Neményi Mária és Kende Anna Anyák és lányok címû, két nemzedék nõi szerepeinek változására irányuló vizsgálatai alapján készült cikkét (Replika, 1999. április) nagy érdeklõdéssel vettem kézbe. Noha számomra elsõsorban nem a "mit tett az államszocializmus a nõkkel" politikai indíttatású kérdésfeltevés volt ígéretes, hanem a "narratív identitás fogalmát mélyinterjúkból kibontani" elméleti-módszertani célkitûzése.1 Itt következõ kérdésfelvetéseim fõleg erre a két szempontra irányulnak.

Hozzászólásomat az a meggyõzõdés motiválja, hogy a nõk életútjának "hangot adni" például a társadalomtudományos kutatásokban s ezáltal azt "hallható" értékként tételezni, nem feltétlenül vezet a megjelenítettek érdekeinek elõmozdításához. A kutatott nõk életútját a "némaságból" tudományos beszédhelyzetbe hozni általában a mások nevében, a mások képviseletében megszólaló "felvilágosult" (feminista) kutató alapállása, akit erre az "emancipáló" cselekedetre eleve magasabb rendûnek gondolt tudása jogosít fel. Számomra az a probléma ezzel az ismeretelméleti pozícióval, hogy innen nézve már fel sem vetõdhet a megnevezés erejébõl fakadó hatalom egyenlõtlensége kutató és kutatott között. Azaz, hogy továbbra sem a kutatottak hangját halljuk, csak a kutató beszél.

A tudományos tudás eme hierarchikus szemléletén próbál meg túllépni az a feminista felfogás, amely módszertanában elveti a néma/beszélõ ellentétpárt, mert az valójában egyenlõtlen erõviszonyokhoz vezet; nevezetesen a beszélõ kutató és a hallgató kutatott alá-fölé rendeltségi viszonyához. Az (nem feltétlenül deklarált) egalitariánus erõviszonyok elõmozdítása érdekében születendõ (feminista) kutatások ezért a kutatásban részt vevõket igyekeznek kölcsönösen azonos helyzetbe hozni. Azaz az aktív – mert érvényes értelmezéseket hallat(hat)ó – kutató és a passzív – mert léthelyzete értelmezésére, illetve annak kimondására "szoruló" – kutatott egymással szemben álló felek pozíciója helyett a kimondásban kölcsönösen érdekelt résztvevõkként engedi közremûködni mindkét felet. Ez megszünteti a korábban egyoldalúan értelmezett "felvilágosító" paradoxonát. Azaz a kutató megszûnik a mások nevében beszélõ szakértõ lenni, aki saját tudományos tudását eleve adottnak s egyszersmind magasabb rendûnek tudta, azaz ebben az értelemben másnak, mint a "kutatandóét". Paradox módon azonban tudása magasabbrendûségét éppen abban látta, hogy az képessé teszi arra, hogy a kutatandóval automatikusan azonosulni tudó, s így azt szükségképpen belülrõl ismerõ "azonos" érdekekkel bíró lehessen, azon az alapon például, hogy õ is "nõ", aki aztán éppen eredendõen meglévõ tudása birtokában szabadon kiléphet a másik pozíciójából, anélkül, hogy attól kellene tartania, hogy ez az azonosulás csökkentené tudása kritikai élét.

Ezzel szemben a részvételre törekvõ tudományos kutatás abból a feltevésbõl indul ki, hogy a kutatandó másik (a különbözõ mértékben kizsákmányolt nõk, például) nem "néma" (lásd Stacey 1991; Skeggs 1994). Hiszen például, ha mélyinterjúkban megkérdezik, nagyon is használható személyes élettörténeteket mond el. A kutatás révén (is) emancipáltnak remélt másik helyzetének különbsége (a kutatóéhoz mérten) sokkal inkább abban keresendõ, hogy van-e a hatalomnak (a kutatót is ideértve) füle arra, hogy ezt a nõi hangot meghallja. Azaz: hajlandó-e a nõk érdekeinek kielégítése érdekében velük együtt cselekedni?

Ebben a modellben a kutatónak mindenekelõtt erkölcsi/politikai felelõssége van a kutatottal szemben. A felelõsség a kutatott "elárulása" mértékének csökkentésére kell hogy irányuljon. A kutató ezt azzal érheti el, ha biztosítja a kutatandó számára a tudományos tudás elõállítási folyamatába történõ beleszólás lehetõségét. Amennyiben azt szeretné, hogy az általa értelmezett életutak reprezentációjának egyenlõsítõ következményei legyenek, ezt mindenekelõtt a saját, a kutatandóval létesített viszonyában kell hogy érvényre juttassa. Kutatás-módszertani eljárás szempontjából az az egyik leglényegesebb követelmény mélyinterjúk készítése kapcsán, hogy a kutató visszajuttassa értelmezését interjúalanyához, s ennek során szembesítse saját értelmezését a kutatottéval.

A kutató a szembesülés nyomán nem feltétlenül változtatja meg a már kialakított értelmezését. De a másfajta belátás kialakulásának a lehetõsége, illetve a véleménykülönbség megmaradása esetén a kutatott eltérõ értelmezésének a megjelenítése, "kihangosítása" igen. S a cikk szerzõi által hivatkozott ismeretelméleti logika értelmében a tudás társadalmi konstruktivista jellegébõl éppen arra kell választ találni, hogy mi lehet a magyarázata az eltérésnek, s lehetséges-e az álláspontok közelítése, avagy el kell tudni fogadnunk, hogy egy ponton túl korlátai lehetnek a tudás adta énkép változásának.

Az interjúalany szempontjából pedig rögtön felmerül a kérdés: a visszacsatolás biztosítása nélkül hogyan juthat el egyáltalán a változást elõidézni remélt tudás az érintettekhez? Kihez "beszél" a kutató? Csupán saját (már emancipáltnak tudott/vélt) tudóstársaihoz, vagy a kutatottakhoz is? Személyes életútinterjúk esetében különösképp erõteljesen merül föl a kérdés, hiszen a kölcsönös bizalom nem szorítkozhat pusztán az "anonimitás" biztosítására. A kutatott tudása ugyan saját életérõl nem feltétlenül jobb, hitelesebb, mint az azt kutató másiké, de amennyiben a tudást társadalmi konstrukciónak gondoljuk, nem létezhet egy mindenki más pozícióját is belátó s ennyiben mindenható nézõpont, amit szisztematikusan mindig a kutató sajátjának, privilégiumának gondolunk. A kutató belátásának, a másikkal való azonosulásának is vannak korlátai, s ezeket nem tudomásul venni, "elhallgat(tat)ni" törekedhetünk ugyan, de éppen saját tudósi tevékenységünk ellentmondásai fognak leleplezni bennünket. Mint ahogy ez meg is történik Neményi Mária s Kende Anna tanulmányában.

A szerzõk ugyanis egyrészt társadalmi konstrukciónak vallják a nemek szerepérõl vallott tudásunkat, s épp azt szeretnék tetten érni életútinterjúikban, hogy miként változott ez a rendszerváltás elõtti és utáni egymást követõ két generáció életében. Tehát ennyiben a tudást szükségképpen lokalizáltnak, azaz a társadalmi-kulturális rendben elfoglalt hely által meghatározottnak kell hogy gondolják. Ugyanakkor az életútinterjúk elemzésének gyakorlatában a másik fél társadalmi, kulturális pozícióját gond nélkül felvehetõ, az életutak jelentését bizton tudó kutatók pozíciójából nyilatkoztatnak ki, például olyan axiómákat az államszocializmus és a kilencvenes évek rendszerváltozásának lényegét tekintve, melyeket éppen hogy a vizsgált életúttörténetek elbeszélésmódjának változásaiból kellene levonni, ahelyett, hogy a történeteket illusztrációnak tekintsük a tétel alátámasztására. Ami nemcsak a kutatásmódszertan politikumát tekintve fájó hiányosság, hiszen a kutatottat, ha az egyéb társadalmi szituációkban elszenvedett kiszolgáltatottságában nem erõsíti is meg, de a közvetlen szituációban, a kutatóhoz való viszonyán keresztül átélt tudományos kutatás területén mindenképp további kiszolgáltatottságához vezet. Ennyiben tehát ellentmondásba kerül a szerzõk által ideálisnak vallott emancipált nõ kategóriája és az azt megmutatni, kritizálni szándékozott kutatói erõfölény. Ez a fajta kutatói beszédmód csak a másikat láttatja, s ezáltal a leleplezõ tekintetû kutató pozícióját konstruálja, aki éppen ennek az egyirányúsított tekintetnek a révén válik láthatatlanná, "egyetemes érvényû" kijelentéseket tevõvé. Donna Haraway kifejezésével élve, ez az "isteni trükk" biztosíthatja, hogy õ maga ne lehessen lokalizálható, s így ne kérdõjelezõdjék meg tudományos tudásának "szükségszerû" magasabbrendûsége (Haraway 1988). Feltételezem, ezért nincs még lábjegyzetbeli utalás sem arra, hogy a megkérdezettek milyen mértékben értesültek aztán életútjuk további sorsáról.

De az identitásról vallott elméleti nézõpontjuk szempontjából is ellentmondáshoz vezet a szerzõknek ez a gyakorlata, hiszen amennyiben az ember identitása (közelebbrõl ugyan meg nem határozott értelemben) narratív, azaz életúttörténeteiben, azok által (is) alakul, annyiban a kutató által elmondott történet is része, alakítója ennek az identitásnak. Ezért mindenképpen szükséges lett volna a kutatottak hangját szerepeltetni a szövegekben. Nemcsak úgy, hogy az interjúkból valamennyi felállított kategóriára szerepeltetnek a szerzõk legalább egy idézetet, hanem azzal is szembesíteniük kellett volna olvasatukat, hogy mit szólnak a kategóriákhoz, illetve az azokba történt besorolásukhoz az érintettek maguk. Ez nemcsak az interjúalanyoknak a kutatás során megélt emancipálódása szempontjából lett volna fontos, hanem az olvasóközönség szempontjából is. Hiszen az idézetek hiányában esélyünk sem lehet arra, hogy láthassuk, mihez képest fogalmazódnak meg a kutatók értelmezései. Ez kétszeresen is problematikus módszertani eljárás, és mindkét esetben egyenlõtlen erõviszonyok kialakulásához vezet a kutató javára. Egyrészt ezáltal a megkérdezetteknek éppen a személyes jelenléte tûnik el, "a személyesen átélt nõszerep" (Neményi és Kende 1999: 121). Így az olvasó sem tudja megítélni, mi alapján születnek a kutató értelmezései. Az idézett hangok hiányában valójában nem a megkérdezett nõk, hanem sokkal inkább a megszólaló szerzõk "kutató identitása" elbeszélésének leszünk tanúi. Ezért, az elemzés példáinak tárgyalásakor az a célom, hogy az elemzés beszédmódjának kritikáját adjam. Ez egyúttal lehetõvé teszi, hogy ne csupán elméleti fejtegetésekbe bocsátkozzam, amikor az identitás narrativitásának elmaradt definiálását hiányolom, illetve a narrativitás mikéntjével összeegyeztethetetlen elemzési eljárást, a történeteket leltárszerû tartalmi felsorolássá redukáló megoldást kritizálom, hanem megkíséreljek példát adni a "narratív identitás" elemzésének mikéntjére is.

Az identitás narrativitása kapcsán az idézett szerzõk (Gergen és Gergen 1992; László 1998) definícióinak értelmezésekor Neményi és Kende elsõsorban a történetek interperszonális, illetve valósághû jellegét emelik ki. A mélyinterjús helyzettel szemben támasztott "õszinteség" kritérium, a hazug/õszinte ellentétpárral megítélendõ történetek szükségképpen következnek az események és a történetek feltételezett azonosságából: "Amikor élete eseményeirõl beszámol, úgy válogat saját történetei közül, hogy azokat a mozzanatokat, azokat a fordulatokat emeli ki" (Neményi és Kende 1999: 122). Ebben az értelmezésben a nyelv, az elbeszélt történetek és a valóság viszonya, pontosabban a beszédmód és a valóság viszonya kimondatlanul ugyan, de egy tükrözésen alapuló felfogásra épül. A nyelv reprezentálja a valóságot, s az élettörténetek csupán közvetítik a nemek szerinti megkülönböztetésre vagy éppen egyenlõsítésre irányuló cselekedeteket, gondolatokat. Így aztán a ki(nek az érdekei) szerint igaz/hamis egy történet, a tudás társadalmi-kulturális pozícióhoz kötöttsége, azaz a (meg)látás nézõponthoz kötöttsége értelmezhetetlen felvetések lesznek. Az igaz/hamis ellentétpár értéksemleges kritériumként jelenhet meg.

Ugyanakkor Neményi és Kende társadalmi konstrukciós szerepekként definiálják a nemeket, azaz a róluk való tudásunk által elgondoltnak (Neményi és Kende 1999: 121). Ez azonban a nyelvhasználat konstruktivista felfogását implikálná, ahol az elbeszélések, a történetek "tartalma" az a (beszéd)aktus, amely a nyelvi megnyilvánulás által létrejön (Butler 1997). Azaz, a nyelvhasználat maga is egy viselkedés, cselekvésfajta, s ennyiben ez a felfogás a nyelvnek részben valóságkonstruáló funkciót tulajdonít. A "részben" megszorítás azért szükséges, mert az abszolút értelemben vett konstruktivista felfogás mellett nem állíthatnánk semmiféle valóság létezését a nyelven túl, illetve fel kellene tennünk, hogy a beszédmód ok-okozati viszonyban áll a megszólaló nõk identitásával. Ez utóbbi azért lenne problematikus, mert ezzel azt is állítanánk, hogy a jelentés teljes egészében elõre belátható, tehát adott társadalmi helyzetbõl szükségképpen behatárolható lehetne, hogy miként fog megszólalni, milyen történeteket fog mondani egy-egy nõ. Ezzel szemben a közvetett, részleges konstituálódás csak részleges behatárolhatóságot tesz lehetõvé, megengedve, hogy egy-egy történet túlmutathasson (állítólagos) szándékolt jelentésein. Így továbbra is lehetséges lesz az irónia, a paródia, ahol a nyelvhasználat nem beszédaktusként, nyelvi cselekedetként mûködik, csak utal arra, mintegy leleplezi önmagát. Azaz a történetet elbeszélõ nem az emlékezete számára mindig állandóként adott nyelvtõl, a lehetséges beszédmódtól függetlenül "számol be élete eseményeirõl", hanem az énrõl való lehetséges beszédmódok által meghatározott pozíciókat felvéve szerkeszti meg életútja történeteit.

Ez a felfogás azonban ellentmond a beszédmód valóságot leképezõ természetét feltételezõ igaz/hamis kritériumnak. Egy társadalmi konstrukciós felfogás esetében csupán a hitelesség kritériumát vethetnénk fel az elhangzott történetek megítélésekor. Úgy gondolom tehát, hogy az identitás meghatározása kapcsán éppen a "narrativitás" mibenlétét nem megemlíteni stratégikus elhallgatás, ami a nyelv és a valóság viszonyáról vallott kétféle felfogás ellentmondásosságát teszi "természetessé", azaz a kutatók számára megkerülhetõvé. Az identitás narrativitása a nõrõl és férfiról vallott tudásunk társadalmi konstruktivitása esetén az élettörténetek megszerkesztettségét, konstruáltságát jelenti, a mindenkori hallgatók függvényében. Nekik kell a már magunkról bennük élõnek vélt kép függvényében "megfelelnünk". Különösen így van ez, úgy gondolom, egy érettségi találkozó alkalmával.

A feminista szociológiában sem ismeretlen az a felfogás, amely a narratívát, azaz az elbeszélést az életúttörténetek kapcsán az irodalmi történetekkel rokonítja. Liz Stanley felfogásában az életúttörténetek is konstruáltak, szerkesztettek, s koherenciájukat az intertextuális kapcsolatok adják (Stanley 1993). A szöveg koherenciájának megteremtése során tulajdonképpen az én-kép koherenciája, az egyén integritása a tét. A szerkesztetlen történet az egyén integritásának szétesésével fenyeget. Ontológiai státusát tekintve tehát minden történet szerkesztetett, s ennyiben elgondolt, de nem szükségképpen kitalált is. A szöveg az emlékezet és a fikció dialektikája, ami minden egyes elmondás alkalmával módosulhat az adott kontextus függvényében. Ezért az egyes történetek elemzése során az intertextuális kapcsolatok elemzésére kellene törekedni, ha az elbeszélõ identitásáról szeretnénk bármit is mondani. Akkor olyan kérdések merülnek fel, hogy ki az adott szöveg elbeszélõje, ki az elgondolt hallgatója? Távolságtartásra vagy a történetben való "részvételre" készteti-e a narrátor ezt az elgondolt hallgatót? Milyen a szöveg retorikai értelemben vett argumentációs stratégiája: ellentmondó értékeket implikálnak-e a szöveg különbözõ pontjain a deklarált értékek stb.? Azaz a fentiekbõl következõen, ha azt állítom, hogy az elbeszélõ "igyekszik koherens kapcsolatokat létesíteni élete különbözõ eseményei között" (Neményi és Kende 1999: 122), akkor ezzel a kijelentéssel egyrészt az a baj, hogy a "történet" és az "esemény" szavakat szinonimaként használja. Másrészt, ha szembesítjük a szövegek elemzési módszerével, akkor nem találunk olyan nyelvi elemzést, amely az én-szövegek megkomponáltsági fokát és annak mikéntjét elemezné. A tematikus felsorolás éppenhogy egy listává "rendezi át" az elbeszélést, ezzel annak valamennyi elemét egyforma "fontosságúvá" redukálva. Csak annyit állíthatunk, hogy amennyiben bekerülnek az életúttörténetbe, annyiban fontosak, mert a másik számára egyaránt elmondható történetnek minõsülnek.

Az egyes történetek konkrét értelmezése kapcsán a csoportokba rendezés során az idõsebb generációval kapcsolatban felmerülõ "egalitariánusok" elnevezés problematikusságára szeretnék rávilágítani, mert azt gondolom, hogy a két szerzõ számára értékként tételezett emancipáltság jelentéstartalmához vihet közelebb. A kutatók definíciója szerint "az egalitariánusoknak nevezett" nõk csoportjában a társadalmi gyakorlat szerint nem tipikusan "nõi" pályán lévõ nõk "voltak" sikeresek, azaz azok a nõk, akik társadalmi mércével "férfi" karriert futottak be. Õk azok, akik úgy gondolják, harmonikusan tudták feloldani a karrier/család támasztotta igények konfliktusát, azaz "alapvetõen pozitív önképük" van. Rögtön zavarba ejtõ a kétféle hang egymásba mosódása itt. A sikeres karrierkritériumról úgy tûnik a személytelen passzív szerkezet, illetve a semleges létezést állító predikátum alapján, hogy itt az "elfogulatlan, objektív kutatók" beszélnek, ennyiben tehát az õ ítéletük ez, s nem a meginterjúvolt nõké. Ugyanakkor a harmonikus feloldáskritériumot megemlítve az az olvasó érzése, hogy ez a megkérdezett nõk saját szavainak idézése, amennyiben az önkép az azt kialakító cselekvõként az ént magát implikálja. Az ekképpen megidézett interjúalanyok hangján elmondott önértékelés aztán a kutatók értékelésévé is válik, éppen azért, mert a kutatók is beemelik a csoportot meghatározó kritériumaik közé. Az elemzés nyelvhasználata tehát nem engedi eldönteni nekem, vajon a két kritérium részben vagy teljesen a nõk által vallott értékszempontok s ennyiben az õ saját szempontjaik szerint ítéltetik-e meg, avagy az egalitariánusság csak a szerzõk értékítélete. Bármi legyen is a helyzet, az egalitariánusság leírása során a két generáció kapcsán sehol nem fogalmazódik meg a magán- és közélet megkülönböztetésének feloldhatatlansága. Illetve amennyiben a megosztottság logikája nem kérdõjelezõdik meg, annyiban a szerzõk sem kívánják azt meghaladni. Ez majd a magánéletet szentimentalizáló nézõpontja miatt lehet szerintem veszélyes.

Hogyan is jön létre ez a csapdahelyzet? Továbbra is azt állítom, hogy a kutató és a kutatott hangjának szisztematikus egybemosása vezet az önellentmondásokhoz. Ezek az elsõgenerációs nõk harmonikusak, mert sikeresnek ítélik meg a karrier és a család igényeinek összeegyeztetését. Ha azonban szemügyre vesszük, mit is tekintenek sikeres megoldásnak, nem értjük, miként lehet ez az értékítélet egy egalitariánus nõ szövege. Ugyanis úgy beszélnek szakmai pályafutásukról, hogy egy pillanatra sem engedik meg azt a látszatot, hogy szakmai pályafutásuk "a család rovására történt". Még zavarba ejtõbb az egalitariánusok besorolás, ha a lányok generációját olvasva a hasonló ellentmondás miatt ez a csoport "konfliktusos emancipáltnak" nevezõdnék. Amennyiben a két generáció összehasonlítása történik, a felállítandó kategóriákat célszerû volna egységesíteni. Ráadásul az elõbbi példa szerint ez lehetségesnek is tûnik.

Visszatérve az emancipáltság értelmezéséhez, azt kell látnunk, hogy az "igyekezet" a család hiánytalan ellátására magát a szakmai sikert mentegetõzésre szorulónak láttatja, az azt elérõ nõt pedig bûntudatosnak konstruálja. Ráadásul a családi feladatok megoldásáról mondottak nem emancipált hõsnõrõl szólnak. Az elemzés szövege szerint ugyanis a férj többnyire nem vesz részt a családi terhekben. Ráadásul az érvelés logikája, vagyis az az igyekezet, hogy ezek a nõk elkerüljék a látszatát is annak, hogy a családjuk rovására érvényesültek a pályájukon, továbbra is nõnemûnek konstruálja az otthon életterét, ahová férfi épp ezért nem is léphet be. Ezért azt a megoldást "választják", hogy vagy egyedül vállalják magukra az otthoni munka terheit, vagy az édesanyjuk, illetve fizetett (felteszem, nõi) alkalmazott váltja meg az õ karrierre fordítható idejüket. Tehát ezek a nõk nem látják, hogy a férj nem osztozik egyenlõen az otthoni feladatokból, tehát ennyiben nem emancipáltak, sõt azt sem láthatják így meg, hogy a besegítés során gyakorlatilag egy másik nõ terhére mentesül a férj. Hogy inkább egy másik nõ terheit növelik meg (anya, alkalmazott), s ennyiben õk maguk is a nõk kizsákmányolása, leterhelése mellett jutnak elõbbre, semmint hogy felvállalnák a harcot az egyenlõ jogok/kötelezettségek otthoni megvalósításáért. Ez az a pontja az elemzésnek, ahol a szerzõk homogenizáló, a "magyar nõket" egységes csoportidentitásba belekényszerítõ igyekezetében tetten lehet érni az osztály alapú kirekesztõ szemléletet. Végül, ha nem sikerül az otthoni munkákat továbbra is "nõnemûsíteni", akár saját maguk, akár más nõk alárendelésével, tehát ha mégis több teher esik a férjre, akkor emiatt bûntudatuk van.

Nem azt mondom, hogy akkor lehetne ezeket a nõket az emancipáltak csoportjába sorolni, ha a kompenzálás, illetve a bûntudat helyett egyszerûen elfogadnák, hogy most pusztán megfordultak az addigi egyenlõtlen munkamegosztás viszonyai, s most õk lesznek ennek a haszonélvezõi. De azt igen, hogy éppen azért, mert érvelésükben továbbra is fenntartják a nemek közötti egyenlõtlen munkamegosztáshoz vezetõ magánszféra/nyilvánosság elkülönítés társadalmi gyakorlatát, nem léphetnek túl sohasem a heteronormatív családmodell által fenntartott férfiérdekeknek való alárendelõdésükön. Ennyiben beletörõdõk. Vagyis nem lehetséges tisztán egalitariánus és alárendelõdõ csoportok felállítása, ahogy az idõsek kapcsán ezt teszi a szerzõ. A függetlenek csoportja elnevezés sem visz azonban túl a magánélet/közélet felosztáson, mivel másfajta szempontot igyekszik bevezetni, a társadalmi konstruktivitásnak ellentmondó, az "individuumból" eredeztetett, a vele született képességeket tételezõ szemléletet: "Vajon az elsõ csoportban tapasztalt sikeres szerepegyeztetésre való alkalmasság, a kétféle elvárásrendszer egyidejû teljesítéséhez szükséges összehangolási képesség hiányzott belõlük?" Sõt ebben a megfogalmazásban kifejezetten a kutatók értékítélete szólal meg. Amennyiben az elhangzó kérdést a besorolással küszködõ kutató teszi fel magának, annyiban õ az, aki "megtapasztalta" a két szféra "sikeres" összeegyeztetését. Az elismerõ értékítélet az õ hangján szólal meg, s ennyiben õ sem látja az "emancipáltak" alárendelõdését. Azt gondolom tehát, hogy addig, amíg a magánszféra "nõnemûségén" nem tudnak maguk a kutatók túllépni, nem sikerülhet olyan magyarázatot adni, amely az itt megkérdezett, illetve megszólaló középosztálybeli értelmiségi nõk egyenlõtlen teherelosztását meg tudná változtatni.
 
 

Hivatkozott irodalom
 
 

Butler, J. (1997): Excitable Speech: A Politics of the Performative. London–New York: Routledge.

Gergen, K. J. és M. M. Gergen (1992): A narratívumok és az én mint viszonyrendszer. In Válogatás a szociális megismerés szakirodalmából, II. Érzelmek és én-tudat. László János szerk., 127–172. Budapest: Tankönyvkiadó.

Haraway, D. (1988): Situated knowledges: The science question in feminism and the privelege of partial perspective. In Feminist Studies, (14)3: 575–599.

László János (1998): Identitás és narratívum. In Szerep, forgatókönyv, narratívum, 137–145. Budapest: Scientia Humana.

Neményi Mária és Kende Anna (1999): Anyák és lányok. In Replika, 35: 117–141.

Skeggs, B. (1994): Situating the Production of Feminist Ethnography. In Researching Women’s Lives from a Feminist Point of View. M. Maynard és J. Purvis szerk., 72–92. London: Taylor & Francis.

Spivak, G. C. (1996): Subaltern Talk: Interview with the Editors. In The Spivak Reader. D. Landry és G. Maclean szerk., 287–308. New York–London: Routledge.

Stacey, J. (1991): Can There Be a Feminist Ethnography? In Women’s Words: The Feminist Practice of Oral History. S. B. Gluck és D. Patati szerk., 111–120. London–New York: Routledge.

Stanley, L. (1993): The Auto/biographical ‘I’: The theory and practice of feminist auto/biography. New York– Manchester: Manchester University Press.
 
 
 
 

Jegyzetek

1 A nyelvhasználatot, a beszédmódot elemzõ nyelvészként magam is igyekszem megérteni, mit is jelent az "identitás narrativitása". Illetve feminista társadalomtudósként ennek identitáspolitikai következményei foglalkoztatnak, azaz a személyes életsorsok feltárásnak társadalmi csoportok élethelyzetét megváltoztató ereje/korlátai.

2 A különbségtétel Gayatri Chakravorty Spivaktól származik, aki a talk/speak igék szembeállításával igyekezett megkülönböztetni a társadalmi mobilitásból kirekesztettek helyzetét a sorsuk alakítására befolyással bírókétól (Spivak 1996). Az angolban a "speak" igével kifejezett "beszédtevékenység" mindig feltételezi az odafigyelõ, a beszélõt (meg)hallgató másikat, míg a "talk" nem szükségképpen jár együtt a (meg)hallgató másik jelenlétével. Eszerint a saját életpálya befolyásolásából kirekesztettek, illetve arra befolyással bírók társadalmi helyzetét nem a néma/beszélõ ellentétpárjával lehet és kell leírni, hanem a hatalmi pozícióban lévõ másik által meg nem hallott, illetve meghallott beszélõ között különbséget implikáló igepárral.