Dénes Iván Zoltán a jelenleg meglehetôsen hiányos magyar eszmetörténeti kutatások egyik markáns képviselôje. Korábban megjelent mûveiben (Dénes 1976; 1988; 1989) mindenekelôtt az újkori magyar konzervatív politikai gondolkodás hagyományait vázolta fel a reformkori - sôt XVIII. századi - kezdetektôl a dualizmus korán keresztül a két világháború közötti kiteljesedésig, Szekfû Gyula koráig. Jelen könyve sok tekintetben kapcsolódik korábbi kutatásaihoz, hiszen tárgyát - Bibó István politikai gondolkodásának elemzését - eszmetörténeti kontextusban helyezi el, s fôként Szekfû Gyula, illetve Németh László gondolataihoz való viszonyában értelmezi.
A monográfia szerkezetét is ez a szemszög határozza meg. A szerzô az elsô részben bevezetésként felvázolja Szekfû nézeteinek kialakulását, fejlôdését, megismételve A realitás illúziója címû könyvének gondolatmenetét - a fejezet is ezt a címet viseli. Dénes itt újból kifejti korábbi - források által nem dokumentált - nézetét, miszerint Szekfû ,,kulcsélménye" A számûzött Rákóczi körül kirobbant botrány. Ezt követôen a korábban franciás orientációjú, liberalizmussal kacérkodó történész mindenáron bizonyítani akarja jó magyarságát, nacionalistává válik, s ellenfeleihez hasonlóan nála is elôtérbe kerülnek az állami-nemzeti, hatalmi szempontok. Ezután Németh László gondolatrendszerének rekonstrukciója következik Az illúzió realitása címmel, mindenekelôtt a híres-hírhedt tanulmány, a Kisebbségben elemzésén keresztül, mivel Bibó István elsôsorban erre alapozva fogalmazza meg a ,,túlfeszült lényeglátó" emblematikus kategóriáját.
Ezután tér rá Dénes Iván könyvének tulajdonképpeni tárgyára, Bibó Istvánra, illetve a legfontosabbnak tekintett Eltorzult magyar alkat címû tanulmány elemzésére. Tömören így fogalmazhatjuk meg Dénes Iván fô mondanivalóját: a hatalomhoz mindig és mindenkor alkalmazkodó és az államot középpontba helyezô politikai szélkakas és így hamis realista Szekfû és az állami hatalmat megvetô, alapvetôen az erkölcsre, szellemi alapokra tekintô, ennek következtében azonban bizonyos esetekben sértôdötten visszavonuló, ádáz prófétai szerepbe menekülô Németh László között a helyes politikai alternatívát Bibó István képviselte a maga ,,realista lényeglátásával". Bibó ugyanis nem vetette el a politikum, a politikai közösség világát, tisztában volt a politikai szféra öntörvényeivel és jogosságával, ezt azonban - Szekfû Gyulával ellentétben - az általános emberi értékek, az erkölcs szolgálatába akarta állítani, egyszóval a hatalom humanizálására törekedett.[2]
Jelen ismertetésben nem térhetek ki a Dénes Iván által felvázolt konstrukció minden problémájára, csupán az általam is kutatott Szekfû-problémára reflektálnék részletesebben. Úgy gondolom azonban, hogy ez a könyv alapkérdéseit is - archimedesi pontként - érinti.
Dénes Iván a Bibó-Szekfû viszonynak három szakaszát vázolja fel. Bibó elôször az 1948-ban megjelent Eltorzult magyar alkat címû tanulmányában nyilvánít véleményt Szekfûrôl, s itt a ,,hamis realista" ideáltípusaként mutatja be a ,,túlfeszült lényeglátó" alkatát megtestesítô Németh Lászlóval szemben. A Bibó-Szekfû viszony következô lényeges momentuma az úgynevezett 1954-es affér, amikor Szekfû megtagadja a Kerecsényi Dezsô özvegye kegyelmi kérvényének aláírását, melyet pedig többek között Kodály Zoltán is ellátott kézjegyével. A harmadik szakasz pedig a hetvenes évekre tehetô, s ezen belül is három momentumot különböztethetünk meg: Bibó 1976-ban készült, végül el nem hangzott - s így különbözô változatokban kézirati hagyatékában maradt - Németh Lászlóról szóló rádió-elôadását, melyben kitér az írónak Szekfûvel kapcsolatos felfogására, vitájára is, Némethtel lényegi kérdésekben egyetértve. A második momentum az 1978-ban Borbándi Gyulának írott levél. Ez Borbándinak a népi mozgalomról szóló könyve kapcsán keletkezett (Bibó 1986, 295-373), s Bibó itt Németh László Kelet-Európa koncepcióját is elemezve különvéleményének adott hangot Szekfûvel kapcsolatban. Ennek lényege, hogy Bibó szerint Szekfû mindig és mindenkor hanyatt-homlok igazodott a fennálló hatalomhoz, s az általa a magyar közösség ügyérôl elmondottakból semmi, de semmi nem érvényes. Ez képezi történetírásának és politikai gondolkodásának konstans elemét: az állam, a hatalom szolgalelkû kiszolgálása, a ,,hamis realizmus". Ebbôl azután világosan következik, hogy nincs liberális váltás a szekfûi életmûben az 1940-es években sem, alapjában élete végéig konzervatív, bibói értelemben reakciós, feudális maradt. ,,Szekfûrôl az 1942-es karácsonyi számban tett rendkívüli fordulatot jelentô cikke után sem lehet azt mondani, hogy liberál-konzervatív történész maradt, és liberálisnak már csak azért sem lehet mondani, mert annyira senki a liberalizmust mint szót és eszmét meg nem vádolta, rosszhiszemûen nem értelmezte és azt az egész ország elôtt rossz hírbe nem hozta, mint ô." (Idézi: Dénes 1988, 254.)
Jogosan merül fel a kérdés: igazolható-e Bibó Istvánnak ,,a mindig és mindenhez alkalmazkodni próbáló" Szekfûrôl alkotott konstrukciója? A kérdés felvetése azért is fontos, mert jelen könyv szerzôje, Dénes Iván is azonosítja magát Bibó Szekfû-értelmezésével, sôt monográfiájának alapvetô tézisét is erre alapítja. (Azt már csak zárójelben szeretném megjegyezni, hogy contradictio in adiecto kijelenteni, hogy Szekfû életmûvében a konstans elemek az erôsebbek, ugyanakkor minden fennálló hatalomhoz igazodott.)
Jelenlegi ismereteink, valamint Dénes Ivánénál, illetve Bibó Istvánénál elfogulatlanabb nézôpontok szerint nem igazolható az a megállapítás, hogy Szekfû politikai szélkakas volt és a mindenkori hatalomhoz igazodott. Elegendô néhány példát idézni Bibó, illetve Dénes Iván felfogásának cáfolatára. Legyen szabad itt arra utalni, hogy Szekfû élesen szemben állt a harmincas, illetve a negyvenes években Gömbös, Imrédy, Bárdossy jobboldali-szélsôjobboldali politikájával (vö. éppen a Dénes Iván által is idézett 1945-ös [Szekfû 1945], illetve 1955-ös cikkel: Az értelmiség átállása [Dénes 1988, 53; Szekfû 1955, 281-289])[3]. Az sem tekinthetô véletlennek, hogy a német megszállás alatt, 1944. március 19. után bujdokolnia kellett, s bizonyára nem gondolták azt sem komolyan kritikusai, hogy Szekfû mondjuk Szálasit kiszolgálta volna.
De nem is ez a legfôbb kifogásom Dénes Iván, illetve Bibó Szekfû-interpretációjával kapcsolatban. Hanem az, s ebben a tekintetben sokat építenek a monográfia harmadik pilléréül szolgáló Németh Lászlóra, hogy - egybemosva ideológiakritikai és historikusi álláspontot - képtelenek meglátni Szekfûben azt, ami historiográfiai szempontból gyökeresen és pozitívan megkülönbözteti ôt mondjuk a dualizmus korának történetírásától, illetve történetpolitikai gondolkodásától. Dénes Iván Zoltán alapkonstrukciója szerint ugyanis (ezt már 1976-os monográfiájában megfogalmazza, s innen ered, hogy mindent Szekfû ,,nagymagyar-kismagyar" szembeállítására vezet vissza) Szekfû A számûzött Rákóczi vita során lényegében nem haladta meg ellenfelei álláspontját, számára is az állam (=hatalom) és politikum, a nemzeti szuverenitás, a politikai szempontok voltak a fontosabbak, s ennek alárendelôdnek a társadalom, a társadalmi szuverenitás, a szocialitás, a társadalmi haladás kérdései, csak ô, Habsburg-pártiságából adódóan, megfordítja a sort: a nemzeti függetlenség ideáljai helyett (Szapolyai, Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi, Kossuth) a Habsburgokkal kiegyezôknek adja a pálmát (Nádasdy, Eszterházy Miklós, Károlyi Sándor, Széchenyi, a kiegyezés tetô alá hozói, Andrássy stb.)[4]
Ezzel a felfogással gyökeresen ellenkezôleg le kell szögeznünk - s itt egyetérthetünk Glatz Ferenc konklúziójával (Glatz 1980, 189) -, hogy Szekfû szellemtörténeti koncepciója, történetfelfogása, sôt történetfilozófiája, amelynek csak egyik, s nem is biztos, hogy legfontosabb eleme a Dénes Iván által démonizált és konstansnak tekintett nagymagyar-kismagyar oximoron, egy teljes historiográfiai korszakkal meghaladja a dualizmus, kitüntetetten Thaly Kálmán és védôi történetírásának pozícióját. Míg a Thaly-féle történetírás, mely persze a két világháború közötti idôszakban, sôt napjainkban is tovább egzisztál (Várdy 1976), alapvetôen megmaradt a politikai eseménytörténet mellett, addig Szekfû szellemtörténeti felfogása (mely különösen a Magyar történet köteteiben teljesedett ki, de érdemes felfigyelni A magyar állam életrajza intézménytörténeti, a Három nemzedék társadalomtörténeti, Az állam és nemzet nemzetiségtörténeti fejezeteire is) nem csak a politikai eseménytörténetre tér ki,[5] hanem a szellemtörténet legjobb, a szintetikus történetírásra törekvô tradícióinak jegyében a földrajzi, mûvelôdési, társadalomtörténeti viszonyok, mezôgazdaság, iskolázás, nemzeti kisebbségek, mûvészetek fejlôdésének is nagy teret szentel.[6]
Itt vetném fel azt a kérdést, hogy Bibó Istvánnak (és sok tekintetben Németh Lászlónak, Szabó Dezsôrôl már nem is beszélve) vajon sikerült-e meghaladni Szekfû vagy a dualizmuskori történetírás szemléleti kereteit? Hiszen azok a szempontok, nem utolsósorban a Dénes Iván által középpontba állított nagymagyar-kismagyar kérdés, amit legfôképpen kritizálnak, mégis csak politikatörténeti problémák, s ezeknek az a közös nevezôje, ,,sajátos heurisztikus elve", ahogy Szekfû egy ízben kesernyésen megjegyezte (Szekfû 1942, 83), hogy Szekfû elôadásának az ellentettjei. Azokat az ,,elôbbre mutató", mondjuk társadalomtörténeti, szociologisztikus szempontokat - például egy összehasonlító kelet-európai társadalomtörténet megírását, melyek ennek egy meghaladási lehetôségét jelenthették - végül is ellenfelei (Bibó vagy akár Dénes Iván Zoltán) sem valósították meg. Hiszen vitázó mûveik nagy része elsôsorban politikai szempontból értelmezhetô esszé, nem pedig alapkutatásokból kiinduló munka, s így nagyrészt megmaradtak a kuruc-labanc kátyúban. Ebben a tekintetben lényegesen többet tett a nem utolsósorban Szekfû inspirációjára 1941-ben megalakult Történettudományi Intézet, illetve annak folyóirata, a Revue d'Histoire Comparée, melynek Kárpát-Európa fogalmát persze Bibó a háború utáni habsburgiánus reminiszcenciája miatt elutasította. Szintén lényegesen többet tett a társadalomtörténeti-szociologisztikus meghaladás tekintetében például a Századok köre (Domanovszky, Hajnal, Mályusz). Ugyanakkor az újabb historiográfiai kutatások tükrében nem vagyok százszázalékosan meggyôzôdve arról, hogy az általuk megfogalmazott társadalomtörténeti program elôbbre mutató vagy csak más, legfeljebb egyenértékû Szekfûék szellemtörténeti pozíciójához képest.[7] Az már csak hab a tortán, hogy sok tekintetben ôk is szellemtörténeti szempontokat érvényesítettek, például a Domanovszky szerkesztette Magyar mûvelôdéstörténet esetében, amely épp a szintetizálásban nem érte el a Hóman-Szekfû színvonalát, vagy említhetjük Mályusz szellemtörténeti tanulmányait, melyek alkalmasint éppen a szellemtörténeti elemek következetesebb érvényesítését célozták. De nem áll ettôl távol Hajnalnak sok tekintetben a német szociológiára (Tönnies, Vierkandt stb.) építô középkorfelfogása sem.
Ezekhez képest mind Németh László, mind Bibó, mind pedig Dénes Iván felfogása és kritikája historiográfiailag politikatörténeti, történetpolitikailag függetlenségi (nemzeti romantikus?), azaz a Thalyék által reprezentált pozícióból levezethetô álláspont.[8]
Úgy gondolom, Dénes Iván Zoltán munkájának legfôbb hiányossága e szempontból (s ez rajta ma inkább számon kérhetô, mint az elôbbieken, akik köztudomásúlag nem voltak történészek), hogy nem, vagy csak szelektáltan veszi figyelembe a Szekfûrôl szóló irodalmat, illetve nem rekonstruálja Szekfû nézeteit fejlôdésükben és összetettségükben. Mindent a nagymagyar-kismagyar ellentét kaptafájára próbál felhúzni, s egyoldalúan, kritikátlanul azonosítja magát Bibó István, illetve Németh László elfogult Szekfû-bírálatával. Pedig Szekfû nézeteinek historiográfiai szempontból történô európai kontextusba helyezése vagy a dualizmuskori történetírással való egybevetése, mûveinek saját korában való szakmai visszhangjának, recepciójának elemzése nélkül nem adhatunk hiteles képet errôl a bonyolult problémáról. Vagy pedig olyan invektívákat kell kiagyalnunk, melyek Dénes Iván könyvében találhatók. Dénes Szekfû említett Kerecsényi-féle afférjának boncolgatása ügyén kifejti, a történész annyira igazodott mindenféle hatalomhoz, hogy csak 1955-ben bekövetkezett halála akadályozta meg, hogy a Kádár-rendszer kiszolgálója legyen.
,,Azt se feledjük - olvashatjuk Dénes Iván könyvében -, hogy a Németh-Szekfû vita lezáratlan és feldolgozatlan maradt: Németh László 1945 és 1956 között belsô számûzetésben, elszigetelten, szellemi magányban élt, Szekfû Gyula pedig elôbb moszkvai nagykövet, majd az Elnöki Tanács tagja lesz. S ha Németh Lászlót el is marasztalhatjuk némi »hamis realizmusért« a Kádár-korszakban, Szekfû Gyulát valószínûleg csak 1955-ben bekövetkezett halála óvta meg attól a próbatételtôl, hogy a forradalom eltiprása és a megtorlások, majd az újabb kiegyezés idején ismét eljátssza a »nagy együttmûködô« szerepét." (Dénes 1999, 159) Kérdésem Dénes Iván Zoltánhoz: miféle tudományos kijelentés ez, mivel tudná igazolni szóban forgó állítását (211-es lábjegyzete szerint erre a lehetôségre Szalai Pál hívta fel a figyelmet), és vajon kinél is süllyedt a tudomány a politikum alá?[9]
Érdemes még röviden bonckés alá venni Dénes Iván fenti gondolatmenetének ,,felvezetését" is. Eszerint Szekfû 1945 utáni igazodásának legfôbb bizonyítékai moszkvai nagyköveti állása; Leninrôl tartott elôadása (Szekfû 1946); a Forradalom után; Andics Erzsébet könyvérôl írt recenziója (Szekfû 1949, 320-321); az 1952-es Kossuth-emlékkönyvbe készített tanulmánya (Szekfû 1952, 341-433); valamint az 1955-ös Csillagban megjelent cikke, Az értelmiség átállása a felszabadulás után (Dénes 1988, 53; Szekfû 1955a, 281-289; Szekfû 1955b, 1633-1693). Ehhez rövid megjegyzéseim: mindez Szekfû Gyula történetírói oeuvre-jének elenyészô részét teszi ki. Viszont ugyanebben az idôszakban írja Világ-beli cikksorozatát - ezekre Dénes Iván Zoltán is utal könyvében (Dénes 1999, 55) -, s ebben az egyéni szabadság alapján felépülô polgári demokrácia, valamint az egyenlôség elve alapján felépülô szocialista demokrácia harcában látta az 1945 utáni fejlôdés lényegét. E harcban Szekfû az egyéni szabadságot preferáló polgári demokrácia mellett tette le a voksot a fennálló hatalomhoz mégis közelebb álló népi demokráciát védô Bibó Istvánnal ellentétben. Az 1952-ben megjelent Kossuth-emlékkönyvbe írt, az öreg Kossuthról szóló tanulmánya pedig azóta is a magyar történetírás gyöngyszeme, azaz idôtálló és semmi köze a fennálló hatalom iránti igazodáshoz, arról nem is szólva, hogy ugyanebben a kötetben jelent meg például Kosáry Domokos vagy I. Tóth Zoltán tanulmánya, akiket csak nem akar Dénes Iván ,,politikai szélkakaskodással" vádolni.[10]
Mindezek következtében - úgy gondolom - Dénes Iván könyvének koncepciója már alapjaiban elhibázott. Mint láthattuk, a monográfia Bibó-interpretációjának az a summája, hogy a politikai gondolkodó - többek között a neves eszmetörténész, filozófus Isaiah Berlin nézeteivel párhuzamosan - a politikai cselekvés lényegét a hatalom humanizálásában, erkölcsi, szellemi értékek szolgálatába állításában, illetve a közösség és szabadság, nemzet és általános haladás harmóniájának megteremtésében látja. Szekfû Gyula életmûvének behatóbb elemzése után azonban az is kiderül, hogy mennyire téved és elfogult az, aki Szekfût a hatalom elvtelen kiszolgálójának tekinti, sôt életmûvében nagyon is kimutathatók hatalom és erkölcs, nemzet és haladás stb. harmonizálására, szintetizálására irányuló törekvések, akárcsak Bibó Istvánéban.[11] Így Dénes Iván állításának egyik fô pillére kiesik, illetve csakis olyan formában konstruálható meg, hogy a szerzô Szekfûbôl fantomképet teremt, akit ,,politikai szélkakasként" aposztrofálva démonizálni törekszik.
Azt is érdemes megjegyezni, hogy Szekfû az állami-hatalmi szempontokat, a Habsburgok pozitív szerepét katolikus mivolta miatt is hangsúlyozhatja - nem kell ehhez feltétlenül egy ,,politikai szélkakas" habitust tételezni. Ezt világosan ki is fejezi például a Magyar katolikus történetfelfogás (1941) címû tanulmányában (Szekfû 1941, 396-418). Itt kifejti, hogy egyrészt a katolicizmus mindig is lojálisabb volt a felsôbbség, az állami hatalom, a hierarchia irányában, másrészt történetileg a Szent István-i államfogalomra épít.
Befejezésül említtessék meg még egy lényeges kérdés a könyvvel kapcsolatban. Az 59-62. oldalon tárgyalt Szekfû-irodalomból feltûnôen hiányzik néhány tanulmány, sôt monográfia, hiányolhatjuk például Várdy Béla, Irene Raab Epstein nevét az angol nyelvû szakirodalomból, holott utóbbi az egyetlen, Szekfû egész életmûvére kiterjedô monográfia szerzôje (Raab Epstein 1987); valamint B. Bernáth István, Lánczi András, Szôke Domonkos és mások tanulmányait is nélkülöznünk kell (B. Bernát 1985, 319-333; Lánczi 1998, 27-47). Itt szeretném megjegyezni, Dénes Iván következtetéseinek politikai indíttatását és itt kifejtett historiográfiai alapkonstrukcióját éppoly nehéz történeti változatlanságában szemlélni, mint ahogy Szekfûét sem tekinthetjük ilyenként sikeresnek.[12] Eszerint Szekfût mindig a fennálló hatalom képviselôi, kiszolgálói védték, hiszen történeti nézetei (igazodás mindenféle fennálló hatalomhoz) alkalmasak voltak politikai legitimációjukhoz. Emlékeztetni szeretnék azonban arra, hogy Szekfût az ötvenes-hatvanas években nem a fennálló hatalom politikai indoktrinációjához használták, hiszen éppen hogy elsô számú közellenségként, fasiszta, az ellenforradalmi rendszert megalapozó történészként tartották számon (Mérei 1960, 180-245; Pach 1962, 387-425; Szigeti 1964). Hogy ebbôl miként olvasta ki Dénes Iván a fennálló hatalom indoktrinációját - ez egy érdekes hermeneutikai probléma. Ráadásul Mérei Gyula például 1956-ért is a Szekfû-féle pozíciót teszi felelôssé. Nem teljesen értem azt sem, hogy Kosáry Domokos és mások pozitív Szekfû-képe a nyolcvanas években mennyiben állt összefüggésben a fennálló hatalom (Kádár-rendszer) igazolásával, tekintve, hogy - tudomásom szerint - Kosáry az idôszakot a rendszer börtönében kezdte. S milyen hatalom politikai kiszolgálásával magyarázza Dénes Iván a külföldön élô, igen eltérô ideológiai alapállású politikusok és történészek, (Szegedy Maszák Aladár, Szabó Zoltán, F. Valjavec, Irene Raab Epstein, Várdy Béla) vagy például a rendszerváltozás utáni idôszak (Lánczi András) pozitív értékelését Szekfûrôl, illetve a szellemtörténetrôl.

Irodalom

B. Bernáth István, 1985. Szekfû Gyula ,,Három nemzedéke". Történelmi Szemle, 28. évf., 2. sz. 319-333.
Bibó István 1986. A magyar demokrácia válsága. In Válogatott tanulmányok. II. Budapest, Magvetô, 13-79.
Bibó István 1986. Levél Borbándi Gyulához. In Válogatott tanulmányok. III. Budapest, Magvetô, 295-373.
Dénes Iván Zoltán 1976. A ,,realitás" illúziója. A historikus Szekfû Gyula pályafordulója. Budapest, Akadémiai.
Dénes Iván Zoltán 1988. Az önrendelkezés érvényessége. Budapest, Magvetô.
Dénes Iván Zoltán 1989. A közüggyé emelt kiváltságmegôrzés. Budapest, Akadémiai.
Glatz Ferenc 1980. Történetíró és politika. Budapest, Akadémiai.
Hardtwig, Wolfgang - Wehler, Hans Ulrich (hrsg.) 1996. Kulturgeschichte heute. Göttingen, Vandenbock und Ruprecht.
Kovács Imre 1938. A hónap krónikája: Szekfû Gyula tanúvallomása. Híd, 2. évf. január-február. 3-4.
Köpeczi Béla-R. Várkonyi Ágnes 1955. II. Rákóczi Ferenc. Budapest, Mûvelt Nép.
Lánczi András 1998. Álomhüvelyezés. (A magyar szellemtudományok a két világháború között.) Világosság, XXIX. évf. 3. sz. 27-47.
Mérei Gyula 1960. Szekfû Gyula történetszemléletének bírálatához. Századok, 94. évf., 1-3. sz. 180-245.
Pach Zsigmond Pál 1962. Az ellenforradalmi történetszemlélet kialakulása Szekfû Gyula Három nemzedékében. Történelmi Szemle, 5. évf., 3-4. sz. 387-425.
Raab Epstein, Irene 1987. Gyula Szekfû. A study in the political basis of Hungarian historiography. New York, Garland Publishing.
Szekfû Gyula 1931. A politikai történetírás. In A magyar történetírás új útjai. Budapest, Magyar Szemle Társaság.
Szekfû Gyula 1934. Népiség, nemzet, állam. Magyar Szemle, XXII. kötet. 5-13.
Szekfû Gyula 1941a. ,,Kevés a melegség". Január 5. In Állam és nemzet. 333-338.
Szekfû Gyula 1941b. Magyar katolikus történetfelfogás. (Katolikus írók új magyar kalauza.) Budapest, é. n., 396-418.
Szekfû Gyula 1942. Állam és nemzet. Budapest, Magyar Szemle Társaság.
Szekfû Gyula 1945. Új front - régi út. Szabad Nép, 1945. május 13.
Szekfû Gyula 1946. Lenin. Budapest, Magyar-Szovjet Mûvelôdési Társaság.
Szekfû Gyula 1949. Andics Erzsébet: Az egyházi reakció 1848-ban. Századok, 1-4. sz. 320-321.
Szekfû Gyula 1952. Az öreg Kossuth. In Emlékkönyv Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára. I-II. Budapest, Akadémiai. II. 341-433.
Szekfû Gyula 1955a. Az értelmiség átállása a felszabadulás idején. In Tanulmányok a magyar népi demokrácia történetébôl. Budapest, Akadémiai. 281-289.
Szekfû Gyula 1955b. Az értelmiség átállása a felszabadulás után. Csillag, IX. évf., 8. sz. 1633-1639.
Szigeti József 1964. A magyar szellemtörténet bírálatához. Budapest, Kossuth.
Tilkovszky Lóránt 1959. Bajcsy-Zsilinszky Endre történetpolitikai vitája Szekfû Gyulával. Valóság, 6. sz. 36-47.
Tilkovszky Lóránt 1971. Bajcsy-Zsilinszky Endre önéletrajzi vallomása politikai nézetei fejlôdésérôl és a szellemtörténethez való viszonyáról. Századok, 105. évf., 966-1002.
Várdy Béla 1976. Modern Hungarian historiography. New York, Columbia University Press.
R. Várkonyi Ágnes 1961. Thaly Kálmán és történetírása. Budapest, Akadémiai.

Jegyzetek

[1] Osiris Kiadó, Budapest, 1999.
[2] Vö. Dénes Iván jelen könyvének 209-210. oldalán található részlettel, mely mûve egyik summájaként is felfogható.
[3] Ha Dénes Iván mindenáron a fennálló hatalommal szembeni emberi kiállást tartja a történészi minôség próbakövének, akkor utalnék arra, hogy Szekfû 1938-ban tanúvallomást is tett a népi író Féja Géza mellett ennek bírósági perében, jóllehet nem értett egyet például Féja Dózsa Györgyrôl szóló könyvének ábrázolásával (Kovács 1938, 3-4). Másrészt az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a harmincas évektôl kezdve Szekfû publicisztikájában az egyéniség jogainak védelmére helyezôdik a hangsúly mindenféle (állami, népi stb.) kollektivitással, illetve totalitással szemben (Szekfû 1934, 5-13). Ebbôl a szempontból támad konfliktusa például Hajnal Istvánnal is a negyvenes évek elején, az úgynevezett Századok körüli afférban.
[4] ,,Ô is a nemesi nemzet és a nemzet létét fenyegetô abszolutizmus ellentétében és kompromisszumában látja - az egyéb tényezôk részleges érzékelése ellenére - a küzdelem történeti jelentôségét, annak a ,,nemzet" és a ,,nemzet" alatti rétegek közötti válaszfalát és bomlasztó hatását, társadalmi súlyát nem érzékeli, holott a korabeli történettudomány nem egy képviselôje már meg is fogalmazta azt. Nem véletlenül jellemzi és értékeli az általa értelmezett eredménnyel a folyamatot, a megegyezéssel a küzdelmet. Ugyanazon okból, amelynek következtében a tudomány a politikum alá süllyed: Szekfû »nemzet«-fogalma nem különbözik gyökeresen attól, amit ellenfelei és konzervatív védôi számára egyaránt jelentett. A nemzetfogalom szélességében és alkotóelemeinek megítélésében érzékelhetünk különbségeket, de jellege azért hasonló. Jelölésére nincs jobb szavunk, mint az annyiszor elkoptatott: antidemokratikus. Nemcsak lefelé zár, hanem kifelé (az emberiség felé) is merev határt von." (Dénes 1976, 124)
[5] Bajcsy-Zsilinszky Endre például egyenesen ennek ,,elhanyagolásáért" bírálja (Tilkovszky l97l, 966-1002; l959, 36-47).
[6] Szekfû e historiográfiai koncepciójának eltérését a dualizmuskoritól bizonyítja például A magyar történetírás új útjai címû kötetben megjelent tanulmánya is, melyben bírálja Horváth Mihály egyoldalú, államcentrikus történetfelfogását, s Rankétôl és Humboldtól is fôként a ,,századok vezetô eszméirôl" szóló úgynevezett történeti eszmetant emeli ki (Szekfû 1931).
[7] A ,,társadalomtörténet" és ,,kultúrtörténet" paradigmájának összeütközésérôl vö. a Geschichte und Gesellschaft címû folyóiratban jelenleg is folyó teoretikus vitát, illetve összefoglalóan: Hardtwig-Wehler 1996. A kultúrtörténet revideálásának teoretikusai a hetvenes évektôl regnáló ,,Sozialgeschichte" egyeduralmát kérdôjelezik meg, s többek között a szellemtörténet hagyományaihoz nyúlnak vissza.
[8] Ilyen jellegû gyanúmat megerôsíti Bibó 1979-es, Dénes Iván kandidátusi disszertációjának védésén elhangzott felszólalása is, melyet a szerzô könyvének 170. oldalán a következôképpen rekonstruál: ,,Szekfû történetírásában tudományon kívüli szempontokat érvényesített, miként azt a Szerviensek és familiárisok »politikai szakszerûség« fogalmán is láthatjuk, hiszen annak a középkorban nem volt értelme - állította Dénes Iván Zoltán szerint Bibó. A Habsburg-dinasztia - amely legitim, civilizált és európai dinasztia volt - gyakran állt közel a kihaláshoz és ilyenkor a függetlenségi küzdelmeknek igenis volt realitása. A Habsburg-magyar viszonylatot három helyzettípussal jellemezte: a Kollonics-, II. József, 1905-féle helyzettípussal, a konzervatív kompromisszumok helyzeteivel és a Rákóczi-, Kossuth-szituációval. Úgy vélte, hogy az utóbbi helyzettípus függetlenségi törekvése (kölcsönhatásban a dinasztia meggyengült helyzetével) korántsem volt irreális és Szekfû erre vonatkozó kritikája elfogult és valóban a »realitás« illúziója volt." (Dénes 1999, 170) Mint látható a, fenti érvek, kritikák mind politikatörténeti és függetlenségi fogantatásúak.
[9] Itt szeretném megjegyezni, hogy Dénes Iván Zoltán korábban megjelent könyveit - elsôsorban 1976-os monográfiáját - éppen azért forgattam elôszeretettel, s tanultam rendkívül sokat belôlük (még ha alapvetô koncepciójukkal nem is értettem egyet), mert példaszerû forrásbázis alapján készültek. Ehhez képest szóban forgó kijelentése, fôként, hogy egyetlen tanúbizonysága a kérdéskörben abszolúte inkompetens Szalai Pál figyelemfelkeltése, a szakmai színvonal és igényesség erôteljes süllyedését mutatja. Egyébként jelen könyvében is azok a legjobb részek - például Németh László és Bibó István hatvanas évekbeli levélváltása -, ahol új, eddig ismeretlen forrásokkal világítja meg kettôjük viszonyát.
[10] Egyébiránt szívesen megajándékozom Dénes Iván Zoltánt valóban a Kossuth-emlékkönyv indoktrinációs célzatát bizonyító dokumentumokkal, ezek azonban nem Szekfû Gyulára, hanem Szabó Istvánnak végül a Századokban megjelent Kossuth és a jobbágyfelszabadítás címû tanulmányára vonatkoznak.
[11] Hogy Szekfû mennyire nem volt az államrezon, a hatalom és az erôszak elvtelen kiszolgálója, azt bizonyítja például Kevés a melegség címû cikke (Szekfû 1941). Itt elismeri, hogy a földi életnek e pogány motívumok az irányítói, azonban az egyént öncélként megfogalmazó, keresztény (humánus) indíttatású természetjogot helyezi ezzel szembe. Ami persze nem új Szekfû életmûvében, hiszen - mint ez közismert - a Három nemzedék Elsô könyvében is az erkölcsiséget középpontba állító Széchenyi a nemzet próbaköve, s a nemzethez való tartozás lényegét is (pl. a biológiai tényezôket fontosnak tekintô népi nemzetfogalom, vagy a politikai jogok kiterjesztésére, azaz állami eszközökre építô Kossuth-Wesselényi-féle elképzeléssel szemben) a lelki-szellemi azonosulásban jelöli meg.
[12] Dénes Iván 1976-os monográfiájában azért is bírálja Szekfût, mert a Rákóczi-szabadságharcot politikai és nem társadalomtörténeti szempontból közelíti meg, mondván nem érzékeli benne a társadalmi emancipációért folytatott küzdelmet. Szerinte ebben a tekintetben példamutató például R. Várkonyi Ágnes (és persze ebbôl következôen Köpeczi Béla) 1960-as években kifejtett értékelése, ôk ugyanis a szabadságharc osztályharcos jellegét állítják elôtérbe. Rákóczinak az osztályharc alapján történô (s az 1950-es években fogant) bemutatása azonban nem társadalomtörténeti, hanem politikai - és a fennálló hatalom legitimálásához ezer szállal kötôdô szempont (Köpeczi-R. Várkonyi 1955; R. Várkonyi 1961).