveinek megfelelôen újra kellett tehát gondolni az állam és az egyház viszonyát is. A liberálisok az egyház belsô demokratizálását, privilégiumainak fokozatos lebontását és számára új (állami helyett társadalmi) célok kijelölését tekintették feladatuknak, mindebben azonban nem vallás- vagy egyházellenes meggyôzôdés vezette ôket. A vallást a polgárok magánügyének tekintették, a ,,szabad egyház szabad államban" jelszavának megfelelôen felléptek viszont a felekezetek egyenjogúságáért: ,,A vallásoknak valóságos egyenlôségét, a valóságos viszonyosságot, általában azon viszonyt, melyben a vallásnak alkotmányos államban az államhoz állnia kell, csak úgy lehet létesíteni, ha egy, minden felekezetre egyaránt szóló általános törvény hozatik, oly törvény, melyben a különbözô vallásfelekezeteknek egymás közti viszonya és viszonyai az államhoz az egyenlôség elve szerint tökéletesen egyformán határoztatnak el... Azonban ily törvény hozatalánál elsô feltétel, hogy a viszony, melyet a különbözô vallások az állam irányában elfoglalnak, tökéletesen ugyanaz legyen" - fogalmazta meg Eötvös.[12] A viszony újragondolása mind az államnak, mind pedig az egyháznak nagyobb szabadságot, mozgáslehetôséget biztosíthatna.
Deák is éppen a felekezetek közötti jogegyenlôségre hivatkozva szorgalmazta a polgári házasságkötés - a polgárok által az állam elôtt kötött jogi szerzôdés - fokozatos bevezetését. Hangsúlyozta viszont, hogy az állam a házasság vallási részébe nem kíván beleavatkozni.[13] A pápai csalatkozhatatlanság dogmájának kimondása kapcsán felizzó politikai vitában Deák érvelésében azonban már az állam jogainak védelme is nagy hangsúlyt kapott: a kötelezô polgári házasság esetén ,,az állam azt mondja, hogy a házasság nemcsak egyházi szertartás, hanem polgári szerzôdés és pedig a legfontosabb, mely alapja a legitimitásnak és a successiónak stb., én tehát, mint állam, megkívánom, hogy ezen polgári szerzôdés elôttem köttessék; annak egyházi részét azután végezzétek el a magatok papjánál".[14]
Beszédében kitért a szekularizációt sürgetô ellenzéki felvetésekre is. Deák határozottan ellenezte az egyházi vagyon államosítását, mert ez nemcsak a kulturális feladatok teljes átvállalását, hanem az egész egyházi intézményrendszer állami mûködtetését - és ezzel az állam túlzott beavatkozását - is jelentette volna. A megoldást, Eötvöshöz hasonlóan, a katolikus autonómia kiépítésében látta. A vagyonnak az állam és az egyház közötti törvényes megosztását viszont maga is szorgalmazta: ,,a status csak annyiban avatkozzék az egyház dolgaiba, amennyire szükséges... Azt hiszem tehát, nem azt kell kimondani, hogy az egyházi javak elvétetnek, hanem meg kell különböztetni, hogy mik az egyház valóságos tulajdonai és mik a status tulajdonai a maga kulturalis céljaira; és ha ez meg lesz különböztetve és a status a magáét megtartja és használja a kulturai célokra, a másiknak elvételét azért is károsnak tartanám, mert a statusnak kellene födözni a kultusz költségeit, ami megint messze vezetne attól, amit akarok, még pedig visszafelé vezetne."[15]

Küzdelem a mozgástérért a honvédelemben

Az ország védelmi rendszerérôl és a hadseregfejlesztésrôl folytatott meg-megújuló parlamenti vitákban ugyancsak az állami mozgástér kialakítására tett erôfeszítések jellemezték a kormányzó liberálisok magatartását. Minden politikai árnyalat elismerte, hogy az állam legfôbb feladata polgárai biztonságának szavatolása, csakhogy az ellenzék (különösen a szélsôbal) tagadta az állandó és nagy létszámú hadsereg fenntartásának szükségességét. Egyrészt bizalmatlanul tekintett a nemzeti szuverenitást korlátozó közös hadseregre (a szélbal elutasította annak jogi alapját, a védelem közösségét is), és óvott a végrehajtó hatalom túlzott megerôsítésétôl; ráadásul sérelmezte, hogy az állandó hadsereg felállításával a parlament jogköre csorbul. Másrészt szerinte az általános európai békét nem fenyegeti veszély, és a Monarchia fegyverkezése fölösleges zavart, sôt, ellenségeskedést keltene a környezô országokban. A megnyugtató megoldást az ellenzék a nemzeti önvédelem rendszerének megerôsítésében vélte megtalálni (ami a gyakorlatban egy kis létszámú, önkéntesekbôl álló állandó katonaság mellett a lakosság általános kiképzését és, veszély esetén, fegyverbe hívását jelentette). A parlamenti kisebbség álláspontját lényegesen az 1870-71 folyamán lejátszódó európai hadi és diplomáciai események sem módosították. A kormányzati politikusok (elsôsorban Andrássy, Deák és Eötvös) ezzel a felfogással szemben éppen a nemzetközi politikai és katonai viszonyok megváltozását hangoztatták: ,,újabb idôben a nagy fajok tömörülnek és óriási, mostanáig nem létezett államokat alkotnak... bekövetkezett immár az az idô, midôn kisebb államok önmagukban egyáltalán nem állhatnak fönn s hogy kiknek eddig nem volt, szövetségest kell keresniök, akiknek pedig volt, annál inkább ragaszkodniok kell hozzá" - figyelmeztetett Andrássy.[16] Álláspontja szerint, ha nem modernizáljuk hadseregünket és elutasítjuk a közös védelmi rendszert, akkor hamarosan elveszhetünk a nagyhatalmak gyûrûjében: ,,De akkor, midôn millióra menô nem miliz-rendszeren alapuló, hanem egységes hadseregek állanak körülöttünk: a monarchiának és Magyarországnak védelmét csupán miliciára alapítani, oly könnyelmû eljárás lenne, melyért a kormány a felelôsséget magára nem vállalhatná."[17] A magyar állam hosszú távú fennmaradását külpolitikailag tehát az Ausztriával szövetségben érvényesített nagyhatalmi státus garantálhatja csupán. A megoldást a közös hadsereg és a magyar honvédség mûködésének összehangolása jelentheti. A két rendszer együttmûködéséhez és fejlesztéséhez a magyar törvényhozásnak biztosítania kell az eszközöket.

Eme eszközök megteremtése a gyakorlatban (a kormánytöbbség ellenére) csak meglehetôsen nagy és elhúzódó küzdelmek árán volt lehetséges, az elért eredmények azonban még így is sok esetben részlegesnek bizonyultak.[18]

Küzdelem a túlzott feladatvállalás ellen az oktatásügyben

A nagyobb mozgástérért folytatott küzdelem ellenére, azzal egy idôben a reformkorban szocializálódott liberálisok az állam terjeszkedésétôl is tartottak. Az Eötvös által feltételezett öntevékenység ugyanis hazánkban csekély mértékû volt, illetve a megoldásra váró feladatok is hatalmasnak ígérkeztek. A társadalom anyagi teljesítôképessége szinte lehetetlenné tette az újonnan jelentkezô célok (például az általános tankötelezettség bevezetésének) önerôbôl való megoldását, ráadásul többnyire a megfelelô feltételek (mint a jelentôs egyesületi élet, a szociális érzékenység) is hiányoztak ehhez. A társadalmi feladatok átvállalására képes katolikus egyház viszont nem éppen a liberális teóriák útmutatásai szerint kívánta betölteni eme szerepét.
Eötvös, 1867-ben kormányzati pozícióba jutva, maga tehetett kísérletet arra, hogy bô tíz évvel korábban megfogalmazott elveit a gyakorlatba átültesse. Még reményekkel teli elsô intézkedései közé tartozott egy felhívás megfogalmazása, amelyben népnevelési egyletek alapítására buzdította a társadalmat, hisz ,,ha van feladat, melynek megoldására az állam minden hatalma elégtelen - ez a népnevelés... A népnek csak magának lehet önmagát mûvelnie." A kormány feladata ezért ezen önmûvelési törekvések felkarolása és támogatása, de kezdeményezése és megszervezése nem, mert ezzel sértené a polgárok szabadságjogait, és anyagilag sem tudná ezt vállalni.
Eötvös javaslata heves vitát eredményezett, melyet itt nincs módunk bemutatni.[19] Amit ki kell emelnünk az az, hogy az 1868-ban elfogadott népoktatási törvény a számos kompromisszum következtében jelentôsen eltért Eötvös eredeti javaslatától: döntôen a már meglévô felekezeti iskolahálózatra épített, létrehozta viszont a központtól függô tanfelügyelôi rendszert (Eötvös korábban úgy gondolta, hogy az ellenôrzés a népnevelési egyletek feladata lenne), és az állam meglehetôsen nagy anyagi szerepvállalását írta elô (például az iskolaépítések terén). A fokozottabb állami tehervállalás viszont többletköltségekkel járt, Eötvös ezért már a következô évi költségvetés összeállításakor kénytelen volt lemondással fenyegetôzni, ha a népnevelési célokra fordítható összegeket a kormány nem emeli több mint a duplájára.[20] Nevelési téren viszont teljes tanszabadságot biztosított, és nem szólt bele a nevelési célok és elvek meghatározásába, csupán a tankötelezettség betartásán ôrködött.
Eötvös, kudarca ellenére, élete végéig kitartott meggyôzôdése mellett. Érzékelte ugyan, hogy a feladatok özöne szinte rázúdul a modern államra, azonban szembeszállt a hullámokkal: ,,Ha jelen államainkat tekintjük, a bajoknak nagyobb része két kútfôbôl ered. Az egyik az, hogy a civilisatioval azon tárgyaknak száma s kiterjedése, melyekrôl az államnak gondoskodni kellene oly arányban nevekedett, hogy az minden kormánynak erejét felülmúlja. (...) A második, mi szinte magasabb míveltségünk eredménye, az, hogy korunk jogi fogalmaival s a felvilágosodás terjedése következésében az emberek nem oly könnyen kormányozhatók, mint hajdan, midôn minden magasabb parancs vak engedelmességére számolhatott. Az állam e szerint rendszere következésében oly feladatot tûzött ki magának, mely megoldhatatlan s ezért bajainkon segíteni mind addig nem is lehet, míg e feladat nem változott s az állam hatáskörének sokkal szûkebb korlátok nem tûzettek ki, vagy (mert ez csak akkor történhetik, ha azt, mi eddig az állam feladatának tekintetett, mások veszik át) ha sikerülni fog az állam körében kisebb organismusokat (társulatokat) alkotni, melyek mind annak kormányzatát átveszik, mi nem egyenesen az egész államot illeti."[21]
Eötvös az állam tehermentesítését többek között a katolikus egyháztól várta. ,,Tagadhatatlan, hogy korunkban nemcsak a közvélemény kívánja Európa-szerte mind hangosabban az iskoláknak tisztán államilag kezelését, hanem Amerika és Európa legtöbb államaiban vagy már így is rendezték a közoktatást, vagy, hol most van e kérdés szônyegen, ezen mód szerint igyekeznek azt az államkormányok is megoldani... Mindamellett a kérdés e módon megoldását nálunk nem tartom célravezetônek. Nemcsak azért, mivel megkísérlése nagy izgalmaknak nyitna tért, hanem inkább azért, mert az állampénztárat túlterhelné; és fôleg mivel nem tartom az egyházak kellô szabadságával egyezônek, hogy tôlük a nevelés és iskolatartás jogát elvonjuk" - írta az uralkodónak.[22] Látta azonban azt is, hogy a katolikus egyház vagyonához és befolyásához mérten csak kevéssé vesz részt a társadalom mûvelésében. Eötvös ezért közelebb kívánta vinni az egyházat a társadalomhoz, sôt, a társadalom ellenôrzése alá akarta vonni, ennek érdekében a katolikus fôpapságot egyházuk belsô demokratizálására ösztönözte. Eötvös szerint a katolikus autonómia megteremtésével (amely lényegében a világi elem szerepének növelését jelentette a hitelvekkel össze nem függô döntésekben) fokozható lenne az egyház áldozatvállalási készsége és ezáltal növekedne társadalmi tekintélye, másrészt az állam is nyugodtabban bízhatná polgárai nevelését a klérusra (és persze pénzt is takaríthatna meg ezáltal).[23] Várakozásait nem követte siker, a katolikus autonómia megteremtésére nem került sor. Eötvös 1871-ben bekövetkezett halála után valójában sem az egyházban, sem a kormányzatban nem maradt kellô akarat saját hatalma korlátozására: a kölcsönös bizalmatlanság következtében az egyház nem volt hajlandó megbontani szigorúan zárt belsô hierarchiáját, a kormányzat pedig nem akarta végleg kiengedni a kezébôl a katolikus egyház ellenôrzésének hatalmi eszközeit (például a fôkegyúri jogot, a pénzügyi alapok kezelését).[24]
Eötvös barátja, Csengery Antal is kénytelen volt beismerni az 1870-es években, hogy az állam beavatkozása nélkül még a mintául szolgáló Angliában sem sikerült megfelelôen kiépíteni a közoktatási rendszert, sôt ,,az állam közbejötte nélkül az újabb idôkben nevezetesebb lendületet a közoktatás ügye sehol sem vett". Véleménye szerint mégis jelentôs visszalépés volna, ha ezeket a feladatokat az államnak egyedül kellene vállalnia: a nevelési feladatok nagy részét az állam helyett a községeknek (a helyi önkormányzatoknak) kellene viselniük. Keserûen jegyzi azonban meg, hogy manapság a társadalom szinte semmit sem hajlandó áldozni saját felemelkedése érdekében. Csengery ezt követôen lényegében félbehagyja gondolatmenetét, és (egyébként Eötvöshöz hasonlóan) nem ad választ arra a kérdésre: mi a teendô akkor, ha az adott feladat ellátására a liberális állam elveibôl fakadóan nem vállalkozhat, a társadalom pedig nem képes (Csengery szerint nem hajlandó) rá.[25]

Küzdelem a túlzott feladatvállalás ellen a gazdaságpolitikában

Az állam gazdaságpolitikai szerepérôl vallott tudományos nézetek áttekintését a neves közgazdász-politikus, Kautz Gyula végezte el. Az 1850-1860-as évek hazai közgazdasági eszméirôl, tudományos irodalmáról szólva örömmel állapítja meg, hogy az állami beavatkozás szorgalmazása visszaszorult, a ,,státusgazdasági törekvéseinkben az ipar- és forgalmi életnek éppúgy, mint a politikainak egyik fôfô rugója a szabadság elve", és a magántevékenység érvényesül. Értékelése szerint a magyar közgazdasági munkákat a szakszerûség és a modern európai szellem jellemzi az utóbbi idôben. A szabad verseny korlátlanságát tagadó néhány hazai írás szerzôjét pedig a fôáramon kívül álló, elavult középkorias gondolkodású utópistának nevezi. Kautz is elismeri azonban, hogy a magyar politikai és tudományos közéletnek egyelôre még nem kellett szembenéznie a Nyugat-Európában már komoly fejtörést okozó szociális kérdéssel.[26]
Az állami beavatkozás problémáját a klasszikus liberális eszmék szemüvegén keresztül szemlélô politikustársához képest Deák reálisabbnak bizonyult, és a fokozatosan felszínre bukkanó problémák megoldása érdekében nagyobb hajlandóságot mutatott egyes liberális elvek újraértelmezésére: ,,a gyakorlati életben államok intézkedéseinél is nem mindig a liberalizmus utáni vágy, hanem az ország érdekei szoktak döntôk lenni" - fakadt ki egy 1868-ban tartott beszédében a liberalizmusra való unos-untalan hivatkozás miatt.[27]
Ugyancsak az ország sajátos érdekeivel indokolta a klasszikus liberális állammodelltôl való eltérés szükségességét Lónyay Menyhért, a kiegyezés utáni gazdaságpolitika meghatározó alakja. Érvelésében azonban egyszerre van jelen a határozottabb állami szerepvállalás szorgalmazása (ô ezt elsôsorban politikai okokkal magyarázza) és a társadalmi öntevékenység élénkítésének fontossága (ennek kimondásában viszont a túlzott állami kiadások lefaragásának szándéka vezette): ,,Ha hazánkban az általános mûveltség nagyobb volna, azaz a nép különbözô osztályai közt a mûveltség tekintetében oly nagy különbségek nem mutatkoznának, ha minden más érdeknek felette nem állana a politikai nemzetiség megerôsítésének szempontja: úgy hazánkban az angol rendszert tartanám célszerûnek, minden következményeivel együtt. De adott viszonyaink közt vannak ügyek, melyeket a rend és az államegység érdekében egy öntudatos, erélyes és alkotmányos kormányzat hatásköréhez kell soroznom. E mellett azonban a helyhatósági, községi és testületi tevékenységet olyképp kellene kifejteni és rendezni, hogy az önkormányzat és magántevékenység új és rendezett életre ébredjen." ,,Felfogásom szerint az állam kormányának és a törvényhozásnak kötelessége mindazon magas föladatoknak megfelelni, de csak is azoknak, melyek létesítése egyedül az állam útján eszközölhetô, és melyek az összes államnak egyenes hasznára vannak. Az államnak kötelessége megtenni azt, ami a magántevékenység határain túlmegy, de nem mindent mindenkiért. (...) Én azt hiszem, hogy az ország jövôje és pénzügyeink rendezése érdekében szükséges ez elvet a jövôben következetesen keresztülvinni, mert elvégre itt az ideje, hogy a nemzet jellemével megegyezô, rendezett állapotokat teremtsünk, s hasznos tevékenyégben egyesüljön minden életképes elem, ne várja mindenki felülrôl a gondoskodást."[28]
A kívülálló kortársak igen pontosan látták a kormányzó liberálisok görcsös vívódását és fokozatos elbizonytalanodását. Az 1849 után újrafogalmazott liberális program ismét korrekcióra szorult. A reformok lendülete igen hamar megtört és a hazai liberalizmus átélte második nagy válságát. Hazai Ernô igen pontosan és tömören foglalta össze a válság legfontosabb okait: ,,A régi jelszók kimerültek s elkoptak, a megszokott közjogi terrenum korhadt és tarthatatlan lett. ...hat év óta az egész nemzet a kormány mellett vagy ellene van, anélkül, hogy tudná, mit is akar voltaképpen a kormány. (...) Lassanként minden politikai támaszpont elenyészik, államunk hajójának nincs szellemi kormányosa, a pártok eltörmelékesednek, a közvélemény megzavarodik, s a kevés jelentékeny férfiú, kivel bírunk, eredménytelen súrlódásokban elkopik. (...) Ez az út tervtelenségen át a pusztulásba visz. Azért végre rá kell szánnunk magunkat az elvek programjának kiadására, melynek szellemi hatalma a rokonszellemeket vonzza. (...) ...a programnak világosságot kell a vezérlô férfiak szándékára vetnie és ha ezek az általános szükségletet tolmácsolják, végre helyreállítania azt a bizalmat, melynek ma nélküle vagyunk, mely nélkül pedig bármely kormány legüdvösebb tettei is észrevétlenül semmibe vesznek el."[29]

A liberális paradigma módosulása

A dilemma feloldására a liberalizmus államközpontúvá válása kínált lehetôséget lényegében egész Közép-Európában. Hazánkban különösen a Deák-párt körül csoportosuló fiatal, zömmel írókból és újságírókból álló értelmiségi csoport tagjai voltak az új típusú liberális állameszme feltétlen hívei. Az Arany László, Asbóth János, Keleti Károly, Rákosi Jenô, Toldy István által fémjelzett csoport (az úgynevezett Kávéforrás-kör), illetve néhány más fiatal értelmiségi (például Schvarcz Gyula, Grünwald Béla) nyíltan követelte az állam nagyobb szerepvállalását. Véleményük szerint mivel a társadalom gyenge, átmenetileg az államnak kell a modernizáció motorjává válnia. Egy tettre kész, modern gondolkodású, kellôen iskolázott, anyagilag független társadalmi osztály (a polgári középosztály) kitermelôdéséig a társadalmi és politikai reformokat ,,felülrôl" kell végrehajtani. Írásaikban rendre javaslatokkal ostromolták és kritikával illették az állam aktuális irányítóit, illetve tevôlegesen is szerepet vállaltak a kormányzati munkában (többen közülük minisztériumi tisztviselôk voltak). Hittek a pártpolitikán felülemelkedô, a szakszerûséget és a hatékonyságot értéknek tekintô, racionálisan mûködô állam eszméjében, amely cselekvô szerepet vállal különösen a mûvelôdés, a gazdaságpolitika és a közigazgatás (az adminisztráció) fejlesztésében. Kíméletlen kritikának vetették alá a kiegyezéskor hatalomra került ,,régi" liberális nemzedék addigi kormányzati teljesítményét, elutasították tétlen, ,,laissez faire" álláspontjukat. Fontos azonban hangsúlyoznunk, hogy ,,etatizmusuk" igencsak korlátozott volt, hisz az aktívabb állami fellépés mellett következetesen hirdették a magántulajdon szentségét, az egyéni szabadságjogok sérthetetlenségét, a parlamentarizmus szükségességét és a társadalmi önszervezôdések fontosságát.[30]
Egyre határozottabban kérték viszont számon az államtól a magyar nemzet érdekeinek hathatósabb védelmét. Fontos hangsúlyozni, hogy programjuk újszerûsége nem a nemzetállami koncepció hangoztatásában állt, hiszen ezt a honi liberálisok döntô többsége szintén vallotta. Az 1868-as nemzetiségi törvény megalkotása során ez a kérdés végleg eldôlt. Eötvös ugyan úgy vélekedett, hogy ,,a magyar nemzetiségnek az államban igen kevés elônyöket adhatunk", ,,...a birodalmat, melyet alkotunk, a szabadságra alapítsuk s ne más nemzetek feletti uralmon, hanem csak az után törekedjünk, hogy közcélokért több érdemet szerezve magunknak, az egyenlôk között az elsôk legyünk"[31], a teljes körû egyéni szabadságra és a nemzetiségi egyenjogúságra (kivéve a kollektív jogokat), valamint az etnikailag semleges államra alapozott nézeteit azonban a magyar liberalizmus fôárama (és a nemzetiségi közvélemény) elutasította.
E fiatal értelmiségi kör tagjai viszont a liberális program átértelmezésében még tovább mentek: a szociáldarwinizmus jegyében hittek az egyének és nemzetek létharcában, illetve a kiválasztódás tanában. Vallották, hogy a nemzetek között folyamatos verseny zajlik, és a magyarság csak akkor képes életben maradni, ha megôrzi vezetô szerepét, amelyre a történelem folyamán kiválasztódott a Kárpát-medencében. Ebben a küzdelemben az állam nem maradhat tétlen és semleges, hanem hatalmi eszközökkel kell segítenie a magyarság fennmaradását. Vita csak az állami beavatkozás mértékében volt: a többség megelégedett a spontán asszimiláció állami eszközökkel való segítésével (például a nemzetiségi területeken a magyar nyelvû egyesületek és újságok anyagi támogatásával), egyesek azonban erôteljesebb fellépést követeltek. Grünwald Béla az 1870-es években megjelent írásaiban például a felvidéki pánszláv agitációra hivatkozva a magyar érdekeknek megfelelô módon a megyei közigazgatás átszervezését, a magyar nyelvû iskolahálózat (és a tanítóképezdék) fejlesztését és az agitációt folytató nemzetiségi szervezetekkel szembeni adminisztratív fellépést várta az államtól. Ô is hangsúlyozta, hogy a fajok között elkeseredett küzdelem folyik, és a magyarságnak küldetése teljesítéséhez összefogásra van szüksége. A társadalom azonban egyedül gyenge a harchoz, ezért meg kell erôsíteni és magyarrá kell tenni az államot. Az ellenzék hagyjon fel az állam elleni örökös támadással, a cél éppen az állami tudat elmélyítése a tisztviselôi karban és a politikai vezetôrétegben.[32]
A fiatal statisztikus-közgazdász, Földes Béla 1874-ben megjelent mûvében már határozottan hirdeti, hogy ,,a nemzetgazdaságtan állami beavatkozás iránti régibb nézetét teljesen el kell hagyni, miután az állami tevékenység általános és csak annak minôsége és alkalmazása változhatik". Az angol tudomány képviselôi (Smith, de különösen Spencer) által vallott állami semlegesség elavult, az önérdek mindenhatósága a közérdekkel szemben eltúlzott, mert ,,az állam beavatkozása sok helyen nélkülözhetetlen, különösen ott, hol ellentétes társadalmi törekvéseket összhangzásba kell hozni, hol egy új cultureszközt kell meghonosítani és hol egyéni érdekek magasabb társadalmi érdekkel összeütköznek; hogy elvégre a szabad verseny nem mindenütt képes a gazdasági szükségletek legjobb kielégítéséhez vezetni, hanem sok helyütt a legnagyobb visszásságokat szüli."[33] Tanulságos megemlíteni, hogy Földes négy évvel korábbi munkájában még igencsak visszafogottan szólt az állam szerepérôl a munkáskérdés megoldásában.[34] Az állami beavatkozásról vallott nézeteinek felülvizsgálatához minden bizonnyal jelentôsen hozzájárultak az 1873-ban kirobbant nemzetközi pénzügyi válság társadalmi és gazdasági következményei, illetve a belôlük levonható tanulságok is.
Tudóstársa, Beöthy Leó a Földes által felvázolt elméletet megpróbálta a magyarországi viszonyokra alkalmazni. Számára is az 1873-as válság jelentette az utolsó lökést gondolatai megfogalmazásához, bár hangsúlyozta, hogy a gazdasági problémák már korábban is léteztek, és valójában 1873 után sem szûntek meg. Beöthy is jelentôs, de túlhaladott nézetnek tartotta a szabad verseny elméletét. Számos történeti nép példáján keresztül bemutatta, hogy a nemzetek és fajok között élethalálharc folyik, és csak azok képesek fennmaradni, amelyek - széles értelemben vett - kultúrájukat folyamatosan fejlesztik. Ennek gazdasági alapját pedig az életerôs ipar képes megteremteni, önmagában a mezôgazdaság ugyanis nem termel ehhez elegendô anyagi forrást. Éppen ezért a magyar állam feladata is az, hogy fejlessze iparát, amelyet a szerzô védôvámok bevezetésével és szakképzett ipari munkások betelepítésével képzelt el megvalósítani. Ebbôl fakadóan Beöthy elengedhetetlennek tartotta az osztrák-magyar vámközösség felbontását is. Fontos hangsúlyoznunk, hogy problémalátásában és érvelésében nem, de konkrét megoldási javaslatait tekintve Beöthy kívül maradt még az ,,etatista" liberálisok zömének gondolati körén is.[35]
E fiatal értelmiségi csoport tagjai természetesen érzékelték, hogy az általuk vallott nézetek több ponton ellentmondanak a liberalizmus által eddig képviselt értékeknek, ám a választás a nemzeti érdekek és a liberális teóriák között számukra egyértelmû volt: ,,A jövô nemzedék jobban fogja magasztalni politikai bölcsességünket, ha egy kompakt, erôs államot fog tôlünk örökölni, néhány szabadelvû intézmény nélkül, mintha szabadelvû intézményeket hagyunk rá, a magyar állam nélkül."[36] Elképzeléseik megvalósításában eredendôen saját értelmiségi rétegüknek szántak vezetô szerepet és programjukhoz - legalábbis idôlegesen - a kormányzat támogatását is sikerült megnyerniük (1872-ben például Lónyay Menyhért miniszterelnökként felkarolta elképzeléseiket). Az általuk kigondolt reformprogram megvalósítására azonban végül is nem került sor, elsôsorban a kormánypárton belül hiányzott ehhez az egységes akarat, illetve a politikai életet megbénító közjogi törésvonalat sem sikerült felszámolni.
A paradigmaváltás azonban - még ha tökéletlenül is - lezajlott. A többség Magyarországon az 1870-es évek közepén a liberalizmus fogalmán már biztosan nem ugyanazt értette, mint a századközépen. A liberalizmus mozgalmi idôszakát felváltotta a berendezkedô liberalizmus korszaka. Ez a hosszú és több lépcsôfokot tartalmazó út már 1849 után kezdetét vette, 1867-ben a liberálisok hatalomra kerülésével azonban új szakaszához ért. Mint láthattuk, a magyar szabadelvû politikusok eszmerendszerében a kormányzás gyakorlata során a liberális elvek az államközpontúsággal és a nemzeti elvvel kapcsolódtak össze. A politikai gondolkodásban lezajló nagy fontosságú váltást Arany László a fiatal ,,etatisták" szemszögébôl tömören így ragadta meg: ,,Legújabb idôben az állam eszméje nálunk is erôsebben látszik kiemelkedni, mint eddig bármikor. Nem egy kívülálló, többnyire terjeszkedô irányú s nem ritkán ellenséges fôhatalom képviseli többé az államot szemközt a nemzettel, hanem maga a nemzet alkotja azt, akár jól, akár rosszul."[37]
Eötvös, a korábbi felfogás képviselôje, maga is érzékelte ezt az általa nem kívánt, de feltartóztathatatlan változást. ,,A fôok, melyért a gyakorlati élet terén sokkal kevesebb eredményre jutok, mint kellene, abban fekszik, mert minden egyes lépésnek felette nagy fontosságot tulajdonítok. Ki valamit elérni akar, tartsa szem elôtt a célt, s haladjon bátran elôre, nem gondolva avval, ha néha oly helyre lép is, hol magát bemocskolja. (...) Végre is a leghelyesebb elmélet az államról napjainkban alig más egy szép álomnál, csak hogy logika van benne" - írta naplójába.[38] Ennek ellenére eszméit élete végéig nem adta fel, és kívül maradt az újraértelmezett (állam- és nemzetelvû, pragmatista) liberalizmus fôáramán.

A határok védelme

Az 1870-es évek második felére tehát a közgondolkodás lassan megváltozott. A politikai intézmények elutasítása minimálisra csökkent, az emberek hozzászoktak az életüket irányító új intézményekhez. A rendszer támogatottsága is érezhetôen megnôtt a két nagy párt fúziójával. De az elit fejében is lezajlott a gondolati váltás. A reformkori liberális nemzedék fokozatosan elvesztette befolyását (mert csalódott saját teljesítményében, és visszavonult), a liberális elvek nagy része pedig a kormányzás napi valóságához (azaz a társadalom teljesítôképességéhez, a közjogi megosztottsághoz stb.) idomult vagy eltûnt.
A Tisza Kálmán nevével fémjelzett korszakra a gyakorlatias politizálás volt a jellemzô. Az 1880-as évek politikai gondolkodását kutatva csak elvétve bukkanhatunk összefüggô elvi fejtegetésekre a liberalizmus jövôjérôl és az állam szerepérôl. A korábbi korszakban meghirdetett reformelképzelések terén (például a közigazgatás reformjában, a hatékony és szakszerû államgépezet megteremtésében, az állam és az egyház szétválasztásában) jelentôs elôrelépésre nem került sor. Inkább csak félig kiforrott elképzelések és visszavont törvényjavaslatok jelezték, hogy a liberális célokat a kormányzat véglegesen nem adta fel. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a gyakorlatban az állam feladatai ne gyarapodtak volna. Tisza ugyanis hatalomra kerülése után nem sokkal - kerülve az elméleti okoskodást - hatásköröket vont el a megyéktôl (az 1876-77-ben elfogadott törvények értelmében állami feladattá vált a pénzügyigazgatás és adófelügyelet, a közutak építése és a folyók szabályozása, a népiskolai hálózat ellenôrzése stb.), a csendôrség felállításával pedig a megyei közbiztonság ellátása került állami kézbe 1881-ben. Végül az 1886-ban megszavazott új törvényhatósági törvény tovább szélesítette a kormány felügyeleti jogkörét a megyék fölött.
Az elsô iparfejlesztési törvényt is 1881-ben fogadták el, amely által az állam ideiglenesen adómentességet biztosított egyes iparágaknak, és támogatta új termékek gyártását, valamint a modern technológia meghonosítását. Az 1890-es második iparfejlesztési törvényben az állam már kamatmentes kölcsönökkel és központi megrendelésekkel segítette a benne meghatározott iparágakat. (Igaz, mindkét törvény hatása meglehetôsen korlátozott volt.) Az 1880-as évek elejétôl megindult a vasútvonalak fokozatos államosítása is. A kiegyezés körüli években az állam még igen elônyös kamatgaranciával segítette a vasutakat építô magáncégeket, amelyek egy része azonban idôvel mégis veszteségessé vált, ezért az állam kénytelen volt maga átvenni némely vonal üzemeltetését (a vonalak egy másik része pedig gazdasági vagy katonai fontossága miatt került elôbb vagy utóbb állami tulajdonba). Tovább nôtt a rendszeresen folyósított államsegélyek jelentôsége is mind a megyék, mind az egyházi iskolák költségvetésében.
Fontos hangsúlyozni, hogy az itt jelzett folyamatokban nem valamiféle öncélú hatalomközpontosítást látunk, hanem sokkal inkább a XIX. század második felére jellemzô gyors gazdasági és társadalmi fejlôdésbôl fakadó sokrétû feladatok által kikényszerített, illetve az ésszerûség által megkövetelt kormányzati döntéseket.
Az említett folyamatokkal egy idôben nem csitult a kormányzati oldalon sem a folytonos aggódás az állam túlzott szerepvállalása miatt: az 1880-as évektôl fokozottan jelentkezô szociális feszültségek feloldását nem az államtól, hanem továbbra is a társadalomtól, az egyes rétegek önkezdeményezéseitôl várták. A liberalizmus nevében utasították el az állami beavatkozást mind a dzsentri-, mind a munkáskérdés megoldásában.
Berzeviczy Albert a dzsentri lesüllyedésének okait - meglehetôsen leegyszerûsítve a problémát - legfôképp saját rétegének hibás mentalitásában (az elzárkózásban, a pazarlásban, a vállalkozó szellem hiányában, a növekvô konzervativizmusban és antiszemitizmusban) látta. Ezeket a belsô bajokat csak saját maguk képesek orvosolni, valamiféle államilag irányított birtokpolitika - amelyet viszont egyre többen sürgettek a konzervatív oldalról - a meglévô problémákat csupán tartósítaná. Különben is, az állami szociálpolitika (amelynek mintaképe a német ,,állami szocializmus") az elesettek, a mûveletlenek felemelését tûzte célul, a dzsentri azonban életképes és jelentôs befolyással rendelkezik. A megoldást tehát nem az államtól kell várni, hanem egy gyökeres mentalitásbeli váltás után a dzsentrinek magának kell felvennie a küzdelmet az életben maradásért: ,,simuljon egész lélekkel a középosztály többi elemeihez, olvadjon össze, egyenlôsítse magát velük, vegye föl velük a versenyt bátran, a gazdasági kereset és társadalmi mûködés minden becsületes terén s mindezek mellett ragaszkodjék szilárdan azokhoz a liberális elvekhez, amelyekhez hagyományai kötik, bízva önerejében s el nem fogadva semmi kiváltságot".[39]
Tulajdonképpen hasonló logika mentén utasították el a munkásság problémáinak kezelésébe való állami beavatkozást is. A hazai munkáskérdéssel foglalkozó korabeli liberális szellemiségû írások nem tartották követendô példának a bismarcki Németország által meghirdetett állami szociálpolitikát (a kötelezô társadalombiztosítás ,,olajcseppjeit"), de nem értettek egyet a munkásmozgalom - ugyancsak német mintájú - állami elnyomásával sem. Véleményük szerint e helyett az angol úton kell haladnunk, és a munkásság gazdasági, szociális jellegû önszervezôdéseit (a rokkantpénztárakat, hitelszövetkezeteket) kell támogatni.[40] Pulszky Ágost 1890-ben megjelent könyvében - Berzeviczyhez hasonlóan - a társadalmi osztályok közötti szabad verseny és a racionális önzés érveivel kelt a munkáskérdésbe be nem avatkozó liberális állam védelmére: ,,nélkülözhetetlen a verseny folytonos ösztönzése, a szabadságnak nagy mértéke. Mihelyt a legalsó osztály védelme, még feltétlen nélkülözéssel szemben is, oly korlátokat képez másrészt számára, amelyeken áttörni s felfelé haladni nem képes, végeredményben károsabb, mintha teljesen hiányoznék. Anglia s Észak-Amerika ez igazságot jól megszívlelték; nekünk is szem elôtt kell azt tartani, ha értékes, állandó eredményekre akarunk jutni s ennél fogva a munkásosztály részére sem szabad az oltalom rendszerét nagyobb mértékben igénybe venni, mint aminôben az, kiválóbb tagjai elôhaladásának feltételeivel összefér."
,,A valóban felvilágosult önérdek még mindig a legbiztosabb kalauz a társadalmi versengések bonyodalmaiban; az egyéni kezdeményezést, az önkéntes szervezkedést, ahol tere nyílt, nagyobb csalódások nem kisérték..." Pulszky szerint a munkásság problémáit egy hosszabb, ,,átmeneti szenvedéseket" is magában hordozó tôkés fejlôdés fogja majd megoldani. Az elsôdleges cél tehát az ország gazdasági erejének növelése és az egész társadalom életszínvonalának emelése. Az állam feladata csupán az e célok eléréséhez szükséges általános feltételek megteremtésében áll.[41]
Az állam erôteljesebb beavatkozását hirdetô újabb közgazdaságtani elméleteket a hivatalos tudományosság nevében Kautz Gyula vetette bírálat alá. Álláspontja szerint az úgynevezett szociálpolitikai iskola ,,az államnak jogkörét és hivatását oly szélesre terjeszti ki, amilyenre azt se az egyéni és polgári szabadság, se magának a helyesen fölfogott államérdeknek szempontjából illetôleg sérelme nélkül, ki nem terjeszthetô". Ha az állam határainak kiterjesztése mellett döntünk, akkor félô, hogy a folyamat megállíthatatlanná válik, és a szabadság kerül veszélybe, ráadásul az állam gazdasági erejét is aláássa a túlzott feladatvállalás - figyelmeztetett Kautz 1883-ban. Ez az út ,,határozott szakítás volna az utolsó két-három évszázad folyamában e részben is történelmileg kifejlett állami intézményekkel és alakulatokkal, s így fölötte merész kísérlet, sôt könnyelmû játék is a nép- és államélet legnagyobb érdekeivel, igazi »ugrás a sötétbe«, amelynek következései kiszámíthatatlanok, s amelyekért ugyan azért a felelôsséget sem a lelkiismeretes államférfiú, sem a nemes tisztjét szem elôtt tartó tudomány el nem vállalhatja". Vélekedése szerint e manapság egyre hangosabban hirdetett elmélet nem más, mint egy szocialisztikus gondolatokkal átszôtt hibás eszmekeverék. Legnagyobb veszélye pedig abban rejlik, hogy a tájékozatlan tömegeket tetszetôs követeléseivel megtéveszti, és hamis feszültségeket gerjeszt, valamint ,,elfelejtetni akarja velünk azon nagy szolgálatokat, amelyeket a nemesebb értelemben vett liberalizmus az újkori emberiségnek tett". A kor kihívásaira válaszul Kautz is elismeri, hogy a szabad versenyes liberalizmus ,,némely részben a solidaritás és socialitás elve által" továbbfejlesztendô, sôt rendkívüli esetekben maga az állam is beavatkozhat az adott társadalmi baj orvoslásába, de ekkor is csak kellô tapintat és az érintettek érdekeinek messzemenô figyelembe vétele mellett.[42]
A liberálisokon azonban az 1880-90-es évtizedek folyamán egyre inkább a csalódás lett úrrá. Egyrészt az általuk remélt fokozottabb társadalmi tehervállalást ezek az évtizedek sem hozták meg. Másrészt gyanakodva szemlélték és keserûen vették tudomásul azt is, hogy a társadalom különbözô körei (például a dzsentri és a munkásság) az összeolvadás helyett inkább a csoportérdekek mentén való elkülönülést választották, illetve a liberális megoldást elutasítva más eszmék (a konzervativizmus és a szocializmus) által felkínált utakra léptek. Ennek a felismerése felerôsítette a kritikai hangokat: a századvégen egymás után láttak napvilágot a társadalmat ostorozó liberális nyilatkozatok, publicisztikák.
Mindenekelôtt Beksics Gusztáv különbözô írásait hozhatjuk fel itt példaként. Legrészletesebben 1884-ben és 1889-ben álneveken megjelent politikai röpirataiban fejtette ki véleményét a problémáról. Beksics vélekedése szerint a magyar állam és a társadalom fejlôdése élesen elvált egymástól a XIX. század második felében. Az állam 1848-ban elindult a modernizáció útján (az európai civilizációt követte), a társadalom azonban lemaradt, sôt egyes területeken ellentétes irányba (,,Ázsia" felé) mozdult el. A magyar társadalmat fel kell ráznunk lustaságából, munkássá kell tennünk, és vissza kell vezetnünk a liberalizmus elhagyott útjára. A modern állam mellé modern, egységes és nemzeti társadalmat kell teremtenünk. Beksics e reformprogram legfontosabb elemének egy új középosztály megalkotását tartotta.[43]
Grünwald Béla véleménye viszont, ellentétben Beksicsével, épp az, hogy a magyar társadalommal szemben támasztott elvárások túlzottak. Igazságtalan a több évszázados angol fejlôdés eredményeit számon kérni egy olyan társadalmon, amely négy évtizede még rendi kötöttségek között létezett, ezért ,,a legnagyobb, amit a társadalom, természeténél fogva elérhet nem az, hogy egymaga nemzeti és culturai hivatást teljesít, hanem az, hogy mint kisegítô, támogató szerepel az államnak a nemzeti és culturai föladatok megvalósítására irányzott tevékenységében. A társadalom tere, melyen e szerepet játszatja nagyon korlátolt s eszközei is igen szerények. A nagy eszköz mind az állam kezében van." Grünwald számára éppen hogy az állam tûnik gyengének, mert nem rendelkezik kellô tekintéllyel, intézményrendszere hiányos és a partikularizmus megbénítja.[44] Nincs terünk a magyar társadalom állapotáról és a középosztály-kérdésrôl kibontakozó korabeli vita bemutatására, csupán utalunk rá, hogy a társadalom gyengeségérôl szóló fejtegetéseket a konzervatívok is egyre inkább magukévá tették, és éppen a terjeszkedô liberális állam elleni kritikaként fordították késôbb vissza.[45]
A századvég liberálisai már aktív szerepet szánnak az államnak az egységes magyar nemzet megteremtésében. Úgy érzik, hogy mind a magyar állam, mind a magyar társadalom védelemre szorul a nemzetiségekkel (és az ôket kívülrôl támogató környezô államokkal) szemben, ezért szakítani kell az eddigi politikával. Nyíltan hangoztatják, hogy figyelmen kívül kell hagyni vagy meg kell változtatni az Eötvös-féle nemzetiségi törvényt, és a nemzetiségek támogatása helyett a magyarság érdekeinek hathatósabb képviseletére van szükség. Berzeviczy szerint ,,a más nyelvû kultúrát mi ugyan akadályozni semmiképp sem akarjuk, de annak elômozdítását mi sem egyenesen társadalmi, annál kevésbé állami föladatnak el nem ismerhetjük".[46] A liberális táboron belül azonban többen akadtak, akik a magyar érdekek védelméért a nemzetiségi mûvelôdés akadályozására is hajlandóak voltak: Beksics egyértelmûen tagadta, hogy nemzetiségi középiskolák jogosan mûködhetnének a magyar állam területén,[47] néhány évvel késôbb pedig már konkrét, állami beavatkozást is igénylô és a nemzetiségeket hátrányosan érintô intézkedésekre tesz javaslatot (például a hitbizományok ,,áttelepítése" nemzetiségi vidékekre, akár még a vonakodó arisztokráciát sújtó kisebb mértékû büntetôadó kivetésével is).[48] Hasonlóan Grünwald Bélához, neki sem okozott különösebb fejtörést a liberalizmus és a nemzeti érdek összehangolása, a sorrend számára is egyértelmû volt: ,,E sorok írója liberális egész lelkületében, de ha a liberalizmus és a magyar érdek ellentétben volna egymással, akkor minden fontolódás nélkül feláldozná az elôbbit az utóbbinak oltárán."[49]
Befejezésül szólnunk kell még egy, az 1880-as években keletkezett figyelemre méltó írásról, melynek gondolatai azonban már a következô évtizedek megoldásra váró liberális dilemmáját vetítették elôre. A húszas éveiben járó Pikler Gyula a liberalizmus szociális irányú továbbfejlesztésének a lehetôségérôl szólt 1886-ban, Spencer két évvel korábban megjelent könyvét ismertetve. Bírálatában Spencer szinte minden állítását elutasítja: tagadja a szabad verseny korlátlanságát, a magánérdek mindenhatóságát, valamint azt, hogy az állatvilágban megfigyelhetô létért való könyörtelen küzdelem példája az emberi társadalom mûködésére is alkalmazható lenne. Az emberi társadalom ugyanis szociálisan érzékenyebb, mûködése pedig összetettebb. A be nem avatkozó állam éppen a Spencer által hangoztatott egyenlô szabadságot nem képes megadni polgárainak, ha csak az erôseket védi. Pikler szerint a társadalom igenis tudatosan fejleszthetô, és erre egyedül az állam képes. E fejlesztés azonban - szemben a szocialista és kommunista tanokkal - csak fokozatosan és az elôfeltételek megteremtésével képzelhetô el. Ha az állam úgy ítéli meg, hogy a társadalom érdekében szükséges valamely intézkedés meghozatala, akkor beavatkozhat annak életébe, és kényszerítô eszközöket is alkalmazhat (például az elesettek érdekében adókat vethet ki, hivatalokat hozhat létre). ,,Az állami tevékenység sokkal fogyatékosabb ugyan a társadalmi tevékenységnél, csak kevéssé és nagy áldozatok árán éri el célját és sok visszaéléssel is jár, de ez esetben elkerülhetetlen" - állapítja meg. Pikler hangsúlyozza továbbá, hogy az állam atyáskodása csak átmeneti jellegû lehet és távlati célja a társadalmi egyenlôtlenségek (vagyoni és kulturális) minimalizálása. Ha az állami beavatkozás (szociális gondoskodás, oktatás fejlesztése stb.) révén valóban megadatik mindenkinek az egyenlô szabadság, és a javak is egyenletesebben oszlanak majd el a társadalom tagjai között, akkor az állam is visszavonulhat régi határai mögé.[50]
Pikler tehát a liberális állam megvalósítását a jövôbe tolta. Arra a kérdésre viszont, hogy milyen is legyen ez az ,,átmeneti" állam, már nem a liberálisok jelentkeztek kész válasszal a századfordulón.

[1] Szekfû: 1934. Lásd például: 270-271.; 293-296.
[2] Tanulmányunkban terjedelmi okok miatt csak a legismertebb és legjellemzôbb szövegekre támaszkodtunk. Nem vállalkozhattunk a korszak történelmi hátterének és további részproblémáknak az ismertetésére, hiszen célunk elsôdlegesen az volt, hogy az államról való politikai gondolkodás korabeli tematikájáról adjunk áttekintést.
[3] Eötvös: 1981.
[4] Az összes magy. kir. ministériumnak 1867. ápr. 10-én kelt intézvénye a megyék és sz. k. városok közönségeihez. In: Magyarországi rendeletek tára, 1867. Kiadja Ráth Mór, Pest, 1871. (2. kiadás) 60-64.
[5] Sáros megye feliratát idézi Stipta: 1995, 130.
[6] Tisza: 1865, 29.
[7] Deák: 1903, V. kötet, 276. (1867)
[8] Uo. V. kötet, 347-351. (1868)
[5]⁹ Uo. VI. kötet, 215. (1870)
[10] Uo. V. kötet, 418-419. (1868)
[11]Andrássy: 1883, II. kötet, 329-331. (1870)
[12] Idézi Schlett: 1987a, 242. (1868)
[13] Deák: i. m., VI. kötet. 53. (1868)
[14] Uo. 413. (1873)
[15] Uo. A kérdésrôl részletesen lásd Csorba: 1999.; valamint Péter: 1997.
[16]Andrássy:1893, II. kötet, 460. (1871)
[17] Uo. 478-479. (1871)
[18] Az 1868 és 1871 között lefolyt vita ellenzéki és kormánypárti álláspontját ismertetik továbbá: Andrássy: 1893, I. kötet, 325-382. (1891); II. kötet, 381-403.; 428-480.; Deák: i. m., V. kötet. 421-457.; valamint Gerô: 1999.
[19] Eötvös elképzelését és annak fogadtatását bemutatja Schlett: i. m., 235-242.
[20] Eötvös József Lónyay Menyhérthez, 1868. szeptember 9. In: Eötvös: 1976, 566-568. Eötvös oktatáspolitikai küzdelmeirôl részletesen ír Felkai: 1979.
[21] Eötvös: 1941, 268. (1868-1870 körül)
[22] Eötvös József I. Ferenc Józsefnek, 1868. május 26. In: Eötvös: 1981, 537.
[23] Eötvös József Simor Jánosnak, 1867. július. In: Eötvös: 1976, 493-500.
[24] Csorba: i. m., 95-103.; 114-118.
[25] Lásd egy 1873-as és egy 1879-es beszédét. In: Csengery: 1884. 141-151.; 208-209. (Az idézet a 144-145. oldalról származik.)
[26] Kautz: 1868, 588.
[27] Deák: i. m., VI. kötet. 51. Deák a liberalizmus egyik mintaállamának tartott Amerikai Egyesült Államokat említi példaként, amely a szabad kereskedelem liberális elvével szemben az európai árucikkekre magas védôvámokat vetett ki saját érdekei védelmében.
[28] Lónyay: 1873, 47.; 49-50. Fontos megemlíteni, hogy a politikus 1873. januári beszédében a német államéletet állította követendô példaként Magyarország számára, mert ott az állam határozottabb szerepet vállal saját polgárai életének irányításában, és központi kormányzata is jól szervezett, e mellett azonban az önkormányzatiság (tartományi és községi szinten) is igen fejlett.
[29] Hazai: 1872.
[30] Eme értelmiségi körrel kapcsolatban a szakirodalomban (például Huszár Tibor és Németh G. Béla munkáiban) meggyökeresedett ,,etatisták" elnevezést, némileg félrevezetô jelentése miatt, csak a fent jelzett megszorítások mellett tartjuk használhatónak.
[31] Eötvös: i. m., 175-176.; 219. (1866)
[32] Hosszabb ideje formálódó nézeteit legrészletesebben kifejtve lásd Grünwald: 1878.
[33] [Földes]: 1874, 14.; 26.
[34] [Földes]: 1870.
[35] Beöthy: 1876.
[36] Felsômagyarországi levelek a magyar nemzetiséghez (6. levél). Reform, 1872. november 15. 314. szám. A cikksorozat feltételezett szerzôje Grünwald Béla.
[37] Arany: 1960, 289. (1873)
[38] Eötvös: 1978, 394. (1870. október 4.)
[39] Berzeviczy: 1905, II. kötet, 251. (1884)
[40] A liberális sajtó álláspontját részletesen ismerteti Schlett: 1987b, 124-128.
[41] Pulszky: 1890, 18.; 85.
[42] Kautz: 1883, 14-19.; 28-30.
[43] [Beksics]: 1884b, 6-7.; [Uô]: 1889.
[44] Grünwald: 1885, 158.
[45] A kérdéssel részletesen foglalkozik például Péter: 1998; Tóth: 1997.
[46] Berzeviczy: 1905, I. kötet, 339. (1895)
[47] Beksics: 1891, 113.
[48] Beksics: 1899, 120-135.
[49] [Beksics]: 1884a, 11.
[50] Pikler Gyula: Az állam ellen. I-II. Budapesti Szemle, 1886. 109-110. szám. 43-60. és 213-237. (Az idézet a 226. oldalról származik.) A szerzô Herbert Spencer The Man versus the State címû, 1884-ben megjelent munkája kapcsán fejtette ki nézeteit.

Gróf Andrássy Gyula beszédei, I-II. kötet. Franklin Társulat, Budapest, 1893.
Arany László: A magyar politikai költészetrôl. In: Németh G. Béla (szerk.): Arany László válogatott mûvei. Budapest, Szépirodalmi, 1960.
[Beksics Gusztáv] Timoleon: Legújabb politikai divat. Kiadta Zilahy Sámuel, Budapest, 1884a. (3. kiadás)
[Beksics Gusztáv] Censor: Társadalmunk és nemzeti hivatásunk. Kiadta Zilahy Sámuel, Budapest, 1884b.
[Beksics Gusztáv] Atticus: Új korszak és politikai programja. Athenaeum, Budapest, 1889.
Beksics Gusztáv: Közigazgatásunk reformja és nemzeti politikánk. Grill, Budapest, 1891. 113
Beksics Gusztáv: A magyar politika új alapjai kapcsolatban a magyar faj terjeszkedô képességével és a földbirtokviszonyokkal. Athenaeum Társulat, Budapest, 1899.
Beöthy Leó: Nemzetlét. Tanulmány a társadalmi tudományok körébôl Magyarország jelen helyzeténekmegvilágosítására és orvoslására. Athenaeum Társulat, Budapest, 1876.
Berend T. Iván - Szuhay Miklós: A tôkés gazdaság története Magyarországon, 1848-1944. Kossuth, Budapest, 1973.
Berzeviczy Albert: Beszédek és tanulmányok, I-II. kötet. Singer és Wolfner kiadása, Budapest, 1905.
Cieger András: Kormány a mérlegen - a múlt században. A kormány helye és szerepe a dualizmus politikai rendszerében (1867-1875). Századvég, 1999 ôsz, 79-107.
Cieger András: A bizalmatlanság kora. Lónyay Menyhért a kormány élén. Századok, 2001. 1. szám, 61-102.
Csengery Antal: Összegyûjtött munkái. V. kötet. Kilián Frigyes kiadása, Budapest, 1884. (Közgazdasági és közmívelôdési dolgozatok)
Csizmadia Andor: A magyar közigazgatás fejlôdése a XVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig. Akadémiai, Budapest, 1976.
Csorba László: A vallásalap ,,jogi természete".Az egyházi vagyon problémája a polgári átalakulás korának Magyarországán, 1782-1918. ELTE BTK Mûvelôdéstörténeti Tanszék, Budapest, 1999
Deák Ferenc beszédei. Szerkesztette: Kónyi Manó, Franklin Társulat, Budapest, 1903. (2. kiadás)
Eötvös József: Naplójegyzetek - Gondolatok. Közzéteszi: Lukinich Imre, Budapest, 1941.
Eötvös József mûvei. Levelek. Szerkesztette: Oltványi Ambrus, Magyar Helikon, Budapest, 1976.
Eötvös József mûvei. A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra. I-II. kötet. Szerkesztette: Oltványi Ambrus, Magyar Helikon, Budapest, 1981.
Eötvös József: Naplójegyzetek. Közzéteszi: Czegle Imre. Történelmi Szemle, 1978. 2. szám. 364-410.
Felkai László: Eötvös József közoktatásügyi tevékenysége. Akadémiai, Budapest, 1979.
[Földes] Lugossy Béla: A sociális kérdésrôl. Aigner, Pest, 1870.
[Földes] Weisz Béla: A nemzetgazdaságtani eszmék újabb fejlôdése. Athenaeum, Budapest, 1874.
Gerô András: A véderô kérdése Magyarországon (1865-1868). In: Gyáni Gábor - Pajkossy Gábor (szerk.): A pesti polgár. Tanulmányok Vörös Károly emlékére. Csokonai, Debrecen, 1999. 91-102.
Grünwald Béla: A Felvidék. Politikaitanulmány. Kiadja Ráth Mór, Budapest, 1878.
Grünwald Béla: Társadalmunk és nemzeti hivatásunk. Írta Censor. (Könyvkritika). Budapesti Szemle, 1885. 100. szám, 156-166.
Halász Gábor: Iskola és állam, I-II. Világosság, 1981. 5., 6. szám, 282-289., 363-369.
Hazai Ernô: Helyzetünk. Reform, 1872. szeptember 8. 246. szám
Janowski, Maciej: Kecskék és tokhalak. A közép-kelet-európai liberalizmus sajátosságai a francia forradalom és az elsô világháború között. Aetas, 1999. 1-2. szám, 130-146.
Kautz Gyula: A nemzetgazdasági eszmék fejlôdési története és befolyása a közviszonyokra Magyarországon. Kiadja Heckenast Gusztáv, Pest, 1868.
Kautz Gyula: Az államgazdaság eszméje és a socialisztikus financzia kezdetei. MTA, Budapest, 1883. (Értekezések a nemzetgazdaságtan és a statisztika körébôl/8.)
Kupa László: Pulszky Ágost politikai nézetei. Seneca, Budapest, 1997.
L. Nagy Zsuzsa: A ,,nemzeti állam" eszméje Beksics Gusztávnál. Századok, 1963. 6. szám, 1242-1278.
Lónyay Menyhért: Közügyeinkrôl. Kiadja Ráth Mór, Budapest, 1873.
Miru György: Kísérlet az állam körül. Schvarcz Gyula reformtervei a dualizmuskori alkotmányosság továbbfejlesztésére. Aetas, 1999. 1-2. szám, 86-111.
Miru György: A reformpolitika esélyei a kiegyezést követô években. Századok, 1999. 3. szám, 543-560.
Nagy Endre: Állami beavatkozás a Monarchiabeli Magyarországon. Gazdaság és Jogtudomány, 1977. 1-2. szám, 85-114.
Nagy Endre: Állami beavatkozás és önkormányzat Magyarországon, 1867-1918. Kandidátusi értekezés, Budapest, 1978.
Nagy Endre: Társadalomfejlôdés és közigazgatási reformok. Világosság, 1986. 8-9. szám, 506-513.
Nagy Péter Tibor: Járszalag és aréna. Egyház és állam az oktatáspolitika erôterében a 19. és 20. századi Magyarországon. Új Mandátum, Budapest, 2000.
Németh G. Béla: Létharc és nemzetiség. (Az ,,irodalmi" értelmiség felsô rétegének ideológiájához, 1867 után). In: Uô.: Létharc és nemzetiség. Magvetô, Budapest, 1976. 7-41.
Németh G. Béla: A magyar liberalizmus eszmetörténete. Századvég, 1991. 1. szám, 108-122.
Péter László: Az állam és az egyház viszonya és a civil társadalom Magyarországon: történeti áttekintés. Századvég, 1997 tavasz. 3-31
Péter László: Volt-e magyar társadalom a XIX. században? A jogrend és a civil társadalom képzôdése. In: Uô.: Az Elbától keletre. Osiris, Budapest, 1998. 148-186
Pikler Gyula: Az állam ellen, I-II. Budapesti Szemle, 1886. 109, 110. szám, 43-60., 213-237.
Pulszky Ágost: A munkáskérdés. Eggenberger, Budapest, 1890.Pulszky Ágost: A munkáskérdés. Eggenberger, Budapest, 1890.Pulszky Ágost: A munkáskérdés. Eggenberger, Budapest, 1890.Pulszky Ágost: A munkáskérdés. Eggenberger, Budapest, 1890.Pulszky Ágost: A munkáskérdés. Eggenberger, Budapest, 1890.Pulszky Ágost: A munkáskérdés. Eggenberger, Budapest, 1890.
Sarlós Béla: Közigazgatás és hatalompolitika a dualizmus rendszerében. Akadémiai, Budapest, 1976.
Schlett István: Eötvös József. Gondolat, Budapest, 1987a. (Magyar História. Életrajzok)
Schlett István: A ,,munkáskérdés" és a szocializmus a magyar politikai gondolkodásban, 1848-1906. Kossuth, Budapest, 1987b.
Schlett István: A liberalizmus újrafogalmazása Magyarországon 1849 után. PolitikatudományiSzemle, 1994. 4. szám, 5-27.
Sutherland, Gillian: A késlekedô állam. Világtörténet, 1991 tavasz-nyár, 18-28.
Stipta István: Törekvések a vármegyék polgári átalakítására. Osiris, Budapest, 1995.
Szabó Máté: ,,Éjjeliôr" volt-e a liberális állam? Adalékok a XIX. századi angol államkoncepciókhoz. Világosság, 1981. 5. szám, 265-271.
Szekfû Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1934. (3. kiadás)
Takáts József: Mit jelentett liberálisnak vagy konzervatívnak lenni 1875 táján Magyarországon? Jelenkor, 1993. június, 542-548.
Tisza Kálmán: Parlamenti felelôs kormány és megyei rendszer. Kiadja Ráth Mór, Pest, 1865. 29
Tóth Zoltán: ,,A magyar középosztály megteremtése". Századvég, 1997 tél, 46-72.
Vraukó Tamás: Az angol jóléti állam kiépülése. Debreceni Szemle, 1997. 3-4. szám, 415-424.