Patrick Heelan a Galilei-féle
új fizika hermeneutikai aspektusáról
Patrick Heelan, a természettudományok
hermeneutikájának neves művelője, Galileivel foglalkozó tanulmányaiban
az új természettudomány megszületésének hermeneutikai dimenziójára hívja
föl a figyelmet (Heelan 1991: 23–36; 1994: 363–375; 1997: 271–2981). A
kor nagy szellemi vitáinak – így a reformációval kapcsolatos teológiai-vallási
vitáknak s a Galilei-féle új természettudomány által kiváltott vitának
– a középpontjában Heelan szerint alapvetően hermeneutikai jellegű interpretációs
kérdések álltak: azok tartalmunk szerint hermeneutikai vitákként bontakoztak
ki. Luther és a katolikus egyház álláspontja alapvetően egy hermeneutikai
kérdésben, a „Könyv”, a Biblia értelmezésének kérdésében szembesült egymással:
amíg Luther a Bibliát a személyes vallásos élménnyel mint tapasztalattal
kiegészítve önmagában elégséges forrásnak tekintette a világ és Isten megértéséhez,
addig a katolikus egyház – elméleti meggyőződésből, de nyilván hatalmi
igényétől is befolyásoltan – elengedhetetlennek tartotta a bibliai tanítás
megértéséhez és elsajátításához a katolikus tradíciót, mely mindenekelőtt
az egyházatyák műveit s a korábbi zsinatok megállapításait jelentette számára,
s ennek jegyében leértékelte az egyén személyes vallásos tapasztalatát
(Heelan 1994: 365–367).
Heelan ezen megközelítése,
amely végül is a katolikusok és az evangélikusok közötti vita közismert
mozzanatainak hermeneutikai aspektusára hívja föl a figyelmet, akkor válik
igazán izgalmassá, amikor rámutat a vallási viták és az új természettudomány
körüli vita párhuzamos elemeire. Értelmezésében ugyanis az a galileánus
tézis, mely szerint „a természet könyvét a matematika nyelvén írták”, több
mint egyszerűen püthagóreus-platónista metafora: benne a kibontakozóban
lévő új természettudománnyal szorosan összefonódó, alapvetően új hermeneutikai
beállítódás fejeződik ki (Heelan 1994: 364, 370–372, 1997: 274–278). Ha
a katolikusok és a lutheránusok vitája a Biblia értelmezéséről szólt, s
ellentétük az értelmezés és megértés feltételeinek tekintetében rajzolódott
ki – fejtegeti Heelan –, akkor e korban az érdeklődés középpontjába került
egy másik, ugyancsak Istennek tulajdonított mű, a természet megértésének
kérdése. A kor természetkutatói számára a természet egyáltalában nem egyfajta
profán-materialisztikus tárgyként jelent meg, hanem olyan isteni alkotásként,
mely a Bibliához hasonlóan olvasandó és megértendő. Amikor Galilei a természet
saját nyelvéről beszél, s ezzel azt önállóan, a maga szuverén megértési
módja szerint megérthetőnek tekinti, hasonló álláspontot foglal el a természet
vonatkozásában, mint Luther a Biblia tekintetében, csak éppen kitágítja
a hermeneutika módszerét és kibővíti tárgyát: a természetnek mint a teremtett
világ részének megértéséhez a matematika eszközét és a természettudós tapasztalatát
rendeli, s ezzel azt kivonja a Biblia hermeneutikájának köréből. A természet
ily módon a Biblia mellé kerül, a matematikai természettudomány pedig nem
egyszerűen „megismerés”-ként, hanem a természet olvasásának és megértésének
hermeneutikájaként jelenik meg.
Patrick Heelan elemzése
nem csupán azért gyümölcsöző, mert az újkori európai tudomány kifejlődésének
mindeddig rejtve maradt aspektusaira, összefüggéseire világít rá, hozzásegítve
ezáltal annak a modern természettudományos tradíciónak mélyebb megértéséhez,
amely oly markánsan jelen van kultúránkban, hanem azért is, mert lehetővé
teszi a tudományok történetével kapcsolatosan uralkodó sematikus elképzeléseink
differenciálását. Így helytelen az a fölfogás, fejtegeti Heelan, amely
az új tudomány körüli vitákban egyik oldalról a „haladó” előítélet-mentes
protestáns tudomány, másik oldalról a konzervatív katolicizmus harcát látja.
Valójában a szembenállás hermeneutikai jellegű: a kérdés az volt, hogy
a természetet elismerték-e olyan entitásként, amely, mint a teremtés egyik
autentikus könyve, önmagában, a maga – matematikai – hermeneutikája szerint
megérthető, vagy éppen ellenkezőleg: megérthetőségét csak a Biblia autenticitása
mellett tartották elképzelhetőnek. A tekintetben pedig a protestáns Luther
szemben állt a mélyen katolikus meggyőződésű Galileivel (Heelan 1994: 365).
Kopernikusz elméletének
recepciója Kuhnnál és Westmannál
Heelan elemzése, az általa
bevezetett fogalmi keret ugyanakkor hozzásegíthet a kopernikuszi elmélet
recepciójának árnyaltabb megértéséhez is. A magát Kuhn-tanítványnak valló
kiváló Kopernikusz-kutató, Robert Westman részletes esettanulmányokban
foglalkozik azzal, hogy a kopernikuszi elmélet recepciójának közelebbi
története néhány ponton konfliktusba kerül a kopernikuszi fordulat kuhni
interpretációjával (Westman 1975: 79–115; 1994: 79–115). Mindez Westman
számára azt jelzi, hogy a kuhni paradigmafogalom korszakalkotó jelentősége
ellenére sem ad minden vonatkozásban kielégítő fogalmi keretet Kopernikusz
elmélete elfogadásának árnyaltabb tárgyalásához. Amiképpen Westman fogalmaz,
Kuhn az elmélet elfogadásának maszkja mögé rejti el azon lehetséges beállítódások
sokféleségét, amelyeket egy tudományos elmélet relációjában elfoglalhatunk
(Westman 1975: 165). Az egyik ilyen – Westman által is joggal fölrótt –
probléma Kuhnnál a jelen sorok szerzője szerint az a holisztikus kapcsolat,
amelyet Kuhn egy-egy elmélet, illetve paradigma megértése és elfogadása
között föltételez: a kuhni paradigmakoncepciónak elválaszthatatlan részét
képezi ugyanis az a szinte dogmatikus meggyőződés, amely szerint, ha valamit
megértünk, azt egyúttal igaznak is kell elfogadnunk. Illetve megfordítva:
amit nem fogadunk el igazként, azt eleve nem is érthetjük. Mármost joggal
hangsúlyozza ezzel szemben Westman – s a Kopernikusz-recepció kapcsán erre
példát is mutat –, hogy egy elméletet hipotetikusan igaznak fogadhatunk
el, érthetünk és használhatunk anélkül, hogy igazságában meg volnánk győződve,
sőt szélsőséges esetben azt egyenesen hamisnak is tekinthetjük (Westman
1975: 165).
Ez a lehetőség – amely Kuhn
eredeti, „ortodox” paradigmaelméletének kontextusában reprodukálhatatlan,
hiszen lehetőségét ez az elmélet eleve (fogalmilag) kizárja – az egymással
egyébként sok vonatkozásban párhuzamos kuhniánus tudományfölfogás és hermeneutikai
megközelítés lényegi különbségére mutat rá. Hiszen a hermeneutika éppen
a másik megértésének módszere, s mint ilyen, éppen arra irányul, hogy megértsük
a miénktől eltérő álláspontokat, szövegeket, beállítódásokat anélkül, hogy
azokat magunkévá tennénk, s azonosulnánk velük. A hermeneutika mint olyan,
értelmét veszítené, ha föltételeznénk, hogy mondjuk a középkori boszorkányhit
és a vele kapcsolatos szövegek megértésének előfeltétele, vagy megértésének
szükségszerű konzekvenciája a velük való azonosulás, illetve a boszorkányok
létezésére és tevékenységére vonatkozó elképzelések igazként történő elfogadása.
Westman részletesen bemutatja
az általa „Wittenbergi Kör”-ként meghatározott, Melanchton köré szerveződött
természettudós-csillagászok működését, akik anélkül, hogy azt igazként
ismerték volna el, Kopernikusz elméletének szakavatott ismerői, egyetemi
oktatói és tudományos művelői voltak, s akik ennek során egy pillanatig
sem tagadták azt, hogy ez az elmélet jobb magyarázatot nyújt a bolygómozgások
jelenségeire, mint a ptolemaioszi elmélet (Westman 1975: 169–171,?174–181;
Gingerich 1973: 516–520; Moesgard 1973: 117–119). Westman ugyanakkor arra
is rámutat, hogy a kopernikuszi elmélethez „megtérők” nem voltak mindig
a megtérésük tárgyát képező elmélet szakavatott ismerői, megtérésüknek
sokszor tudományon kívüli oka volt: egyszerűen a napközéppontúság eszméje
ragadta meg őket, anélkül, hogy mélyebben ismerték volna azokat a tudományos
kérdéseket és problémákat, amelyekre Kopernikusz elméletével válaszolt,
és foglalkoztak volna az ezekre adott részletes kopernikuszi válasszal.
Kopernikusz elméletének
recepciója hermeneutikai megközelítésben
Westman megáll ezeknek a
kuhniánus tudományelmélet keretében legalábbis nehezen értelmezhető tudománytörténeti
összefüggéseknek a fölmutatásánál. A filozófiai hermeneutika azonban lehetőséget
ad arra, hogy továbblépjünk, s módszerét alkalmazva árnyaljuk a Kopernikusz-recepció
kuhni elbeszélését.
Kuhn tudományos paradigmák
harcáról beszél. Valójában azonban a Wittenbergi Kör esetében nincs szó
ilyen harcról: tagjai egyaránt tanítják Ptolemaiosz, Tycho de Brahe és
Kopernikusz elméletét, s ennek során fölhívják a figyelmet azokra a mozzanatokra,
amelyek tekintetében a lengyel csillagász elmélete a másik kettőnél jobbnak,
hatékonyabbnak bizonyul (Westman 1975: 169–171,?174–181; Gingerich 1973:
516–520; Moesgard 1973: 117–119). Nem a csillagászati elmélet minőségére,
de nem is tapasztalati evidenciákra hivatkoznak, amikor ezt az elméletet
eredményessége ellenére mégis csupán matematikai eszköznek tekintik. Igaz,
a kor antikopernikánus elfogultságát illusztrálandó, általában Luther Kopernikusz-ellenes
asztali beszédét szokás idézni, mely arra az evidenciára hivatkozik, hogy
reggelente látjuk a Nap fölkeltét és esténként lenyugvását. Ez az érv azonban
sem a Wittenbergi Kör tevékenységi területét képező Németország tudományos
életében, sem a Galilei körüli itáliai vitákban – így konkrétan a Bellarmino–Galilei
közötti vitában – nem játszott döntő szerepet (bár Foscarinihez írt nevezetes
levelének végén Bellarmino kétségkívül ezt az érvet is megemlíti – Bellarmino
1902). Az alapvető érvek valójában teológiai-hermeneutikai természetűek
voltak, s Heelan hermeneutikai reprodukciójával összhangban két könyv,
a Biblia és a „természet könyve” értelmezésének viszonyáról szóltak. A
Wittenbergi Kör tagjai teológiai értelemben ortodox lutheránusok voltak,
és a Bibliának minden tekintetben – a természet vonatkozásában is – prioritást
adtak: Galilei fölfogásával szemben az a természet értelmezésében és megértésében
is vezérfonalként szolgált számukra (Westman 1975: 169–171, 174–181). De
hasonló mondható el a Galilei–Bellarmino-vitáról is: itt sem természettudományos
érvek, hanem a hit, a természettudomány és a bibliaértelmezés viszonya
képezte a vita tárgykörét. Ennek során pedig a katolikus Bellarmino a protestáns
Wittenbergi Kör tagjaihoz hasonlóan a Biblia hermeneutikájának prioritását
hangsúlyozta „a természet könyvét a matematika nyelvén írták” hermeneutikai
álláspontot képviselő – ugyancsak katolikus – Galileivel szemben (Bellarmino
1902: 1712). (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy Bellarmino álláspontja
valójában igen differenciált volt, s a neves egyházi személyiség bizonyos
esetekben elfogadhatónak tartotta, hogy „a természet könyve” befolyásolja
a Biblia értelmezését.)
Mai szemmel nézve persze
a wittenbergiek és Bellarmino álláspontja egyenesen abszurdnak, irracionálisnak
– köznyelven szólva: „őrültség”-nek – tűnik. Csakhogy ezen ítélkezésünk
mai, profán világmegértési horizontunk függvényében fogalmazódik meg, amelyet
meghatározó módon formált a hermeneutikai beállítódása tekintetében már
a Galilei-féle fölfogástól is elszakadó, profanizált természettudomány.
Elfogulatlan vizsgálódás nyomán azonban könnyen belátható, hogy egy elmélet
matematikai-kalkulatív sikerességéből egyáltalában nem következik a priori
annak ontológiai igazsága, s ezért a világmegértés egy adott horizontján
belülről igenis racionális lehet egy más megfontolások alapján hitelesnek
tekintett ontológia fényében az egyébként sikeres természettudományos elméletet
csupán eszközként kezelni. Persze, ha elfogadjuk azt, hogy a természet
könyvét a matematika nyelvén írták, akkor a matematikailag szebb, teljesebb,
sikeresebb, harmonikusabb elmélet szükségképpen annak igazságáról fog szólni.
Ám ha valaki nem azonosult ezzel a hermeneutikai beállítódással, akkor
az ő szemszögéből – legalábbis még a 16–17. század fordulóján – értelmesként
jelenhetett meg a kopernikuszi elmélet ontológiai relevanciájával kapcsolatos
szkeptikus álláspont.
Mindezt figyelembe véve
a hermeneutikai és a kuhniánus megközelítési mód egy újabb különbsége tűnik
szemünk elé: a hagyományos fölfogáshoz képest – mely a kopernikánus álláspontot
racionálisnak, az antikopernikánust irracionálisnak tekinti – Kuhn annyiban
hozott újat, hogy a konzervatív-antikopernikánus és a haladó, kopernikánus
álláspont szimmetriáját oly módon állította helyre, hogy a Kopernikuszhoz
való megtérést ugyanúgy nem racionális jellegű eseményként mutatta föl,
mint a konzervatív állásponthoz való ragaszkodást. Ezzel szemben a hermeneutikai
megközelítés előföltevése, hogy mindkét viszonyulás – Kopernikusz elutasítása
és elfogadása – megérthető, s mindkettőben megtalálhatóak az értelmes mozzanatok.
Azaz a hermeneutikai módszer nem azonosul azzal a felvilágosodásig visszavezethető
és Kuhn által is képviselt fölfogással, mely szerint a hit és a vallásos
megtérés már elve valamiféle irracionalitást hordozna magában. A hermeneutika
álláspontjából tekintve nem hitetlen Tamás megtérése volt irracionális
esemény, hanem az lett volna irracionális, ha Tamás azután is hitetlen
marad, miután Jézus föltárta számára sebeit.
A Kopernikusz-recepció hermeneutikai
megközelítése alapján a tudományos paradigmák összemérhetetlenséggel kapcsolatos
kuhni tanítása árnyalható. Így, mint láttuk, Westman gazdag tudománytörténeti
anyaga azt mutatja, hogy Kopernikusz elméletét – mint a bolygómozgásoknak
csillagászati értelemben jobb elméletét – mind a kopernikánusok, mind a
földközéppontúsághoz ragaszkodó, s ebben az értelemben „antikopernikánus”
csillagászok elismerték. Azaz e tekintetben Kopernikusz elmélete összemérhetőnek
bizonyult a ptolemaioszi elmélettel, s nem csupán a Wittenbergi Kör tagjai,
hanem még maga a Galileivel vitatkozó Bellarmino is elfogadta, hogy az
előbbi jobb elmélet az utóbbinál. Úgy tűnik ezért, hogy gyümölcsözőbb és
finomabb fölbontású képet kaphatunk, ha a tudományos paradigma fogalmát
nem értelmezzük oly tágan, hogy ennek nyomán a ptolemaioszi és a kopernikuszi
csillagászati paradigma részévé váljon a Biblia és a „teremtett”, érzéki-tapasztalati
világ viszonyával kapcsolatos hermeneutikai-teológiai álláspont – mert
hiszen a Kopernikusz-recepcióban erről, s nem a kopernikuszi elmélet „jó”
vagy „rossz” voltáról folyt a tulajdonképpeni vita.
Ha ugyanis a tudományos
paradigma e szolidabb, s a kifejezés tulajdonképpeni jelentésének is jobban
megfelelő fogalmával közelítjük meg a dolgot, a jelzett hermeneutikai-teológiai
álláspontok azon különbségében, mely egyik oldalról a wittenbergiek és
Bellarmino, másik oldalról Galilei és a kopernikánusok között állt fönt,
a hermeneutikai horizontok különbözősége jelenik meg. Mint amiképpen már
utaltunk erre, mai szemmel valóban abszurditásnak tűnik egy könyvnek prioritást
adni egy olyan elmélettel szemben, mely a természet megfigyelésével felhalmozódott
ismeretanyag sikeres kalkulatív-racionális földolgozását és értelmezését
adja. Ám mi már a modern európai kultúrkörből tekintünk vissza e vitára:
egy olyan kultúrkörből, melynek hermeneutikai beállítódását, a természethez
való viszonyát döntő módon éppen a profán természettudományos szemléletmód
formálta. Ezen beállítódással szemben a Kopernikusz-recepció korában még
eleven tradícióként élt és hatott a világmegértésnek egy másik módja, mely
számára az tűnt abszurditásnak, hogy a „Szent Könyv”-vel szemben egy profán
elméletnek adjunk prioritást – annak kalkulatív sikeressége alapján – akkor,
amikor az pusztán jól működő matematikai eszközként is kezelhető. Két egymással
összemérhetetlen kultúrkör, illetve az e kultúrkörök által definiált különböző
megértési horizontból következő eltérő hermeneutikai álláspontok vitájáról
volt itt valójában szó: a már fölbomlóban lévő, de még elevenen ható középkori
vallásos tradíció hermeneutikai horizontja állt az egyik oldalon, mely
számára a „Szent Könyv” prioritása vitán fölüli, s a kialakulóban lévő,
a természettudományos-kalkulatív gondolkodás és megértési mód által dominált
modern európai kultúrköré a másikon. S bár mindkét álláspont értelmes volt
a maga horizontján belül, de mivel két egymással összemérhetetlen kultúrkörhöz
tartoztak, szükségképpen összemérhetetlenek voltak egymással.
Ennyiben a Kopernikusz-recepció
hermeneutikai megközelítése részben megvilágítja, részben árnyalja Kuhnnak
az összemérhetetlenséggel és a paradigmaváltással kapcsolatos állításait.
Ha a természettudományos paradigma fogalmát oly átfogóan vesszük, hogy
abba beleértjük a Bibliával kapcsolatos hermeneutikai-teológiai álláspontot
is – amelyben, mint láttuk, a különböző kultúrkörökhöz tartozó eltérő hermeneutikai
beállítódás jelent meg –, akkor a paradigmák összemérhetetlenségét triviálisként
kapjuk vissza (bár ekkor kétségkívül fölmerül a kérdés, hogy mennyiben
jogosult ptolemaioszi és kopernikuszi paradigmáról beszélnünk, hiszen ezek
tárgya nem a Biblia értelmezése, hanem a csillagászat volt, és különbözőségük
egyáltalában nem bibliaértelmezési kérdésekből, hanem az égi körök különböző
– föld-, illetve napközéppontú – elrendezéséből fakadt). Ha viszont finomabb
fölbontást alkalmazunk, s Ptolemaiosz és Kopernikusz elméletét valóban
annak tekintjük, ami – csillagászati, és nem a Biblia státusával és értelmezésével
kapcsolatos hermeneutikai és teológiai elméletnek –, akkor azt kell megállapítanunk,
hogy a csillagászok közösségén belül az eltérő és egymással összemérhetetlen
hermeneutikai horizontok ellenére nagyobbrészt konszenzus alakult ki Kopernikusz
és Ptolemaiosz elméletének viszonyát illetően: azokat összemérve a kor
csillagászainak többsége az előbbinek adott prioritást. A Kopernikusz-recepció
története hermeneutikai megközelítésben éppenséggel azt mutatja, hogy a
csillagászat mint természettudomány olyan tevékenységi területnek bizonyult,
ahol az eltérő ontológiákat követő, eltérő hermeneutikai beállítódások
által meghatározott személyek is megértették egymást, s ugyanazon elméletnek
szakavatott ismerőivé s alkotó művelőivé válhattak.
Az eddigiek nyomán elgondolkodhatunk
azon, hogy Kuhnnak most bírált parttalan paradigmafogalmában vajon nem
a szcientizmus világképe kísért-e, mely az emberi gondolkodás és világmegértés
valamennyi releváns szféráját és tárgykörét a természettudomány – és a
természettudomány tudományfilozófiája – ítélőszéke elé szeretné citálni?
Amikor Kuhn a természettudományos paradigmák fogalmához csatol olyan tényezőket,
amelyek valójában nem a „science” értelmében vett tudományhoz tartoznak
(így a Kopernikusszal kapcsolatos vitában a teológiai álláspontot stb.),
de facto a gondolkodás, illetve a világmegértés más szféráinak és lehetőségeinek
szuverenitását kérdőjelezi meg. Vajon nem volna-e helyesebb arról beszélni,
hogy a metafizika, a filozófia, a művészetek, a vallás, a teológia mint
természettudományon kívüli tényezők intenzíven hathatnak egy-egy tudományos
elméletre vagy paradigmára, illetve a természettudósok elméletválasztására,
minthogy e befolyásoló tényezőket szuverenitásuktól megfosztva a „tudományos
paradigma” parttalan fogalmába olvasztjuk, s azokat ezáltal a tudományhoz
mint „science”-hez rendeljük, annak függvényévé, járulékává tesszük? Ezen
eljárással szemben a filozófiai hermeneutika szerint a tudomány csupán
mozzanata az ember tevékenységének, csupán az ember egyik speciális létformája.
Az ember már mindennemű tudomány előtt rendelkezik világmegértéssel, melyet
mindennapi élete és az a tradíció, az a kultúra formál, melybe beleszületett,
s ez a világmegértés megelőzi és strukturális prioritással bír a tudományos
világmegértéshez képest. A tradíció, a kultúra, melybe a személy beleszületik,
kialakítja hermeneutikai horizontját, s e horizont önállóságának és prioritásának
elismerése a filozófiai hermeneutika alapvető eleme: a hermeneutikai horizont
e felfogásban eredendőbb, önállóbb és szuverénebb annál, hogysem a tudományos
paradigma fogalmába beolvasztva a „science” alkotóelemévé lehetne tenni.
A Kopernikusz-recepció története azt tanúsítja, hogy a tudományok történetének
árnyaltabb és plauzíbilisebb megértéséhez jutunk, ha egy holisztikus, a
tudományos világmegértéshez képest elsőbbséggel bíró elemeket is a tudományos
paradigma fogalmába integráló paradigmafogalom helyett egy szűkebb értelmű,
csupán a valóban „tudományos” elemeket integráló paradigmafogalmat részesítünk
előnyben, s ennek nyomán azt vizsgáljuk, hogy a kulturális környezet, a
hermeneutikai horizont, a vallási és filozófiai meggyőződés, mint természettudományon
kívüli elemek miképpen hathatnak a tudományos elméletalkotásra és az elméletválasztásra
vagy paradigmaváltásra. S megfordítva: a természettudományok diadalmas
előrenyomulása miképpen formálja az újkori európai ember hermeneutikai
horizontját? Persze a félreértések elkerülése végett fontos ennek során
hangsúlyozni, hogy e megközelítésben semmiképpen sem az externalista és
internalista tudománytörténet-fölfogás értelmében vett „külső” és „belső”
szembeállításáról van szó (ami teljesen idegen volna a hermeneutikai szemléletmódtól):
hermeneutikai megközelítésben e most javasolt szűkebb – s a természettudomány
fogalmának adekvátabb módon megfelelő – paradigmafogalom is már eleve olyan
természettudományt föltételez, amely a tradíció részét képezi, s – az eredeti,
kuhni értelemben vett tudományos paradigmához hasonlóan – áthatják a kulturális-gondolkodástörténeti
tényezők; azaz már eleve nem egy sajátos, objektív, semleges nézőpontból,
hanem az adott tradíció kontextusából tekint a világra. A most kifejtett
koncepció nem a természettudományos mozzanatok kulturális meghatározottságával
és a történeti kontextustól való függésével vitatkozik. Csupán annyit állít:
e meghatározottságból önmagában még nem következik, hogy a teológiát, vagy
az emberi gondolkodás és kultúra más mozzanatait – pusztán arra a tényre
alapozva, hogy formálhatják a természettudományt – a természettudományos
paradigma fogalmába integráljuk, s ily módon a tudományos paradigma fogalmát
parttalanná téve „szcientifikáljuk” a kultúra nem szcientikus mozzanatait.
A hermeneutikai módszer
önreflexív jellege és a hermeneutikai kör a természettudomány megértésében
A föntiek összefoglalásaként
megállapíthatjuk tehát, hogy a Kopernikusz-recepció esetében a hermeneutikai
megközelítés, amely a természettudományhoz képest elsőbbséggel bíró hermeneutikai
horizontok részeként próbálja megérteni a természettudományt, úgy mutatja
be annak sokoldalú kulturális meghatározottságát és a tradíciótól való
függését, hogy mégsem relativizálja azt. Sőt láthattuk, ennek során azt
is megmutatja, hogy Kopernikusz elmélete esetében a természet megközelítésének
olyan speciális módozatáról van benne szó, amely lehetővé teszi a világra,
a természetre különböző hermeneutikai horizontokból tekintő tudósok között
a megértést, a kommunikációt; s bizonyos jól meghatározott föltételekkel
a különböző, egymással összemérhetetlen kozmológiai, ontológiai és teológiai
elkötelezettségeket valló kutatók esetében is megadja a lehetőséget az
egymás riválisaként megjelenő elméletek mérlegelésére, összemérésére, s
az elméletek természettudományos értelemben vett „jósága” tekintetében
a konszenzus kialakítására. S ha a hermeneutikai szemlélettől idegen volna
is az, hogy ebből azonnal a tudományfejlődés általános törvényszerűségére
következtessen – ilyen általános törvényszerűségek erőltetése idegen a
filozófiai hermeneutika számára –, a Kopernikusz-recepció e tanulsága mégiscsak
jogosulttá teszi a hipotézist, hogy más tudománytörténeti vizsgálódások
esetén is gyümölcsözővé válhatnak az itt bevezetett fogalmak, amelyeket
persze azután újabb esettanulmányok tovább differenciálhatnak és finomíthatnak.
(Így a hermeneutika szellemében nem zárhatjuk ki azt sem, hogy léteznek
olyan konkrét esetek, amikor a most javasolt körülhatároltabb paradigmafogalom
értelmében is fönnáll a kuhni összemérhetetlenség.)
Mindez pedig újra felidézi
számunkra a hermeneutikai kör és a reflexivitás fogalmát. Kuhn paradigmafogalma
és tudományfejlődés-elmélete a neopozitivista-popperiánus tudománykép hátterével
született meg. Mindazok az „anomáliák”, amelyekkel Kuhn szembesült, csak
a neopozitivista-popperiánus tudománykép hátteréhez viszonyítva ugorhattak
elő. Már eleve szükség volt a tudományoknak egyfajta előzetes értésére,
hogy Kuhnban problémák és kérdések fogalmazódhassanak meg. Kuhn elmélete
mintegy a hermeneutikai kör fokozataként született meg, miután a tárgy
vizsgálata visszahatott annak előzetes megértésére, s átformálta azt. Hasonló
a helyzet Westman esetében: nem véletlen, hogy egy magát kifejezetten Kuhn-tanítványnak
valló tudománytörténész szembesült a kuhniánus Kopernikusz-recepció azon
pontjaival, ahol szükségesnek tűnhet a kuhni kép finomítása. Westman számára
éppen a Kopernikusz-recepció Kuhn-féle interpretációja jelentette a tárgy
azon előzetes értését, amely jegyében immáron új problémák és kérdések
fogalmazódhattak meg a számára. S amikor a Westman által fölvetett problémákat
a hermeneutika eszközeivel próbáljuk meg tárgyalni, a hermeneutikai kör
egy újabb spiráljához jutunk, amely során már sokkal bensőségesebb az így
adódó interpretáció viszonya a kiindulópontot jelentő kuhniánus tudománymegértéshez,
mint a korábbi fázisban. Kuhn elmélete viszonyult a neopozitivista-popperiánus
tudományfölfogáshoz: amíg a hermeneutika esetében – mint láttuk – a kuhni
elmélet árnyalásáról s paradigmafogalmának – bár korlátozott, de integráns
– továbbviteléről volt szó, a kuhni elmélet még inkább tagadólag viszonyult
a neopozitivista-popperiánus tudományképhez (bár a „normál tudomány” fogalmába
már maga Kuhn is beépítette az általa meghaladott tudományfelfogás bizonyos
elemeit).
Martin Eger esettanulmánya
a napneutrínók kutatásáról
Hasonló eredmények adódnak
Martin Egernek, a természettudományok hermeneutikája ismert amerikai képviselőjének
a napneutrínók kutatásával foglalkozó elemzéséből (Eger 1997: 343–367).
Eger azokkal a modern tudásszociológiai, illetve szociálkonstruktivista
irányzatokkal3 vitatkozik, amelyek azt vallják – Eger szavaival –, hogy
a tudományos viták semmiben sem különböznek a jogászok és a politikusok
között folytatott tárgyalásoktól, „röviden: a tudomány politika” és ez
a fölfogás „az egyetlen alternatívája a tudományos objektivizmusnak és
a szcientizmusnak a kultúrában” (Eger 1997: 349). Eger e megközelítési
mód tipikus példájának tartja Collinsnak és Pinchnek a napneutrínók kutatásáról
szóló esettanulmányát, melyet e szerzők egy nagy sikerű monográfiában tettek
közzé (Collins és Pinch 1993).
A csillagok fejlődésével
kapcsolatos elméletek meghatározó részét képezik azok, amelyek a csillagok
belső magjában föltételezett nukleáris folyamatokra vonatkoznak. Ezen elméletek
lényeges föltevése, hogy e belső folyamatokról elsősorban a csillagokból
kiáramló, de empirikusan igen nehezen megragadható neutrínósugárzás segítségével
nyerhetünk információt. Az utóbbi sajátosság következtében a Nap az egyetlen
csillag, amely esetében a magjából származó neutrínókiáramlás vizsgálatára
esélyünk van, s az ilyen vizsgálatok ráadásul igen költségigényesek is.
Továbbá az eddigi kísérletek és megfigyelések jóval gyengébb neutrínósugárzást
mutattak, mint amiképpen az előzetes elméleti megfontolások alapján várható
volt, s ezek tekintetében is igen nagy különbségek voltak a különböző kutatócsoportok
által közzétett beszámolókban. A költséges megfigyelések pedig óhatatlanul
a támogatások elosztásáért folytatott éles harchoz vezetnek, míg a bizonytalan
eredmények tág teret adnak az interpretációs vitáknak, valamint annak,
hogy a forrásokért folytatott harcban egy-egy csoport saját eredményeinek
hitelesebb és gyümölcsözőbb – s esetleg katonai vagy ipari szempontból
hasznosíthatóbb – volta mellett érvelve próbáljon előnyösebb pozícióba
kerülni, és a többi csoport beszámolóinak, interpretációinak adekvát voltát
kétségbe vonva azok lehetőségeit gyengíteni.
Martin Eger a hermeneutika
eszközeivel közelít e tárgykörhöz, s amellett érvel, hogy mindezen szoros
konnotációk ellenére a napneutrínók kutatása nem oldódik föl teljesen a
csoportérdekekben, illetve a rivális csoportok befolyásért folytatott harcában,
s nincs igaza azoknak az interpretációknak, melyek szerint a tudományos
viták csoportérdekek tudományos nyelvezetbe bújtatott egyeztetéseivé alakulnak
át. Eger szerint a bizonytalan eredmények és a finanszírozással kapcsolatos
súlyos érdekkülönbségek ellenére a kutatás alapjában megmarad a természeti
tárgy megismerésére és megértésére irányuló tevékenységként, melynek során
a kutatók – esetleg saját pozíciójuk gyengülése ellenére is – képesek elfogadni
más csoportok érveit és eredményeit.
Így amikor az első kísérletek
arra utaltak, hogy jóval kevesebb neutrínó mutatható ki, mint amit elméletileg
vártak, Collins és Pinch szerint a kutatók egyszerűen „kidobták” elméletük
releváns részeit, hogy ily módon mentsék meg magukat a kísérletek eredménytelenségéből
származó presztízsveszteségtől. Collins és Pinch interpretációjában ennek
nyomán a tudományos viták valójában „tárgyalások” voltak arról, hogy miképpen
rendezhető át, vagy miképpen cserélhető le az elmélet oly módon, hogy a
tudomány – és így az azt gyakorló tudósok – presztízse megmaradhasson (Eger
1997: 349).
Eger szerint – s a tárgykör
részletes elemzésével ennek bizonyítására törekszik – a hermeneutika Collins
és Pinch elnagyolt és durva interpretációjával szemben finomabb, árnyaltabb
megközelítésre képes, melynek során kiderül, hogy egyáltalán nem úgy történnek
a dolgok, amiként azt Collins és Pinch a maguk interpretációiban érteni
vélik és visszaadják. A kísérletekhez szükséges anyagi források megszerzéséhez
és azok megszervezéséhez valóban tárgyalásokra volt szükség: ami e vonatkozásban
lezajlott (s zajlik), valóban szociológia és politika. Ám a kísérletek
tényleges lebonyolításában, az eredmények leírásában és földolgozásában
másról volt szó. A helyzet hasonló – állítja Eger a természettudományok
hermeneutikája másik ismert amerikai képviselőjének, Robert Crease-nek
a párhuzamára hivatkozva –, mint a színházban, ahol megkülönböztetendők
a színrevitel és az előadás történései (Crease 1993, 1996).
Míg a színrevitel
során tárgyalásokról, pénzügyi, hatalmi és más egyeztetésekről, a színészek
megnyeréséről stb. van szó, egészen más dolog, s egészen más kritériumok
alapján ítélendő meg maga a színházi előadás. Hasonlóképpen meg kell különböztetnünk
a tudományos kísérlet megszervezése, „színrevitele” során történteket –
állítja Eger – a kísérlet valóságos lebonyolítása során történtektől (beleértve
ezekbe a szűkebb értelemben vett kísérlet során történteken túl azokat
a tudományos diszkussziókat is, amelyek a kísérleti események tudományos
földolgozása közben bontakoznak ki). Eger szerint a kísérletek történései,
azok regisztrálása és tudományos megvitatása során egy hermeneutikai körnek
lehetünk tanúi, ahol a kérdésföltevésnek és a tárgy megértésére irányuló
szándékunknak már eleve előfeltétele a tárgy egyfajta – heideggeri értelemben
vett – előzetes értése. A Nap magjában lezajló folyamatok megértéséhez
szükségünk van a neutrínó megértésére, de a neutrínó megértéséhez egy adott
mértékig már értenünk kell azt, ami a Napban történik. Elkerülhetetlen
volt, hogy a tárgyról a kutatóknak már előzetes elképzelései legyenek,
hiszen a kérdések és a kérdések által motivált kísérletek programja csak
ezen előzetes megértés kontextusában fogalmazódhatott meg (Eger 1997: 349–354).
E reprodukcióban a kísérletek
eredményeinek és az előzetes elképzeléseknek a szembesítése a tárgy hermeneutikai
körben történő megértésének természetes mozzanataként jelenik meg. Elnagyolt
ezért az a kép – állítja Eger –, mely szerint a várttól eltérő kísérleti
eredmények hatására a kutatók a Napra vonatkozó korábbi elképzelések releváns
részeitől azonnal megszabadultak volna: valójában itt hermeneutikai diskurzus
alakult ki a kutatók között – de egyúttal mintegy a kutatás és a természet
relációjában is –, amennyiben az eredeti elmélet bizonyos részeinek próbálgatásszerű
korrekciójára, kicserélésére, majd ezek alapján megszervezett újabb kísérletekre
került sor, melynek során fokozatosan árnyalódott, módosult és elmélyült
a tárgy előzetes ismerete és megértése. S ha a politika, az egyéni és csoportérdekek
befolyásolják is e tudományos vitákat, Eger reprodukciójában azok lényegük
szerint mégiscsak a most bemutatott hermeneutikai kör mozzanatai, s nem
„érdekegyeztetések” (Eger 1997: 354–358). Így – vonja le a következtetést
Eger –, amikor a szociálkonstruktivizmus radikális irányzatai a tudományos
diskurzust a „tárgyalás” politikai töltetű kategóriájának fogalma alá rendelik,
eleve tendenciózusan és inkorrekt módon járnak el: helyesebb, ha az elméletek
és az elméletek alapján megtervezett kísérletek eredményeinek szembesítését,
valamint a különböző álláspontot képviselő tudósközösségek közötti tudományos
vitákat a kutatás egyfajta módon előzetesen is értett tárgyának megismerésére
és megértésére irányuló hermeneutikai körként értelmezzük (Eger 1997: 358–361).
Eger hermeneutikai fogalmakkal
dolgozó elemzése tehát elutasítja a szcientizmust és a tudományos objektivizmust,
hiszen a tudományos elméletet-alkotást egy olyan hermeneutikai folyamat
részének tekinti, amelyben meghatározó szerepe van a szubjektum előzetes
megértésének, s amelynek során nem „objektív” ismeret, hanem a szubjektum
hermeneutikai horizontján belüli, a tradíció által determinált megértés
konstituálódik. Ugyanakkor Eger megőrzi a természettudománynak, mint egy
sajátos világmegértési módnak tisztán politikává vagy szociológiává föl
nem oldható szuverenitását, s így meghaladja az elemzése elején kritikailag
megemlített két pólus hamis dichotómiáját.
Összegzés
Az utóbbi évtizedek tudományfilozófiája
egyre inkább kiszélesítette a természettudományok megértésének horizontját.
Kuhn nyomán fontos szerep jutott a természettudományok megértésében a tudománytörténetnek,
s tarthatatlanná vált a téren és időn kívüli örök érvényű racionalitást
követő, szigorúan objektív természettudomány mítosza. A Kuhn nyomán előtérbe
kerülő tudományfilozófiai irányzatok – így a tudásszociológia, a szociálkonstruktivizmus
stb. – új mozzanatokra, tényezőkre hívták föl a figyelmet a természettudomány
működésében, s nemcsak általában, filozófiai szinten, hanem konkrét esettanulmányok
formájában is hozzájárultak a tudománnyal kapcsolatos képünk differenciálásához.
Ugyanakkor ezzel párhuzamosan elmosódottá, bizonytalanná vált a természettudomány
relatív szuverenitásának fölmutatása – sőt egyes szélsőséges álláspontok
a jogos szociológiai megközelítést túlértékelve, a tudományt teljesen a
szociológiában föloldva egyenesen tagadták is azt. Másrészről ugyancsak
az utóbbi évtizedekben a hagyományos történelemtudományi-filológiai, illetve
a humán tudományok eszközeivel dolgozó tudománytörténet-kutatás nagy mennyiségű
értékes anyagot tárt föl a természettudományok történetéről, s ennek értelmezésére
a kurrens tudományfilozófiai irányzatok – így Kuhn elmélete vagy a tudásszociológia
önmagában – nem mindig tűntek elégségesnek vagy elegendőnek.
Talán nem túlzunk, ha azt
állítjuk, hogy – éppen a gazdag és sokrétű tudományfilozófiai és tudománytörténeti
eredmények nyomán – új szintézis lehetősége és szükségessége rajzolódik
ki. A fönti esettanulmányok arra utalnak, hogy a természettudomány hermeneutikai
megközelítése megadhatja ezen új szintézis filozófiai hátterét – vagy legalábbis
relevenás módon hozzájárulhat ahhoz.
Hivatkozott irodalom
Bellarmino levele Foscarinihez
(1902): In Le Opere di Galileo Galilei. Edizione Nazionale, XII. Firenze.
Collins, H. M. és T. Pinch
(1993): The Golem. Cambridge: Cambridge University Press.
Crease, Robert (1993): The
Play of Nature: Experimentation as Performance. Bloomington: Indiana University
Press.
Crease, Robert (1996): Responsive
Order: „The Phenomenology of Dramatic and Scientific Performance”. In International
Society for Hermeneutics and Science. Meeting at the University of Stony
Brook. New York, jún. 21–23. (Előadás és kézirat)
Eger, Martin (1997): Achievements
of the Hermeneutic-phenomenological Approach to the Natural Science. In
Man and World. An International Philosophical Review. 30/3.
Gingerich, O. (1973): From
Copernicus to Kepler: Heliocentrism as Model and as Reality. In Proceedings
of the American Philosophical Society, 117: 516–520.
Heelan, Parick A. (1991):
Hermeneutical Philosophy and the History of Science. In Nature and Scientific
Method. William Wallace Festschrift. Daniel Dahlstrom (szerk.). Catholic
University of America Press.
Heelan, Parick A. (1994):
Galileo, Luther, and the Hermeneutics of Natural Science. In The Question
of Hermeneutics. T. J. Stapleton (szerk.). Kluwer Academic Publisher.
Heelan, Parick A. (1997):
Why a Hermeneutical Philsophy of Natural Sciences? In Man and World. An
International Philosophical Review. 30(3): July.
Moesgard, Kristian P. (1973):
How Copernicanism Took Root in Denmark and Norway. In The Reception of
Copernicus’ Heliocentric Theory. J. Dobrzycki (szerk.). Dordrecht: Reidel.
Vekerdi László (1998): Így
élt Galilei. Budapest: Tipotex.
Westman, Robert S. (1975):
The Melanchthon Circle, Rheticus, and the Wittenberg Interpretation of
the Copernican Theory. In Isis, (66)2.
Westman, Robert S. (1994):
Two Culture or One? A Second Look at Kuhn’s. The Copernican Revolution.
In Isis, (85)1.
Jegyzetek
* A szerző ezúton mond köszönetet
az OTKA-nak, mely a „Természettudomány és hermeneutika” című OTKA-kutatás
keretében, a T 025406 OTKA-számon támogatta a jelen tanulmány megszületését.
1 A Galilieivel foglalkozó
rész: 274–278. o.
2 A levél részletes magyar
nyelvű ismertetését lásd Vekerdi (1998: 201–202).
3 „A szociológia és a szociológiaorientált
természettudomány-történet egy bizonyos, ma virágzó szegmense, mely olyan
írókat foglal magában, mint Harry Collins, Trevor Pinch, Steve Shapin,
Simon Schaffer, Karin Knorr Cetina, David Bloor, Steve Woolgar and Bruno
Latour” – Eger 1997: 344.
vissza
|