Tanulmányunk egy máig ható problémát feszeget. Arra keresi a választ, hogy milyen tényezôk játszanak közre a kormánytagok kiválasztásában és elejtésében. Sejthetô azonban, hogy a pontos válasz az utolsó mondat után is rejtve marad, hiszen a döntések és az események jelentôs része a politika világának láthatatlan, belsô tartományaiban születik, illetve zajlik. Épp ezért a teljesség igénye nélkül csak néhány összefüggés felvázolására vállalkozhatunk. Általánosabb célunk pedig csupán annyi, hogy a politikusi személyiség megismerésének a fontosságát hangsúlyozzuk a történelmi és politikai folyamatok elemzésekor.[1] Megállapításaink alátámasztására a konkrét példákat azonban nem a mai korból, hanem több mint száz évvel korábbról, egy elôzô polgári államrendszer mûködésébôl merítettük. A dualizmus idôszakában a személyi politika még inkább a háttérben, a nyilvánosság kizárásával folyt, ezért a legilletékesebbeket hívjuk segítségül ennek a feltárásához. A leveleiken, naplóikon, visszaemlékezéseiken keresztül megszólaló politikusok tudósításaiból igyekszünk összerakni a kormányzati politika egyik meghatározó, de homályos részletét (anélkül azonban, hogy vizsgálnánk a fennmaradt írásos emlékek forrásértékét).
Bizalom és/vagy szakértelem
Magyarországon az 1867. február és 1917. június (az utolsó ,,békebeli" kabinet lemondása) között eltelt ötven év alatt 17 kormány váltotta egymást, (ez a szám - ha a posztokat tekintjük - 170 potenciális bukási lehetôséget rejtett magában. Egy tisztséget persze többen is betölthettek ugyanazon kormány mûködési ideje alatt, más esetekben viszont az adott politikus egyszerre több posztot is birtokolt a kormányban, illetve több egymást követô kormányban is szerepet vállalt. Rendszeresen elôfordult például, hogy a miniszterelnök egy-két tárcával is rendelkezett (a 17 esetbôl 15-ször volt így), Khuen-Héderváry Károly pedig 1910 és 1912 között a kormányfôi tisztségen kívül további három posztot tartott meg magának. A korszakra jellemzô sajátosság még az is, hogy a kormányfôk sûrû cserélôdése mellett egyes miniszterek hivatali ideje meglepôen hosszúra nyúlhatott. Több olyan minisztert találhatunk, aki öt kormányban is szerepet vállalt politikai pályája során (például Trefort Ágoston, Pauler Tivadar, Lukács László), és meglehetôsen gyakori volt a tíz évet meghaladó szolgálati idô is (a korszak rekordját Fejérváry Géza tartja közel 19 éves folyamatos miniszterkedésével). Számításaink szerint így a tárgyalt öt évtized alatt csupán egy meglehetôsen szûk kör tagjai, pontosan 104 politikus foglalhatott helyet a bársonyszékekben, vagy ha úgy tetszik, vállalhatta a kudarc kockázatát. A kockázat pedig meglehetôsen nagy volt, a kormányzati politika még a dualizmus korában is - amellyel kapcsolatban a választások tétnélküliségérôl szokás beszélni - ,,veszélyes üzemnek" számított. Sôt, mivel a pártok és kormányok váltógazdasága nem alakult ki, hiszen a kormányok hivatali ideje elsôsorban nem a választásoktól függött és szinte az egész korszakban ugyanaz a párt adta a kormányt (1875-1905 között a Szabadelvû Párt), a kormányzati rendszer ,,felfrissülését", a politikai elképzelések váltakozását lényegében a kormányzati tisztségeket betöltô személyek folyamatos belsô cserélôdése biztosította (hasonló volt a kormánypárt helyzete is, hiszen a különbözô csoportok, frakciók kiválása és beolvadása itt is sajátos belsô dinamikát eredményezett).[1] Már a kiegyezést követô elsô kabinetrôl (az Andrássy-kormányról) el lehet mondani, hogy mûködésének négy éve alatt csak a miniszterelnök maradt a helyén, egyébként viszont minden tárca legalább egy minisztert ,,elfogyasztott". A legtöbb miniszterrel mégis Tisza Kálmán dolgozott együtt: a kilenc poszton 24-en fordultak meg (igaz, kormányzása, az átlagostól jelentôsen eltérve, 15 évig tartott).[1] Van azonban némi különbség az egyes tárcák között: úgy tûnik, hogy voltak szilárdabb és ingatagabb bársonyszékek is.
A dualizmuskori kormányok belsô dinamikája
 

Poszt	Változás a poszton	Új személy a poszton
miniszterelnök	17	14
király személye körüli miniszter	23	19
belügyminiszter	21	17
pénzügyminiszter	15	12
kereskedelemügyi miniszter*	22	21
földmûvelésügyi miniszter**	19	18
vallás- és közoktatásügyi miniszter	14	14
igazságügyi miniszter	16	15
honvédelmi miniszter	14	13
horvát-szlavón-dalmát tárca nélküli miniszter	14	11

** 1889 elôtt: közmunka- és közlekedésügyi miniszter
** 1889 elôtt: fölmûvelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter
Megjegyzés: a tárca élén történt változásokba nem számoltuk bele, ha például a miniszterelnök vagy más kormánytag az új szakminiszter hivatalba állásáig ,,technikai" okokból néhány napra formailag átvette a hivatalt.
Az itt közölt kimutatásból jól látszik, hogy a legtöbb vezetôváltást a király személye körüli és a kereskedelemügyi minisztérium élte meg, a legnyugalmasabb tárcának viszont a honvédelmi, a horvát, és, a feladat nehézsége ellenére (vagy éppen azért) a pénzügyminisztérium számított. A némileg meglepô eredményekre most még csak kevéssé tudjuk a választ. A király személye körüli minisztérium esetében a tárca bizalmi jellegét emeljük ki elôször. A gyakori személycserék hátterében azonban legtöbbször nem valamiféle bizalomvesztés állt, hanem épp ellenkezôleg, az uralkodó az itt szolgálatot teljesítôket rövidesen más fontos tisztségekre nevezte ki (például miniszterelnökök, miniszterek, diplomaták kerültek ki közülük). Másrészt ez a tárca nem volt kifejezetten hatalmi pozíció, a magyar belpolitikára közvetlenül nem gyakorolt hatást, ezért rendszeresen elôfordult, hogy átmenetileg, néhány hónapra egy-egy miniszter vagy maga a miniszterelnök vette át ezt a posztot. A kereskedelmi miniszterek gyors cserélôdésére viszont egyelôre nem találtunk kielégítô magyarázatot, bár itt is elmondható, hogy több esetben ideiglenes jelleggel más tárcák irányítói vezették a minisztériumot. Ez volt egyébként az a hivatal is, amelynek az élén a legtöbben megfordultak. A pénzügyminisztériumban ellenben viszonylag kevés volt a változás, illetve többen csak átmenetileg távoztak a miniszteri székbôl, de késôbb visszatérhettek és ismét megadatott nekik a bizonyítás lehetôsége. Ennek oka pedig az lehetett, hogy a tárca irányítása pénzügyi jártasságot kívánt meg a vezetôjétôl, így a poszt betöltése behatárolt volt. Lényegében a helyi viszonyok ismeretének szükségességével magyarázzuk a horvát miniszterek alacsonyabb számát is. A honvédelmi poszt birtokosa pedig szintén az uralkodó bizalmasai közül került ki, ám - szemben a király személye körüli miniszter esetével - ez itt inkább állandóságot eredményezett (politikailag ugyanis súlytalan volt és nem számított különösebben karrierútvonalnak sem).
Azzal, hogy kinek miért kellett távoznia, itt nem kívánunk foglalkozni, hiszen a konkrét politikai szituáció mindenkinél más volt. Csak annyit jegyzünk meg, hogy egy-egy miniszter hivatali ideje elsôsorban az uralkodó-miniszterelnök-kormánypárt hármasának bizalmától függött, ha egy is ezek közül megvonta a bizalmat, a menesztés hamarosan bekövetkezett. Állításunkból két következtetés adódik: egyrészt tehát nem a szakértelem, a rátermettség volt a döntô, másrészt pedig az ellenzék (vagy netalán a közvélemény) egyedül nem volt képes a buktatásra, bár a bizalmi válságot elmélyíthette. Kijelentéseinket több példával is alá tudjuk támasztani.
Fejérváry báró 1905-ben a magyar politikai életet megbénító válság napjaiban kizárólag az uralkodó bizalmából lett miniszterelnök. Ô és miniszterei érdemi kormányzati tevékenységet nem tudtak kifejteni, mert semmilyen párttámogatással nem rendelkeztek. Ezzel szemben Wekerle Sándor miniszterelnöknek végül annak ellenére kellett távoznia 1894 decemberében, hogy az egyházpolitikai küzdelmekben erôs párttámogatottságot (és társadalmi szimpátiát) sikerült kivívnia, ugyanis az uralkodó bizalmatlan volt vele: ,,...arra a meggyôzôdésre jutottam, hogy közügyeink érdekében kívánatosabb lenne, ha a miniszterelnöki széket oly egyén töltené be, aki nemcsak forma szerint nyeri meg a legfelsô bizalmat, hanem oly szerencsés annak teljesebb mértékben osztályosa lenni, mint voltam és vagyok én" - vonta le az ügy tanulságait Wekerle.[2] Ugyancsak állításunkat támasztja alá az, hogy a király saját bizalmasát, Khuen-Héderváryt már 1894 nyarán felkérte Wekerle felváltására, ám ôt a kormánypárton belül általános elutasítás fogadta, így visszalépett a feladattól. 1903 nyarán Tisza Istvánnal történt meg hasonló: a király ugyan támogatta, ám Tisza markáns politikai elképzelései nem bizonyultak vonzónak a párt számára. Az uralkodó ezért régi emberét vette ismét elô, Khuen-Héderváry fáradozásai most sikerrel jártak, hiszen a párt bizalmát is megszerezve (átmeneti) kormányt alakíthatott.
Mint említettük, a dualizmus korában sem a hozzáértés volt az elsôdleges szempont egy-egy politikus kinevezésekor. Az, hogy kibôl lesz miniszter (sôt miniszterelnök), a politikai bizalom és számos egyeztetés, háttérben kötött megállapodás eredménye. Különösen kiélezett szituációkban, fontos politikai fordulatok idején igaz ez. Sokan elégedetlenséggel fogadták például a fúziós tárgyalások után felálló elsô szabadelvû kormányt 1875-ben, mert kétségbe vonták egyes miniszterek szakértelmét. Különösen sérelmesnek találták, hogy az addig jól dolgozó Pauler Tivadar igazságügy-miniszternek is távoznia kellett, és helyét az egyértelmûen pártember Perczel Béla foglalhatta el. Az ok Pauler szerint az volt, hogy az új erôként belépô balközép vezetôje, Tisza Kálmán elutasította ôt: ,,Tisza nem akar, mert néhányszor lefôztem".[3]
Ugyancsak hosszas tárgyalások elôzték meg a korábban ellenzékben lévô pártok tagjaiból alakuló koalíciós kormány létrejöttét 1906-ban. A pártoknak nemcsak az uralkodóval kellett megegyezniük, hanem egymással is. Megállapodtak a programról, a választási együttmûködésrôl és az új kormány személyi összetételérôl. A kormánytagok összeválogatásánál egyrészt az uralkodó szempontjait igyekeztek figyelembe venni, másrészt pedig arra törekedtek, hogy mind a három koalíciós párt meghatározó embereit (vezetôit) küldje a kormányba, így biztosítva a kabinet tekintélyét és a pártok támogatását: ,,Bécsben még óriási nehézségek voltak Andrássyval - az egyik nap éjfél után 3 óráig kellett vele erôsködnöm - elkerülhetetlenül szükséges volt, hogy ô is belépjen a kormányba, mert csak így számíthattunk arra, hogy az ország úgy fogja majd fel a kibontakozást, mint a koalíció gyôzelmét" - írta Kossuth Ferenc ifj. Andrássy Gyulával folytatott tárgyalásairól.[4] Ez persze azt jelentette, hogy döntôen pártpolitikusok kerültek a kormányba, kinevezésüknél a szakértelem mellékes volt. Ennek illusztrálására a leggyakrabban Polónyi Géza kormányra jutását szokták említeni. Az ,,intrika nagy mestereként" elhíresült függetlenségi politikus (a párt egyik hangadója) a kormányalakítási tárgyalások sikere érdekében tanúsított hathatós közremûködéséért kapta meg az igazságügyi tárcát.[5]
Szintén a politikai szükségszerûség és nem annyira a szakértelem játszott szerepet Ghyczy Kálmán pénzügyminiszteri kinevezésekor. Az 1874-es kormányválság idején ugyanis senki nem akadt rajta kívül, aki a gazdasági világválság következtében nehéz helyzetben lévô pénzügyek irányítását elvállalta volna. Ghyczy azonban nem volt különösebben elismert pénzügyi szaktekintély (inkább az igazságügyhöz értett), sôt nem is volt a kormánypárt tagja, ám az uralkodó és barátai nyomására politikai meggyôzôdésbôl mégis elfogadta a tárcát.[6] Végül még egy példa az általunk már említett 1894-es válság idôszakából. Felmerült annak a lehetôsége, hogy a fiatal Tisza István is vállaljon tisztséget az átalakítandó kormányban, ami elôl ô elvben nem is zárkózott el, sôt így nyilatkozott: ,,Én egy tárcára sem mondhatom azt, hogy az derogál nekem, lehetnek viszonyok, melyekben bármely tárcát szívesen elvállalok, most azonban közérdekbôl helyesebbnek tartom, ha kívül maradok a kormányon".[7] Tisza tehát világossá tette, hogy ha a politika úgy kívánja, ô mindenhez ért. Ennek ellenére nem lett miniszter, aminek egyik fô oka részérôl az volt, hogy nem értett egyet azzal, hogy Hieronymi Károly töltse be továbbra is a belügyi posztot. Nyilvánvalóan nem személyes ellentét feszült közöttük (kilenc év múlva együtt is dolgoztak a kormányban), Tisza szerint azonban Hieronymi nem ért ehhez a tárcához (szemben például vele), az országnak most egy erélyes és jártas miniszterre van szüksége: ,,Hieronymit bármelyik közgazdasági tárca élén szívesen látom, de mint belügyminiszterrel szolidárításban vele nem állhatok."[8] Kifogása jogosnak tûnik, hiszen Hieronymi végzettségét tekintve mérnök volt és korábban közlekedésügyi helyettes államtitkár (11 évig), majd az Állami Számvevôszék elnöke. Hieronymi azonban belügyminiszter maradt.
A legsokoldalúbb kormányzati politikusnak mégis gróf Szapáry Gyula bizonyult a korszakban, aki mielôtt miniszterelnök lett (1890-1892), számos miniszteri poszt birtokosa is volt. Elôször belügyér (1873-1875), majd pénzügyminiszter (1878-1887), végül a földmûvelési tárca irányítója (1889-1890). Feltehetôen rá is igaz Eötvös József megállapítása, aki szerint a jó kormányférfi legfontosabb erénye nem az ész és a szakértelem, hanem a rend szeretete és a szorgalom.[9]
A válságidôszakokon kívül is elmondható, hogy a tárcák élén inkább politikusok álltak, mint úgynevezett szakemberek. Voltak persze átpolitizáltabb tárcák. Mindenképp ilyennek számított a belügyi poszt, melyet rendszerint maga a miniszterelnök töltött be (gyakori is a tárca élén a változás): az általunk tárgyalt ötven esztendô alatt hosszú megszakításokkal mindössze 19 éven át volt ,,önálló" a tárca, de ebbôl is nyugodtan levonhatunk legalább négy évet, amikor Tisza István sógora, Sándor János volt a miniszter. A pénzügyi tárca is jelentôs súllyal bírt a korszakban. Ezt mutatja, hogy öt miniszterelnök (a 14-bôl) korábban a pénzügyek élén állt, illetve voltak olyan kormányfôk is, aki megtartották saját kezükben a tárcát. Érthetôen bizalmi állás volt a király személye körüli miniszteri és a honvédelmi miniszteri tisztség is. Mindkét posztra rendszerint az uralkodóhoz közelálló személy került. Tulajdonképpen a honvédelmi volt az egyedüli olyan tárca, amelynek az irányítója - az elsô néhány évet leszámítva - mindig hozzáértô ember volt (magasabb rangú katonatiszt). A részletesebb vizsgálódást azonban értelmetlenné teszi az a tény, hogy a korabeli magyar felsôoktatás strukturálatlansága miatt a szakirányú ismeretek megszerzése meglehetôsen nehéz volt, az egyetemek korszerû képzési szerkezete csak az 1870-es évek közepétôl kezdett kialakulni, amely a legtöbb vezetô kormánytisztviselôt már nem érintette, a leggyakoribb így a jogi végzettség volt. Általánosságban azonban elmondható, hogy lényegében csak az 1890-es évektôl kezdve nôtt lassan azon miniszterek száma, akik saját minisztériumuk alsóbb pozícióiból többet is betöltve, hosszabb gyakorlattal a hátuk mögött érdemelték ki a bársonyszéket (de csupán egy-két fô akadt, aki a teljes ,,szamárlétrát" megmászva lett kormánytag). Tudunk persze korábbról is elismert tudású miniszterekrôl, ám sok esetben ôk is csak ,,beletanultak" pozíciójukba. A politikai történések sajátos következménye, hogy minden bizonnyal a parlamenti támogatás nélküli Fejérváry-kormány (1905-1906) érdemelhetné ki egyedül a ,,szakértôi kormány" címet, hiszen ennek legtöbb tagja a különbözô minisztériumok alsóbb tisztviselôi közül került ki.
A minisztériumok szakszerû mûködésérôl a hivatali apparátus gondoskodott, és képviselte az állandóságot a központi irányításban. A tisztviselôi kar a politikai változások közepette is a helyén maradt és a mindenkori kormány iránt volt lojális. 1883-tól önálló törvény egységesítette a köztisztviselôk minôsítését, kötelezô végzettségét. A törvény általánosan állam- vagy jogtudományi végzettséget, valamint kétéves gyakorlati szolgálatot (és vizsgát) írt elô, de csak a miniszteri tanácsosi szinttôl lefelé és nem visszamenô hatállyal.[10] Az 1875-ben elfogadott képviselôi összeférhetetlenségi törvény pedig a politikai államtitkár és a miniszter kivételével megtiltotta a hivatalnokok számára képviselôi mandátum szerzését (pontosabban egyidejû birtoklását), lényegében elválasztva ezzel a politikai és a szakigazgatási szintet egymástól.[11] A szabályozás tehát nagyjából a politikai államtitkári poszt környékén húzta meg a határvonalat. A politikai államtitkárok kinevezése szintén az alkufolyamatok fontos tárgyát képezte, hiszen kiélezett esetekben ez a pozíció a miniszteri tisztség egyfajta ellensúlyaként is mûködhetett: ,,A politikai államtitkárság a haragos istenek ajándéka... bátran lehetne azzal a gyanúperrel élni, hogy akinek elméjében a parlamenti rendszernek ez a két egymás mellé helyezett alakja elôször fogant meg, az arra is gondolhatott, hogy a koronán és a parlamenten kívül, mely tarthatja és elejtheti, a túlságos hosszú kormányzás ellen egy harmadik faktort állítson a miniszter mellé, aki belül vehet nagy részt a lemorzsolásban."[12] A mindennapok szintjén azonban ezzel a tisztséggel egy sajátos politikai bénultság is együtt járhatott: ,,egy államtitkár helyzete egyrészt hálátlannak tûnik, részben mert csak másodhegedûs, de mindig készen kell állnia az elsô hegedû átvételére, másrészt, ez egy képviselô kötelességeivel sem egyeztethetô össze, mivel az államtitkár sehol sem adhatja le szabadon szavazatát: a minisztertanácsban sem, mert oda nem hívják meg, amikor pedig a minisztérium egy törvényt beterjeszt, akkor sem a Deák-klubban, sem az osztályülésen, sem a teljes Házban, mert nem szavazhat a minisztérium ellen, amellyel szolidárisnak látszik, anélkül azonban, hogy a határozatok meghozatalában részt venne" - értékelte saját helyzetét Fest Imre kereskedelmi államtitkár 1870-ben.[13] A politikai funkció ellenére az államtitkárok fele a korszakban a minisztériumok saját hivatalnokai közül került ki (azaz a szakigazgatásból), bizonyítva ezzel azt is, hogy lehetséges az átjárás a két szint között.[14] Másrészt viszont az is igaz, hogy a tárgyalt idôszak minisztereinek csak egy ötöde érkezett az államtitkári szint felôl (ez a tény is az államtitkári szint kettôs, politikai-szakmai jellegét mutatja).

A politikusi lélek
Az aggódó politikus
Maguk a politikusok is tisztában voltak a kormányzati szerepvállalás várható negatív következményeivel. Egyrészt a felelôsség súlya nyomasztotta ôket, és féltek a kormányzás egészségkárosító hatásától: ,,Istenem! Mily teher van vállamon, hogy fogok annak megfelelni, szédeleg a fejem és összeszakadok a teher és felelôsség súlya alatt. [...] A gondviselés oly polcra emelt melynek szédelgô magasságára soha nem gondoltam, és mely már eddigelé is nyugalmas életem megzavarta, kevés örömet, sok keserûséget okozott és dicsfénye által nem kárpótol a csendes magánélet nyugalmáért" - írta Pauler Tivadar újdonsült miniszter 1871-ben.[15] Nagyon hasonló érzésekrôl számolt be Kossuth Ferenc is több évtizeddel késôbbi kinevezésekor: ,,Helyzetem igen nehéz és terhes, kivált most, hogy választások is lesznek, s a pártelnökséget is meg kell tartanom - annyi teher van rám halmozva, hogy félek, hogy idegeim nehezen fogják elbírni, bár nagyon sokat elbírok megrongált egészségem dacára."[16] Másrészt tudták, hogy egy miniszter örökös politikai támadásoknak van kitéve: ,,Egyáltalán nem akartam miniszter lenni, mert becsvágyamat az addig elért eredmények tökéletesen kielégítették, életem nyugalmát és egészségemet pedig nem akartam egy miniszteri tárcáért feláldozni. Mert a magyar nemzet régi, történelmi pártoskodási mániája a parlamentben is meghonosodott: támadások, gyanúsítgatások záporoztak a szegény mártírokra a vörös bársonyszékekben, az elkínzott miniszterekre, akik örökös ostromállapotban és defenzívában voltak" - magyarázza drámaian Fest, hogy miért utasította el a miniszteri posztot.[17]
Volt a politikusok vonakodásának egy gyakorlati oka is, ez pedig az a felismerés, hogy a kormánytagság nem a legkifizetôdôbb, hiszen sok gonddal jár, de nem nagy anyagi megbecsüléssel. Kossuth Ferencnek az összeférhetetlenség miatt több jól fizetô gazdasági tisztségtôl kellett megválnia, ki is számolta az így keletkezô veszteséget: ,,Meg kellett tehát hoznom a nagy, igen nagy áldozatot, mely feldúlja egész életem folyását, és évi 10 ezer forint anyagi áldozatot mér rám, most, midôn végre, oly szépen, sôt fényesen rendezve volt [bár sok munkával járó] anyagi helyzetem. - A miniszteri fizetésbôl [mely úgy sem nagy] mindenfélét vonnak le."[18] Lónyay Menyhért miniszterelnök pedig arról panaszkodott, hogy a sok munka és az állandó politikai harc közepette saját birtokaira (vagyonának gyarapítására) nem marad ideje: ,,...nem megyek úgy mint elébb vagyonilag elôre, kivéve a meglévô érték emelkedését, s mégis annyi méltatlan gyanúsítást kell eltûrnöm: egészséges, rendes állapot ez?" - írta Csengery Antalnak 1872 augusztusában.[19]
Végül nem volt könnyû - különösen az elsô évtized politikusainak - leküzdeni azt az elvi fenntartást, amely neveltetésükbôl és az állami bürokráciával szembeni politikai bizalmatlanságukból fakadt. Korai politikusainktól kezdetben igen távol állt a rendszeres papírmunka, a lélekölô hivatalnokoskodás. Lónyay pénzügyminisztersége elsô heteiben (1867-ben) elborzadt a jelentôs részben még a Bach-rendszerbôl itt maradt hivatalnokok és az irodai munka láttán.[20] Fest pedig államtitkári kinevezésével kapcsolatban (szintén 1867-ben) ezt tartotta fontosnak feljegyezni: ,,Sokáig vonakodtam, mivel az irodai élet nem felelt meg ízlésemnek..."[21] A legtöbbet azonban bizonyára Eötvös József közoktatási miniszter szenvedett hivatalától. Kifejezetten lelki fájdalmat okozott számára a miniszteri szerep, mert a szellemi munkára és családjára igen kevés ideje maradt: ,,de ha valaha miniszter lennél - mitôl egyébiránt Isten ôrizzen meg, fôképp Magyarországban -, át fogod látni, hogy e helyzetben éppen azt nem tehetjük soha, mit legszívesebben tennénk, s hogy az egész hatalom, miért annyian irigyelnek, tulajdonképp csak a szolgaságnak legkellemetlenebb neme" - írta már néhány hónappal kinevezése után fiának, Eötvös Lorándnak (aki kivételesen nem fogadta meg apja ezen tanácsát, hiszen maga is miniszterséget vállalt 1894-ben).[22] Eötvös az évek múlásával egyre keserûbbé és fásultabbá vált (feltehetôen az egész magyar parlamentarizmus mûködésében is csalódott), ám haláláig kitartott posztján, hivatali mindennapjait naplójában így örökítette meg: ,,Dolgoztam tanácsnokaimmal. Fogadtam vagy 50 embert. Este miniszteri tanács 10-ig. Bámulható-e ily élet mellett, ha a hivatalnok tehetségeiben mindig visszafelé mozog s mind inkább géppé válik. [...] A hivatalos élet legnehezebb része nem a munka sokasága, s nem azon küzdelmek és kellemetlenségek, melyek parlamentáris miniszterségnél kikerülhetetlenek, de azon temérdek idôveszteség, mellyel a hivatal jár. Elfogadása oly embereknek, kiknek velünk s kikkel nekünk semmi dolgunk nincs, tisztelgések, díszebédek, egy szóval a száz haszontalanság, melynek semmi eredménye nincs, s melynek elmulasztását a nagybecsû publikum nehezebben bocsát meg a legnagyobb hivatalos hanyagsággal [hanyagságnál]. Az egész mai napot így töltöttem, s így vagy még unalmasabban fogom tölteni a holnapot, mert fogadásom [fogadónapom] van. Mily unalmas komédia mindez, s hozzá én magam mily nyomorult komédiás."[23]
Az aggodalmak ellenére a legtöbb felkért politikus végül elfogadta a kormányzati pozíciót. Pozitív döntésük indoklásaként rendszerint két okot említenek naplóikban, visszaemlékezéseikben. Mindenekelôtt a haza érdekére hivatkoztak (ezt az érvet nem tartjuk csupán egyszerû szólamnak a korszakban, bár tagadhatatlanul toposszá is vált). Ilyen indokkal vállalt nagy nehezen tárcát Ghyczy Kálmán,[24] Eötvös József szintén egyedül csak az ország szebb jövôje érdekében fogadta el a posztot, egyébként tudta, magánemberként nem jár jól a döntéssel.[25] De Kossuth Ferenc is errôl írt levelében: ,,meggyôzôdésem szerint óriási szolgálatot tettem hazámnak - talán az utókor is elismeri majd ezt. Az egész ország örül a kibontakozásnak..."[26] A szerepvállalás másik indoka az uralkodó iránti hûség érzése volt, illetve az, hogy meglehetôsen nehezen tudtak ellenállni a király személyes nyomásának, akaratának (többször elôfordult, hogy kormányválságok alkalmával az uralkodó ideutazott Bécsbôl és tevôlegesen is részt vett az új kabinet megalkotásában). ,,A király egyenként fog benneteket felcitálni és presszionálni. Meglátjátok, hogy nem olyan könnyû neki ellenállni" - jegyezte le Tisza István Wekerle intelmét.[27]
Voltak azonban néhányan, akik nemet mondtak, mint például Csengery Antal, aki tudatosan megôrizte függetlenségét, pedig a kiegyezést követô években több alkalommal is miniszteri tisztséget próbáltak ráerôltetni (de láttuk, Fest Imre is meghátrált).[28]

A bukott politikus
Nem mind a 104 politikus tekinthetô persze bukottnak. Tízen közülük meghaltak szolgálatuk teljesítése közben, további politikusok más fontos beosztásba távozhattak (például közös minisztériumokba, vagy házelnöki posztot kaptak). Ugyancsak kiesnek azok, akik nem személyesen buktak meg, hanem testületileg. Azaz amikor az egész kormány vagy a kormánypárt bukott, akkor a felelôsség és a bûnhôdés kollektív volt, ezáltal meg is oszlott (például Tisza István kormánya 1905-ben, a Fejérváry-kormány 1906-ban, a második Wekerle-kormány 1910-ben, de a Bittó-kormányt is ide lehet sorolni az 1875-ös pártfúzió idôszakából). Így is marad természetesen számos politikus, akinél élhetünk a bukás gyanújával.
Az igazság kedvéért el kell azt is ismernünk, hogy akadtak néhányan, akik emelt fôvel távozhattak, vonulhattak vissza. Ismét Pauler Tivadar jegyzeteibôl idézhetünk, most saját távozásáról, 1875-bôl: ,,Hála Istennek, hogy oly becsületesen menekültem meg négy évi mûködés után, tisztességgel, becsülettel, mit az utolsó törekvések is mutatnak."[29] A napló tehát elárulja, hogy szerzôje szinte örömmel szabadult meg nehéz feladatától, és felmentésekor a legfontosabbnak azt tartotta, hogy becsülete sértetlen maradt, és több évi kormányzás sem volt képes tönkretenni jóhírét. Pauler ezután leírja, hogy minisztériuma beosztottjai milyen érzékenyen búcsúztak tôle. A legnagyobb megtiszteltetés viszont csak ezután érte ôt: a király érdemei elismeréseként kitüntette, sôt barátian kezet is szorított vele. Pauler egyébként három év múlva ismét miniszter lett egészen haláláig. Vele kapcsolatban szokták az életrajzok megemlíteni, hogy hosszú ideig egyedül az ô temetésén jelent meg személyesen az uralkodó.
Itt kell hangsúlyoznunk azt, hogy mennyire fontos volt egy-egy személycsere megítélésekor a király magatartása. Minden uralkodói gesztus (például kitüntetés, kihallgatás) fokozott jelentôséggel bírt a leváltott személy politikai pályájának alakulása szempontjából. Ezek az uralkodói megnyilvánulások jól jelezték a bukás mértékét, illetve azt, hogy van-e esély a politikai hatalomba való visszakerülésre (azaz átmenetinek vagy véglegesnek számított-e a bukás). Mikszáth szerint Ferenc József mestere volt az efféle jelbeszédnek: Wekerle közelgô bukását állítólag már abból tudni lehetett, hogy a király egy vidéki utazásakor nem ültette maga mellé, egy fogadáson pedig elfelejtette megszólítani miniszterelnökét.[30] A függetlenségi Kossuth Ferenc viszont épp az uralkodó nagylelkû bizalmáról írt meghatottsággal: ,,Midôn írószobájába léptem, nehány lépést tett felém, kezét nyújtá (mit ritkán tesz meg) és egészségem felôl tudakozódott. (...) Ennél is jobban jelzi a megkülönböztetést az, hogy a nagy rendjellel együtt egy meleg hangú elismerô királyi kéziratot kaptam, ami magába véve is szokott kitüntetésül szolgálni; a rendjellel együtt pedig a legritkább esetekben adatik meg."[31]
A politikusok menesztése természetesen nagyon sokféle ok miatt bekövetkezhetett, ám vizsgálataink szerint a bukás két típusa mégis jól elkülöníthetô. A típusalkotás kulcsfogalma a korszak mentalitásának egyik fontos eleme, a Pauler által is emlegetett becsület, pontosabban az egyéni, a személyes becsület.[32] Az elsô (népesebb) csoportba azokat a politikusokat sorolhatjuk, akik ugyan különbözô politikai ügyek miatt megbuktak, de becsületük, erkölcsi tekintélyük sértetlen maradt. Nekik jó esélyük volt arra is, hogy késôbb visszakerüljenek a kormányzatba, vagy más fontos hatalmi pozícióba. A bukás oka, mint már említettük, sokféle lehetett: Kerkapoly Károly pénzügyminiszter például az 1873-as hitelválságba, Tisza Kálmán a véderôtörvénybe, Wekerle Sándor a házassági törvényekbe, Bánffy Dezsô a gazdasági kiegyezés megújításába (és a költségvetési vitába) bukott bele. A sor még folytatható lenne. A közös azonban az, hogy a bukás ellenére az itt említett személyek nem kényszerültek távozni a politikai közéletbôl. Kerkapoly továbbra is képviselô maradt és visszament az egyetemre tanítani, az uralkodótól megkapta a Lipót-rend nagykeresztjét, sôt a valóságos belsô titkos tanácsosi címet is. Tisza nem igazán szerette a rendjeleket, így az uralkodó fiainak adta meg a grófi címet, a Szabadelvû Párt pedig továbbra is kikérte Tisza véleményét (a háttérbôl irányított tovább). Wekerle még két alkalommal foglalhatott helyet a miniszterelnöki székben (közben pedig a Közigazgatási Bíróság Elnöke volt). Bánffy pedig megkapta a Szent István Rend nagykeresztjét és az uralkodó fôudvarmesterévé nevezte ki.
A hasonlóság ellenére azért hangsúlyozni kell azt is, hogy a felsorolt politikusok egyéniségüknél fogva különbözôképpen fogadták menesztésüket, bár errôl meglehetôsen kevés személyes forrással rendelkezünk. Kerkapoly miniszteri búcsúbeszédében egyfajta mártírszerepet vett magára: ,,Teljesítettem kötelességemet, amint azt Isten tudnom adta. Készséggel magamra veszem és viselem a felelôsség rám esô részét. Szangvinizmussal és optimizmussal vádolnak, pedig teljes életemben nem voltam az... Mindez nem az én vétkem, hanem az én végzetem."[33] Tisza saját menesztését egyértelmû bukásként élte meg, annak ellenére is, hogy jó taktikai érzékének köszönhetôen végül Kossuth állampolgársága kapcsán mondott le, így méltósággal távozhatott. Tisza egy álhírre válaszolva Falk Miksának írott keserû levelében így fogalmaz: ,,...Tisza Kálmán sem meg nem engedett, sem meg nem tilthatott semmit, mert már 1890. március 13-án véglegesen fel lett mentve a miniszterelnöki teendôkbôl, vagy ha jobban tetszik megbukott mint miniszterelnök."[34] Életrajzírója szerint egyébként távozását követôen egyre inkább befelé forduló lett, egyre hosszabb idôt töltött a saját miniszterelnökségének idejébôl származó képviselôházi naplók olvasgatásával és az emlékek felidézésével.[35] Wekerle is meglehetôs sértettséggel vette tudomásul az uralkodó bizalmatlanságát, lemondó levelében szintén személyes becsületének a megôrzése érdekében kérte felmentését: ,,Azt hiszem egy nagy munka befejeztével nemcsak kötelességem ez közügyeink szempontjából, hanem egyénileg is jogom van ahhoz, hogy becsülettel szabaduljak oly állásoktól, melyeket soha nem kerestem, melyekhez soha nem ragaszkodtam, hanem minden egyéni vágyódásom és érdekem ellenére csakis kötelességérzetbôl vállaltam el."[36]
Bánffy viszont bukása után hamarosan ellentámadásba kezdett. Csalódva az uralkodóban és a kormánypártban, lemondott az udvarmesteri címrôl, kilépett a pártból és egy újat hozott létre, majd 1905-1906 folyamán az ellenzéki koalíció egyik vezére lett. 1901-bôl származó levelében a sértett büszkeség és némi gúny egyaránt tetten érhetô: ,,...üdvözlôid körébôl hiányoztam, hiányoztam öntudatosan, nem akartam, hogy én a politikai halott mint visszajáró lélek kisértsek az élôk vagy magukat élôknek hívôk soraiban. Úgy hiszem igaztalanul és jogtalanul bár, de azok kik ma élnek bennem az emléket vagy jövôt félik."[37]
Talán meglepô, de Lukács László és hírhedt bukása is ebbe a csoportba sorolható. Az Európa legnagyobb panamistájának kikiáltott miniszterelnök lemondásának története jól példázza a magánerkölcs és a közerkölcs különbözôségét. A Lukácsot ért legjelentôsebb vádak ugyanis arra vonatkoztak, hogy segítségével a Munkapárt az 1910-es választásokon törvénytelen kampánypénzekhez jutott hozzá. Tehát - a bebizonyosodott tények szerint is - Lukács a pártja érdekében követett el törvénytelenségeket és nem saját hasznára. Bár ez utóbbival kapcsolatban is hangzottak el vádak, de ezek vagy nem voltak bizonyíthatóak, vagy elhalványodtak a fô bûn mellett. A személyes becsület így sértetlen maradt (vagy legalábbis kisebb ,,horzsolásokkal" megúszta). Lukács bukását higgadtan vette tudomásul: ,,ezt nem vártam volna, de azért a világ nem fog összedôlni". A pártja ovációval fogadta, az uralkodó meleg hangvételû kézirattal mentette fel. A politikus továbbra is pártja egyik vezetôje maradt, a háború után pedig a felsôház tagja lett.[38]
A második csoportba viszont azok a kormányzati politikusok kerültek, akiknek a személyes becsülete is jelentôsen sérült menesztésük során. Késôbbi magatartásukban, pályájukban ez a tény meghatározó különbséget eredményezett az elôzô csoporthoz képest. A teljesség igénye nélkül három esetet tárgyalunk itt részletesebben, jellemzô módon mindhárom a gazdaság és a politika kényes kapcsolatát példázza.
Az elsô eset talán a legismertebb és az egyik legkorábbi példája egy politikus erkölcsi bukásának. Gróf Lónyay Menyhért miniszterelnök 1872-es bukása és késôbbi magatartása, érzései kiterjedt levelezésébôl és naplójából jól rekonstruálhatóak. Bukásához az utolsó lökést Csernátony Lajos ellenzéki képviselô elhíresült parlamenti felszólalása adta meg. Beszédében a honatya sajátos logikával, ám igen hatásosan kapcsolta össze a magán- és a közerkölcsöt, illetve a magánvagyon és a közvagyon sorsát: ,,Én kérdem gróf Lónyay Menyhért kormányelnök urat: nem épített-e házat, nem vett-e uradalmakat akkor, mikor az ország deficitben van... Én egyszerûen azt tartom, hogy ezen országban mindenkinek van joga gyarapodni, vagyonosodni, gazdagodni, de a minisztereknek nincs ehhez joguk, még a legbecsületesebb módon sem akkor, midôn az ország deficitben van, gróf Lónyay Menyhért, hogy ha nem kormányelnök, milliókat milliókra halmozhat."[39] Lónyay erre még azon az ülésen - a kortársak szerint - élesen reagált, ám Csernátony ellen mást nem tett, a képviselôháztól és a kormánypárttól várta a tiltakozást, ez azonban elmaradt. A házelnök nem figyelmeztette az ellenzéki honatyát, a Deák-pártból többen egyetértôleg mosolyogtak, a pártértekezleten pedig meglehetôsen fagyos volt a légkör. Így Lónyay már a történtek másnapján tisztában volt bukásával, csupán a kedvezô alkalmat kívánta megvárni: ,,Nem akarok a tegnapi incidens folytán leköszönni, de majd találok módot a tisztességes megválásra, nem érdemel a párt tôlem mást, csakis a Felségért maradnék...".[40] A méltó távozásra alkalmas pillanat azonban egyre késett, Lónyay és miniszterei között kölcsönös bizalmatlanság volt, az uralkodó, a politikustársak nem voltak hajlandók kiállni a kormányfô mellett, aki Csernátony felszólalása elôtt egy nappal (!) már ezt jegyezte fel naplójába: ,,Azt elmondhatom, hogy állásom nehéz, nem sikerült egy év alatt az átvett helyzetet jobbra változtatni... [a miniszterek] bizalommal nem fogadtak, s bizalmukat megszerezni nem sikerült.[41]" Lónyaynak végül csak nagy nehézségek árán sikerült elérnie azt, hogy az egész kormány együtt adja be lemondását, melyet az uralkodó néhány nap múlva el is fogadott. A nyilvánosság elôtt azonban ennek ellenére is világos volt Lónyay személyes bukása, hiszen az új Szlávy-kabinet szinte változatlan személyi összetételben állt fel, kivéve persze Lónyayt.
Lónyay bukását tehát egy egyre mélyülô bizalmi válság idézte elô. A bizalomvesztés elsôsorban a kormánypárt (és így a miniszterek) részérôl következett be, az ellenzék és a sajtó támadásai csak felerôsítették mindezt. Lónyay egyébként már korábban is észlelte azt a válságot, amely közte és a párt vezetése között - magánvagyonának gyors gyarapodása miatt - kialakult: ,,...számot vetettem magammal, meggyôzôdésem Deáknak és nektek a fôtényezôknek elmondom, ha akarjátok leszek eszköz, ha nem úgy nincs mit keresnem azon helyen, melyen vagyok, vigye a felelôsséget más, ha azonban akarjátok velem együtt, úgy ôszinte együttmûködést kívánok."[42]
Bukása - ellentétben az elôzô esetekkel - végérvényes volt. Nem tudta személyes becsületét megóvni a folytonos és minden oldalról elhangzó rágalmaktól, így politikai bukása erkölcsi hitelvesztéssel kapcsolódott össze. Jól érzékelte Lónyay ellehetetlenülését az ellenzéki Ugron Gábor is: ,,Én azt hiszem Csernátony nyílt ajtót ütött be s a kívánt és hiányzó lökést adta meg. Azt sem tartom, hogy Lónyay süllyedô állását megerôsítette volna, mert az ilyen történhetik akkor, midôn a miniszter tudatlan ügyetlensége az ok, de itt a becsület. A kényes becsület védelmét lehetetleníti, hogy a jobboldali lapok kezdték legelôbb vádolni a kormányt..."[43]
Lónyay távozása utáni magatartására a sértettség, a nagyfokú keserûség és egy folytonos önigazoló szándék volt jellemzô. Hosszabb idôre távol maradt a képviselôházi ülésektôl, késôbbi beszédeiben, naplójában és könyveiben viszont sorra igyekezett cáfolni az ellene felhozott vádakat és kifejteni azon elveket, amelyek gyakorlati megvalósítására korábban képtelennek bizonyult.[44]
Politikai passzivitásából azonban csak átmenetileg sikerült kitörnie: lapot pénzelt, támogatta a nevében fellépô úgynevezett vacsorapártot (1874 közepén a csoport a Deák-párt ötödét tette ki), sôt személyesen is részt vett az 1875-ös pártfúziót megelôzô tárgyalásokban. Nyílt politikai fellépésre (például pártalapításra) azonban nem vállalkozott, távol állt tôle az ilyesfajta szerep: nem engedte ezt reformkori szocializációja és talán félelme egy újabb politikai kudarctól. Ebben az idôszakban írásaiban az elégtétel utáni vágy szólalt meg, politikai cselekedetei viszont határozatlanságot árultak el. Leveleiben, ha nem is gyakran, de találunk utalásokat, amelyek azt sejtetik, bízott politikai és erkölcsi rehabilitációjában. Eleinte ezt a kedvezô belpolitikai szituációtól és részben híveitôl várta: ,,Én csak azon elégtétel után vágyódom, hogy reám [azaz velem - C. A.] számoljanak, a többivel nem gondolok, hatalom után éppen nem vágyódom."[45] (Persze azért ez utóbbit sem szabad kizárni.)
Lónyay azonban minden próbálkozása ellenére sem tudott kiszabadulni politikai kegyvesztettségébôl. Mindig az események közelében maradt, de sosem ô irányít, a végsô politikai tárgyalásokon pedig rendre elvetették a nevét: így volt ez a Bittó-kormány és a fúziós Wenckheim-kormány alakulásakor is.[46]
Végül már csak az uralkodóban bízott, tôle várta személyes becsületének, tekintélyének helyreállítását. Egyedüli vágya az volt, hogy a király még egyszer fogadja és kikérje véleményét a politikai helyzetrôl: ,,egyre megvallom vágyódom, és ez az, hogy a Felség hivasson, ez által bizalmát nyilvánítsa, s nekem lenne alkalmam vele a helyzetrôl szóllani", valamint ,,...csak egy dolgot szeretnék megvallom elérni, s ez az egy, hogy a Felség hivasson. Ez lenne az elégtételem, melyre vágyódom."[47] Lónyaynak ez a vágya sem teljesült, sôt tudjuk, hogy az uralkodó kifejezetten haragudott rá.
Az 1875-ös fúzió kapcsán tehát ismét csalódnia kellett, nem tudott visszatérni a politikai hatalomba, sôt az uralkodó bizalmát sem sikerült helyreállítania (például bukása után már semmilyen kitüntetésben nem részesült). A nyilvánosság elôtt igyekezett higgadt maradni, üdvözölte a pártok egyesülését, ám feljegyzései keserûségrôl árulkodnak. Lónyay nem volt hajlandó belépni az új kormánypártba, függetlenként politizált tovább. Csalódását mutatja az is, hogy a reformkor óta most elôször nem indult a választásokon: ,,Nincsen hozzá kedvem, mit csináljak én a pártok mostani helyzetében az alsóházban? Mameluk nem lehetek, Sennyeiánus még kevésbé."[48] Ezzel lezárult politikai pályájának meghatározó korszaka.
Lónyay egy évvel késôbb ugyan ismét mandátumot szerzett egy idôközi választáson, sôt 1878-ban is bejutott a képviselôházba, ám ekkor már nem számított veszélyes hatalmi tényezônek, ekkor már nem állt mögötte sem képviselôcsoport, sem saját újság. Ennek ellenére számos más képviselôhöz hasonlóan ô is szövetkezett Tisza Kálmán megbuktatására: 1878-as mandátumát az Egyesült Ellenzék támogatásával nyerte el. Tisza azonban maradt. Ezzel Lónyay életének utolsó jelentôs politikai terve is kudarcot vallott, ami után visszavonult az aktív politizálástól.
Végül fontos hangsúlyozni, hogy Lónyay politikai bukása ellenére egyéb közéleti funkcióit megtarthatta (igaz újakat nem szerzett): elnöke maradt a Magyar Tudományos Akadémiának, a Magyar Földhitelintézetnek, a Dunamelléki Református Egyháznak pedig világi fôgondnoka. A politikai döntéshozatalból történt 1872-es végleges kikerülése után személyes becsülete, politikai tisztessége örökösen bizonyításra, védelemre szorult.
Idôrendben a következôként gróf Zichy-Ferraris Viktor belügyi államtitkár esetét említhetjük 1879-bôl. Zichyt az ellenzéki sajtó azzal vádolta meg, hogy hatalmával és összeköttetéseivel visszaélve állását magánvagyona gyarapítására használta fel (például pénz ellenében kitüntetéseket, fônemesítéseket járt ki, továbbá a Sugárút és különbözô vasutak építtetôinek tett nem éppen önzetlen szívességeket). A vádak súlyosak voltak és részben Zichy felettese, Tisza Kálmán belügyminiszter-kormányfô ellen irányultak. Zichy minden fórumon próbálta megvédeni becsületét, mely során azonban ügye egyre nagyobb érdeklôdést váltott ki, újabb és újabb vádakkal nehezült, és a politikus egyre jobban belebonyolódott a védekezésbe. A politikai-társadalmi elit, amelynek eddig ô is meghatározó részese volt, fokozatosan elfordult tôle, egyrészt azért, mert feltehetôen egyetértett a vádakkal, másrészt pedig el akarta kerülni, hogy az egyre szövevényesebb botrány további politikusokat rántson magával. Zichy elôször természetesen párbajkihívásokkal üldözte vádlóit (például az ügy kirobbantóját, Asbóth Jánost), ám azok rendszeresen kibújtak e terhes kötelezettség alól, sôt Zichyt kezdték gyávasággal vádolni. Zichy eközben önként lemondott hivataláról, hogy magánemberként próbálja igazolni magát, becsületbíróság és parlamenti vizsgálóbizottság felállítását kérte, ám ezek a testületek nem vagy csak igen lassan szervezôdtek meg. Zichy keserûségében képviselôi mandátumáról is lemondott: ,,ez elhatározásomnak ne keresse más indokait, mint amelyek egy önérzetében tiszta embernek feltétlenül irányadók, midôn méltatlanul meggázolt becsülete helyreállítására az önigazolás végsô eszközeihez folyamodni kényszeríttetik" - írta a Ház elnökének küldött levelében. Hamarosan azonban a társadalmi közélet is számûzte ôt: kizárták a Pesti Lovaregyletbôl és a Nemzeti Kaszinóból. Végsô megoldásul arisztokrataként a nyilvánossághoz fordult ügyével és közzétette az ôt igazoló dokumentumokat: ,,Ezzel a tisztelt közönség elé bocsátom önvédelmemet"[49] - zárja munkáját. Ám ez sem hozta meg számára a megváltást. Végül 1880 májusában egy újabb párbaj során súlyosan megsebesült, a több napi szenvedés után bekövetkezô halál jelentette Zichynek a végsô megnyugvást. A vádakat jogi fórumok sosem vizsgálták.
Az utolsó példánk Polónyi Géza függetlenségi párti igazságügyminiszter esete 1907-bôl. A hatalomra jutott ellenzéki koalíción belül az ellentétek igen hamar jelentkeztek, ezt jelzi a Polónyi-ügy is. Lengyel Zoltán ellenzéki politikus azzal vádolta meg a minisztert, hogy korábbi fôvárosi bizottsági tagságát személyes vagyona növelésére használta fel. Polónyit (aki miniszterségét megelôzôen maga is többször élt a gyanúsítgatás eszközével) minisztertársai sajtóper indítására szólították fel, hogy tisztázza magát, Wekerle miniszterelnök pedig meglehetôsen rosszalló véleményének adott hangot Polónyival szemben. Polónyi ezért jobbnak látta, ha lemond, hiszen igazságügy-miniszterként mégsem illett pereskednie. Polónyi, érezve, hogy bizalmatlanság veszi körül, hamarosan elhagyta magát a koalíciót is. A vád egyébként egy évekre elhúzódó, több pert magában foglaló pereskedést és néhány párbajt eredményezett. Polónyi már egy 1908-as beadványában kifakadt az ôt sorozatosan érô rágalmak ellen: ,,Megtámadott becsületem védelmében megtettem azt, hogy évtizedekre visszanyúló ügyekben, ahol a tanúskodásra hivatottaknak egész serege meghalt, pert indítottam és követeltem a bizonyítást. A vádlott elítéltetett. És most visszatérhetek a kezdet elejére, annak reménye nélkül, hogy valaha az ügynek befejezését megérhessem."[50] Még 1910-bôl is arról van tudomásunk, hogy perét újratárgyalták. Polónyi idegeit igencsak megviselte a becsületéért folytatott állandó harc, külföldön próbálta kipihenni a támadásokat: ,,Lelki nyugalmam helyreállítása céljából - sikertelenül - tett botorkálásom - majd azt írtam, bujdosásom - közepette ide érkeztem és megyek vissza a küzdelmeknek és szenvedéseknek hazájához [...] Elôttem nehéz idôk állanak. Hangulatom szerint a teljes visszavonulást választanám" - írta barátjának Olaszországból 1910-ben.[51] Ugyan továbbra is képviselô maradt, de jelentôs tisztséget már csak rövid idôre, 1918-ban vállalt (a Közmunkák Tanácsának lett az elnöke). Ismereteink szerint az ôt ért vádakat soha sem sikerült bizonyítani, ám a becsületén ejtett folt mindvégig megmaradt.
Az anyagi természetû vádakon kívül formailag is hasonlóság fedezhetô fel a most ismertetett esetek között. Mindhárom alkalommal a politikusok bukásában a sajtó is fontos szerepet kapott. Lónyay már korábban is az ellenzéki (és részben a kormánypárti) újságok támadásainak a kereszttüzében állt, ráadásul az ôt - igaz, még az országgyûlés falai között - megbuktató politikus a korszak hirhedt újságírója is volt egyben. Zichy és Polónyi esetében viszont már kifejezetten az újságok hasábjain fogalmazódtak meg a menesztést elôidézô vádak, ügyük folytatásos fejezetei pedig végig a nyilvánosság elôtt zajllottak. Ellenben bírói testületek vagy nem vizsgálták az állításokat, vagy éppen alaptalannak minôsítették azokat. A látszat tehát az volt, hogy a buktatásért lényegében a sajtó a felelôs. Korabeli politikusaink is feltehetôen ezeket a következtetéseket vonhatták le, mert számos alkalommal felvetették a sajtó mûködésének újraszabályozását. Tulajdonképpen pártállástól, politikai helyzettôl függetlenül élt ez a vágy a kormányon lévôkben, hiszen például maga Lónyay is kezdeményezte a - helyenként valóban hiányos - sajtótörvény (1848: XVIII. tc.) kiegészítését, de a hatalomra került ellenzék sem késlekedett egy érdekegyeztetô tárgyalást összehívni 1907-ben a változtatások elôkészítésére. Az újságíró-társadalom következetes ellenállása miatt végül csak az új munkapárti rendszerben született meg a teljesen új és részletes törvény a sajtóról (1914: XIV. tc.). A politikusi réteg a büntetési tételek gyarapításától és szigorításától, valamint a helyreigazítási jogtól várta a nyugalmat. Tanulságos, hogy különösen a 20. § elsô bekezdéséhez fûztek nagy reményeket: ,,A hatóság, amelyrôl vagy az, akirôl valamely idôszaki lap nyíltan vagy burkoltan valótlan tényeket közölt vagy való tényeket hamis színben tüntet fel, követelheti az idôszaki lapban megjelent közleményre vonatkozó helyreigazító nyilatkozatának közlését."[52]
A sajtó azonban csak továbbította, felerôsítette (néha nyilván el is túlozta) az ügyeket, de nem volt a bukás okozója; közremûködése a menesztés körülményeit és gyorsaságát határozta meg. A tényleges ok - mint láthattuk - a politikai szereplés idôtartamát meghatározó mögöttes tényezôben, a bizalomban, illetve annak elvesztésében keresendô.

Jegyzetek

 Jelen tanulmány a Hajnal István Kör által Esztergomban, 1998. augusztus 28-29-én rendezett mentalitástörténeti konferencián elmondott felszólalás átformált és bôvített változata.
[1] A történelem- és a politikatudomány segítségére lehet ebben a Magyarországon is lassan meghonosodó pszichohistória (és részben a politikai pszichológia). Ezen új megközelítési módokról bôvebben Lányi Gusztáv: Mi a történelmi szociálpszichológia? In.: Pszichológia, 1988. 1. sz. 123-135.; Botond Ágnes: Pszichohistória - avagy a lélek történetiségének tudománya. Bp., 1991.; Lányi Gusztáv: Politikai pszichológia és politikatudomány. Bp., 1997. A személyiséget, az egyéni jellemvonásokat és azok változásait középpontba állító elemzés egyik korai példája: Kornis Gyula: Az államférfi. A politikai lélek vizsgálata. Bp., 1933. I-II. De Lengyel László számos jellemfestô kisesszéje is megemlíthetô itt, legújabban: Kívül és belül. Bp., Helikon, 1998. (például a Miniszter és A véletlen kiválasztja minisztereit címu írása).
[2] A gondolat elsô megfogalmazója Hanák Péter volt: Magyarország története 1890-1918. (Magyarország története tíz kötetben VII.) Akadémiai Kiadó, Bp., 1978. 7/1. kötet 167.
[1] A kormányok muködésének alapvetô adatai megtalálhatóak Bölöny József: Magyarország kormányai, 1848-1987. Akadémiai Kiadó, Bp., 1987.
[2]Hanák Péter: Iratok az 1894-95. évi magyar kormányválság történetéhez In: Történelmi Szemle 1959. 3-4. sz. 321. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Wekerle már 1894 közepén is beadta lemondását, amelyet az uralkodó el is fogadott, ám a kormánypárt nyomására és a fôvárosi tüntetések hatására kénytelen volt ismét kinevezni. Errôl: Tisza István: Naplószeru feljegyzések az 1894. évi május-június havi krízis történetéhez. In: Gróf Tisza István összes munkái. Bp., MTA - Franklin, 1928. I., 681-696.
[3]Pauler Tivadar: Napi jegyzetek. II. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára (OSZK Kt.) Quart. Hung. 2611. 1875. febr. 21. A fúziós tárgyalások menetérôl az egyik résztvevô, Csengery Antal számolt be feljegyzéseiben: A fúzió történetéhez. In: Csengery Antal hátrahagyott iratai és feljegyzései. Bp., 1928. 332-346.
[4] Kossuth kereskedelmi, az alkotmánypárti Andrássy pedig belügyminiszter lett. R. Várkonyi Ágnes: Adalékok a Függetlenségi Párt történetéhez. (Kossuth Ferenc tíz levele) In: Századok, 1961. 2-3. 345. 1906. ápr. 21.
[5]A koalíciós kormány megalakulásáról bôvebben: Dolmányos István: A koalíció az 1905-1906. évi kormányzati válság idején. Bp., Akadémiai. 1976. 286-307. (Polónyiról: 304.)
[6]Kozári Mónika: Ghyczy Kálmán naplója az 1874. évi kormányválságról. In: Történelmi Szemle, 1996. 1. sz. 121. Ghyczy ezzel a döntésével is a balközép és a Deák-párt egyesülését kívánta elôsegíteni.
[7]Tisza István: i. m. 691., A Naplószeru feljegyzések az 1894. évi május-június havi krízis történetéhez. In: Gróf Tisza István összes munkái. Bp., MTA - Franklin, 1928. I. 691. A földmuvelési posztot kínálták fel neki ekkor.
[8]Uo. 691-692. Hieronymi Tisza István kormányának kereskedelemügyi minisztere volt (hozzá tartozott a közlekedés is).
[9]Báró Eötvös József: Naplójegyzetek - Gondolatok (1864-1868) Közzéteszi Lukinich Imre, Bp., 1941. 310.
[10] Márkus Dezsô (szerk.) Magyar Törvénytár, 1883-1884. évi törvénycikkek. Bp., 1896. 187-197. (1883: I. tc.) A szabályozás lehetôvé tette a minisztériumok számára, hogy egyes speciális területeken különleges szakképzettséggel rendelkezôket is alkalmazzanak. A miniszterek, államtitkárok és például a fôispánok kötelezô végzettségét viszont késôbb sem szabályozták.
[11]A politikai államtitkári elnevezés egyébként hivatalosan nem, csak a közéletben volt használatos. Az összeférhetetlenségrôl szóló 1875: I. törvénycikk például ,,minden szakminisztérium egy államtitkára" számára tette lehetôvé a képviselôséget (az 1901-es új összeférhetetlenségi szabályozás is hasonlóan fogalmazott). Magyar Törvénytár, 1875-1876. évi törvénycikkek. Bp., 1896. szerk. Márkus Dezsô (1875: I. tc.) A minisztériumok tényleges szakmai munkáját ellátó hivatalnokok létszáma meglehetôsen alacsony volt. A legtöbb funkciót betöltô és így az egyik legnépesebb minisztériumnak, a belügynek az állománya is 300 fô alatt maradt (kivéve a korszak utolsó éveit). Errôl: Botos János: A Magyar királyi Belügyminisztérium a dualizmus korszakában. (Fejezetek a Magyar királyi Belügyminisztérium történetébôl. A dualizmus korszaka) Bp., Bm., 1994. 73.
[12]Vasárnapi Újság, 1905. márc. 5. 10. sz. 52. évf.
[13]Fest Imre: Emlékirataim. Bp., Universitas 1999. 125. (megjelenés elôtt) Ezúton köszönjük meg a szöveg közreadójának, Korompay Jánosnak, hogy a visszaemlékezést felhasználhattuk munkánk során.
[14]A két szint viszonyáról: Benedek Gábor: A minisztériumi tisztviselôk mobilitása a dualizmus idején. In: Rendi társadalom - Polgári társadalom 1. Salgótarján 1987. 391-396. és Szabó Dániel: Századfordulós azonosulásformák. Állam-, hivatalnok- vagy politikai identitás. Valóság, 1991. 11. sz. 23-31. A hivatali apparátus rendszerváltozásokat átívelô folytonosságáról és a hivatalnok-dinasztiák kialakulásáról: Benedek Gábor: Dzsentri és Bach-huszár. Társadalomtörténeti vizsgálatok a neoabszolutizmus- és a dualizmuskori tisztviselôkrôl. Kandidátusi értekezés. Bp., 1997. Az államtitkárok sajátos helyzetét már a Vasárnapi Újság 1880. évi 39. száma (27. évf., szept. 26., 638.) is feszegette. A cikkíró szerint ma az államtitkár egyszerre politikus és hivatalnok (ô képviseli a szakértelmet), ám ez hosszú távon nem muködhet így, ezért dönteni kell: ,,vagy lesz politikus és államtitkár, akkor bukik a miniszterrel, vagy lesz fôhivatalnok, és akkor nem politizál".
[15]Pauler Tivadar: i. m., 1871. febr. 11. és 1871. dec. 31.
[16]R. Várkonyi Ágnes: i. m., 345.
[17]Fest Imre: i. m., 124.
[18]R. Várkonyi Ágnes: i. m., 345.
[19]Lónyay Menyhért Csengery Antalhoz. OSZK Kt. Levelestár, 1872. aug. 16.
[20]Lónyay naplóját idézi: Kövér György: 1873. Egy krach anatómiája. Bp., 1986., 81.
[21]Fest Imre: i. m., 110.
[22]Eötvös József Eötvös Lorándnak, 1867. dec. 12. In: Oltványi Ambrus (szerk.). Eötvös József muvei. Levelek. Bp., Magyar Helikon, 1976. 513.
[23]Eötvös József: Naplójegyzetek. Közzéteszi Czegle Imre. In: Történelmi Szemle, 1978. 2. sz. 392. és 401. 1870. szept. 29. és okt. 26.
[24]Kozári Mónika: i. m., 121.
[25]Báró Eötvös József: i. m., 224.
[26]R. Várkonyi Ágnes: i. m., 345.
[27]Tisza István: Naplószeru feljegyzések az 1894. évi május-június havi krízis történetéhez. In: Gróf Tisza István összes munkái. Bp., MTA - Franklin, 1928. I., I. m., 686. Ghyczy pedig ezt írja 1874-rôl: ,,Miként nyilatkoztam Ôfelsége elôtt, szó szerint nem tudom, de nem tudtam Ôfelsége felhívásának ellenállani". Kozári Mónika: i. m., 121.
[28]Lónyay Menyhért miniszterelnök például még kormányának szerkezetét is átalakította volna azért, hogy Csengery tárcát vállaljon. Errôl: Lónyay Menyhért Csengery Antalhoz, OSZK Kt. Levelestár, 1872. aug. 20.
[29]Pauler Tivadar: I. m., 1875. márc. 1. és 2.
[30]Mikszáth Kálmán: Az én kortársaim. Bp., 1908. I., 118.
[31]R. Várkonyi Ágnes: i. m., 352. 1908. ápr. 5.
[32]A becsület fogalmáról és annak jelentôségérôl korábban már szólt a párbajok kapcsán Szabó Dániel Párbaj a dualizmus korában, avagy haza a vívóteremben címu tanulmányában. In: Rendi társadalom - Polgári társadalom 3. Salgótarján, 1991. 331-338.
[33]Kövér György: i. m., 106.
[34]Tisza Kálmán Falk Miksához, OSZK Kt. Fond IV/912. 1890. okt. 8.
[35]Vécsey Tamás: Tisza Kálmán. Politikai és publicisztikai tanulmány. Celldömölk, 1931. 310-338.
[36]Hanák Péter: i. m., 321. 1894. nov. 26.
[37]Bánffy Dezsô Falk Miksához, OSZK Kt. Fond IV/44. 1901. nov. 18. Bánffy cselekedetei alapján legfeljebb politikai tetszhalottnak volt tekinthetô.
[38]A perrôl részletesen: Gerô András: A Désy-Lukács-ügy. In: uô.: Az utódok kora. Új Mandátum Kiadó, Bp., 1996. 46-59. A per anyagát nyomtatásban a korabeli nyilvánosság is megismerhette: ADésy-Lukács-pör. Sajtó alá rendezte: Fábián Béla: Bp., é.n.; Fábius: A Désy-Lukács-per okmánytára. Bp., 1913.
[39]Nagy Iván (szerk.): Az 1872-ik évi september 1-re hirdetett országgyulés képviselôházának naplója. II. szerk. Nagy Iván Buda 1872. 30. 1872. nov. 18.
[40]Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, Magyar Országos Levéltár (MOL) P-470. 1. tétel, 1. csomó. 1872. nov. 19. Hasonlóan fogalmaz két nappal késôbb naplójában is: ,,Nagy önleküzdés kell ahhoz, ha valaki illy viszonyok közt egy pillanatnál is tovább marad azon állásban, melyre ôt a király iránti ragaszkodás és a haza iránti szeretete állítá. Elmondhatom, nagyon kell valakinek a hazát szeretni s magát épen nem vagy igen kevéssé, hogy illy viszonyok közt kitartani képes legyen". MOL Filmtár 37156. 1872. nov. 21.
[41]Lónyay Menyhért feljegyzése. Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattára, Ms. 5307/34. 1872. nov. 17. Pauler Tivadar, a kormány tagja Lónyay helyzetérôl így írt: ,,Lónyay szeretné még kihúzni a dolgot, de nem megy, úgy látom ellene van az intriqua a kabineten kívül és belül, és nem érdemli, hogy érette az ember kitegye magát: »ki másnak vermet ás, maga esik belé«." Pauler Tivadar: i. m., 1872. nov. 28.
[42]Lónyay Menyhért Csengery Antalhoz, OSZK Kt. Levelestár, 1872. aug. 16.
[43]Ugron Gábor Bartha Miklóshoz, OSZK Kt. Levelestár, 1872. nov. 19. (Aláhúzás az eredetiben.)
[44]Kornis Gyula könyvében így fogalmaz Lónyay személyiségével kapcsolatban: ,,Lónyay Menyhért miniszterelnökre sohasem bizonyították rá, hogy hivatali állását vagyonszerzésre használta fel, de a vád nyilai mégis bennmaradtak politikai jellemében: azontúl elvesztette politikai ütôerejét." Kornis Gyula: i. m., I., 191.
[45]Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez MOL, P-470. 1. tétel, 1. csomó, 1875. febr. 3.
[46]Ghyczy Kálmán visszaemlékezéseibôl: ,,Lónyay és Somssich lehetetlenségében mind a ketten egyetértettünk" - jegyzi meg Szlávyval folytatott kormányalakító megbeszélése végén. A királyi audiencián 1874 márciusában Lónyay neve pedig már fel sem merült. Errôl: Kozári Mónika: i. m., 108. Pauler Tivadar naplójában pedig ez áll: ,,Bittó elôadja a bécsi dolgokat: Tisza közjogi tekintetben kielégítô választ adott; Ô Felsége Sennyey és Lónyayra haragszik, mert ôk okozták a confusiót." Pauler Tivadar: i. m., 1875. febr. 18. Az 1873-1875 közötti Lónyayt is érintô politikai események elemzésére itt nincs módom, errôl részletesen: Cieger András: A politika forgószínpadán: Lónyay Menyhért útja a politikában (1873-1875). Kézirat.
[47]Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, MOL, P-470. 1. tétel, 1. csomó. 1875. febr. 10. és 13.
[48]Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, MOL, P-470. 1. tétel, 1. csomó. 1875. jún. 30.
[49]Az ügy dokumentumait az ellenzék nyomtatásban is közölte: Sarkady Elemér: Az Asbóth-Zichy ügy. Bp., 1879. Zichy feltehetôen ekkor szánta el magát arra, hogy saját bizonyítékaival ô is a nyilvánossághoz forduljon: Gr. Zichy-Ferraris Viktor: Nyílt levél a közönséghez.Bp., 1880. 61., 75.
[50]A Tekintetes budapesti kir. Ügyészséghez Elôterjesztése Polónyi Géza fômagánvádlónak Lengyel Zoltán vádlott elleni bunperben. Bp., [1908] 2. Polónyi párbajáról: Szabó Dániel: i. m., 331-338.
[51]Polónyi Géza Kaas Ivorhoz, MOL, P-336. 9. tétel, 3. doboz. 1910. febr. 21.
[52]Magyar Törvénytár. 1914. évi törvénycikkek. Bp., 1915. Térfi Gyula (szerk.) 60-107. (Kiemelés általunk - a szerzô.) A törvény kimondta, hogy ha az újság magától a helyreigazításra nem hajlandó, akkor bíróság dönt az ügyben. A tárgyalást rövid idôn belül a nyilvánosság kizárásával és elnapolás nélkül kellett megtartani. Az Igazságügy Minisztérium által 1907-ben rendezett törvény-elôkészítô konferencia ellentétes véleményei olvashatóak: Hevesi József-Révész Gyula (szerk.)Újságírók könyve. Bp., 1908.