Ha egy tudományág helyzetét szeretnénk fölmérni, több mérce és szempont is kínálkozik. A presztízs mércéje például a többi tudomány között kivívott tekintély nagyságát vizsgálja. Ennek lehet belsô, csak az adott tudományos közösségre kiterjedô érvénye, de a szóban forgó tudomány nemzetközi közösségét is magában foglalhatja: a nemzetállamok megszilárdulása óta a nemzeti és a nemzetközi tudomány szembeállítása rendszerint abban a dilemmában fejezôdik ki, hogy lehetséges-e nemzeti tudomány, vagy a tudomány - definíciója és funkciója szerint - csakis egyetemes. További mérce a vizsgált tudomány ismeretelméleti alapjának és tudományossági kritériumainak a számbavétele, beleértve a fogalmi készlet kifinomultságát és specifikusságát is. Végül a kérdéses tudományon belül a területek differenciáltsága, a szakosodás mértéke, az intézményesülés foka (pl. nemzetközi tudományos fórumok és szervezetek megléte és tudományszervezô hatásuk, publikációs lehetôségek száma stb.) nyújt támpontot az értékeléshez.
Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy a fenti szempontok alapján leírást adjak általában a politikatudomány, s ezen belül a hazai politikatudomány helyzetérôl és állapotáról. Ezzel nem azt kívánom közvetve kifejezni, hogy elfogadom a nemzeti és a nemzetközi tudomány szembeállítását. Az viszont tény, hogy nem csupán a tudomány ismeretelméleti vagy tudományfilozófiai aspektusával kell számolni, amely a tudomány egyetemességét hangsúlyozza. A tudománynak ugyanis vannak kulturális gyökerei, csak az adott kultúrára jellemzô vonásai (pl. a valláshoz vagy a politikához fûzôdô viszony, a történeti dimenzióból fakadó rögzültségek), illetve szociológiai-intézményi feltételei, amelyek legalábbis strukturálisan meghatározzák egy adott tudomány lehetôségeit (pl. a tudomány anyagi finanszírozása többnyire és meghatározóan a nemzeti költségvetés függvénye). Mindezen túlmenôen a politikatudománynak megvannak a sajátos, csak rá jellemzô nehézségei, melyek nagy része az adott politikai közösségben keletkezik, s így fölveti a politika és a politikatudomány közötti viszony természetének kérdését. Másként megfogalmazva: lehetséges-e egyáltalán a politikáról szóló tudomány? A kérdés egyáltalán nem költôi, s nem is köldöknézô jellegû. Mivel a tudomány a tudás megszerzésére irányul, a politikatudomány esetében is az a legfôbb kérdés, hogy lehetséges-e a politikai tudás. Amikor tehát a politikatudomány helyzetét és állapotát vizsgáljuk, a fenti szempontok egyenkénti tanulmányozása annak a kérdésnek van hallgatólagosan alárendelve, amelyet a politikai tudás lehetôségérôl teszünk fel. A mércék és szempontok egyenkénti alkalmazása csupán elôkészíti azt a szintézist, melyet röviden a politikatudomány helyzetének és állapotának nevezhetünk.
Természetesen a hazai politikatudomány helyzetének és állapotának fölmérése nem szakítható le a politikatudomány egyetemes helyzetének elemzésérôl, hiszen a magyar társadalomtudományok a legtöbb értékelô-leíró dimenzióban mintakövetôk.
A presztízs és a józan ész
Minden tudomány presztízse vagy megítélése az elért teljesítménytôl függ. De hogyan mérhetô a tudományos teljesítmény? Vannak nyilvánvaló, mindenki számára kézzelfogható tudományos teljesítmények. Például a penicillin feltalálása vagy az atommaghasadás jelenségének felfedezése az egész emberiség életét megváltoztatta, így az orvosbiológia és a fizika presztízse magas. Érdemes megnézni, hogy mely tudományágakban osztanak Nobel-díjat: létezik fizikai, kémiai, fiziológiai és orvosi, illetve a nem tudományos területen az irodalmi és a béke Nobel-díj. Ezek a tudományágak egyben a legnagyobb tekintéllyel is bírnak. Vannak más nagy presztízsû tudományok, például a matematika, amelyben szintén nemzetközi díjakkal (Wolf-díj) jelzik a presztízs nagyságát. A presztízs mércéje továbbá az idézettségi index, amely megmutatja, hogy az adott tudományterületen belül kinek mely mûvét idézték a legtöbben. Az egzakt tudományok esetében sem feltétlenül magától értetôdô az idézettségi index abszolút mérceként való elfogadása, hiszen Kuhn paradigmaelméletének legmaradandóbb része a tudomány szociológiai tényezôinek figyelembevétele: ha valaki a fennálló paradigmát megkérdôjelezi, még tudósnak sem fogják tekinteni, jóllehet, aminek nevében megkérdôjelezi az uralkodó paradigmát, az lehet egy új paradigma is. A társadalomtudományokban egyik mérce sem alkalmazható kielégítô módon. (Talán a közgazdaságtan kivétel, itt 1969 óta szintén odaítélik a Nobel-díjat.) A többi társadalomtudomány esetében az idézettségi index kevésbé eligazító, mivel önmagában nem szerez presztízst. Az idézettségi indexekkel általában az a baj, hogy nem feltétlenül a tudományos teljesítmény fokára utalnak, hiszen például a kommunista rendszerek társadalomtudományában Marx vagy Lenin idézettsége vitán felül a legmagasabb volt, vagyis a kuhni paradigmaelmélet értelmében szociológiai (politikai-ideológiai) tényezôk döntötték el, ki tudós, s ki nem. Ilyen monopolhelyzet ugyan nem alakulhat ki demokratikus közösségekben, de az idézettségi mutató alakulását befolyásolhatják tudományon kívüli tényezôk - például tudományos divatok, radikális vagy meghökkentô kijelentések, tudományon kívül megszerzett tekintély átvitele a tudomány területére -, amelyek mind torzíthatják a tudományos idézettségi indexet.
A politikatudomány presztízse az egész világon viszonylag alacsony (az amerikai politikatudomány helyzete ebbôl a szempontból egészen sajátos: politikatudományuk az amerikai intellektuális identitás része). Ezt több okra is visszavezethetjük. Az elsô általános ok az, hogy a modern pozitivista (konceptuálisan tiszta és szisztematikusan gyûjtött, ellenôrizhetô adatokon alapuló) politikatudomány nagyon fiatal, s csak a tartós demokráciákban fejlôdik zavartalanul. A modern politikatudomány a demokrácia tudománya. Csak a demokrácia teremti meg ugyanis az alkotmányos vagy törvényes keretét annak, hogy a politikai folyamatok szabályozottan, az egyéni vagy csoportos önkénytôl mentesen menjenek végbe, azaz a politikai jelenségek és döntések eredete vagy okai, az intézmények rendszere és mûködési mechanizmusai megismerhetô feltételeken és hozzáférhetô információkon nyugodjanak. Ha valaki meg akarja ismerni a modern politikatudomány történetét, akkor elsôsorban az amerikai, az angol, a francia és esetleg a skandináv politikatudomány történetét kell áttekintenie. Nem kevésbé érdekes a német és az olasz politikatudomány fejlôdésének tanulmányozása sem, mert ez a két politikai közösség - elsôsorban a német - már a múlt század második felében virágzó politikai elemzô tudományterülettel bírt (Staatswissenschaften), ám ez nem felel meg a mai politikatudomány tudományossági kritériumainak. Ugyanez a helyzet a magyar politikatudománnyal is, amely a német mintát követve szintén ismerte az ,,államtudományokat", s jól tükrözte a vizsgálódás fô témáját: a politika azonos volt az állam tevékenységével, ezért a politikatudomány valójában az államjog (Staatsrechtlehre) vagy közjog kiegészítô területe volt.
A második ok a politika általános természetére vezethetô vissza: még a legdemokratikusabb országokban is vannak olyan adatok, információk, amelyeket akár törvényes, akár törvénytelen módon eltitkolnak, elhallgatnak, esetleg hazugsággal elfednek, vagy csak egyszerûen informális útra terelôdik az ügyek intézése. A politikatudománynak mindig nagy kockázati tényezôvel kell számolnia a forrásait illetôen. Összevetve például a szociológus munkájával, a szociológus a kérdôívén feltett kérdéseire kaphat ugyan egy-egy szándékosan megtévesztô választ, de a statisztikai törvények korrigálni fogják a hibát, feltéve, hogy a kérdôív módszertanilag és tartalmilag jól van összeállítva. A politika tudósa azonban állandóan információhiánnyal küzd, ráadásul a politika minden egyes jelenségét egymással homlokegyenest ellentétes vélemények övezik, azaz fölmerül annak lehetôsége, hogy a politika nem tehetô a tudomány tárgyává: az értékek annyira átszövik, hogy az objektivitás nem teljesíthetô mérce. Meggyôzôdésem, hogy a demokrácia mint közösen vállalt érték egy adott közösségben megteremti a politikai tudásnak a lehetôségét: amennyiben a politikatudománnyal kapcsolatban túl sok kétely merül fel, valószínûleg a demokrácia sem szilárd az adott politikai közösségben. Persze amikor a modern politikatudomány elôfeltételéül szabom a demokráciát, akkor ezzel nem akarom azt mondani, hogy a demokrácia hiányában nem lehetséges politikára vonatkozó megalapozott elemzéseket végezni. Viszont szisztematikus, intézményesített politikatudomány - amennyiben a tudomány kritériuma az objektivitás - demokrácia nélkül nehezen képzelhetô el. Bárki számára nyilvánvaló, hogy a mai politikatudomány viszonyítási pontja a demokrácia. A világ valamennyi politikai jelenségét kimondva vagy hallgatólagosan a demokratikus intézményekhez és folyamatokhoz mérik. A demokrácia a mai politikatudomány paradigmája.
A harmadik ok az, hogy a politikatudomány helyzete, témái nagyban függnek az adott politikai közösség szükségleteitôl, céljaitól, ambícióitól, erkölcsi állapotától, és a témák informális megállapításakor a politika a kezdeményezô, aktív tényezô. Tagadhatatlan tehát, hogy egy politikai közösségen belül a kultúra, azaz az emberek közötti kommunikáció formái, az érintkezés kifinomultsága, az erkölcsi minimumok tartalma meghatározó módon szól bele a politika világába: ami az egyik országban megengedett a politikában, az megengedhetetlen egy másikban. Ilyen kérdés például a politikusok magánéletének eltérô megítélése. Ez a szempont természetesen relativizálja a politikatudomány megállapításainak érvényét, hiszen egy tudományos tétel érvénye nem változhat kultúránként. A másik kérdés: vajon a különbözô politikai erôk, érdekcsoportok milyen mértékben szólnak bele a politikatudományi vizsgálódásokba? Fôként a közvélemény-kutatások esetében merül fel ez a kérdés, hiszen ismeretes, hogy egy-egy politikai párt olykor él az irányított vagy megelôlegezett, neki kedvezô végeredményû felmérések eszközével. A politika beavatkozását a politikatudomány ügyeibe teljesen soha nem lehet kizárni.
A negyedik ok igen triviális, mégis fontos: általános vélekedés szerint a politika nem szorul a politikatudomány szolgálataira, vagyis a politikának nem feltétele a politikatudomány léte. Hamarabb van szüksége a politikusoknak egy-egy szociológiai vagy közgazdasági felmérésre, mint egy politológiai tanulmányra - kivéve a közvélemény-kutatásokat. Van, aki ezt úgy fogalmazza meg, hogy a politikatudományt csak a gazdag országok engedhetik meg maguknak. Eszerint a politikatudomány egy fajta társadalmi luxus. Ez az érv figyelmen kívül hagyja, hogy a modern demokrácia szilárdságának fokmérôje a politikatudomány presztízse. Logikailag pont fordítva kell eljárni: nem a gazdagság teszi lehetôvé a politikatudományt, hanem a demokratikus politikai berendezkedés - melynek része a politikatudomány - teremti meg az optimális gazdasági fejlôdés lehetôségét.
Az ötödik okot a józan ész beavatkozásának nevezem: a politikatudomány ismeretelméleti alapja mindig is a józan ész meglátásaiban keresendô. Azaz a politikáról szóló vélemények megkerülhetetlen építôkövei a politikai tudásnak: más - kiváltképpen az egzakt, modellekben és logikai konstrukciókban gondolkodó - tudományágakban a józan észnek csak korlátozott helye van vagy egyáltalán nincs is helye. Érdemes a politikatudomány fogalomkészletét megnézni: azok a fogalmak, amelyek egyértelmûen politikaiak - például állam, igazságosság, háború, hatalom, forradalom, párt, képviselô, parlament, politikai közösség stb. -, mind rendelkeznek hétköznapi használattal is; ezzel szemben a politikatudomány egy sor más tudományágból kölcsönzött fogalmat is használ, melyeket a modern társtudományok alakítottak ki. Érdemes a New handbook of political science (Goodin-Klingemann 1998) egyik tanulmánya alapján fölsorolni a kölcsönzött fogalmak igen terjedelmes listáját. Mattei Dogan szerint a következô fogalmakat kölcsönözte a politikatudomány a társtudományoktól (csak néhány példát ragadok ki, mert nagyon hosszú a teljes fölsorolás):
- Szociológia: aggregátum, asszimiláció, elitkörforgás, klikk, kohézió, ideáltípus, individualizmus, legitimitás, tömegtársadalom, militarizmus, nacionalizmus, protestáns etika, társadalmi osztály, szocializáció stb.
- Pszichológia: elidegenedés, ambivalencia, attitûd, viselkedés, empátia, társadalmi mozgalom, sztereotípia stb.
- Közgazdaságtan: források elosztása, korporatizmus, csökkenô hozamok, ipari forradalom, liberalizmus, merkantilizmus, bruttó hazai termék, fejletlen területek stb.
- Filozófia és az ókori görögök: anarchizmus, arisztokrácia, konszenzus, demokrácia, általános akarat, idealizmus, monarchia, pluralizmus, zsarnokság, érték, Weltanschauung stb.
- Antropológia: akkulturáció, affinitás, kaszt, nepotizmus, patriarchátus stb.
- Teológia: anómia (azaz az isteni törvény figyelmen kívül hagyása), karizma.
- Újságírás, politikusok: imperializmus, jobb- és baloldal, lobbizás, propaganda, szocializmus, szindikalizmus stb. (A teljes felsorolást lásd a könyv 103. oldalán.)
Látható, hogy a politikatudomány nagyon sok fogalma kölcsönzött - a jogtudomány itt például nem is szerepel -, illetve a köznapi nyelvbôl (ide sorolom az újságírást és a politikusok nyelvezetét) származik. Léteznek olyan fogalmak is, melyeket a politikatudomány vezetett be, de ezek gyakran a fenti két forrás kombinációi, például a ,,választói magatartás", a ,,társadalmi igazságosság" stb. A sajátosan politikatudományi fogalmak többsége a jog területérôl származik, illetve jogi tartalommal bír, aminek oka az, hogy végsô soron a politika a rend felismerésének és fenntartásának eszköze.
Az eddigiekben amellett érveltem, hogy a politikatudomány egészen különleges helyet foglal el a társadalomtudományok körében. Mai helyzetét döntôen és hallgatólagosan a demokráciához kötôdô elvárásaink határozzák meg. Ha meg akarjuk érteni a modern politikatudomány alapjait, akkor meg kell értenünk a demokrácia morális és ismeretelméleti alapjait, valamint ezek történeti kialakulását.
Megismerés, módszerek,
a politikai tudás objektivitása
A régi és modern demokráciák - sok eltérô vonása mellett - van néhány közös jellemzô is: a döntések szavazás útján történô meghozatala, a népi kormányzás, a törvények tisztelete, illetve a politikai közösség nyitottsága az új javaslatokra és az idegenek vagy más politikai közösségek iránti barátságos viselkedés. A nyitottság lehet habitus, de gondolkodási mód is, azaz egyént és közösséget formáló elv. A nyitottság ily módon megismerési elv: annak tudata, hogy amit tudok, annak korlátozott érvénye van, mert nem tudásunk mindig messze meghaladja tudásunkat. Ráadásul a tudás-hanem tudás viszonyát nem szabad sem idôbeli, sem térbeli módon elképzelni, vagyis az idô haladtával nem feltétlenül tudunk egyre többet, s a tudásunk nem valamiféle véges térben halad és foglal el egyre nagyobb területet a nem tudás birodalmából. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a tudásra törekvô munka hiábavaló, csak azt, hogy a tudás nem egyeztethetô össze semmiféle végleges tudáskoncepcióval vagy dogmával.
A demokrácia maga sem lehet dogma: ha ugyanis dogmaként kezelnénk, vagyis bírálhatatlan, kikezdhetetlen fogalom volna, abban a pillanatban diktatórikussá válna. A demokrácia fennmaradásának elôfeltétele az ismeretelméleti nyitottság, vagyis az hogy, egyetlen álláspont sem tarthat igényt a végleges igazság címére. Ez a tétel önmagára nézve is igaz, a paradoxon tehát nyilvánvaló, de nem megoldhatatlan: a nyitottság mint a demokrácia kritériuma bírálható, de a bíráló nézet nem számolhatja fel a nyitottság kritériumát. E probléma kezelésére dolgozta ki Karl Popper a falszifikáció módszerét. Ennek lényege - Nigel Warburton megfogalmazásában -, hogy a tudomány sejtéseken és cáfolatokon keresztül halad elôre, egyetlen elmélet sem abszolút igaz, mert minden elmélet felülvizsgálható, sôt felül is kell vizsgálni ôket, viszont egyetlen cáfoló példa is elég egy elmélet nem kielégítô voltának a kimutatásához (Warburton 1993, 106-107).
Kérdés persze, hogy mit jelent mindez a politikatudomány nyelvére lefordítva. Vannak-e egyáltalán elméletek a politikatudományban? Mivel Popper kizárólag a tudományos megismerésrôl beszél, vajon a politikatudomány valóban tudományos-e? Tisztán kell látnunk valamit: a tudományos megismerésben örök vita zajlik az induktív, azaz alulról, a semmibôl építkezô empirikusan szerzett tudás, és a deduktív, az ember korábbi ismeretein alapuló tudás között. Az utóbbi álláspont - ez Popper felfogása is - homályban hagyja a tudás kezdetének kérdését, mert az ember legvégsô kérdéseire nem tudjuk a válaszokat. Az elôbbi felfogás viszont a mindenkori megismerô szempontját hangsúlyozza: itt vagyok, meg akarom érteni a világot, a dolgokat a maguk egyszeriségében, soha vissza nem térô állapotában akarom megragadni. Megítélésem szerint az induktivitás és dedukció vitája végsô soron a tudás objektivitásának kérdésébe torkollik, azaz a mi esetünkben így szól: lehetséges-e objektív ismeret a politikáról? Ha nem, akkor politikatudomány sem lehetséges.
A politika megismerésének van egy politikai elôfeltétele: a megismerés folyamatát külsô, uralmi korlátok nem gátolhatják. Mivel nincs abszolút tudás, feltételezhetô, hogy nincs abszolút kutatási szabadság sem. Ez azonban - s ez a lényeg - nem akadálya az objektív politikai tudás kialakításának. Az objektív politikai tudás elérésének lehetetlenségét - rekonstruálható módon - két okra vezethetjük vissza: az egyik ok az, hogy vannak, akik a tudás maximumából, az igazság elvont fogalmából indulnak ki, vagyis magukat csapják be: megfeledkeznek a tudás-nem tudás sajátos viszonyáról, az objektivitást összetévesztik az igazsággal. A másik okot hangoztatók viszont a politikai tudás relativizmusa, a tárgytól - a politikától - való túlzott függés és a politikai ismeret gyors elavulása miatt vélik úgy, hogy az objektivitás lehetetlen. Az objektivitás fogalmát a legáltalánosabb módon használom: a tárgyilagosság, az elfogulatlanság, az igazságnak való elkötelezettség értelmében. Az objektivitás mégis kevesebb, mint az igazság: az igazság abszolút mérce, amely nélkül nem lehetséges semmilyen tudás. Ez nem jelenti azt, hogy az igazság minden esetben és minden helyzetben elérhetô, viszont az igazságnak elkötelezett keresés teljesítheti az objektivitás követelményét: semmilyen érdek, érzelem, külsô erô nem tántoríthatja el a politika tanulmányozóját attól, hogy egy adott politikai jelenségrôl, intézményrôl stb. a lehetô legtárgyilagosabb képet adja. Ehhez egyre több módszer áll rendelkezésre. A politikatudomány módszertana nagyon széles alapon nyugszik: a megfigyelés, a szisztematikus adatgyûjtés, az adatok osztályozása és rendszerezése, az adatok alapján tett kijelentések vagy megállapítások magától értetôdô eszközei minden tudományos tevékenységnek - a politikatudomány az ókortól kezdve használja ezeket. Az elmúlt fél évszázadban a politikatudomány a módszereket illetôen nagyon sokat kölcsönzött a közgazdaság-tudománytól. Például az ökonometriai modellekre gondolok, de még inkább igaz ez a racionális választás elméletére, amely az utóbbi években a politikatudomány legerôteljesebb módszertani iránya. Ennek alapgondolata az, hogy minden ember és intézmény arra törekszik, hogy saját hasznát maximalizálja, veszteségeit pedig minimalizálja. Ez a megfontolás irányítja az emberek viselkedését, beleértve a politikai cselekvéseket is. Ezt a megfigyelést a racionális választás elméletének alkalmazói az emberi természetre hivatkozva szinte természeti törvényként kezelik, melynek érvényesülését az emberi akarat nem akadályozhatja meg. Kétségtelenül vannak nem racionális, hanem érzelmi alapon vagy tévedésbôl, az önzetlenség értékébôl kiindulva meghozott döntések, amelyekkel a racionális választás elmélete nem kalkulálhat, viszont a politikai cselekvés - pl. koalícióalakítás, alternatív politikai irányvonalak közötti választás vagy nemzetközi konfliktusok esetén - jól prognosztizálható. A szociológia szintén hozzájárult a politikatudomány módszertanának bôvüléséhez, fôként a kérdôívezés technikájának, s az így nyert adatok statisztikai-matematikai módszerekkel történô földolgozásának alkalmazásával.
Az objektivitásnak azonban van egy értékekkel összefüggô oldala. Sokan azért szkeptikusak a politikatudománnyal kapcsolatban, mert nem látnak garanciát a politika értékrendjének és a tudomány értékrendjének szilárd elhatárolására. Közgazdasági, statisztikai-matematikai módszerekkel leírhatunk ugyan egy-egy politikai jelenséget (pl. melyik párt honnan gyûjti szavazatai zömét) vagy intézményt (pl. hogyan szavaznak a parlamentben), de hogy melyik politikai döntés helyes, azt a vélemények sokfélesége miatt nem tudjuk megmondani. Másként fogalmazva: a politika világában nem tudunk különbséget tenni a jó és a rossz között. Az igazság a politikában csak délibáb. A 20. század egyik szellemi hozadéka az igazság, illetve az értékek teljes relativizálása. Szabó Lôrinc Az Egy álmai címû verse e téma egyik pontos megfogalmazását adja: ,,Mert te ilyen vagy s ôk olyanok / és neki az érdeke más / s az igazság idegállapot / vagy megfogalmazás" - vagyis az egyénen kívül csak káosz, kuszaság van, ahol ,,ami él, / annak mind igaza van", így csak egy megoldás van a költô szerint: ,,Tengerbe, magunkba vissza! Csak / ott lehetünk szabadok!" Eszerint politikai megoldás nincs, mert az igazság és a politika különbözô lényegû. Ez viszont azt is jelenti, hogy a politika nem lehet racionális. Azok, akik szerint a politikatudomány nem lehetséges, azok végsô soron nem hisznek a racionális politikában. Ennek hiányában az objektivitás mércéjének sincs értelme. Vajon ez tapasztalatilag megállja a helyét? Aligha. A történelem, a politikai eszmék tartalmi változása ismeretelméleti alapul szolgálhat az értékszempontú politikatudomány számára. Azt még soha senki nem állította, hogy a világ valaha volt és jelenlegi politikai rendszerei között értékszempontok alapján ne lehetne különbségeket megállapítani. Ha pedig a különbözô politikai berendezkedések minôségüket tekintve nem egyformák, akkor akarva-akaratlan azt mondjuk ki, hogy vannak jobb és rosszabb politikai rendszerek. Aki idáig eljut, annak számára az objektivitás követelménye nem üres, azaz a politikatudomány lehetséges.
A politikatudomány fejlôdése,
intézményei és részterületei
A politikatudománynak három nagy nemzetközi szervezete alakult ki: az Amerikai Politikatudományi Társaság (APSA - American Political Science Association), a Nemzetközi Politikatudományi Társaság (IPSA - International Political Science Association), valamint az Európai Konzorcium a Politikai Kutatásért (ECPR - European Consortium for Political Research). Az Amerikai Politikatudományi Társaság tekint vissza a leghosszabb múltra: 1903-ban alakult alig több mint kétszáz taggal, jelenleg 13 ezer egyéni tagja van. Az amerikai politikatudomány fejlôdésén keresztül pontosan le lehet mérni, hogy milyen fejlôdési szakaszokon ment keresztül a politikatudomány a 20. században. A legjelentôsebb változást az ún. behavioralista [behaviorista?] fordulat hozta az 1920-as és 1930-as években, melyet a chicagói iskolához tartozó politikatudósok hajtottak végre. Ennek lényege, hogy a politika megismerésében nem a politika formális-jogi szabályaiból, hanem a politikai cselekvôk tényleges viselkedésének megfigyelésébôl kell kiindulni. Minimalizálni kell a politikai ,,bölcsek" morális meggyôzôdéseinek szerepét a magyarázatokban. A behaviorista fordulat a politikatudomány egzakttá tételét tûzte ki célul, s némiképp egyoldalúvá tette a kutatást. Az 1960-as évektôl a racionális választás elmélete még nagyobb matematikai pontosságra törekedett, s az elôzôhöz hasonló forradalomnak tekinthetô. Jelenleg az új institucionalizmus néven ismert politikatudományi irányzat a meghatározó, amely a politika jelenségeit intézményi oldalról igyekszik értelmezni. Emellett a politikatudomány leghagyományosabb iránya, a politikai filozófia reneszánszának is tanúi vagyunk, azaz a politika morális tartalma nagy hangsúlyt kap. A politikai filozófiát gyakran normatív elméletnek is szokták nevezni, fôként John Rawls Az igazságosság elmélete címû könyvének megjelenése óta (1971). Az utóbbi idôkben néhány új erôteljes téma jelent meg: a feminizmus, a dekonstruktivizmus, a posztmodernizmus és a globalizmus.
A Nemzetközi Politikatudományi Társaság (IPSA) elsôsorban világkongresszusai révén nyújt fórumot a legkülönfélébb politikatudományi kutatások eredményeinek bemutatására, információcserére, valamint a politikatudomány nemzetközi megjelenítésére. Az IPSA-t 1949-ben az amerikai, a kanadai, a francia és az indiai politikatudományi társaság alapította meg az UNESCO anyagi támogatásával. Az elsô világkongresszust 1950-ben tartották, majd 1952 után minden harmadik évben rendezik meg. Az utóbbi évtized legfigyelemreméltóbb eredményét az IPSA azzal a kötettel érte el, melynek összeállítására az 1994-ben Berlinben lezajlott XVI. világkongresszuson született döntés. A vaskos kötet A new handbook of political science címen 1996-ban jelent meg, s átfogó képet nyújt a politikatudomány állapotáról, módszertanáról, az egyes részterületek témáiról, más tudományágakhoz fûzôdô viszonyáról. A kötet 845 oldalas, de még így is messze elmarad az 1975-ben megjelent nyolckötetes Handbook of political science terjedelmétôl. A két kiadvány természetesen sorozatot alkot, s a politikatudomány világméretû fejlôdését mutatja, hogy míg az elsô kézikönyv szerzôi és témái nagyrészt amerikaiak voltak, az új kézikönyv szerzôi gárdájának majdnem fele nem amerikai. Az új kézikönyv felépítése, tanulmányainak témája és tartalma alapján bárki fölmérheti, hogy hol tart a politikatudomány, mennyire szakosodott, milyen kérdésekkel foglalkozik. A kötet kilenc nagyobb fejezetbôl áll, melyek a következôk: 1. A diszciplína (azaz a politikatudomány története, mai helyzete, viszonya más társadalomtudományokhoz); 2. Politikai intézmények (nem véletlenül áll ez a fejezet közvetlenül az általános bevezetés után: a politika intézményi megközelítése a politikatudomány szinte valamennyi ágát áthatja); 3. Politikai viselkedés (fôként arról van szó, hogy a racionálisan döntô szavazók hogyan ítélik meg a pártokat, illetve a pártok miként formálják, újítják meg önmagukat); 4. Komparatív politika (például milyen demokráciatípusok állapíthatóak meg); 5. Nemzetközi kapcsolatok (hogyan nyernek új dimenziót hagyományos, korábban a nemzetállamhoz vagy a belsô joghoz kötôdô problémák: pl. emberi jogok, feminizmus stb.); 6. Politikaelmélet (témák: politikai filozófia, empirikus politikaelméletek); 7. Közpolitika és közigazgatás (az egyik legrégebbi téma a politikatudományon belül, hiszen a végrehajtó hatalom mûködése minden politikai közösség vagy állam meghatározó tényezôje); 8. Politikai gazdaságtan (ez sem új, bár némiképp háttérbe szorult az utóbbi évtizedekben, ma viszont a közgazdaságtan és a politika találkozásának legizgalmasabb kérdéseit itt tárgyalják, pl. kapitalizmus, szegénység, a globalizáció által gerjesztett politikai konfliktusok); 9. Politikai módszertan (a kutatási módszerektôl egészen az úgynevezett kvalitatív módszerekig terjed a leírás).
Végül meg kell említeni az Európai Konzorcium a Politikai Kutatásért (ECPR) nevû szervezetet, amely az utóbbi idôben az európai politikatudományi kutatások egyre befolyásosabb keretintézményévé és szervezô erejévé vált. Az ECPR-t 1970-ben hozták létre a Ford Foundation támogatásával. Nyári egyetemi programokat, különbözô, de meghatározott kutatási programokat és kutatói mûhelyeket, valamint egyetemek közötti közös kutatási tervezeteket támogat. Saját szakmai folyóiratot ad ki The European Journal for Political Research címen. Kezdettôl fogva egyértelmû volt, hogy az ECPR, melynek taglétszáma több ezerre rúg, az amerikai politikatudomány mintáját követve mûködik.
Mint látható, az amerikai politikatudomány aktívan közremûködött mind az IPSA, mind az ECPR megalapításában. Ez azt jelenti, hogy az amerikai politikatudomány nem csupán módszertanában, elméletei és fogalmai révén, de a tudományszervezés eszközével is élteti a politikatudományi kutatásokat, szakmai szervezôdéseket. Az amerikai demokrácia az amerikai politikatudományon keresztül is hat a világ más politikai közösségeire.
Érdemes egy pillantást vetni az olasz politikatudomány elmúlt néhány évtizedének a történetére, mert egyrészt jól szemlélteti a nemzeti politikatudomány kialakulását, az amerikai politikatudomány hatását, másrészt az olasz politikatudomány fejlôdése sok tekintetben hasonlít a magyar politikatudomány kialakulására, bármennyi különbség is van a kettô között. Az 1960-1970-es években az olasz politikatudomány ,,aligha volt akadémiai tudománynak nevezhetô" (Graziano 1991, 127), ami azt jelentette, hogy alig volt egy-két politikatudományi tanszék és állás. Az 1980-as évekre azonban stabil és megbecsült helyet szerzett a politikatudomány a többi akadémiai tudományág között. Graziano négy tényezô együtthatására vezeti vissza a politikatudomány megszilárdulását. Az elsô: tekintélyes társadalomtudósok erôfeszítése, pl. a nemzetközileg is ismert Norberto Bobbio, Giovanni Sartori, Bruno Leoni munkássága nagy lökést adott a politikatudománynak. A második: az olasz demokrácia fejlôdése és megszilárdulása. A harmadik: külsô tényezôk, fôként az amerikai politikatudomány, ezen belül is a behavioralista [behaviorista?] fordulat hatása az olasz politikatudományra. Igen aktív szerepet vállalt a Fulbright Program, amelyben összesen 8315 olasz, illetve amerikai tudós és tanár vett részt 1949 és 1982 között. A negyedik: az olasz egyetemi rendszer átalakulása, ami segítette a politikatudomány pozíciójának megerôsödését. Sartori 1970-ben arról értekezett, hogy a politikatudomány a ,,közös jó" elômozdítója, mert a rossz kormányzást rossz politikusok hajtják végre, ezért fontos, hogy az olaszok megszabaduljanak terhessé vált politikai osztályuktól. Szintén Sartoritól származik ,,a politikai analfabetizmus" kifejezés, amellyel ráirányította a figyelmet a politikatudományi könyvek hiányára (azóta rengeteget lefordítottak olaszra), valamint a politikatudományi oktatás fejlesztésének fontosságára. Az 1990-es évek elején már 19 politikatudományi tanszék mûködött Olaszország-szerte, talán a legtekintélyesebb Firenzében, ahol Sartori a tanszékvezetô; 1981 óta mûködik az olasz politikatudományi társaság (Societá italiana di scienza politica); öt tanszéken folyik politikatudományi doktoranduszképzés (PhD), és az olasz politikatudományi tanszékek kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal rendelkeznek.
Az olasz példa is alátámasztja, hogy (1) a modern politikatudomány a demokrácia funkcionális része, azaz nem ,,luxus" vagy anyagi kérdés, (2) az amerikai politikatudomány a második világháború vége óta mintaként funkcionál, (3) a modern politikatudomány az egyik legdinamikusabban fejlôdô társadalomtudomány. A fejlôdésnek számos jele van, túl az intézményesülés tényein (nemzetközi szervezetek, nemzeti politikatudományi társaságok mûködése, politikatudományi oktatás), hiszen - mivel tudományról van szó - a fogalomkészlet kifinomultsága, az elméletek valóságleképezési ereje legalább ilyen fontos. Ha megnézzük, hogy a politikatudomány milyen kézikönyvekkel - lexikonokkal, a tudomány eredményeit rendszerezô, szintetizáló mûvekkel - rendelkezik, akkor csak az angol nyelvû irodalom a következô fontos tételeket tartalmazza: 1. A már említett Handbook of political science, illetve a New handbook of political science; 2. The blackwell encyclopaedia of political thought (1991) - magyarul is hozzáférhetô; 3. The blackwell encyclopaedia of political science (1987); 4. Encyclopaedia of government and politics I-II. (1992); 5. Encyclopaedia of democracy (1998), amelyet Seymour Martin Lipset szerkesztett. Fölsorolhatatlan mennyiségû összefoglaló mû jelent meg a politikatudomány egy-egy részterületérôl, például a komparativisztika vagy éppen a feminizmus tárgykörében. A modern politikatudomány az 1980-1990-es évekre érte el fejlôdésének azt a fokát, amikor eredményeit enciklopédikus formában volt képes bemutatni.
Egy példát szeretnék adni arra, hogy milyen fogalmi és analizáló mélységig jutott a politikatudomány talán a legfontosabb területen, a politikai intézmények felépítésének és mûködésének tanulmányozásában. A nyugati demokráciák intézményes felépítésüket tekintve nagyon sokfélék. Nem létezik olyasmi, hogy a demokrácia. A sokféleség leírására, osztályozására és értékelésére a következô kategóriapárokat szokták alkalmazni, hogy egy konkrét demokráciát intézményei alapján besoroljanak. A kategóriák a következôk:
01. pártrendszer - kétpárti vagy többpárti;
02. választási rendszer - arányos vagy többségi;
03. törvényhozás - egykamarás vagy kétkamarás;
04. az állam fölépítése - unitárius vagy föderális;
05. a fôhatalom súlypontja szerint - parlamentáris vagy prezidenciális;
06. az igazságszolgáltatás rendszere - bírói felülvizsgálat vagy bírói elôvizsgálat (elôzetes kontroll);
07. helyi önkormányzat - gyenge vagy erôs autonómia;
08. közszolgálat - érdem szerinti utánpótlás vagy politikai osztogatás, a koncfelosztás elve szerinti utánpótlás;
09. fegyveres erôk - hivatásos vagy kötelezô szolgálat;
10. állam és gazdaság kapcsolata - liberális vagy korporatista.
Elméletileg 1024 módon lehetséges a fenti kategóriák alapján egy demokráciát felépíteni, a valóságban jó, ha harminc különféle demokráciát meg tudunk különböztetni. De bármelyiket is vizsgáljuk, a kérdés mindig ugyanaz: melyik intézményi kombináció közelíti meg leginkább a legjobb kormányzás normatív értékét? Hogy mit tekintünk ,,legjobb kormányzásnak", az már politikai filozófiai kérdéseket vet fel, mint például mi a szabadság, mi a rend, mit jelent az emberek közötti egyenlôség stb. Aki viszont ezekre a kérdésekre akar válaszolni, annak a politikai filozófia több mint kétezer éves történetéhez kell fordulnia, mivel az emberi közösség rendjének problémája a filozófia egyik kiemelt kérdése volt az európai filozófia történetében Platóntól kezdve Arisztotelészen, Cicerón, Szent Ágostonon, Machiavellin, Hobbeson, Locke-on, Rousseau-n át a 20. század politikai filozófiájáig. E hosszú idô alatt alakult ki a politikatudomány fogalmi készlete, némely fogalma - pl. demokrácia, jogok, törvény, állam stb. - rengeteg elméleti problémát vet fel, melyek a mai vitákban is megjelennek, jelentések és szempontok keverednek hétköznapi vélekedésekkel.
A magyar politikatudomány: guruk, politikai giccs és az akadémikus politológia
Hogy a politikai rendet általában, a demokráciát pedig különösen a vélemények tartják fenn, azt leginkább az újonnan szervezett demokráciák bizonyítják. Az intézmények ugyanis csak akkor mûködnek, ha támogatást és bizalmat élveznek. Ettôl azonban meg kell különböztetni a politikatudományt, amely nem véleményt mond, hanem objektív elemzést ad, miáltal persze véleményformáló ereje van. A magyar politikatudomány helyzetét röviden a következô tényezôk határozzák meg. Elôször is, a vélemények - a politikai publicisztika - messze erôteljesebb irányt képviselnek, mint a politikatudományi kutatások. Ezzel önmagában nem volna baj, csakhogy a politikatudományt azonosítani szokták a politikai publicisztikával, azaz mind célját (objektív elemzés), mind tudományos mércéjét (ismeretelméleti alap) tekintve megkérdôjelezik tudomány voltát. Egyszerûen nem vált közérthetôen ketté a politikatudomány és a politikai zsurnalizmus. Másodszor, a politikatudomány a társadalomtudományok páriája: presztízse alacsony, ami erôsen tükrözôdik az akadémiai és egyéb pénzforrások elosztásánál. A demokrácia és a politikatudomány fejlettsége közötti összefüggés egyszerûen nem része a magyar közgondolkodásnak. Harmadszor, a politikatudomány is szenved a magyar társadalomtudományokra jellemzô szûk keresztmetszetektôl: egy-egy részterületen annyira kevesen dolgoznak, hogy valódi szakmai-kritikai közösség nemigen alakulhat ki. Ezért lehetséges, hogy fércmûvek és kiváló alkotások egy szintre kerülnek, pontosabban a visszhangtalanság uniformizálja ôket. Negyedszer, az egyetemi rendszer tartalmi reformja hiányában a politikatudomány egyelôre nem kerülhet helyére az oktatásban.
Pedig a politikatudomány intézményi és egyéb jellemzôinek csírái megvannak. A politikatudomány része az Akadémia tudományterületi struktúrájának (IX. Osztály), önálló politikatudományi kutatóközpont mûködik (MTA Politikatudományi Intézet), kilencedik évfolyamába lépett a Politikatudományi Szemle, amely a politikatudomány reprezentatív folyóirata. A Politikatudományi Társaság szakmai fórumot nyújt a politikatudományi kutatások és az irántuk érdeklôdôk számára, valamint a Bibó István-díj évenkénti odaítélésével tudományos teljesítményeket kíván szakmai elismerésben részesíteni. Számos egyetemen folyik politikatudományi képzés: ELTE Állam és Jogtudományi Kar, Miskolci Egyetem, Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem, ezen kívül Debrecenben, Nyíregyházán, Pécsen és Szegeden. Doktoranduszképzés két helyen folyik: az ELTE ÁJK-n és a BKÁE-n. A politikatudomány részterületeinek valamelyikét (EU, nemzetközi kapcsolatok stb.) sok helyen tanítják. A könyvkiadók közül elsôsorban az Osiris tartja fontosnak, hogy politikatudományi mûveket - hazai szerzôk munkáit, illetve fordításokat - kiadjon. Tíz éve jelenik meg a Magyarország politikai évkönyve, amely igyekszik megfelelni egy évkönyv mûfaji sajátosságának: az adott év valamennyi fontos belpolitikai eseményét adatokkal és elemzésekkel dokumentálja.
Ezek az intézmények azonban csupán csírái egy presztízzsel bíró tudománynak. Megítélésem szerint a magyar politikatudomány jelenlegi állapota emlékeztet az olasz politikatudomány 1970-es évekbeli helyzetére: vagy megszilárdul és tekintéllyel bíró tudományág lesz, vagy a zsurnalizmusnak alárendelt áltudományos ismeretterjesztéssel foglalkozó, ideológiai célokat is szolgáló vegetáló tudománykezdemény marad. A feladat többszörös. Az elsô problémát két fogalommal szeretném leírni: a guruk uralma és a politikai giccs túltengése. A nyugati politikatudományban az 1960-as évek végéig volt jellemzô a guruk uralma: néhány nagy tekintéllyel bíró politikatudós minden politikai kérdésben véleményt nyilvánított, s amit mondtak, megkérdôjelezhetetlen igazságnak könyveltetett el. A gurusodás a specializációval ellentétes folyamat. Hiányzik a kritikai elem a guruk uralta tudományból, viszont a jövôre vonatkozó jóslatok túlnyomóak. Mintha a politikatudomány (vagy bármely társadalomtudomány) feladata a jövendômondás volna. Ehhez kapcsolódik a politikai giccs jelensége: e fogalommal jelölöm a politikai tudás látszatát keltô politikai elemzéseket. Giccs alatt általában ,,olcsó hatásvadász, hazugan érzelgôs módon készített" tárgyat vagy mûvet értenek. A politikai giccs arról ismerhetô fel, hogy szerzôje megpróbál a közhangulatra ráérezni, arra épít, miközben a valóság, az objektivitás nem különösebben érdekli. Gyakran irodalmiaskodó köntösben jelenik meg, mégsem irodalom, mert egzaktnak gondolja magát. Jól hangzó klasszikus idézeteket használ, holott csak önkényesen kiragad bizonyos dolgokat. Nem is volna ezzel semmi baj, ha a politológus elnevezés helyett inkább a ,,politikász" fogalmát alkalmaznánk a politikai giccs szerzôjére.
A második probléma az, hogy a megnôtt oktatási igények miatt elôtérbe kerültek a szintetizáló, összefoglaló mûvek, holott egy szintézishez elôbb elôtanulmányok, részvizsgálatok kellenének. Harmadikként említeném az amerikai politikatudomány szerepét, amelynek megtermékenyítô hatása nyilvánvaló, de nem egyértelmû. Sok fordítás jelent meg fogalmi kétértelmûségekkel: ez részben természetes, hiszen az angolszász politikai rendszerek intézményei Magyarországon nem ismertek, illetve az eltérô jogrendszer miatt a meglévô fogalmak is mást jelenthetnek. Ráadásul a német politikatudomány hatása legalább olyan erôs, mint az amerikaié, ezért olykor fogalmi zûrzavar is keletkezik.
Végül a Politikatudományi Szemle elmúlt nyolc évfolyamának tartalma alapján megállapíthatóak a fôbb érdeklôdési trendek, a visszatérô témák, vagyis a magyar politikatudomány fôvonalának tartalmi elemei. Ez nem jelenti azt, hogy a Politikatudományi Szemle feltétlenül leképzi a magyar politikatudomány egészét, hiszen nagyon sok egyéb folyóirat is közöl politikatudományi tárgyú írásokat. Az elsô szám mindig iránymeghatározó, ezért érdemes ezzel kezdeni az áttekintést. Az 1992-ben megjelent 1. szám témái az értelmiség, a modern társadalmi szerzôdés liberális elmélete, a magyar politikai rendszerváltás különbözô aspektusai (pártok, az 1990-es választások pártprogramjai), illetve kitekintés a nemzetközi politikatudomány vitáira (elnöki rendszer vagy parlamentarizmus; a nyugatnémet politikatudomány). A pártok és pártrendszerek kérdése az egész évtizedben meghatározó téma maradt, ahogy a liberalizmus eszmekörébe tartozó problémák: az állam semlegessége, a civil társadalom, a hatalommegosztás problémák. Az 1990-es évek második felében vált elsô számú témává az EU politikai felépítése, s általában az európai integráció problémái. A kezdet nehézségeire utal az is, hogy a folyóirat következetesen és rendszeresen közölt cikkeket, tanulmányokat, vitaanyagokat két témában: az egyik a magyar politikatudomány helyzetére vonatkozó írások, a másik különbözô országok (Nagy-Britannia, Kanada, Svájc, Spanyolország, Horvátország) politikatudományának bemutatása. Minden egyéb téma egy-egy szám erejéig bukkan fel, jelezve a specializáció hazai nehézségeit, a szûk keresztmetszetbôl adódó szakmai mûhelyek kialakulásának hiányát.
Mindent összevéve mégis elmondható, hogy a magyar politikatudomány az 1990-es években önálló diszciplínává alakult, igaz, presztízse nem túl magas, nyelvezete és fogalmi apparátusa most van kialakulóban. Kevés politikatudományi mûvet sikerült eddig lefordítani, bizonytalan a fogalomhasználat, amire jó példa, hogy az utóbbi idôben a konszenzusos demokrácia intézményleíró terminusát a hazai publicisztika egyfajta viselkedésinorma-fogalommá alakította át. Ez részben politikatudományi mûveletlenségre vezethetô vissza, részben arra a politikával kapcsolatos attitûdre, amely politika- és hatalomellenes a rezsimváltás 1989-es kezdô idôpontja óta.
A magyar politikatudomány sorsa nagyban függ attól, hogy a magyar demokrácia intézményrendszere beágyazódik-e a magyar társadalomba, ez az intézményrendszer képes lesz-e új politikai kultúrát kialakítani, beleértve a jogtiszteletet, a kapitalizmus politikai keretek között tartását, az egyéni ambíciók korlátok közé szorítását, a privatizáció nyomán kiépült tulajdonosi rend legitimálását, a magán- és közérdek összeegyeztetését. Mint minden tudománynak, a politikatudománynak is van piaci haszna és a piacon közvetlenül nem hasznosítható része. A piac jól tudja használni széles értelemben véve publicisztikai célokra. A média logikája azonban nem azonos a tudomány logikájával. A politikatudomány csak akkor képes hasznosan bekapcsolódni a közéletbe, ha vannak saját mércéi és logikája szerinti kutatásai. Ha nem akar minden kérdésben állást foglalni, s ha úgy adódik, van bátorsága egy feltett kérdésre ,,nem tudommal" válaszolni. A tudós ismérve, hogy tudja, tudásának hol húzódik a határa.
A magyar politikatudomány egyik nagy pozitívuma, hogy noha az egyéni politikai szimpátiák, ideológiai és pártkötôdések nyilvánvalóak, ez nem osztja meg magát a politikatudományt. Ez azt jelzi, hogy a politikatudománynak van belsô koherenciája és egyfajta szakmai minimuma, amely képes egyesíteni a politikával foglalkozó tudósokat. Ugyanakkor továbbra is elégtelennek tartom az ismeretelméleti alapot, az ideológiával össze nem téveszthetô filozófiai érzékenységet politikai kérdésekben. A legnagyobb kérdés azonban az, hogy a politikatudomány objektivitása révén képes lesz-e a politika fontosságát közvetíteni az antipolitikai érzelmekkel fertôzött magyar értelmiségnek, és a szélesebb közvéleménynek bebizonyítani, hogy a demokrácia a racionális politizálás záloga. A publicisztika és a politikatudomány közötti viszony tisztázása azonban nem elégséges a hazai politikatudomány helyzetének leírásához. A publicisztika - akárcsak a politika - a célokkal foglalkozik; a tudomány viszont a meglévôvel, az okokkal, a bizonyíthatóval, az olykor misztifikált tényekkel (melyeket nem szabad összetéveszteni a véglegessel, a lezárttal vagy a befejezettel). A politikatudomány integritását azonban nemcsak a publicisztika fenyegeti, hanem a politikai tudás ismeretelméleti alapjainak jelenlegi reflektálatlansága is.
A politikatudományban az ismeretelméleti kérdések mindig is kiküszöbölhetetlenül összefonódtak a politikai törekvésekkel - ez a politikatudomány specifikuma. Ezen a felismerésen alapul a magyar politikatudományban is ismert Gabriel A. Almond által bevezetett kategorizálás. Ha ugyanis két dimenzió, azaz az ismeretelméleti vagy metodológiai (,,kemény" és ,,puha" módszerek), illetve az ideológiai meggyôzôdés (,,jobb" és ,,bal") együttes figyelembevétele mentén lehet egy-egy politikatudóst vagy politikatudományi iskolát besorolni, akkor a következô leíró kategóriákat kapjuk: 1. ,,kemény módszereket alkalmazó baloldali politikatudomány"; 2. ,,kemény módszereket alkalmazó jobboldali politikatudomány"; 3. ,,puha módszereket alkalmazó baloldali politikatudomány"; 4. ,,puha módszereket alkalmazó jobboldali politikatudomány" (Almond 1990). Kérdés, hogy a magyar politikatudományra alkalmazható-e az amerikai közegben kidolgozott tipológia? Fölvethetô-e egyáltalán ,,a közösségi választás", vagy az analitikus irányzat mint önálló ,,kemény" módszertani iskola jelenléte a magyar politikatudományban? A hagyományos jobb és bal ideológiai megosztottság elegendô konceptuális keret-e az elemzéshez? Kezdjük a két dimenzió alkalmazhatósági vizsgálatával: milyen módszertani és ideológiai sajátosságok figyelhetôek meg a magyar politikatudományban?
Az elsô tisztázandó kérdés, hogy egyáltalán tudomány-e a magyar politikatudomány, mert csak ezután vethetô fel a ,,kemény" és ,,puha" módszertan alkalmazhatósága. A kérdés nem alaptalan, hiszen Körösényi András néhány évvel ezelôtt úgy találta, hogy a magyar politikai gondolkodás erôsen ideologikus, alkalmatlan nemhogy az értékmentes, de még a tárgyszerû politikai elemzésre is (Körösényi 1996). Meglátása szerint az antipolitikai mentalitás a legfôbb akadálya a racionális politikai gondolkodás kialakulásának, a politikai fogalmakat önkényesen használják, a Sein-Sollen szempontja összekeveredik, ezt erôsíti fel az értékalapú publicisztika, a voluntarizmus, így Magyarországon a politológia ,,nem tudomány, hanem politikai irányzat". A szerzô azt sugallja, hogy amíg nem sikerül a politika valódi természetét gondolkodásunk elôterébe állítani, addig a politikatudományról csak megszorításokkal lehet beszélni. Nem véletlen, hogy Körösényi András Carl Schmitt politikumfelfogása felé fordult: a maga részérôl felrúgja azt a hallgatólagos, vagy inkább reflektálatlan politikafelfogást, amelyet Magyarországon baloldali - most már - liberális elfogultságok is terhelnek, s amely akadályozza a politika természetének intellektuális értelemben való visszatérését. Ha azonban így áll a helyzet, vagyis elhúzódó ideológiai vita áldozata a politikai gondolkodás, akkor ideológiai oka van annak, hogy a politikatudomány képtelen ismeretelméleti szempontok mentén differenciálódni. Másként fogalmazva: a politikatudomány metodológiai alapja eklektikus, reflektálatlan és alárendelôdik ideológiai szempontoknak.
De mi ez az ideológiai ok? Az, hogy a szocializmus továbbra is a legfôbb cél és mérce az értelmiség nagy része körében. A kommunizmus mind eszmeileg, mind a gyakorlatban lejáratta magát, a szocializmus nem. Meghalt a kommunizmus, éljen a demokratikus szocializmus. A szocializmus legkülönfélébb eszméi teljes mértékben áthatják a tudománnyal foglalkozók jelentôs részének a gondolkodását - fôként az egyenlôség, a fejlôdés, a modernizáció, a pragmatikus szakértelem tölti ki az alapértékeik rovatát. Csakhogy ezek ideológiai kategóriák, s nem a tudás alapjára, a világ megismerésére vonatkozó elvek. Ha ez igaz, akkor Magyarországon az ideológiai spektrum a szocializmus híveibôl és a szkeptikus másként gondolkodókból áll. A tudomány oldaláról közelítve ez azt jelenti, hogy a magyar politikatudomány nem tudatosította önmaga alapját: azt, hogy mi a politikum. Olyan ez, mintha valaki a szobrászat történetét a kerti törpe kultusza alapján akarná megírni. Ennek az is az oka, hogy a politikai filozófiát sokan nem is sorolják a politikatudományhoz, igaz Magyarországon nincs is intellektuális hagyománya a politikai filozófiának. Legfeljebb érdekes, kiegészítô tárgynak tartják. Holott az európai politikatörténet bizonyítja, hogy racionális politika nem nélkülözheti a politikai filozófiát. Tévedés azt hinni, hogy egy olyan nagy horderejû átalakítást, melyet rendszerváltásnak neveznek, amúgy alapításnak is tekinthetünk, sikerre lehet vinni intellektuális befektetés nélkül. Hamis tudományeszmény az, hogy a tudomány dolga pragmatikus tanácsok, afféle ,,know how-k" elôállítása. Elegánsan ezt nevezik ,,alkalmazott politikatudománynak", amelyet a publicisztika meghosszabbításának tekinthetünk.
Vagyis az almondi felosztást figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy amíg a politikum valódi természete nem tudatosul a politikatudományon belül, addig a jobb-bal megosztás korlátozottan alkalmazható: megrajzolható egy ilyen spektrum, de csak a szimbolikus mezôben, a pártpolitikai csatározások meghosszabbításaként, a tudományos kutatási forrásokért, pontosabban a források elosztásáért folyó harcként értelmezhetô. Ebben az értelemben mondhatunk olyat, hogy vannak ,,szocialista politológusok" (Ágh Attila, Bayer József, Bihari Mihály stb.), vagy ,,liberálisok" (Bozóki András, Bruszt László, Gombár Csaba stb.), vagy ,,konzervatívok" (Schlett István stb.) - de sok értelme nincs. Egyrészt a külsô szemlélô besorolása nem feltétlenül esik egybe az önbesorolással. Itt van például Stumpf István, aki egy jobboldali kormányzat minisztere, míg szemlélete, kielemezhetô tudományfelfogása inkább az institucionalista pragmatizmusban gyökerezô politológusé. Az igazi probléma az, hogy találunk-e módszertani értelemben markáns politikatudományi irányokat a magyar politikatudományban az eklekticizmusra vonatkozó fenti kijelentésen túl.
A ,,kemény" módszer kifejezés összefoglaló neve az empirikus, statisztikai-matematikai, a modellezô és a racionális (logikai) választás elméletén alapuló irányzatoknak. A politikatudományban a pszephológia (választástan) területén találhatunk kemény módszereket. Ezen a területen persze a matematikai eszközök alkalmazása nem módszertani választás kérdése, hanem a tárgy természetébôl adódó kényszer. A magyar választási rendszer, amely bonyolultságával tükrözi a rendszerváltás bizalmi deficitjét, több szerzô érdeklôdésének áll az elôterében: többek között Dezsô Márta, Mészáros József, Szakadát István, Tóth Zoltán publikációi igyekeznek eligazítani a választási technikák, módszerek és gyakorlat világában. A racionális választás elméletének magyar mûvelôi közül Tóka Gábor nevét kell megemlíteni, de hozzá kell tenni, e módszerrel inkább a fiatalabb nemzedékek még kevésbé ismert tagjai kísérleteznek. A modellalkotással sem állunk jobban, talán a tranzitológia területén találunk ilyen jellegû próbálkozásokat, de hozzá kell tenni, inkább a külföldi irodalom plagizálása zajlik ezen a téren. A statisztikai megközelítés figyelhetô meg azon kevés szerzô írásaiban, akik igyekeznek távol tartani magukat az ideológiai politológiától: Török Gábor a napirend, a tematizálás problémakörén belül keresi a válaszokat a pártok tényleges mozgása kapcsán föltett kérdésekre. Mások kérdôívezéssel - például a magyar parlamenti elit karrierútjának feltérképezésével - igyekeznek tényeket gyûjteni (Ilonszki Gabriella, Kurtán Sándor). Sajátos területet képviselnek a politikai közvélemény-kutató intézetek, melyekkel kapcsolatban fölvethetô hovatartozásuk kérdése: a politikatudományhoz, vagy inkább a matematikai statisztikához és a szociológiához tartoznak-e, másként fogalmazva, pusztán adatszolgáltatók-e vagy önálló politológiai elemzéseket és értelmezéseket is nyújtanak. Meglátásom szerint helyesebb statisztikai adatszolgáltatóknak tekinteni ôket. A kemény módszerek elemei persze megjelenhetnek az egyébként puha módszereket használók körében is, de mert ezek az alkalmazások esetlegesek, kiegészítô jellegûek és többnyire kölcsönzöttek, itt nem vehetôk figyelembe.
Az úgynevezett puha módszereket alkalmazó politológusok köre oly szerteágazó, hogy ez a kategória csupán összefoglaló elnevezés lehet. Éppen emiatt helyesebb a tematikai szempontot segítségül hívni, hogy valamelyest eligazodjunk a különbözô területek között. Elôször is különbséget kell tenni a politikaelméleti és az alkalmazott vagy szakpolitikai területet képviselôk között. A politikaelmélet sem egységes csoport: a politikai filozófiától ugyanis meg kell különböztetni a politikaelmélet azon területét, ahol a politika jelenségeinek valamiféle kategorizálása tekinthetô a tudományosság kritériumának. A politikai filozófia módszertanilag két irányzatra osztható: az analitikus politikai filozófia a ,,mit jelent?" kérdésébôl indul ki, ragaszkodva a neopozitivista tudományeszmény elôírásaihoz (lásd például Huoranszki Ferenc írásait); a hagyományos vagy történeti központú politikai filozófia inkább a klasszika filológia, a filozófiatörténet, a történelem, esetleg az irodalomtörténet eszközeit alkalmazza (ezen belül persze megint sokféle megközelítés létezik a hermeneutikától a historicista iskolán át a neoromán eszmetörténetig - igaz, Magyarországon ilyen módszertani differenciáltsággal nem találkozhatunk). A téma részletesebb tárgyalására vonatkozóan fejtettem ki nézeteimet A XX. század politikai filozófiája címû könyvem átdolgozott kiadásának 6. fejezetében.
A kategorizáló politikaelmélet empirikus alapú, és a kemény módszerekkel elért eredményeket szívesen felhasználja. Mivel a politikaelmélet módszertani szempontból nehezen definiálható, ezért helyesebb témák szerint csoportosítani a puha módszereket használó politikaelméleti irányokat. A legtöbb politikatudományi mû a politikai rendszer és annak elemei témakörben született az utóbbi évtizedben. A magyar politikai rendszert Körösényi András dolgozta fel, az angolszász rendszereket Ilonszki Gabriella, a skandináv jóléti állam modelljét pedig Gallai Sándor. A politikai rendszerek elemeirôl és folyamatairól szóló hazai irodalom kitüntetett témái a pártok és pártrendszerek (Bihari Mihály, Körösényi András, Enyedi Zsolt), a parlament (Ágh Attila), az alkotmányossággal összefüggô kérdések (alkotmánybíráskodás, parlamenti biztosok tevékenysége - lásd pl. Pokol Béla politológiai-jogelméleti írásait), a kormányzat, az érdekképviseletek (Bruszt László, Thoma László), a közigazgatás, a politikai mozgalmak (Szabó Máté) és a politikai kommunikáció, melybe - a kategóriát szélesen értelmezve - beletartozik pl. a politikai szemantika is (Szabó Márton). A politikaelmélet önálló területe a nemzetközi kapcsolatok terepe, ahol különösen az
Európai Unióval mint politikai képzôdménnyel foglalkozó írások sorolhatók az elméleti politikatudományhoz (lásd Navracsics Tibor Európai belpolitika címû munkáját). Az ideológiával foglalkozó írások (pl. Bayer József) félúton helyezkednek el a politikai filozófia normatív megközelítési módja és az empirikus politikaelméletek között - elsôsorban a hazai pártok ideológiájáról szóló mûvek és szerzôik sorolhatóak ide (pl. Csizmadia Ervin, Fricz Tamás).
Érzékeny terület a politikaelméleten belül a szakpolitika: elsôsorban azért tûnik elhanyagolt vizsgálódási iránynak, mert rengeteg empirikus adatgyûjtést igényel, miközben az eredmények kevésbé látványosak. Nagyon sok szakpolitikai terület máig lefedetlen a magyar politikatudományban (ilyen pl. a mezôgazdaság és vidékfejlesztés, az ifjúságpolitika, oktatásügy, várospolitika stb.). De még a viszonylag ismertebb területek (pl. gazdaságpolitika) is elhanyagoltnak tûnnek a nyugati politikatudomány teljesítményéhez képest. Pedig egy-egy szakpolitikai elemzés jelentôsen hozzájárulhat a törvényhozás és a végrehajtás közti viszony megértéséhez, az egyes területek belsô politikai mozgásainak, érdekképzôdéseinek feltárásához.
Megint más képet kapunk a magyar politikatudományról, ha a rokon társadalomtudományok felôl közelítünk, ahogy fentebb már a kölcsönzött fogalmak listája kapcsán érintettük a problémát. Magyarországon önálló, szakos politikatudományi képzés mindössze pár éve folyik, így nem alaptalan megvizsgálni röviden, hogy mely társadalomtudományok területérôl figyelhetô meg határátlépés. A tradicionális magyar politikatudomány a jogot tekinti a politikai gondolkodás keretének: ez máig megmaradt, a jogászias politológiai megközelítések igen gyakoriak. Valószínûleg a gazdasági jólétre törekvô modern társadalmi mozgások, amelyek Magyarországon még mindig keverednek a vulgármarxizmus gazdaságközpontú gondolkodásmódjával, tolták elôtérbe a politika közgazdasági értelmezési törekvéseit. A szociológia az 1970-es évektôl igyekszik Magyarországon a politikát a saját szempontjai szerint értelmezni, mi több, a politikát társadalmi alrendszernek tekintve a társadalom általános fogalma alá rendelni. Egyéb tényezôk mellett ez is hozzájárult a ,,depolitizált politikai attitûd" kialakulásához Magyarországon. Ez nem jelenti azt, hogy a német szociológiaelméletnek ne lett volna politikát értelmezô törekvése, hiszen például Niklas Luhmann és Jürgen Habermas nyitott egyfajta utat a politika elméletéhez (lásd például Karácsony András írásait), de ez - felfogásom szerint - a szociológia ,,nagy elmélet" utáni erôsen vitatható törekvésébôl fakad, valamint a modernség melletti baloldali elfogultságokat tükröz (pl. a kommunikációelmélet a modern demokráciaelméletek egyik irányzatává vált). A ,,posztmodern", ,,a történelem vége", újabban pedig a ,,globalizáció" divatos fogalma azt jelzi, hogy a nagy szociológiaelméleteken egyfajta kiábrándultság lett úrrá, de ugyanakkor még nem adták fel a politika lényegét megkerülô társadalomirányítás vágyát. Ettôl a politikaelméleti iránytól meg kell különböztetni a politikai szociológiát, amely a társadalmi tagozódásból és érdekképzôdésekbôl igyekszik politikai következtetéseket levonni, beleértve a politikai elitek sajátosságait is.
Végül a humán tudományok körébôl a történelmet, a filozófiát és a pszichológiát kell megemlíteni, melyek módszertanilag és szemléletileg is gyakran nyújtanak elemzési kiindulópontot. A történelem szinte a politológia segédtudománya, ami azonban gyakran azzal a sajnálatos következménnyel jár, hogy mai politikai problémákat historizáló eszközökkel közelítenek meg. A politikai filozófiáról már ejtettünk szót. A politikai pszichológia egészen új terület Magyarországon (lásd Lányi Gusztáv törekvéseit), s a magam részérôl nem vagyok meggyôzôdve, hogy a politika pszichológiai megközelítése termékeny lehet a racionális, kalkuláción és okosságon alapuló politika világában.
A mai politológusnemzedékek specifikuma az, hogy ezen a területen szinte mindenki valamilyen rokon tudományból érkezett a politikatudomány vidékére: ez a tény részben magyarázza a szilárd politikatudományi kritériumok hiányát. Bármelyik dimenziót tekintsük is értelmezési keretnek, a magyar politikatudomány helyzete sem a források, sem az intellektuális letisztázódás tekintetében nem megnyugtató. Az utóbbiért tehetnek legtöbbet a politika tudósai, hogy az elôbbibôl több jusson: meggyôzô érvekkel kell elôállni a politika lényegét és fontosságát illetôen. Ahhoz, hogy valódi intellektuális vállalkozás legyen a politikatudomány, szélesítenie kell mûveltségi bázisát, nagyobb távolságot kell tartania a gyakorlati politikától, hogy elemzései, kritikai potenciálja révén (nem pártpolitikai alapon) a hazai politikai kultúra egyik fontos alakító tényezôje lehessen, s legfôképpen, hogy kialakítsa a politikáról szóló tudás minimumát és kritériumait.

Irodalom

Almond, Gabriel A. 1990.: A discipline divided. Schools and sects in political science. Newbury Park-London-New Delhi, 1990, Sage Publications.
Goodin, Robert E.-Klingemann, Hans-Dieter (eds.): 1998. New handbook of political science. Oxford University Press, 1998.
Graziano, Luigi 1991.: The development and institutionalization of political science in Italy. In David Easton, John G. Gunnell, Luigi Graziano (eds.): The development of political science. London-New York, 1991, Routledge.
Körösényi András 1996.: A magyar politikai gondolkodás fô árama (1989-1995).Századvég, 1996. 3. sz.
Warburton, Nigel 1993.: A filozófia világa. Budapest, 1993, Kossuth Könyvkiadó.