Kulturális elemzésem célja – Clifford Geertzcel szólva – megérteni "a szimbólumokban megtestesülõ jelentések történetileg közvetített mintáit", illetve "a szimbolikus formákban kifejezett örökölt koncepciók azon rendszerét, […] amelynek segítségével az emberek kommunikálnak egymással, állandósítják és fejlesztik az élettel kapcsolatos tudásukat és attitûdjeiket" (Geertz 1994: 65). Véleményem szerint a kolozsvári egyetem szimbólumként1 való értelmezése segít annak megértésében, hogy Erdélyben az együttélésrõl milyen elképzeléseket dolgoztak ki és fogadtak el román és magyar részrõl egyaránt. Az egyetem körüli viták mindig többrõl szóltak azok elsõdleges jelentéseinél, általuk a két elit próbált helyezkedni, jelezvén azt, hogy mit gondol magáról, a másikról, valamint az együttélés morális és politikai rendjérõl.
 

Az etnikai identitáspolitika

Craig Calhoun nyomán az identitáspolitikát olyan jelenségként értelmezem, amely egy közösségként meghatározott embercsoport önfelismerésével és mások általi elismerésével kapcsolatos (Calhoun 1995), s amely akkor uralja a nyilvános cselekvések terét, amikor az elismertetés problematikussá, ennek kimondása pedig lehetségessé válik. Továbbá Charles Taylor elemzésébõl kiindulva az identitáspolitikát az etnikai különbségek és sajátosságok elismertetésének szükségletével magyarázom (Taylor 1994). Úgy gondolom azonban, hogy az identitáspolitika nem merül ki a megnevezéssel és az önmegnevezés mások általi elismertetésével. Ez a gyakorlat szimbolikus hatalomként létrehozza az identitás legitimnek vélt meghatározásait, és lehetetlenné tesz másokat, továbbá egy bizonyos politikai rendet érvényesít, melyben méltó pozícióba helyezi a képviselt közösséget. Ezért az identitáspolitikát a megnevezés, helyezkedés és elismertetés politikájaként határozom meg (lásd Magyari-Vincze 1997). Olyan beszédmódok és cselekvések együtteseként, amelyen keresztül kultúra és politikum viszonyát elemezhetjük.2

Az egyetemrõl való társadalmi beszéd módja nem csak jelentések rendszerét hozza létre, hanem szabályokat is szentesít. Elõírja az intézményrõl való beszéd normáit, megtilt más diskurzusokat, s a konstrukció folyamatát elrejtve természetesként fogadtatja el azt, hogy "a romániai magyarság" éppen az, ahogyan az uralmi beszédmód meghatározza. Persze ez a diskurzus, mely az etnikai másik által képviselt diskurzussal szemben és bizonyos kapcsolatok rendszerében mûködik, mindig konkrét emberek cselekvésein és érdekein keresztül aktualizálódik. Nem elvont jelentésekkel és szabályokkal van itt dolgunk, hanem egyénekkel és emberek csoportjával, akik/amelyek saját élettapasztalataik révén használják föl a történetileg rögzült uralmi beszédmódot, nem utolsósorban arra is, hogy önmagukat hatalmi pozícióba helyezzék.

A megnevezés, helyezkedés és elismertetés politikája Erdélyben

A romániai magyar politikai és médianyilvánosságban a romániai magyarság homogén közösségként jelentkezik, szembehelyezkedve a hasonlóan egynemûnek tekintett "románokkal". Nem jelenítik meg a belsõ különbségeket, illetve ezeket nem tartják problematikusnak a követelések megfogalmazása során. Azt az elképzelést hozzák létre és tartják fenn, miszerint a románok és a magyarok viszonya mindig a gyõztes–vesztes paradigmában jeleníthetõ meg. Mióta ebben a térségben az etnikai identifikáció a társadalmi és kulturális rend részének tekinthetõ, a magyar nemzeti autonómiát és szabadságot jelképezõ Erdélyt mindig a legautentikusabb és legõsibb románságot szimbolizáló Ardeallal szemben értelmezték.

A romániai magyar identitáspolitika szempontjából a mai helyzet a huszadik század eleji fordulatban gyökerezik, amikor is a kisebbség vezetõinek azt kellett kitalálniuk, mit jelent "nemzeti kisebbségnek" lenni a román nemzetállamban. Másrészt mit jelent osztozni a magyar kultúrnemzet értékeiben (közös eredet, nyelv, kulturális hagyományok), harmadrészt pedig önálló testként kijelölni saját határait.

A megnevezés feladata elejétõl fogva szorosan kapcsolódott a helyezkedés tétjéhez.
A kisebbségi pozíció definiálása feltételezte a múltból örökölt, románokkal szembeni felsõbbrendûség érzésének és a hatalmi privilégiumok emlékeinek a megváltozott státushoz való hozzáigazítását, s ugyanakkor a kisebbségi lét negatív élményeinek a feldolgozását is. Az elsõ világháború után a magyar kisebbségi elitnek a saját állam hiányában kellett megteremtenie méltóságát és pozitív önképét.3 Olyan körülmények között, amikor a nemzeti önrendelkezés elve alapját képezte Közép- és Kelet-Európa politikai átrendezésének. Az új helyzetben született meg és vált dominánssá egy moralizáló és viktimizáló beszédmód.
A romániai magyar identitáspolitika a kisebbségi létet a kulturális autonómia kiépítésével képzelte megoldani.4 A magyarként való megmaradás – mint morális kötelesség5 – feltételeit a saját kulturális intézmények kiépítésében és fenntartásában látta. A kultúrának mint szimbolikus államnak a kitalálása az önálló államiság hiányának pótlására s az önrendelkezés elvének alkalmazására tett kísérlet volt. A státusváltást megélõ magyar elit a múltból örökölt felsõbbrendûsége védelmét az önálló kulturális intézményrendszer fenntartásától remélte. Ezért válhatott a kulturális jogok megszerzése kulcskérdéssé, a politika pedig a kulturális javakért folytatott küzdelemmé. A kisebbségnek etnikai és kulturális kategóriákban való meghatározása ilyen módon reprodukálta a csoport marginális státusát, holott éppen ezt akarta fölszámolni. Eltakarta a gazdasági és politikai hatalom megszerzésének fontosságát, ezzel szemben viszont túlhangsúlyozta a kulturális hatalom szerepét. Másrészt azáltal, hogy etnikai kategóriákban kívánt elismerést szerezni a kisebbségnek, reprodukálta annak a nemzetállamnak az erejét, amelynek ellenõrzése alól önálló hatalmi tereket akart kiszakítani magának.

A további évtizedekben csak erõsödött az erdélyi magyarságot kizárólag kulturális entitásként meghatározó koncepció. Még inkább megkérdõjelezhetetlenné vált az értelmiség etnikai megmaradást célzó missziója. A szocializmus éveiben, habár a hivatalos diskurzus a társadalmi osztály kategóriáiban ígérte felszámolni az etnikai alapon szervezõdõ különbségeket, egyén és állam kapcsolatát – mind román, mind magyar részrõl – az etnikai/nemzeti közösséghez való tartozás közvetítésével határozták meg. Idõvel a magyarság saját intézményei rendre megszûntek, a még létezõk tevékenysége pedig beszûkült, a puszta "túlélés" lett az etnikai program. Nem szûntek meg emlékeztetni a kulturális hagyományok megõrzésének fontosságára, és az etnikumba való bezárkózás révén gyakorolt ellenállást hirdették.

A szocializmus bukása után erõteljes harc indult meg a magyarság identitásának újradefiniálása és a kulturális különbségek megjelenítése körül. Ez része volt a romániai társadalmi és kulturális status quo újrarendezésének, nem utolsósorban az alakuló politikai mezõny meghatározásának és legitimálásának.6 Az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményeket kivéve ezek a folyamatok a szimbolikus erõszak és a kulturális versengés formájában zajlanak.7 Modelleket a kisebbség vezetõi – a szocializmussal szembehelyezkedve – a távolabbi múltban keresnek. A többség és a kisebbség, legalábbis azok meghatározó elitje, egyaránt a korábban elkezdett nemzetépítési projekt folytatására törekszik, aminek részeként a múlt idealizálva jelenik meg.
 
 

A kolozsvári egyetem mint kulturális küzdõtér

Elemzésem8 az önálló magyar egyetemet mint a romániai magyar identitáspolitika ügyét kezeli. Ezt az intézményt – Orvar Löfgren kifejezésével élve – egyszersmind a nemzeti identitás kulturális küzdõterének tekintem (Löfgren 1989), és azt figyelem, ahogyan rajta keresztül különbözõ társadalmi pozíciókat betöltõ egyének és csoportok – egyrészt a román és magyar kulturális hierarchia, másrészt a "ki az igazibb magyar" fölött vitatkozva – a hatalom megszerzéséért és megtartásáért harcolnak egymással. Az egyetem a kultúrának mint szimbolikus államnak kulcsfontosságú elemeként a politizálás céljává és eszközévé vált, az erdélyi román és a magyar elitek közti évszázados kulturális versengés küzdõterévé. Román részrõl a nemzetépítésben szimbolikus jelentõséggel fölruházott egyetemet "a nemzeti mûvelõdés szentélyeként", az "Egyesülés szimbólumaként", "a román akarat, harc és eszmény szellemi váraként" határozták meg.9 Az erdélyi, illetve a romániai magyar értelmiség számára pedig ugyanaz az intézmény "a nemzeti ébredést", "a hegyen épített világító várost", a "folytonosság" és a "megmaradás" biztosítékát, "az autonóm fejlõdés" garanciáját jelképezte (Gáll 1995).10
 
 

A kolozsvári egyetem és a kulturális különbségek kezelésének mintái

Az osztrák–magyar kiegyezés után, 1872-ben Kolozsvár Ferenc József Tudományegyetem néven magyar egyetemet kapott. Erdély Romániával való egyesülése ezen a téren azt eredményezte, hogy 1919-ben a magyar egyetem Szegedre emigrált, és Kolozsváron elkezdte mûködését az Universitatea Romana a Daciei Superioare, mely 1927-ben az Universitatea Regele Ferdinand I din Cluj nevet kapta. 1940-ben a bécsi döntés nem hagyta változatlanul ezt a helyzetet: a magyar egyetem visszatért Kolozsvárra, míg a román intézményt Szebenbe számûzték. 1944-ben, amikor a város vezetése a szovjet csapatoknak és az Észak-Erdélyi Demokratikus Szövetségnek a kezébe került (benne a Magyar Dolgozók Szövetségével), döntés született a magyar egyetem "helyben maradásáról", és elkezdõdtek a többé-kevésbé konfliktusos egyezkedések a román egyetem visszatérésérõl. Miután a romániai közigazgatás ismét átvette a Kolozsvár feletti hatalmat, 1945-ben döntést hoztak az Universitatea Ferdinand I visszaállításáról, valamint egy, habár nem a Ferenc József Tudományegyetem jogutódjaként létezõ, de önálló magyar nyelvû állami egyetem létrehozataláról.11 Így a város két, egymástól különálló egyetemet tudhatott magának 1959-ig, amikor is a két intézményt Universitatea Babeº–Bolyai néven egyesítették. 1984-tõl a hivatalos dokumentumokban az intézmény mint Universitatea din Cluj-Napoca szerepelt, s ennek égisze alatt a magyar nyelvû oktatást biztosító struktúra (az úgynevezett "magyar szekció") egyre inkább leépült.

Az egyetem története jól szemlélteti, miként kezelték az értelmiségiek a románok és a magyarok közti kulturális különbségeket, s miként képzelték el a két csoport együttélését.
A szegregációs modell szerint a "román föld, román egyetem" – "magyar föld, magyar egyetem" eszmék jegyében a domináns etnikum a másikat, a nem dominánsat messzire számûzi az általa uralt élettérbõl, a monokulturalizmust tartja követendõ és megvalósítandó mintának. A második modell a konszenzuson alapuló szeparatizmus, amely elismeri a kulturális különbözõségeket, intézményes kereteket is biztosít ezek gyakorlására, de mindezt csak egymástól jól elhatárolt világok egymásmellettiségében tudja elképzelni. A harmadik minta az intézményes asszimilációt tartja megoldásnak, a keveredés, a látszatra közös intézmény a domináns csoport hegemonikus törekvéseit takarja, úgy szünteti meg a kulturális különbözõségeket, hogy bekebelezi azokat.

Függetlenül attól, hogy éppen melyik minta szerint szervezõdött, az egyetem mint nemzeti szimbólum feletti átpolitizált egyezkedés mindig erõteljesen szervezte az erdélyi román és magyar elit társadalmát. Rögzítette azt a meggyõzõdést, miszerint a hatalomba került mindenkori többségnek mindig a kisebbségi státusba kerülõtõl valamit elvonva kell bizonyítania felsõbbrendûségét. A mindenkori kisebbségnek pedig a történelmi igazságszolgáltatásért folyó (fizikai vagy szimbolikus) harcra, illetve a megfelelõ visszavágásig (a fizikai vagy szimbolikus számûzetésbõl való visszatérésig) tartó túlélésre és megmaradásra kell berendezkednie. Mint ilyen, hozzájárult annak az elképzelésnek a kikristályosodásához, miszerint az Erdélyben való együttélés nem más, mint folyamatos küzdelem a románok és a magyarok között. Ebben a gyõztes és az áldozat állandóan újratermeli ezeket a pozíciókat, a hozzájuk kapcsolódó frusztrációkat, az általuk legitimálódó stratégiákat és magát az etnikai terminusokban meghatározódó társadalmi és kulturális rendet.
 
 

Az autonómia politikája a felsõoktatásban

A magyar értelmiségi és politikai elit jó része az 1989-es fordulatot a kulturális autonómia (újra)szervezésének esélyeként fogta föl. A szocializmus idején elveszített kulturális intézmények visszaszerzése a magyar identitáspolitika kitüntetett feladatává, az autonómiaprogram kulcskérdésévé vált. A magyar nyelvû felsõoktatás egyike lett azoknak az ügyeknek, amelyek révén a magyar elit jelezte a román vezetés felé azt, hogy miként képzeli el a kisebbség státusát a szocializmus utáni Romániában, milyen pozíciót tart méltónak számára. E kérdés kapcsán ugyanakkor kikristályosodtak a romániai magyar politizálás belsõ erõviszonyai és hatalmi küzdelmei is, valamint az autonómia eszméjére épülõ identitáspolitika kulturális stratégiái.

A felsõfokú oktatás ügyét 1995-re tizenhat, jogi személyiséggel rendelkezõ civil szervezet vállalta föl.12 A különféle társaságok, egyesületek, szövetségek, alapítványok vég nélkülinek látszó hajlamot mutattak egyrészt arra, hogy intézményeket alapítsanak és tartsanak fenn, másrészt pedig arra, hogy – az egység normájának súlya alatt – egyeztessenek.13 A vizsgált idõszakban a különbözõségek regionálisan is szervezõdtek. A közélet aktív szereplõi ezt a "központként", illetve "perifériaként", valamint a "tömbmagyarságként", illetve "szórványként" meghatározott terek és csoportok közti versengésben jelenítették meg. Ez történt például annak a vitának a során, amely a Kolozsvár központú erdélyi magyar kultúra képével szemben két másik kulturális központot is meg kívánt nevezni. Az egyik álláspont a többi erdélyi nagyváros tekintélyét,14 a másik Székelyföld fölényét hangsúlyozta.15 Mindkét alternatíva a román állami szférától való függetlenségre épített. Mindkettõ azt akarta bizonyítani, hogy "így is lehet", "itt is lehet", "akkor is lehet, ha nem engedik", "anélkül is lehet, hogy a román állam jóváhagyná". Ebbõl a szempontból eltértek a kolozsvári önálló magyar állami egyetem létrehozatalára irányuló kezdeményezésektõl.

A román állami kereteken kívüli magyar intézmény létrehozásának stratégiája az autonómia programrészévé vált. A Magyarországról jövõ pénzügyi támogatás is ennek jelentõségét növelte. A tömbmagyarságot felölelõ vidékek az anyaországból érkezõ segítség fõ haszonélvezõi voltak, miközben több szempontból az alárendeltjeivé is váltak. A kolozsvári Babeº–Bolyai Egyetemen zajló magyar nyelvû oktatás vesztesként szerepelt, mint ahogyan sokan a szélsõséges román nacionalista polgármester városaként magát a helységet is leírták.

A Babeº–Bolyai Egyetemen többéves szünet után 1990-ben indult be újra a magyar nyelvû oktatás – elsõsorban a tanárképzõ szakokon. Hogy hol és miként, az elsõsorban a tanári kar összetételétõl (számától, korától, szakmai felkészültségétõl) függött, és annak hatására is alakult, hogy – legalábbis a kezdetekben – azokból állt, akik valamilyen formában az egyetemi struktúrában élték át az elõzõ évtizedeket. Különbségek voltak egyrészt a humán- és a reáltudományok, másrészt az úgynevezett pedagógiai és nem pedagógiai szakok között. Ez utóbbiak közül a közgazdaságtan és a jog maradt le a leginkább a magyar nyelvû felsõfokú oktatás megszervezésében, de nemcsak szakmai okokból, hanem politikai meggondolások eredményeként is.

Az 1996-ig terjedõ idõszak a magyar nyelvû oktatás számára Kolozsváron elsõsorban azt jelentette, hogy saját teret kell (újra)hódítani az egyetem terén belül. Hogy hogyan, arra vonatkozóan többféle intézményfejlesztési modell mûködött egymás mellett, sokszor harcolva egymással. Az egyik a román egyetemi struktúrában elhelyezkedõ, ehhez idomuló, a másik a román szerkezeten kívül létezõ, a harmadik pedig az ehhez hozzátapadó, de egyúttal párhuzamosan is építkezõ intézmény gondolata. A román egyetemi szerkezetbe engedélyezetten beleférõ, ehhez idomuló intézményépítési törekvés a mennyiségi fejlesztés útját járta: a törvényes kereten belüli minél nagyobb hely kiharcolása, valamint az utolérés vágya és a lemásolás kényszere szabta meg számára az építkezés logikáját. A román–magyar együttélés az egyetemen belül ugyanis a magyar nyelven folyó oktatás számára nem biztosított szakokat és tanrendet meghatározó autonómiát, és a magyar tanárok részvétele a döntéshozatalban korlátozottan érvényesült. A román struktúrán kívüli, önálló állami magyar egyetem eszméje – amelynek képviseletét az 1990 márciusában létrejött Bolyai Társaság vállalta föl – az intézményépítést egy jövõbe vetített, teljességre törekvõ, nagypolitikai döntésektõl függõ egyetemképnek rendelte alá. Érvrendszere középpontjában a történelmi igazságszolgáltatás eszméje állt. Az e modellt követõk használták leginkább a moralizáló és viktimizáló beszédmódot, és tevékenységük nagyjából ki is merült a különféle beadványok és a hatalmi szervekhez szóló levelek készítésében, valamint a Bolyai Egyetemhez kapcsolódó évfordulók megünneplésében. A harmadik paradigma az önállóság és a Babeº–Bolyai Egyetemhez való tartozás dilemmáját, valamint a napi tanítással járó kihívásokat azáltal próbálta megoldani, hogy belekezdett egy – a minõség elvét hangsúlyozó – alternatív intézményhálózat kiépítésébe. Ezt úgy kezelte, mint a különlegesen jó eredményeket fölmutató diákok védõburkát, de programjait – a hivatalos egyetem árnyékában – nem tudta sokáig hatékonyan mûködtetni.

Más-más módon és mértékben, de mindhárom modell tulajdonképpen arra a felfogásra épült, hogy a Babeº–Bolyai Egyetem nem igazán a "miénk", magyaroké. Ezért "nekünk" gondolkodnunk kell alternatív terek létrehozatalán és fejlesztésén. Emellett a román–magyar kommunikációnak ebben az intézményben tapasztalható hiánya mintegy leképezte azt, ami általánosabb politikai kontextusban történt. Az egyezkedés lehetõségét és formáit sem helyi, sem országos szinten nem keresték komolyan. Emiatt a már fennálló intézmény, a Babeº–Bolyai Egyetem újragondolása és restrukturálása nem történt meg.
 
 

A multikulturális egyetem és a kommunikáció változó esélyei

1996 novembere paradoxonokkal teli kihívás elé állította a romániai magyarság képviselõit. Az RMDSZ kormányba kerülésével elvileg megváltozott a román vezetéssel való kommunikáció esélye. Az új feladat nem több és nem kevesebb volt, mint újragondolni a politikai célokat és eszközöket. A zavarodottságot fõleg az idézte elõ, hogy az 1990–1996 között többé-kevésbé koherensen kidolgozott magyar nemzeti kulturális politikát, mely a románsággal szemben határozta meg önmagát, az új helyzetben a románsággal együtt kellett volna megvalósítani. Egyértelmûbbé váltak az ellenzékiség idején gyakorolt egységpolitika belsõ törésvonalai, és az egymástól egyre inkább eltávolodó Markó Béla és Tõkés László nevével fémjelzett táborok politizálásának különbségei. Az állami magyar egyetem ügyét a kormányzásban való részvétel feltételeként határozták meg. Az új helyzetben zajló tárgyalás kompromisszumos megoldást eredményezett. Az önálló magyar egyetem politikája a román–magyar, valamint a magyar–német multikulturális egyetem feletti küzdelmekbe torkollott. Nem alakult át gyökeresen, de változást indított be az Erdélyben együtt élõ etnikumok kapcsolatának, valamint a hely megosztásának elképzelésében.

A fordulat után rövid ideig úgy tûnt, a közös intézményben beindulhat ennek megosztása feletti, alulról felfelé történõ, pragmatikus egyezkedés. Az egyetem politikai instrumentalizálásának hagyománya, a mai hatalmi érdekellentétek és a kommunikáció hiánya miatt azonban nem ez történt. A multikulturális egyetem gondolatát a szétválás alternatívájaként a rektor kezdeményezte. Az egyetem ügyének aktuálpolitikai jelentõségét pedig az új miniszterelnök, Victor Ciorbea nyilatkozatai is alátámasztották.

Erre alapozva az egyetem magyar tanárai 1997 márciusában azzal a kéréssel fordultak a rektorhoz, hogy nevezze ki az egyetem magyar tagozatának létrehozatalát tárgyaló bizottságot. A bizottság létrejött, s két személy megbízást kapott arra, hogy a kollégáival való egyeztetés után tegyen javaslatot e tagozat adminisztratív felépítésére. A magyar és a román tanárok más-más helyen és más-más idõpontban üléseztek, miközben a médiában és a politikusok nyilatkozataiban egyre konfúzabb, ellentmondásosabb koncepciók jelentek meg. Így már az elejétõl fogva szembekerültek egymással a "román" és a "magyar" tábor, illetve az Agachi és a Szilágyi prorektorok nevével fémjelzett tervezetek. Ezek tehát nem alapultak a különbözõ tanszékeken együtt dolgozó román és magyar kollégák közötti egyeztetésen. A magyar anyanyelvû tanárok többsége úgy gondolta, hogy az általuk elfogadható kompromisszum nem kerülhet ellentétbe az RMDSZ kulturális autonómiájának a programjával, és nem gyengítheti a szövetség tárgyalási pozícióját a kormányban. A Babeº–Bolyai Egyetem átalakításáról folyó beszédet egyértelmûen behatárolta a jól ismert koncepció: a romániai magyarságnak az önálló egyetemhez való joga megkérdõjelezhetetlen, mint ahogyan semmi kétség nem fér ahhoz sem, hogy ennek a közösségnek erre, és csakis erre van szüksége. Ezért a román–magyar közös egyetemet a legjobb esetben sem mint végcélt, hanem mint eszközt, s nem mint végsõ, hanem mint átmeneti megoldást képzelték el. Ez pedig egészen más logikát, felállást és érvrendszert mozgósított, mint az a stratégia, amely a kolozsvári multikulturális egyetemet véglegesen és teljes meggyõzõdéssel a románok és magyarok egyetemeként határozta volna meg.

A majdani kiválásban gondolkodó magyar fél egy, a közös egyetemen belül jól elkülönült magyar struktúrának (karok rendszerének) a létrehozatalát javasolta mind az adminisztráció, mind pedig az oktatás vonatkozásában. A román fél ezzel szemben az úgynevezett "magyar nyelvû tanulmányi vonal" megszervezését szorgalmazta, és a Babeº–Bolyait három – román, magyar és német – vonal kereteként határozta meg. Ez a javaslat – a magyarok értelmezésében – nem biztosított megfelelõ státust és elegendõ hatalmat, autonómiát és garanciát a magyar nyelvû oktatás számára. Így ezt anélkül utasították el, hogy intézményesen gondolkodni lehetett volna azon, miként "élhetõ be" az így kiépíthetõ struktúra.

A belsõ egyetemi vitát lezáró dokumentum ("A Babeº–Bolyai Egyetem multikulturális struktúráinak kialakítása") végül is egyszerûen kimondta az intézmény multikulturális jellegét. Ennek jelentése fölött azonban nem jött létre megegyezés, s a résztvevõk nem dolgoztak ki közös stratégiát a megvalósítására. A vita gyakorlatilag befagyott, errõl a pontról láthatóan senki sem tudott kimozdulni. A párhuzamos tanulmányi vonalak elvét senki nem utasította el, és egyetértés övezte azt is, hogy a magyar fél Babeº–Bolyain belüli autonómiájának kérdését – amennyiben az az oktatási törvény módosításához kapcsolódik – a nagypolitikában kell tovább tárgyalni.

1996 novemberét a magyarság képviselõi a változás lehetõségeként értékelték, ugyanakkor a multikulturalizmus eme fentrõl és a románok részérõl jövõ ajánlatát inkább gyanúsnak, semmint kielégítõnek tartották. A multikulturalizmusnak mint a Babeº–Bolyai Egyetem megreformálásának javaslatát a magyarok a román hegemón törekvések újabb, álcázott változataként kezelték. Román részrõl pedig elfogadhatatlannak tartották, hogy a románság jelenlétét az egyetemen a magyaroknak nagyobb hatalmat adva újra kellene vagy lehetne definiálni. Különbözõ forrásokból táplálkozva, de mindkét részrõl a másikkal szembeni frusztrációk keveredtek a felsõbbrendûség érzésével. Az attól való félelem, hogy a másik becsap minket, együtt járt azzal a hittel, hogy nem szólhat bele saját ügyeinkbe. Ennek eredményeként a felek eredeti kiindulópontjai és elképzelései az együttmûködés határairól és lehetõségeirõl gyakorlatilag újratermelõdtek.

A multikulturalizmus vitájában újra elmélyülõ román–magyar szembenállás még inkább átpolitizálódott, amikor az egyetem rektora oktatásügyi miniszter lett. 1998 elsõ felében úgy jelent meg a multikulturalizmus ügye a nyilvánosság elõtt, mint a "Markó versus Marga" küzdelem tétje. A Magyarországon történt kormányváltást követõen ott ismét elõtérbe került az összmagyar gondolkodás. Ennek megfelelõen a magyar kormány jelezte, kész anyagilag is támogatni az egyetem létrehozását, amennyiben a román kormány kéri ezt. Végsõ soron az egyetemrõl való beszéd ismét eltávolodott az intézmény mindennapi életétõl. Az "együtt nem lehet" élménye újratermelõdött, az álláspontok nem közeledtek egymáshoz, s nem született közös kezdeményezés az etnikai határok átlépésére.

1998 õszén a román kormány döntést hozott egy magyar–német multikulturális egyetem megalapításáról. Létrejött egy újabb bizottság, melynek ki kellett dolgoznia az új állami intézmény létrehozatalának konkrét tervét és lehetõségeit. Paradox módon, a döntést hozó kormány tagjaként, az oktatásügyi miniszter erre nem adta áldását. Ugyanakkor a "Marga multikulturalizmusától" idegenkedõ magyar politika elfogadta a németekkel megosztott multikulturális intézmény gondolatát. Ellenállt a románokkal közös egyetemi keretek kialakításának, de elfogadott egy olyan struktúrát, amelyben biztosítottnak látta a maga fölényét. (Köztudott: a német nyelven való tanulás igénye – a német anyanyelvû lakosság szinte teljes eltûnésével s a német nyelvet beszélõk és a német nyelven tanítók aránytalanul alacsony száma miatt is – ma Romániában igen csekély.) Éppen ezért a Petõfi–Schiller egyetem tervében a magyar fél hasonlóképpen használta föl a német kisebbséget, mint ahogyan a román a magyart és a németet a maga sajátos multikulturális elképzelésében.

A bizottság munkájának eredményérõl szóló magyar beszámoló alapvetõen a magyarságnak az önálló magyar egyetemhez való jogát hangsúlyozta. Zavaros elképzelésben ecsetelte, miként kapcsolódik – bizonyos szakok révén – a Petõfi–Schiller továbbra is, de csak átmenetileg, a Babeº–Bolyaihoz, miközben – más szakok révén – Marosvásárhelyen és Szebenben fog mûködni. Ez az álláspont, valamint a kormány részérõl mutatkozó késlekedés egyaránt arról tanúskodik, hogy a kompromisszumosként értékelt megoldással egyik fél sincs megelégedve. Az egyik azért nem, mert túlságosan kevésnek, a másik pedig azért nem, mert túlságosan soknak tartja.

1996 novembere után a romániai magyar politikusok és értelmiségiek számára a legnagyobb kihívást annak felmérése jelentette, miként lehet hatékonyan és pragmatikusan részt venni a hatalomban, szem elõtt tartva a kisebbségi érdekeket. Ebben az új helyzetben azonban eddig nem történt meg a romániai magyar kisebbség "újrakitalálása", a korábbi kulturális stratégiák feladása és a politikai képviselet szimbolikus tétjeinek az újradefiniálása.
A magyar kisebbségi vezetésen belül az sem tisztázódott, miként tud Románia "magyar minisztere" egy idõben és egy személyben az ellenzékiségben kidolgozott magyar etnicitáspolitika képviselõjeként és a román állam tisztségviselõjeként gondolkodni és cselekedni. A magyar politikusok egy része erõteljes kételyeket fogalmaz meg a román kormányban való részvétel jogosságát vagy értelmét illetõen. Véleményük szerint a kormányzásban való részvételt csak a sajátos magyar érdekek hatékony képviselete legitimálhatja. Eközben a mai ellenzéket képezõ román nacionalista pártok – nyilván más okoknál fogva – szintén megengedhetetlennek tartják azt, hogy úgymond "saját hazájukban" a románokat a magyarok irányítsák. A közös kormányban való részvétel ellenére sem tudott hatékony kommunikáció kialakulni a román és a magyar politikusok között. Az új helyzetben is újratermelõdik a szembenállás és párhuzamosság stratégiája. A szélsõséges magyar és román nemzeti politika – egymással polemizálva ugyan, de – összejátszik az európai integrációt és az átfogó gazdasági, kulturális és morális reformot támogatók együttmûködése ellen. Ezért elkerülhetetlen, hogy az autonóm kulturális intézményrendszer központi magjaként kezelt önálló magyar egyetemet továbbra is vitális kérdésnek tekintsék; hogy a magyar elit többségében úgy gondolja, e körül a kérdés körül kell legitimitását igazolnia, ebben kell a romániai magyarság elvesztett méltóságát, morális tartását visszaállítania. A román elit egy része pedig azt higygye, mindez alapjaiban veszélyezteti a román nemzetépítés biztonságát.

1999 elején a Babeº–Bolyai Egyetem multikulturalitásának kérdése idõlegesen háttérbe szorult, mint ahogyan maga a multikulturalizmus-vita is másod-, harmadrangúvá vált a román társadalom más problémáihoz képest. A gazdasági reform, az európai integráció, a demokratizálódás általában véve nem váltak társadalmat mozgósító és összetartó tényezõkké, és nem tudták az etnikai határokat áthidalni. Ugyanakkor a multikulturalizmus gondolatának megjelenése mégis fontos változásként értelmezhetõ. Hiszen a román–magyar együttélésrõl folyó nyilvános beszédben olyan kommunikációs teret hozott létre, amelyben a vita román részrõl – úgy tûnik – meghaladja a magyarsággal szembeni asszimilációs politikát, és magyar részrõl mintha háttérbe szorítaná a mindenképpeni szeparatizmust.

Elképzelhetõ azonban, hogy az európai integrációban lemaradt, marginális pozícióba került államban újraerõsödnek a kulturalizáló, etnizáló identitáspolitikák, a tiszta kulturális hagyományok megõrzésére felszólító gyakorlatok. Megtörténhet, hogy maga a multikulturalizmus eszméje, mely most még igen képlékeny állapotban létezik, abban a változatban rögzül, melyet ma a nyugati társadalmakban a "kulturalista" szemléletnek kijáró kritikával bírálnak mind jobb-, mind pedig baloldali értelmiségiek (lásd errõl Goldberg 1994; May 1991). Hiszen a mai romániai multikulturalizmus-vita, az átmenet egyik jelenségeként, a változás említett jeleivel együtt, magában hordozza a kulturális különbségek fundamentalista és esszencialista elképzelését is. Valójában még nem jutott el addig, hogy a multikulturális nevelés, a többnyelvûség avagy a kultúrák keveredésének kérdéseit hatékonyan és nyíltan tárgyalja. Politikai ügyként egyelõre a történelmi igazságszolgáltatás és a morális jóvátétel terminusaiban közelíti meg a közös felsõoktatási intézmény megosztásának problémáját. Messze áll még attól, hogy kritikai multikulturalizmusként el tudja képzelni a társadalmi identitások sokféleségét, a kulturális keveredést és az etnikai határok átjárhatóságát. Nyugatról átvett modellként egyelõre inkább a helyi nacionalizmusok hatása alatt formálódik, így a multikulturalizmus jelentése Erdélyben a román és a magyar értelmezés szembenállásából bontakozik ki.
 
 

Hivatkozott irodalom

Barabás B. és Joó R. (1990): A kolozsvári magyar egyetem 1945-ben. A Bolyai Egyetem szervezésének válogatott dokumentumai. Budapest: Magyarságkutató Intézet.

Barth, Fredrich (1969): Introduction. In Ethnic Groups and Boundaries. The Social Organization of Cultural Difference. F. Barth szerk. Bergen: Universitet Ferlaget.

Calhoun, C. (1995): Social Theory and the Politics of Identity. In Social Theory and the Politics of Identity.
C. Calhoun szerk., 9–37. Oxford: Blackwell.

Csõgör L. (1990): Elõszó. In A kolozsvári magyar egyetem 1945-ben. A Bolyai Egyetem szervezésének válogatott dokumentumai. Budapest: Magyarságkutató Intézet. Barabás B. és Joó R. szerk., 8. Budapest: Magyarságkutató Intézet.

Eriksen, Hylland T. (1993): Ethnicity and Nationalism. Anthropological Perspectives. London: Pluto Press.

Foucault, Michel (1981): The Order of Discourse. In Untying the Text: a Post-Structuralist Reader. R. Young szerk. London: Routledge.

Gáll E. (1995): Az egyetem eszméi – erdélyi magyar változatok és törekvések. In Korunk, 4.

Geertz, Clifford (1994): A vallás mint kulturális rendszer. In Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Niedermüller Péter szerk., 63–103. Budapest: Századvég.

Goldberg, A. T. (1994): Introduction: Multicultural Conditions. In Multiculturalism: a Critical Reader. D. T. Goldberg szerk., 1–45. London: Basil Blackwell.

Hall, S. (1996): Who Needs Identity? In Questions of Cultural Identity, S. Hall és P. du Gay szerk., 1–18. London: Sage.

Kós K. (1921): Kiáltó szó Erdély, Bánság, Kõrösvidék és Máramaros magyarságához. In Magyar Kisebbség, Új folyam, I(1).

Lázok J. és Vincze G. (szerk.) (1995): Erdély Magyar Egyeteme 1944–1949. Marosvásárhely: Custos Kiadó.

Löfgren, O. (1989): The Nationalization of Culture. In Ethnologia Europaea, XIX: 5–23.

Magyari-Vincze, E. (1997): Antropologia politicii identitare nationaliste (A nacionalista identitáspolitika antropológiája). Cluj: EFES.

May, Stephen (1991): Critical Multiculturalism and Cultural Difference: Avoiding Essentialism. In Critical Multculturalism: Rethinking Multicultural and Antiracist Education. Stephen May szerk., 1–11. London: Falmer Press.

Puscas, V. (szerk.) (1994): Alma Mater Napocensis. Idealul universitatii moderne (Alma Mater Napocensis. A modern egyetem eszméje). Cluj-Napoca.

Reményik S. (1989): "Lehet, mert kell". In Nem lehet. A kisebbségi sors vitája. Budapest: Héttorony.

Taylor, C. (1994): The Politics of Recognition. In Multiculturalism: A Critical Reader. D. T. Goldberg szerk., 75–107. London: Basil Blackwell.
 
 

Jegyzetek

1 Az egyetemmel mint etnikai szimbólummal való politizálást az etnicitáspolitika avagy az etnikai identitás politikája egyik jelenségének tekintem. Ennek elemzésében mindenekelõtt az etnikai identitás társadalmi felépítésére és az identifikáció stratégiáira figyelõ konstruktivista szemléletre támaszkodom (például Barth 1969; Eriksen 1993; Hall 1996). Az önálló egyetemre irányuló politikai gyakorlatot az etnikai csoport határát fölépítõ és fenntartó mechanizmusként kezelem.

2 Például azáltal, hogy Michel Foucault nyomán rákérdezünk, miként fonódik össze ebben az esetben a valóságot reprezentáló diskurzus és a valóságot, többek között a szubjektumot létrehozó hatalom (Foucault 1981).

3 A nemzeti kisebbség státusát abban a Romániában kellett elképzelni, amely 1918-ban teljes szabadságot ígért az "együtt élõ népeknek/nemzetiségeknek". De jure biztosította minden egyes nemzetiség jogát arra, hogy anyanyelvét használja az oktatásban, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, és politikai képviselettel rendelkezzék az új állam parlamentjében és kormányában; illetve abban az országban, amelynek 1923-as alkotmánya egyszer s mindenkorra rögzítette azt a definíciót, amely szerint Románia egységes nemzetállam. És ahol éppen a különbözõ politikai, vallási és kulturális hagyományokkal rendelkezõ régiók végleges egyesítésének kísérletei felett érzett frusztrációk és kudarcélmények alkotják a mai napig a nacionalizmus újratermelõdésének egyik tényezõjét.

4 Lásd errõl például Kós Károly felhívását: "Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. De kiáltom azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való, mert az a mi ellenségünk: a mi árulónk" (Kós 1921).

5 Errõl tanúskodik Reményik Sándornak a kisebbségi lét alapvetõ dilemmájával kapcsolatos álláspontja, mely véleményem szerint a romániai magyarságról való gondolkodás és beszélés tekintélyelvû szabályává vált: "mi elhatározottak vagyunk, hogy utolsó csepp vérünkig megmaradunk szülõföldünkön, s megmaradunk a kisebbségi (5. folyt.) életkategóriában […] mi ma is nõni vagyunk képesek, mint ama bizonyos pálma a súly s a kõ alatt. Kisebbségi mivoltunkat […] mártírpéldának és tanító-küldetésnek valljuk […] Az erkölcsi törvény mint magyar követelmény bennünk. A transzszilván csillagok pedig felettünk. És semmi más. Nekünk lehet – mert kell" (Reményik 1989).

6 A kialakulóban levõ új magyar politikai elit – egy-két "nagy árulót" kivéve – nagylelkûen befogadott szinte mindenkit: az országból elvándorolt, és most visszatért disszidenst, az 1989-es forradalom hõsét, a nyolcvanas évek második felében lebukott helyi hatalmasságot, az egyetemrõl éppen kikerülõ ifjút, aki játékteret és karriert látott az alakuló etnikai párt különbözõ helyi és/vagy központi, politikai és/vagy "civil társadalmi" struktúráiban.

7 A Ceauºescu-rendszer etnonacionalista kommunizmusa, érdekes módon, nem csak magyar, hanem román részrõl sem elégítette ki a kulturális politikát mûvelõ eliteket, és mindenképpen delegitimálta az osztályterminusokban történõ kollektív identifikációt.

8 Írásomban részletesebben ismertetem és értelmezem azokat az 1989 decembere és 1997 õsze közötti eseményeket, amelyekre rendszeres etnográfiai terepmunkám irányult, de érintem a legfrissebb, még képlékeny s ezért a (8. folyt.) távolságteremtõ értelmezés által kockázatosabban megragadható fejleményeket is. Adatgyûjtésem helyszínei a magyar nyelvû felsõoktatás ügyében aktív szereplõk által szervezett találkozások, gyûlések, konferenciák voltak. Kutatásom egyik sajátosságaként a terepmunka és az értelmezés azért is összefonódott a vizsgálat minden szakaszában, mert a szóban forgó terep mindennapi életem kerete (volt), és mindazt, amit az egyetem körüli eseményekrõl hallottam és láttam, átszõtték azok a tapasztalataim, amelyek a posztszocialista identitáspolitika más megnyilvánulásainak megfigyeléseibõl származtak (például az etnikai pártok, fõként az RMDSZ kongresszusai, december elseje és március tizenötödike megünneplése Kolozsváron, valamint a városban 1990 óta fel-fellángoló etnikai szimbólumok körüli feszültségek).

9 "A kolozsvári egyetemnek van egy örök missziója: a román szellemiség kinyilvánítása azokon a területeken, ahol népünk megszületett. Ez az egyetem az évezredes küzdelmeket betetõzõ egyesülés szimbóluma, s mint ilyennek, a román akarat, harc és eszmeiség szellemi várává kell válnia" (részlet Iuliu Hatieganu rektornak a Kolozsvárról Szebenbe számûzött egyetem 1941/42-es tanévének megnyitóján mondott beszédébõl, lásd Puscas 1994).

10 "A második világháborút követõ idõben nem csak romániai, de kelet-európai mértékkel mérve is az önálló magyar egyetem a legnagyobb jelentõségû nemzetiségi kultúrintézmény volt" (Csõgör 1990).

11 Ennek dokumentumait magyar részrõl 1990 után több szerkesztésben is kiadták. Lásd például Barabás és Joó 1990, valamint Lázok és Vincze 1995.

12 Egyébként mindaz, amit az RMDSZ "civil társadalomként" tart nyilván (értsd: ami a román állammal szemben, sõt akarata ellenére jön létre "magyarságtermékként"), a felvállalás gesztusával jött létre. Az intézményrestauráló modellt követõ szervezõdések a hagyománynak megfelelõen osztották el maguk között a mûvelõdés, oktatás és kutatás területét, a felvállalás attitûdjével jelölve ki az általuk lefedett szférákat.

13 Lásd például az 1995. február 11-én kötött, "az oktatással foglalkozó szervezetek, egyesületek, alapítványok, egyéb testületek munkamegosztására és együttmûködésére vonatkozó" dokumentumot, melyben az egyeztetés fogalma jelzi: ebben a mezõnyben a hatalom elosztásával senki sincs megelégedve, a résztvevõk úgy gondolják, a legitimitást és a képviseletet újra meg újra definiálni, bizonyítani kell. Habár az "egyeztetés" folyamatát és eredményét maguk a résztvevõk is mindvégig problematikusnak, illetve felboríthatónak tartották, mégis ez uralta – mind a szóban forgó oktatási szervezeteknek, mind pedig az RMDSZ történetének ebben a szakaszában – a viszonyok diszkurzív megjelenítését.

14 Ebbe az irányba mutatott a már mûködõ nagyváradi Sulyok István Református Fõiskola, valamint a Marosvásárhelyen létrehozandó Aranka György Egyetem legitimációs ideológiájának egyik fõ motívuma, amely azt próbálta bizonyítani, hogy Kolozsvárhoz hasonlóan itt is van az egyetemi központhoz szükséges szellemi potenciál.

15 A székelyföldi oktatási központ gondolata a Csíkszeredában elindított távoktatást legitimáló diskurzusban jelent meg: "itt a fõiskola magyarságtudatot ad és helyhez köt". Ugyancsak a Székelyföld fontossága mellett kívánt szólni, hogy ott a román állami ellenõrzés talán gyengébb, mint Kolozsváron.