Az orvosi hivatás egyik
meghatározó momentuma a páciens önfeltárulkozása. A titok részesévé vált
orvos nincs könnyű helyzetben, kiváltképp manapság. A társadalmi titkolózás
által jelentősen megnövelt súlyú emberi titkok közlése alapvető közösséget
teremt a titkok forrása és a beavatott: a páciens és az orvos között. Keveset
írnak azonban arról, hogy a páciens titkainak birtoklása milyen súlyú terhet
jelent az orvos számára. Holott a testi-lelki titkok évek alatt felgyűlő
sokasága mélyen érinti, és szükségképp mindegyre formálja magát a gyógyító
személyt is. A gyomorfekélyes orvos fekélyes betege panaszait alighanem
mindenki másnál nagyobb megértéssel tudja kezelni, hiszen valamennyi panasz
ismerősként hangzik számára, s az érzelmi azonosulás eleve mélyebb megértését
garantálja a konkrét fájdalmaknak, életvitelnek és panaszoknak.
Valójában, így vagy úgy,
minden orvos sérült – hiszen ha nem így lenne, nyilván más pályát választott
volna magának. Aszklepiosz, a görög mitológia gyógyító istene is sánta
volt, és botra támaszkodva járt.
Negyedszázados orvosi praxisom
során ugyanazt észlelhettem, mint kollégáim. Pusztán orvos mivoltom a titkok
edényévé avatott, a beteg bizalmának letéteményese, titkainak kezelője
lettem. A pszichiátriai pálya még ezen felül is további próbatételeket
jelent minden praktizáló orvos számára. A társadalmilag negatív megítélésű
élettények vagy bűnné minősített betegségek, devianciák rendre a titkok
leplének védelmébe kényszerülnek, viselésük igen nehéz. Az elmebetegségek
vagy szexuális devianciák, az alkoholizmus vagy a drogfüggőség, a HIV-pozitivitás
törvényi szankcionálása vagy szégyen általi sújtottsága nemritkán erősen
hátráltatja e bajok gyökereinek feltárását. Személyes énünket amúgy is
elhallgatások, titkok sokaságával védjük; amit magunkról közreadunk, az
jórészt nem egyéb, mint egy nem létező, ám mások által akceptálható avagy
vágyott önkép. A valós dolgok többnyire latensek maradnak, emberi lényegünk
önmagunk elől is rejtett. Érthető, ha ezek kényszerű feltárása a meztelenség
kiszolgáltatott érzését kelti, megriaszt és félelemmel tölt el. A közösségi
megítélés enyhébb volta ugyanakkor gyakran igen nagy segítséget nyújthat.
Nemrég az egyik volt amerikai elnök felesége a nyilvánosság előtt megvallotta,
hogy alkoholista, ezáltal sok millió honfitársának könnyítve meg a probléma
nyíltabb kezelését. A homoszexualitás vállalása a Meleg Büszkeség Napját
(The Day of Gay Pride Parade) követően úgyszintén érezhetően nyíltabb lett.
Ideális esetben az orvosi
titoktartás feltétel nélküli kell, hogy legyen – kiváltképp a már említett,
társadalmilag elítélt betegségek gyógyítói körében. Az orvos azonban biztosítótársaságok
által fizetett alkalmazott, aki szigorú törvényes korlátok közt végzi a
dolgát, hatósági funkciókkal felruházva és megterhelve. Ráadásul a betegségek
komplex gyógyításánál kollégák, nővérek és asszisztensek hadára támaszkodik,
nap mint nap velük is tudatva betegeinek legszemélyesebb adatait. A gyógyításra
jelentkező beteg már az első pillanattól fogva bizalmas adatai kiszolgáltatására
kényszerül, és biztosítottként alig van mód anonim gyógyítására. Kórelőzményi
adatait, „vallomását” – amely nemegyszer törvény által szankcionált tényeket
is tartalmazhat – rögvest „aktákban” rögzítik. A titkok archiválása, nyilvántartása,
a számítógépes rendszerből való tetszőleges előhívhatósága, bűnügyi, hatósági
felhasználhatósága úgyszintén bizalmas közléseinek korlátozására késztetheti
a beteget. A drogos betegek többsége joggal tart ettől, és az ellenkezőjéről
alig győzhető meg. A szakrendelői gyakorlatban szinte mindennapos, hogy
a rendőrség „a látókörébe került” személyekről orvosi tájékoztatást követel,
s ma már számos cég teszi munkahelyi alkalmazás előfeltételévé a negatív
pszichiátriai előéletet, arra kényszerítve a munkavállalót, hogy a pszichiátriai
gondozótól igazolást kérjen az obligát szöveggel: „pszichiátriai nyilvántartásunkban
nem szerepel”. A szomszédja által a gyámhatóságnak bejelentett gyanútlan
polgár ügyében – orvosi kezdeményezés nélkül! – nem egy gyámhatóság kísérelt
meg kritikátlanul elmekórtani vizsgálatot kérni, megállapítandó, hogy az
illető „nem szenved-e cselekvőképességet kizáró elmeállapotban”. Ám az
orvosi titkot olykor – igencsak kétes eszközökkel – belülről is intézményesíteni
próbálják… A nyolcvanas évek elején az egyik hazai, igazságügyi pszichiátriai
intézetből távozva titoktartási kötelezettséget írattak alá velem, amely
nyilván nem a betegek érdekvédelmét kívánta fokozni – sokkal inkább az
intézmény sanyarú belviszonyait homályban tartani. Egy közkórházi kolléga,
miután tudomására jutott, hogy az általa gyógykezelt beteg heroinista,
erről haladéktalanul jelentést tett a rendőrségnek. Máskor a fájdalmas
titkok, a bizalmas panaszok iránti teljes érdektelenség döbbentheti meg
a beteget… Egy budapesti közkórházban elmebetegség gyanúja miatt hívtak
konzíliumba egy látszólag minden ok nélkül síró, idős asszonyhoz. Kérdésemre:
miért sír, azt felelte: otthon pár napja meghalt a férje. És miért nem
mondta el ezt az orvosának? – kérdeztem. „Itt erre senki sem kíváncsi”
– hangzott a válasz… Sok esetben a család, a hozzátartozók sem kíméletesebbek,
magától értődőnek veszik, hogy felnőtt rokonuk orvosra bízott titkait megtudhassák.
A kórházi pszichiátriai kezelés után az osztályok hivatalból értesítik
a pszichiátriai szakrendelőt – anélkül, hogy erre a beteg előzőleg felhatalmazást
adott volna. Az intézményesített egészségügy számára ez a gyakorlat nyilvánvaló
előnyökkel jár – de vajon ki képviseli a páciens érdekeit?
Márpedig annak szolgálata
az ideális orvoslét valódi rendeltetése volna… Elvégre a bizalomkeltő hozzáértés
s a gyógyító etikus magatartása – melynek elvben feltétel nélkülinek kellene
lennie! – az alapja az egész orvos-beteg kapcsolatnak. A bizalommal feltárt
betegségtörténetet s a hozzá kötődő élettényeket feltétlenül titokban kell
tartani, kizárólag a beteg személyes javát szem előtt tartva s a megelőlegezett
bizalmat gondosan ápolva – hisz e nélkül az orvosi hivatás humán oldala
csak még további veszteségeket szenvedhet. Az íratlan szerződést pedig,
amely éppen e bizalom alapján orvos és beteg közt egyszer létrejött, utólag
nem lehet fölmondani…
„A bűntudat titkot termel…”
Kövér Anikó pszichológus
Régóta pszichoterápiát „művelő”
pszichológusként jól teszem, ha néha arra is gondolok, hogy már torzít
a szemüvegem, amelyen keresztül az emberek világát szemlélem. Ez óhatatlanul
így van, hiszen napi sok órában „problémás” személyiségekkel foglalkozom.
Számomra a világ legtermészetesebb
dolga, hogy az emberek félnek, szoronganak, bűntudatuk van, kisebbségi
érzésekkel küzdenek, gyűlölnek, szeretnek, megcsalnak, elárulnak, gyászolnak,
öngyilkosságra, netán perverz dolgokra gondolnak… Vagy éppen frigidek,
impotensek, gátlásosak, „nem elég jó nők”, „nem elég jó férfiak”… És persze
titkokat hordoznak, mert hisz’ mindannyian úgy vélik: „mások”, a „normális”
emberek nem küzdenek hasonló problémákkal – vagy ha mégis, úgy könnyedén
megbirkóznak velük, és boldogan élnek tovább, amíg meg nem halnak.
Némi töprengés után az emberi
titkokat három csoportba rendeztem – kizárólag alkalmi használatra, a „tárgyalhatóság
érdekében”. (Ismét csak „torzító szemüvegem” hatásának tudható be, ha nem
egyforma részletességgel írok róluk, bár mindhárom „típust” egyaránt fontosnak
tekintem.) Ezek az általam – kissé önkényesen – alkotott csoportok a következők:
1. „intimitástitkok”, 2. „bűntudattitkok” és 3. „foglalkozástitkok”.
Az intimitástitkok a legkedveltebbek,
mivel azokat két (vagy tetszőleges számú) beavatott anélkül birtokolhatja,
hogy másoknak ártana velük. Az efféle titkok nem okoznak rossz érzést senkinek,
viszont jólesően erősítik két (vagy több) ember összetartozás-élményét.
Ilyen a karácsonyi ajándékozás
körüli, némely családban már-már követhetetlen titkolózásdömping…
Vagy amikor büszkén bezsebeljük
a nagyi dicséretét otthonunk „csodás” rendjéért, s csak mi tudjuk, hogy
ha egy szekrényt kinyitna, koszos ruhák zúdulnának a nyakába tonnaszám…
Vagy amikor a nászutunkról
készült fényképeket – videókat – megmutatjuk, és eszünk ágában sincs arról
mesélni, mit is csináltunk abban a kilátótoronyban, csupán a táj szépségeiről
lelkendezünk…
Nem sorolom tovább, mivel
a legtöbbünknek remélhetőleg tucatszám vannak – sőt kell is, hogy legyenek
– efféle „titkai”. Akinek pedig nincs, az szinte biztosan hajlamos a fent
említett második típus: a bűntudattitok hordozására. Hiszen az intimitástitkok
hiánya azt jelzi, hogy nincsenek, és nem is igen voltak biztonságos, elfogadást,
melegséget nyújtó kapcsolatai a „titokhordozónak”, csupán kötődései, melyek
nem voltak méltóak igazi bizalomra.
A bűntudattitkok érzékeltetésére
– melyekkel viszont már jócskán akad dolga egy pszichológusnak! – legjobb
talán, ha kölcsönveszek egy idézetet John Steinbeck Édentől keletre c.
regényéből.
(Lee, a bölcs kínai mondja:)
A legnagyobb rémület, ami
egy gyermek szívét marcangolhatja, hogy: nem szeretik! A pokoltól sem fél
annyira, mint attól, hogy visszalökik, elutasítják. Azt hiszem, nincs ember
a világon, aki kisebb-nagyobb mértékben ne érezte volna a visszautasítás
gyötrelmét. A mellőzés haragot szül, a harag valami bűnt a mellőzés megbosszulására,
a bűn pedig bűntudattal jár – íme, az emberiség története! Azt hiszem,
ha a visszautasítást, a mellőzést ki lehetne küszöbölni, az ember természete
is megváltoznék. Bizonyára kevesebb bolond szaladgálna köztünk. És szívem
mélyén abban is biztos vagyok, hogy nem lenne szükség annyi börtönre. Így
hát minden itt van a kezdet, az indulásunk körül. Egy gyermektől megtagadják
a szeretetet, amely után sóvárog; erre megrúgja a macskát, s ezzel máris
titkos bűnt rejteget. Egy másik gyermek pénzt lop, hogy meg tudja vásárolni
a szeretetet, a harmadik meghódítja a világot, és megint csak bűn és bosszú
és újabb bűn. Az ember az egyetlen bűntudatos állat.
Márpedig a bűntudat titkot
termel.
A szerencsések titkaik jó
részét „kinövik”; azok évek múltán elévülnek vagy elfelejtődnek. Ha mégsem,
akkor később „kis színesként” mesélnek róluk szüleiknek, barátaiknak, szerelmüknek,
munkatársaiknak – bizalmas vagy kevésbé bizalmas – beszélgetések, emlékidézések
során. Hiszen mire felnövünk (van, akinek ez sosem sikerül…), annyi mindenről
kiderül, hogy mások is éppen így voltak, így vannak ezzel!
A kevésbé szerencsések,
akik a kamaszkor után is hordozzák „szörnyű” titkaikat, megpróbálnak bulvárlapok,
filmek, könyvek, szakkönyvek, internet stb. segítségével tájékozódni: hogy
miként is vannak mindezzel mások. Ez azonban aligha segíthet, hiszen az
alaphelyzet, hogy titkát illetően senkiben sem bízhat, ettől még szomorú
tény marad.
Néhányan közülük eljutnak
egy pszichológushoz…
Azt hiszem, meglepően kevés
az olyan titok, ami tényleg titok tud maradni! Valahogy úgy vagyunk ezzel,
mint amikor egy kényes helyzetben hazugságra kényszerülünk… Magára a helyzetre
évek, sőt évtizedek múltán is tisztán emlékszünk, de arra már nem, hogy
a bennünk felmerülő hazugságok közül végül is melyiket „alkalmaztuk”. Csak
az marad meg bennünk – de az kristálytisztán! –, hogy hazugságunkat minek
a leplezésére szántuk. Titkaink folytonos őrzése temérdek energiát követel
tőlünk, ami előbb-utóbb lebukáshoz vezet, mert belefáradunk abba, hogy
nem mi birtokoljuk a titkot – hanem az minket.
Ilyen, egész családokat
megterhelő „titok”, ha a gyerek elől sok éven át elhallgatják, hogy valójában
örökbefogadott.
Vagy ha mindenki úgy tesz,
mintha a szeretett családtag nem is a rák végső stádiumában lenne.
Vagy mintha nem sejtené
senki, hogy a család valamely tagja homoszexuális.
Vagy ha a gyerek úgy tudja:
meghalt az apja, miközben egy másik városban, földrészen éli világát.
Vagy ha az anya nem hajlandó
tudomásul venni, hogy új férje bizony molesztálja előző házasságából való,
serdülő lányát.
A példákat hosszan lehetne
sorolni (ahány család, annyiféle titok), de talán ennyiből is érzékelhető,
mire gondolok.
Ezekről a „nagy” titkokról
legtöbbször kiderül, hogy már régóta közösek, csak éppen mindenki azt hiszi
a másikról vagy magáról, hogy nem bírná elviselni nyílt lelepleződésüket.
A mindenkori gyerekek pedig, akik persze szintén korosodnak – a kamaszkori
heves, lázadó korszakot kivéve –, maguk is hajlamosak betartani e hallgatólagos
játékszabályokat. Annál inkább, mivel egy családban igen nehéz megteremteni
az új, immár titok nélküli egyensúlyt.
De a nem családhoz kötődő
titkok sem kevésbé megterhelők.
Máig emlékszem annak a fiatalembernek
a kálváriájára, aki a munkahelyén sok éven át eltitkolta zsidó származását.
Lehetetlen helyzetek sorát kellett átélnie. Kollégái gyanútlanul „zsidóztak”
jelenlétében, ő meg ilyenkor csak bambán vigyorgott, holott legszívesebben
behúzott volna nekik egyet – és persze rendesen utálta magát a gyávaságáért…
Családja előtt meg azt titkolta, hogy „remek” munkahelyén miért nem érzi
jól magát, mélyen szégyellve előttük, hogy nem meri vállalni zsidóságát.
Talán szerencsém volt, hogy munkám során eddig nem találkoztam olyan titokkal,
ami tényleg „feladja a leckét”. Olyasmire gondolok, hogy egy kliens netán
gyilkosságot követett el, de ennek titkát egyedül velem, a terapeutával
hajlandó megosztani… Így hát még mindig hihetem, hogy egy ember életében
a bűntudat-titkok tartós (!) viselése egyáltalán nem szükségszerű, és meglétük
csupán arra vall, hogy a titokhordozó rosszul sáfárkodik az emberi kapcsolatokban
rejlő fantasztikus lehetőségekkel – persze, többnyire önhibáján kívül…
Foglalkozástitkok alatt
olyan titkokat értek, melyekkel munkája során mindenkinek meg kell tanulnia
bánni ahhoz, hogy a dolgát jól végezhesse. A foglalkozástitkok birtokosa
lehet kém – velük szerencsére még csak regényekben, filmekben találkoztam
–, politikus, lelkész, üzletember, orvos, ügyvéd, vagy éppen pszichológus…
Nekünk, ez utóbbiaknak,
az a legtisztább helyzet, ha egy független rendelőben végezzük munkánkat
a bennünket önként választó klienssel. Ilyenkor titoktartási kötelezettségünk
nyilvánvaló, s azt nem is oly nehéz megtartani, hiszen ügyvédi szóhasználattal
élve: „a kliens érdeke a legfontosabb”. Ha azután elvisszük egy kollégánkhoz
szupervízióra az esetet, mindkettőnk számára evidens, hogy a páciens neve
és konkrét adatai említése nélkül dolgozunk. Arról nem szólva, hogy az
így beavatott kollégára is éppúgy érvényes a titoktartási kötelezettség.
Valahány kliensünk élete,
problémái agyunkban egy „csőben” vannak elraktározva, amelybe csak olyankor
nézünk bele, amikor vele dolgozunk. Ez aránylag hamar megtanulható. Jóval
kényesebb a helyzet, ha olyan szervezetben végzünk tanácsadást és – ritkábban
– pszichoterápiát, ahol az alkalmazó azért fizet bennünket, hogy a szervezet
néhány, vagy akár összes tagjának nyújtsunk rendszeres szolgáltatást. Ilyenkor,
sajnos, már kevésbé egyértelmű, hogy a „kliens érdeke a legfontosabb”,
s a titoktartás is számos nehézségbe ütközhet. Gyermekotthoni pszichológusként
például rendszeresen foglalkoztam azokkal a gyerekekkel, kamaszokkal és
nagykorúakkal, akik érdemesnek tartottak bizalmukra. Meg kell mondanom:
meglepően kevesen voltak – s még azok is jó párszor kipróbáltak, mielőtt
elhitték, hogy tényleg képes vagyok tartani a számat… Nemegyszer előfordult
például, hogy egy-egy konfliktus több résztvevője is igénybe vette „szolgáltatásaimat”.
Ilyenkor ember legyen a talpán, aki a klasszikus, „csöves” módszert maradéktalanul
érvényesíteni tudja. Azaz minduntalan keveredhet, hogy mikor melyik „csőbe”
is kell belenézni.
Nem ritkák az olyan helyzetek
sem, amikor komoly ütközés támad egy-egy „kliensem” és az intézmény érdekei
között. Igencsak megizzadtam például, amikor egy utógondozott, gyermekotthoni
kliensem – hetekig tartó tusakodás után – egy kirívóan súlyos lopáseset
titkát osztotta meg velem. Szerencsémre már viszonylag érett, nagykorú
ember volt, akit testvére – maga az elkövető – avatott be e valóban nehezen
emészthető titokba, feloldozást, megkönnyebbülést remélve. Ezt azonban
kliensem nem volt képes megadni neki, viszont elárulni sem akarta, hiszen
a testvére sorsáról volt szó. Közben a megkárosított mind nagyobb bajba
került, mert neki kellett bizonygatnia ártatlanságát az eltűnt pénzzel
kapcsolatban – és persze nem hitt neki senki… Már kilátásba helyezték az
eset bűnügyi nyomozását, s az intézet zengett a találgatásoktól… A megoldás
végül a legkevésbé rajtam, inkább érett kliensem tapintatán és találékonyságán
múlott.
Bevallom: kevés dolgot utálok
annyira, mint pszichológiai „szakvéleményeket” írni! Ezzel a kijelentéssel,
persze, nem saját érzelmi életemmel akarom traktálni az olvasót, csupán
a foglalkozástitkok egy újabb kétes alfaja jutott az eszembe. Muszáj szenvednem
velük, amióta csak a szakmában vagyok. Dolgoztam pszichiátriai osztályon,
nevelési tanácsadókban, kriminálpszichológusként, gyermekotthonokban, és
mindenütt fejtörést okozott, hogy megbízóim, e szakvélemények megrendelői
vajon miféle emberek lehetnek, s hogyan olvassák majd, amit a páciensről
írok… Így születtek sorra a csak „maszkoló”, a lényegről mit sem, avagy
csak érintőlegesen szóló „pszichológiai vélemények”, csupa hangzatos és
semmitmondó szakkifejezéssel teletűzdelve… Ezekkel, ha sokra nem is mentek,
legalább nem tudtak visszaélni a gyámhivatalok, bíróságok, iskolák és leszázalékoló
bizottságok döntnökei s az ilyen-olyan munkahelyi vezetők – ha történetesen
„kockafejűek” voltak… (Elnézést a nem kockafejűektől!)
Jóval a személyiségi jogok
védelmének üdvözlendő megjelenése előtt – vagyis még az „átkosban” – saját
gyakorlatomban bevezettem azt a módszert, hogy a klienssel (vagy gondviselőjével)
előbb elolvastatom az általam írt véleményt, hogy megbeszélhessük a kritikus
részeket, amelyek netalán rosszuleshetnek neki. Ilyenkor, persze, lehetőleg
meg is indoklom álláspontomat, s ha meggyőznek jogosságáról, úgy eseti
korrekciókra is kész vagyok.
Nem hiszem, hogy él a Földön
ember, aki ne szenvedte volna már el titkának elárultatását! Valamilyen
kínos titokbotrányba így vagy úgy, előbb-utóbb mindannyian belekeveredünk.
Legtöbbször még gyerekként, hisz’ a felnőtteknek mindig is „magasabb szempontjaik”
vannak, és „rettentő” felelősségnek érzik a gyereknevelést – a gyermekkori
intimitás- és bűntudattitkok pedig jóval törékenyebbek és kevesebbet nyomnak
a latban, mint a felnőtt világ e kényszerítő „magasabb szempontjai”. (Például
a felnőttek által oly kevéssé gyakorolt, ám a gyerektől annál kíméletlenebbül
számon kért, feltétlen igazmondási kényszer.) Jó esetben gyermekkori élményeinkből
megértjük, hogy a titkok fontos formálói lehetnek kapcsolatainknak, s így
inkább ajándéknak tekintjük azokat, melyeket folyvást adunk és kapunk,
és legjobb szándékunk szerint igyekszünk is megőrizni, ameddig csak szükséges.
Fenti töprengéseim talán
nem mindenki számára meggyőzőek. Könnyen lehet, hogy kollégáim egész másként
csoportosítanák a titkokat, vagy éppen eszük ágában se lenne ilyesmit tenni
– mert minek is? Remélem, azért sikerült legalább gondolatébresztő sorokat
írnom. Hisz’ végül is ez volt mind a dolgom, mind a szándékom.
„Nincs igazmondási kötelezettsége
a terheltnek…”
Turi András, a Fővárosi
Ügyészségi Nyomozóhivatal osztályvezetője
Tikos nyomozások, titkos
eszközök, titkos szolgák… Az állam, a szolgálati, az üzleti és a magántitok…
A titoktartalom és annak megszűnése – megannyi létező és értelmezhető fogalom
a büntetőeljárásban. Ezek a fogalmak definiáltak, a definíciók nyilvánosak.
Mégis, sokan már az első sorban írt fogalmak olvastán is megborzonganak.
Számukra a titok a misztikum, a zártság, illetve a bezártság szinonimájának
tűnik, az adat megismerésének tilalma pedig a szabadság valamiféle korlátozásával
azonos.
A titok a nyomozásban óhatatlanul
összefügg az állandó bizalmatlansággal: a nyomozó nem remélheti a nyomozás
kezdetén, hogy a valós tényeket tudja meg, hiszen a civilizált világban
nincs igazmondási kötelezettsége a terheltnek; és mert a bűncselekmény
nem az általánosan elfogadott emberi magatartásformák körébe tartozik,
szinte minden eljárási szereplőnek valamilyen érdeke fűződhet a valós tények
elhallgatásához. Így a nyomozó arra törekszik, hogy ferdítések nélküli
adatokhoz jusson: telefont hallgathasson le, levéltitkot ismerjen meg stb.
Ez a vágya törvényes, ha azonban ezek alkalmazása nyilvánosságot kap, a
megtudott adat használhatósága is megint csak kérdéses lesz. Az így szerzett
adatok rendszerint később megismerhetőkké válnak, s a bizonyítás fontos
mérföldkövei lehetnek.
A nyomozó, az ügyész, a
bíró, de gyakran a védő is folyamatosan kezel büntetőeljárási titkokat.
E titkok megtartása tanulható, a titoktartás ellenőrizhető. Ügyészként
kiválóan együtt élünk olyan napi titkokkal, mint a fedett nyomozó alkalmazása
egy konkrét ügyben, vagy a bírói engedélyhez kötött, különleges eszközök
igénybevétele. Nem beszélünk arról, hogy melyik ügyben éltünk is velük,
ám egymás közt naponta megvitatjuk, hogy bizonyos típusú ügyekben érdemes-e
alkalmazni azokat. Feleségünk nem tudhatja meg, hogy aznap végzett munkánknak
van-e titoktartalma – azt a legkíváncsibb asszonynak sem engedjük (remélem)
kifürkészni –, s a „titokhordozót” sem visszük haza. A titok birtoklása
nyűg – így az a jó, ha minél kevesebben tudják potenciális titokbirtokosságunkat.
A legnagyobb „nyűg” azonban,
amikor olyan emberi tragédiák történnek előttünk, amelyek nyomozása közben
a legszemélyesebb, legintimebb adatokat kell feltárnunk mások előtt azért,
hogy újabb, az eljárást előrébb vivő adatokhoz jussunk. Ha egy férfit ismeretlen
homoszexuális partnere megölt, nem tudjuk, hogy a szülő tudott-e meggyilkolt
gyermeke vonzalmáról az azonos neműek iránt. A szülőt akkor is meg kell
kérdeznünk, hogy ismerte-e gyermeke partnereit, ha a gyász e kérdés feltevésében
általában gátolna. Legfeljebb a kérdésfeltevés módját és időpontját igyekszünk
tapintatosan megválasztani, de ez az elviselhetőséget csak bizonyos mértékig
képes javítani. S a vérfertőző szülő házastársának kikérdezése sem egyszerű
feladat – hogy milyen mélységig ismerhetjük meg az intimitásokat… Általános
receptet, azt hiszem, egyikünk sem ismer.
A titok, a titkolózás semmiképp
nem örök, inkább, úgy hiszem, örökké változó, és mindig valamihez képest
vizsgálható fogalom. Csak véges ideig megtartandó – bár lehet, hogy egy-két
emberöltőn át sem ismerheti meg senki. Ilyennek tekintem – vágyom – a büntetőeljárásban
létező titkokat is. A besúgó személye, információinak lényege, a szülő
titka gyermeke bűnéről, a gyerek titka szülei bűnéről addig ne kerüljön
nyilvánosságra, amíg az érintettek és közvetlen leszármazóik élnek. Az
igazi titok nem attól válik nem nyilvánossá, hogy azzá minősítik. A minősített
titok lehet az előbb megjelölt fajta, de lehet az állam vagy a közösség
védelmében alkotott korlátozás is. Az utóbbiak érvényességi ideje nyilván
rövidebb kell legyen, mint az előbbieké.
De meddig tagadjuk, hogy
az ország védelme érdekében törvényi felhatalmazás nélkül törvénytelen
eszközöket is alkalmaznak? Az alakuló horvát állam hadseregének fegyvert
szállított Magyarország. Ez titok? Azt hiszem, a szállításkor feltétlen
az volt. Nyilvánosságra hozatala az ország biztonságára kiható kérdéssé
vált. Zajlott a délszláv háború, melyben a szállítás nyilvánosságra kerülése
a fegyvert nem kapott, háborús fél számára egyszeriben nyilvánvalóvá tette
azt, hogy melyik felet támogatjuk. Ezt a magatartást, a fegyverszállítást
akkor érdemes titkolni, ha a titkot meg tudjuk tartani. És ha nem?
A büntetőeljárásban sem
más a helyzet: az a tény, hogy ki kit árult el, ki az a tanú, aki perdöntő
bizonyítékot tud szolgáltatni, adott esetben olyan titok lehet, ami nyilvánosságra
hozhatatlan, mert a titoktartás megszegése életet veszélyeztethet. Ám e
titoktartási kötelezettség sem örök. Hosszabb-rövidebb idő után ezek a
titkok is történelmi adatokká válnak, és kutathatóvá kell tenni a tényeket.
Ott azonban, ahol a vérbosszú hagyománya él, a titoktartamnak is hosszabbnak
kell lennie.
A rendszerváltás kezdetén
temérdek olyan titkot tudtunk meg, amelyeknek korábban nemhogy tartalmáról,
de még a létezéséről sem tudtunk. Így nem tudtuk, hogy a szomszédunk: a
mérnök, a könyvelő, a tanár tisztes polgári állása csupán álca, s hogy
ők valójában az állambiztonsági szervezet titkos állományú tisztjei. Váratlanul
szembesültünk azzal is, hogy egyik napról a másikra állástalanná váltak.
– E tömeges dekonspiráció politikai megítélése nem az én feladatom. Az
viszont tény, hogy mindez saját, szűkebb területemen a bűnüldözés többéves
lemaradását eredményezte, hisz nemcsak az állambiztonsági tevékenység,
de a bűnüldözés titkos segítői is abbahagyták a munkát. Úgy érezték (s
ezt gyakran a velük dolgozó rendőrtisztek is éreztették), hogy tevékenységük
titkosságát többé senki és semmi sem képes garantálni. Hiszem, hogy a bűnüldözés
jövője nagyban függ attól, hogy a titkos segítők személyazonossága akár
több emberöltőn keresztül se derüljön ki.
Az elmúlt évek új titkokat
szültek, s előtérbe került a magántitok és a személyes adatok megőrzésének
fontossága. A jogalkotó új törvényi tényállással védi az utóbbiakat (jogosulatlan
adatkezelés vétsége stb.), és hozzá kellett szoknunk ahhoz is, hogy érettségi
találkozót sem rendezhetünk a régi módon. A rendőr barátot megkeresve nem
kérhetjük osztálytársaink lakcímváltozását, mert az adatkezelés célhoz
kötött, és a rendőr nem arra kapott felhatalmazást, hogy rendezvényszervezést
támogasson a nyilvántartási adatok megszerzése útján.
A bűnüldözők személyi titkai
is felértékelődtek: a bűnözés növekedése és brutálisabbá válása láttán
mind kevesebbet beszélünk a nyilvánosság előtt lakhelyünkről és szeretteinkről,
ezeket mindinkább titkokká „alakítottuk”. Ezért is viseljük oly nehezen
a kollégák árulását, és viselik még nehezebben azok a rendőrök, akik nap
mint nap a bűnözők támadásának vannak kitéve. Ha az árulások száma nő,
biztonságérzetünk annyira megrendülhet, hogy a pályát is el kell hagynunk.
Ezért is hiszem, hogy a bűnüldözőtől általában nem szabad számon kérni
a nyilvánosság kerülését és hivatásbeli titkai fokozott őrzését.
Munkám gyakorlása közben,
persze, vannak személyes élményeim, indulataim is. Néhány évvel ezelőtt
meghalt egy fiatal rendőr, holttestét a Dunából fogták ki. Már az elsődleges
szemlén összevesztek a szakemberek a halál okán. Rengeteg munkát öltünk
a felderítésbe, de máig sem sikerült tettest fognunk. A sikertelenséget
magam is személyes kudarcként éltem meg. Később egy kereskedelmi televízió
rákérdezett az ügyre, én pedig – ahogyan éreztem – őszintén elmondtam,
hogy kudarcot vallottunk. Ezt a mondatomat az elkövetkező napokban – kiragadva
az eredeti szövegkörnyezetből – többször is bejátszották. Hát így legyünk
őszinték?! Mennyivel egyszerűbb lett volna a kudarc tényének eltussolása?!
Mindezt csak azért írtam
le, hogy jelezzem, milyen nehéz olykor a titkolózás és a teljes nyíltság
között az optimális közlésmódot megtalálni. Az indiszkréciót, a titoktartási
kötelezettség megszegését eddig, úgy vélem, sikerült elkerülnöm. Bár ez
nem érdem, csupán törvényes kötelességem.
„A rendszerváltás átmenet
a titkolózó társadalomból a titokjogúba…”
Józsa Márta televíziós újságíró
A titokhoz való viszonyunkat
jól példázza, hogy a köznyelvben az is pejoratív, ha valakiről azt állítjuk:
titkolózó – és az is, ha azt mondjuk: áruló. Ha valaki titkolózik, barátai,
kortársai körében óhatatlanul gyanússá válik, megfagy körötte a levegő.
Kiélezett helyzetben – ha mondjuk épp megpróbálják belőle kiverni, amit
titokban akar tartani – a titok eleve stigmatizálja őrizőjét. Ha azokra
a felejtésre ítélt időkre gondolok, amikor mindennapos vendége voltam a
román Securitaténak – ismertebb nevén a Szekunak –, nemcsak az jut eszembe,
hogy milyen nevetségesen buta kihallgatófiúk próbáltak meg átlátszó, mégis
ijesztően hatékony eszközökkel szóra bírni; s nem is csak az, hogy a maga
félelmetességében is volt valami szórakoztató abban a macska-egér játékban,
amikor egyebet sem kívántak tőlem, mint hogy segítsek börtönbe juttatni
legjobb barátaimat… Többnyire inkább az a rideg hallgatás jut eszembe,
amivel a kapun kijövet, a mindennapok világában találkoztam… Gyakorlatilag
mindenki tudta, hogy onnan jövök, ahonnan sokan nem térnek vissza, s így
mint a titkok vélelmezett ismerője, eleve kerülendő voltam: csak nehogy
egy morzsányit is rábízzak e titkokból, hisz’ akkor ő is ugyanúgy járhat,
mint én… Közel húsz év múltán is látom néha régi barátaim szemében ezt
a lelkiismeret-furdalással vegyes csodálatot – leginkább őrültekre szokás
így nézni.
Az sem véletlen, hogy a
80-as évek elején megjelent egyetlen romániai szamizdatnak, az Ellenpontoknak
gyakorlatilag máig sincs kerek, egész, feldolgozott irodalma. A hajdan
oly létfontosságú, később megrögzült titoktartási ösztön, úgy tűnik, ma
is tovább él bennünk, s ha mindenki őszintén feltárná, hogy egykor mit
gondolt, mit és miért cselekedett, félő, minden kommunikáció megszűnne
az érintettek között. Úgy látszik, valóban vannak titkok, melyek, míg élünk,
azok maradnak.
Miközben a „világfalu” szívesen
hirdeti magát „nyílt társadalomnak”, naponként találkozunk újabb meg újabb
titkokkal, titkosításokkal… A titok vélhetően az emberi természetből fakad,
s csak azzal nyer értelmet, ha akad valaki, aki valóban kíváncsi rá; tehát
ha szívesen feltörné mindazon ajtót, amit a titkok őrei – lett légyen szó
a hatalmi, üzleti vagy magánszféráról – előle elzárnak. A titok tehát egyfajta
rituális társasjáték: valaki kitalálja a rejtjelezett bankkártyát vagy
a titkos kóddal irányítható atombombát, valaki más pedig mindenáron hozzá
akar jutni ezek kulcsához. Ha úgy tetszik, a titok állandó versenyfutás
azok közt, akik másokat kirekeszteni igyekeznek a kommunikációs láncból,
és azok közt, akik abban érdekeltek, hogy ez ne sikeredjék. Az a titok,
amit senki sem vágyik megtudni, előbb-utóbb nyomtalanul elfelejtődik.
A titokhoz – akárcsak egy
sor egyéb társadalomszervező tényezőhöz – más-más viszony fűzi a nyugati
és a keleti, posztkommunista társadalmakat. A különbségnek természetesen
történelmi, kulturális gyökerei vannak. Van azonban még egy fontos tényező:
jelesül az, hogy a posztkommunista országokban a titkosságot érintő játékszabályok
– egyik pillanatról a másikra – drámai módon megváltoztak. Az átmenet irodalma
máig is gyakran elemzi azt az élményt, amit a kelet-európai társadalmak
oly régóta vártak, s amit kezdetben eufóriával, majd növekvő csalódással
éltek meg: hogy végre bepillanthatnak a diktatúrák mindaddig féltve őrzött
titokvilágába, sorra felnyitva mindazon lakatot, ami jelképesen vagy nagyon
is konkrét valóságként elzárta őket a róluk gyűjtött információktól, magánéletük
és elemi jogaik szabad gyakorlásától. Innen nézve a rendszerváltás valójában
átmenet a titkolózó társadalomból a titokjogúba… S ez nehéz, ellentmondásos
folyamat, mely máig is tart, nemritkán okozva kognitív konfliktusokat azoknak,
akik a rendszerváltás előtti időkre főként az államtitkokkal szembeni elszánt
küzdelemként emlékeznek. Bár a dossziék hellyel-közzel megnyíltak, s ezt-azt
ma már meg lehet tudni belőlük, az irattárak úgy az érintettek, mint a
kutatók számára legalább olyan információs őskáoszként hatnak, mint amikor
még csak a szájhagyományból lehetett találgatni: mit is csinálhatnak „azok”
odabenn a zárt ajtók mögött?
Az Ellenpontok Magyarországon
előkerült „Rendkívüli események dossziéja” feliratú iratcsomagjából megtudni
például, hogy a magyar állambiztonsági hatóság a „rezidens elvtárs bevonásával”
már tizenegy hónappal korábban elrendelte az erdélyi magyar szerzők megfigyelését,
mint ahogy otthon lebuktak – ám a megfigyelés tartalmát érintő, érdemi
jelentések máig sem kerültek elő a jogutód titokgazda: a Történeti Hivatal
pincéjéből. Hasonlóan rejtélyes módon egész levéltárnyi iratkötegek váltak
köddé-füstté szerte Közép-Kelet-Európában; és mi legfeljebb Bulgakov bölcsességében
bízhatunk, aki szerint: „A papír nem ég el – egyszer minden előkerül…”
A titok az autoriter társadalmak
rendszerszervező elemeként kétféle kihívást jelentett az egyén – a rendszer
logikája szerint: a megfigyelendő alattvaló – számára. Egyrészt azt, hogy
miként teremtheti és őrizheti meg autonóm gondolkodása és magánszférája
kisebb-nagyobb darabkáját a mindent tudni akaró, kiterjedt titkosszolgálati
apparátusra támaszkodó hatalom ellenében. Másrészt azt a vakmerő kalandot,
ha a mindennapos lelki és fizikai terror ellenére olykor akár magányosan
is megpróbált áttörni a titkok hivatásos őreinek bevehetetlennek tűnő,
bürokratikus hadállásain. Ebben a régióban nemzedékek nőttek fel úgy, hogy
már kisgyermekkoruktól tudták: sok minden van, amit titokban kell tartani
a külvilág elől – hogy szüleik otthon miről beszélnek, mit olvasnak, milyen
rádiót hallgatnak, járnak-e templomba és így tovább. A kettős nevelés alapélménye
volt az olyan családokban felnövő gyerekeknek, ahol a szülők merték és
akarták megosztani utódaikkal, hogy két valóság van: az otthoni, titkos
és privát, s a másik, az ezzel jobbára ellenséges külvilág, amelynek nem
az igazság, hanem az életben maradás okán kell megfelelni. Magam például
egykor borzadással vegyes tiszteletet éreztem anyám iránt, kinek egy-egy
elejtett mondatából kiderült: átélt néhány házkutatást és rendőri felügyeletet,
s csak hajszál híján nem került – barátaihoz hasonlóan – maga is börtönbe.
A hatalommal való konfliktus
kamaszkori élmény… Ott, ahol a hatalmat tapinthatóan a titkosszolgálatok
személyesítik meg, a tinédzserkori lázadás gyakran vezet az ezekkel való
összeütközéshez. A legitimációjukért küzdő, önkorlátozást nem ismerő titkosszolgálatok
a kelet-európai rendszerváltozás(ok)ban sokszor akaratlanul maguk is katalizátorként
működtek, mivel egy-egy elejtett megjegyzés, zsarolás vagy megfélemlítő
célzattal konstruált vád után jórészt a korábban infantilizált, apolitikus
és civil életre vágyó ember számára se maradt egyéb választás, mint vagy
titkon beszervezett rabszolgává, vagy nyílt ellenséggé válni. E kényszerű
dilemmához ismét csak nemzedékek sora szocializálódott. Gyakran megesett
például, hogy valakinek egész baráti körére rászállt (például) a román
titkosszolgálat, és ő, akit kifelejtettek, kétségbeesve – s egyben magát
akaratlanul is feljelentve – rohangált fűhöz-fához, nem értve, hogy miért
éppen őt nem zaklatják: azért-e, mert ő már nem is számít, vagy mert valamiért
rá osztották ki a besúgó szerepét…
E vélelmezett szereposztás
nyomait – mármint, hogy az elit a mindenkori titokbirtokos, a nem elit
pedig azt a szerepet játssza, amit mások kiosztanak neki – a közbeszéd
máig is őrzi. Nemcsak írásban esik sokaknak nehezükre, hogy felhagyjanak
a képes beszéddel, a mindennapi szóhasználatból sem tűnt el a virágnyelv.
Ha egy harmadik nyelvre lefordítanánk napjaink néhány, politikai csetepatéról
készült riportját, a kontextus ismerete nélkül is nyomban kitűnne: melyik
készült nyugaton, és melyik valamely posztkommunista országban. Nem mindegy
ugyanis, hogy valaki abban nőtt fel: „beszélned kell, különben azt hiszik,
titkolsz valamit”, vagy abban: „hallgass, nehogy kiadd magad!” – vagyis
azt, ami beavatottá, kiválasztottá tesz.
A rendszerváltó idők váratlan
nyitását mindenütt gyors bezárkózás követte; a mai politikai, gazdasági
elit nyílt szóra, spontán párbeszédre alig kapható – legfeljebb ügyvédje,
sajtószóvivője útján „nyilatkozik”. Érezhetően más a helyzet, ha kissé
távolodunk e belterjes körtől; hiszen azok, akiket a „rendszerváltás veszteseinek”
szokás nevezni, ma is bátran, világosan és szívesen beszélnek – bár ezt
többnyire tényleg a vesztesek kesernyés öntudatával teszik. Ám még az ő
esetükben is igaz, hogy bár a korábbinál jóval kevésbé tartanak a retorzióktól,
továbbra is úgy vélik: a társadalom a titkok őrzőiből és kifürkészőiből,
besúgóiból áll. S látva, hogy az elit ma újra titkokkal bástyázza körül
magát, mind gyanakvóbbá lesz a magát kiszolgáltatottnak érző ember is.
Romák közt interjúzva például gyakran – mondhatnám: ijesztően gyakran –
hallom e kezdőmondatot: „Miért ne mondanám el, úgyis tudják már a háromperhármasok…”
A titkosszolgálati panelok:
a beszervezés mikéntje, a szülőkkel, szeretőkkel való zsarolás – az, amikor
valakit csupán azért visznek be a komor legendák övezte titkos helyiségbe,
hogy felmondják neki: előző este miféle csacskaságokat sugdosott a szeretője
fülébe –, mindez mára „nyílt titok”, rendszerezhető, megismerhető, leírható,
sőt akár tanítható is… A jelek szerint viszont emléknyomai túl mélyen beivódtak
a zsigereinkbe, s egyhamar aligha távolíthatók el onnan.
A totalitárius rezsimek
egykori, jobbára ma is becenevükön emlegetett titkosszolgálatai – az „ávéhák”,
„gépéuk”, „szekuk” és „stázik” – immáron egy évtizede eltűntek a régióból.
Mégis, az átmenet országaiban rendre felbukkannak a hatalomgyakorlás vagy
hatalomszerzés remélt eszközeiként a különféle megfigyelési, ügynök- és
besúgóbotrányok… Mintha valami makacs kollektív emlékezet áhítozna ma is
ama világos és egyszerű, egykori játékszabályra, mely szerint elég csak
egy papírt aláírni, s ettől bárki beavatottnak – vagy nem aláírni, és ettől
menten hősnek érezheti magát…
„A korrektség mindenképp
célravezető…”
B. Révész László filmrendező
A titokról írni könnyűnek
tűnik, de valójában cseppet sem az. Arra jutottam, hogy filozofálgatás
helyett legjobb, ha összegyűjtök egy csokrot különféle általam megélt vagy
tapasztalt titkokból. Mellesleg magam is meghökkentem, mikor példáimon
gondolkodni kezdtem, hogy évtizedek múltán is milyen sok védendő, titkolnivaló
akad.
Egy kora gyermekkori emlék…
Bekötőút nélküli, baranyai falucskában éltünk a negyvenes évek végén, az
ötvenes évek elején. Mint később kitudódott, B.-néhez, a jó karban lévő,
ám ezt hosszú, fekete szoknyákkal leplező özvegyasszonyhoz rendszeresen
eljárt titkos légyottra S. bácsi, egy ekkor már tényleges nagyapa. (Ötven
fölötti férfi akkor – pláne, ha unokája volt – öreg embernek számított.)
E rendszeresség „eredménye” utóbb három csecsemő lett. Mindhárman – a legnagyobb
titokban – a trágyadomb mélyén végezték… Csakhogy a harmadik alkalommal
a kutyák előkaparták a kis tetemet. A nyomozás során pedig az is kiderült,
hogy a szeretkezések közben B.-né más titkokat is felfedett S. bácsinak,
aki „továbbvallotta” azokat a nyomozóknak. Az özvegy férje ugyanis maga
sem természetes halállal végezte, hanem B.-né egy éjszaka, megelégelvén,
hogy férje ismét holtrészegre itta magát, 15 centis vasszöget vert az alvó
férfi fejébe. Másnap az egész faluban elhíresztelte, hogy „Bandi nem ébredt
fel”, hogy „agyvérzés, szélhűdés érte” – ami B. italozó életmódját ismerve
igencsak hihető volt, így ripsz-ropsz eltemették. S. bácsi vallomása nyomán
azonban kihantolták, s íme: a meglékelt koponyában ott rozsdállt még a
bűnjel. B.-nét, tekintettel két kiskorú (alighanem meggyilkolt férjétől
származó) gyermekére, szörnyű tetteiért életfogytiglani börtönre ítélték.
Hogy él-e még, s hogy azóta mi lett vele, nem tudom, mert a titok kipattanása
után egy évvel elköltöztünk. A falubeliek, persze, sok mindent sejtettek,
ám e valódi rémhistória „nyílt titokká” csak a rendőri vizsgálat után lett.
Még ottlétünkkor egyszer
úgy felvitte az Isten a dolgunkat, hogy egy kis disznót hizlaltunk. Amikor
levágtuk, én voltam a figyelő, aki a hívatlan vendégeket az első szobába
vezette, amíg a többiek a nyári konyhában a nyomokat eltüntették. Nagy
volt a szolidaritás, így „fekete vágásért” hál’ istennek senkit sem jelentettek
fel a faluban. Emlékszem: ekkortájt lehetett 50 forintért forgó kondenzátort
szerelni a néprádióba, ami titkon a Petőfi hullámsávján a Szabad Európát
fogta.
1956 őszén, elsős gimnazistaként
már sok mindent megéltünk és megértettünk. Az orosz megszállás elleni tiltakozásul,
utólag meggondolva gyerekes, bár cseppet sem veszélytelen csínyt eszeltünk
ki. A Mecsekben már elültek a harcok, és mi a teljes hírzárlat ellenére
is tudtuk: az utolsó felkelő csoportok is elmenekültek Jugoszlávia felé.
A szovjet városparancsnok, mutatni akarván a gyors konszolidációt, újraindította
a mecseki buszjáratot a Dömörkapuhoz, de a biztonság kedvéért egy orosz
dzsip haladt a busz előtt, nyolc géppisztolyossal. Mi nagy bátran egy konzervdobozba
gumicsövet applikáltunk – ami messziről egészen úgy hatott, mint egy kézigránát
–, s az egyik kanyarban kitettük az út közepére. Fedezékbe vonultunk, vártunk…
Jött a busz, előtte a dzsippel… A kanyarban befékeztek, két katona ugrott
le, hogy közelebbről megvizsgálja az „aknát”, majd éktelen káromkodással
lerugdosták az útról. Kibiztosított fegyverrel a vállukon még jól körülnéztek,
de szerencsénkre nem vettek észre. A buszon – ha jól emlékszem – senki
sem utazott…
„Hőstettünkről” sokáig,
talán egészen a szovjet csapatok kivonulásáig hallgattunk. (Hogy aztán
előlünk mi mindent titkolt el a Kádár-rezsim születésének véres-szennyes
titkaiból – az már csak 1988–89-ben, vagy még később derült ki.) Ugyanígy
máig is csupán néhányunk titka egy másik, nem túl nagy horderejű, bár mégiscsak
hatásos tiltakozó akció, amit 1959-ben szerveztünk Pécsett. Híre ment,
hogy valami rejtélyes okból a jogi kart meg akarják szüntetni. Több osztálytársunk
is jogász szeretett volna lenni, így megszerveztük, hogy egy este, rendes
konspiratív körülmények között (figyelők, az akció eszközeinek megsemmisítése
stb.) két középület falára fölfestettük a feliratot: „EL A KEZEKKEL A JOGI
KARTÓL!” Másnap dobogó szívvel láttuk, hogy tiltakozásunk nyomát gondos
kezek mindkét helyen eltüntették. Biztosan nyomoztak utánunk, ilyesmiről
akkor semmi hír nem jelent meg, mindenesetre senki sem bukott le – s ha
talán nem is csak akciónk eredményeként, de a pécsi jogi kar máig áll…
Munkahelyem harmincöt éve
a Magyar (újabban gúnyból „királyinak” nevezett) Televízió. Bár munkaterületem
közvetlenül sosem érintkezett a napi politikával, azért van néhány személyes
élményem a hatalom és tájékoztatás sajátos viszonyáról. 1974-ben, századik
születésnapjára dokumentumfilmet forgattunk az első magyar köztársasági
elnökről Hit, illúziók nélkül – Kortársak Károlyi Mihályról címmel. Ez
okból felkerestük balatonalmádi nyaralójában Vas Zoltánt is. Hogy, hogy
nem, a „Fehér Házból” már másnap kérték az interjú gépelt szövegét… Így
tudtuk meg – utólag –, hogy Vas Zoltán is persona non gratának számít.
Bár a „nem képernyőképes” személyek listája mindvégig titkos volt, a lista
kezelője érdeklődésünkre rendszerint hajlandó volt a kérdéses személyről
igent vagy nemet mondani – anélkül, hogy a lajstromba betekintést engedett
volna. Mi viszont mélyen titkoltuk e bizalmi funkcionárius és főnökeink
elől, hogy mégiscsak van némi sejtésünk a névsorról, minthogy fejlett „kettős
tudatú” értelmiségiként rendszeresen forgattuk a hazai szamizdatirodalmat
is (így a Darabbért, majd a Beszélőt és az AB kiadványait).
A példákat hosszan sorolhatnám,
de talán az eddigiekből is kitűnik: mennyire korhoz kötött és személyes,
hogy mikor mit minősítenek titoknak azok, akiknek hatalmukban áll. Ezzel
párhuzamosan változott az is, hogy dokumentarista terepmunkánk során épp
mely téma számított tabunak, szőnyeg alá söprendőnek. Ilyen volt a hetvenes
évek végén feltűnő drogprobléma, vagy a perifériára szorult fiatalok körében
lázadó dacból felélesztett szélsőjobbos, neonáci ideológiák. Ha készült
is dokumentumfilm ezekről (így többek közt 1979-ben az én „csövesfilmem”,
Az őszinte szó kevés…), az többnyire „dobozlétre” kényszerült, avagy csak
ún. „szűkített társadalmi forgalmazásban” volt látható – például a Legfőbb
Ügyészségen, pártoktatás keretében. Aztán a „glasznoszty” hatására – évtizedes
késéssel – végül ez a film is megérte a teljes nyilvánosságot…
A Gorbacsov ellen tervezett
merénylet tíz évig volt titok, a Putyin elleni egy hétig sem. Sajnos, változatlan
viszont a módszer: titkolózás Csernobil – és titkolózás a Kurszk tengeralattjáró
tragédiája körül. És persze eközben éppúgy elmaszatolódnak a „mi kis titkaink”
is: az olajügyektől a megfigyelési botrányig… Manapság általános a frusztráció:
nincs elég belelátásunk, hogy ezeket az ügyeket megítéljük. Azt mindenesetre
naponta tapasztalni, hogy a titkolózás rohamosan kikezdi a közszereplők
tekintélyét.
Mielőtt szakmánk etikai
dilemmáiról és belső műhelytitkairól szólnék, álljon itt még két „titoktörténeti”
adalék… Ma már talán nem kell a nevét elhallgatni annak a volt politikai
bizottsági tagnak, aki a kamera előtt vallotta meg, korábban maga sem tudta,
milyen tömeges megtorlás árán ment végbe a kádári konszolidáció. Szabó
Istvánnak hívják, az ország egykori legnagyobb termelőszövetkezetének,
a nádudvari Vörös Csillagnak volt az elnöke, aki a rezsim utolsó éveiben
került a legfelső vezetésbe. Ő már csak a konszolidáció jeleit érzékelhette
sok millió honfitársával együtt, ellentétben más, máig köztünk élő közszereplővel
– történetesen Biszku Béla volt belügyminiszterrel, aki kezdettől tevékeny
részt vett a megtorlásban. A rendszer névadója és első embere: Kádár végül
valódi shakespeare-i tragikus véget ért, alighanem azért, mert összeroppant
az általa ismert szörnyű titkok súlya alatt. (Nemcsak az 1956 utáni hatalomátvétel
véres kulisszatitkai nyomaszthatták, vagy saját bűnrészessége Nagy Imre
és társainak kivégzésében, de nyilván az is, hogy Farkas Mihállyal egykor
ő vette rá Rajk Lászlót: a szent eszme érdekében vállalja magára az árulás
ÁVH-s hazugságokból konstruált vádját.)
Apropó, ötvenes évek… Mikor
az MTV-hez kerültem, Koós Béla személyében egy igen jó kollégát ismertem
meg. (Másokkal együtt közösen találtuk ki a két évtizeden át sikeres Jogi
esetek című műsort.) Csak jóval később – és nem tőle – tudtam meg, hogy
1950-ben néhány hónapig az ÁVH párttitkára volt, felesége pedig BM-tisztként
saját szolgálati fegyverével vetett véget életének. Béla tehát valóban
szörnyű titkok tudója lehetett… Mint afféle megrögzött dokumentátor, megpróbáltam
rávenni, mondja filmszalagra emlékeit, szigorúan a halála utáni hozzáférhetőséggel.
Mereven elzárkózott, mi több, még korai tévés emlékeit sem volt hajlandó
kamera előtt elmondani – talán, mert attól tartott, mégiscsak felteszünk
pár kérdést neki az előéletéről. Sajnos, titkai örökre titkok maradnak
– hamvait idén tavasszal szórták szét az óbudai temetőben. Így már sosem
fogom megtudni: netán csak attól félt, hogy emlékei idézésével más élő
kortársak fájdalmas avagy kompromittáló titkait is felfedi?
Végül néhány szót a szakmai
dilemmákról…
Bár titkaink többnyire előbb-utóbb
kitudódnak, azért mindannyiunknak megvan a maga személyes, kis „titoktára”.
Nekünk, filmeseknek s a tömegkommunikáció napi munkásainak épp az a dolgunk,
hogy minél mélyebben belelássunk ebbe, hiszen ez adja az általunk készítendő
„anyag” hitelét, izgalmát. A konfliktus tehát állandó, és úgyszólván elkerülhetetlen
az érdekességre, szenzációra való törekvés és a szerencsétlen „áldozat”
érdekei közti ellentét. Ennek szélsőségesen durva esetei közismertek a
paparazzik gátlástalan eszköztárából (Diana Spencer halála stb.), ám riasztó
példák akadnak itthon is bőven: így a dávodi kislány terhességének és abortuszának
nyilvános pertraktálása, vagy a lottószázmilliókat nyert házaspár életének
kéretlen kitálalása. Hiába születnek etikai kódexek, a magántitkokat védő
személyiségi jogokat lépten-nyomon durván megsértik nemcsak a kommersz
skalpvadászok, de olykor a közszolgálati hírműsorok is. Számomra talán
a legriasztóbb példa az a riporter, aki a női börtönben a többszörös gyilkos
asszony takarója alá is képes volt bedugni a mikrofont, hogy tovább faggassa
a szerencsétlent, aki szégyenében már nem tudott máshová bújni.
A magam gyakorlatából tudom:
általános érvényű szabály nincs, minden eset egyedi mérlegelést és tapintatot
kíván. Elsődleges persze a bizalom felépítése, bár néha ezt sem szabad
erőltetni. Például épp harminc éve járunk egy baranyai faluba, filmszociográfiánkkal
követni próbálván a helyi társadalom változásait. A tsz-elnök mindaddig
nem engedte virágzó háztáji gazdaságát lefilmezni, amíg nyugdíjba nem ment
– talán attól tartott, hogy az fölöslegesen irritálna másokat. Kivártuk
hát sok éven át az „igazság – e csöndes – pillanatát”… Persze nem lehet
mindent kivárni; ilyenkor addig megyünk el, ameddig a riportalany engedi.
Van, aki zárkózott, személyisége védőburkát még a páncélnál is nehezebb
feltörni, mások akár kéretlenül is nyomban pucérra vetkőznek. A szenzációhajhászásnak
egyedül az alkotói felelősség képes megálljt parancsolni, hiszen a kamera
előtt szükségképp kiszolgáltatott lesz mindenki, s a helyszínen vagy a
vágószobában olykor nekünk kell ügyelnünk – helyette is! – az intimitás
határainak sértetlenségére.
Tapasztalataim szerint a
korrektség mindenképp célravezető. Még azokkal szemben is, akiket netán
„leleplezni” akarunk, avagy a „nyilvánosság ítélőszéke” elé állítani. Egy
példa a nyolcvanas évek második feléből: Budapesten a XI. kerületi tanács
egy piacot akart építtetni a Fehérvári úton. A terveket a szokásos hivatali
titkolózás övezte, így a környékbeliek már csak a felvonuló munkagépekből
vették észre, hogy mi is történik. Spontán tiltakozó akció indult, erre
a tanács észbe kapott, és hamarjában két „lakossági fórumot” is szervezett
az indulatok pacifikálására. Mi, filmesek végigkövettük az ügy fordulatait,
s utóbb egy olyan összeállítást készítettünk, amit maga a tanácselnök is
elfogadott, azzal, hogy legalább láthatja mindenki, miként is állta ő a
„lakosság össztüzét”… A demokrácia egyik legfőbb vívmánya a nyilvánosság,
s a köztisztviselők (akik egyébként is nyilatkozattételre kötelezettek)
hamar belátják: jobb, ha kiállnak és elmondják érveiket, mint ha azt közlik
róluk, hogy elzárkóztak a nyilatkozattól.
Néhány szakmai műhelytitkunk,
persze, nekünk is van, amiről nem szívesen beszélünk – bár ezek inkább
csak ártatlan trükkök, melyek az interjúalanyok becserkészését, szóra bírását
segítik. A kamera előtt már nincs helye az alakoskodásnak. Sajnos nem mindenki
gondolja így, s engem „régi motorosként” igencsak irritál, ha valaki gátlástalan
manipulációkkal járatja le a szakmát.
„Génkészletünkkel magunk
is fontos titokhordozókká váltunk…”
Sándor Judit jogász, Közép-európai
Egyetem
A titkok őrzése századokon
át viszonylag egyszerű óvintézkedéseket kívánt. Csupán vastag falat kellett
építeni, a női lakosztályt úgy kialakítani, hogy az utcáról ne lássák,
a levelet pecséttel lezárni, az iratot páncélszekrénybe helyezni, az ablakot
a kíváncsiskodók elől bezárni, az üzenetet rejtjelezni vagy galacsinná
gyúrva megenni, álnevet használni, parókát vagy álszakállt ragasztani…
Manapság azonban a titokvédelem e hagyományos eszközei vajmi keveset érnek,
hisz olyan világban élünk, ahol bankkártyája révén bárki „nyomon követhető”.
Tudható, ki merre járt, mit vásárolt, magányosan vagy társsal étkezett.
Speciális kamerákkal nagy távolságból is felvétel készíthető rólunk, s
megszoktuk, hogy egy repülőutazás alkalmával táskánk tartalmát többször
is átröntgenezik. Akarva, akaratlan mindenütt árulkodó nyomot hagyunk hátra
magánéletünkről. Egy egyszerű vérvétel nyomán egészségügyi adatok százai
keletkeztethetők, méghozzá nemcsak a vizsgált személyről, hanem közvetve
a családjáról is. Akár egy hajszál, egy cigarettacsikk is alkalmas lehet
az azonosításra. Genetikai és digitális ujjlenyomatokat hagyunk mindenütt,
sőt az elektronikus adatkezelés révén teljességgel új, kapcsolt információk
is nyerhetőek rólunk. Egy titok annál becsesebb, minél inkább csalhatatlannak
tűnő, bizalmas információt hordoz. Ilyenek a többnyire még csak „kódolt”
formában hozzáférhető genetikai információk, amelyeknek olyan megbízhatóságot
előlegeztünk meg, hogy máris úgy tűnik: felülírnak sok más bizonyítékot,
szempontot.
A genetikai azonosság, mint
fontos, eldöntendő kérdés, mindennapjainkba is bevonul. Ekként hiába fogadta
volna rokonának sok magyar család a nemrég hazatért, idős hadifoglyot,
valószínűleg csak a DNS-vizsgálat dönti majd el, hogy Tamás András ki is
volt valójában. Származása csupán vérmintáját összevetve feltételezett
sulyánbokori féltestvéreiével bizonyosodhat be – s vele talán az is, hogy
valójában inkább Toma Andrásnak hívták…
Az érzelmi és vérségi kapcsolatok
konfliktusáról eszembe jut egy korábbi élményem. Zöldfülű, talán 24 éves
jogász lehettem, amikor az élet dolgaiban nálam bizonyára jóval tapasztaltabb
nő kért jogi tanácsot tőlem egy – valójában szerelmi – ügyben. A kisgyermekes
anya azt szerette volna, ha a bíróság férje helyett titkos szerelme apaságát
állapítja meg. A jogi tanácsadás hamar zátonyra futott egy ártatlannak
tűnő kérdésen: „És valóban nem a férje a gyermek apja?” Meglepetésemre
az asszony önérzetesen rávágta: „Dehogynem, ki más is volna?”… „Akkor én,
sajnos, nem segíthetek.” – feleltem. Az asszony fájlalta, hogy a jog legszebb
álmait nem képes peres úton érvényesíteni, de mikor elmondtam, hogy az
eljárásban majd orvosi bizonyításra is sor kerülhet, s a gyermektől és
a feltételezett apáktól vért vesznek, végül is elállt szándékától.
Az ügy morális tanulságain
túl számomra az is elgondolkodtató volt, hogy a rokonságról alkotott közvélekedés
nemcsak a vérségi kapcsolaton, hanem az érzelmi és családi kötelékek bonyolult
szövevényén is alapulhat. Akkor persze még nem sejtettem, hogy néhány év
múlva a „genetikai ujjlenyomatok” és származásmegállapítás még inkább kiélezi
a vérségi eredet és az érzelmi kötelékek konfliktusát. A probléma valójában
az örökbefogadási és „mesterséges” reprodukciós beavatkozások során (lombikbébiprogramok)
vált mindinkább neuralgikussá. Úgy tűnik, a szkeptikus mondás: „pater semper
incertus est” mára érvényét vesztette, s ez nemcsak a genetikai azonosítási
vizsgálatok elterjedésének, de annak is köszönhető, hogy maga az anya személye
is jogviták tárgyává lett. Az amerikai Johnson kontra Calvert-perben mindkét
anya „vér szerinti” rokonságra alapozta egy újszülött gyermekkel való kapcsolatát:
Anna Johnson, mint szülőanya, és Crispina Calvert, mint genetikai anya
(tőle származott a petesejt) egyaránt anyaként való elismerésüket kérték.
Az ügy érdekessége más hasonló esetekkel szemben az, hogy mindkét anya
orvosi szakvéleménnyel vélte bizonyítani kizárólagos anyaságát. Az Anna
Johnsont igazoló szakvélemény azzal érvelt, hogy a vér szerinti szülőséget
megalapozza a terhesség alatti testi összekapcsolódás, a méhen belüli növekedés
és maga a szülés. Crispian Calvert esetében a genetikai azonosíthatóság
jelentette a szakvélekedés gerincét.
A genetikai származásmegállapítás
olyannyira ellenállhatatlan alanyi jogigény lett, hogy olykor még a kegyeleti
jogokkal szemben is előnyt élvez. Ekként genetikai azonosításra az apaság
megállapításának céljából, esetenként jóval a halál beállta, sőt a temetés
után is sor kerülhet. Még Yves Montand sem pihenhette örök álmát, mert
temetése után post mortem genetikai vizsgálatot rendelt el a bíróság egy
származásmegállapítási kereset nyomán. Az eljárást 1989-ben Anne Fleurange
színésznő kezdeményezte, azt állítva, hogy leánya, Aurore Drossart Yves
Montand gyermeke. A neves énekes családjának heves tiltakozása ellenére,
sőt annak dacára, hogy az élő családtagok vérmintáinak összevetése sem
igazolta a színésznő állításait, a Párizsi Fellebbviteli Bíróság végül
elrendelte a holttest exhumálását. A DNS-vizsgálatok egyértelműen bizonyították,
hogy Aurore Drossart apja nem Yves Montand volt.
A családba tartozásnak,
az identitásnak hagyományosan mindig is fontos eleme volt a személynek
szóló szeretet, gondoskodás, elfogadás, apai elismerő nyilatkozat, örökbefogadás.
Ezzel szemben a biológiai bizonyítás avagy ellenbizonyítás csak kivételesnek
számított. Néhány éve azonban a biológiai rokonság világszerte ismét olyannyira
fontossá vált, hogy ma már örökbe fogadott gyermekek közül is sokan akarják
tudni „valós” származásukat. Hála az ENSZ gyermekek jogairól szóló egyezményének,
virágoznak a gyermekek identitási jogai. A DNS-azonosítás azonban olyan
rendkívüli bizonyosságot ad, hogy nagy a kísértés a családi titkok kíméletlen
felfedésére. Hovatovább úgy tűnik, minden más megközelítéssel szemben uralkodóvá
lett ez a módszer. Nincsenek többé „titkok és hazugságok”… Persze, az is
sokáig hétpecsétes titok, sőt meglepetés volt, hogy kisfiú vagy leány születik,
s hogy megfelelő lesz-e az egészségi állapota. Ma már önálló orvosi diszciplína
foglalkozik prenatális diagnosztikai vizsgálatok révén e titkok módszeres
felfedésével s az így nyert információk állandó tökéletesítésével. E titok
felfedésére a terhesség 16. hetében az anya hasfalán át hosszú tű segítségével
mintát vesznek a magzatvízből, de ugyanígy mintavételül szolgálhat a magzatburok
vagy a köldökzsinór is. A „jövődiagnosztika” a szülészeti klinikákon úgyszólván
kötelező lett.
Míg korábban intim kapcsolatainkat,
testünk rejtett hibáit és a várandósságot paraván vagy zárt ajtók mögé
rejthettük, a genetikai „embertérképezés” korában a testi szemérmesség
mit sem ér. Genetikai és elektronikusan rögzített, továbbított titkaink
védelme bizony komoly felkészültséget követel, hisz ma már korántsem a
kandi szomszéd a legveszélyesebb kíváncsiskodó. Rögzített titkaink felkutatása
jelentős anyagi előnnyel kecsegtet, s az élet legkülönfélébb területein
létrehozta az elüzletiesedett titokfürkészést. Egészségünk, vásárlói szokásaink,
életmódunk, az interneten felkeresett oldalak, újszülöttünk neme, egészségi
állapota, családi betegségeink mind-mind értékes információkat jelentenek
a marketingcégek, biztosítók, gyógyszerkutató cégek számára.
Némely titkunk feladásáért
újabb, de már csak a virtuális szférában eljátszható titkolózási lehetőségekkel
kárpótolhatjuk magunkat. A virtuális szféra világában ugyanis álruha nélkül
is kölcsönözhető fantomszemélyiség. Így, ha az interneten két vagy több
ismeretlen vált eszmét, a kommunikálók bőrszíne, neme, kora és testi fogyatékossága
egyáltalán nem számít. Mindez sokban valóban új lehetőségeket nyit meg
– hiszen gondoljunk csak bele: életében először akár egy fiatal, csinos
nő is komolyan vehető valamely politikai vitában is! És próbaképp az is
izgalmas lehet, hogy empátiás gyakorlatok részesei lehetünk a világhálón
azáltal, hogy egy időre a másik nem szerepét játsszuk… Megannyi kínálkozó
játék a titkosításra.
A „valós” világban viszont
– főként a genetikai embertérképezés folytán – „átláthatóságunk” egyre
nő. Génkészletünkkel magunk is fontos titokhordozókká váltunk. Mi több,
titokhordozók maradunk halálunk után is, hiszen bár testünk elpusztul,
génállományunk utódainkban tovább él. Az emberi génkészlet titkainak teljes
felderítése még hosszú folyamat lesz, de úgy tűnik, a 21. század biológiailag
jóval pontosabb emberképpel ajándékoz meg bennünket. Még nem dőlt el, hogy
az ismert örökletes tulajdonságok ugrásszerű megnövekedése mennyiben változtatja
meg egy adott közösség kialakult emberképét, vagyis az eugenika útvesztőjébe
kerül-e a társadalom, vagy éppenséggel több lehetőséget ad a tudományos
ismeretek bővülésével az egyénnek, hogy körültekintőbben dönthessen saját
élete, életmódja, családtervezése terén.
A genetikai adat hatással
lehet az egyén életmódjára, életvezetésére, párválasztására, gyermekvállalására,
pályaválasztására, sőt tanulási ambícióira is. Ha valaki kellőképp kíváncsi,
és felkészült a genetikai jellemzőivel való szembesülésre, elvileg szabadon
dönthet a genetikai vizsgálat elvégzéséről. Erkölcsileg és jogi szempontból
inkább az a kérdés, hogy miként őrizhető meg ezen értékes adatok feletti
rendelkezés mások jogainak és törvényes érdekeinek sérelme nélkül.
A genetikai információ fontos
lehet a társadalom számára is, hiszen számos betegség kialakulásának jobb
megértését és hatékonyabb kezelését segítheti elő. Ezeket az információkat
nemcsak az orvosbiológiai kutatók hasznosítanák szívesen, de a társadalomtudományok
is, hiszen a genetikai kutatások, például a népességtörténet, az antropológia
számára is hasznos adalékokkal szolgálhatnak. Persze, nyomós gazdasági
érdekek is meghúzódhatnak a genetikai kíváncsiskodás mögött. Munkáltatókat,
biztosítókat egyaránt komolyan érdekelhetnek munkavállalóik, pályázóik,
ügyfeleik genetikai adatai kockázatcsökkentés, vagy éppen az optimális
munkerő-kihasználás érdekében. Szerencsére ez idő tájt a magyar munkajog
szerint a munkavállalótól csak olyan nyilatkozat megtétele vagy adatlap
kitöltése kérhető, illetve vele szemben csak olyan alkalmassági vizsgálat
alkalmazható, amely személyiségi jogait nem sérti, és a munkaviszony létesítése
szempontjából elengedhetetlenül szükséges. Az 1997-ben elfogadott átfogó
jellegű egészségügyi törvény épp keretjellegéből adódóan még nem foglalkozott
a genetikai teszt- és szűrővizsgálatok szabályaival. Ma már nemcsak az
európai normatív törekvések, de a hazai tapasztalatok is indokolják, hogy
e kérdésben is törvényi szabályozás szülessen.
Genetikai emberismeretünk
kétségkívül számos előnnyel jár majd, de ha egyéniségünket megfosztjuk
minden genetikán kívüli tulajdonságától, csacska érzelmeitől, emberi kapcsolataitól,
akkor legszentebb titkainkat veszíthetjük el, és „nem biológiai” személyiségünk
megmutatására, meglehet, már csak a kibernetikai pótcselekvés marad… S
ami a legrosszabb, még titkolózni sem tudunk majd igazán kedvünkre.
„A nevelés beavatás…”
Horn György, az Alternatív
Közgazdasági Gimnázium pedagógiai vezetője
A titok kedves szó… Csicsergő
csitrik, izzadó kiskamaszok el- és összebújása, sugdolózása, emlékkönyvek
behajtott sarka, a születésnapok és karácsonyok meglepetései… Később az
első szerelmek, a lógások, csavargások sora – megannyi apró titokélmény,
ami közösséget formál, s amit minden újabb generáció a sajátjaként él meg.
A gyermeki világ talán legfontosabb jellemzője éppen a titkok feltárására
való hajlamunk. A megismerés, az alkotás izgalma mögött szüntelen ott lappang
az új és folyton újjászülető titok: erőfeszítés az ismeretlen meghódítására,
önmagunk és egymás megtalálására. A felnőtt, intézményesült világ titkai
már korántsem ilyen kedvesek. Hiszen többnyire a hatalom, a manipuláció,
a megalkuvás titkai ezek, s az a hely, az a szervezet, amelyik a gyerekek
nevelésére, felnőtté válásukig az életük kitöltésére hivatott: az ISKOLA
maga is a felnőtt, a hivatalos, az intézményesült világ szolgálatára szerveződött.
A mai tömegoktatásban az
egyén lényegtelen szereplő, függetlenül attól, hogy szülőről, tanárról
vagy diákról van-e szó. A középiskola leginkább tantárgyakról, osztályokról,
tanításról, számonkérésről, jogi-gazdasági kérdésekről, megszerezhető vizsgapapírokról,
állami előírásokról szól. Az iskola állami feladatokat lát el, s ebben
nincs érdemi helye az önmagát kereső, bizonytalan, határokat, szabályokat
átlépő tizenéves fiatalnak. Ő csupán a munka tárgya, egyénként nem lehet
fontos, nincs rá idő, nincs rá pénz, nem fér bele a munkafolyamatba. Többségünknek
mindezek ellenére szép emlékei vannak alma materünkről – érthetően, hisz
a középiskola életünk legszebb korszakára „tenyerel rá”, és csak ritkán
tud olyan szörnyűséges lenni, hogy végképp tönkretegye mindazt, ami a tizenéves
korral jár. Kellemes emlékeink azonban csak elvétve kötődnek magához az
iskolához. Legtöbbször épp az iskolától, az iskola ellenére kicsikart –
titkos vagy lopott – örömeink válnak maradandó élménnyé. A bulik, lógások,
csavargások, tanárátverések, szerelmek, ivászatok stb., melyek sok év múltán
is az osztálytalálkozók nosztalgikus beszédtémái lesznek. Ebben a középiskolának
nevezett embergyárban a tanár konkrét, technológiailag zárt feladatot elvégző
hivatalnok. Feladatai között nem szerepel, munkaidejébe nem fér bele az
egyes tanulóval való személyes kapcsolatteremtés, az egyéni foglalkozás.
Külön-külön alig van esélye bizalmas közelségbe kerülni tanítványaival,
s ha netán mégis sikerülne, úgy máris jogi, lelkiismereti és szakmai dilemmák
özönével találja szemben magát. A tanítványával bizalmas kapcsolatba kerülő
tanár könnyen gyanúba keveredik: vajon nem árulja-e el a nevelőtestület
intim titkait, megvédi-e konfliktus esetén kollégáit. Nem ritka eset, hogy
a tanítványaival szorosabb kapcsolatot kialakító tanárt maga az iskola
igazgatója szólítja fel, hogy számolja fel a „bratyizást”. A középiskolák
tiltják a tegeződést tanár és diákja között, s a tipikus beszédmód így
máig is a „csendőrpertu”… Ha egy tanár tekintettel van az egyes gyerek
adottságaira, körülményeire, könnyen megkapja kollégáitól, tanítványaitól
a pejoratív kivételező vagy pikkelő címkét. Ha mindezek ellenére, jelentős
többletmunkával, vállalva akár a kiközösítést is, egy tanár mégis túllép
merev, hivatalnoki státusán, még mindig ott tornyosul előtte a legfontosabb
szakmai, emberi dilemma: miként és milyen mértékben vállalhat felelősséget
egy másik emberért? Mit kezdjen az elhivatott pedagógus egy-egy őszinte
beszélgetés során rábízott kényes információval? Mi módon kezelje a család
belső problémáit feltáró kamasz – nemritkán segélykérő – vallomását, ha
látván látja, milyen szörnyű terheket ró a gyerekre az otthoni veszekedés,
ha érzi: a gyerek legsúlyosabb gondjait otthonról hozza.
Könnyű dolga van a gyóntatópapnak,
a pszichológusnak, az orvosnak, ügyvédnek; nekik megadatott, hogy intézményes
módon, a törvény védelmével kerülhetnek az intim szféra mögé, anélkül,
hogy a hatalmat, az intézményt kellene szolgálniuk. De mit tegyen a pedagógus:
meneküljön, vagy vállalja hivatása egyetlen értelmét: a rábízott gyermek
szolgálatát? A jog, a szervezeti hierarchia, a tanítás kötött technológiája
a diákok és a tanárok között falakat épített, s aki le akarja bontani ezeket,
az csakhamar egyedül találja magát a viharos, szabad ég alatt. A tanár
tanít és számon kér, s tőle függ a diák előmenetele – hogyan lehet ezt
az aszimmetrikus viszonyt felbontani, s főleg hogyan juthatunk el a tantárgyakon
keresztül a lényeghez, a tizenévesek titkaihoz, hogyan segíthetjük át őket
a nővé, férfivá válás, az öntudatra ébredés nehézségein? A pedagógia normákat,
értékeket közvetít, nem egyszerű személyes kapcsolat, barátság, meghallgatás.
A tanítványaira figyelő, értéket közvetítő tanárnak ezernyi érzelmi szállal
kellene kötődnie minden tanítványához, s nemcsak szigorúan az iskola falai
között.
Csakhogy a jog – elvben
nagyon is helyesen – megálljt parancsol számunkra az intim szféra határainál.
Ma már nincs mód arra, hogy az iskola, vagy akár egy pedagógus megszabja
az iskolán kívüli cselekedetek etikai normáit, magatartásrendjét, a tanárnak
nincs és nem is lehet kompetenciája a hétvégi bulikra, az utcai viselkedésre,
nem avatkozhat be az igazságszolgáltatás ügyeibe, mert mindez az intim
szféra jog által védett rétege, s a család kompetenciája. A bulikon füvező,
vadonatúj jogosítványával gyorshajtási rekordokat döntögető fiatalemberre
legfeljebb személyes eszközökkel – meggyőzéssel, tekintéllyel, érzelmi
ráhatással – hathat a pedagógus, ezeknek azonban mindinkább híján van.
A nevelés: beavatás – ám erre csak érett és hiteles pedagógus képes, s
ő is csak legjobb pillanataiban. A magára ébredő, önmagát kereső fiatalnak
pedig rendszerint éppen az iskola a legfőbb ellensége. Tőle védi a család,
miatta hazudik anyja és apja, ha kell, hetente gyártva az alibi igazolásokat.
Mi több, maga az iskola is, ráébredve saját negatív hatásaira, iskolapszichológust
alkalmaz, hogy ő védje meg a gyereket – akár a pedagógus ellenében is…
Mára sok iskolában az iskolapszichológus lett a titkok legfőbb tudója,
aki legtöbbször nemigen vesz részt a nevelőtestület életében, már csak
azért sem, hogy személyes kapcsolatok ne terheljék „szakmai függetlenségét”.
A túlterhelt – fizikát, történelmet stb. – tanító tanár pedig jobbára hozzá
küldi a „kezelhetetlen” gyereket. Hozzá, akit legalább véd a törvény, aki
nem köteles tájékoztatni a szülőt vagy épp a rendőröket. Ma, ha egy tizenéves
gyerek kábítószerezés miatt bíróság elé kerül, közvetlen környezetéből
senki sem köteles ellene vallani – kivéve a pedagógust… Sem a szülei, sem
a gyóntatója, sem az ügyvédje, sem a pszichológusa nem kényszeríthető erre,
de ha akad egy tanára, akivel problémáit előzőleg megosztotta, ő csak két
rossz, kényszerű lehetőség közül választhat: vagy „hivatalból” feljelenti,
vagy hazugság árán menteni próbálja. Nem könnyebb a helyzete akkor sem,
ha megnyerve diákjai bizalmát, minduntalan olyan titokba avatják be, ami
messze túlmutat egyéni felelősségén. Ilyenkor váltig ugyanaz a dilemma:
vajon megossza – megoszthatja-e – a szülőkkel tanítványa egyedül vele közölt
titkait? Hiszen a törvény kötelezi erre, s a személyes felelősség terhét
aligha vállalhatja, ha tájékoztatási kötelezettségét elmulasztva netán
büntetőjogi konzekvenciái lesznek az ügynek. Érthető, ha a legtöbben azok
közül, akik egyáltalán képesek volnának intimebb kapcsolatokra, menekülnek
a diákokkal vállalt szoros, érzelmi kötelék elől. A szeretet, a figyelem
pedig nem osztható korlátlanul, minden embernek csak véges számú valódi
kapcsolat, személyes kötelék fenntartására van „kapacitása”. Nem tudni,
egy jó pedagógus, egy tanítványaira külön-külön is odafigyelő tanár vajon
hány gyerek titkait képes felelősen hordozni, és hány olyan tanítványa
van, akiket el kellene küldenie, de nem teszi, hanem pedagógiai esetekkel
kísérletezik. Vajon meddig tudnak a pedagógusok őszintén úgy hazudni, hogy
igazat mondjanak? És lehet-e érzelmek nélkül szoros kapcsolatot tartani,
„titokhordozóvá” válni?
Kétségek, kérdések, képtelen
dilemmák sora, melyek bizonyosság helyett csupa ellentmondást, keserűséget,
kudarcot – és némi hitet – hagynak bennünk. Hitet abban, hogy lehet talán
másként is csinálni. Hisz nap mint nap látom, tudom: a régi iskola meghalt,
mégis hiszem, hogy meg lehet találni azt a hiteles kapcsolatformát, melyhez
a pedagógusnak nincs szüksége a jog eszközeire, és mégsem lép a család,
a szülők helyére. Hiszem, hogy van mód az iskolát az állam engedelmes szolgálójából
az egyes gyermeket segítő, közösségi hellyé átalakítani. Csakis egy ilyen
iskolában válhat a pedagógus a tudás hordozójából a titkok hordozójává.
Enélkül csupán az álság, hazugság s a hatalmi kényszer marad… Ma még így
szól egy tanár belső monológja: „Tanulj meg hazudni, édes fiam! Nézz csak
rám, és hazudj a szemembe! Tudom, tegnapról orvosi igazolásod van, bár
azt is tudom, hogy előttem ültél a moziban… Persze, beteg voltál, nem számít,
a lényeg, hogy papírod legyen róla. Hogy a bulin a szert is kipróbáltad?
Jobb, ha nem mondod, én ezt nem tudhatom…” Vagy íme, saját diákkori, kis
titkaink máig sem értett kulcsa: „És arra emlékeztek, mikor meglógtunk,
berúgtunk, összefeküdtünk, a Blaha tanár úr meg az egészből semmit se vett
észre?” – „Dehogynem, édes fiam, csak úgy kellett tennem, mint aki alszik,
hisz épp ez a szakmám, ez az állandó tettetés: nem láthatod, hogy látom,
nem tudhatod, hogy tudom – ezt csinálom huszonöt éve… Ha megnősz, egyszer
talán majd megérted…”
Azóta „hivatásos titoknok”
lett belőlem is… S lám, még ma sem értem, miért kell ennek így lennie…
„A legmélyebb titok pedig
Isten…”
Székely János római katolikus
lelkész
Amíg a dolgok felszínén vagyunk,
üresen fecsegünk. A szavak súlytalanok, és alig hordoznak jelentést. De
ha néha megadatik, hogy megnyílik előttünk a dolgok mélysége, az ember
elnémul. Hisz amit átél, az szavakba alig önthető, alig közölhető. S ha
mégis megpróbáljuk elmondani, ami történt, és aminek tanúi voltunk, csak
úgy tehetjük, ha mást is le tudunk vezetni oda a mélybe, hogy maga is átélje,
ami szóval át nem adható.
A valóság mélyebb rétegei
ilyen értelemben titokzatosak. A legmélyebb titok pedig Isten, az „ős-mélység”
(P. Tillich), kinek éneke: a felhők futása, virágok nyílása, protonok és
elektronok tánca, férfi és nő szerelme, gyerekarc ragyogása, élet és halál.
Annyira titok ő, hogy a zsidó hagyomány szerint még a nevét sem szabad
kimondani; a keleti gondolkodás több áramlata szerint pedig az ember nem
is állíthat Őróla semmit.
A kereszténység annyiban
tér el ezen álláspontoktól, hogy abból a tapasztalatból indul ki: a Titok
megnyilvánult. Mi hisszük, hogy a történelemnek volt egy nagyszerű, kitüntetett
pillanata, amikor az ég és föld már-már összeért, amikor Isten egy ragyogóan
tiszta életen – Jézus életén – keresztül megmutatta arcát, és odaajándékozta
magát az embernek.
De azért a titok a kereszténységben
is titok marad…
Ezért is nevezzük a keresztséget
bemerítésnek, a titokba való „beavatásnak”.
S ezért is volt oly sokáig
szokásban, hogy a mise második részében – ahol a Titok megjelenik (monstrancia
vagy Úrfelmutatás), és mi részesedünk belőle (eucharisztia vagy Szentáldozás)
– az avatatlanok nem vehettek részt. Az első keresztények számára olyannyira
meghitt és mélyen átélt volt ez az ünnep, hogy azok jelenléte, akik csak
külső szemlélőként nézik, zavaró lett volna.
A mai, túlzottan felgyorsult
élettempó sok embert felszínessé tesz. Életünkben nincsenek nagy megrendülések,
nagy megtisztulások. Mindig valami új kell, és sosem vagyunk egészen ott
a jelen pillanatban. A legfontosabb szálak elszakadnak, elsekélyesednek.
Sokszor egy-egy temetésen döbben rá az ember, hogy nem tud gyászolni, hogy
nem érez szinte semmit, és alig ismerte az eltávozottat. (Például saját
anyját…) A felszínen élünk csak, napi látszatteljesítményeknek. Mindenki
buzgón próbálja „eladni”, reklámozni magát. Hogy aztán a mélyben van-e
benne valami, az senkit sem érdekel, csak a csomagolás számít. Így legbelül
– a Titok helyén – gyakran csak egyre fájdalmasabb üresség tátong.
A keresztény hagyomány par
excellence titkos szertartása: a gyónás. Titkos azért, mert a gyónás a
bűnös, téveteg és gyenge ember őszinte és igaz találkozása Istennel. Ilyenkor
a hívő álarcok, ámítás és színészkedés nélkül kér gyógyulást bűnei sebére.
Kitárja lelkét, és Isten fénye beárad oda. A gyónás tehát valójában a bűnbánó
ember és Isten találkozása – melynek során a pap illő tisztelettel a háttérben
kell maradjon. Szerepe mindössze annyi, hogy – ha szükséges – segítse a
bűnével küszködő embert őszinte bűnbánatra jutni (aminek része lehet az
önként vállalt jóvátétel vagy „elégtétel” is), s hogy végül kihirdesse
és közvetítse Isten gyógyító és felemelő jóságát. Nem faggatózhat, kíváncsiskodhat,
s a legfőbb dolga még csak nem is az, hogy bölcs tanácsokat adjon, hanem,
hogy az Istennel való találkozás segítője és közvetítő instanciája legyen.
Nyilvánvaló, hogy mindaz, ami az önkéntes bűnvallás során elhangzik, teljes
egészében és a szó legszorosabb értelmében: titok. Ha nem így volna, úgy
a gyónás megszűnne az az alkalom lenni, melyben az ember saját sebeivel
valóban Isten – és nem csak egy másik gyarló ember – elé lép. Ha viszont
egy tolvaj, aki netán sok millióval meglopott valakit, tettét végül meggyónja,
úgy a gyóntató joggal mondhatja, hogy bűnbánata csak akkor hiteles, ha
amit elvett, visszaadja, s enélkül a feloldozást sem nyerheti el – ám a
pap semmi szín alatt nem adhatja fel a tolvajt. Ha ezt tenné, úgy megszűnne
a földön az a kivételes hely, ahol az ember egy társa (Krisztus képviselője)
segítségével bátran Isten elé állhat bűnei terhével. Nem véletlen, hogy
a gyónási titok megőrzéséért a halálra kínzott Nepomuki Szent Jánostól
kezdve papok sokasága vállalta a meghurcoltatást, sőt gyakran a vértanúhalált.
A gyónási titkot eláruló pap az egyházi törvény értelmében is menten elveszti
hivatalát.
Papi hivatásom talán leginkább
megrendítő élménye a gyóntatás. Ennek során olyan mélységben tárulnak fel
életsorsok, s oly erősen érezni Isten gyógyító kezét, ahogy azt másutt,
más helyzetekben csak nagyon ritkán.
„A közös titok szabadságunk
záloga…”
Bízik László evangélikus
börtönlelkész
Ezek a válaszok paradox módon
jóval megelőzték a szerkesztőség körkérdéseit… És mert a titkokról lényegében
ma sem gondolkodom másként, hozzászólásként jó szívvel ajánlom e sok évvel
ezelőtti, a Diakónia című lapban közzétett írásomat:
Titok
J-nak
J-om, én szerelmesem,
ó, mennyire irigylem azokat,
akik értik a dolgokat! Azokat, akik megmagyarázzák a jelenségeket, kapcsolatokat
és történéseket bennünk és körülöttünk. Azokat, akik, ahogy hallják, már
értik is a sokféle információt, miközben én alig hallom, s amit mégis,
azt is csak dekódolgatom. Ráadásul többnyire hiába, bár azt tudom, hogy
Te vagy a Kulcs.
Már az is olyan furcsa volt,
amikor először hallottam Rólad. F. T. bácsi (azóta már nem bácsizom) beszélt
– korrekt úriember létére – megkapó lelkesedéssel Rólad, hogy ugyanis vagy,
és hogy közel vagy hozzám. Hittem is, meg nem is, amit mondott. Aztán,
amikor egy román tett bizonyságot jóságodról – hátamon épp egy nagy zsákot
vittem –, miért, miért nem, megtöretett cinizmusom. Egyébként nem árt tisztázni:
nem én mentem először Hozzád, te jöttél hozzám. Először neveden sem mertelek
szólítani, csak idéztem magamban valakit, hogy menj el tőlem, mert én bűnös
ember vagyok, misztérium tremendum, de Te maradtál. És én meg hirtelen
boldog lettem. Misztérium faszcináns. Jelenléted messze felülmúlt minden
Felőled hallottat. Aztán eljött a pillanat, amikor lélegzetem is elállt,
mert nyelvem ínyemhez tapadt. Ajkad ugyanis azt mondta – persze szavak
nélkül –, hogy szeretsz. Ezzel nevemen szólítottál, és Tiéd vagyok.
A nagy és fontos dolgok
ugyanis mindig csendben történnek, vagy legalábbis csenddel kezdődnek,
és csendbe torkollanak. A többi csak zaj, lárma, recsegés. A dolgok végén
aztán finoman ott a hallgatás, akár ama aquinóinál. Amíg én beszélek, fecsegek,
flörtölök és panaszkodom, addig Te hallgatsz, hiszen szavammal nem hagylak
szóhoz jutni. Akkor szólalsz csak meg, amikor már elnémultam, és elfogytak
szavaim. De akkor, szemben a többiekkel, akik mindent ígértek, de a tizedét
sem adták, Te keveset ígértél, de mindent adsz. Az ember nem tudja, hogyan,
de nő a vetés. Magától. Miközben az ember lefekszik. És fölkel. Első nap.
Aztán, amikor megszólalsz,
szavaid mágikusak, megbűvölők és rabul ejtők. Az életem rámegy, hogy értelmezzem,
vonatkoztassam és magyarázzam. Többnyire azért, hogy kibújjak a kötelezettség
alól. Azonban kevés sikerrel. Csak forgatom magamban, s azok áthatják sejtjeim
és zsigereim. Nem is beszélve a szívemről, ahogy mondani szokták.
Emlékszem, azt mondtad,
hogy tudod a dolgaimat. Bár adakozásaim titokban történtek, arra hivatkoztál,
hogy nem lévén oly dolog (titok), mely ki ne tudódnék, hagyjam abba. Persze,
Te közben – már amennyire lehetett, titokban – a fővárosba mentél, hogy
megismerjed kétségbeesésemet, trükkjeimet, sumákolásaimat, meg persze álmaimat.
Nyomorúságos bűneimet, kísérletezéseimet és rejtett vágyaimat. Amikor nyögve
született és izzadságszagú felismeréseimre könnyedén azt felelted, hogy:
„Tudom. És? Hatolj még mélyebbre!”, akkor kénytelen voltam ezt a sátoros
ünnepet – s azóta is, évről évre – megünnepelni.
A Te titkod sejlett már
kamaszkorom pince- és padlásrejtekén búvóhelyet kereső csavargásaimban.
A belvárosi srácok ötvenhatos, lőporszagú beavatottságában, hiszen a pince
az óvóhely pokla, a padlás meg a mennyország volt. Elrejtett fegyverek,
jó kis lőszerlelőhelyek, dugdosott térképen megjelölve. Mondd meg, ki érti
ezt, wie man’s verstehen kann. Titkok tudása formál személyiséget. Csak
később jött a szamizdatos idők titkos konspirációja. Hiszen a közös titok
szabadságunk záloga, amely összeköt és közösséget teremt. Már a héber nyelvben
is egyazon gyökből ered a titok és a közösség szó, ha jól tudom. A latinok
a titok szóval mintha inkább a dolgok nyilvánosság előli elrejtettségét
jelölnék. Nekik államtitkaik voltak, azóta lettek szabadalmi, üzleti meg
banktitkok, nekem csupán naplóim, levelezésem, meg fiókom titkai maradtak.
Ám a hatalmasok félnek a kicsik titkaitól: az az igazi alattvaló, akinek
magántitkai sincsenek. Így aztán levelek felnyitódnak, jegyzetek házkutattatnak,
telefonok lehallgattatnak. Mindezek ellenére – vagy éppen ezért (?) – a
titkok a szabadság jelei. Megyek tovább: a német mintha az otthon, a privátszféra
magánügyeire gondolna, amikor titkot mond. Jó kis történet, tudod, amikor
albérlőnek álcázva épült be még lakásomba is a tégla, amíg rá nem vettem
őt, hogy a főkapitányságon jelentse fel megbízóját, a titkosrendőrséget.
Ült is erre szegény, rendesen, a fordulatig. Most jött el azonban annak
az ideje, hogy a görögökre térjünk, akik a titkot hallgatásnak és szájbefogásnak
értik – hallgatok egy s másról én is, kivételesen én fogom be saját számat,
és nem más.
De mily csekélység mindez
a Te szerelmed titkaihoz képest! Tested ízét a számban mindig szerettem,
s véred is a legjobb: nullás, mely mindenkit gyógyíthat. Nyilvános bizonyságtételre
küldettem, de hadd valljam be, mindig is jobban bíztam az intimitás, mint
a publicitás erejében. Mert hát az életek is az intimitásból születnek,
ahogy egyik, bár nekünk legdrágább gyermeked, H. is, aki a nagy víz mellett
temettetett el veled együtt a halálba, hogy azonképpen feltámadásodban
is részesülvén s meghalván a bűnnek, igaz és szép és jó életben járjon.
Végül is az ember elhagyja atyját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez,
és lesznek ketten egy testté. Felette nagy titok ez. De én Rád, és két
házunkra értem.
***
Drága sáfártársam, gyere már,
hogy megvilágítsd a titkokat! Nekünk, titkok tudatlan sáfárainak, akik
mind az okok, mind a célok, mind az értelem kérdésében oly homályosan látunk.
Csak sejtjük, hogy az események nem olyan szimplák, de sokkal-sokkal komplementárisabbak,
mint azt vélnénk. Gyere már, hogy megértsük a dolgok okát, célját és értelmét,
mely mindeddig csak nem-kanti, lebegő logikád finom fonalával szőtte át
a dolgok képtelen összefüggését és lehetetlen kuszaságát.
Értesd meg már velünk, hogy
nélküled nincs a jelenségeknek szufficiens, kielégítő oka, nincs akceptábilis,
nyilvánvalóan elfogadható célja, és nincs vizíbilis, látható és felfedezhető
értelme! Zűrzavar, félreértés, céltalanság és értelmetlenség a dolgok,
jelenségek és események önmagukban-valósága. Mi épphogy nem titkok ismerői,
hanem csak a titkok létezéséről tudó sáfárok vagyunk. Annak hirdetői, hogy
vannak és maradnak titkok, minden információ ellenére, mert a Te dicsőséged,
hogy elrejted a dolgokat, ahogy Te is álruhában és inkognitóban és absconditusként
meg larva-ként vagy jelen, s mi legjobb esetben is legföljebb hátadat láthatjuk.
„Back”, akarom mondani „black box”, ami ránk bízatott. Ezt a dobozt cipeljük,
a lét nagy keresztrejtvényét megfejteni nem tudván. De hidd el, kereszt
rajtunk ez a rejtvény.
***
Önmagukban, immanensen nézve
dolgainkat, csupa megmagyarázhatatlansággal, elkeseredéssel vagy felháborodottsággal
küszködünk. De közben tudván tudjuk, hogy a titkoknak lesz nyitja. Sőt:
ha a jelenségeket nem önmagukban szemléljük, hanem azok Veled-együtt-létét
egy-egy pillanatra megérezzük, minden egészen más dimenzióba kerül.
Felsejlik a létezés egy
másik logikája, ahol a dolgok látszólag a fejük tetején, valójában épp
a talpukon állnak. Az a titkos logika, ahol az irgalom nagyobb lehet az
igazságnál, s ahol a szeretet nagyobb a determináltságnál. Felsejlik az
a titok, ahogyan a gyengeség lehet erő, a bolondság értelem, az értelem
bolondság; a rossz jó, s a jó káros; az áldozathozatal szabadság, s a szabadság
kiszolgáltatottság. Hogy a vakság látás, s a látás vakság; az értelmetlen
és haszontalan értelmes, a sírás és szomorúság az öröm; a szegénység és
üresség a gazdagság.
Mint óráját néző alkimistát,
Te vagy, ó! drága J-om, én szerelmesem, aki végül is az erényt teherré
és a bűnt bocsánattá varázsoltad. Benned fejtődik meg a nagy talány, ahol
a csönd, íme, szóvá, s a szó végül is feleslegessé vált. Ahogy az általában
lenni szokott, csak egészen máshogyan.
vissza
|