E kötet tizenkét fejezete az 1867 és 1945 közötti magyarországi iskolarendszerre vonatkozó történeti-szociológiai tanulmányaimból ad válogatást. A tanulmányok többsége már megjelent magyarul, itt azonban javított formában vagy kiegészítésekkel szerepelnek. Kisebbik részüket angol vagy francia nyelvű publikációkból fordították. Ezeket a jelen kiadás céljából erősen átdolgoztam. A kötet végén lévő bibliográfiában az olvasó megtalálhatja leglényegesebb hasonló tárgyú magyar és más nyelvű kiadványaimnak jegyzékét. Ezekből is kitűnik, hogy a könyv anyaga iskolatörténeti munkáimnak valójában csak egy töredékét képezi, még akkor is, ha eltekintünk a francia egyetemi és középiskolai hálózatról írt tanulmányaimtól, melyekre itt csak közvetve esik utalás.
 Illendő, hogy már most fölhívjam az olvasó figyelmét a kötet témavilágának rendhagyó voltára. Egyrészt az itt közölt írások alig hivatkoznak konkrét történelmi eseményekre, hacsak nem bizonyos törvényekről vagy nagy horderejű politikai trendváltozásokról (pl. rendszerváltás) van szó, melyek módosították az iskolahasználat társadalmi körülményeit. Másrészt szándékosan csak empirikus alapozottságú (legtöbbször társadalomstatisztikai tényanyagra épített) tanulmányok kerültek be a válogatásba, melyek vagy egy-egy iskolaszociológiai kérdéskört járnak körbe, vagy az elitiskolázás egy-egy (általában hosszú távú) történelmi konjunktúráját – mintegy az időben meghatározott strukturális helyzetét – világítják meg, vagy pedig esettanulmányt képeznek egyes intézmények vagy helyi iskolai piacok működéséről. A könyvből tehát kimaradtak elméleti jellegű vizsgálódásaim, melyek nem tartalmaznak empirikus bizonyító eljárásokat. Úgy gondoltam ugyanis, hogy egy ilyen, a témakörben úttörő szerepre számot tartó válogatás jobban igazolható akkor, ha a honi történelmi kutatásban eddig fel nem használt s jórészt föltáratlan forrásokból gyűjtött hivatkozási adataiból is az asztalra teszi a legszükségesebbeket, vállalva ezzel az előadás esetleges nehézkességének a kockázatát is. Ennek megfelelően sokat merítek itt az igen gazdag magyar történelmi statisztikákból, ugyanakkor azonban a legtöbb tanulmány levéltári forrásokból összeállított felvételi eredményeken alapul.
Egy kötet közrebocsátása mindig önvizsgálatra készteti a szerzőt, legalábbis annak számbavételére, mennyire sikerült a címben jelzett munkatervet megvalósítania, és a bemutatott kutatási eredményekkel – ha nem is kimeríteni, de – új megvilágításba helyezni a témát. Jelen esetben az ilyen vizsgálódás kettős eredménnyel jár.
A szerző némi elégedettséggel nyugtázhatja, hogy Magyarországon korábban ismeretlen elemzési szempontokat és módszereket sikerült a könyvben szereplő tanulmányok révén a hazai társadalomtörténet-írásba bevezetnie s talán meghonosítania. Ezeknek kimerítő fölsorolása helyett csak a legfontosabbakra utalok.
Elsősorban kiemelendő, hogy ezek az iskolázásra vonatkozó tanulmányok pedagógiai vagy intézménytörténeti sajátosságokat csak annyiban érintenek, amennyiben ezek az iskola modern kori legfőbb általános funkciójához, a társadalmi rétegek és a rétegek közötti viszonyok reprodukciójához kapcsolódnak. Az iskolázás itt tárgyalt problémái voltaképpen mind reprodukciós problémák – akárcsak általában a társadalomtörténet témavilágának súlypontjai –, amennyiben az iskolázás hozta tudást és ennek bizonyítványok, diplomák vagy egyetemi címek általi igazolását a társadalmi tőkegyűjtés egy, történelmileg a modernizáció során mind nagyobb hatású formájának fogjuk fel. Márpedig a feudalizmus fölszámolásával kezdődő fejlődés egyértelműen azt mutatja, hogy a korábban születéshez kötött elitpozíciók elérése egyre inkább (ha nem is kizárólagosan) az iskolarendszer által szavatolt képesítésektől függ, illetve hogy a szabad versenyre alapított szakmai-gazdasági modernizáció egyre több olyan, újfajta elitpozíciót rendez be, amelyekhez a hozzájutás szükséges (bár nem mindig elégséges) feltételét az iskolai jogosítványok képezik. A reprodukcióproblematika része az is, hogy az iskolai tőkegyűjtés (milyen szinten?, milyen típusú iskolában?, milyen eredménnyel? stb.) a reprodukcióban részt vevő diákcsoportok egymással való versengésének tárgya. Nincs olyan vonatkozása az iskolázásnak, melyet ne értelmezhetnénk az illető csoportra jellemző reprodukciós stratégia egy-egy aktusaként. Különösen igaz ez az iskolai konkurenciával – például a „jó” iskolákba való bejutással vagy a „jó” jegyek elnyerésével – kapcsolatos kérdésekre. 
Hangsúlyozni kívánom, hogy a kötet tanulmányai mind egy-egy iskolai kollektívára, tehát nagyobb diáknépességre vonatkoznak, s ezek iskolai vagy iskolán túli pályáját igyekeznek megvilágítani. E diáknépességek meghatározása más és más kritériumok alapján történik ugyan – hol egy országos intézményhez tartozás (mint az Eötvös Kollégium), hol az azonos helyszín (Budapest, Jászberény), hol a képzési rendszerben elfoglalt hely (középiskolások, egyetemisták), hol a nemi (nők) vagy a felekezeti státus (zsidók, evangélikusok), hol a történelmi nemzedék tagsága a kritérium –, de minden esetben azokról az objektív és csoportsajátos esélyekről, illetve stratégiákról van szó, melyek az illető aggregátumok iskolai viselkedését és szereplését vezérlik. A hasonló jellegű kutatások az utóbbi évtizedekben – elsősorban Pierre Bourdieu kezdeményezései nyomán – a nyugati történeti iskolaszociológia egyik legfontosabb kérdéskörét szolgáltatták, Magyarországon azonban ezen a téren csak néhány (főképp monografikus jellegű) kísérlet történt. A magam részéről már mintegy másfél évtizede próbálkozom ennek a témavilágnak a meghonosításával szakszemináriumok és előadássorozatok formájában. Erőfeszítéseimtől nem függetlenül született e téren egy sor szakdolgozat a Budapesti Közgazdasági Egyetem Szociológiai és a Szegedi Tanárképző Főiskola Történelmi Tanszékén.
Ezek a munkák rendre a diáknépességek belső megosztottságának hatásait boncolgatják, nevezetesen az iskolarendszer különböző szintjeire bekerülő diákcsoportok társadalmi háttere (osztályhelyzet, vallás, kulturális-etnikai örökség, regionális beágyazottság stb.), iskolai viselkedése (iskolatípus-választás, szakirányultság, tanulmányi kitűnőség, évismétlés, lemorzsolódás stb.) és a diploma vagy az iskola által igazolt műveltség felhasználási lehetőségei közötti összefüggést. Arról van szó, hogy az iskolázás által közvetített kulturális tőkét a más-más (gazdasági, családi kapcsolatokhoz kötött, státusszimbolikus) társadalmi tőkefajtákkal fölruházott diákcsoportok gyakran egészen eltérő körülmények között, változó esélyekkel és hatásfokkal használhatják föl karrierlehetőségeik optimalizálása végett. Ahhoz, hogy ezeknek a különbségeknek a hordereje nyilvánvaló legyen, elég, ha azokra az egyenlőtlenségekre gondolunk, amelyek a régi rendszerben az „úri” és „népi” vagy pedig a zsidó és a nem zsidó diákság között álltak fenn. Mindennek az a következménye, hogy a magyar modernizáció iskolázott elitje lényegesen különbözik a nyugat-európaitól (és jórészt a közép-kelet-európaitól is). Sommásan szólva, míg másutt a modernizáció nagyjából minden téren együtt zajlott (időnként ugyan egymás közötti súlyos konfliktusok mellett) a régi (nemesi) és az új (polgári, hivatalnoki) elitek és az utóbbiakhoz éppen iskolai képesítésük segítségével kapcsolódó, főképp a kispolgárságból és a birtokos parasztságból kiemelkedő „új rétegekben”, addig nálunk ugyanez a fejlődés a különböző hátterű elitcsoportok közötti munkamegosztáson alapult. Egyrészt a régi (dzsentri) elitrétegek dominanciája sok szempontból egészen a nyilasok hatalomátvételéig fennmaradt, másrészt az önmagukat (nem kisrészt az iskolázás révén) reprodukáló új és régi elitek az Erdei leírta „kettős struktúrába” illeszkedtek. Ez főképp azt jelentette, hogy érvényesülési lehetőségeik szerint igencsak megosztottak maradtak a másodlagos rétegmeghatározók hatása folytán. Ilyenek voltak közismerten a felekezeti eredet (zsidók és nem zsidók, katolikusok és protestánsok) és az etnikai háttér (magyarok, németek és szlávok), melyek messzemenően fenntartották, sőt, a keresztény kurzus alatti antiszemitizmussal (és mellékesen a kurzus irredenta indíttatású német- és szlávellenességével) egyenesen fölerősítették társadalmi hatékonyságukat.
Éppen ezért sajátos – s Magyarországon is (és nem csak az utóbbi ötven évben), másutt is kevéssé kihasznált – elemzési szempont ebben az összefüggésben a felekezeti tényező módszeres számbavétele, elsősorban a viszonylagos zsidó és evangélikus „túliskolázás”, valamint az egyházak iskolafenntartó funkcióinak vizsgálata révén. Ez a – véleményem szerint hiánypótló – megközelítés annál is indokoltabbnak tűnik, mivel az empirikusan megragadott felekezeti különbségek gyakorlatilag minden elemzési szempont szerint szignifikáns magatartás- és esélybeli eltérésekre mutatnak, nem beszélve arról, hogy mind a honi társadalomstatisztika, mind a diákságra vonatkozó levéltári források a kommunista rendszer beálltáig (1947–48-ig) megbízható adatokat szolgáltattak a diákok (és az iskolai intézmények) vallási hovatartozásáról. Márpedig Magyarországon a felekezeti háttér a készülődő elitcsoportok társadalmi helyzetének meghatározásánál rendkívüli súllyal bírt, hiszen (talán csak az egy Hollandián kívül) ez volt Európa egyetlen ténylegesen többfelekezetű országa a feudalizmus utáni modernizáció korában. A vallásháborúk és az ellenreformáció lezajlása után másutt vallásilag lényegében egynemű – vagy katolikus, vagy protestáns, vagy görögkeleti dominanciájú – nemzetállamok alakultak ki, ahol a „másvallásúak” legtöbbször elenyésző kisebbséget képviseltek, s így részvételük az új elitek képzésében szintén marginális maradt. A sokfelekezetű, modernizálódó Magyarország társadalmi erőviszonyai között minden téren (nemcsak az iskolai mezőben) egyedi (pozitív vagy negatív töltetű) társadalmi tőkefajtát képviselt a vallási hovatartozás, ezért érdemes számba venni az érintettek magatartásának értelmezésénél. A kötetben több helyütt foglalkozom az iskolán belüli és a külső felekezeti erőviszonyok közötti (jórészt egyfajta fordított hierarchiában kifejeződő) összefüggéssel.
A felekezeti tényező kiegészítőlegesen vagy meghatározólag módosította az etnikai-kulturális iskolák közönségére jellemző többi háttértényező, az etnikai-kulturális státus szerepét, mely a diákság iskolai kiválasztásában, iskolán belüli viselkedésében és további pályaesélyeiben egyaránt nagy súllyal esett a latba. Az etnikum persze mindenütt, Közép-Európában pedig különösen fontos, döntő változója mindenfajta társadalmi esélyegyenlőtlenségnek, így az iskolainak is, mely szembeállította egymással a kisebbségek és a többség helyzetét. A történelmi Magyarország azonban, mint ismeretes, ebből a szempontból is egyedülálló államalakulat Európában, amennyiben a politikailag uralkodó magyar nemesi elit a 20. század elejéig egy népességbeli kisebbséget képviselt. Ilyenképpen érthető, hogy a magyarországi modernizáció fő folyamatai közé tartozik – a feudalizmus utáni, újfajta gazdasági és politikai erőviszonyok függvényében – az etnikailag allogén gyökerű (zsidó, német, szláv stb.) elitcsoportok megjelenése az elitiskolákban és azokban a korábban főképp a magyar nemesi és honorácior osztályok számára fönntartott érvényesülési mezőkben, ahová ezek az iskolák belépőjegyet, jogosítványt nyújtottak. Ez a témakör egyszerre vezet a kulturális asszimiláció problémáihoz, a kisebbségi vagy uralkodó etnikai státus kezelésének iskolai vetületeihez, valamint magának az alsó és középszintű iskolahálózat szerkezetének kérdéseihez.
Végül, a koncepcionális újítások sorában szívesen említeném az iskolai piac fogalmának a lehetőségek szerint módszeres alkalmazását. A könyv ugyan nem tartalmaz egyetlen tényleges, az iskolai piac kérdéseivel foglalkozó tanulmányt sem, a fogalom mégis több értelemben szolgál megközelítéseim egyik vezérfonalául. Egyes tanulmányok – a középiskolai oktatás 1867 és 1910 közötti funkcióváltásáról, a budapesti és a jászberényi középiskolások kiválogatásáról és teljesítményéről – közvetlenül utalnak arra a többé-kevésbé zárt körzetre, melyen belül az iskolázásra vonatkozó választások és stratégiák működnek. Azaz: az iskola által nyújtott szellemi javak között válogatni lehet, s azokat meg lehet szerezni. A „piac” fogalom mindig az iskolai intézményrendszeren belüli választásokra és e választások meghatározó tényezőire utal, melyek vagy a kereslet, vagy a kínálat korlátaihoz kötődnek. Az első választás magára az iskolai keresletre vonatkozik, s az ezzel kapcsolatos anyagi és intellektuális befektetések vállalására vagy visszautasítására. A korlátok ezen a szinten a kereslet fizetőképességében, a közületek áldozatvállalásában (pl. tandíjkedvezmény vagy ösztöndíj formájában), az iskolák földrajzi elhelyezkedésében s a kereslet és kínálat közötti (az iskolák gyakorlati elérhetőségében mérhető) távolságban találhatók. A második választás a megcélzott iskolázási szinttel (elemi, polgári, gimnáziumi, érettségin túli magasabb) és típussal (pl. gimnázium vagy reáliskola) kapcsolatos. Itt a korlátok között az előbb említettek mellett azok az elvárások szerepelnek, melyek az iskolák által nyújtott szakmai jogosítványok biztosította társadalmi mobilitásra vonatkoznak. Magyarországon a piaci kínálat és kereslet viszonyának különösen fontos részét képezték (elemi és középiskolai és bizonyos értelemben még főiskolai szinten is) az intézmények elérhetőségének és az általuk nyújtott jogosítványok felhasználhatóságának történelmi változásai. Ezek az intézmények esetenként sajátosan diszkriminatív vagy legalábbis preferenciális felvételi politikát folytattak, amellett, hogy a különböző társadalmi réteghelyzetű, felekezetű, anyanyelvű vagy nemzetiségi hátterű jelentkezők számára az iskolán belül is többé-kevésbé eltérő fogadtatást és tanulmányi körülményeket biztosítottak, nem beszélve arról, hogy bizonyos egyházi intézmények (például a katolikus tanító rendek) saját vallású érettségizőiknek elhelyezkedési és érvényesülési piac gyanánt is szolgáltak. Így a diákok származás szerinti kereslete és a helyi, regionális vagy országos iskolahálózat kínálata mindig sajátos adaptációs folyamatok eredményeként találkozott. Egyes történelmi konjunktúrákban, például az 1920 utáni antiszemita egyetemi, illetőleg az 1939 után a középiskolákra is kiterjesztett numerus clausus érvényessége alatt a megfelelő szintű zsidó kereslet nem is nyert teljes kielégítést Magyarországon, annyira, hogy a kizártak egy része (aki ezt egyáltalán megtehette) külföldre kényszerült.
Az „iskolai piac” fogalom empirikus érvényesítésének igénye azonban e kötet passzívumaihoz is elvezet. Ezek között számomra az a legfájdalmasabb, hogy a könyv tanulmányai között nem sikerült egyetlen „valódi” helyi vagy országos iskolaipiac-kutatást sem szerepeltetni.
Amikor 1972-ben először kezdtem el Magyarországon iskolatörténeti témákban kutatni, kiindulási pontom a bölcsész elitképzés közönsége, konkrétan az Eötvös Kollégium diáksága volt. De a „piaci” szempont már akkor is elragadott, amennyiben az Eötvös szelekciós rendjének tanulmányozását csak az egész bölcsészképzés intézményrendszerén belül tudtam elképzelni. Rövidesen nekiálltam tehát reprezentatív felvételeket készíteni a többi bölcsészdiplomásról is a levéltári források kínálta lehetőségek közepette. (A pesti bölcsészkar 1919 előtti végzettjeiről azonban kevés, a kolozsváriról pedig semmi anyagot nem sikerült akkoriban gyűjtenem.) Az így létrehozott hatalmas, kódolt személyi lapokból álló kartotékanyag azonban nagyrészt máig földolgozatlan, mivel a „piaci” szempont azt sugallta, hogy a bölcsészeket a teljes egyetemi elitképzés összehasonlító prizmáján keresztül vizsgáljam. Nekiálltam tehát az orvosi, a jogi és a teológiai karok diplomásaira vonatkozó adatok föltárásának, de ez a munka még lezáratlan, habár egyes résztanulmányokat ezekből az anyagokból is közzétettem. Nemrég azonban ez az átmenetileg fölfüggesztett vizsgálódás újabb impulzusokat kapott azáltal, hogy kitűnő jászvásári román kollégám, Lucian Nastasa föltárta a kolozsvári magyar egyetem levéltári forrásait, s ezekből az 1919 előtt Kolozsvárott megfordult diáktömeg teljes körű prozopográfiáját készíti elő egy közös publikáció céljára. Ezeknek a felvételeknek a legfőbb érdekessége talán abban rejlik, hogy a különböző egyetemek és főiskolák diplomásaira vonatkozó adatbázisok összeköthetők az egyes alkalmazott (tanárok, papok) vagy szabadpályás (ügyvédek, orvosok) értelmiségi csoportok tagjainak szakmai előmenetelét megvilágító, más forrásokból (sematizmusok, kamarai levéltárak, tiszti névtárak, iskolai értesítők, egyetemi almanachok stb.) összeállított prozopografikus információkkal. Ezáltal empirikus alapozást nyer a szakmai karrierek történelmileg változó logikájának kutatása.
1993-ban a Collegium Budapest hathatós segítségével (ahol közel egy évet töltöttem) új típusú helyi iskolai piacok vizsgálatába fogtam. E vizsgálat vezérlő elve az volt, hogy egy-egy városban az összes azonos szintű – s amennyiben ezt a források lehetővé tették, minden szintű –, egymással konkurens intézmény közönsége belekerüljön a felmérésbe. Legelső és legnagyobb ilyen irányú munkám a budapesti középiskolásokra vonatkozott. (Ennek egyik résztémája a jelen könyvben is feldolgozásra került, a Társadalmi mobilitás, reprodukció… című fejezetben.) Itt sikerült több nagy, statisztikailag reprezentatív történelmi minta segítségével (az 1880-as, az 1903–1910-es és az 1923–30-as évekre) mind a gimnáziumok és reáliskolák fiú közönségét, mind a fiú polgárisokat, mind a kereskedelmi középiskolásokat (s a három iskolatípuson belül külön az elsősöket és a végzősöket) egymással szigorúan azonos elemzési szempontok szerint összehasonlítani. Hasonlóan széles körű vizsgálatot egyebütt ugyan nem végeztem, de a szegedi érettségizőkről, a kiskunhalasi és a jászberényi elsősökről és nyolcadikosokról párhuzamos monografikus felvételek készültek. Vidéki kollégáim jóvoltából további munkálatok folynak a szombathelyi, a balassagyarmati, a jászapáti és a miskolci középiskolák diákságáról az 1945 előtti időszakra vonatkozóan. Lengyel és francia kollégák Krakkóban és Bécsben kezdeményeztek párhuzamos kutatásokat, melyek eredményei részben már napvilágot láttak. Tervezés alatt állnak hasonló felvételek a nyugat-szlovákiai középiskolásokról is, egyelőre csak az 1919 előtti korra nézve (Pozsonyban, Nyitrán és Nagyszombaton), valamint Kárpátukrajnában (Munkácson) és Bukovinában (Csernovicben). Ezek a városok népességük nemzetiségi és felekezeti differenciáltsága miatt kerültek kiválasztásra. A folyamatban lévő vagy tervezett kísérleti kutatások fő célja minden esetben a különböző etnikai és kulturális hátterű diákcsoportok rekrutációjának (iskolába kerülési esélyeinek), iskolai magatartásának (lemorzsolódás, tanulmányi kitűnőség, külön tárgyak választása stb.) és esetleg (ha van rá adat) későbbi pályafutásának (a szerzett iskolai képesítések hasznosítási lehetőségeinek) összehasonlítása.
Mindezeket a kutatási irányokat nemcsak azért említettem, hogy kiemeljem eredményeik közlésének hiányát jelen kötet fogyatékosságai között, hanem azért is, mert érthetővé teszik azt a nagyobb társadalomtörténeti problematikát, mely itt közölt munkáim keretét szolgáltatja. A magyar és közép-európai értelmiség szerkezeti változásairól van szó a régi rendszerben meginduló, feudalizmus utáni modernizáció korában. Ebben az értelmezésben az iskolázás történeti szociológiája voltaképpen a térség egész modern értelmiségének és uralkodó elitrétegeinek képzési és reprodukciós mechanizmusaiba nyújt nélkülözhetetlennek tűnő bevezetést.