A világjáró pincér
Kasza László monológja
Az interjút készítette és monológgá szerkesztette: Hadas Miklós 

Világjáró pincér voltam. Édesapámnak Kispesten egy melegkonyhás étterme volt, amit anyámmal együtt vezettek. Én ügyvédnek akartam tanulni, de édesapám 1936-ban azt mondta, hogy elmész pincértanulónak, egy-két évig dolgozol máshol, nézed a szakmát, nézed a dolgokat, visszajössz, és átveszed az üzletet. De közben meghalt, ugye, negyvenkettõben, amikor tizennégy éves voltam. Akkor mentem el pincértanulónak. Utána az édesanyám vezette a vendéglõt. Volt benne egy söntés, egy étterem, ahol melegkonyha volt, egy rexasztal, kívül egy kuglipálya. Úgyhogy egy közepes méretû vendéglõ volt. Alkalmazott nem is volt benne. Nem is nagyon kellett, mert négyen voltunk testvérek, három fiú és egy lány, és tulajdonképpen mi is be tudtunk segíteni, ugye. Nagyon jól ment a vendéglõ, hál’ istennek. Közülük senki pincérnek nem ment, nem is akart menni, csak engem csináltak így, hogy az legyek. Én elmentem pincértanulónak három évig, közben letettem a vendéglátó-ipari mestervizsgát, aztán bejött egy katonasági téma, a behívó, el kellett menni. Ez negyvenkettõben volt.
Végeredményben egy szegény házból származtunk Kispesten. Ezeket úgy hívták, hogy városi házak. A városi házakból nagyon sok kiemelkedõ futballista emelkedett ki. Nyolcszor négy ilyen tömb volt, egy tömbben négyen laktunk. Annak idején úgy hívták ezeket, hogy városi házak. Szoba-konyhás lakások voltak, abban laktunk hatan, aztán késõbb öten. Ott lakott a Bozsik, a Puskás, a Cserjés, a Herédi, a Pósa, az Ulicska, meg sokan mások. Mi minden áldott nap ottan ugye a grundon együtt fociztunk. És amikor kellett menni a pályára vagy a meccsre, vagy mit tudom én, akkor fogtuk magunkat és mentünk. Szóval ilyen szempontból. Aztán, késõbb ugye én is bekerültem a Kispesti Atlétikai Clubba. Úgy hívták, hogy KAC. Aztán onnan indultunk el. Késõbb elmentem a SZAC-ba, a Szentlõrinci Atlétikai Clubhoz játszani, aztán meg az Egyetértésbe, a Marczibányi térre. Tulajdonképpen végig centerhalfot, tehát középhátvédet játszottam, mind a három csapatban. Szegények voltunk, játszottunk, ide-oda mentünk, mászkáltunk, úgyhogy ilyen témák voltak. Nagyon jó kollektíva volt, akár a KAC-ban, akár a SZAC-ban, akár az Egyetértésben.
Jó barátságban voltunk, úgy a szülõk, mint a gyerekek. Minden áldott nap reggeltõl estig fociztunk. Amikor kellett a pályára menni, akkor pályára mentünk, odahaza ugye elkértük, elcsentük anyutól meg a nõvéreinktõl a harisnyát, és abból csináltunk rongylabdát. És akkor egész estig fociztunk, játszottunk. Mindenki fiatal volt, mindenki dumált, mindenki izélt, végeredményben a fõnök, amikor a pályára mentünk, az Öcsinek az édesapja volt. Akkor ugye még úgy hívták õt, hogy Purczel Ferenc. Õ sokszor kijött, hogy már gyertek, mert – ezt most nem mondom ki – gyertek, mert szétrúgom a nem tudom miteket, és akkor a pályára kellett menni, mert kezdõdött a mérkõzés. Az Öcsinek az édesapja eléggé szigorú volt, az Öcsi meg egy olyan kicsapongó srác volt, mint ahogy mai napig is az. Mi úgy hívtuk és úgy hívjuk, hogy Sváb.
Persze, a Bozsik Cucu meg az Öcsi azok annyira ismerték egymást, hogy kegyetlenül. Mind barátságban, meg mind akár ugye a játékban is nagyon, nagyon is, úgyhogy le a kalappal elõttük. Hát sajnos, hogy aztán a Cucu ugye korábban meghalt, hát õ volt képviselõ is, meg az Öcsinek meg a Cucunak volt egy ilyen üzletük Kispesten az Üllõi úton, még a régi rendszerben, ilyen edényüzletük volt, kapták a Honvédelmi Minisztériumtól, vagy mit tudom én, az akkori kormánytól kapták ezt az üzletet. De nem sokáig volt, mert tönkrementek Kispesten. Az Öcsi bohém gyerek volt. Most is olyan. Most is olyan, hogy ha akár, mit tudom én, elmegyünk valahova, vagy akármerre megyünk, nem szól elõször semmit, de utána aztán kimondja, amit akar, úgyhogy, nem volt õ egy olyan beképzelt, vagy nem tudom micsoda, és hallgattak rá. Ma is hallgatnak rá.
Mint mondtam már, az Egyetértésben játszottam a Marczibányi téren, és aztán ott az egyik vezetõ, aki tulajdonképpen az Egyetértésnek meg a szakszervezetnek volt egy ilyen góréja, kiszúrt engemet meg a barátomat, a Biczó Pistát, hogy úgy futballoztunk, ahogy kellett, és akkor azt mondta, hogy ti a sportot ûzitek, ti a sportot szeretitek, és azt mondta, hogy ti akkor elmentek dolgozni a Margitszigeti Nagyszállóba. Hogy hogyan kerültem oda, meg mi, ez egy adottság volt. Most én nem akarok nagyképû lenni, de én meg a barátom, mi voltunk a sztárok. Mi úgy dolgoztunk, akár a sportolókkal, akár a külföldi vendégekkel, akár a kormányfõkkel, akárkikkel, hogy mi ott voltunk, és mindig tisztán, rendesen, becsülettel dolgoztunk. Mi nem úgy voltunk sztárok, mint mondjuk az Öcsiék, hanem szakmai tudásban. Nagyon jó pincérek voltunk, és az ottani vezetõség bennünk bízott. Mi nem néztük ezt, meg nem néztük azt, hanem a munka, a tisztaság, a rend, a fegyelem, a szakmai tudás, akármicsoda. Amikor pincértanuló voltam, megtanultam a szakmát. Hogy hogyan kellett szidolozni az ajtókilincseket, meg a mit tudom én mit szidolozni, utána dolgozni, utána iskolába menni, utána visszajönni megint a munkahelyre, pincében lent bort fejteni, szûrni, deríteni, kiszolgálni. Hát ez az emberben benne maradt, és mi nem izéltünk, hogy csókolom, szervusz, meg mit tudom, engemet tegyél oda. Semmi ilyen. Meg hát az én apám is eléggé szigorú volt, hál’ istennek, mert megtanultam tõle azt, hogy rend, fegyelem, tisztaság. Ezt belém verte. Aztán késõbb, amikor elkezdtem tanítani az ifjúságot, én is beléjük vertem, hogy rend, fegyelem, tisztaság, szakma, satöbbi. Zsûritag is lettem. Eleinte én csak egy kis izé voltam, egy kis tanulógyerek, aztán tulajdonképpen felfejlõdtem. Meg hát egyrészt jó focista voltam, ezt nem tagadom, mert én a második csapatban nem játszottam, csak az elsõ csapatban. Az Egyetértés a BLASZ egyben játszott, s ez a vezetõ látott bennünk olyan ambíciót, olyan törekvést, bízott bennünk, hogy akár a futball terén, akár a szakma terén meg fogjuk állni a helyünket egy kiváló helyen, egy Margitszigeti Nagyszállóban. Nem tudom ezt így másképp elmondani.
Az elsõ idõben nagyon nehéz volt megszokni, megmondom õszintén, mert olyan kiváló szakemberek voltak ott. A csúcsvezetõ viszi a vendégnek a nagy sárga platót? Õ viszi az akármilyen ételt a vendég elé? Én akkor csak néztem: hûha, hát ha a csúcsvezetõ így kiszolgál, akkor egy ilyen kis senki pincér? Annak mit kell csinálni? Hát akkor annak is ki kell szolgálni ám! Megtanuld kisfiam: ügyesség, akkor minden rendben. Értesz engemet? Ezt mondta nekem a csúcsvezetõ. Meg is tanultuk. Két kollegámmal mi voltunk az úgynevezett protokollbrigád, akik kiszolgálták az elõkelõ külföldi vendégeket csakúgy, mint a magyar labdarúgókat, a labdarúgó-válogatott játékosait.
Sokan kérdezték már tõlem, hogy milyen is a jó pincér. Hát elõször is, ugye, szeretni kell a szakmát. Meg kell tanulni a szakmát. A vendéget meg kell ismerni, a vendéget fogadni kell, a vendéget ültetni kell, a pincérnek tisztán, rendesen, becsületesen, józanul kell odamenni a vendég elé. Persze többféle vendég van. Régen is többféle volt, meg ma is. Régen is pesti vendégek jártak oda tulajdonképpen, meg ma is. A Margitszigeti Nagyszállónak kétezer fõs kerthelyisége volt, volt egy étterme neki, volt egy hallja neki, konyha, minden, és minden vendég bejöhetett oda tulajdonképpen. Olcsó árak voltak. Úgy kellett kiszolgálni, úgy kellett vigyázni, hogy nem lehetett tudni, ki az a vendég. Nem az, hogy a félelem bérében kellett élni, nem, de hát aki nem úgy viselkedett, mint pincér, ahogy kellett, szervusz, holnap ki volt rúgva. Vagyis nem kirúgva volt, hanem megköszönték neki. Én senkit nem rúgtam ki tulajdonképpen, csak megköszöntem, hogy köszönöm szépen, holnap már nem kell jönnie. Miért nem kellett? Azért, mert nem aludta ki magát, nem volt tiszta, nem volt rendes, nem fogadta úgy a vendéget, nem ültette, nem szolgálta ki, nem tudta, miben kell tálaltatni azt az akármicsodát, nem tudta, hogy a konyhában volt, amit rendelni kellett, míg valami mást már kérni kellett. Tudni kellett, hogy a készétel azért készétel, mert az már készen van, a másikat meg rendelni kelletett, frissen kellett sütni. Tehát rendelek egy bécsi szeletet, de kérek egy sertéspörköltet, mert az már készen van. Tehát ismerni kell tulajdonképpen a pincérnek a konyhát és az ital kiszolgálását is, mindent.
Tulajdonképpen amikor elõször jön a vendég, azt úgy kell kiszolgálni, hogy holnap is oda jöjjön, és ha a pincér nincs ott, akkor ugye õ kénytelen mással kiszolgáltatni magát. Ez nem izé, ezt bele kellett verni a pincérekbe, akár kisegítõ volt, akár stabil pincér volt, akárki volt, bele. Énbelém is belém verték tulajdonképpen, hogy a vendéget szeretni kell. Aztán ugye a vendégben is nagyon sok változó felhõzet van ugye, mert az egyik így viselkedik, a másik úgy viselkedik. A Szigetre tulajdonképpen a pesti nép, aki arra járt, mind bejöhetett, ha volt hely. Ha volt hely, ki kellett szolgálni. Hát ott is csináltam egy érvágást tulajdonképpen, mert a kerthelyiség ugye kétezer személyes volt, és akkor a konyhától odáig egy negyed kilométer volt az a placc, és innen oda vitte az ember a pörköltet, aztán egyszer csak kitálaltam a legmagasabb hadúrnak – nevet nem mondok –, hogy ez így nem megy. Meg kell oldani, ugye. Ott volt a táncplacc, ott volt a két ponyva, ugye – ma is majdnem ugyanígy van –, és akkor azt mondtam, hogy ott a táncplacc, ott van az egyik fele a ponyvának, itt van a másik fele a ponyvának, itt kell csinálni egy éttermet, kint a teraszon. Éttermet, fehér abrosszal. Hát, hogyha ezt te meg tudod oldani – mondták az ikszek –, akkor mi fizetünk neked. Jó. Mert – aszondták –, hogy akkor a vendégek nem ülnek át oda, mert mondjuk, mit tudom én, szeret a másik helyen ülni, s ne higgyem, hogy majd át fog ülni, ha nem ebédel. De, hála istennek, megoldottam. Jött is a góré oda, két napig nem jött oda, de amikor már ezt megoldottam, akkor végeredményben õk tapsoltak, ugye, hogy meg lehetett oldani ezt a témát. Én megoldottam. Beállítottam olyan stabil pincéreket, akik fehér abrosz, ugye, ruha, szalvéta, satöbbi. Ebédelni tetszik parancsolni? Nem? Akkor tessék, át oda! De én tegnap itt ültem. Elnézést kérek szépen, hát most sajnos ez az új rend, új rendszer, így alakították ki. Tetszik látni, ez fehér abrosz, az meg színes abrosz. Most a kerthelyiségrõl beszélek. És meg lett oldva. Nehéz volt, kérték állandóan a fõnököt, meg mit tudom én, hát jó, kérjék, hát most akkor mi van? Meg lett magyarázva nekik.
És, ahogy ugye már mondtam, hogy szeretem a sportolókat, mai napig is szeretem õket. Én rengeteg sok egyesületet szolgáltam ki a Szigeten is. Akár a Fradi, az Újpest, az MTK, a Pécs, a Szeged, a Kispest, satöbbi, ezek mind oda jártak, ott volt a rejtekhelyük. A magyar labdarúgó-válogatottnak ott volt a rejtekhelye, és a rejtekhelyre jött akár az edzõ, akár a sportminiszter, aki akkor volt, én tudom ki volt, de most nem akarom mondani a nevét, ugye, mert az is ott volt, meg a Sebes Guszti mint edzõ, ugye, és azok követelték tulajdonképpen, hogyha van egy rendezvény, akkor ez a két pincér szolgálja ki õket. Mármint én meg a barátom. Mindkettõnk szülei vendéglõsök voltak, és mind a ketten, ezt most hadd mondjam, Újpest-szurkolók voltunk. Én Rákospalotán születtem tulajdonképpen. De az édesapám már Kispesten nõtt fel. Nagyon sok ismerõsöm van nekem az Újpestben is. Most is. Akár a Göröcs, a Bene, a Zámbó, a Várhidi Pali, nem a fia, a Péter, hanem a Pali. Meg a Szusza, Szusza Feri, persze! Ezek, hogyha kimegyek a pályára, mert ki szoktam járni, akkor ezek mindig mondják: mi van veled, te csibész? Emlékszel, amikor még oda jártunk a Szigetre, vagy a Hotel Ifjúságba, és tunkoltunk? Mert hogy volt a bakonyi sertésborda, a szósz tunkolása, vagy pörkölt. Stikiben csinálták, ez ebéd utáni stiki téma volt, mert volt rajta egy kis limonádé is, úgyhogy szóval ilyen dolgok, és én nagyon sok ilyeneket megvendégeltem akár a Szigeten, akár a Hotel Ifjúságban.
Akármilyen VIT-re vagy fesztiválra, vagy olimpiára mentem, akkor mindig Tatáról indultunk tulajdonképpen el. Minket szerettek, mert mi alkalmazkodtunk. Nem nyaltunk, elnézést kérek, hogy így mondom, nem nyaltunk egyiknek se, de szerettük a srácokat. Szerettük a sportolókat, és kiszolgáltuk õket. Nem különlegességgel. Bár volt egy kis ilyen háttér, egy kis tunkolás, az volt, de máskülönben semmi. Tehát a sportolók bejöttek az ofiszba, a konyhába nem mehetett be senki se, csak az ofiszba, mindenhol van egy ilyen ofisz, az a pincéreknek a pihenõhelyük, és akkor ottan az ember kivitte a kaját, a másik meg figyelte, hogy nem jön-e az edzõ, a másodedzõ, vagy az orvos. Mert hogy a reggeli, ebéd, vacsora szigorúan meg volt nekik szabva. Ezek akkor olyan stiki dolgok voltak. Hû, a Szusza Feri hogy imádott ilyen tunkolásokban részt venni! Vagy akár a Puskás Öcsi, a Kotász Öcsi, vagy akárki, nem tudom! Nekem rengeteg sok ismerõsöm van mai napig is a sportegyesületeknél, a játékosoknál. A Kotász Öcsi, az is nagy játékos volt, meg hát a Szusza is egy ragyogó futballista volt. A Szusza zseniális volt énszerintem. Nem volt itten izé, vita. Cukkolás volt, hogy menj a izébe, mit tudom én, ugye, mondták ennek, mondták annak, de nem volt itten izé tulajdonképpen. Legalábbis én így gondolom. Mindegyik nagy játékos volt, persze. Most én nem akarom az Öcsit fölmagasztalni, de õ mégiscsak nagyon kiemelkedik a sorból, mert akár ott volt a Hidegkuti is, vagy a másik is, szóval, de mégiscsak õ volt a legnagyobb.
Pincérként megismertem a magyar olimpikonokat is. A sportolók nagyon szerényen viselkedtek, nem voltak extra igényeik, de ha valakinek a napi menü mellett még volt valami külön kérése, azt mindig teljesítettük. Így például a kalapácsvetõ Németh Imre mindennap megkapta a maga burgonyapüréjét. De a Zakariás Józsi is a káposztás cvekedlit, vagy a Puskás Öcsi a bablevest. A három olimpián kívül még részt vettem nyolc Világifjúsági Találkozón, az elsõ 1949-ben itthon, Budapesten volt, de aztán ott voltam Bukarestben, Varsóban, Moszkvában, Szófiában, Berlinben, Havannában is. Ezen kívül többször dolgoztam a lipcsei vásárokon, de jártam már vendégként néhányszor Párizsban is, ahova olyan ott élõ magyarok hívtak meg, akiket a Szigeten vagy az Ifjúság Hotelban kiszolgáltam. Így akarták viszonozni azt a vendégszeretetet, figyelmességet, amit Budapesten kaptak tõlem.
Helsinki volt a legszebb és a legjobb. Tatáról indultunk, aztán repülõvel mentünk. A gazdasági rész, ugye, elõbb elment, így hát a konyha meg az étterem is elõbb elment. Meccsekre is jártam, meccseket néztem, hát úgy-ahogy beosztottuk az éttermet, meg a konyhával megbeszéltük, hogy most elmehetünk, a kocsi elvitt, visszajött, ragyogó élmény volt az a tizenhat arany. Emlékszem, a Korondi Margit, a tornásznõ szerezte tulajdonképpen az elsõ aranyat, aztán jöttek a többiek is. És ugye akkor, amikor valamelyik nyert, kapott egy tortát, egy ünnepi tortát kapott, meg ugye hát egész nap a reggeli, az ebéd, a vacsora az természetes volt. Ez így nagyon szép volt. Helsinki nagyon szép volt. Melbourne is nagyon szép volt.
Hát persze megfigyelni megfigyeltek, mindenkit megfigyeltek. Nem tudom, de ez nem volt olyan, ahogy ma gondolják, olyan borzasztó, azért úgy át lehetett élni. Amikor a helsinki olimpiára kikerültünk, akkor még ugye, akinek vendéglõje volt, tehát akinek maszekok voltak a szülei, vagy mit tudom én mi, késõbb tudtam meg, hogy annyira nyomoztak utánam, hogy a szomszédoknak arra meg erre, meg mit tudom én… Érdeklõdtek, hogy ki ez az iksz, ipszilon, ez hogy viselkedik itt, meg mit tudom én, szóval hogy mit csinál, hogyan lett. Szóval az már olyan izé volt. Engem egyáltalán nem kérdeztek meg, hogy miképpen meg hogyan, azt is csak késõbb tudtam meg a szomszédoktól, hogy nyomoztak utánam. Nem baj, hát hadd nyomozzanak! És végül is a szomszédok nem mondtak semmi olyasmit. Megkaptam az OTSH-tól a behívó parancsot, hogy Tatára ekkor és ekkor kell menni, formaruha ez, formaruha az. Ugyanazt kaptuk, mint akármelyik sportoló. Fegyelem volt és rend. Nekem a fõnököm, most nem mondok nevet, egy szakács volt a konyhában, õ volt ott a góré, és azonkívül õneki a fõnöke az OTSH-nak a minisztere, meg a gazdaságis. Akkor kimondom: Hegyi Gyula volt ott, a Kutas István volt ott, akkor a Csanádi Árpi volt, a Sebes Gusztáv, Mándi Gyula. Ezek voltak. De ezek nekünk nem dirigáltak.
Tulajdonképpen minden áldott napra meg volt szabva, hogy mi a reggeli, ebéd, meg a vacsora. Az meg lett beszélve a gazdasági vezetõvel. Mindegyik sportoló ugyanazt ette. Aztán persze ilyen különleges igények voltak, az stikiben ment, de azt nem csináltuk, hogy most valakinek nem tetszik a rántott csirke, mert paprikás krumplit kér, ilyen nem volt. Ez a bizonyos kis igény, amire ugye céloztam, az volt. Háromszázötvenen mentünk, a kajak-kenusok azok vidéken voltak, mert ott volt a víz ugye, a vívók meg este meg éjjel versenyeztek vagy tréningeztek, s késõn jöttek haza, meg ilyen dolgok persze voltak. És mi csak ketten voltunk pincérek, és nekünk kellett szolgálni õket, akár a reggelivel, az ebéddel, a vacsorával. Tehát reggeltõl hajnalig dolgoztunk. És amikor például hazajöttek a vívók, ugye, kopogtak, hogy ne haragudjál, csak egy üveg ásványvizet adjál. Jó, adok. Vagy mit tudom én. És akkor ezen kívül még voltak az egyesületek, a labdarúgástól kezdve, a vívókon át. Ott volt a protokoll. Vagy a sportminiszter meghívta az ottani sportminisztert meg a többi diplomatákat. És akkor voltak ezek a díszebédek meg díszvacsorák. És azt is mi csináltuk. Szakácsból három volt. Csoda, hogy bírtuk. Leállítottuk magunkat, ugye nem volt szabad inni, hát ha valaki iszik, akkor, most mondjuk így ilyen szempontból, az nem bírja. Mi bírtuk. Én hál’ istennek bírtam, és alig vártam, hogy jövõ hónapban vagy egy év múlva megint menjek. De én nem mentem oda, hogy ezt kérjem.
Megmondom õszintén, jobban kerestem Helsinkiben, mint a Szigeten. A Szigetrõl kikért ugye az OTSH erre a két hónapra, és akkor õk fizettek. A Szigeten erre az ottani igazgató azt mondta, amikor a barátommal együtt megkaptam a behívót az olimpiára: ide figyeljenek! Válasszanak: Helsinki vagy a Margitszigeti Nagyszálló!? Kijött velünk a huszonhatos buszhoz. Ez ott történt. Mi mind a ketten mindjárt azt mondtuk: Helsinki! Akkor ide többet vissza nem jönnek! Túltárgyaltuk: nem jövünk vissza! Kimentünk Helsinkibe, s ugye a repülõ jött-ment. Egyszer csak megtudtuk, hogy az igazgatót leváltották. Gondolom, nem ezért, vagy hát mit tudom én. De nem ezért váltották le.
Tehát mi annyira jól dolgoztunk – öndicséret büdös, ugye? –, mi nem voltunk gorombák, nem voltunk szemtelenek, játszottunk velük, például akár a Papp Lacival úgy vicceltünk, hogy odamentünk, de ezt nem mondom ki: mi a f…-t akarsz? Csak így játékból izéltük. Na, mert hagyjál, mi ketten vagyunk ám, vigyázz! Õ is mindig benne volt az ilyen hülyéskedésben. Hát ilyen játékok voltak. Nem voltak ezek igényesek. Megették azt, amit kaptak. Soha nem volt semmi olyan gorombaság közöttük, legalábbis én nem tapasztaltam. Hogy mit tudom én, néha hallottunk valamit, mert ugye a pincér azért lát, a pincér azért hall, de nem szól semmit, ugye. Világos. Hát a pincérnek tulajdonképpen az a feladata. Az mindent lát, mindent hall, mindent tud, de nem beszél senkinek semmirõl se, meg hasonló dolgok.
Melbourne-be is Tatáról indultunk, Ogyesszáig repülõvel, onnét hajóval. Ugyanazt az egyenruhát kaptam, mint a Papp Laci. Mindenki egyforma volt. És a felvonuláson, a nyitóünnepségen, ha akartam, mentem, ha nem akartam, nem mentem. Én persze mentem, minden alkalommal. És amikor zárás volt, akkor is mentem. Ogyesszában bepakolták a kajakot, az autóbuszt, a személykocsit, a nyersanyagot, a kajak-kenunak a felszerelési tárgyait, hát ott voltak a németek, a bolgárok, mit tudom én, mi, ezerkétszáz személyes hajó volt, Grúzia, az volt a neve, és akkor egy hónapig utaztunk. Le a Fekete-tengeren, Földközi-tengeren, az Egyenlítõn keresztül, minden, ugye. Az egy külön szám volt. A sportolók repülõvel mentek. De volt, aki gyalog ment ki Prágába, vagyis nem gyalog, mit tudom én, kocsival vagy mivel. Két repülõvel jöttek Melbourne-be. Mi már akkor ott voltunk.
Tulajdonképpen, ami a legveszélyesebb volt, az a Csendes-óceán. De ott én nem dolgoztam a hajón, hanem mint vendég voltam, ugyanúgy, mint az orvos vagy akárkicsoda. Mindenki külön lakott egy kabinban. Most legyek gusztustalan? Minden kijött, még a szovjet matrózokból is, és az ottani kórházban feküdt egy-kettõ. A Csendes-óceán az egy nem olyan sima ügy, ugye? Megy, megy a hajó, aztán esik ám, mint a rosseb. Hatalmas hullámok. Úgyhogy veszélyes volt, de aztán odaértünk az Egyenlítõhöz, ünnepség volt, nagyon szép idõ volt, két étterem volt, szalon, teniszpálya, uszoda, minden, ami csak létezik, minden volt rajta. Akkor, amikor elindultunk onnan, még elõtte a kapitány ugye beszélt, akkor ünnepélyesen kiszolgálják az embert itallal, meg nem tudom, mivel, és akkor aztán jönnek a fecskendõk, és akkor ott a medence körül, ugye, akármilyen ruhában volt, vagy váratlanul beledobták, vagy az izével, a slaggal lefröcskölték. Én is beleestem, úgyhogy, na mindegy, nem téma. És akkor ott kapott az ember egy ilyen emléklapot, hogy átlépte az Egyenlítõt, és akkor ment tovább.
November hetedikén érkeztünk meg Melbourne-be, nagyon rendesek voltak az ottani magyarok, nagyon szépen és jól fogadtak bennünket, igaz, elõször azt hitték, hogy mi vagyunk a szovjetek, mert mi bordó melegítõben voltunk. Nagyon kellemesek voltak, nagyon udvariasak voltak, megajándékoztak bennünket. Nagyon rendesek voltak. Hát aztán visszafele már nem hajóval jöttem, hanem repülõvel, mert negyvennyolcan disszidáltak, ott maradtak, ugye. A sportelnök hiába mondta azt, hogy ne menjetek el, maradjatok, satöbbi… Október huszonharmadikán a tengeren közvetítették tulajdonképpen, hogy mi történt Magyarországon. Meg képekkel, minden, de ott már adták az izét, a csepeli témától kezdve, mindent adtak. Hogy felakasztották a mit tudom én kicsodát. Ott sugározták. Mindent láttunk. Aztán bemondták ezt meg azt, október huszonharmadikán.
Hát, megmondom õszintén, a vízilabdások, amikor vége volt az olimpiának, tulajdonképpen hívtak, hogy menjünk Amerikába. Majd te ottan kiszolgálsz bennünket, pincér leszel, mindenki ugye sportol, úgy mint itt, csak kisebb létszámban. Elõször azt mondtam: igen. Aztán, másnap már: nem megyek. Erre mondta az iksz: miért nem? Hát azért, mert titeket ugye elvisznek, kivesznek a sorból, ajnároznak, én meg ott maradok faképen mint pincér. Kit szolgáljak akkor ki? Magamat? És akkor így nem mentem. Visszajöttem. Na, az is egy külön szám volt, mert ugye a repülõre annyi ajándék meg annyi akármicsoda ugye nem fért, ezért hajóra tettük, ugye. Hát ezt én a mai napig is várom. Hát, elmentek Szibériába, mert valahol eltérítették õket, vagy mit tudom én, mi történt velük. Mai napig is várom a feladott, odaadott ajándékokat meg csomagokat, meg nem tudom micsodákat. Akár legyen csokoládé, akár legyen ital, akár legyen egy ottani emlék, mit tudom én.
Ausztráliában, tulajdonképpen, magyarul megmondva, mindenki izgult az itthoni témával kapcsolatosan, hogy mi van itten, mi van ottan, ugye ez a sportra is kihatott. Mert mennyi arany lett? Nem is tudom, mennyi. Tizenegy arany lett, azt hiszem. Vagy kilenc? Nem, tizenegy! És hát mindenki arra gondolt, hogy mi van odahaza. Hát ugye azért megnyugtatták, hogy nincsen semmi probléma, vagy telefonon beszéltek, vagy mit tudom én. A feleségem egy rokonának ott Melbourne-ben volt egy kis magyar csárdája. Ezek a rokonok azt mondták, hogy maradjak ottan, segítsek nekik ebben a csárdában, aztán kihozzák a feleségemet meg a gyereket Londonon keresztül. Ááá! Tudjátok mit? Én Kispesten akarok meghalni. Ezt mondtam nekik. Kész. Jó napot! Visszajöttem.
Amikor jöttünk visszafele, nagyon jó utunk volt repülõvel, leszálltunk Karacsiban. Kétféle Karacsi van, az egyik gusztustalan, szennyes, a másik Karacsi meg a tengerpart. Aztán a tengerparton, hát akkor már egyedül voltam pincér, mert a másik nem jött, megvendégeltek bennünket a Nemzetközi Olimpiai Bizottság ottani tagjai. Nagyon jól éreztük magunkat, megvendégeltek bennünket, hajóztunk, pihentünk, átmentünk Szingapúrba, aztán Új-Delhi, aztán már repülõvel jöttünk haza. Ez decemberben volt. Jött az egész csapat. Aki jött. Hát a negyvennyolc nem jött, mert azok ott maradtak. De azokból is egy csomó visszajött végeredményben, mert áprilisig vagy meddig volt az amnesztia, hogy ha valaki addig hazajön, akkor nincsen semmi bántódása. Nem kellett nekem, nem érdekelt. És akkor nagyon jól éreztük magunkat ott is, itt is, nagyon kedvesek voltak az ottani magyarok tényleg, le a kalappal elõttük.
Hát, itthon eléggé kemény idõszak volt az, de átvészeltük. Kénytelenek voltunk átvészelni. Az ünnepség megvolt, az volt a lényeg, a fogadás megvolt, akkor hazamentünk, és dolgoztunk tovább. Egy-két hét múlva, rögtön januárban elkezdtem dolgozni. Nem törõdtem a politikával. Én a dolognak azt a részét nem tudom. A kollégáim is maradtak. Nem volt semmi különös. Nem ünnepeltek, nem jutalmaztak, csak üdvözöltek, gratuláltak, aztán kész, semmi, ennyi volt az egész. Folytattam a munkát tovább. Aztán 1965. október 28-án bezártam, és utána elmentem a Margitszigeti Nagyszállóból. Mert elõtte volt az a nagy árvíz, ami ugye elöntötte az egész Szigetet. Akkor én voltam a csúcsvezetõ és a megbízott igazgató, mert a többiek fokozatosan elhaltak, és mert a hivatalos igazgató a tihanyi motelban dolgozott nyáron és õsszel, a vezérigazgató meg otthon volt a lakásában, Budapesten. Én voltam akkor a csúcsvezetõ, én voltam a megbízott igazgató. Az árvízbe beleestünk, bent ragadtunk a Szigeten tizenegyen, nem tudtunk kijönni. Nem volt se telefon, se villany, se rádió, se semmi. Hiába üzentünk a Dunán az illetékesekkel, hogy küldjenek a Béke Szállóból valami kis menázsit ugye, kis ennivalót, mai napig is jön, amit küldtek. Nem kaptunk segítséget, és akkor ugye a pincét elöntötte, meg a teraszt elöntötte a víz, az étteremben is feljött egy csomó víz, vártuk azt, hogy mikor dõl össze a Sziget. Nem kaptunk se kaját, semmit, feléltük azt, ami ott volt.
Aztán átmentem a Palace Szállóba, ott voltam három hónapig mint vezetõ, de hát ott volt egy vezetõ, én csak egy másodrangú vezetõ voltam, hát ugye két dudás egy csárdába nem fért be. Aztán akkor megkeresett engem tulajdonképpen a Hotel Ifjúságnak az igazgatója. Nem ismertem, azt sem tudtam, hogy hol a Hotel Ifjúság, fogalmam sem volt, és akkor mondták, hogy kell oda egy csúcsvezetõ. 1966. április elsején beléptem oda, és húsz évig ott dolgoztam, mint csúcsvezetõ. 1987-tõl jöttem nyugdíjba.
Közben voltam a moszkvai olimpián is. A többi olimpia kimaradt, mert azokra nem vittek pincért, mert önkiszolgálói rendszer volt, tehát ahhoz elég volt az akkori két séf, aki megcsinálta a kaját, ugye. Voltam Kubában a VIT-en, hetvennyolcban, s ott is az ottani kubai pincérek voltak a fõvezérek, de én is ott voltam, és ott ugye egyedül csináltam ezt. És Havannában, az ottani KISZ Központi Bizottságnak a fõtitkára hajnali fél négykor jött ellenõrizni. Hát egyszer csak jön, hogy jó reggelt kívánok, mi újság? Hogy mikor feküdtem le? Jött ellenõrizni vagy reggelizni, vagy mi a fene. Valamit akart enni. Mit tudom én. Kapott egy kis ennivalót, szendvicset. Nem azt mondta, hogy õ az ellenõr, hanem csak úgy körbejárta a mit tudom én mit. Aztán jártam még VIT-en Bukarestben, Szófiában, meg Varsóban is. Ezek is pont ugyanazok voltak, mint az olimpiák, csak kisebben. Csak a neve volt kisebb. Ugyanazzal a háromszázas létszámmal ment mindig a csapat.
Hiába volt fent az Ifjúság Szálló a Rózsadombon, a Margitszigeti Nagyszálló tulajdonképpen egy kulturált, elegáns hely volt hozzá képest. Mára már megszûnt mint Hotel Ifjúság. De azért az is nagyon jó volt. Nagyon sok ilyen sportolót, vezetõ vendégeket, akár a Csanádi Árpád közlekedési minisztert, akár a Münnich Ferencet – ez a Csanádi Árpád, a közlekedési miniszter az nem ugyanaz volt, mint az Árpi, a focista –, nagyon sok ilyet kiszolgáltam. Akár a labdarúgó-csapatokat, a Vasast, hogy ne mondjak mást. Ezeket én mind áthívtam, illetve jöttek maguktól a Hotel Ifjúságba mint edzõtáborba. A Hotel Ifjúság a KISZ Központi Bizottságnak volt a szállodája. Rengeteg sok fogadás volt ott. Belül, kívül, vidéken, külföldön, a Parlamentben. Hadd ne mondjam, többet voltam a Parlamentben, mint odahaza.
Mint csúcsvezetõ is, hát én nem szégyelltem, a vendéget kiszolgáltam, pedig az egésznek én voltam a feje. Rengeteg sok rendezvény, kiszállás volt, amikor vinni kellett mindent, a tányért, poharat, evõeszközt, szalvétát, az ételt, tehát mindent, mindent vinni kellett. Ott komoly ellenõrzés volt, mert a tisztiorvosok ugye, akár a Szigeten, akár a Hotel Ifjúságban, ellenõrizték, hogy mit tudom én, mi a jó, mi a téma. Hát szóval ez nagyon kimerítõ volt, de nagyon szerettem ott is dolgozni. Kegyetlen sok, kegyetlen nagy munka volt. A Szigeten is rengeteg sok rendezvény volt, fogadás volt, minden volt, de itt, a Hotel Ifjúságban még több volt, nagyon. Rengeteg fogadás. Ezek rendes, kulturált fogadások voltak, herendivel, brüsszeli pohárral, volt aranyozott evõeszköz is, a Szigeten is, a Hotel Ifjúságban is, persze ezt nem mindenki kapta, csak a bizonyos magasabb fejek. A sportolók a megrendelt menüt kapták. Odajött az edzõ vagy a gyúró, és akkor megrendelte. Tulajdonképpen meg volt beszélve, hogy most itt laktok a szállodában, ez a reggeli, ebéd, vacsora.
Az állófogadáson hidegtálak vannak, ugye, ilyen-olyan, ha netán van meleg étel, ugye, az töltött, töltött káposzta, pörkölt, meg ilyenek. A büféasztalra föl vannak rakva a tányérok, az evõeszközök, a szalvéták, külön italasztal van ugye, ott az ital, aztán csapolás. Amikor bejön a vendég, akkor az aperitiffel a pincér kínálja a vendégeket állva, és akkor elkezdõdik a fogadás, és minden vendég oda megy, hacsak nem a magasságos kormány jön. Van nagyobb meg van kisebb protokoll. Jöttek a Kádárék is, persze. Persze nem õk rendelték meg, hát aki megrendelte, az megrendelte, ezek bejöttek, és akkor semmi. Õk bejöttek mint vendégek. Én megmondom õszintén, Kádár János egy ilyen egyszerû ember volt, az nem mondta azt se, hogy bé, azt se, hogy bá. Ez van, eszek vagy nem eszek, akkor nem eszek. Nem kérek. De evett, evett. Mindig evett. Mindig. Õ is evett, a másik is evett. Nagyon rendesek voltak. Ilyen helyen nincs az, hogy most leiszom magamat. Jó, hát a Dobi papával elõfordult, õ a másik utcában volt, nem ilyen helyen, az megint más, azt én nem tudom. Megvolt nekik az a bizonyos protokolláris izéjük, ott, ahol laktak, vagy ahol dolgoztak. Rendesek voltak. Az én szememben mind nagyon rendesek voltak. Ahogy most, ez a kormány, illetve nem ez a kormány, az a kormány, az Antall- is, meg a Horn-kormány is, ugye ott voltak, és hát azokat is, mint pincérek, ugye kiszolgáltuk. Nem volt ott se senki se olyan úgy, aki azt mondta volna, hogy ezt miért hozta ide, vagy nekem inkább azt hozza. Ami meg volt rendelve, azt ették vagy nem ették. Mind nagyon rendesek és udvariasak voltak. Nagyon sokat dolgoztunk a Kálvin téren is, a Március tizenötödike téren is, amikor voltak ezek a március tizenötödiki fogadások, a nemzeti ünnep, meg minden, ott ugye belül, a belsõ helyiségben, bent a Nemzeti Múzeumban. Elõtte, közben, végén, ugye, fogadások. Protokoll is, kis hidegtálak voltak, italok voltak, Antall József is ott volt ugye, hát õ volt ottan a vezérigazgató korábban, a Nemzeti Múzeumban. Ezeket is, ugye, mind kiszolgáltam. Voltunk a Városligetben is, ugye, amikor volt a május elseje.
Követségeken is dolgoztam. Most már vegyesen mondom, a dátumot pontosan nem is tudom. Az amerikai rezidencián, ott fönt a libegõnél, ugye kerek asztal van. Nem ilyen kicsi, hanem nagy, kerek asztal, hatan-nyolcan ültek egy ilyen kerek asztalnál. A kiszolgálási módszer a következõ volt: amikor megkapta a vendég azt az erõlevest vagy az elõételt, nem lehetett, hogy három embernek három tányérját egyszerre viszem ki a konyhába, amirõl már elfogyasztott az a vendég. Egyenként kellett minden tányért kivinni. Ezt kérték az amerikaiak. És ugye itt volt a konyha, a harmadik helyiségben volt az az asztal. Ez volt a nehéz. A kubai követségen más volt, mert ugye ottan a nagykövet vagy a feleség megadta, hogy ennyi fõ, ennyi óra, ez a menü, magyar szakács volt, nõszakács volt a kubaiban. Ott megterítette az ember az asztalt, letette a poharakat, a satöbbiket, és ahogy beérkeztek a vendégek, ugye aperitiffel kínáltuk õket, és ezek vagy leültek vagy álltak, az már a vendégtõl függött, és akkor utána bejöttek az étterembe, és itt megkapták azt a krémlevest ugye, és akkor le lehetett rámolni egy ilyen platóra, és hogyha meg tudta fogni az a pincér, és három csészét aljjal együtt el tudott vinni, akkor azt kivitte. Ott bekínálás volt. Tehát tulajdonképpen a vendég csak ült, hoztam a gombafejeket rántva, és bekínáltam. Ott volt a szerviz-evõeszköz, és akkor a vendég maga szedhetett. De hogyha azt mondta, hogy adjak neki, akkor én szedtem neki, és a másik pincér meg a hátam mögött hozta a tartármártást, és az is bekínálta. És ez ment a sülttel, az akármivel. Ezt balról. És az italt ugye jobbról öntötte az ember. Ott ez volt a szabály, az amerikaiaknál meg amaz. Nem tudom, ebben az amerikaiban mi volt a ráció, hogy külön kellett visszavinni a tálcát, de fárasztó volt, nagyon.
A mexikói követségen tulajdonképpen az volt, hogy a lapostányér föl volt téve, benne egy szalvéta, és a szalvétára rá kellett tenni akár azt a levesest, a kistányért, és ez egész végig ott maradt addig, míg a tészta nem jött. Az is egy más módszerû kiszolgálás volt. A szovjet követségen is ugyanez volt, vagy akár a kínai követségen is ez volt, akármelyik, a kínai, a mongol, ugyanígy. Akár a lengyelek, például. Nagyon jóban voltam az attaséval, ugye. Õt például már ismertem a Szigetrõl, azt hiszem, úgy hívták, hogy Ritter, ha jól tudom. Persze mikor volt ez már, Noé idejében! Õk sokat jártak a Szigetre, akár mint vendégek, akár egyénileg, akárhogy, és így kértek ki tulajdonképpen engem is azokra a fogadásokra. Lengyeleknél is másabb izé volt a terítési rendszer, a kiszolgálási mód, hát megszoktuk. Megmondták azt, hogy ezt így, akkor úgy kellett csinálni. És én mindig úgy csináltam. Szóval sok ilyen érdekes dolog volt.
Amikor én üzletvezetõ lettem a Szigeten, kötetlen munkaidõben dolgoztam. A kötetlen munkaidõ az volt, hogy saját magamat irányítottam: na most, kisfiam, ugye, bemész reggel nyolcra, ha van valami rendezvény, akkor reggel négyre. Kötetlen munkaidõben dolgoztam a Hotel Ifjúságban is. A Szigeten volt egy csúcsvezetõ. Az, akármilyen fogadás volt – nagy szakember volt –, az délelõtt tízkor bejött az étterembe, és este tízig ott maradt. Legyen az karácsony, szilveszter, húsvét, akármicsoda, akkor is. Tanítottam pincéreket is, akik bejöttek pincértanulónak. Meg kellett tanítani ugye õket a rendre, a tisztaságra, a fegyelemre, a szakmára. Amit én tanultam, amit én tudtam, tulajdonképpen átadtam a tanulóknak. Nekem az országban rengeteg sok tanulóm van, akire büszke vagyok olyan szempontból, hogy nem vagányok, mindenki megállta a helyét, tehát akár az italra, akár az ételre, akár a poharakra, hogy ezt a féldecit milyen pohárba, azt a tokajit milyen pohárba, azt a sört milyen pohárba, azt a húslevest milyen tálba vagy csészébe. Azt, hogy egy Wellington-bélszín, ugye, az nagyjából hogy néz ki, azt a pincérnek tudnia kellett. Ha egy pincértanulótól én megkérdeztem, hogy egy Wellington-sertéskaraj vagy egy Wellington-bélszín az micsoda, és azt mondta nekem, hogy gombafinzeres vajas tészta, akkor – csókolom, szervusz –, tudomásul vettem. Erre rá kellett tanítani õket. Persze, ettõl még nem biztos, hogy jó pincér lett. Ehhez adottság is kell. És hát vagy szeretem ezt a szakmát, vagy nem, és csak kasszírozni akarok.
Mindenre meg kellett õket tanítani. Az iskolában ezt-azt tanultak, csak hát itt meg ugye majdnem azonosban el kellett magyarázni nekik mindent, és rá kellett vezetni õket a gyakorlatban. Az iskolában is csinálták, hogy fõztek, terítettek, kiszolgáltak, de a szállodában vagy az étteremben meg kellett tanítani õket minden csínre-bínre, a szépre-jóra. Hogy a fogpiszkálót hogyan tedd az asztalra, hogy a couvert-tányért ne jobboldalt tedd, hanem bal oldalra tedd, és nem mindegy az, hogy ide teszed az asztal szélére mindjárt, hanem egy kicsit beljebb, mert ide teszed a salátát, ha kistányéron hozod azt a vegyes salátát vagy uborkasalátát. Hát ezeket mind meg kellett tanítani, és akkor ezen kívül még kellett az, hogy aki már annyira jó volt, okos volt, tudott mindent, akkor verseny volt. Verseny, beneveztünk ugye a versenyre, akár vidéken, Salgótarjában, akár Pesten, a Hotel Ifjúság éttermében, akár a Palace Szállóban, akár nem tudom, hol. Terítési verseny. És akkor ugye zsûritagok voltak, zsûrielnök is volt, aki fölülvizsgálta azt, hogy ez az étel forró, ez az étel hideg, ez az étel íztelen. Én is ott voltam. Nekem volt egy olyan, amikor fönn a Sváb-hegyen az Olimpia Étteremben volt egy ilyen terítési verseny. Fogast kellett szervírozni. Halat. Az volt, hogy azt hogyan kell kiszolgálni. Erre mondta a pincérgyerek, hogy nem tudom. Hát akkor, mint zsûritag, mint zsûrielnök, meg kellett mutatnom ezt a közönség elõtt. Ugye itt volt közönség is. Vagy a szülõk, vagy mit tudom én, kik voltak, vagy a bizottság tagjai, meg kellett mutatni nekik, ugye, hogy kell kiszolgálni, hogy kell fölvágni a halat, hogyan kell tálalni, hogyan kell mit tudom én mit csinálni. Meg lett mutatva. Ha a zsûrielnök se tudja, akkor menjen a fenébe.
Nagyon sok versenyt nyertünk akár vidéken, akár Pesten. Rengeteg sok tanulóm van az országban: az egyik az Intercontinentalban vezetõ, a másik a Hiltonban meg a Hotel Ifjúságban. Aztán ott van a Gombás, aki a Szigeten tanulóm volt, aztán a Szabadság Szállóban lett tanuló, mai nap pedig Lõrincen a Gombás étterem, egy kegyetlen nagy vendéglõje van neki. És sorolhatnám. Mind tanulóm volt, és ezeket én mind bizonyítom, hogy ezek akár könyvben, akár újságcikkben mondanak rólam egy-két szót. Én, annyit tudok mondani, szigorú voltam, nem vitás. Én mindenbe belekötöttem, nem olyan izével, de azt láttam és rátanítottam õket, hogy ezt így kell csinálni. Tiszta legyél, rendes legyél, becsületes legyél, vendéget fogadd, ültesd, kiszolgáld, úgy, ahogy kell! És meg kellett tanítani a szakmát. És büszke vagyok rá, arra, hogy ezeket mind én tanítottam.
Közben én a SZAC-nál tulajdonképpen, a Pestszentlõrinci Atlétikai Clubnál ottan mint játékos voltam, késõbb mint vezetõségi tag, aztán vezetõ lettem, aztán elnök lettem, aztán elnöke lettem az öregfiúknak is, meg mit tudom én. Úgyhogy aztán ott dolgoztam tulajdonképpen nagyon sokáig. Nagyon sokáig. Kilencvenben hagytam ott a SZAC-t, akkor leköszöntem, elég volt. A SZAC-nak különben sok szakosztálya van: labdarúgás, férfi kézilabda, azok most kerültek be az NB I-be, meg torna, karate, minden, nagyon sok jellegû sportolói vannak neki. Megmondom õszintén, nem tudom megmondani, hogy bírtam ennyi sok mindent. Hadd mondjam azt, hogy akár futballoztam, akár mint pincér tevékenykedtem, akár itt Magyarországon vagy külföldön, hogy bírta ez a két láb, szóval nem tudom. Nem tudom, ezt így nehéz elmondani.
Például, mondjuk a Margitszigeti Nagyszállóban a Sukarnónak külön rezidenciája volt. Szóval, külön szakácsok, azok fõztek ottan. És akkor én szolgáltam ki a Sukarnót. Nagyon rendes volt. A Nixon is nagyon rendes volt. A Szigeten nem vittük el külön a tányérokat, mint az amerikai rezidencián, hanem ugyanúgy ezt a szokást, ami itt volt. Tulajdonképpen akár a Tito, akár a Sukarno, akár a Nixon, akárkicsoda, nem voltak ezek igényesek. Ezek megkapták azt a bizonyos ételt, italt, udvariasságot, nem tudok mit mondani. Akármelyiket mondom, akár a Sárosi Katit mondjam, vagy mit tudom én, a Hollós Ilonát mondjam, hogy híres magyart is mondjak. Nem voltak ezek olyan igényesek, az én szememben. Nekem egyik külföldi vendég, se ott, se itt, nem mondta azt, hogy na ide figyeljen, vigye ezt vissza! Mert én mindig úgy vittem ki nekik. Olyan tisztán, olyan rendesen, olyan forrón, olyan hidegen, ahogy elõ van írva. Amikor odamentem 1966. április elsején a Hotel Ifjúságba, akkor azt mondták, hogy te leszel a csúcsvezetõ. Azt mondtam, hadd kérdezzek valamit. Mert ezek, az igazgató meg az áruforgalmi vezetõ jártak ám fõiskolára, meg mindenhová. Megkérdeztem tõlük: van táblaabrosz? Nincs. Hát akkor már tárgytalan. Van herendi tányér? Nincs. Van gyertyatartó? Nincs. Van séfing? Nincs. Hát akkor vegyetek, mert máskülönben nem tudunk elmenni se ide, se oda, se a Parlamentbe, se Leányfalura, se Havannába, ha ezek mind nincsenek! Mert táblaabrosz kell ugye arra a hosszú asztalra. Jó, nem törvény az, mert nem mindenki kapott herendi tányért, de hát a herendi tányér kell, mert az azért kiemeli a témát. Gyertyatartó kell, ugye, a két asztalra, vagy egy asztalra egy gyertyatartó gyertyával, mit tudom én, ez attól függ. Aztán beszerezték. Beszerezték, na most már akkor lehet menni, na akkor most már az enyém volt a tálca.
Volt a legutóbbi parlamenti fogadáson ezerkétszáz személy, fogadás volt, sehonnan nem kértem pincért. Innét a Körúttól egészen a túlsó feléig arrafele, ugye minden helyiség be volt terítve. Állófogadásban. Pincért nem kértem. A Hotel Ifjúságban az irodai dolgozókat összehívtam a fõkönyvelõtõl az áruforgalmi csoportvezetõig, leültettem õket: ti lesztek a pincérek. Elmondtam nekik, mi a feladatuk, mit kell csinálni, hogy kell csinálni. Az egyik, egy bérelszámoló, amikor már a Parlamentben vagyunk, elkezd cigarettázni. Na, légy szíves, mondtam neki, ott a kocsi, menj be a szállóba, és majd holnap megbeszéljük, kész. Például. Nem akartam kérni pincért házon kívüli éttermekbõl, vendéglõkbõl, mert azt meg kellett fizetni, és ezeket a lányokat és asszonyokat ugye betanítottam, mint akkori egynapos témára, betanítottam, ezek megkapták a rendes fizetésüket, és még jól is érezték magukat, mert ugye ilyet még nem láttak, ilyet még nem csináltak, satöbbi. Bizonyítani tudtak.
Még egy sztorit elmondok. Nem tudom hányban volt az, amikor Brezsnyev Magyarországra érkezett elõször életében. De nem jött Budapestre, hanem három napra Gyulára vadászatra jött. És akkor ugye mentek vadászatra a Kádár meg társai, mentek vadászni, és akkor õtõle kaptam egy izét, egy ilyen szovjet órát például. Az mai napig is otthon ketyeg. Mai napig is ott van. Még egyet el kell mondani. Helsinkiben, amikor voltunk, az ottani góréval fogadtunk, hogy mennyi aranyérem lesz. Mi, a barátommal, a másik pincérrel, azt mondtuk, hogy tizenöt aranyérem lesz. Micsoda? Tizenöt arany? Tudják maguk micsoda? Ha tizenöt aranyérem lesz, akkor maguk Pesten mind a ketten kapnak egy-egy rádiót. Nem annyi volt, tizenhat. És amikor vége volt az olimpiának, jöttünk hazafele, megkaptuk a telefont, hogy na, akkor tessék, Orion rádió. Mai napig is ott van. Az a nagy. Nem a macskaszemes, hanem az a régi. Itt fönt vannak neki a skálák, a nevek, alul van a keresõ, és akkor az a villany izé. Megkaptuk. Tizenhat aranyéremre megkaptuk a rádiót. Ennyit az ajándék témáról. De pénzt, én tulajdonképpen se így, se úgy, se amúgy, amikor vezetõ voltam, pénzt nem fogadtam el. Nem is kíséreltek meg. Persze, világos, pincérként elfogadtam. De amikor már vezetõ voltam, akkor szó sem lehetett róla. Persze jattot én is adok. Ha mondjuk megiszok egy fröccsöt, harminckét forint egy nagyfröccs, mondjuk negyvenet adok, vagy ha úgy adódik és veszek másfél liter bort, az, mondjuk, száznyolcvan, akkor odaadom a kétszáz forintot. Megköszönik. Szóval, ma is divat ez. Aztán az egyik borozóban olyan divat is van, hogy kiszolgálják ugye a futó vendéget, az kér két deci bort, mit tudom én, huszonnégy forint, és ugye akkor néznek, hogy nem adok-e harminc forintot, ugye. Kinézik belõlem. Ez gusztustalan. Jó, mindenki pénzbõl él, de hát azért ez mégis gusztustalan, az ilyen téma.
A családommal nem találkoztam sokat, magyarul megmondva. Meg is kapom tõlük a szemrehányást, ma is. De hát elõször is: örültem, hogy megtartottam a munkahelyemet, örültem, hogy dolgoztam. Hát én nemigen vittem a gyereket se az orvoshoz, se az óvodába, se az iskolába, se a szülõi értekezletre, se sehova se. Nem azt mondom, hogy sohase, de a nejem, ugye, a nejem volt a központ. Õ tudta, hogy mirõl van szó. De azért néha bedobja nekem, amikor ugye jön a zivatar, bedobja nekem, és akkor mondom neki: na és, akkor most mi van? Most mit csináljak? Kellett dolgozni. És hál’ istennek, úgy jöttem el mindkét helyrõl, hogy utánam nem kiabáltak, hogy hopp, tetszik tartozni még, mit tudom én, tízezer forinttal. Úgy számoltunk el, úgy kalkuláltunk, úgy dolgoztunk, hogy ilyen gond ne legyen. De otthon ez felmerül, a mai napig is felmerül, de nem érdekel. Hát most meg már pláne nem érdekel! Most meg már többet is vagyok odahaza. Sok mottója volt ennek a témának, sok, bizony sok.
Nem akarok én babérokat, meg mit tudom, de hát akkor is… Hadd mondjak még egyet magamról: aki ma elõször elmegy az olimpiára, azt magasztalják, ugye, magyarul megmondva. És én csak annyit mondok, hogy három olimpia résztvevõje voltam, és nem ismer senki sem. De én nem megyek oda kopogni, hogy ez fáj nekem. Ennyi. Azt, hogy ötvenkettõben kaptam egy kormánykitüntetést, ugye elfelejtették. Nem tudom, miért felejtettek el, pedig hát biztos benne vagyok szerintem a névsorban. Nem tudom, de ez fáj nekem, ezzel nem vagyok megelégedve. Mert mi kegyetlenül sokat dolgoztunk, ugye, kegyetlen sokat, és szerettük, ezt csináltuk, de a mai napig se mondanak semmit, hogy te, hol voltál? Nem értékelik a munkámat. Senki se. Nem kell nekem, hogy pénzjutalom. Ez nagyon bánt engemet, és ezt mindenhol el tudnám mondani. Nem akarok itten izélni, de nem ismerték el a munkámat. Gondolok itt a sportra, a három olimpiára, a VIT-re vagy akármicsodára. Az ilyen témákra.
Budapest, 1999. október

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: replika@c3.hu
 
 

vissza