A világjáró pincér
Kasza László monológja
Az interjút készítette és
monológgá szerkesztette: Hadas Miklós
Világjáró
pincér voltam. Édesapámnak Kispesten egy melegkonyhás
étterme volt, amit anyámmal együtt vezettek. Én
ügyvédnek akartam tanulni, de édesapám 1936-ban
azt mondta, hogy elmész pincértanulónak, egy-két
évig dolgozol máshol, nézed a szakmát, nézed
a dolgokat, visszajössz, és átveszed az üzletet.
De közben meghalt, ugye, negyvenkettõben, amikor tizennégy
éves voltam. Akkor mentem el pincértanulónak. Utána
az édesanyám vezette a vendéglõt. Volt benne
egy söntés, egy étterem, ahol melegkonyha volt, egy
rexasztal, kívül egy kuglipálya. Úgyhogy egy
közepes méretû vendéglõ volt. Alkalmazott
nem is volt benne. Nem is nagyon kellett, mert négyen voltunk testvérek,
három fiú és egy lány, és tulajdonképpen
mi is be tudtunk segíteni, ugye. Nagyon jól ment a vendéglõ,
hál istennek. Közülük senki pincérnek nem
ment, nem is akart menni, csak engem csináltak így, hogy
az legyek. Én elmentem pincértanulónak három
évig, közben letettem a vendéglátó-ipari
mestervizsgát, aztán bejött egy katonasági téma,
a behívó, el kellett menni. Ez negyvenkettõben volt.
Végeredményben
egy szegény házból származtunk Kispesten. Ezeket
úgy hívták, hogy városi házak. A városi
házakból nagyon sok kiemelkedõ futballista emelkedett
ki. Nyolcszor négy ilyen tömb volt, egy tömbben négyen
laktunk. Annak idején úgy hívták ezeket, hogy
városi házak. Szoba-konyhás lakások voltak,
abban laktunk hatan, aztán késõbb öten. Ott lakott
a Bozsik, a Puskás, a Cserjés, a Herédi, a Pósa,
az Ulicska, meg sokan mások. Mi minden áldott nap ottan ugye
a grundon együtt fociztunk. És amikor kellett menni a pályára
vagy a meccsre, vagy mit tudom én, akkor fogtuk magunkat és
mentünk. Szóval ilyen szempontból. Aztán, késõbb
ugye én is bekerültem a Kispesti Atlétikai Clubba. Úgy
hívták, hogy KAC. Aztán onnan indultunk el. Késõbb
elmentem a SZAC-ba, a Szentlõrinci Atlétikai Clubhoz játszani,
aztán meg az Egyetértésbe, a Marczibányi térre.
Tulajdonképpen végig centerhalfot, tehát középhátvédet
játszottam, mind a három csapatban. Szegények voltunk,
játszottunk, ide-oda mentünk, mászkáltunk, úgyhogy
ilyen témák voltak. Nagyon jó kollektíva volt,
akár a KAC-ban, akár a SZAC-ban, akár az Egyetértésben.
Jó barátságban
voltunk, úgy a szülõk, mint a gyerekek. Minden áldott
nap reggeltõl estig fociztunk. Amikor kellett a pályára
menni, akkor pályára mentünk, odahaza ugye elkértük,
elcsentük anyutól meg a nõvéreinktõl a
harisnyát, és abból csináltunk rongylabdát.
És akkor egész estig fociztunk, játszottunk. Mindenki
fiatal volt, mindenki dumált, mindenki izélt, végeredményben
a fõnök, amikor a pályára mentünk, az Öcsinek
az édesapja volt. Akkor ugye még úgy hívták
õt, hogy Purczel Ferenc. Õ sokszor kijött, hogy már
gyertek, mert ezt most nem mondom ki gyertek, mert szétrúgom
a nem tudom miteket, és akkor a pályára kellett menni,
mert kezdõdött a mérkõzés. Az Öcsinek
az édesapja eléggé szigorú volt, az Öcsi
meg egy olyan kicsapongó srác volt, mint ahogy mai napig
is az. Mi úgy hívtuk és úgy hívjuk,
hogy Sváb.
Persze, a Bozsik Cucu meg
az Öcsi azok annyira ismerték egymást, hogy kegyetlenül.
Mind barátságban, meg mind akár ugye a játékban
is nagyon, nagyon is, úgyhogy le a kalappal elõttük.
Hát sajnos, hogy aztán a Cucu ugye korábban meghalt,
hát õ volt képviselõ is, meg az Öcsinek
meg a Cucunak volt egy ilyen üzletük Kispesten az Üllõi
úton, még a régi rendszerben, ilyen edényüzletük
volt, kapták a Honvédelmi Minisztériumtól,
vagy mit tudom én, az akkori kormánytól kapták
ezt az üzletet. De nem sokáig volt, mert tönkrementek
Kispesten. Az Öcsi bohém gyerek volt. Most is olyan. Most is
olyan, hogy ha akár, mit tudom én, elmegyünk valahova,
vagy akármerre megyünk, nem szól elõször
semmit, de utána aztán kimondja, amit akar, úgyhogy,
nem volt õ egy olyan beképzelt, vagy nem tudom micsoda, és
hallgattak rá. Ma is hallgatnak rá.
Mint mondtam már,
az Egyetértésben játszottam a Marczibányi téren,
és aztán ott az egyik vezetõ, aki tulajdonképpen
az Egyetértésnek meg a szakszervezetnek volt egy ilyen góréja,
kiszúrt engemet meg a barátomat, a Biczó Pistát,
hogy úgy futballoztunk, ahogy kellett, és akkor azt mondta,
hogy ti a sportot ûzitek, ti a sportot szeretitek, és azt
mondta, hogy ti akkor elmentek dolgozni a Margitszigeti Nagyszállóba.
Hogy hogyan kerültem oda, meg mi, ez egy adottság volt. Most
én nem akarok nagyképû lenni, de én meg a barátom,
mi voltunk a sztárok. Mi úgy dolgoztunk, akár a sportolókkal,
akár a külföldi vendégekkel, akár a kormányfõkkel,
akárkikkel, hogy mi ott voltunk, és mindig tisztán,
rendesen, becsülettel dolgoztunk. Mi nem úgy voltunk sztárok,
mint mondjuk az Öcsiék, hanem szakmai tudásban. Nagyon
jó pincérek voltunk, és az ottani vezetõség
bennünk bízott. Mi nem néztük ezt, meg nem néztük
azt, hanem a munka, a tisztaság, a rend, a fegyelem, a szakmai tudás,
akármicsoda. Amikor pincértanuló voltam, megtanultam
a szakmát. Hogy hogyan kellett szidolozni az ajtókilincseket,
meg a mit tudom én mit szidolozni, utána dolgozni, utána
iskolába menni, utána visszajönni megint a munkahelyre,
pincében lent bort fejteni, szûrni, deríteni, kiszolgálni.
Hát ez az emberben benne maradt, és mi nem izéltünk,
hogy csókolom, szervusz, meg mit tudom, engemet tegyél oda.
Semmi ilyen. Meg hát az én apám is eléggé
szigorú volt, hál istennek, mert megtanultam tõle
azt, hogy rend, fegyelem, tisztaság. Ezt belém verte. Aztán
késõbb, amikor elkezdtem tanítani az ifjúságot,
én is beléjük vertem, hogy rend, fegyelem, tisztaság,
szakma, satöbbi. Zsûritag is lettem. Eleinte én csak
egy kis izé voltam, egy kis tanulógyerek, aztán tulajdonképpen
felfejlõdtem. Meg hát egyrészt jó focista voltam,
ezt nem tagadom, mert én a második csapatban nem játszottam,
csak az elsõ csapatban. Az Egyetértés a BLASZ egyben
játszott, s ez a vezetõ látott bennünk olyan
ambíciót, olyan törekvést, bízott bennünk,
hogy akár a futball terén, akár a szakma terén
meg fogjuk állni a helyünket egy kiváló helyen,
egy Margitszigeti Nagyszállóban. Nem tudom ezt így
másképp elmondani.
Az elsõ idõben
nagyon nehéz volt megszokni, megmondom õszintén, mert
olyan kiváló szakemberek voltak ott. A csúcsvezetõ
viszi a vendégnek a nagy sárga platót? Õ viszi
az akármilyen ételt a vendég elé? Én
akkor csak néztem: hûha, hát ha a csúcsvezetõ
így kiszolgál, akkor egy ilyen kis senki pincér? Annak
mit kell csinálni? Hát akkor annak is ki kell szolgálni
ám! Megtanuld kisfiam: ügyesség, akkor minden rendben.
Értesz engemet? Ezt mondta nekem a csúcsvezetõ. Meg
is tanultuk. Két kollegámmal mi voltunk az úgynevezett
protokollbrigád, akik kiszolgálták az elõkelõ
külföldi vendégeket csakúgy, mint a magyar labdarúgókat,
a labdarúgó-válogatott játékosait.
Sokan kérdezték
már tõlem, hogy milyen is a jó pincér. Hát
elõször is, ugye, szeretni kell a szakmát. Meg kell
tanulni a szakmát. A vendéget meg kell ismerni, a vendéget
fogadni kell, a vendéget ültetni kell, a pincérnek tisztán,
rendesen, becsületesen, józanul kell odamenni a vendég
elé. Persze többféle vendég van. Régen
is többféle volt, meg ma is. Régen is pesti vendégek
jártak oda tulajdonképpen, meg ma is. A Margitszigeti Nagyszállónak
kétezer fõs kerthelyisége volt, volt egy étterme
neki, volt egy hallja neki, konyha, minden, és minden vendég
bejöhetett oda tulajdonképpen. Olcsó árak voltak.
Úgy kellett kiszolgálni, úgy kellett vigyázni,
hogy nem lehetett tudni, ki az a vendég. Nem az, hogy a félelem
bérében kellett élni, nem, de hát aki nem úgy
viselkedett, mint pincér, ahogy kellett, szervusz, holnap ki volt
rúgva. Vagyis nem kirúgva volt, hanem megköszönték
neki. Én senkit nem rúgtam ki tulajdonképpen, csak
megköszöntem, hogy köszönöm szépen, holnap
már nem kell jönnie. Miért nem kellett? Azért,
mert nem aludta ki magát, nem volt tiszta, nem volt rendes, nem
fogadta úgy a vendéget, nem ültette, nem szolgálta
ki, nem tudta, miben kell tálaltatni azt az akármicsodát,
nem tudta, hogy a konyhában volt, amit rendelni kellett, míg
valami mást már kérni kellett. Tudni kellett, hogy
a készétel azért készétel, mert az már
készen van, a másikat meg rendelni kelletett, frissen kellett
sütni. Tehát rendelek egy bécsi szeletet, de kérek
egy sertéspörköltet, mert az már készen
van. Tehát ismerni kell tulajdonképpen a pincérnek
a konyhát és az ital kiszolgálását is,
mindent.
Tulajdonképpen amikor
elõször jön a vendég, azt úgy kell kiszolgálni,
hogy holnap is oda jöjjön, és ha a pincér nincs
ott, akkor ugye õ kénytelen mással kiszolgáltatni
magát. Ez nem izé, ezt bele kellett verni a pincérekbe,
akár kisegítõ volt, akár stabil pincér
volt, akárki volt, bele. Énbelém is belém verték
tulajdonképpen, hogy a vendéget szeretni kell. Aztán
ugye a vendégben is nagyon sok változó felhõzet
van ugye, mert az egyik így viselkedik, a másik úgy
viselkedik. A Szigetre tulajdonképpen a pesti nép, aki arra
járt, mind bejöhetett, ha volt hely. Ha volt hely, ki kellett
szolgálni. Hát ott is csináltam egy érvágást
tulajdonképpen, mert a kerthelyiség ugye kétezer személyes
volt, és akkor a konyhától odáig egy negyed
kilométer volt az a placc, és innen oda vitte az ember a
pörköltet, aztán egyszer csak kitálaltam a legmagasabb
hadúrnak nevet nem mondok , hogy ez így nem megy. Meg
kell oldani, ugye. Ott volt a táncplacc, ott volt a két ponyva,
ugye ma is majdnem ugyanígy van , és akkor azt mondtam,
hogy ott a táncplacc, ott van az egyik fele a ponyvának,
itt van a másik fele a ponyvának, itt kell csinálni
egy éttermet, kint a teraszon. Éttermet, fehér abrosszal.
Hát, hogyha ezt te meg tudod oldani mondták az ikszek ,
akkor mi fizetünk neked. Jó. Mert aszondták , hogy
akkor a vendégek nem ülnek át oda, mert mondjuk, mit
tudom én, szeret a másik helyen ülni, s ne higgyem,
hogy majd át fog ülni, ha nem ebédel. De, hála
istennek, megoldottam. Jött is a góré oda, két
napig nem jött oda, de amikor már ezt megoldottam, akkor végeredményben
õk tapsoltak, ugye, hogy meg lehetett oldani ezt a témát.
Én megoldottam. Beállítottam olyan stabil pincéreket,
akik fehér abrosz, ugye, ruha, szalvéta, satöbbi. Ebédelni
tetszik parancsolni? Nem? Akkor tessék, át oda! De én
tegnap itt ültem. Elnézést kérek szépen,
hát most sajnos ez az új rend, új rendszer, így
alakították ki. Tetszik látni, ez fehér abrosz,
az meg színes abrosz. Most a kerthelyiségrõl beszélek.
És meg lett oldva. Nehéz volt, kérték állandóan
a fõnököt, meg mit tudom én, hát jó,
kérjék, hát most akkor mi van? Meg lett magyarázva
nekik.
És, ahogy ugye már
mondtam, hogy szeretem a sportolókat, mai napig is szeretem õket.
Én rengeteg sok egyesületet szolgáltam ki a Szigeten
is. Akár a Fradi, az Újpest, az MTK, a Pécs, a Szeged,
a Kispest, satöbbi, ezek mind oda jártak, ott volt a rejtekhelyük.
A magyar labdarúgó-válogatottnak ott volt a rejtekhelye,
és a rejtekhelyre jött akár az edzõ, akár
a sportminiszter, aki akkor volt, én tudom ki volt, de most nem
akarom mondani a nevét, ugye, mert az is ott volt, meg a Sebes Guszti
mint edzõ, ugye, és azok követelték tulajdonképpen,
hogyha van egy rendezvény, akkor ez a két pincér szolgálja
ki õket. Mármint én meg a barátom. Mindkettõnk
szülei vendéglõsök voltak, és mind a ketten,
ezt most hadd mondjam, Újpest-szurkolók voltunk. Én
Rákospalotán születtem tulajdonképpen. De az
édesapám már Kispesten nõtt fel. Nagyon sok
ismerõsöm van nekem az Újpestben is. Most is. Akár
a Göröcs, a Bene, a Zámbó, a Várhidi Pali,
nem a fia, a Péter, hanem a Pali. Meg a Szusza, Szusza Feri, persze!
Ezek, hogyha kimegyek a pályára, mert ki szoktam járni,
akkor ezek mindig mondják: mi van veled, te csibész? Emlékszel,
amikor még oda jártunk a Szigetre, vagy a Hotel Ifjúságba,
és tunkoltunk? Mert hogy volt a bakonyi sertésborda, a szósz
tunkolása, vagy pörkölt. Stikiben csinálták,
ez ebéd utáni stiki téma volt, mert volt rajta egy
kis limonádé is, úgyhogy szóval ilyen dolgok,
és én nagyon sok ilyeneket megvendégeltem akár
a Szigeten, akár a Hotel Ifjúságban.
Akármilyen VIT-re
vagy fesztiválra, vagy olimpiára mentem, akkor mindig Tatáról
indultunk tulajdonképpen el. Minket szerettek, mert mi alkalmazkodtunk.
Nem nyaltunk, elnézést kérek, hogy így mondom,
nem nyaltunk egyiknek se, de szerettük a srácokat. Szerettük
a sportolókat, és kiszolgáltuk õket. Nem különlegességgel.
Bár volt egy kis ilyen háttér, egy kis tunkolás,
az volt, de máskülönben semmi. Tehát a sportolók
bejöttek az ofiszba, a konyhába nem mehetett be senki se, csak
az ofiszba, mindenhol van egy ilyen ofisz, az a pincéreknek a pihenõhelyük,
és akkor ottan az ember kivitte a kaját, a másik meg
figyelte, hogy nem jön-e az edzõ, a másodedzõ,
vagy az orvos. Mert hogy a reggeli, ebéd, vacsora szigorúan
meg volt nekik szabva. Ezek akkor olyan stiki dolgok voltak. Hû,
a Szusza Feri hogy imádott ilyen tunkolásokban részt
venni! Vagy akár a Puskás Öcsi, a Kotász Öcsi,
vagy akárki, nem tudom! Nekem rengeteg sok ismerõsöm
van mai napig is a sportegyesületeknél, a játékosoknál.
A Kotász Öcsi, az is nagy játékos volt, meg hát
a Szusza is egy ragyogó futballista volt. A Szusza zseniális
volt énszerintem. Nem volt itten izé, vita. Cukkolás
volt, hogy menj a izébe, mit tudom én, ugye, mondták
ennek, mondták annak, de nem volt itten izé tulajdonképpen.
Legalábbis én így gondolom. Mindegyik nagy játékos
volt, persze. Most én nem akarom az Öcsit fölmagasztalni,
de õ mégiscsak nagyon kiemelkedik a sorból, mert akár
ott volt a Hidegkuti is, vagy a másik is, szóval, de mégiscsak
õ volt a legnagyobb.
Pincérként
megismertem a magyar olimpikonokat is. A sportolók nagyon szerényen
viselkedtek, nem voltak extra igényeik, de ha valakinek a napi menü
mellett még volt valami külön kérése, azt
mindig teljesítettük. Így például a kalapácsvetõ
Németh Imre mindennap megkapta a maga burgonyapüréjét.
De a Zakariás Józsi is a káposztás cvekedlit,
vagy a Puskás Öcsi a bablevest. A három olimpián
kívül még részt vettem nyolc Világifjúsági
Találkozón, az elsõ 1949-ben itthon, Budapesten volt,
de aztán ott voltam Bukarestben, Varsóban, Moszkvában,
Szófiában, Berlinben, Havannában is. Ezen kívül
többször dolgoztam a lipcsei vásárokon, de jártam
már vendégként néhányszor Párizsban
is, ahova olyan ott élõ magyarok hívtak meg, akiket
a Szigeten vagy az Ifjúság Hotelban kiszolgáltam.
Így akarták viszonozni azt a vendégszeretetet, figyelmességet,
amit Budapesten kaptak tõlem.
Helsinki volt a legszebb
és a legjobb. Tatáról indultunk, aztán repülõvel
mentünk. A gazdasági rész, ugye, elõbb elment,
így hát a konyha meg az étterem is elõbb elment.
Meccsekre is jártam, meccseket néztem, hát úgy-ahogy
beosztottuk az éttermet, meg a konyhával megbeszéltük,
hogy most elmehetünk, a kocsi elvitt, visszajött, ragyogó
élmény volt az a tizenhat arany. Emlékszem, a Korondi
Margit, a tornásznõ szerezte tulajdonképpen az elsõ
aranyat, aztán jöttek a többiek is. És ugye akkor,
amikor valamelyik nyert, kapott egy tortát, egy ünnepi tortát
kapott, meg ugye hát egész nap a reggeli, az ebéd,
a vacsora az természetes volt. Ez így nagyon szép
volt. Helsinki nagyon szép volt. Melbourne is nagyon szép
volt.
Hát persze megfigyelni
megfigyeltek, mindenkit megfigyeltek. Nem tudom, de ez nem volt olyan,
ahogy ma gondolják, olyan borzasztó, azért úgy
át lehetett élni. Amikor a helsinki olimpiára kikerültünk,
akkor még ugye, akinek vendéglõje volt, tehát
akinek maszekok voltak a szülei, vagy mit tudom én mi, késõbb
tudtam meg, hogy annyira nyomoztak utánam, hogy a szomszédoknak
arra meg erre, meg mit tudom én
Érdeklõdtek, hogy
ki ez az iksz, ipszilon, ez hogy viselkedik itt, meg mit tudom én,
szóval hogy mit csinál, hogyan lett. Szóval az már
olyan izé volt. Engem egyáltalán nem kérdeztek
meg, hogy miképpen meg hogyan, azt is csak késõbb
tudtam meg a szomszédoktól, hogy nyomoztak utánam.
Nem baj, hát hadd nyomozzanak! És végül is a
szomszédok nem mondtak semmi olyasmit. Megkaptam az OTSH-tól
a behívó parancsot, hogy Tatára ekkor és ekkor
kell menni, formaruha ez, formaruha az. Ugyanazt kaptuk, mint akármelyik
sportoló. Fegyelem volt és rend. Nekem a fõnököm,
most nem mondok nevet, egy szakács volt a konyhában, õ
volt ott a góré, és azonkívül õneki
a fõnöke az OTSH-nak a minisztere, meg a gazdaságis.
Akkor kimondom: Hegyi Gyula volt ott, a Kutas István volt ott, akkor
a Csanádi Árpi volt, a Sebes Gusztáv, Mándi
Gyula. Ezek voltak. De ezek nekünk nem dirigáltak.
Tulajdonképpen minden
áldott napra meg volt szabva, hogy mi a reggeli, ebéd, meg
a vacsora. Az meg lett beszélve a gazdasági vezetõvel.
Mindegyik sportoló ugyanazt ette. Aztán persze ilyen különleges
igények voltak, az stikiben ment, de azt nem csináltuk, hogy
most valakinek nem tetszik a rántott csirke, mert paprikás
krumplit kér, ilyen nem volt. Ez a bizonyos kis igény, amire
ugye céloztam, az volt. Háromszázötvenen mentünk,
a kajak-kenusok azok vidéken voltak, mert ott volt a víz
ugye, a vívók meg este meg éjjel versenyeztek vagy
tréningeztek, s késõn jöttek haza, meg ilyen
dolgok persze voltak. És mi csak ketten voltunk pincérek,
és nekünk kellett szolgálni õket, akár
a reggelivel, az ebéddel, a vacsorával. Tehát reggeltõl
hajnalig dolgoztunk. És amikor például hazajöttek
a vívók, ugye, kopogtak, hogy ne haragudjál, csak
egy üveg ásványvizet adjál. Jó, adok.
Vagy mit tudom én. És akkor ezen kívül még
voltak az egyesületek, a labdarúgástól kezdve,
a vívókon át. Ott volt a protokoll. Vagy a sportminiszter
meghívta az ottani sportminisztert meg a többi diplomatákat.
És akkor voltak ezek a díszebédek meg díszvacsorák.
És azt is mi csináltuk. Szakácsból három
volt. Csoda, hogy bírtuk. Leállítottuk magunkat, ugye
nem volt szabad inni, hát ha valaki iszik, akkor, most mondjuk így
ilyen szempontból, az nem bírja. Mi bírtuk. Én
hál istennek bírtam, és alig vártam, hogy
jövõ hónapban vagy egy év múlva megint
menjek. De én nem mentem oda, hogy ezt kérjem.
Megmondom õszintén,
jobban kerestem Helsinkiben, mint a Szigeten. A Szigetrõl kikért
ugye az OTSH erre a két hónapra, és akkor õk
fizettek. A Szigeten erre az ottani igazgató azt mondta, amikor
a barátommal együtt megkaptam a behívót az olimpiára:
ide figyeljenek! Válasszanak: Helsinki vagy a Margitszigeti Nagyszálló!?
Kijött velünk a huszonhatos buszhoz. Ez ott történt.
Mi mind a ketten mindjárt azt mondtuk: Helsinki! Akkor ide többet
vissza nem jönnek! Túltárgyaltuk: nem jövünk
vissza! Kimentünk Helsinkibe, s ugye a repülõ jött-ment.
Egyszer csak megtudtuk, hogy az igazgatót leváltották.
Gondolom, nem ezért, vagy hát mit tudom én. De nem
ezért váltották le.
Tehát mi annyira
jól dolgoztunk öndicséret büdös, ugye? ,
mi nem voltunk gorombák, nem voltunk szemtelenek, játszottunk
velük, például akár a Papp Lacival úgy
vicceltünk, hogy odamentünk, de ezt nem mondom ki: mi a f
-t
akarsz? Csak így játékból izéltük.
Na, mert hagyjál, mi ketten vagyunk ám, vigyázz! Õ
is mindig benne volt az ilyen hülyéskedésben. Hát
ilyen játékok voltak. Nem voltak ezek igényesek. Megették
azt, amit kaptak. Soha nem volt semmi olyan gorombaság közöttük,
legalábbis én nem tapasztaltam. Hogy mit tudom én,
néha hallottunk valamit, mert ugye a pincér azért
lát, a pincér azért hall, de nem szól semmit,
ugye. Világos. Hát a pincérnek tulajdonképpen
az a feladata. Az mindent lát, mindent hall, mindent tud, de nem
beszél senkinek semmirõl se, meg hasonló dolgok.
Melbourne-be is Tatáról
indultunk, Ogyesszáig repülõvel, onnét hajóval.
Ugyanazt az egyenruhát kaptam, mint a Papp Laci. Mindenki egyforma
volt. És a felvonuláson, a nyitóünnepségen,
ha akartam, mentem, ha nem akartam, nem mentem. Én persze mentem,
minden alkalommal. És amikor zárás volt, akkor is
mentem. Ogyesszában bepakolták a kajakot, az autóbuszt,
a személykocsit, a nyersanyagot, a kajak-kenunak a felszerelési
tárgyait, hát ott voltak a németek, a bolgárok,
mit tudom én, mi, ezerkétszáz személyes hajó
volt, Grúzia, az volt a neve, és akkor egy hónapig
utaztunk. Le a Fekete-tengeren, Földközi-tengeren, az Egyenlítõn
keresztül, minden, ugye. Az egy külön szám volt.
A sportolók repülõvel mentek. De volt, aki gyalog ment
ki Prágába, vagyis nem gyalog, mit tudom én, kocsival
vagy mivel. Két repülõvel jöttek Melbourne-be.
Mi már akkor ott voltunk.
Tulajdonképpen, ami
a legveszélyesebb volt, az a Csendes-óceán. De ott
én nem dolgoztam a hajón, hanem mint vendég voltam,
ugyanúgy, mint az orvos vagy akárkicsoda. Mindenki külön
lakott egy kabinban. Most legyek gusztustalan? Minden kijött, még
a szovjet matrózokból is, és az ottani kórházban
feküdt egy-kettõ. A Csendes-óceán az egy nem
olyan sima ügy, ugye? Megy, megy a hajó, aztán esik
ám, mint a rosseb. Hatalmas hullámok. Úgyhogy veszélyes
volt, de aztán odaértünk az Egyenlítõhöz,
ünnepség volt, nagyon szép idõ volt, két
étterem volt, szalon, teniszpálya, uszoda, minden, ami csak
létezik, minden volt rajta. Akkor, amikor elindultunk onnan, még
elõtte a kapitány ugye beszélt, akkor ünnepélyesen
kiszolgálják az embert itallal, meg nem tudom, mivel, és
akkor aztán jönnek a fecskendõk, és akkor ott
a medence körül, ugye, akármilyen ruhában volt,
vagy váratlanul beledobták, vagy az izével, a slaggal
lefröcskölték. Én is beleestem, úgyhogy,
na mindegy, nem téma. És akkor ott kapott az ember egy ilyen
emléklapot, hogy átlépte az Egyenlítõt,
és akkor ment tovább.
November hetedikén
érkeztünk meg Melbourne-be, nagyon rendesek voltak az ottani
magyarok, nagyon szépen és jól fogadtak bennünket,
igaz, elõször azt hitték, hogy mi vagyunk a szovjetek,
mert mi bordó melegítõben voltunk. Nagyon kellemesek
voltak, nagyon udvariasak voltak, megajándékoztak bennünket.
Nagyon rendesek voltak. Hát aztán visszafele már nem
hajóval jöttem, hanem repülõvel, mert negyvennyolcan
disszidáltak, ott maradtak, ugye. A sportelnök hiába
mondta azt, hogy ne menjetek el, maradjatok, satöbbi
Október
huszonharmadikán a tengeren közvetítették tulajdonképpen,
hogy mi történt Magyarországon. Meg képekkel,
minden, de ott már adták az izét, a csepeli témától
kezdve, mindent adtak. Hogy felakasztották a mit tudom én
kicsodát. Ott sugározták. Mindent láttunk.
Aztán bemondták ezt meg azt, október huszonharmadikán.
Hát, megmondom õszintén,
a vízilabdások, amikor vége volt az olimpiának,
tulajdonképpen hívtak, hogy menjünk Amerikába.
Majd te ottan kiszolgálsz bennünket, pincér leszel,
mindenki ugye sportol, úgy mint itt, csak kisebb létszámban.
Elõször azt mondtam: igen. Aztán, másnap már:
nem megyek. Erre mondta az iksz: miért nem? Hát azért,
mert titeket ugye elvisznek, kivesznek a sorból, ajnároznak,
én meg ott maradok faképen mint pincér. Kit szolgáljak
akkor ki? Magamat? És akkor így nem mentem. Visszajöttem.
Na, az is egy külön szám volt, mert ugye a repülõre
annyi ajándék meg annyi akármicsoda ugye nem fért,
ezért hajóra tettük, ugye. Hát ezt én
a mai napig is várom. Hát, elmentek Szibériába,
mert valahol eltérítették õket, vagy mit tudom
én, mi történt velük. Mai napig is várom
a feladott, odaadott ajándékokat meg csomagokat, meg nem
tudom micsodákat. Akár legyen csokoládé, akár
legyen ital, akár legyen egy ottani emlék, mit tudom én.
Ausztráliában,
tulajdonképpen, magyarul megmondva, mindenki izgult az itthoni témával
kapcsolatosan, hogy mi van itten, mi van ottan, ugye ez a sportra is kihatott.
Mert mennyi arany lett? Nem is tudom, mennyi. Tizenegy arany lett, azt
hiszem. Vagy kilenc? Nem, tizenegy! És hát mindenki arra
gondolt, hogy mi van odahaza. Hát ugye azért megnyugtatták,
hogy nincsen semmi probléma, vagy telefonon beszéltek, vagy
mit tudom én. A feleségem egy rokonának ott Melbourne-ben
volt egy kis magyar csárdája. Ezek a rokonok azt mondták,
hogy maradjak ottan, segítsek nekik ebben a csárdában,
aztán kihozzák a feleségemet meg a gyereket Londonon
keresztül. Ááá! Tudjátok mit? Én
Kispesten akarok meghalni. Ezt mondtam nekik. Kész. Jó napot!
Visszajöttem.
Amikor jöttünk
visszafele, nagyon jó utunk volt repülõvel, leszálltunk
Karacsiban. Kétféle Karacsi van, az egyik gusztustalan, szennyes,
a másik Karacsi meg a tengerpart. Aztán a tengerparton, hát
akkor már egyedül voltam pincér, mert a másik
nem jött, megvendégeltek bennünket a Nemzetközi Olimpiai
Bizottság ottani tagjai. Nagyon jól éreztük magunkat,
megvendégeltek bennünket, hajóztunk, pihentünk,
átmentünk Szingapúrba, aztán Új-Delhi,
aztán már repülõvel jöttünk haza. Ez
decemberben volt. Jött az egész csapat. Aki jött. Hát
a negyvennyolc nem jött, mert azok ott maradtak. De azokból
is egy csomó visszajött végeredményben, mert
áprilisig vagy meddig volt az amnesztia, hogy ha valaki addig hazajön,
akkor nincsen semmi bántódása. Nem kellett nekem,
nem érdekelt. És akkor nagyon jól éreztük
magunkat ott is, itt is, nagyon kedvesek voltak az ottani magyarok tényleg,
le a kalappal elõttük.
Hát, itthon eléggé
kemény idõszak volt az, de átvészeltük.
Kénytelenek voltunk átvészelni. Az ünnepség
megvolt, az volt a lényeg, a fogadás megvolt, akkor hazamentünk,
és dolgoztunk tovább. Egy-két hét múlva,
rögtön januárban elkezdtem dolgozni. Nem törõdtem
a politikával. Én a dolognak azt a részét nem
tudom. A kollégáim is maradtak. Nem volt semmi különös.
Nem ünnepeltek, nem jutalmaztak, csak üdvözöltek, gratuláltak,
aztán kész, semmi, ennyi volt az egész. Folytattam
a munkát tovább. Aztán 1965. október 28-án
bezártam, és utána elmentem a Margitszigeti Nagyszállóból.
Mert elõtte volt az a nagy árvíz, ami ugye elöntötte
az egész Szigetet. Akkor én voltam a csúcsvezetõ
és a megbízott igazgató, mert a többiek fokozatosan
elhaltak, és mert a hivatalos igazgató a tihanyi motelban
dolgozott nyáron és õsszel, a vezérigazgató
meg otthon volt a lakásában, Budapesten. Én voltam
akkor a csúcsvezetõ, én voltam a megbízott
igazgató. Az árvízbe beleestünk, bent ragadtunk
a Szigeten tizenegyen, nem tudtunk kijönni. Nem volt se telefon, se
villany, se rádió, se semmi. Hiába üzentünk
a Dunán az illetékesekkel, hogy küldjenek a Béke
Szállóból valami kis menázsit ugye, kis ennivalót,
mai napig is jön, amit küldtek. Nem kaptunk segítséget,
és akkor ugye a pincét elöntötte, meg a teraszt
elöntötte a víz, az étteremben is feljött
egy csomó víz, vártuk azt, hogy mikor dõl össze
a Sziget. Nem kaptunk se kaját, semmit, feléltük azt,
ami ott volt.
Aztán átmentem
a Palace Szállóba, ott voltam három hónapig
mint vezetõ, de hát ott volt egy vezetõ, én
csak egy másodrangú vezetõ voltam, hát ugye
két dudás egy csárdába nem fért be.
Aztán akkor megkeresett engem tulajdonképpen a Hotel Ifjúságnak
az igazgatója. Nem ismertem, azt sem tudtam, hogy hol a Hotel Ifjúság,
fogalmam sem volt, és akkor mondták, hogy kell oda egy csúcsvezetõ.
1966. április elsején beléptem oda, és húsz
évig ott dolgoztam, mint csúcsvezetõ. 1987-tõl
jöttem nyugdíjba.
Közben voltam a moszkvai
olimpián is. A többi olimpia kimaradt, mert azokra nem vittek
pincért, mert önkiszolgálói rendszer volt, tehát
ahhoz elég volt az akkori két séf, aki megcsinálta
a kaját, ugye. Voltam Kubában a VIT-en, hetvennyolcban, s
ott is az ottani kubai pincérek voltak a fõvezérek,
de én is ott voltam, és ott ugye egyedül csináltam
ezt. És Havannában, az ottani KISZ Központi Bizottságnak
a fõtitkára hajnali fél négykor jött ellenõrizni.
Hát egyszer csak jön, hogy jó reggelt kívánok,
mi újság? Hogy mikor feküdtem le? Jött ellenõrizni
vagy reggelizni, vagy mi a fene. Valamit akart enni. Mit tudom én.
Kapott egy kis ennivalót, szendvicset. Nem azt mondta, hogy õ
az ellenõr, hanem csak úgy körbejárta a mit tudom
én mit. Aztán jártam még VIT-en Bukarestben,
Szófiában, meg Varsóban is. Ezek is pont ugyanazok
voltak, mint az olimpiák, csak kisebben. Csak a neve volt kisebb.
Ugyanazzal a háromszázas létszámmal ment mindig
a csapat.
Hiába volt fent az
Ifjúság Szálló a Rózsadombon, a Margitszigeti
Nagyszálló tulajdonképpen egy kulturált, elegáns
hely volt hozzá képest. Mára már megszûnt
mint Hotel Ifjúság. De azért az is nagyon jó
volt. Nagyon sok ilyen sportolót, vezetõ vendégeket,
akár a Csanádi Árpád közlekedési
minisztert, akár a Münnich Ferencet ez a Csanádi Árpád,
a közlekedési miniszter az nem ugyanaz volt, mint az Árpi,
a focista , nagyon sok ilyet kiszolgáltam. Akár a labdarúgó-csapatokat,
a Vasast, hogy ne mondjak mást. Ezeket én mind áthívtam,
illetve jöttek maguktól a Hotel Ifjúságba mint
edzõtáborba. A Hotel Ifjúság a KISZ Központi
Bizottságnak volt a szállodája. Rengeteg sok fogadás
volt ott. Belül, kívül, vidéken, külföldön,
a Parlamentben. Hadd ne mondjam, többet voltam a Parlamentben, mint
odahaza.
Mint csúcsvezetõ
is, hát én nem szégyelltem, a vendéget kiszolgáltam,
pedig az egésznek én voltam a feje. Rengeteg sok rendezvény,
kiszállás volt, amikor vinni kellett mindent, a tányért,
poharat, evõeszközt, szalvétát, az ételt,
tehát mindent, mindent vinni kellett. Ott komoly ellenõrzés
volt, mert a tisztiorvosok ugye, akár a Szigeten, akár a
Hotel Ifjúságban, ellenõrizték, hogy mit tudom
én, mi a jó, mi a téma. Hát szóval ez
nagyon kimerítõ volt, de nagyon szerettem ott is dolgozni.
Kegyetlen sok, kegyetlen nagy munka volt. A Szigeten is rengeteg sok rendezvény
volt, fogadás volt, minden volt, de itt, a Hotel Ifjúságban
még több volt, nagyon. Rengeteg fogadás. Ezek rendes,
kulturált fogadások voltak, herendivel, brüsszeli pohárral,
volt aranyozott evõeszköz is, a Szigeten is, a Hotel Ifjúságban
is, persze ezt nem mindenki kapta, csak a bizonyos magasabb fejek. A sportolók
a megrendelt menüt kapták. Odajött az edzõ vagy
a gyúró, és akkor megrendelte. Tulajdonképpen
meg volt beszélve, hogy most itt laktok a szállodában,
ez a reggeli, ebéd, vacsora.
Az állófogadáson
hidegtálak vannak, ugye, ilyen-olyan, ha netán van meleg
étel, ugye, az töltött, töltött káposzta,
pörkölt, meg ilyenek. A büféasztalra föl vannak
rakva a tányérok, az evõeszközök, a szalvéták,
külön italasztal van ugye, ott az ital, aztán csapolás.
Amikor bejön a vendég, akkor az aperitiffel a pincér
kínálja a vendégeket állva, és akkor
elkezdõdik a fogadás, és minden vendég oda
megy, hacsak nem a magasságos kormány jön. Van nagyobb
meg van kisebb protokoll. Jöttek a Kádárék is,
persze. Persze nem õk rendelték meg, hát aki megrendelte,
az megrendelte, ezek bejöttek, és akkor semmi. Õk bejöttek
mint vendégek. Én megmondom õszintén, Kádár
János egy ilyen egyszerû ember volt, az nem mondta azt se,
hogy bé, azt se, hogy bá. Ez van, eszek vagy nem eszek, akkor
nem eszek. Nem kérek. De evett, evett. Mindig evett. Mindig. Õ
is evett, a másik is evett. Nagyon rendesek voltak. Ilyen helyen
nincs az, hogy most leiszom magamat. Jó, hát a Dobi papával
elõfordult, õ a másik utcában volt, nem ilyen
helyen, az megint más, azt én nem tudom. Megvolt nekik az
a bizonyos protokolláris izéjük, ott, ahol laktak, vagy
ahol dolgoztak. Rendesek voltak. Az én szememben mind nagyon rendesek
voltak. Ahogy most, ez a kormány, illetve nem ez a kormány,
az a kormány, az Antall- is, meg a Horn-kormány is, ugye
ott voltak, és hát azokat is, mint pincérek, ugye
kiszolgáltuk. Nem volt ott se senki se olyan úgy, aki azt
mondta volna, hogy ezt miért hozta ide, vagy nekem inkább
azt hozza. Ami meg volt rendelve, azt ették vagy nem ették.
Mind nagyon rendesek és udvariasak voltak. Nagyon sokat dolgoztunk
a Kálvin téren is, a Március tizenötödike
téren is, amikor voltak ezek a március tizenötödiki
fogadások, a nemzeti ünnep, meg minden, ott ugye belül,
a belsõ helyiségben, bent a Nemzeti Múzeumban. Elõtte,
közben, végén, ugye, fogadások. Protokoll is,
kis hidegtálak voltak, italok voltak, Antall József is ott
volt ugye, hát õ volt ottan a vezérigazgató
korábban, a Nemzeti Múzeumban. Ezeket is, ugye, mind kiszolgáltam.
Voltunk a Városligetben is, ugye, amikor volt a május elseje.
Követségeken
is dolgoztam. Most már vegyesen mondom, a dátumot pontosan
nem is tudom. Az amerikai rezidencián, ott fönt a libegõnél,
ugye kerek asztal van. Nem ilyen kicsi, hanem nagy, kerek asztal, hatan-nyolcan
ültek egy ilyen kerek asztalnál. A kiszolgálási
módszer a következõ volt: amikor megkapta a vendég
azt az erõlevest vagy az elõételt, nem lehetett, hogy
három embernek három tányérját egyszerre
viszem ki a konyhába, amirõl már elfogyasztott az
a vendég. Egyenként kellett minden tányért
kivinni. Ezt kérték az amerikaiak. És ugye itt volt
a konyha, a harmadik helyiségben volt az az asztal. Ez volt a nehéz.
A kubai követségen más volt, mert ugye ottan a nagykövet
vagy a feleség megadta, hogy ennyi fõ, ennyi óra,
ez a menü, magyar szakács volt, nõszakács volt
a kubaiban. Ott megterítette az ember az asztalt, letette a poharakat,
a satöbbiket, és ahogy beérkeztek a vendégek,
ugye aperitiffel kínáltuk õket, és ezek vagy
leültek vagy álltak, az már a vendégtõl
függött, és akkor utána bejöttek az étterembe,
és itt megkapták azt a krémlevest ugye, és
akkor le lehetett rámolni egy ilyen platóra, és hogyha
meg tudta fogni az a pincér, és három csészét
aljjal együtt el tudott vinni, akkor azt kivitte. Ott bekínálás
volt. Tehát tulajdonképpen a vendég csak ült,
hoztam a gombafejeket rántva, és bekínáltam.
Ott volt a szerviz-evõeszköz, és akkor a vendég
maga szedhetett. De hogyha azt mondta, hogy adjak neki, akkor én
szedtem neki, és a másik pincér meg a hátam
mögött hozta a tartármártást, és
az is bekínálta. És ez ment a sülttel, az akármivel.
Ezt balról. És az italt ugye jobbról öntötte
az ember. Ott ez volt a szabály, az amerikaiaknál meg amaz.
Nem tudom, ebben az amerikaiban mi volt a ráció, hogy külön
kellett visszavinni a tálcát, de fárasztó volt,
nagyon.
A mexikói követségen
tulajdonképpen az volt, hogy a lapostányér föl
volt téve, benne egy szalvéta, és a szalvétára
rá kellett tenni akár azt a levesest, a kistányért,
és ez egész végig ott maradt addig, míg a tészta
nem jött. Az is egy más módszerû kiszolgálás
volt. A szovjet követségen is ugyanez volt, vagy akár
a kínai követségen is ez volt, akármelyik, a
kínai, a mongol, ugyanígy. Akár a lengyelek, például.
Nagyon jóban voltam az attaséval, ugye. Õt például
már ismertem a Szigetrõl, azt hiszem, úgy hívták,
hogy Ritter, ha jól tudom. Persze mikor volt ez már, Noé
idejében! Õk sokat jártak a Szigetre, akár
mint vendégek, akár egyénileg, akárhogy, és
így kértek ki tulajdonképpen engem is azokra a fogadásokra.
Lengyeleknél is másabb izé volt a terítési
rendszer, a kiszolgálási mód, hát megszoktuk.
Megmondták azt, hogy ezt így, akkor úgy kellett csinálni.
És én mindig úgy csináltam. Szóval sok
ilyen
érdekes dolog volt.
Amikor én üzletvezetõ
lettem a Szigeten, kötetlen munkaidõben dolgoztam. A kötetlen
munkaidõ az volt, hogy saját magamat irányítottam:
na most, kisfiam, ugye, bemész reggel nyolcra, ha van valami rendezvény,
akkor reggel négyre. Kötetlen munkaidõben dolgoztam
a Hotel Ifjúságban is. A Szigeten volt egy csúcsvezetõ.
Az, akármilyen fogadás volt nagy szakember volt , az délelõtt
tízkor bejött az étterembe, és este tízig
ott maradt. Legyen az karácsony, szilveszter, húsvét,
akármicsoda, akkor is. Tanítottam pincéreket is, akik
bejöttek pincértanulónak. Meg kellett tanítani
ugye õket a rendre, a tisztaságra, a fegyelemre, a szakmára.
Amit én tanultam, amit én tudtam, tulajdonképpen átadtam
a tanulóknak. Nekem az országban rengeteg sok tanulóm
van, akire büszke vagyok olyan szempontból, hogy nem vagányok,
mindenki megállta a helyét, tehát akár az italra,
akár az ételre, akár a poharakra, hogy ezt a féldecit
milyen pohárba, azt a tokajit milyen pohárba, azt a sört
milyen pohárba, azt a húslevest milyen tálba vagy
csészébe. Azt, hogy egy Wellington-bélszín,
ugye, az nagyjából hogy néz ki, azt a pincérnek
tudnia kellett. Ha egy pincértanulótól én megkérdeztem,
hogy egy Wellington-sertéskaraj vagy egy Wellington-bélszín
az micsoda, és azt mondta nekem, hogy gombafinzeres vajas tészta,
akkor csókolom, szervusz , tudomásul vettem. Erre rá
kellett tanítani õket. Persze, ettõl még nem
biztos, hogy jó pincér lett. Ehhez adottság is kell.
És hát vagy szeretem ezt a szakmát, vagy nem, és
csak kasszírozni akarok.
Mindenre meg kellett õket
tanítani. Az iskolában ezt-azt tanultak, csak hát
itt meg ugye majdnem azonosban el kellett magyarázni nekik mindent,
és rá kellett vezetni õket a gyakorlatban. Az iskolában
is csinálták, hogy fõztek, terítettek, kiszolgáltak,
de a szállodában vagy az étteremben meg kellett tanítani
õket minden csínre-bínre, a szépre-jóra.
Hogy a fogpiszkálót hogyan tedd az asztalra, hogy a couvert-tányért
ne jobboldalt tedd, hanem bal oldalra tedd, és nem mindegy az, hogy
ide teszed az asztal szélére mindjárt, hanem egy kicsit
beljebb, mert ide teszed a salátát, ha kistányéron
hozod azt a vegyes salátát vagy uborkasalátát.
Hát ezeket mind meg kellett tanítani, és akkor ezen
kívül még kellett az, hogy aki már annyira jó
volt, okos volt, tudott mindent, akkor verseny volt. Verseny, beneveztünk
ugye a versenyre, akár vidéken, Salgótarjában,
akár Pesten, a Hotel Ifjúság éttermében,
akár a Palace Szállóban, akár nem tudom, hol.
Terítési verseny. És akkor ugye zsûritagok voltak,
zsûrielnök is volt, aki fölülvizsgálta azt,
hogy ez az étel forró, ez az étel hideg, ez az étel
íztelen. Én is ott voltam. Nekem volt egy olyan, amikor fönn
a Sváb-hegyen az Olimpia Étteremben volt egy ilyen terítési
verseny. Fogast kellett szervírozni. Halat. Az volt, hogy azt hogyan
kell kiszolgálni. Erre mondta a pincérgyerek, hogy nem tudom.
Hát akkor, mint zsûritag, mint zsûrielnök, meg
kellett mutatnom ezt a közönség elõtt. Ugye itt
volt közönség is. Vagy a szülõk, vagy mit
tudom én, kik voltak, vagy a bizottság tagjai, meg kellett
mutatni nekik, ugye, hogy kell kiszolgálni, hogy kell fölvágni
a halat, hogyan kell tálalni, hogyan kell mit tudom én mit
csinálni. Meg lett mutatva. Ha a zsûrielnök se tudja,
akkor menjen a fenébe.
Nagyon sok versenyt nyertünk
akár vidéken, akár Pesten. Rengeteg sok tanulóm
van az országban: az egyik az Intercontinentalban vezetõ,
a másik a Hiltonban meg a Hotel Ifjúságban. Aztán
ott van a Gombás, aki a Szigeten tanulóm volt, aztán
a Szabadság Szállóban lett tanuló, mai nap
pedig Lõrincen a Gombás étterem, egy kegyetlen nagy
vendéglõje van neki. És sorolhatnám. Mind tanulóm
volt, és ezeket én mind bizonyítom, hogy ezek akár
könyvben, akár újságcikkben mondanak rólam
egy-két szót. Én, annyit tudok mondani, szigorú
voltam, nem vitás. Én mindenbe belekötöttem, nem
olyan izével, de azt láttam és rátanítottam
õket, hogy ezt így kell csinálni. Tiszta legyél,
rendes legyél, becsületes legyél, vendéget fogadd,
ültesd, kiszolgáld, úgy, ahogy kell! És meg kellett
tanítani a szakmát. És büszke vagyok rá,
arra, hogy ezeket mind én tanítottam.
Közben én a
SZAC-nál tulajdonképpen, a Pestszentlõrinci Atlétikai
Clubnál ottan mint játékos voltam, késõbb
mint vezetõségi tag, aztán vezetõ lettem, aztán
elnök lettem, aztán elnöke lettem az öregfiúknak
is, meg mit tudom én. Úgyhogy aztán ott dolgoztam
tulajdonképpen nagyon sokáig. Nagyon sokáig. Kilencvenben
hagytam ott a SZAC-t, akkor leköszöntem, elég volt. A
SZAC-nak különben sok szakosztálya van: labdarúgás,
férfi kézilabda, azok most kerültek be az NB I-be, meg
torna, karate, minden, nagyon sok jellegû sportolói vannak
neki. Megmondom õszintén, nem tudom megmondani, hogy bírtam
ennyi sok mindent. Hadd mondjam azt, hogy akár futballoztam, akár
mint pincér tevékenykedtem, akár itt Magyarországon
vagy külföldön, hogy bírta ez a két láb,
szóval nem tudom. Nem tudom, ezt így nehéz elmondani.
Például, mondjuk
a Margitszigeti Nagyszállóban a Sukarnónak külön
rezidenciája volt. Szóval, külön szakácsok,
azok fõztek ottan. És akkor én szolgáltam ki
a Sukarnót. Nagyon rendes volt. A Nixon is nagyon rendes volt. A
Szigeten nem vittük el külön a tányérokat,
mint az amerikai rezidencián, hanem ugyanúgy ezt a szokást,
ami itt volt. Tulajdonképpen akár a Tito, akár a Sukarno,
akár a Nixon, akárkicsoda, nem voltak ezek igényesek.
Ezek megkapták azt a bizonyos ételt, italt, udvariasságot,
nem tudok mit mondani. Akármelyiket mondom, akár a Sárosi
Katit mondjam, vagy mit tudom én, a Hollós Ilonát
mondjam, hogy híres magyart is mondjak. Nem voltak ezek olyan igényesek,
az én szememben. Nekem egyik külföldi vendég, se
ott, se itt, nem mondta azt, hogy na ide figyeljen, vigye ezt vissza! Mert
én mindig úgy vittem ki nekik. Olyan tisztán, olyan
rendesen, olyan forrón, olyan hidegen, ahogy elõ van írva.
Amikor odamentem 1966. április elsején a Hotel Ifjúságba,
akkor azt mondták, hogy te leszel a csúcsvezetõ. Azt
mondtam, hadd kérdezzek valamit. Mert ezek, az igazgató meg
az áruforgalmi vezetõ jártak ám fõiskolára,
meg mindenhová. Megkérdeztem tõlük: van táblaabrosz?
Nincs. Hát akkor már tárgytalan. Van herendi tányér?
Nincs. Van gyertyatartó? Nincs. Van séfing? Nincs. Hát
akkor vegyetek, mert máskülönben nem tudunk elmenni se
ide, se oda, se a Parlamentbe, se Leányfalura, se Havannába,
ha ezek mind nincsenek! Mert táblaabrosz kell ugye arra a hosszú
asztalra. Jó, nem törvény az, mert nem mindenki kapott
herendi tányért, de hát a herendi tányér
kell, mert az azért kiemeli a témát. Gyertyatartó
kell, ugye, a két asztalra, vagy egy asztalra egy gyertyatartó
gyertyával, mit tudom én, ez attól függ. Aztán
beszerezték. Beszerezték, na most már akkor lehet
menni, na akkor most már az enyém volt a tálca.
Volt a legutóbbi
parlamenti fogadáson ezerkétszáz személy, fogadás
volt, sehonnan nem kértem pincért. Innét a Körúttól
egészen a túlsó feléig arrafele, ugye minden
helyiség be volt terítve. Állófogadásban.
Pincért nem kértem. A Hotel Ifjúságban az irodai
dolgozókat összehívtam a fõkönyvelõtõl
az áruforgalmi csoportvezetõig, leültettem õket:
ti lesztek a pincérek. Elmondtam nekik, mi a feladatuk, mit kell
csinálni, hogy kell csinálni. Az egyik, egy bérelszámoló,
amikor már a Parlamentben vagyunk, elkezd cigarettázni. Na,
légy szíves, mondtam neki, ott a kocsi, menj be a szállóba,
és majd holnap megbeszéljük, kész. Például.
Nem akartam kérni pincért házon kívüli
éttermekbõl, vendéglõkbõl, mert azt
meg kellett fizetni, és ezeket a lányokat és asszonyokat
ugye betanítottam, mint akkori egynapos témára, betanítottam,
ezek megkapták a rendes fizetésüket, és még
jól is érezték magukat, mert ugye ilyet még
nem láttak, ilyet még nem csináltak, satöbbi.
Bizonyítani tudtak.
Még egy sztorit elmondok.
Nem tudom hányban volt az, amikor Brezsnyev Magyarországra
érkezett elõször életében. De nem jött
Budapestre, hanem három napra Gyulára vadászatra jött.
És akkor ugye mentek vadászatra a Kádár meg
társai, mentek vadászni, és akkor õtõle
kaptam egy izét, egy ilyen szovjet órát például.
Az mai napig is otthon ketyeg. Mai napig is ott van. Még egyet el
kell mondani. Helsinkiben, amikor voltunk, az ottani góréval
fogadtunk, hogy mennyi aranyérem lesz. Mi, a barátommal,
a másik pincérrel, azt mondtuk, hogy tizenöt aranyérem
lesz. Micsoda? Tizenöt arany? Tudják maguk micsoda? Ha tizenöt
aranyérem lesz, akkor maguk Pesten mind a ketten kapnak egy-egy
rádiót. Nem annyi volt, tizenhat. És amikor vége
volt az olimpiának, jöttünk hazafele, megkaptuk a telefont,
hogy na, akkor tessék, Orion rádió. Mai napig is ott
van. Az a nagy. Nem a macskaszemes, hanem az a régi. Itt fönt
vannak neki a skálák, a nevek, alul van a keresõ,
és akkor az a villany izé. Megkaptuk. Tizenhat aranyéremre
megkaptuk a rádiót. Ennyit az ajándék témáról.
De pénzt, én tulajdonképpen se így, se úgy,
se amúgy, amikor vezetõ voltam, pénzt nem fogadtam
el. Nem is kíséreltek meg. Persze, világos, pincérként
elfogadtam. De amikor már vezetõ voltam, akkor szó
sem lehetett róla. Persze jattot én is adok. Ha mondjuk megiszok
egy fröccsöt, harminckét forint egy nagyfröccs, mondjuk
negyvenet adok, vagy ha úgy adódik és veszek másfél
liter bort, az, mondjuk, száznyolcvan, akkor odaadom a kétszáz
forintot. Megköszönik. Szóval, ma is divat ez. Aztán
az egyik borozóban olyan divat is van, hogy kiszolgálják
ugye a futó vendéget, az kér két deci bort,
mit tudom én, huszonnégy forint, és ugye akkor néznek,
hogy nem adok-e harminc forintot, ugye. Kinézik belõlem.
Ez gusztustalan. Jó, mindenki pénzbõl él, de
hát azért ez mégis gusztustalan, az ilyen téma.
A családommal nem
találkoztam sokat, magyarul megmondva. Meg is kapom tõlük
a szemrehányást, ma is. De hát elõször
is: örültem, hogy megtartottam a munkahelyemet, örültem,
hogy dolgoztam. Hát én nemigen vittem a gyereket se az orvoshoz,
se az óvodába, se az iskolába, se a szülõi
értekezletre, se sehova se. Nem azt mondom, hogy sohase, de a nejem,
ugye, a nejem volt a központ. Õ tudta, hogy mirõl van
szó. De azért néha bedobja nekem, amikor ugye jön
a zivatar, bedobja nekem, és akkor mondom neki: na és, akkor
most mi van? Most mit csináljak? Kellett dolgozni. És hál
istennek, úgy jöttem el mindkét helyrõl, hogy
utánam nem kiabáltak, hogy hopp, tetszik tartozni még,
mit tudom én, tízezer forinttal. Úgy számoltunk
el, úgy kalkuláltunk, úgy dolgoztunk, hogy ilyen gond
ne legyen. De otthon ez felmerül, a mai napig is felmerül, de
nem érdekel. Hát most meg már pláne nem érdekel!
Most meg már többet is vagyok odahaza. Sok mottója volt
ennek a témának, sok, bizony sok.
Nem akarok én babérokat,
meg mit tudom, de hát akkor is
Hadd mondjak még egyet magamról:
aki ma elõször elmegy az olimpiára, azt magasztalják,
ugye, magyarul megmondva. És én csak annyit mondok, hogy
három
olimpia résztvevõje voltam, és nem ismer senki sem.
De én nem megyek oda kopogni, hogy ez fáj nekem. Ennyi. Azt,
hogy ötvenkettõben kaptam egy kormánykitüntetést,
ugye elfelejtették. Nem tudom, miért felejtettek el, pedig
hát biztos benne vagyok szerintem a névsorban. Nem tudom,
de ez fáj nekem, ezzel nem vagyok megelégedve. Mert mi kegyetlenül
sokat dolgoztunk, ugye, kegyetlen sokat, és szerettük, ezt
csináltuk, de a mai napig se mondanak semmit, hogy te, hol voltál?
Nem értékelik a munkámat. Senki se. Nem kell nekem,
hogy pénzjutalom. Ez nagyon bánt engemet, és ezt mindenhol
el tudnám mondani. Nem akarok itten izélni, de nem ismerték
el a munkámat. Gondolok itt a sportra, a három olimpiára,
a VIT-re vagy akármicsodára. Az ilyen témákra.
Budapest, 1999.
október
Észrevételeit,
megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ
címre: replika@c3.hu
vissza
|