E tanulmány kísérletet tesz a dualizmus kori pártfegyelem kérdésének vázlatos áttekintésére és bizonyos tanulságok, következtetések levonására. A problémakör átfogó és teljes feldolgozására azonban nem törekszik, mert ez meghaladja egy rövid tanulmány kereteit, hiszen a korszak parlamenti és pártéletének erre összpontosító teljes feldolgozását, hatalmas mennyiségû forrásanyag áttekintését, elemzését igényli. A feladat mindazonáltal nem áll távol ezen munka szerzôjétôl.

A kormány-parlament viszonyrendszer
A pártfegyelem elsôsorban a hatalmon lévô (kormány)pártok esetében izgalmas és lényeges kérdés. Ennek kapcsán érdemes kitérni a kor közjogászainak és politikusainak a kormány és a parlament viszonyrendszerét érintô, meglehetôsen ambivalens nézeteire. A véleményekben érezhetôen keverednek a klasszikus hatalomfelfogás hatásai és a mindennapi politika ettôl sokban eltérô tapasztalatai.
A végrehajtó és a törvényhozó hatalom viszonyáról Mantuano Rezsô A magyar törvényhozás címû mûvében a következôképpen fogalmaz: ,,Parlamentáris kormányforma mellett, a minô a miénk, a kormány a törvényhozó hatalom, s ezen belül a parlament akarata szerint kormányoz... A végrehajtó hatalom alá van rendelve a törvényhozó hatalomnak." Továbbá: ,,A parlamenti felelôsség abban áll, hogy a miniszter tetteinek és rendeleteinek nem csupán a törvény határai között kell mozogniok, hanem egyszersmind az országgyûlés többsége által helyesnek tartott politikai irányelvnek is meg kell felelniök."[1]
Haendel Vilmos A parlamentarismus címû könyvében hasonlóan vélekedik: ,,A parlament szelleme által - az uralkodó párt programja útján - a politikai útirány nagyjából, mintegy a geographiai világtájhoz képest jelöltetik meg; a részletes útiterv kidolgozása már a kabinet speciális feladata."[2]
A valóság ezzel szemben - mint majd látni fogjuk - az volt, hogy a kormány döntô módon befolyásolta a parlament mûködését. A törvényjavaslatok nagy részét a kormány terjesztette be, a napirend elsôsorban az ô igényei szerint alakult, nem a kormány alkalmazkodott az ,,országgyûlés többsége által helyesnek tartott politikai irányelvhez", hanem épp ellenkezôleg: a kormány intencióit kellett a vitában - és fôleg a szavazáskor - a parlamenti többségnek követnie. A ,,politikai útirányt", a ,,parlament szellemét", az ,,uralkodó párt programját", mind-mind a kormány, ill. annak legbefolyásosabb elemei határozták meg. A kormányzati hatalom modern parlamenti életben megnövekedett szerepét persze az említett szerzôk is érzékelték. Mantuano írja, hogy a kormánynak módja van az uralkodó intencióit megismerni, ,,s azon vezérszerepnél fogva, a melyet a parlamentben elfoglalnak, ezeknek a törvényhozás hangulatát meg is nyerni".[3] Haendel szerint pedig: ,,Kizárólag csak a független, kellô nyomatékkal fellépni képes kabinet van abban a helyzetben, hogy elôször: a parlamentet vezetni, másodszor: az államhatalmak oly annyira veszélyes confusióját megakadályozni bírja."[4]
Az utóbbi idézet egyben utal a klasszikus hatalomfelfogás másik elemére: a hatalmi ágak merev elválasztására, azok függetlenségére (ami persze már eleve ellentmond a végrehajtó hatalom alárendeltségének). Mantuano is kiemeli: ,,Az országgyûlési tagok függetlensége leginkább a végrehajtó hatalom közegeivel szemben védendô meg... Hogy az országgyûlés feladatainak megfelelhessen, különösen a kormány irányában függetlennek kell lennie."[5]
Közjogi értelemben ez a függetlenség valóban létezett, hiszen a képviselôk a parlamentben elvileg szabadon véleményt nyilváníthattak, pártállástól függetlenül bírálhatták, sôt leszavazhatták a kormányt. A parlament megnyitásakor elhangzó, a kormány által készített trónbeszéd és az erre a parlament részérôl adandó válaszfelirat formálisan szintén a végrehajtó és törvényhozó hatalom különállását volt hivatott demonstrálni.
A politikai élet reálfolyamatai azonban épp az ellenkezô irányba, az ,,államhatalmak oly annyira veszélyes confusiója" felé haladtak. Ezt már a századelôn megállapította Deák Albert, a pártkormányzatokról írott politológiai alapmûvében: ,,Más szóval ez a politikai szolidaritás gondolata, mely egyfelôl a kabinetet és vezérét, másfelôl a parlament többségét amazokkal bizonyos politikai program keresztülvitele czéljából egybeforrasztja."[6] Mi ez, ha nem ,,az államhatalmak confusiója", annak a modernkori politológiai alapelvnek korai megfogalmazása, mely szerint a politikai életben az igazi választóvonal nem az egyes hatalmi ágak között van, hanem a - kormányzat és a parlamenti majoritás által együttesen megjelenített - többség és a kisebbség között.
Valóban, a pártfegyelem általánossá válásával üres fikcióvá vált a képviselôk parlamenti szabadsága - ráadásul többnyire nem csupán a kormányoldalon. A felirati viták végén pedig az ellenzék soha nem szavazta meg a kormánytöbbség válaszfelirati javaslatát, általában minden ellenzéki párt külön felirati javaslatot készített, ezeket azonban még szavazásra sem bocsátották. Így a válaszfelirat ténylegesen nem a parlament, mint a végrehajtó hatalommal szembenálló, önálló hatalmi ág, hanem csupán a kormánytöbbség válasza volt az ôt mozgató és koordináló kormány trónbeszédére.
A kormány-parlament viszony kérdése a politikusokat is foglalkoztatta. Az 1904-es nagy házszabály-vitában csapott össze e kérdésben Szalay László függetlenségi képviselô és a miniszterelnök, Tisza István. Szalay a klasszikus hatalommegosztási elmélet alapján bírálta a fennálló helyzetet: ,,A dolog úgy áll, hogy a parlament mai összeállításában különben is a végrehajtó hatalomnak, a kormánynak tulságos befolyása alatt áll, hogy az a szuverenitás, a mely a törvényhozó testületet alkotmányunk értelmében megilletné, (...) lényegesen alábbszállott."[7]
Ezzel szemben Tisza - miközben épp a parlament beléleti autonómiáját leginkább megtestesítô házszabály revíziójának vitája közben veti fel a bizalmi kérdést! - a hatalmi ágak ,,összefolyását" és a kormány domináns szerepét hangsúlyozza: ,,...a mely kormány nem érezné, hogy képes a többség akczióját irányítani és vezetni, s csak egy nappal azután is megmaradna helyén: az megszünnék parlamentáris kormány lenni. Ebbôl folyik t. képviselôház, nemcsak az a jog, de az a kötelesség is, hogy ezen közügyeink szempontjából annyira fontos kérdésben igenis angazsírozzam felelôsségemet, nem mint ô Felségének miniszterelnöke, de mint a magyar képviselôház többségének ez idôszerinti vezetôje, s most jelentsem ki, hogy ezt a helyemet csak addig tarthatom meg, míg a képviselôház többségének magatartása a hozandó reform fôbb körvonalait és alapelveit illetôleg az én meggyôzôdésemmel egyezô."[8]

A pártfegyelem, mint elméleti követelmény megfogalmazódása
A korszak magyar pártjai jellegzetesen XIX. századi, úgynevezett klubpártok voltak, azaz nem rendelkeztek központilag kiépített szervezettel, apparátussal, állandó tagsággal. A pártok lényegében az egykori és jelenlegi képviselôkbôl álltak, és két választás között fô feladatuk a parlamenti fellépés összehangolásában állt. Tevékenységük, a helyi szervek egymás közötti, illetve a központtal való összeköttetése igazán csak a választási kampányban vált intenzívvé. A parlamenti pártok közül a Néppárt volt az elsô, amely kísérletet tett egy hierarchikusan szervezett, korszerû tömegpárt megteremtésére. (Hasonlóval a kormányzópárt csak 1905-ös választási veresége és feloszlása utáni újjáalakulásakor próbálkozott, a tízes években.) Deák Albert példaként állítja a parlamenti pártok elé a szociáldemokraták ,,bámulatosan szervezett" pártját, amely ráadásul jól használta ki a társadalmi egyesületekben, szervezetekben rejlô erôt is. A legjelentôsebb pártok tételesen rögzített programmal sem rendelkeztek, ezek megalkotásában szintén a kisebb pártok (Sennyey-párt, Bánffy-féle Új Párt) vittek úttörô szerepet.[9]
A vázolt jellegzetességek ellenére a pártfegyelem parancsoló szükségszerûsége már igen korán megfogalmazódott, mind a tudósok, mind a politikusok körében. A parlamenti mûködés üzemszerûvé válásának kezdetén felismerték (elvben legalábbis), hogy a hatékony kormányzati és ellenzéki politikának egyaránt elengedhetetlen feltétele a fegyelmezett, egyfelé húzó, egységesen szavazó és vezéreinek fenntartás nélkül engedelmeskedô párt léte. A Tisza Kálmán bizalmasának számító Móricz Pál emlékezéseiben már a Balközép-párt politikai sikereinek, és a fúzióban játszott meghatározó szerepének is ebben látta legfôbb okát: ,,...a pártéletben a legfôbb szükségesség, hogy egyesek saját énjüket elôtérbe ne tolják, sôt véleményüket a párt legfôbb érdekeinek koronként alárendeljék."[10]
A pártfegyelem apológiáját Deák Albert fogalmazta meg, aki olyannyira a parlamentarizmus lételemének tartotta azt, hogy egyenesen a katonai fegyelemhez hasonlította: ,,És valamint egy hadjárat sikere a haditerv jóságán kívül attól függ, hogy a fôvezér iránti bizalom és lelkesedés, valamint a sereg minden egyes tagjában a fegyelem és a közös czél iránti feltétlen összemûködés önkéntes készsége egészen az egyéni önfeláldozásig meglegyen: azonképen egy kabinet politikai sikere, ereje is abban leli legfôbb támasztékát, hogy ôt egy, a nemzet valódi közszükségleteinek megfelelô politikai program keresztülvitelében, egy, a fôvezér iránti feltétlen bizalomtól és lelkesedéstôl áthatott, kitûnôen fegyelmezett, s minden tagjában a czél iránti összemûködés szükségérzetétôl inspirált, szóval kiválóan szervezett politikai párt támogassa."[11] (Kiemelés a szerzôtôl - P. S.)
Felmerült a képviselôk lelkiismereti problémájának, az egyéni meggyôzôdés és a pártfegyelem esetleges ütközésének kérdése is (ami persze nem lehetett újdonság, hiszen a rendi parlamentek kötött mandátuma közjogi értelemben is megkötötte a képviselô kezét). Barabási Kun József házszabályokról írott munkájában a probléma egyik megoldását a tartózkodás lehetôvé tételében látta (a magyar parlamentben ugyanis egészen 1945-ig csak a döntésre feltett kérdés mellett vagy ellen lehetett szavazni, tartózkodásra nem nyílt mód). ,,Maga a pártélet fegyelme is akadálya annak, hogy a képviseleti tag teljesen saját meggyôzôdése szerint szavazhasson. A szavazás kényszere mellett pártérdekbôl igennel kell szavaznia olyankor is, midôn egyéni véleménye nemet parancsol. Holott különben megmenekülhet az erkölcsi kényszer alól egyszerûen az által, hogy tartózkodik a szavazástól."[12] Tegyük hozzá persze, hogy ezzel nem sokat segít pártján, hiszen a tartózkodás ugyanúgy az igen szavazatok számát csökkenti, mint az ellenszavazat.
Maguk a politikusok is rendszeresen hangoztatták a pártfegyelem szükségességét a parlamentáris politikában. Deák Ferenc pártjának 1869. április 21-i értekezletén a következôket mondta errôl: ,,Szükséges, hogy kisebb kérdésekben saját meggyôzôdésünket az összesség akaratának alárendeljük. Pártfegyelem nélkül föloszlanék a párt, s ha ez föloszlik, akkor a kormány is válság elé sodortatik, s vele a haza is bizonytalan sorsnak megy eléje."[13] Valójában persze épp a fontosabb kérdésekben szükséges igazán a pártfegyelem, amit nyilván Deák is tudott, csak taktikai okokból nem mondott ki.
A Szabadelvû Párt 1875. március 3-án tartott alakuló ülésén Jókai Mór kiemelte, hogy a ,,hathatós és üdvös kormánytevékenység lehetôvé tétele érdekében" fegyelmezett pártszervezetre van szükség.[14] Ez a kijelentés már elôrevetítette Tisza Kálmán késôbbiekben részletezendô ezirányú tevékenységét.
Különösen érdekes és egyben ellentmondásos volt az ellenzék viszonyulása a pártfegyelem kérdéséhez. Nemcsak a gyakorlati politikájuk során törekedtek rá, hanem elvi szinten, nyíltan is hangoztatták annak szükségességét. Így például a függetlenségi Polónyi Géza az 1904-es nagy házszabály-vita kezdetén bejelentette, hogy egyelôre nem foglal állást a kérdésben. ,,A pártom tagjaival tartandó értekezletnek feladata az e párt kötelékébe tartozó férfiakat irányítani, és a szerint kell cselekednem."[15] A néppárti Samassa János elvi éllel fogalmazta meg a pártfegyelem alapvetô jelentôségét: ,,Mindannyian tudjuk t. ház, hogy a pártok egysége a pártfegyelmen alapszik, a mely pártfegyelem viszont a politikai elvek harmonikus hitvallásán nyugszik, és kidomborodik abban a pontban, a mely a pártvezér egyénisége iránt az összes páttagok részérôl tartozó, föltétlen tisztelettel párosult ragaszkodásban kulminál."[16] A pártfegyelem nélkülözhetetlen, pozitív voltát azonban szelektív logikával nem vonatkoztatták a kormánypártra, esetükben szavazógéprôl, mamelukseregrôl szónokoltak. Így tesz Samassa is, aki ugyanazon beszédének (!) késôbbi részében kifejti, hogy a hatalmon lévô elit ,,az egyéni meggyôzôdés szabad nyilvánulását érdekhajhászó gyávasággal cserélte ki a nemzet testében, a nemzetet semmittevéshez, nemgondolkodáshoz szoktatta, hivatalnokaiból és azokból, a kik tôle bármiképpen függnek, szégyenszemre szavazógépeket, fehér rabszolgákat csinált".[17]
Hasonló logikát olvashatunk ki a radikális függetlenségi Szederkényi Nándor szavaiból is: ,,...egy oly pártélet, a mely azután számszerinti többséggel uralja és terrorizálja az értelmiséget, a parlamentek veszedelme. A hol egy merev numerikus többségre bazírozott parlamenti eljárás van folyamatban, ott ez alkalmas mindent pótolni, minden fáradságos diszkussziónak, kapaczitálásnak szükségét tönkreteszi, ezzel szemben felesleges idôpazarlás minden további vitatkozás. (...) A t. többség a Lloyd-klubban összeül, berendezi magát, és a mint a választásoknál érvényesítette a kormány befolyását, a kormány érvényesíti befolyását továbbra is a megválasztottaknak ott saját klubjában való összetartásával."[18]
A késôbbiekben majd látni fogjuk, hogy ezekben a gondolatokban van némi igazság, azt azonban már most le kell szögeznünk, méltatlan volna elvitatni, hogy a hatalmon lévôket is lehet elvi alapon támogatni (még ha ez akkoriban sokakra nem is volt igaz), ráadásul egy kormánypárt esetében még fontosabb a pártfegyelem, mint az ellenzéknél.
Ennek az ambivalens véleményalkotásnak persze megvolt az oka. Amellett, hogy minden ellenzéket frusztrál az a tény, hogy saját ,,szavazógépe" gyengébb a ,,kormánypárti szavazógépnél", az adott körülmények között nem látta értelmét a mindenkori parlamenti ellenzék fô funkciójának, a kormányzati alternatíva felmutatásának. Tapasztalatai alapján ugyanis lehetetlen volt az akkori Magyarországon az ellenzéknek választást nyerni (hogy ez valóban így volt-e, arról lehetne vitatkozni, de ez szétfeszítené ezen tanulmány kereteit), így esélyét sem látta annak, hogy valaha kormányzati pozícióba kerülve megvalósíthatja elképzeléseit. Különösen kellemetlenül vette tehát tudomásul, hogy a fegyelmezett kormánypárti képviselôk rendre leszavazták javaslatait. Az ellenzéki pártok képviselôit elkeseredettségük olyan ,,csúsztatásokra" ragadtatta, mint amilyet már Szederkényinél is tapasztaltunk, és amit a demokrata Vázsonyi Vilmos is elkövetett: összemosta a politikai váltógazdálkodás hiányát a pártfegyelem megteremtésével: ,,Tisza Kálmánnak az volt a rendszere, hogy nem az országot, hanem pártját szervezte. Az volt a rendszere, hogy odakünn az országban akarta elvégezni a párturalom bástyáinak lerakását és valóban sikerült is annak a rendszernek a megalkotása annyira, hogy immár alkotmányos eszközökkel alig-alig lehetséges a hivatalos Magyarország nyomásával, erejével és nagyhatalmával szemben a kormányokat megbuktatni."[19] Nyilvánvaló, hogy a kormány leválthatatlansága - ha ez egyáltalán így volt - nem abból adódott, hogy Tisza kiépítette a fegyelmezett mûködésen alapuló, modern kormánypártot.

Pártok a parlamentben, a frakciójogok hiánya
Fontos elméleti felismerés volt a pártok meghatározó szerepének kiemelése a modern parlamentekben és egyáltalán, a politikában. Deák Albert szerint: ,,...a parlamenti akarat valójában - a rendszer egészséges mûködése esetén - eme szintén autonómikus külön-léttel és szervezettel bíró tényezôk (tudniillik a pártszervezetek - P. S.) mûködésének, energiájának az eredôje, (...) ennélfogva az egész parlamentáris szisztéma megfejthetetlen rejtély, a mennyiben a pártok kérdésére ki nem terjeszkedünk." A parlamentáris kormányzat tehát tulajdonképpen - pártkormányzat.[20] Móricz Pál a gyakorlati politikus tapasztalatával erôsítette meg ezen elvet: ,,Akármilyen jeles legyen valaki, párt nélkül a parlamentáris életben kevés súlyt fektetnek rá."[21] És valóban, az 1880-as évekre a magyar parlamentben alig maradt három-négy, párthoz nem tartozó független képviselô, akik - noha némelyik nagy személyes tekintéllyel bírt - a parlament érdemi munkáját képtelenek voltak befolyásolni.[22]
Ehhez képest meglepô az a ,,szemérmes" tartózkodás, amivel a gyakorlati politikában a pártok parlamenti szerepe irányában viseltettek. Deák Ferenc egyik parlamenti felszólalásában tagadja a pártok létezését az országgyûlésben: ,,Én közjogilag e házban sem pártot, sem pártvezért nem ismerek. Egyenjogú, egyenállású képviselôk vannak itt, és azok meggyôzôdésük szerint szavaznak, és majd így, majd amúgy alakul a többség; ennélfogva van itt e házban többség és kisebbség, de - a mint mondám - közjogilag sem párt, sem pártvezér nincs."[23]
Tisza Kálmán is hasonlóan fogalmazott, amikor kijelentette, hogy ,,parlamentáris országokban a pártok részvételérôl a képviselôházban, a törvényhozás termében nem is igen szoktak beszélni, (...) mert a házban utoljára is hivatalosan csak képviselôk ismertetnek és nem pártok".[24] Fayer Gyula egyetlen esetet talált, amikor hivatalos parlamenti irat pártokat egyáltalán megemlített. Ez a pártok közötti, 1899. évi úgynevezett béketárgyalásokkal kapcsolatos, amikor egyebek között a hatályos házszabály fegyelmi jogot érintô szakaszának gyakorlati alkalmazásában egyeztek meg a pártok, és ez az egyezség szerepelt a kiküldött házszabály-elôkészítô bizottság jelentésében is.[25]
A modernkori parlamenti élet alapsejtjei, a frakciók hivatalosan nem léteztek, így aztán elméletileg frakciójogokról sem beszélhetünk. A gyakorlatban persze már megvoltak ennek a csírái. A parlament elé kerülô fontosabb kérdésekben a kialakult gyakorlat szerint a pártok vezérszónokai sorban kifejtették pártjuk legtöbbször elôzetesen egyeztetett álláspontját. Az egyeztetések színtere a pártkör volt, amely funkcióját tekintve - ha nem is így hívták - elsôsorban a mai frakcióülések szerepét töltötte be (részletesen errôl a következô fejezetben). Jellemzô, hogy amikor Móricz Pál a Balközép sikereit emlegetve ,,kis, 70 tagból álló pártról" beszél, tulajdonképpen a párt képviselôcsoportjára gondol, amely terminológiát azonban egyszerûen nem használták.[26]
A szakbizottsági rendszer elterjedésével a bizottsági tagok kijelölésénél szintén figyelembe vették, hogy minden párt képviseltesse magát az összes bizottságban, még ha a tényleges parlamenti arányok nem is érvényesültek pontosan a bizottságok összetételében.[27] Ennek kapcsán Barabási óv a pártszempontok szemérmes mellôzésétôl: ,,A bizottságok szervezésénél nem lehet kívánatos, hogy a pártoknak természetes érvényesülése merev házszabályi intézkedésekkel a törvényelôkészítés oly fontos munkájában megnehezíttessék, pusztán tetszetôs, önmagukban talán helyes elméletek kedvéért."[28] Fayer Gyula javasolja, hogy a parlament egyik alelnöke a legnagyobb ellenzéki párt soraiból kerüljön ki, némi ellensúlyát képezve a kormánypárti házelnöknek. Ez a javaslat - ha megvalósul - párt- ill. frakciószempontok alapján állította volna össze a ház tisztikarát.[29]
A frakció fogalmának hiányából aztán olyan visszás helyzetek adódtak a magyar parlamentben, mint az 1904-es eset, amikor Daniel Gábor a házszabályok ideiglenes szigorítására irányuló nevezetes javaslatát a Szabadelvû Párt elnöksége nevében nyújtotta be. Ez az ellenzék élénk tiltakozását váltotta ki: ,,A szabadelvû párt minden egyes tagja itt nem, mint a szabadelvû párt tagja bír szólásjoggal, hanem mint országgyûlési képviselô. A szabadelvû párt elnöksége igen tiszteletreméltó testület, a melynek a maga funkcziója körében megvan az intézkedési joga, de ez a joga nem terjed ki arra, hogy mint testület vegyen részt a ház tanácskozásaiban és ott elôterjesztésekkel éljen. A pártnak, mint ilyennek, megbízásából felszólalhat valaki minden párt részérôl, megteszik ezt képviselôtársaink közül azok, a kik ebben a megtisztelô megbízásban részesülnek, de soha a pártelnökség nevében beadványokat a házhoz senki nem nyújtott és nem nyújthat be."[30] A miniszterelnök Tisza István védekezésre kényszerült: ,,Kijelentem, hogy azt az indítványt a háznak négy tagja nyújtotta be, olyan négy tagja, a kikbôl egyúttal a szabadelvû pártnak elnöksége is áll... Mert a közjog nem ismer sem pártelnökségeket, sem pártokat; mindkét esetben gyûjtô névrôl van szó, a melyet használunk azért, mert szokásban van, de a melynek közjogi tartalmat csak azon tény adhat, hogy az illetô személyek tagjai a képviselôháznak és képviselôi minôségükben járnak el."[31] Nyilvánvaló tehát, hogy a korabeli politikai élet fôszereplôi is érzékelték, szükség van egy köztes lépcsôre a párt és az egyes képviselôk között, de még nem jutnak el a frakció fogalmáig, ami részben parlamenti, részben viszont pártképzôdmény. Túlságosan hatott még a klasszikus parlamentáris, hatalommegosztásos elv, amely nem ismerte a pártokat. Ennek ellenére a frakciók mai funkciói közül több már akkor is létezett, tulajdonképpen Daniel is a szabadelvû frakció nevében nyújtotta be javaslatát a háznak.

A pártfegyelem a gyakorlatban
Ezek után tekintsük át a pártfegyelem kialakulásának folyamatát, majd érvényesülését, illetve megsértésének módozatait a dualizmus korának politikai életében. Meghatározó jelentôségük miatt elsôsorban a kormánypártokat vizsgáljuk ebbôl a szempontból, olykor azonban az ellenzéki pártok körébôl is merítünk példákat.
A kiegyezéstôl az 1875-ös fúzióig kormányzó Deák-párt soha nem volt egységes pártalakulat, mindvégig egymással szemben álló frakciók, személyi villongások jellemezték tevékenységét. Állandó ellentét volt a párt olyan meghatározó személyei között, mint Lónyay és Csengery, sôt Lónyay és Deák. A pártot ,,csupán" a közös közjogi alap és Deák vitathatatlan tekintélye tartotta egybe. Ez utóbbi demonstrálására említ Apponyi emlékirataiban egy 1873-ból származó történetet. Fiatal óbudai képviselôként azért lobbizott, hogy a fôváros egyesítése után kerületében csak egy hosszabb átmeneti idô után emelkedjék a házbéradó Budapest többi részének szintjére. A pénzügyminiszter elutasította a javaslatát, majd az ügy a pártkonferencia elé került, ahol szintén nem támogatta senki. Egyszer azonban, nagy meglepetésre, felállt Deák, s röviden csak annyit mondott, hogy egyetért Apponyival. ,,Ezzel eldôlt a dolog: Roma locuta est. Az óbudaiakat sok évre megkímélték az adó emeléstôl, én meg elismert ember lettem."[32] Deák Albert egyébként a ,,parlamenti pártélettel nehezen összeférô"-nek tartotta azt a helyzetet, hogy a haza bölcse nemhogy miniszterelnöki, de semmilyen kormányzati tisztséget nem vállalt, hisz így ,,az a különös helyzet állott elô, hogy más volt a kormány és más a párt vezére".[33]
A pártot összetartó kapcsok aztán a dualizmus rendszerének megszilárdulásával, illetve Deák és Andrássy kiesésével tovább lazultak. A különbözô frakcióknak külön nevük is volt, mint a ,,vacsora-párt", a ,,kis emberek pártja", a ,,Sennyey-klikk", a ,,Deák-párti zöm" stb. (az ellentétek tartalmi elemzése természetesen kívül esik vizsgálódási körömön). A párt bomlása jól tükrözôdött az 1874-es indemnitási vitában. A Deák-párti Perényi Zsigmond a következô szavakkal utasította el a költségvetést: ,,Megmerem tagadni itt a háznak ezen oldalán én, ki ezernyolcszázhatvanöt óta mindig tagja voltam azon pártnak, melyet Deák-pártnak neveztek; én tisztelt ház, tagadom meg, ki mint közkatona, szintén mûködtem pártomban és pártomért, (...) megmerem tagadni, mert megóvtam függetlenségemet és mindig csakis a nézetem szerinti legjobb meggyôzôdésemet követtem."[34] A konzervatív frakciót vezetô Sennyey Pál elfogadta ugyan a költségvetést a részletes tárgyalás alapjául, de alapkérdésekben is bírálta. A fúzió egyik fô motorjának számító Wenckheim Béla legfontosabb érve az egyesülés mellett az volt, hogy fennáll a veszélye a kormány leszavazásának a költségvetési vitában, aminek következtében a Balközép a kormánypárti belsô ellenzéki frakciókkal összefogva a ,,Deák-párti zöm" nélkül hozhat létre új többséget.[35] A helyzet odáig fajult, hogy a Lónyay-kormány egyik minisztere (Tóth Vilmos) mind az ellenzék, mind a kormánypárt soraiban nyíltan izgatott saját miniszterelnöke ellen.[36]
A Deák-párt fokozatos fragmentálódásával ellentétes tendenciát mutatott a Balközép-párt fejlôdése. A párt vezérének, Tisza Kálmánnak politikusi zsenialitása már ekkor megmutatkozott: 1875-re egységes, fegyelmezett, az elnöknek vakon engedelmeskedô pártot hozott létre. A fô árammal azonosulni nem tudó erôk 1872-73 folyamán kiváltak a pártból, a maradók viszont felsorakoztak Tisza mögé. A hozzá igen közelálló Móricz Pál meglátása szerint: ,,Az egyesülést elôsegítette a pártnak vezére iránti határtalan bizodalma, a párttagok részérôl minden magánérdekek önzéstelen mellôzése, úgy hogy személyes kérdések felett a pártban soha szó sem volt."[37] Egyebek mellett ezzel is magyarázható tehát, hogy a számarányát tekintve jóval kisebb Balközép-párt rá tudta kényszeríteni akaratát a Deák-pártra, majd a fúzió után Tisza Kálmán és hívei határozták meg elsôsorban a Szabadelvû Párt politikáját. Mindenesetre Tisza ezt a képességét késôbb is kiválóan kamatoztatta az új kormánypárt ,,betörésekor".
A pártfegyelem megteremtésének fô eszközei és színterei a korán meghonosodó pártértekezletek voltak. Móricz szerint Deák eleinte nem helyeselte saját pártjának és a Balközép-pártnak ,,külön klubbozását", Tisza azonban ezt igen fontosnak tartotta.[38] Sôt nem engedélyezte, hogy az üléseket más párt képviselôi is látogassák, egy 1869 áprilisában hozott párthatározat pedig megtiltotta, hogy a Balközép-párt tagjai más klubnak is tagjai lehessenek.[39] A párt értekezletein minden, a ház elé kerülô törvényjavaslatot megvitattak (külön általánosságban és részleteiben), és szavaztak róla. Önálló és módosító indítványt sem lehetett elôterjeszteni a pártértekezlet elôzetes jóváhagyása nélkül, mint ahogy a benyújtott, illetve benyújtandó interpellációkat is megtárgyalták.[40] Ezzel gyakorlatilag megkettôzték a parlamenti vitát, ami mindenképpen emelte annak színvonalát. Hiszen ezáltal a képviselôk felkészültebben mehettek az osztályülési, bizottsági, illetve plenáris tárgyalásokra, másrészt pedig a kialakított egységes álláspontok kiszámíthatóbbá tették a parlamenti mûködést, a javaslatok politikai és szakmai szempontból megszûrve kerültek a ház elé. A Balközép-pártban kikristályosodott gyakorlatot azután hamarosan átvette a többi párt is, és a dualizmus késôbbi szakaszában mind a kormányzó Szabadelvû Párt, mind az ellenzéki pártok ezeken az értekezleteken alakították ki közös álláspontjukat a politikai élet aktuális kérdéseirôl.
A harmadik nagy politikai erô, a Szélsôbal-párt nélkülözte leginkább a párt- és frakciófegyelmet. Az állandó klikkharcok, a tisztázatlan vezetési viszonyok miatt itt volt a legnagyobb tere a képviselôk egyéni akcióinak. Ezen a tényen nem sokat változtatott az az 1870 márciusában született párthatározat sem, amely kimondta, hogy tilos a párt által elfogadott határozatok ellen beszélni, illetve szavazni.[41]
Tisza Kálmán a balközép ,,megregulázása" után immáron miniszterelnök-pártvezérként a kormányzó Szabadelvû Pártból is néhány év alatt fegyelmezetten mûködô, ebbôl a szempontból legalábbis korszerû parlamenti pártot faragott. Ezen tevékenysége már kortársai körében sem váltott ki osztatlan elismerést, és az újabbkori történeti munkák is inkább ennek negatív oldalait emelték ki.[42] Kétségtelen, hogy nem mindig a legnemesebb eszközöket választotta céljai elérésére. A ,,mamelukteremtés" fegyvertárából nem hiányzott a hívek jövedelmezô állásokba segítése, korrupt ügyleteik elnézése, a képviselôk gyakori cserélgetése stb. A ,,mamelukság" lényegét ezért Gerô András elsôsorban nem a hatékony parlamenti mûködést elôsegítô, fegyelmezett szavazóként értelmezi, hanem egyfajta életelvként, amiben megtalálható a korrupt választási rendszer, a magán- és közéleti erkölcs hiánya, a ,,felfelé idomulás" stb.[43] Ezek persze jogos bírálatok egy moralizáló értelmiségi részérôl, ezzel párhuzamosan azonban mégiscsak fontos kiemelni azt a politikai profizmust és éleslátást, aminek segítségével Tisza ráérzett a modern parlamenti mûködés mibenlétére, és megteremtette annak alapjait.
Kormányzása elsô éveiben még adódtak problémái a pártján belüli fegyelemmel. A gazdasági kiegyezés megújításakor több kérdésben nyolc-tíz fôre olvadt a kormánytöbbség (pedig 1875-ben 329 szabadelvû képviselô került be az összesen 413 fôs parlamentbe), Bosznia okkupációja kapcsán pedig csak az ellenzék helytelen taktikája miatt nem szavazták le (ekkor elvileg 77 fôs többsége volt). 1878 ôszén ugyanis az egykori miniszterelnök, kormánypárti Szlávy József egy felirati javaslatot nyújtott be, amely tulajdonképpen bizalmatlanságot fejezett ki a Tisza-kormánnyal szemben. Ameny-nyiben az ellenzék is megszavazta volna ezt a javaslatot, Tiszának fel kellett volna vetnie a bizalmi kérdést, amelyen feltehetôen megbukott volna. Az Egyesült Ellenzék azonban vérszemet kapott, s maga nyújtott be bizalmatlansági indítványt a kormánnyal szemben. Ez pedig lehetôvé tette Tiszának, hogy a megosztott pártot újból egyesítse.[44]
Tisza Kálmán az 1880-as évek elejére teremtette meg az egységes, fegyelmezett kormánypártot, amely az egész évtized folyamán híven szolgálta a kormányt és fôleg annak elnökét. Ez - mint majd látni fogjuk - nem jelentett minden szinten szolgai igazodást, párton belüli viták, sôt kiszavazások a Tisza-korszak fénykorában is elôfordultak, ezek azonban nem fenyegették a kormányfôi akarat akadálytalan érvényesülését. Tisza lemondása után a pártfegyelem szemmel láthatóan lazult a Szabadelvû Pártban, a különbözô platformok, csoportosulások fontos kérdésekben (például az egyházpolitikai küzdelemben) a nyilvánosság elôtt is összecsaptak egymással. A párt egységét azonban egészen az 1904-1905-ös válságig nem fenyegette komoly veszély.
A pártfegyelem - noha a törekvések egyértelmûen látszottak - az ellenzéki pártoknál kevésbé érvényesült, fôleg a Függetlenségi Pártra voltak jellemzôek a gyakori frakcióharcok, sôt kiválások. (Az ellenzéki pártok esetében a pártfegyelem részletes elemzése elengedhetetlenül átvezetne a pártstruktúra változásainak témakörébe, ez azonban kívül esik vizsgálódásaink keretein.)
A pártfegyelem érvényesülésének (illetve megsértésének) a dualizmusban különbözô szintjei léteztek. Ilyen szint volt a pártértekezleten folytatott vita; a parlamenti bizottságokban lezajlott vita; a plénumon, illetve a sajtóban, tehát a nagy nyilvánosság elôtt lefolytatott vita; a szavazástól való tartózkodás; az ellenszavazat; végül a párt elhagyása, korabeli szóval a ,,disszidálás", vagy a pártból való kizárás, korabeli kifejezéssel ,,kigolyózás".
A legbensôségesebb, legbizalmasabb politikai tárgyalások - legalábbis, amelyek szervezett formában zajlottak - a pártértekezletek voltak. Mint már említettük, ezeken a fórumokon vitatták meg a pártok parlamenti képviselôi a napirenden lévô összes kérdést, a törvényjavaslatokat, önálló és módosító indítványokat, interpellációkat. A tárgyalás bizalmas jellegébôl adódóan általában itt folytatták le az azonos párthoz tartozó képviselôk az egyes politikai kérdésekben meglévô vitáikat, a kormánypárti frakció tagjai itt fejthették ki az adott törvényjavaslattal kapcsolatos aggályaikat, és kérhettek felvilágosítást az értekezleteken rendre jelenlévô kormányfôtôl és miniszterektôl. Ezeket a vitákat általában szavazás követte, melynek az eredménye jelentette az adott kérdésben a párt álláspontját. Ezután a tagoknak tartaniuk kellett magukat a kialakult többségi véleményhez, és - optimális esetben legalábbis - a viták nem is kerültek ki a nyilvánosság elé. A Függetlenségi Párt 1890 novemberében elfogadott szervezeti szabályzata ki is mondta, hogy a párttagok egymást csak a pártértekezleten bírálhatják, tartózkodniuk kell a magánmegbeszélésektôl, a ,,klikkezéstôl". [45]
A jelentôsebb törvényjavaslatokat vagy azok bizonyos szakaszait ,,pártkérdéssé tették", melyek esetében különösen fontos volt a pártfegyelem betartása, ilyenkor szankcióként a pártból való kizárás is felmerült. Pártkérdéssé nemcsak konkrét törvényjavaslatot lehetett tenni, hanem egy komplex problémakör kapcsán elfoglalandó álláspontot is. Erre jó példa a nyolcvanas évek antiszemita mozgalma. Ez az eszme fôleg a Függetlenségi Pártban terjedt és hódított meg egyre több képviselôt. A pártvezetés sokáig hezitált a követendô taktikát illetôen, aminek Kossuth emigrációból írott nyílt levele vetett végett. Ebben a ,,turini remete" a párt liberális hagyományaira figyelmeztetve szorgalmazta a probléma pártkérdéssé tételét: ,,...én mind politikai, mind erkölcsi lehetetlenségnek tartom, hogy az önök pártja az ország polgárai közt a faj-, nyelv- és valláskülönbség nélküli jogegyenlôség elvét megtagadhassa; másrészt azt is kétségtelennek tartom, hogy ez a nagy elv nem oly dolog, melyet a párt tagjaira nézve nyílt kérdéssé lehessen deklarálni, s ha volnának, kik az elvet megtagadnák, azokat a párt tagjainak lehessen tekinteni." A párt az ügyet 1883. január 19-i értekezletén pártkérdéssé tette.[46]
A ,,pártkérdés" ellentéte volt a Kossuth által is említett ,,nyílt kérdés". Az ilyennek minôsített ügyekben a képviselôk saját belátásuk szerint szavazhattak. Ennek formális deklarálása igen ritka volt, általában a politikai szempontból irreleváns, csekély jelentôséggel bíró kérdésekben történt meg. Jellemzô példaként említhetjük a fúzió évében lezajlott vitát a házszabály módosításáról, mely több fontos változtatást is eszközölt a parlament mûködési és szervezeti rendjében (a bizottságok szerepében, a fegyelmi jog szigorításában, a napirend idôkeretének meghatározásában, a parlamenti nyilvánosság korlátozásában stb.). A Szabadelvû Párt e kérdéssel foglalkozó értekezletén mindössze a naplóbíráló bizottságra és a könyvtárra vonatkozó pontokat nyilvánították nyílt kérdéssé.[47]
A párt- és frakciófegyelem elterjedése igen szûk teret adott tehát a képviselôknek arra, hogy saját lelkiismeretük szerint döntsenek. Kivételek azonban akadtak, még a fontosabb ügyekben is. 1883-ban került napirendre a zsidók és keresztények között, illetve a külföldön kötött polgári házasságról szóló törvényjavaslat, ami az elsô lépés volt a kötelezô polgári házasság irányába. A szabadelvû pártkörben Tisza Kálmán kifejtette, hogy ragaszkodik a javaslathoz - ami lényegében az ügy pártkérdéssé tételét jelentette -, kivételt tett azonban a pap-képviselôkkel, ,,akiknek élethivatásukba ütközhetik a javaslat elfogadása".[48] A kötelezô polgári házasságról szóló törvényjavaslat parlamenti szavazása elôtt pedig - szintén lelkiismereti okokból - a Nemzeti Párt és a Függetlenségi Párt adott szabad kezet képviselôinek.[49]
Az utóbbi törvényjavaslat megosztotta a Szabadelvû Pártot is, itt azonban nem voltak tekintettel a képviselôk lelkiismeretére. A kormánypártban rendkívüli esetnek számított, amikor az egyik értekezleten e kérdés kapcsán a párt fiatal gárdája nyíltan fellépett a pártfegyelemmel szemben. Szószólójuk, Kubinyi Géza, hangosan tiltakozott az ellen, hogy ,,Szapáry csak szavazógépeknek nézi a fiatalabb képviselôket".[50]

Nagyobb nyilvánosságot kapott a parlamenti bizottságokban folyó vita. Itt egyrészt különbözô pártállású képviselôk voltak együtt, másrészt a sajtó munkatársai is részletes tudósításokat készítettek a fontosabb ügyeket tárgyaló bizottsági ülésekrôl. Mindig nagy visszhangot keltett, fôleg a kormánypárt esetében, ha valamelyik képviselô ellenvéleményét hangoztatta a párt és a kormány hivatalos álláspontjával szemben.
Az egyik leghíresebb ilyen vita a kormánypárton belül Bánffy Dezsô miniszterelnöksége alatt történt az igazságügyi bizottságban. A kormány a bûnvádi perrendtartást életbe léptetô törvényjavaslatba belevett egy olyan passzust, amely a sajtó útján elkövetett rágalmazást és becsületsértést ki akarta venni az esküdtszékek hatáskörébôl és hivatásos bírák elé akarta utalni. Ebben az ellenzék és a sajtó - párthovatartozás nélkül - a sajtószabadság elleni támadást látott. Az igazságügyi bizottság ülésén maga a bizottság kormánypárti elôadója, Chorin Ferenc jelentette ki, hogy az inkriminált szakaszt csak módosított formájában hajlandó elfogadni. A bizottság ülésein az illetékes miniszter és a bizottsági elôadó között a vita eldurvult. Erdély igazságügy-miniszter többek között azzal vádolta Chorint, hogy indítványából hiányzik az ôszinteség és a logika. Ezt az érintett visszautasította, mondván, nem az ô indítványa logikátlan, hanem a miniszter egész javaslata. A kormánypárti bizottsági tagok pedig sorra Chorin mellé álltak. A bizottsági szavazáson az eredeti szöveget csak heten fogadták el, tizenketten ellene szavaztak. Egy másik bizottsági ülésen azonban újból szavaztak a kormány javaslatáról, és az idôközben minden bizonnyal jól megdolgozott képviselôk ezúttal 11:10 arányban (!) elfogadták a híres 16. paragrafust. Erre a bizottsági elôadó lemondott tisztérôl.[51] Késôbb a Szabadelvû Párt azon tagjai, akik az igazságügyi bizottságban nem szavazták meg a 16. szakaszt, külön ülést tartottak, és úgy döntöttek, hogy követelik a szakasz bizottsághoz való visszaküldését. A pártfegyelem megsértésének határait mutatja azonban, hogy egyben arról is határoztak, miszerint javaslatukat a pártkör elé terjesztik és magukat a pártkör határozatának alávetik.[52]
Szintén Bánffy miniszterelnöksége alatt történt, hogy az igazságügyi bizottság kormánypárti tagjai is ellenezték a ,,magyar királyi központi statisztikai hivatalról" szóló törvényjavaslat azon paragrafusát, mely a hivatalnak az adatszolgáltatás megbízhatóságának ellenôrzésére korlátlan jogot adott volna a cégek üzleti könyveibe való betekintésre. A bizottsági elôadó kijelentette az ülésen jelenlévô Dániel Ernô kereskedelemügyi miniszternek: ,,Ez a szakasz a közszabadságot érinti és én ezt meg nem szavazom." Ezek után a kormány kénytelen volt az inkriminált szakaszt még a plenáris vita megkezdése elôtt ejteni.[53]
Még a Tisza-korszak fénykorában is találunk példát kormánypárti ellenszegülésre a bizottságokban, noha ezek jelentôségüket tekintve meg sem közelítették a fentebbi ügyeket. Az 1887-es költségvetés pénzügyi bizottsági vitájáról beszámolva a sajtó megemlítette, hogy ,,még a kormánypárt tagjaiban is a kormány túlköltekezési hajlamai ellen bizonyos ellenzéki érzület nyilatkozik". Ezt igazolja, hogy egy kisebb tétel (a honvédelmi miniszter építési tervei) kapcsán a kormánypárti Andrássy Manó és Wahrmann Mór is a kormány javaslata ellen szavazott.[54] Az 1884-87-es országgyûlés berekesztése elôtt pedig egy kormánypárti bizottsági tag a pénzügyi bizottság ülésén Baross Gábor közlekedési miniszterhez azt a kérést intézte, hogy tekintettel az országgyûlés utolsó napjaira, ne erôltesse az ,,elsô magyar-gácsországi vasúttársaság részére további beruházások céljából nyújtandó külön állami biztosítás" ügyében elôterjesztett törvényjavaslat tárgyalását, halasszák azt a következô országgyûlésre. A kérést azonban Baross Gábor nem méltányolta.[55]
A pártfegyelem érvényesülésének illetôleg megsértésének következô szintje a parlament plénumán, valamint a sajtóban, vagyis a legszélesebb nyilvánosság elôtt lefolytatott vita. A sajtó hasábjain megnyilvánuló kormánypárti ellenvéleményre jó példa a nevezetes véderôvita kirobbantása. A véderôtörvényben megbújó 14. paragrafus problémás voltára (tudniillik kimaradt belôle, hogy az újonclétszám megállapítása csak tíz évre érvényes, majd újra meg kell állapítani) az elsôk között Horváth Gyula, a Szabadelvû Párt tagja a kormány félhivatalos lapjában hívta fel a politikusok és az ország figyelmét.[56]
A plenáris vita során kifejtett nyílt ellenvélemény a kormánypártiak körében igen ritka volt, de azért a korszak egészét tekintve több ilyen alkalom is adódott. A legközismertebb talán az antiszemita mozgalom kialakulásával kapcsolatos fegyelemsértés. Az antiszemita képviselôk mûködésük kezdeti szakaszában anyapártjaikban (kisebb számban a Szabadelvû Pártban, nagyobb számban a Függetlenségi Pártban) fejtették ki tevékenységüket, aminek egyik fô fóruma a parlament plénuma volt. A mozgalom elindítója és legismertebb alakja, Istóczy Gyôzô például mint a Szabadelvû Párt parlamenti képviselôje szólalt fel 1875 tavaszán a zsidó bevándorlás korlátozása érdekében, majd 1878-ban, még mindig kormánypártiként, mondta el híres ,,palesztinai beszédét".[57] A keresztény-zsidó házasságról szóló törvényjavaslattal kapcsolatban pedig már említettük néhány pap-képviselô - lelkiismereti okokra tekintettel számukra engedélyezett - kormányellenes fellépését.
Tisza Kálmán miniszterelnöksége idején más alkalommal is elôfordult, hogy a kormánypárton belüli nézetkülönbségek a plénumon váltak ismertté. 1887 februárjában tárgyalta a ház az ,,Osztrák-Magyar Monarchia és Románia közt fennforgott határvillongások kiegyenlítése végett, a határvonal újabb megállapítása s azzal kapcsolatos kérdések szabályozása tárgyában Romániával kötött nemzetközi egyezmény becikkelyezésérôl" szóló, a belügyminiszter által elôterjesztett törvényjavaslatot. Ennek vitájában a közigazgatási bizottság kormánypárti elôadója rámutatott, hogy - noha a szerzôdés lényegi, tartalmi része támogatandó - ,,elôfordulnak a szövegben egyes kitételek, melyek Magyarország közjogi állásának és állami önállóságának meg nem felelnek". Ezért, magának az egyezménynek változatlanul hagyása mellett, javasolta a bizottság az egyezményt becikkelyezô és végrehajtásának módját tárgyaló törvényjavaslat olyan irányú módosítását, amely Magyarország állami önállóságának nyílt kifejezést adna, és az 1867. évi XII. tc. szellemének megfelelne. A bizottság által javasolt változtatásokat a kormányzat akceptálta is.[58]
Ugyanebben az évben az 1888-as állami költségvetés tárgyalásakor több kormánypárti képviselô (Horváth Gyula, György Endre) hangot adott a kormány politikájával kapcsolatos bírálatának. Közülük is kitûnt Andrássy Manó, aki válaszul Beksics Gusztávnak a magyar kormány iparpolitikáját dicsôítô felszólalására, kemény hangon ostorozta a magyar ipar elmaradottságát, és bírálta a kormány helytelen intézkedéseit. ,,Nem nagy hangú szónoklatokra, nem más országokból merített, nagy tudományú liberális frázisokra van szükség, itt csak hazafisággal lehet segíteni" - jelentette ki.[59]
Találóan jegyezte meg azonban a Pesti Napló publicistája, hogy a Tisza-korszakban a kormányt és annak politikáját még lehetett is bírálni, Tisza személye azonban tabu volt (legalábbis a kormánypártban). ,,A tétel, melyet fölállítottak, úgy hangzik, hogy a kabinetpolitika rossz, de Tisza jó. A kabinetpolitika változzék, de Tisza maradjon."[60]
Jól szemlélteti a plenáris tárgyalásnak a pártfegyelem szempontjából más dimenzióba tartozását az a tény, hogy a sajtószabadság elleni Bánffy-féle támadás a már említett parázs bizottsági viták után a plénumon jóformán csak az ellenzék tiltakozását váltotta ki. A szabadelvû pártkörben és az igazságügyi bizottságban élénken tiltakozó kormánypártiak ezúttal csendben maradtak (vagy távolmaradásukkal tüntettek). Mindössze egy szabadelvû képviselô (Emmer Kornél) bírálta a plenáris vita során is az inkriminált 16. paragrafust.[61] (Az más kérdés, hogy az ellenzéki obstrukció mégis kompromisszumra kényszerítette a kormányt.)
A plénum elôtt nem csak felszólalás alkalmával lehetett a kormánypolitikával szembeni tiltakozásnak hangot adni. 1903 júniusában például Witmann János szabadelvû képviselô Fejérváry Géza honvédelmi miniszter beszéde alatt közbekiabálás formájában jelezte ellenvéleményét. A szélsôbal nyomban meg is éljenezte a pártfegyelmet sajátos módon megszegô képviselôt.[62]
A pártfegyelem megsértésének különleges eszköze volt a szavazástól valótartózkodás. Ezzel a módszerrel azért is éltek több alkalommal a képviselôk, mert - ahogy azt már említettük - magán a szavazáson nem lehetett tartózkodni. Értelemszerûen ez az eszköz a fontos, pártkérdéssé tett ügyekben merült fel, hisz így nem kellett a képviselôknek szankcióktól tartaniuk. Több szabadelvû képviselô maradt sorozatban távol az 1878-as, megújított gazdasági kiegyezés parlamenti szavazásairól.[63] Hasonlóan többen tudatosan nem vettek részt az 1889-es véderô-törvényjavaslat részletes vitára bocsátásáról tartott névszerinti szavazáson, miután a szabadelvû pártkörben hiába kérték Tiszát, hogy a 14. paragrafust ne tegye pártkérdéssé.[64] Sôt, Szász Zoltán szerint az Egyesült Ellenzék több tagja is azért maradt távol az 1877-78-as okkupációs és gazdasági kiegyezés körül zajló viták során a szavazásoktól, mert nem merte vállalni Tisza megbuktatását és ezzel a politikai válság mélyítését.[65]
Az ilyen típusú kormánypárti magatartás mögött megbúvó taktikai megfontolásokat jól érzékeli (és érzékelteti) Lengyel Zoltán (Függetlenségi Balpárt) egy, már a koalíció kormányzása során elmondott parlamenti beszédében: ,,A kvóta felemelésénél is láttam már azt, a mikor a többségnek egy része hazamegy, másik része nem szavaz, de elôbb jól megszámlálják, hogy hányan vannak ellene. Akkor azután hazamegy az illetô képviselô és elmondja, hogy én nem szavaztam meg, én elvi álláspontomat fenntartottam és megôriztem, de természetesen örül azért annak, hogy a kormánynak sem okozott vele kellemetlenséget."[66]
A pártfegyelem megsértésének legsúlyosabb foka a parlamenti határozathozatal alkalmával a párthatározattal (illetve kormánypárton a kormányzat álláspontjával) szemben leadott ellenszavazat volt. Ami a Szabadelvû Pártot illeti, hûen tükrözi az ottani helyzetet Andrássy Gyulának az 1904-es házszabályvitában elmondott, az egész tárgyalt korszakot jellemzô megállapítása: ,,Nem abnormális-e tulajdonképpen az egész magyar parlament fejlôdése, azé a parlamenté, melyben 40 év óta nem történt meg, hogy leszavaztatott volna a kormány? Nem abnormális-e az a parlament, a hol 40 év alatt még egy törvényjavaslat sem szavaztatott le, melyet a kormányok beterjesztettek, talán még egy szakasz sem? Pedig tény az, hogy nem egy miniszterelnök ezen idô alatt lejárta magát; tény az, hogy nem egy olyan törvényjavaslatot terjesztettek be, a mely nem tetszett a többségnek, hiszen képtelenség, hogy minden törvényjavaslat, melyet minden kormány eddig beterjesztett, mind tetszett volna a többségnek."[67]
Eltekintve attól, hogy ô is - ahogy azt már több ellenzéki politikusnál láttuk - összemosta a politikai váltógazdálkodás hiányát a biztos parlamenti többségen alapuló kormányzással, megállapítása ténybelileg sem teljesen pontos. A kormány leszavazása a korszak folyamán valóban rendkívüli eseménynek számított, de volt rá példa. A legnagyobb visszhangot kiváltó ilyen eset alig egy évvel Andrássy idézett szavainak elhangzása elôtt történt.
1903. szeptember 29-én vita támadt az országgyûlésben, ugyanis Körber osztrák miniszterelnök, beleavatkozván a magyar belügyekbe, bírálta a magyar ellenzék katonai követeléseit. Ezt az oppozíció álláspontja szerint a miniszterelnök, Khuen-Héderváry Károly nem elég erélyesen utasította vissza, így Kossuth Ferenc, a Függetlenségi Párt vezére azzal az indítvánnyal élt, hogy a parlament a következô ülésén vitassa meg a miniszterelnök válaszát. Ezt Khuen-Héderváry elutasította, a napirendi indítványról tartott határozathozatal során azonban a többség elfogadta. Ez csak úgy történhetett meg, hogy a szabadelvû párti képviselôk egy része átszavazott. Az eset egyfajta bizalmatlansági szavazás volt a miniszterelnök ellen, amibôl ô le is vonta a megfelelô következtetést, és még azon a napon lemondott.[68]
A másnapi lapok nagy szenzációként tálalták az eseményt. Az ellenzéki Magyarország vezércikkében diadalittasan közölte: ,,Az történt vele, ami 1867 óta még nem történt egy magyar kormánnyal sem: nyílt ülésben, túlnyomó többséggel saját párthívei is leszavazták."[69] És valóban: a dualizmus során sokféle okból véreztek el kormányok, kényszerültek távozni kormányfôk, de a parlament nyílt, plenáris ülésén sem azelôtt, sem azután nem bukott meg miniszterelnök.
Jellemzô az akkori állapotokra, hogy két nappal késôbb a függetlenségi Holló Lajos egy indítványát a ház csupán öt szavazatnyi többséggel vetette el, azaz számos kormánypárti képviselô voksolt az indítvány mellett (Holló a három évet kiszolgált katonák elbocsátására vonatkozó kérvény sürgôsséggel való elintézését követelte).[70] A miniszterelnök és kormánya pedig Khuen lemondásának bejelentése után azzal az indokkal nem vett részt tovább a parlament ülésein, miszerint ,,czéltalan volna, hogy a miniszterelnök egy olyan ülésben vegyen részt, amelynek elhatározásaira, esetleg többsége sem lévén, döntô befolyást nem gyakorolhatna."[71]
Még két alkalomról van tudomásunk, amikor a hivatalban lévô kormányt a parlamentben leszavazták. Az egyik eset 1877 szeptemberében történt, amikor az igazságügy-miniszter benyújtotta a háznak az ellenzék által már régóta követelt törvényjavaslatot a magyar Curiának országos képviselôválasztási ügyekben való bíráskodásáról. A jogszabály tehát - elfogadása esetén - elvonta volna a parlament hatáskörébôl a választási visszaélésekkel kapcsolatos bíráskodást, és azt a többség által uralt bíráló bizottságokból a független bíróság kezébe adta volna. Az ellenzéki felszólalók egységesen támogatták a törvényjavaslatot, a kormánypártiak viszont megosztottak voltak. Példa nélkül álló módon már a javaslatot elôzetesen megtárgyaló központi bizottság szabadelvûpárti elôadója (Horváth Gyula) sem ajánlotta annak elfogadását, az általános vitában pedig több párttársa is (Dániel Ernô, Emmer Kornél) csatlakozott hozzá. Más kormánypártiak (Kállay Béni, Móricz Pál) viszont kiálltak a javaslat mellett. Tisza Kálmán miniszterelnök a vita végén maga is felszólalt, és külön hangsúlyozta - a félreértések elkerülése végett -, hogy ,,én igen is magam is óhajtom, hogy e törvényjavaslat elfogadtassék". Irányi Dániel azonban késôbb úgy emlékezett vissza, hogy a többi miniszter tudatosan távol maradt a szavazástól. Végül az általános vita lezárása után a ház 64:62 arányban elvetette a kormány törvényjavaslatát, így az már részletes tárgyalás alá sem került.[72]
A másik eset 1898 decemberében játszódott le. Szilágyi Dezsô házelnök pártjának azon bírálata hatására, miszerint nem lép fel elég erélyesen az ellenzéki obstrukcióval szemben, lemondott pozíciójáról. A függetlenségi vezér, Kossuth Ferenc azt indítványozta, hogy a ház a bejelentést ne vegye tudomásul, Bánffy miniszterelnök viszont az új elnök megválasztásának napirendre tûzését javasolta. A szavazás során nem csupán a ház, hanem a Szabadelvû Párt többsége is Kossuth Ferenc indítványa mellett foglalt állást, tehát leszavazta saját miniszterelnökét. (Az más kérdés, hogy Szilágyi Dezsô ennek hatására sem másította meg elhatározását.)[73] Ez az eset azonban nem hasonlítható a Khuen-Héderváryéhoz, hiszen itt nem a Bánffy elleni direkt bizalmatlanság kifejezésérôl, hanem a Szilágyi Dezsôhöz való ragaszkodásról volt szó, és maga Bánffy is hangsúlyozta hozzászólásában: sajnálja Szilágyi távozását, de ismervén jellemét, tudja, hogy nem fogja álláspontját megváltoztatni.
Az is rendkívüli esetnek számított, ha csak néhány kormánypárti képviselô szegte meg a pártfegyelmet, és szavazott a kormányálláspont ellen. A Bánffy-kormány idején például az esküdtszéki bíráskodásról szóló törvényjavaslat egy szakaszához beadott ellenzéki módosító indítványt három kormánypárti is megszavazta, amit a másnapi sajtó nagy szenzációként tárgyalt, az ellenzék pedig megéljenezte a renitens képviselôket.[74]
A Tisza-korszak fénykorában is adódott példa a pártfegyelem ilyen szinten történô megsértésére. A függetlenségi Irányi Dániel indítványát, mely a szolgálati pragmatika mielôbbi megalkotását szorgalmazta, a ház elfogadta, maga Tisza Kálmán is rá szavazott, sôt ezt a szavazás elôtt jelezte is, pártja ,,nagyrésze" azonban a javaslat ellen voksolt. (Azt nem lehet tudni, hogy pontosan hányan, mert nem név szerinti szavazás volt.)[75] Ez utóbbi eset kapcsán is leszûrhetjük tehát azt a következtetést, hogy miközben lényegét tekintve és általánosságban igazak a Tisza-korszak szigorú pártfegyelmérôl mondottak, mégis, az okkupációs és kiegyezési vitáktól a véderôvitáig tartó idôszakban is akadt példa a pártfegyelem megsértésére az általunk eddig elemzett szintek (pártkör, bizottság, plénum, nyílt ellenszavazat) mindegyikén. Ezek a kilengések persze vagy jelentéktelen részletkérdésekben történtek, vagy a pártvezér elôzetes hozzájárulásával, és soha nem veszélyeztették a párt egységét, Tisza tekintélyét.
Ha egy képviselô alapvetô kérdésekben (pártkérdésekben) nem tudott azonosulni pártjának álláspontjával, és nem kapott (vagy nem kért) lelkiismereti alapon felmentést, nem volt más választása, mint a párt elhagyása, a ,,disszidálás". A Szabadelvû Pártból a korszak folyamán több alkalommal léptek ki, sokszor a pártot meghatározó személyiségek is. A teljesség igénye nélkül a jelentôsebb kilépések a következôk voltak:
- a gazdasági kiegyezési tárgyalások során keletkezô ellentétek miatt elôbb Simonyi Lajos földmûvelési-, ipari és kereskedelmi miniszter csoportja (1876), majd ugyanezen okból Szilágyi Dezsô és csoportja (1878; utóbbi 1889-ben igazságügy-miniszterként tért vissza a pártba, de 1898-ban Bánffy politikája elleni tiltakozásul újra kivált, Széll Kálmán kormányra kerülésekor pedig ismét visszatért);
- a közigazgatási reformról vallott eltérô nézetei miatt Grünwald Béla, a párt egyik legtekintélyesebb jogász képviselôje (1880);
- a véderôvita kapcsán (1889) a 14. paragrafust ellenzôk egy csoportja (Horváth Gyula, Hámos László, ifj. Teleky Domokos és Miklós Gyula);
- az egyházpolitikai reformok elleni tiltakozásul Atzél Béla és Tibád Antal vezetésével az úgynevezett púroszok 38 fôs csoportja (1894);
- Bánffy Dezsô miniszterelnöksége idején a pártkérdéssé tett Tisza-lex alá nem írása miatt 30 képviselô (köztük az Andrássyak, Csáky Albin és Szilágyi Dezsô);[76]
- az ellenzék obstrukciójának letörésére Tisza István által bevezetett párhuzamos parlamenti ülések (egy napon két ülés is tartható) elleni tiltakozásul Apponyi Albert 25 fôs csoportja (1903);
- az ellenzéki obstrukciónak a házszabályok nyílt megsértésével (,,zsebkendôs szavazás") történô letörése elleni tiltakozásul Széll Kálmán, majd ifj. Andrássy Gyula és hívei, végül a Károlyi-féle agráriusok (1904).
Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy miközben a dualizmus kori pártok a mai modern, jól szervezett pártokhoz viszonyítva kezdetleges, tipikusan XIX. századi képzôdmények voltak, a pártfegyelem alapvetô jelentôségét igen hamar felismerték. Mind az elméleti szakemberek, mind a politikusok (ami persze abban az idôben sokszor átfedte egymást) hangoztatták, hogy hatékony törvényalkotás, parlamenti politizálás csak összetartó, egyfelé húzó, a vezetôket és a párthatározatokat fegyelmezetten követô képviselôkkel lehetséges. Némi zavart okozott ugyan - fôleg elméleti síkon - a pártok, illetve azok parlamenti frakcióinak beillesztése a politikai aktorok, a hatalmi szervek klasszikus rendszerébe, a gyakorlatban azonban fokozatosan a pártok és a frakciók váltak a parlamenti és általában a politikai élet fôszereplôivé. Az 1880-as évek elejére a kormánypártban - ha vitatható eszközökkel és módszerekkel is, de - kialakult a stabil pártfegyelem, amely biztosítékául szolgált a hatékony kormányzásnak. Ez a pártfegyelem azután - a különbözô szinteken eltérô intenzitással és Tisza bukása után egyre csökkenô mértékben - alapjában véve fennmaradt egészen a Szabadelvû Párt választási vereségéig, illetve a párt azt követô feloszlásáig. (Ne feledjük, hogy a szabadelvûek nagy többsége még 1904 ôszén is támogatta az obstrukciónak a parlament idô elôtti feloszlatásához és végsô soron a párt választási vereségéhez vezetô erôszakos letörését.)
A legjelentôsebb ellenzéki erô, a Függetlenségi Párt a korszak folyamán nem volt képes tartósan a fegyelmezett együttpolitizálásra - noha az erre irányuló törekvések itt is egyértelmûek -, a különféle klikkek, frakciók erôsen fragmentálttá tették a pártot: gyakoriak voltak az egyéni és a csoportos kiválások, a vezetôcserék, olykor nem lehetett elôre tudni, hogy alapvetô fontosságú kérdésekben éppen melyik irányzat kerekedik felül. Másfelôl a Szabadelvû Pártban sem volt kizárólagos érvényû a pártfegyelem, láttuk, hogy a Tisza-éra fénykorában is elôfordultak ellenvélemények, kiszavazások.
A pártfegyelem diadalra jutása a kormányzó erôk körében sem zajlott zökkenômentesen, sok honatyát frusztrált, hogy a parlamentben az egyén szerepe jórészt ,,felolvadt" frakciójában, a személyes meggyôzôdésnek, az egyéni lelkiismeretnek igen szûk tere nyílt. Mindazonáltal nem csupán a dualizmus korában, hanem még napjainkban is nehezen emésztik meg a képviselôk (fôleg ha nem tartoznak pártjuk vezetô személyiségei közé), hogy a modern parlamentekben - kis túlzással - a frakció minden, az egyén pedig semmi.

Jegyzetek

[1] Mantuano Rezsô: A magyar törvényhozás. Budapest, 1900. 312-313., 309.
[2] Haendel Vilmos: A parlamentarismus. Budapest, 1903. 134.
[3] Mantuano: i. m. 307.
[4] Haendel: i. m. 134.
[5] Mantuano: i. m. 240.
[6] Deák Albert: A parlamenti kormányrendszer Magyarországon. Budapest, 1912. II./43.
[7] Képviselôházi Napló, 1901-1906. XXIX./44.
[8] Képviselôházi Napló, 1901-1906. XXX./l9.
[9]⁹Magyarország története 10 kötetben, VI/2., fôszerk.: Kovács Endre, Budapest, 1987. 1219.; uo. VII/1., fôszerk.: Hanák Péter, Budapest, 1978. 166-176. Deák Albert: i. m. 113., 138., 142-145.
[10] Móricz Pál: A magyar országgyulési pártok küzdelmei, II./155.
[11] Deák Albert: i. m. 43.
[12] Barabási Kun József: A parlamenti házszabályok. Budapest, l907. 252.
[13] Kónyi Manó: Deák Ferencz beszédei, VI. Budapest, 1898. 164. Idézi: Adalbert Tóth: Parteien undReichstagswahlen in Ungarn. München, 1973. 53.
[14]Révai Nagy Lexikona, XVII. Budapest, 1925. ,,Szabadelvu Párt" címszó.
[15]Képviselôházi Napló, 190l-1906. XXIX./11.
[16]Képviselôházi Napló, 190l-1906. XXX./84.
[17] Uo. 85.
[18] Uo. 34.
[19] Uo. 237.
[20] Deák Albert: i. m. 40., 46.
[21] Móricz: i. m. II./56.
[22] Tóth: i. m. 57.
[23]Képviselôházi Napló, 1865-1868. XI./423-424. Idézi: Tóth: i. m. 36-37.
[24]Képviselôházi Napló, 1878-1881. I./38.
[25] Fayer Gyula: Parlamenti dolgok, I. Budapest, 1908. 35.; uô.: Képviselôházi Irományok 1896-190l. XXII./612. sz.
[26] Móricz: i. m. 155.
[27] Pesti Sándor: A törvényelôkészítés folyamatának fejlôdése a dualizmus kori Magyarországon. Századok, 1999. 3. sz. 585-587.
[28] Barabási: i. m. 107.
[29] Fayer: i. m. 33.
[30]Képviselôházi Napló, 1901-1906. XXX./191.
[31] Uo. 193.
[32] Apponyi Albert: Parlamenti muködésem emlékei. Budapest, 1912. 10.
[33] Deák: i. m. 93.
[34] Móricz: i. m. II./112.
[35] Uo.: 149.
[36] Deák: i. m. 100.
[37] Móricz: i. m. 155.
[38] Uo. 114.
[39] Tóth: i. m. 58-59.
[40] Móricz: i. m. 114.
[41] Tóth: i. m. 54-55.
[42] Például Gerô András: Az elsöprô kisebbség. Gondolat, Budapest, 1988. Magyarország története tíz kötetben, VI/2., i. m. 1216.
[43] Gerô: i. m. 211-212.
[44] Beksics Gusztáv: A szabadelvu párt története. Budapest, 1907. 41-43.
[45]Magyarország története tíz kötetben, VII/1., i. m. 169.
[46] Szatmári Mór: Húsz esztendô parlamenti viharai. Budapest, 1928. 33.
[47]Nemzeti Hírlap, 1875. május 19.
[48] Szatmári: i. m. 47. A pap-képviselôk némelyike ezzel a felmentéssel élt is a vita során, és a javaslat kapcsán nyíltan antiszemita beszédeket tartottak a kormányelôterjesztés ellen.
[49] Beksics: i. m. 92.
[50] Szatmári: i. m. 155.
[51]Magyarország, 1897. május l., 4. és 7.
[52] Uo. 1897. május 30.
[53] Uo. 1897. június l0.
[54]Pesti Napló, 1887. január 14.
[55] Uo. 1887. május 17. (esti kiadás).
[56] Beksics: i. m. 85.
[57] Gratz Gusztáv: A dualizmus kora. Budapest, 1934. I./255.
[58]Képviselôházi Napló, 1887-1892. III./359.
[59]Pesti Napló, 1887. január 20. (reggeli kiadás); 1887. február 13. (reggeli kiadás).
[60] Uo. 1887. január 20. (reggeli kiadás).
[61]Magyarország, 1897. június 4.
[62] Dolmányos István: A magyar parlamenti ellenzék történetébôl (1901-1904) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963. 251.
[63]Magyarország története tíz kötetben VI/2., i. m. 1216.
[64] Szatmári: i. m. 104.
[65]Magyarország története tíz kötetben VI/2., i. m. 1225.
[66]Képviselôházi Napló, 1906-1911. XVI./l9.
[67]Képviselôházi Napló, 190l-1906. XXXI./47.
[68] Dolmányos: i. m. 263-264.
[69]Magyarország, 1903. szeptember 30.
[70]Magyarország, 1903. október l.
[71]Magyarország, 1903. október 2.
[72]Képviselôházi Napló, 1875-1878. XII./49-95. (idézet: 92.); Képviselôházi Napló, 1875-1878. XVIII./330.
[73]Képviselôházi Napló, 1896-1901. XIX./150-158.
[74]Magyarország, 1897. május 27.
[75]Pesti Napló, 1887. február l. (esti kiadás).
[76] 1898-ban az ellenzéki obstrukció miatt holtpontra jutott a gazdasági kiegyezés, illetve az exlex állapotot megelôzô négy hónapos indemnitás parlamenti elfogadtatása. Ezért Tisza Kálmán a Szabadelvu Párt december 7-i értekezletén azt javasolta, hogy a parlamenti határozatot kvázi helyettesítendô, a párt mondja ki, támogatja mind a megkötött gazdasági kiegyezést, mind az indemnitási javaslatot, ezek elfogadását csak az ellenzék technikai obstrukciója akadályozza. Az úgynevezett lex Tisza aláírását pártkérdéssé tették, mire a párt 30 képviselôje alkotmányos aggályait hangoztatva inkább kilépett a pártból.