A történeti antropológiát, mint önálló történetírói irányzatot nem kell bemutatni Magyarországon. Ez már megtörtént az 1980-as évek elején azon a Történeti antropológia című konferencián, amelyen történészek, néprajzosok, antropológusok és demográfusok számoltak be a mindennapi élet színterein és a népi s elitkultúra körében végzett kutatásaikról (Hofer 1984). Itt hangzott el Klaniczay Gábor előadása, amelyben bemutatta a nálunk akkor még újnak számító irányzat tárgyát és módszereit (Klaniczay 1990 [1984]). Felvázolta azokat a kutatási területeket, ahol kiemelkedő eredmények születtek a nyugat-európai és amerikai történetírásban (a család, a rokonság, a rituális és szimbolikus osztályozási kategóriák történeti vizsgálatára tért ki részletesen), s egyúttal felvillantotta a magyarországi történeti antropológiai kutatások módszeres megkezdésének a lehetőségét is. A kutatási problémák és a megválaszolásukhoz szükséges történeti és etnográfiai megközelítések tehát adottak voltak, a gondolatokat ébresztő konferenciát azonban mégsem követte az antropológiai szemléletű történeti kutatások megindulása (ennek összetett okainak elemzésére és a magyar történeti kutatások kritikai áttekintésére itt nincs lehetőség).
A történeti antropológia magyarországi recepciója lassan és „töredezett” formában ment végbe; az egyetemi oktatásban pedig csak 1990-től kezdődően jelent meg, különböző programok formájában.1 Ezenkívül az elmúlt évtizedben végre napvilágot láttak az irányzat leghíresebb kötetei is: Carlo Ginzburgnak a 16. századi molnárról, Menocchióról szóló könyve; Emmanuel Le Roy Ladurie-nek egy középkori okszitán faluról, Montaillou-ról szóló feldolgozása; és Natalie Zemon Davisnek a találékony imposztorról írt munkája. Jelen válogatáskötet közreadása mellett szóló legfőbb érv tehát az, hogy a történeti antropológia megkésett recepciója ellenére is érdemes és szükséges az irányzat módszertanát áttekintő írásokat és a szemléletes esettanulmányokat egymás mellé állítva kiadni. 
A kötet – a teljesség igénye nélkül – arra vállalkozik, hogy a különböző nemzeti történeti és antropológiai iskolák képviselőinek írásai segítségével bemutassa a történeti antropológia módszertanát, kutatási területeit és valamelyest a történetét is. Az irányzatnak ugyanis – s ez historiográfiai tényként leszögezhető – több mint három évtizedes története van. Az antropológia és a történettudomány közeledése és egymás kutatási eredményeinek kölcsönös megismerése után a ’70-es évektől kezdődően létezik igazi párbeszéd a két diszciplína között (Gaunt 1984–1985). Ennek eredményeként születtek meg a fentebb is jelzett kötetek, és ekkortól fogva szaporodtak meg az antropológiai módszertan által inspirált történeti munkák. A történészt azonban nem csupán a párhuzamok keresése vezérelte az antropológia területére, és nem is csak a készen talált elemzési minták és kategóriák tűntek könnyen adaptálhatónak, hanem a helyszíni megfigyeléseken alapuló antropológiai elemzések szempontrendszerének kifinomultabb differenciáltsága is újszerű kérdésfeltevésekre, illetve mikroszintű vizsgálatokra sarkallta őt. Szemben a tradicionális társadalomtörténet-írás nagy folyamatokat és változásokat tanulmányozó módszerével, a történeti antropológiai megközelítés a mikroszkopikus és kvalitatív feltárást részesíti előnyben. Vizsgálódásának középpontjában a cselekvő egyén döntéseinek, vagy a kisebb közösségek viselkedésének megértése áll, amely mindig csak az adott társadalmi kontextusban nyer értelmet. A történeti antropológiai kutatások megszületését jelentősen befolyásolta a kulturális antropológiai kutatások azon felismerése, miszerint a valóság társadalmilag és kulturálisan konstituált. Ennek a gondolatnak a belátása – kissé leegyszerűsítve a hosszabb tudománytörténeti folyamatot – a történeti értelmezések relativizálása felé vezetett. A kérdés lassacskán nem úgy szólt, hogy „mi a központi és mi a mellékes a történetírásban?”, hanem „milyen kulturális és társadalmi közegben jöhettek létre bizonyos jelenségegyüttesek?”. Miközben a korabeli szimbólumok és kulturális jelentések „erdejében” a történész rekonstruálja az egykori cselekvők tetteit, egyben fényt is deríthet a vizsgált kultúra összefüggéseire. Az antropológia által inspirált történetírás egyik legfontosabb hozadéka ugyanis az, hogy a kultúraértelmezések tapasztalatait próbálja meg hasznosítani történeti anyagokon. A kultúrát és a kulturális megnyilvánulási formákat – ebből következően – nemcsak normák, értékek és szimbólumok rendszereként értelmezi, hanem a társadalmi tapasztalatok és cselekvések közegének, a társadalmi viszonyok és gyakorlatok kifejeződésének is tekinti. A kultúra megértéséhez azonban új forrásokra is szükség volt, illetve annak belátására, hogy a vizsgálatokba be kell vonni a történetírásból addig kirekesztett társadalmi csoportokat is. Ennek eredményeképpen születtek meg a gyermekkorról, a deviáns csoportokról, a családról, a karneváli ünnepségek rituáléiról szóló nagy érdeklődést kiváltó munkák, amelyekhez addig elhanyagolt dokumentumokat (például önéletírásokat, naplókat, inkvizíciós és egyházlátogatási jegyzőkönyveket) használtak fel. Időközben az is egyértelművé vált, hogy az új szemléletű történetírás műveléséhez nemcsak az antropológia, hanem más társtudományok, mint a művészettörténet, az irodalomtörténet, a régészet vagy akár az orvostörténet kurrens eredményeit is ismerni kell. A történeti antropológia éppen ezért nem maradhatott egy szűken értelmezett, egyértelműen körülhatárolható irányzat; megjelenésével a modern történetírás interdiszciplinaritására hívta fel a figyelmet.
Az itt közreadott válogatásnak az a célja, hogy a különböző tradíciókhoz és iskolákhoz tartozó kutatók elbeszéléseiből váljon megismerhetővé a történeti antropológia módszertana és kérdésfeltevései. A sarkosan fogalmazó meghatározások mellett találunk egymásnak feleselő írásokat és kritikus önreflexiókat is. A kötetet indító cikkben Peter Burke öt pontban próbálja meg körülírni, hogy mi a történeti antropológia?, miközben kihangsúlyozza: „a múltat elemző kvantitatív és kvalitatív, illetve mikro- és makrotársadalmi megközelítéseknek egymást kiegészítő, s nem szembenálló módszerekké kellene válniuk”. Ironikus esszéjében Bernard S. Cohn az antropológiai és történetírói gyakorlatot és modellt írja le, és bemutatja, „miként sodródtak bele ezek egyfajta tudományelméleti anarchiába, ahogy az utóbbi huszonöt év során új világok felfedezése gyakorlatuk és tárgyuk kibővítésére és átfogalmazására késztette mindkét tudományt”. Írásában Cohn azonban a történelem és antropológia egy lehetséges kapcsolatát is felvázolja, aminek segítségével újra felfedezhetővé válik a két diszciplína közös tudományelmélete és területe. André Burguičre a francia Annales-iskola képviselőjeként a történeti antropológiai megközelítés esélyeiről szól tanulmányában, és elsősorban francia szerzőkre hivatkozva mutat rá „a kutatás és történetelméleti vita néhány példaszerű sűrűsödési pontjára”. 
A szintén az Annales-iskola hagyományain felnőtt Roger Chartier a szimbolikus antropológia használatával kapcsolatban fogalmazza meg kételyeit Robert Darnton A nagy macskamészárlás című tanulmánya kapcsán. Darnton forráshasználatával és értelmezésével összefüggésben Chartier kijelenti: „A történész számára nem egyszerű feladat beilleszteni egy állítást a nyelv közegébe, vagy felmérni a maga előtt talált szakadékot – a »játék« nagyságát – a kultúra jellemzőnek tartott formái és a leírt vagy elmondott egyéni cselekedetek vagy mondatok között. Amire szükségünk van, az a biztosnak tartott jelek tisztázása, a gondolkodás és az érzetek világos kategorizálása. Szükség van még annak a folyamatnak a pontos leírására is, amelynek segítségével egy egyedi eseményt a teljesség hordozójaként fogadnak el.” Robert Darnton válaszában elsőként szemléletes áttekintéssel szolgál a szimbolikus antropológia általa leginkább használhatónak vélt esettanulmányairól, majd, megmaradva a macskamészárlás korábban adott értelmezésénél, a macskák rituális értékéről, a mészárlás forgatókönyvéről és a szimbólumok asszociációs láncolatáról szól. „A szigorú értelmezés fenntartása érdekében” – írja Darnton – „meg kell próbálkoznunk átdolgozni az adatokat olyan kulturális rendszerré, amely jelentést ad nekik; a formai elemzést pedig célszerű etnográfiai anyaggal ötvözni.” A nagy macskamészárlás a Clifford Geertz által kidolgozott kultúrafogalomból táplálkozott, amelynek értelmében „a kultúra a szimbólumokban megtestesülő jelentések történetileg közvetített mintáit jelöli, a szimbolikus formákban kifejezett örökölt koncepciók azon rendszerét, amelynek segítségével az emberek kommunikálnak egymással, állandósítják és fejlesztik az élettel kapcsolatos tudásukat  és attitűdjeiket” (Geertz 1994: 65).
Clifford Geertz, kötetünk következő szerzője volt talán az egyik legnagyobb hatású antropológus az új elméletek és módszerek iránt fogékony történészek körében. Itt közölt szarkasztikus esszéjében figyelemre méltó kritikai megjegyzéseket tesz a nagybetűs Történetírásról és Antropológiáról, mint olyan tudományokról, amelyek szigorúan védelmezik saját hagyományaikat, de egyúttal érdeklődnek a másik módszerei iránt is. Írása nagyobb részében olyan történészekkel és antropológusokkal foglalkozik, akik addig ismeretlen közös érdeklődést fedezve fel a másik oldalon, egy sor nem szokványos írást produkáltak. Esszéje végén azonban Geertz bizonyosra veszi, hogy a két tudomány tovább már nem közeledhet, s nem alakít ki egy újabb, harmadik diszciplínát, „amely mindkettőt bekebelezné magába”. A cikkre idegesen reagáló, chicano származású antropológus, Renato Rosaldo a kutatások megváltozott, nem feltétlenül „fehér” szemszögéről beszél, és rámutat: „A diszciplínák részben azért is vannak változásban, mert az egykor szuverén tudósok már párbeszédre kényszerültek a »bennszülöttekkel«, akik egyszerre szubjektumai és objektumai az elemzésnek.”
Geertz antropológiájának és „tömény leírásának”2 kritikusa, az olasz mikrotörténeti iskola egyik kiemelkedő történésze, Giovanni Levi a kötet következő írásának a szerzője. Tanulmánya egyrészt aprólékos kritikáját adja Geertz megállapításainak, másfelől megfogalmazza azokat a különbségeket is, amelyek a mikrotörténelmet az értelmező antropológiától és a „tömény leírást” követő történeti munkáktól elválasztják. Levi számba veszi a mikrotörténet-írásra jellemző kérdéseket és álláspontokat: a vizsgálat léptékének redukcióját; a racionalitásról folytatott vitát; az apró jelek tudományos paradigmáját; az egyediség és a narratíva szerepét; és a kontextus meghatározását. A történetírás nagy megújítói közé tartozó Carlo Ginzburg rövid, az inkvizítorok és az antropológusok közötti analógiáról szóló cikkében szemléletesen mutatja be, hogyan lehetséges az egykori inkvizítorok antropológiai jellegű meglátásait „lefordítani” a történeti értelmezés számára, és hogyan kerülhetünk közelebb a népi és az elitkultúra kölcsönhatásaihoz a szövegek figyelmes olvasásával. A módszertani részt lezáró Robert Scribner-tanulmány az 1990-es évek közepéről tekint vissza a történeti antropológia első húsz évére, bemutatja a legfontosabb törekvéseket és munkákat, idézve az irányzaton belüli és a kultúrantropológusok közötti vitákat.
A kötet második része „a feje tetejére állított világról”, a karneválokról, a rituálékról és a közösségi ünneplésekről szóló esettanulmányokat foglalja magában. A választás azért esett ezekre az írásokra, mert az utóbbi évtizedek kutatásai bebizonyították: a nem hétköznapi események és jelenségek – mint például a farsangi ünnepkör – értelmezése új eredményekkel gazdagíthatja a „szokásos” helyzetek megértését. A Mihail Bahtyin Rabelais-kötete által kiváltott szakmai viták megélénkítették a kevésbé tipikus helyzetek tanulmányozását, amelyeken keresztül egy-egy falusi vagy városi közösség hétköznapi értékei és életvilágai is feltárulhattak. A különböző részproblémákkal foglalkozó írások a karnevált mint a mikrotársadalom elé tartott „tükröt” értelmezték, amelyben megpillantani vélték egy-egy társadalmi és nemi csoport – például a céhlegények vagy fraternitások –  reprezentációit, motivációit, értékeit és dilemmáit. Az ünnepi helyzetek vizsgálata lehetőséget adott korábban mellőzött témák leírására, mint például a felnőtté válás szertartásainak, a nemi szerepek megfordításának mikroszintű értelmezésére, vagy az egyháznak és államnak a magánéletbe való „behatolásának” a bemutatására is. A korábbi leíró jellegű magyarázatokat elvetve a kutatások egy komplex kulturális eseményegyüttesről és jelenségcsoportról gondolkodva jutottak új eredményekre.
Az esettanulmányokat Norbert Schindler írása nyitja meg, aki nemcsak a kora újkori állatszimbolikát és a 16. századi Lüneburg farsangi „felfordulását” elemzi, hanem kísérletet tesz egy karneválelmélet felvázolására is. „A karnevál nem csupán »rendezetlenség« – írja Schindler –, amely a megszokott élet rendjével áll szemben, hanem a kettő együttesen alkotja a rend teljességét. A karnevál a dolgok mindenkori másik oldalát vonultatja fel, azt, amely kizárása emezeket meghatározza, s ilyenformán láthatóvá teszi azokat az ellentétpárokat, amelyek között a mindennapi tapasztalat konstituálódik: a magas és az alacsony, a nagy és a kicsi, a szép és a rút, a fiatal és az öreg, a férfi és a nő, a tél és a nyár, a menny és a pokol ellentéteit.”
Emmanuel Le Roy Ladurie-nek a romans-i karneválról szóló híres kötetéből az a rész olvasható, amely az egymással rivalizáló városi csoportoknak a véres leszámolások előtti helyzetét mutatja be. Le Roy Ladurie két részletes forrásra, a királyi jegyző és az egyik főszereplő, Antoine Guérin beszámolóira támaszkodva rekonstruálja az eseményeket. A különböző csoportosulások farsangi királyválasztó mulatságait a városi érdekviszonyok bonyolult hálózatának szimbolikus megtestesüléseként mutatja be, és más korabeli regionális megmozdulások összefüggéseiben értelmezi. Szövegében a hagyományos társadalomtörténet-írás az antropológiai jellegű szimbólummagyarázatokkal és az irodalmi igényű narratívával keveredik, és segítségükkel egy robbanásig feszült helyzet tárul elénk.
Natalie Zemon Davis tanulmánya a kora újkori „zabolátlan nő” alakjához, szexuális alkatához és alárendeltségéhez kapcsolódó véleményeket tekinti át. Az engedetlen nőnek az irodalomban, a népi ünnepeken és a hétköznapi életben megjelenő alakjára koncentrál, és megfigyeli, melyek voltak a tudatos nemi szerepcserék általános funkciói. Davis egyfelől megerősíti az antropológia és az irodalomtörténet magyarázatait, miszerint ezek a funkciók „kifejezték a rendszer belső, hatalmi konfliktusait, és levezették azokat, sőt arra is alkalmat adtak, hogy a féktelen nevetés és a paradox színjáték mérsékelje a családban, a műhelyben és a politikai életben egyaránt eluralkodó tekintélyelvűséget”. Tehát megerősítették a hierarchikus struktúrát. „A fejtetőre állítás játéka azonban nem szorítkozott a tréfa, a komédia és a farsang kivételes időszakára – állítja a szerző –, hanem a mindennapi »komoly« életben is megjelent … így az inverzió ösztönzően hatott arra, hogy megnyíljanak a rendszerrel kapcsolatos gondolkodás és cselekvés újabb útjai.”
A Bolognai Egyetemen Carlo Ginzburg vezetésével működő kutatócsoport beszámolójából kitűnik, hogy a püspök vagy a pápa halála után az egyházi és a személyes vagyon kifosztásának a gyakorlata a 16. században is továbbélt. Elemzésükben bemutatják, hogyan szűrődött be egy primitív szokás – amelyhez hasonlókat a törzsi társadalomról szóló antropológiai irodalomban is leírtak – a keresztény társadalom legfelsőbb rétegeibe számos egyházi hatóság tiltakozása ellenére. A rítuselemzések szakirodalmi áttekintésekor az is kiderül, hogy a történeti vizsgálatokra oly nagy hatást gyakorló Arnold van Gennep által kidolgozott „átmeneti rítusok” kategóriájának gyökerei mely kutatóknál keresendők.
A kötetet záró Richard Trexler-tanulmány színes képet ad a firenzei Szent János-ünnepről, arról, hogy mit jelentett az a firenzeiek, s főképpen a városi kormányzat és elit számára. Körmenetekről, gazdag díszletekről, a közösség kollektív reprezentációjáról olvashatunk, s arról, hogy a firenzei szuverenitás megjelenítését milyen belső és külső hatások motiválták.
Mint minden válogatáskötetet, így ezt a gyűjteményt is alapvetően meghatározzák a terjedelmi korlátok és a szerkesztő ízlése. Bizonyos írások így óhatatlanul kimaradtak belőle. Csak a hivatkozásokban szerepelnek olyan fontos történészek munkái, mint a francia Jacques Le Goff, Jacques Revel, Bernard Lepetit, Jean-Claude Schmitt; a német Hans Medick és Richard van Dülmen; az angol E. P. Thompson és Keith Thomas; vagy az amerikai David Sabean, Edward Muir, William Christian. Ezek a történészek figyelemre méltó elméleti írásokkal és esettanulmányokkal járultak hozzá a történeti antropológia műveléséhez. Mentségünkre legyen szólva, hogy e listán szereplő történészek közül többnek jelent már meg írása magyar fordításban, igaz elszórtan, és jelentős  késéssel (lásd Medick 1988; Sabean 1988; Van Dülmen 1990a és 1990b; Lepetit 1995; Revel 1996).
Bizakodásra ad okot azonban az a tény, hogy újraindult a Mikrotörténelem című könyvsorozat, amelynek keretében adták ki a ’80-as, ’90-es évek fordulóján Bácskai Vera, Endrei Walter, Fügedi Erik, Gyáni Gábor és Szabó Péter mikrotörténeti vizsgálatainak eredményét. 1999-ben Natalie Zemon Davis és Fügedi Erik köteteivel „támadt fel” a sorozat, s nemsokára várható Giovanni Levi és Carlo Ginzburg műveinek fordítása is. Más kiadóknál Natalie Davis és Bernard Lepetit könyvei várják a megjelenést, és remélhető, hogy a könyvkiadási program hasonló intenzitással folytatódik tovább. A BUKSz-ban, az Aetas-ban és a Helikon-ban időről időre jelennek meg elméleti tanulmányok és fordítások, amelyek az új történetírás irányzatairól számolnak be (például Gyáni 1999a; Kis és Szőnyi 1998; Szíjártó 1996). Végül pedig érdemes szólni Gyáni Gábor, Klaniczay Gábor, Kristóf Ildikó és Pócs Éva könyveiről, amelyekben a történeti antropológia számos szempontja és módszere hasznosult (Gyáni 1999b; Klaniczay 2000; Kristóf 1998; Pócs 1997).3
Most már csak rendszeres kutatások és szakmai viták szükségeltetnének akár a történeti antropológia, akár a mikrotörténelem még tudatosabb recepciójához. Azt a fajta történészi érzékenységet ugyanis, amely az antropologikus történetírás leginkább hasznosítható hozadéka lehetne, úgy tűnik, már több történész is elsajátította. 

Hivatkozott irodalom
 

Gaunt, David (1984–1985): Történelem és antropológia. Világtörténet, 3–16; 3–76.
Geertz, Clifford (1988 [1973]): Sűrű leírás. Út a kultúra értelmező elméletéhez. In Misszionáriusok a csónakban. Antropológiai módszerek a társadalomtörténetben. 13–61. Vári A. (vál.), Berényi G. (ford.). Budapest: Akadémiai.
Geertz, Clifford (1994): Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Niedermüller P. (szerk.). Budapest: Századvég.
Gyáni Gábor (1999a): Történelem: tény vagy fikció? BUKSz, 11(3): 273–283.
Gyáni Gábor (1999b): Az utca és a szalon: a társadalmi térhasználat Budapesten. Budapest: Új Mandátum.
Hofer Tamás (szerk.) (1984): Történeti antropológia. Az 1983. április 18–19-én tartott tudományos ülésszak előadásai. Budapest: MTA.
Kis Attila Atilla és Szőnyi György Endre (szerk.) (1998): Az új historizmus. Tematikus szám – Helikon. 1–2.
Klaniczay Gábor (1990 [1984]): Történeti antropológia. In Klaniczay G.: A civilizáció peremén. Kultúrtörténeti tanulmányok, 88–112. Budapest: Magvető.
Klaniczay Gábor (2000): Az uralkodók szentsége a középkorban. Magyar dinasztikus szentkultuszok és európai modellek. Budapest: Balassi.
Kristóf Ildikó (1998): „Ördögi mesterséget nem cselekedtem”: a boszorkányüldözés társadalmi és kulturális háttere a kora újkori Debrecenben és Bihar vármegyében. Debrecen: Ethnica.
Lepetit, Bernard (1995): Építészet, földrajz, történelem. A lépték használatai. Aetas. 
Medick, Hans (1988): „Misszionáriusok a csónakban?” Néprajzi megismerésmódok kihívása a társadalomtörténettel szemben. In Misszionáriusok a csónakban. Antropológiai módszerek a társadalomtörténetben. 62–109. Vári A. (vál.). Budapest: Akadémiai.
Pócs Éva (1997): Élők és holtak, látók és boszorkányok. Mediátori rendszerek a kora újkor forrásaiban. Budapest: Akadémiai.
Revel, Jacques (1996): Mikroszintű vizsgálat és társadalmi jelenségek konstruálása. Aetas, 217–237.
Sabean, David (1988): Áldozás és közösség. Az úrvacsoravétel megtagadása a 16. században; és Az egység szent köteléke. A közösség egy tizenhárom éves boszorkány szemében. In Misszionáriusok a csónakban. Antropológiai módszerek a társadalomtörténetben. 110–191. Vári A. (vál.). Budapest: Akadémiai.
Szíjártó István (1996): Mi a mikrotörténelem? Aetas, 157–182.
Van Dülmen, Richard (1990a): A történeti antropológia a német társadalomtörténet-írásban. In A német társadalomtörténet új útjai, 80–101. Vári A. (szerk.). Budapest.
Van Dülmen, Richard (1990b): A rettenet színháza. Ítélkezési gyakorlatok és büntetőrituálék a kora újkorban. Budapest: Századvég – Hajnal István Kör.
 

Jegyzetek

Ezúton szeretném megköszönni Klaniczay Gábornak és Lafferton Emesének a fordításokhoz fűzött megjegyzéseit.
1 Itt elsősorban az ELTE BTK Történeti Antropológia Programjára utalok, amit Klaniczay Gábor indított el Gerő András közreműködésével, illetve a JPTE Kommunikáció Tanszékének antropológiai kurzusaira.
2 Clifford Geertz Thick Description: Toward an Interpretive Theory of Culture című alapvető tanulmányában Berényi Gábor a „thick description” terminust „sűrű leírásnak” fordította (Geertz 1988 [1973]), amit azóta is így használnak a magyar szakirodalomban (lásd Geertz 1994). Kötetünkben azonban mindenütt az azóta felmerült és megfelelőbbnek tartott „tömény leírás” terminus szerepel.
3 Természetesen még másokat is fel lehetne sorolni, például Benda Gyulát, Fejős Zoltánt, Hofer Tamást, Niedermüller Pétert, akik sokat tettek a történelem és az antropológia közeledéséért.