Felhozhatnánk – kissé ironikusan persze – azt is, hogy az osztályba sorolás, a merev kategóriák használata, a dichotómiák kiélezése a férfivilág jellemzõi, és maguk is az elnyomás eszközei; a puha és átjárható, egymásba folyó szerkezetek pedig immanens nõi tapasztalataink szabad felszínre törését, polimorf jellegét reprezentálják, és itt sok-sok posztmodern feminista szerzõre hivatkozhatnánk, de tegyük félre azt az enyhe sértettséget, ami az általunk is kedvelt és máshol írásainkban hivatkozott szerzõk megidézése segítségével történõ kioktatás nyomán támadt fel bennünk. Talán egyetlen ponton kell határozottan visszautasítanunk a kritikát: az osztály alapú kirekesztõ szemlélet vádja esetében. Kissé történelmietlennek és életidegennek, valamint a szocializáció pszichológiai és szociális összetevõi mellett lazán elsiklónak – de az angolszász feminista szakirodalom alapos ismeretének és kissé reflektálatlan átvételének – tûnik ugyanis a bíráló azon megjegyzése, hogy a szerzõk nem léptek túl a magánszféra "nõnemûségén", ezáltal hallgatólagosan tudomásul veszik, hogy az emancipáltak, az egalitariánusok, a "férfivilágban" sikeresek a karrierjük érdekében nem az otthoni erõviszonyok totális megváltoztatását tûzik ki célul, hanem más nõket elnyomva, rajtuk keresztülgázolva törnek elõre. Úgy tapasztaltuk magunkban és másokban is, hogy az ideák, a célok, az értékrendszer befolyásolják ugyan az ember tényleges lépéseit, de egy olyan bonyolult rendszerben, mint amilyen maga az élet, a döntéseket megelõzõ és követõ dilemmák, disszonanciák szövevényében nem a lecsupaszított elvek, hanem a másokra odafigyelõ, a másik szempontjait is megértõ, a társadalmi miliõ által megszabott korlátokat figyelembe vevõ kis lépések azok, amelyek megalkotják az élettörténetet, és ki-ki számára lehetõvé teszik saját narratív identitása elbeszélését.

Hogy aztán mindennek a – megengedjük, "tudományos igényû", de egyúttal szubjektív – bemutatása elõbbre visz-e valamiféle "ügyet", azaz túl azon, hogy hangot ad bizonyos nõknek (és nem "a magyar nõk" egységes csoportjának), hozzájárul-e esetleg a nõk társadalmi egyenlõségéhez, nem tudhatjuk. Célunk természetesen az volt. Hiszen Barát Erzsébet is tudja: a mai magyar tudományos diskurzusból nagyon is hiányzik a releváns témák nõi szempontú megközelítése, hogy most ne is beszéljünk maguknak a nõnemû kutatóknak a megnyilvánulási szabadságfokáról. Ezért aztán még egyszer köszönetet kell mondanunk Barát Erzsébetnek, hogy írásunkra reagált, olyan kérdéseket vetett fel, amelyek kimondása tettértékû, figyelemfelhívó – remélhetõleg nem csak a mi figyelmünké.