Argentínával, Németországgal és Olaszországgal összehasonlítva Anglia ritkán szerepelt jól a legfontosabb nemzetközi futballbajnokságokon. Ennek okát mind a hazai, mind a külföldi kritikusok a csapat egyszerû játékstílusában vélték fölfedezni, amelyet gyakran „rúgd és fuss" focinak minõsítettek. Rövid tanulmányunkban megvizsgáljuk e minõsítés jogosságát, s föltesszük azt a kérdést, hogy e bírálat kíméletlensége milyen mértékben hasonlítható a bírálók által igencsak helytelenített erõfoci kíméletlenségéhez. Megpróbáljuk föltárni azt is, hogy az angol játékfelfogás és -stílus hogyan és miért változott az idõk folyamán. Célunk annak bemutatása, hogy az angol futball változatosabb és bonyolultabb volt, mint ahogy azt egyes kritikusai képzelik, s hogy az angol futballon belül gyakran alakult ki éles konfliktus két eltérõ szemléletû tábor között. Az egyik a gyorsaság, az erõ, az állóképesség és a rámenõsség hagyományos angol erényeit tûzi zászlajára, a másik pedig a biztonságos labdakezelésen, az okos helyezkedésen és az ügyes passzolgatáson alapuló átgondoltabb és precízebb játék híve. A legtöbb angol profi csapat persze e két szemlélet valamilyen kombinációjával próbálkozott, s a helyes egyensúly megtalálása gyakran olyan tényezõktõl függött, mint a játékosállomány, az edzõ vagy az igazgatótanács preferenciái, vagy éppen a csapat helyezése a bajnoki táblázaton. Semmi kétségünk sem lehet afelõl, hogy e két alapvetõ játékfelfogás közötti feszültség és konfliktus sokszor elbizonytalanította az angol csapatokat a nemzetközi futball kíméletlen versenyre berendezkedett világában, amely oly gyökeres változásokon ment át a második világháború után.

Az angol futball-szubkultúrán belül a harmincas, negyvenes és ötvenes években erõsen tartotta magát az a vélekedés, hogy a futball aranykora valamikor a múltban lehetett, fõként pedig az 1925 elõtti idõkben. Abban az évben változott meg ugyanis a lesszabály. 1925 elõtt az ellenfél térfelén labdát kapó játékos akkor volt „lesen", ha nem volt legalább három védõjátékos közte és az ellenfél gólvonala között. Ez a szigorú szabály komolyan akadályozta a hosszú elõreíveléseket, és már az 1870-es és 1880-as években kialakította Skóciában a rövid passzokon alapuló, „labdajárató" játékstílust. Az öt csatár egy vonalban igyekezett elõrenyomulni, a lehetõ legokosabban kihasználva az elõttük, vagyis a köztük és a védõk között lévõ pályaszakaszt. Így nagyobb terük volt a labdatartásra és a kapura lövésre. Ezt a lényegében rövidpasszos játékstílust követte 1914 elõtt néhány igen sikeres klub, például az 1880-as években a Preston, az 1890-es években az Aston Villa, századunk elején pedig a Newcastle United.

Ugyanakkor a játék mindig megõrizte hangsúlyosan erõfoci jellegét. Részben az ügyességre épült, aztán egyre inkább a gyorsaságra is (bár sokkal nagyobb távokat és sokkal lassabban futottak be a játékosok, mint késõbb), de a kemény, adok-kapok belemenésekre is. Vállal bárkit lehetett lökni, még a kapust is, de a szerelés volt az, amitõl a futball igazán kiérdemelte a nem éppen hízelgõ „férfiak sportja" jelzõt. A játékos a szereléssel szerezte meg vagy szerezte vissza a labdát, s gyakran emlegették, hogy egy angol büszke arra, ahogyan õ tud szerelni. Kissé kíméletlen lehetett a dolog – ki kellett várni a megfelelõ pillanatot, aztán teljes sebességre kapcsolva belemenni, nem félve a testi ütközéstõl sem. Az ellenfél igyekezett minél gyorsabban megszabadulni a labdától, ha azt látta, hogy egy angol hátvéd vagy fedezet közeledik feléje. A külföldiek szemében tényleg brutálisnak és vakmerõnek tûnhettek ezek a belemenések, fõként a befejezõ mozzanatuk, bár általában nem voltak szabálytalanok. Az 1920-as években, amikor egyes tengerentúli megfigyelõk már arról kezdtek beszélni, hogy néhány európai csapat már elérte az angol tizenegy színvonalát, még megemlítették az erõnléti különbséget. Lendület, edzettség és tapasztalat dolgában a brit profik jobban voltak eleresztve.

A rövidpasszos játék lehetett szép és hatékony is. De a profi hátvédek egyre ügyesebben tudták leshelyzetbe hozással megakasztani a támadást, hiszen csak ki kellett lépnie valamelyiküknek, mielõtt a támadó játékos passzolt volna. Az angol bajnokságban megfogyatkoztak a gólok, s ezzel együtt csökkent a nézõszám is. Az 1920-as kupadöntõvel kapcsolatban egy kritikus megjegyezte, hogy a modern futball egyre inkább a modern hadviselésre emlékeztet, melyben a hosszú hónapok unalmát csak néha-néha szakítják meg az intenzív harc pillanatai.1 A háromhátvédes lesszabályt kéthátvédesre enyhítették az angol amatõrök és profik egy próbamérkõzése után, melyen az elsõ félidõben az új lesszabály, a másodikban pedig a régi szerint játszottak.

A lesszabály valóban hozzájárult a gólok szaporodásához – a Middlesbrough 122-t lõtt 1926–27-ben, s ebbõl 59-et George Camsell középcsatár szerzett. A következõ idényben „Dixie" Dean 60-at szerzett az elsõ osztályú Evertonnak; ezeket a rekordokat sohasem fogják megdönteni. Eltelt egy kis idõ, míg a védõk alkalmazkodni tudtak az új szabályhoz. Az angolok végül is a háromhátvédes felállással reagáltak az új helyzetre. A középfedezetet, aki a régi rendszerben a hátvédek és a csatárok közötti összekötõként funkcionált, most hátravonták az ellenfél középcsatárjának fogására, a két hátvédet pedig, akik azelõtt középen védekeztek, most a két szélre állították, az elõretolt szélsõk fogására. Ez volt a WM-formáció. Még ma sem tudjuk, ki alkalmazta elõször, de az biztos, hogy a Herbert Chapman által menedzselt Arsenal adoptálta a legsikeresebben, és az új szisztémához legjobban alkalmazkodó játékosokat vásárolt össze. A bírálók figyelemre méltatták a rúgd és fuss-játékstílust, de vajon hol volt az ügyes kombináció és az okos helyezkedés? Az új szabály megnövelte azt a potenciális játékteret, amelyen egy csatár mozoghatott, és nem kedvezett az egyesek által klasszikusnak tekintett, cselezõs-rövidpasszos csatárjátéknak. Az Arsenal stratégiája a hátravont és szorosan záró védekezésre épült. Ahogy azt George Male jobbhátvéd leírta:

Ha az én [jobbhátvédi] területemen folyt a játék, s nekem elõre kellett rohannom, hogy találkozzam egy feljövõ szélsõvel, vagy vele együtt hátra kellett húzódnom, ami azt jelentette, hogy jól kint kellett lennem, s így jó távol a tizenhatostól, akkor ebbõl az következett, hogy [a balhátvéd] Eddie Hapgoodnak kellett volna biztosítania engem. Általában azonban Herbie Roberts [középfedezet] biztosított. Még az is elõfordulhatott, hogy a jobbfedezetem mögém kerüljön, mert nekem át kellett vágnom, hogy segítsek a középfedezetnek, úgyhogy ezzel egy átlós biztosító rendszer alakult ki (Taylor és Ward 1995: 28).

A csatárok azokra a gyors ellentámadásokra specializálódtak, amelyek a hátvédek ügyes elõreíveléseivel indultak; ezeket a labdákat gyakran Alex James kapta, aki a fõ összekötõ volt a hátvéd- és a csatársor között. Õ aztán sokszor ugrasztotta ki hosszú passzokkal a két szélsõt, Bastint vagy Hulme-t. Ahogy õk csinálták, azt öröm volt nézni, de ha kevésbé tehetséges játékosok próbálkoztak ezekkel a megoldásokkal, akkor a hosszú passzok a középpályán landoltak, vagy az ígéretes keresztlabdák ahhoz a középcsatárhoz jutottak, akit szorosan fogott a középhátvéd.

A háromhátvédes vagy WM-felállás angol újítás volt, és akkor született, amikor az angol futball éppen elszigetelõdött a világ többi részétõl, azaz kilépett a FIFA-ból, s ennek eredményeképpen nem vett részt több olimpián és az 1930-as évek három világbajnokságán sem. Ehhez az elszigeteltséghez és a vele együtt járó hagyományõrzéshez még az is társult, hogy az angol csapatok általában az idény végén látogattak át a kontinensre, amikor a játékosok már fáradtak voltak, és a tét nélküli meccseken nem is folyt igazi küzdelem. Az egyre fokozódó sajtóérdeklõdés és nemzetközivé válás eredményeképpen azonban a sport az országok közötti versengés eszköze lett.

De amikor az angolok jók voltak, akkor nagyon jól tudtak játszani, például az 1934-es világbajnok Olaszország ellen az elsõ félidõben. Vittorio Pozzo olasz edzõ ugyanúgy elámult, mint Hugo Meisl 1933-ban, amikor a „Bécs válogatottja" néven szereplõ osztrák csapat 4:2-re kikapott az Arsenaltól. Meisl úgy látta, hogy a vereség három tanulsággal szolgált, melyet az osztrákoknak meg kell szívlelniük: elõször is, nyitottabban kell játszani, mert a belsõ csatárok túl szorosan tartották a labdát, és túl sok volt a rövid passz is; másodszor, az osztrákok nem voltak elég gyorsak, és a játéktudást nagyobb gyorsasággal kell párosítani; végül pedig a védelem nem tudott elég szorosan zárni. És – az Ausztria elleni 1932-es szerencsés, 4:3-as Stamford Bridge-i angol gyõzelem után – Meisl tett egy érdekes megjegyzést, amelyet érdemes szó szerint idézni: „Az Arsenal gyõzelme után az a benyomásom, hogy Angliában a klubok erõsebbek, mint a válogatott." Aztán így folytatta: „Európai szemmel nézve a brit profik támadójátéka nem valami látványos. A gólszerzés jóformán csak a center feladata, talán még a szélsõké, de már az összekötõk inkább a védelem és a csatársor közötti kapcsolattal foglalkoznak, és mintha õk is inkább fedezetet játszanának." A három elõretolt csatárnak elsõsorban azt kell tudnia ebben a rendszerben, hogyan használja ki az ellenfél védelmének legbizonytalanabb pillanatait, és törjön be a büntetõterületre fizikai fölényét érvényesítve. Másutt Európában a középcsatár általában technikás, intelligens játékos volt, míg Angliában afféle lesipuskás, aki kíméletlenül lecsap az ellenfél hibáira.2

Jimmi Hogan, a híres brit edzõ, aki még a régi lesszabály szellemében nõtt fel, és szakmai pályafutásának jó részét a kontinensen folytatta, arról panaszkodott, hogy a háromhátvédes játék „puszta szerkezeténél fogva kikényszeríti a magas elõreíveléseket".3 Az angoloknak nem volt elegendõ intelligens, briliáns labdakezelésû játékosuk.

A Labdarúgó Szövetségben ráébredtek, hogy szükség lenne valamilyen újításra. Stanley Rous, az 1934-ben kinevezett titkár edzõképzõ rendszert vezetett be, a háború után pedig Walter Winterbottom lett a válogatott edzõje és egyben elsõ szövetségi kapitánya. A britek ismét csatlakoztak a FIFA-hoz, s Rous megpróbálta a tudatosabb játékot olyan kiadványokkal is segíteni, mint a szövetség újságja és évkönyve. Az angol csapat 1946–1949 között meglehetõsen erõs volt, és legtöbb ellenfelét legyõzte a gyorsaságot és erõt ügyességgel és mesterségbeli tudással ötvözõ, jellegzetes angol stílusával. A csapat gerincét Swift, Franklin és Lawton alkotta, s pályája csúcsán Finney, Matthews és Mortensen egyaránt nagy csatáregyéniségnek számított; sajnos, az elõbbi három még a világháború utáni elsõ világbajnokság, azaz 1950 elõtt visszavonult.

Az 1950-es brazíliai VB-n az esélytelen Egyesült Államoktól elszenvedett vereséget lehetett volna merõ kisiklásnak is tekinteni, ám azért fölhívta a figyelmet arra, hogy a csapat nem készült fel igazán a nemzetközi versengésre, s hogy a sûrû hazai program túl sok erõt kivesz a játékosokból. Anglia még így is félelmetes ellenfele tudott lenni a legjobbaknak is, amint ezt például az Ausztria elleni 1951-es mérkõzés bizonyította. Az akkori osztrák csapat legjobbja a támadó jobbfedezet Ocwirk volt (egyesek szerint afféle „hatodik csatár"), s Winterbottom azt eszelte ki, hogy semlegesítését a legjobb angol védõjátékosra, Billy Wrightra bízza. Ezt a tervét azonban föl kellett adnia, mivel négy állandó játékosa nem léphetett pályára az elõzõ vasárnapi bajnoki meccsen elszenvedett súlyos sérülés miatt.4 A 2:2-es döntetlen Anglia számára volt hízelgõ. A legfigyelemreméltóbb a két csapat tempója közötti különbség volt: az osztrákok igen jól tartották a labdát, de lassúak voltak és kissé körülményesek. Az angol csapatban különösen a Wright–Froggatt–Dickinson fedezetsor tûnt ki szereléseivel, majd az azokat követõ hosszú vagy rövid passzokkal a csatároknak, akik okosan meg tudták játszani a labdát. A korabeli elemzõk megállapították, hogy a hagyományos angol foci a legjobb ellenszer a kontinentális stílus ellen, míg annak átvétele a biztos kudarccal egyenlõ.

Biztató jelek mutatkoztak a háború utáni elsõ évtizedben a bajnokságban is, elsõsorban a Manchester Unitednél, Matt Busby elsõ nagy csapatánál, amely a hosszú és rövid passzokat egyaránt jól alkalmazta, fegyelmezett védelme volt és improvizatív csatársora, amely mindig arra figyelt, hogyan ugrathatná ki a szabad embert a megfelelõ pillanatban; s figyelemre méltó teljesítményt nyújtott az ötvenes évek Wolverhampton Wandererse is, amelynek védõi sokszor negyven-ötven méteres passzokkal ugratták ki Mullent, Hancocksot vagy Deeleyt úgy, hogy egy-két méteres elõnnyel indulhattak a szembenálló védõhöz képest. Több volt ez, mint a „rúgd és fuss", és a labdát ilyen elõnnyel megkapó csatár mindig zavarba hozta a védõt.5 A Newcastle is alkalmazta a hosszú átadásokat Jackie Milburn gyorsaságának kihasználására, ám az ötvenes-hatvanas években a hosszú passzok igazi mestere klubjában, a Fulhamben és a válogatottban is Johnny Haynes volt – az elsõ angol focista, aki megkereste a heti száz fontot. A Fulhamban rendre a pálya egyharmadát átívelõ labdákkal ugratta ki a bal szélen Chamberlaint, akinek így le sem kellett futnia a védõjét, a válogatottban pedig valamivel közelebbrõl hozta számtalanszor gólhelyzetbe Jimmy Greavest. (Winterbottomnak ma is az a véleménye, hogy akkoriban túl gyakran ítéltek tévesen lest Anglia ellen, mert a partjelzõket megtévesztette a kiugratás tökéletes idõzítése…6 ) Haynes mindenki másnál hamarabb észrevette, ha rés nyílt az ellenfél védelmében, és akár ötven méterre is pontosan oda tudta rúgni a labdát, ám ma hiába is lennének (vannak?) ilyen játékosok, öt fõs hátvédsor mellett aligha nyílik lehetõségük ilyen átadásokra.

Egészen más stílust képviselt az Arthur Rowe vezérelte Tottenham, amely újoncként nyerte meg az 1950–1951-es bajnokságot: sokat futottak, rövid passzokkal operáltak, gyorsan szabadultak a labdától. Ennek a csapatnak Alf Ramsey, Bill Nicholson és Eddie Baily volt a kulcsembere. 1961-ben Rowe így vázolta koncepcióját egy edzõi értekezleten:

A pontos passzolást könnyebb volt elsajátíttatni, mint a labdától való intelligens szabadulást, ám a „rúgd és fuss"-módszerrel a probléma magától megoldódik, mert ha a játékos megszokja az azonnali passzolást, idõvel magától rájön, merre érdemes továbbfutnia. Végül a csapat teret nyert akkor is, ha valaki éppen nem kapta vissza a leadott labdát.

Rowe elmondta, hogy inkább csak általános tanácsokkal látta el játékosait, nem dolgozott ki különleges taktikát. Arra buzdította õket, hogy a pálya védekezõ és középsõ harmadát játsszák át minél egyszerûbben, mivel az itt elkövetett hibákat nehezebb helyrehozni. A támadó harmadban aztán megmutathatták a játékosok, mennyire tudnak rögtönözni. Lelkükre kötötte, hogy amikor náluk van a labda, akkor mindenkinek a támadást kell segítenie, ha viszont az ellenfél támad, akkor mindenki védekezzék. Ezen a csapatmunkán belül azonban minden játékosnak megvolt a maga embere, akit szemtõl szembe le kellett gyõznie, és a társak segítségével fölébe lehetett kerekedni akár egy sztárjátékosnak is. Az elképzelés egyetlen hátrányát az jelenti, hogy nem minden futballista alkalmas az ember ember elleni játékra. Az edzéseken általában egyszerûen csak fociztak, külön csak a pontrúgásokat gyakorolták.7 Hangsúlyozni szeretnénk, hogy az 1950-es években az angol futballt nem lehet elintézni a „rúgd és fuss" címkével. Mutatkoztak már a biztató jelei annak, hogy a legnépszerûbb sport okosabbá és változatosabbá válik, s több lesz a neandervölgyi vadságnál, rohanásnál és erõszakosságnál.

Mégis ekkor, 1953–1954-ben következett az angol foci két lidérces éve. Kezdõdött az 1953. õszi túrával, amikor a csapat fennállása során elsõ ízben látogatott el Dél-Amerikába, ott kikapott mind Argentínától, mind Uruguaytól, és csak Chilét tudta legyõzni. Ezt követte a hírhedett hazai vereség a magyaroktól novemberben, majd 1954 májusában a katasztrofális budapesti 7:1, Anglia mindmáig legnagyobb veresége, s ezután még egy vesztes meccs Jugoszláviában. A magyar meccsek utóélete majd olyan figyelemreméltó volt, mint maguk a küzdelmek. Tele volt a sajtó javaslatokkal, hogyan kéne visszaküldeni a dedóba az angol futballistákat, edzõikkel és vezetõikkel együtt. A Times szerint e két vereség akkora hatást gyakorolt a labdarúgás mûvészetére, mint az orosz balett a táncra és Oklahoma a musicalre.8

Valójában a kivitelezés pontosságára, a szüntelen – és ésszel folytatott – gyakorlásra volt szükség. Az angol játékosoknak nagyobb versenyrutinra kellett szert tenniük. Futólag még az is fölmerült, hogy oszlassák föl az angol bajnokságot. Az igazság az, hogy egyszerûen túl jó volt az ellenfél: a magyarok pályájuk csúcsán voltak olimpiai bajnokokként, a következõ világbajnokság elsõ számú esélyeseiként. Érdemes azonban külön felhívni a figyelmet egy mozzanatra. Mint ma már mindenki tudja, Anglia csapatát Wembleyben elsõsorban a magyar középcsatár, Hidegkuti képesztette el és zilálta szét azzal, hogy hátrahúzódva játszott; az angol középhátvéd nem merte elhagyni megszokott helyét, így aztán Hidegkuti többnyire õrizetlenül maradt. Egy héttel a mérkõzés elõtt jelent meg egy angol vasárnapi újságban egy Svédországban edzõsködõ angol szakember cikke, aki látta a magyarok elõzõ mérkõzését Stockholmban; ez 2:2-re végzõdött. Igen hazafias szellemben azt fejtegette, hogy Anglia ugyanezzel a szellemmel és saját stílusával nyerhet; a magyarok védelme gyönge, csak a csatáraik erõsek és ravaszak; „a kulcsember Hidegkuti, aki bemozogja az egész pályát, hogy magára vonja az ellenfél középhátvédjét". Felhozta a követendõ svéd példát: a középhátvéd maradt a helyén, s egy másik játékost bíztak meg Hidegkuti õrzésével. Ha Anglia is így tett volna, talán nem 6:3 lett volna az eredmény.9

Walter Winterbottom szövetségi kapitány megpróbálta az angol futball hagyományos erényeit az európai, illetve a dél-amerikai stílussal ötvözni. Tudatosította magában, hogy az angol szerelési módszer szárazabb talajú pályákon nem lehet olyan eredményes, mint a többnyire vizes hazai füvön, ezért gyakorolni kellene a labdaátvétel megelõzését, a labda nélküli játékos fedezését is. Fölfigyelt rá, hogy sok tengerentúli sztár meg sem próbálja kicselezni védõjét, hanem gyorsan rávezeti a labdát, s mielõtt találkoznának, lepasszolja, hogy labda nélkül kerülhesse meg a védõt.

Mind Winterbottom, mind más korabeli szakértõk rájöttek, hogy minél nagyobb hangsúlyt fektet egy csapat az intelligens, labda nélküli mozgásra, s minél inkább kiveszi a részét minden játékos a támadásból és a védekezésbõl is, annál nagyobb szerepet kap az edzõ és a taktika. A játékosoknak egyre sokoldalúbbaknak kell lenniük, hogy minél többféle játékhelyzetben megállják a helyüket; 1961-ben már kimondták azt az elvet, hogy minden játékosnak egyformán jól kell tudnia védekeznie is és támadnia is.10 Voltak olyan újító edzõk az angol kluboknál, akik a hatvanas évek elején az egész európai futballra hatást gyakoroltak. A Tottenham edzõje, Bill Nicholson, aki egy évtizeddel korábban játékosként a „rúgd és fuss" kiemelkedõ képviselõje volt, fölgyorsította csapatával ezt a fajta játékot. Az általa edzett Tottenham nemcsak duplázott a bajnokságban és a kupában, hanem 1963-as rotterdami KEK-gyõzelmével az elsõ nemzetközi kupát is megszerezte Angliának. Az úgynevezett westhami játékosakadémia tagjai – Malcolm Allison, Dave Sexton és Frank O’Farrell –, akik az ötvenes évek végén edzés után elméleti vitákba merültek a futballról, a hatvanas években mind sikeres menedzserek lettek.11 A hatvanas évek végén rövid idõre a Manchester City tûnt olyan csapatnak, amelynél a hagyományos angol gyorsaság és erõ a „kontinentális" pontossággal és ötletességgel társult.

E hagyományokról szólva meg kell említenünk Alf Ramseyt is. Mint már mondottuk, a Rowe-korszakban, az ötvenes évek elején kulcsembere volt a „rúgd és fuss" stílusnak; az a fajta jobbhátvéd, aki viszonylagos lassúságát okos helyezkedéssel ellensúlyozta, kiválóan passzolt, s gyakran indított támadást, ha kapusa õt hozta kidobással játékba. Utolsó válogatott mérkõzése éppen a tragikus 6:3-as volt a Wembleyben. Nyilván nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy gondosabb védekezéssel csökkenteni lehetett volna azt a hat kapott gólt, és az Ipswichnál edzõként bevezetett taktikáját befolyásolhatta az olaszoktól látott „betonvédekezés" is. A nagy szurkolótáborral sosem rendelkezõ Ipswich Town 1961–1962-ben újoncként nyert bajnokságot, miközben lényegében már a 4–3–3-as felállást alkalmazta – persze rugalmasan, a Ramseynek rendelkezésére álló játékosanyaghoz igazítva. A háromszemélyes csatársort két gólképes játékos, Philips és a sokat mozgó Crawford, valamint egy teljesen hagyományos stílusban játszó jobbszélsõ alkotta. A jobbösszekötõ Moran hátrahúzódott a középpályára, de az igazán meglepõ szerepkört az idõsödõ balszélsõ, Leadbetter kapta, aki a hagyományokhoz híven nemigen hagyta el a bal oldalvonalat, csakhogy sokszor hátrahúzódott szinte balhátvédbe is, megteremtve a kapcsolatot a csatárok és a védõk között. Ezért gyakorta maradt fedezetlenül, és ha nem futott is nagyon sokat, idõnként nagy zavart okozott váratlan fölbukkanásával az ellenfél kapuja elõtt (Lodziak 1966: 39).

Miután Anglia vereséget szenvedett (igaz, a világbajnok Brazíliától) az 1962-es VB negyeddöntõjében, Winterbottom lemondott, s Alf Ramsey lett az új szövetségi kapitány. Ragaszkodott ahhoz a jogához, hogy egyedül állíthassa össze a csapatát, és ne válogató bizottság irányítása alatt. Ez volt a legfontosabb újítás az 1966-os, Angliában rendezendõ világbajnokság elõtt.

A szakírók sokszor kikezdték Ramseyt.12 Egyfelõl nem volt a szavak embere, másfelõl a „földhözragadt csoda", amelyet csapatával mûvelt, nem valami látványos játékon alapult, hanem sok futáson, az ellenfél állandó zavarásán, fölgyorsított tempón, amit aztán másolni kezdtek a természetesen gyöngébb játékosanyaggal rendelkezõ klubok is, és ez monotóniába torkollt. Ezzel szemben Ramsey angol válogatottja 1966–1970 közötti 35 mérkõzésébõl 21-et megnyert, és csak négyet veszített el, 62 gólt szerzett, és csak 22-t kapott. Kitûnõen szerepelt két világbajnokságon és a közbeesõ EB-n is. Kétségtelenül ez volt minden idõk legeredményesebb angol válogatottja.

Ramsey után a hetvenes-nyolcvanas évek angol válogatottja mindig nagyon sokat ígérõ volt, de keveset váltott be az ígéretekbõl. Edzõk egész sora próbálta kiválasztani a legmegfelelõbb játékosokat arra, hogy „angolul", illetve kifinomultabb, „kontinentális" módon, például söprögetõvel játsszanak, de ebben mindig volt valami tisztázatlanság. Különösen az volt a zavaró, hogy míg a klubok sorra nyerték az európai kupákat, a közvélemény inkább a nemzeti tizenegytõl várta volna a nagy eredményeket. Ezt a hangulatot leginkább a sajtó gerjesztette, amelynek tagjai képtelenek voltak felfogni, hogy a modern fociban egyszerûen nem lehet zsinórban nyerni a nemzetközi meccseket, és mind tájékozottságuk, mind véleményalakításuk kocsmai szinten maradt. Azt állították, hogy az angol futball tükrözi Anglia általános hanyatlását. Tudtak ugyan ezek a fiúk szépen és eredményesen is játszani, mint például Argentína ellen 1980-ban, csakhogy a tétmeccseken elmaradtak az eredmények. A sajtó azon csámcsogott, hogy a foci a gazdasághoz és a külpolitikához hasonlóan egy egykori nagyhatalom hanyatlásának jeleit mutatja. Bûnbakot kerestek, és meg is találták a szakszervezetekben és egész Európában éppúgy, mint az angol válogatottban és vezetõiben.

Állítják az angolokról, hogy – például a franciákkal ellentétben – idegenkednek az elméletektõl. Többet ér a könny (meg a veríték és a vér), mint a könyv. Pedig Angliának voltak olyan futball-teoretikusai is, mint Charles Hughes, a Labdarúgó Szövetség edzõképzési igazgatója 1982 és 1997 között, vagy Neil Lanham szabadúszó szakíró, akik naprakészek voltak a labdarúgás elméletében. Mindketten azt vallották, hogy a problémákat egyszerûen kell kezelni. Hughes megállapította, hogy a legtöbb gól maximum öt átadásból születik, Lanham ezt a számot háromra csökkentette. Mindenesetre a nemzeti bajnokság és a nemzetközi kupák adatait figyelembe véve két gól között átlag 182-szer passzoltak a csapatok.13 Lanham ebbõl azt a következtetést vonta le, hogy a labdát minél elõbb a támadókhoz kell juttatni, akár fejre passzolva, akár lábra, akár lyukra, s hogy az ellenfelet könyörtelenül zavarni kell a maga védekezõ harmadában, hogy hibázásra kényszerüljenek, amit aztán ki lehet használni. Lanham egyik kedvenc jelmondata ez: „Nemcsak azért támadunk, hogy nyerjünk, hanem azért is, hogy visszaszerezzük a labdát." Õ is, Hughes is megállapította, hogy a góloknak jó kétharmada a pálya támadó harmadában megszerzett labdákból születik. Az elképzelhetõ legnagyobb hiba a labda elvesztése, mert támadás közben az azt kísérõ védõk nehezen tudnak visszazárkózni. Ez a fölismerés persze megnövelte az ellenfél zavarásának fontosságát, s ahhoz vezetett, hogy középpályás posztra inkább erõteljes, mint technikás játékosokat kerestek, a „darabosak" kiszorították az olyan „pengéseket", mint Hoddle vagy Waddle, akiknek mégoly zseniális önmegvalósítása is olykor a csapat kárára vált. A fõ cél: a labdát mihamarabb az ellenfél térfelére juttatni, s akár kockázatok árán is elõrenyomulni. No persze az ilyen elvek alapján játszott futball nem látványos, még ha izgalmas is. Mindenesetre Lanham elméletét a gyakorlatban többen is gyakran sikerrel próbálták megvalósítani, így Bassett, Beck és Graham Taylor az elsõ liga középmezõnyébe tartozó csapatoknál.

Hughes Lanhamnél fontosabbnak tartotta a mesterségbeli tudás megtanítását fiatal korban, de a The Winning Formula (A nyerõ szisztéma, 1990) címû könyvében õ is azt hangsúlyozta, hogy pusztán jó labdatartással nem lehet meccset nyerni. Fel kell fejlõdni minél gyorsabban, és állandó nyomást kell gyakorolni az ellenfélre. Ez a foci fõcsapása, amire persze ismét csak könnyû rásütni a „rúgd és fuss" bélyeget. Ám amikor Graham Taylor 1991-ben azt nyilatkozta, hogy angolabbá kell válnunk a nemzetközi porondon, azaz úgy kell ott fellépnünk, mint egy igazi angol csapat, nem az olyan kiscsapatok stílusára gondolt, mint például a Wimbledon, hanem azokéra a nagyokéra, amelyek nemzetközileg is sikeresek voltak, mint például a Manchester United a negyvenes-ötvenes években, a hatvanas évek második felében és manapság, a Tottenham a negyvenes-ötvenes évek fordulóján, a hatvanasok elején, a Leeds a hetvenes évek elsõ felében, a Nottingham a második felében stb.

A hanyatlás mint olyan, központi szerepet játszik Nagy-Britannia történetében. Vegyük csak az ipart: a fejlõdése itt kezdõdött, de aztán mások beérték, sõt le is hagyták Nagy-Britanniát. A gazdaságot rosszul irányították, nem volt elegendõ versenyszellem és termelékenység. A gyarmatbirodalmát vesztett Anglia régi dicsõsége után nosztalgiázik. Hasonlóképpen a sportban is elsõ volt valaha ez az ország, és még a közelmúltban is nagyon jó volt, ám a futballhegemónia valójában igen rövid ideig tartott. Olvassuk csak el ezt az idézetet:

Ha Anglia meg akarja tartani tekintélyét a nemzetek között, akkor minden egyes játékosnak – csatárnak és védõnek egyaránt – többet kell használnia a fejét, és állandó gyakorlással jobb technikára kell szert tennie, különben a játék el fogja veszíteni népszerûségét, Nagy-Britannia pedig a dicsõségét.

Ezt 1923-ban írta James Catton, akkoriban jól ismert sportújságíró, az Athletic News szerkesztõje.14

Lévén, hogy más nemzetek oly lelkesen eltanulták tõlünk a focit, elõbb-utóbb nyilvánvalóan számítani kellett volna a kihívásra és arra, hogy a gyõzelmet egyre nehezebb lesz újra meg újra kivívni, ám mi – a futballban éppúgy, mint a gazdaságban – nem tettünk meg mindent ennek érdekében.

Sokan és sokat hibáztatták az angol bajnoki rendszert. Az elsõ liga népesebb, mint bárhol másutt, ezért a legjobb játékosok már jóval a bajnokság vége elõtt elfáradnak, miként az a Manchester United menõivel történt 1998-ban. A bajnokság mindenek fölött áll, és túlságosan hagyományõrzõ. A harmincas évek WM-rendszere óta az egyetlen szerkezeti újítás a 4–3–3-as felállás bevezetése volt. Az óriási fizikai megterhelés miatt nem jut idõ azoknak a készségeknek a fejlesztésére, amelyek segítségével felül lehetne kerekedni a technikásabb külföldi játékosokon. A vereségtõl való félelem is ahhoz vezet, hogy az erõnek nagyobb a becsülete, mint az észnek. Az edzõben nem bíznak eléggé, a helyezkedést és a labdatartást elhanyagolják. Ehelyett a tapasztalat, a keménység, az ütközések bátor felvállalása, no meg a csapatszellem számít. A profi futball Angliában – akár a játékosokat nézzük, akár a közönséget – mindig is a munkások sportja volt. 1945 elõtt alig akadt közöttük olyan, aki járt volna középiskolába. Még ma is sokan a korcsoportjuk mûveletlenebb rétegébõl kerülnek ki, a kisebbségbõl pedig úgy lesz vezetõ, hogy õ sem rendelkezik megfelelõ képzettséggel, bár a gyakorlata kétségtelenül megvan. Ezzel szemben a legtöbb európai országban a foci szereplõi a legkülönfélébb társadalmi rétegeket képviselik, és nem csak a munkásosztálybeli fiatalokat. Az ottani edzõk sokoldalúbbak, intelligensebben foglalkoznak a focival. Az angolok pedig nemcsak hogy mûveletlenek maradtak, hanem még gyanakvással is kezelik az idegen módit.15

Térjünk vissza egy pillanatra kiindulópontunkhoz: a szereléshez, amely leginkább jelképezi az angol, jobban mondva: a brit futball férfiasságát. Tény, hogy a foci, ahogyan azt az angolok divatba hozták, rendkívül férfias volt. Sokat kellett futni, a csatároknak cselezni, a védõknek meg határozottan szerelni, gyakorta vállal lökni, aztán elrúgni a labdát minél messzebbre, ami persze durva dolognak tûnik, és nem is valami konstruktív. Nálunk a csapatjáték kialakulása és a tudományos megközelítés sem csorbította soha a fizikai készségek becsét. Az angolok mindig is nyíltan és egyszerûen játszották a focit, ahol igenis nagy szerepe volt a szerelésnek, az ember ember elleni játéknak.16

A korai angol (és skót) játékosokat a futball professzorainak nevezték, de ez inkább csak irónia, hiszen sohasem oktattak senkit erre a játékra abban az értelemben, mint ahogy mondjuk, a profi krikettezõkkel teszik.

Idegen is volt az angoloktól az a gondolat, hogy a futball tudományát valaki másnak átadják, bár idõvel kitermelõdött az az egyre gyarapodó kisebbség, amelyik külföldön vállalt edzõi munkát, s 1945 után már a sajtóban is hallatták a hangjukat azok az „europomán" újságírók, akik az edzés fontosságát hangsúlyozták. Az, hogy Anglia volt az elsõ futballnemzet, éppúgy járt hátrányokkal is az elõnyök mellett, mint az ország úttörõ szerepe az iparban. A korai könnyû sikerek elbizakodottságot szültek, azt az érzést, hogy mi, angolok, mindent tudunk, amit a fociról tudni érdemes, ezt pedig az ember játék közben tanulja meg, nem pedig dumával, gondolkodással és gyakorlással.

Azok, akik késõbb kezdték a focit (a többi európaiak és a dél-amerikaiak), új szemmel néztek a sportágra. Õk már válogathattak a tõlünk tanult dolgokból, hogy mit vesznek át, és mit nem. Mind az európaiak, mind a dél-amerikaiak a technikát, a labdakezelést, az ügyes passzolást tartották a legfontosabbnak. Míg Nagy-Britanniában a futball ember ember elleni küzdelem maradt, odaát az ember és a labda kapcsolatát tartották fontosabbnak. A jó passz fölöslegessé teszi a szerelési kísérletet, a labdatartásba az is beletartozik, hogy szabaduljunk meg a labdától, mielõtt a védõ odaér. Épp ezért mások leginkább a pontos passzolást gyakorolták. Ebbõl fejlõdött ki idõvel a labda fedezésének gyakorlata, ami rendkívül bosszantotta az angol focistákat. Ugyanakkor a külföldiek az angol „szembe babám, ha szeretsz"-stílust érezték brutálisnak, veszélyesnek és primitívnek. Ha valaki valaha megírja a futball huszadik századi történetét, elsõsorban majd ennek a két felfogásnak az ütközésével, illetve kölcsönhatásaival kell hogy foglalkozzék.

Van tehát némi igazság abban az állításban, hogy az angolok mindig is a gyorsaságot, erõt, egyszerûséget, kitartást tartották szem elõtt. Játékosok, edzõk és nézõk egyaránt mindig is fontosabbnak gondolták a játék férfiasságát a szépségénél. A nézõk bekiabálásai még ma is leginkább arra irányulnak, hogy a játékosok menjenek elõre. Ám mindig volt Angliában egy olyan kisebbség is, amelyik tudatában volt a technika fontosságának, még ha azt kombinálni akarta is az erõvel: Chapmantõl, Roustól és Winterbottomtól Busbyn, Nicholsonon, Rowe-n és Paisleyn keresztül Ramseyig, Robsonig és Hoddle-ig ennek a tábornak a hangja egyre erõsödött, miközben a „rúgd és fuss" híveié halkult. Ma már mindenki egyetért abban, milyen hatásos lehet egy hosszú átadás – ami nem azonos a jó messzire elrúgott labdával –, amint azt a legutóbbi világbajnokságon is oly remekül bizonyította a holland Frank De Boer Argentína ellen.

Mindeddig azt mondtuk, hogy a „rúgd és fuss" áll szemben a szép focival. Ma már új veszély fenyeget. Charles Hughes erõsen bírálta a mai focit a harminc-negyven évvel ezelõttihez képest. Szerinte untatja a nézõt, mert vége van annak, hogy most ez a csapat támad, aztán meg a másik; csak járatják vég nélkül a labdát a középpályán, amit talán nemcsak a nézõk unnak, hanem maguk a játékosok is. Hughes szerint oda vezetett a mindenáron gyõzni akarás, valamint az edzési és felkészülési módszerek tudományossá válása, hogy mára kialakult az atlétikus futball. Nem lehetetlen, hogy csakhamar semmit sem fog érni a technika, hanem az gyõz, akinek nagyobb a nyers ereje. A futballista elõbb-utóbb gladiátorrá válik, aki keményen harcol, tapodtat sem enged a pozíciójából, odarúg, ha kell, és fittyet hány a játék szépségének. Ha ez megvalósul, hozzá képest a jó öreg „rúgd és fuss" is látványosnak fog tûnni.
 
 

Kállai Tibor fordítása
 
 
 
 
 
Hivatkozott irodalom
 
 
Arlott, John (1952): Concerning Soccer. H. n.

Ferrier, Bob (1960): Soccer Partnership. Billy Wright and Walter Winterbottom. H. n.

Glanville, Brian (1955): Soccer Nemesis. H. n.

Joy, Bernard (1956): Soccer Tactics. H. n.

Korr, Charles (1986): West Ham United. The Making of a Football Club. H. n.

Lodziak, Conrad (1966): Understanding Soccer Tactics. H. n.

Matthews, Stanley (1960): The Stanley Matthews Story. H. n.

Meisl, Willi (1955): Soccer Revolution. H. n.

Raynor, George (1953): How to beat Hungary? In Sunday Chronicle, november 22.

Taylor, Rogan és Andrew Ward (1995): Kicking and Screaming. An Oral History of Football in England. H. n.

Thomson, David (1996): 4–2. H. n.
 
 

Jegyzetek

* Kick and Rush or Revolt into Style? Football playing among the English professionals from Great Power to image of decline. A tanulmány magyar nyelven jelenik meg elõször.

1 The Times, 1920. április 26. Ez a tanulmány Willi Meisl Soccer Revolution címû írására támaszkodik (Meisl 1955).

2 Az elemzést Brian Glanville idézi könyvében (Glanville 1955: 62–65).

3 Hogan írja 1954-ben a Sport Expressben. Idézi Glanville 1955: 80.

4 Errõl a mérkõzésrõl érdekes beszámolót ad John Arlott Concerning Soccers címû mûvében (Arlott 1952: 8–22).

5 A Manchester United és a Wolves sajátos játékstílusáról lásd Bernard Joy könyvét (Joy 1956: X. fejezet), valamint Conrad Lodziak mûvét (Lodziak 1966).

6 A szerzõ interjúja Walter Winterbottommal, 1993.

7 FA News, IX: 284. (1961. március 8.)

8 The Times, 1953. december 5.

9 Lásd George Raynor cikkét (Raynor 1953). Harry Johnston, az angol csapat középfedezete már nem egészen biztos a maga szerepét illetõen.

10 Winterbottom ezzel kapcsolatos nézeteit az FA Newsból és az 1958–1962-es FA Yearbookból ismerhetjük meg, továbbá az FA News egyik cikkébõl (1961. április 9., 324–325).

11 Ron Greenwood ezt a kezdetet 1961-ben, a West Hamben erõsítette meg, s végül három West Ham-játékos, Moore, Peters és Hurst fontos tagja lett az 1966-os világbajnokságon gyõztes válogatottnak, bár Hurst csak a negyeddöntõtõl lépett pályára. A West Ham Academyrõl lásd Charles Korr mûvét (Korr 1986: 105–108).

12 George Raynor például gúnyosan jegyzi meg, hogy a futballban „a játéktudást nem lehet semmivel sem pótolni, de az edzõ dolga általában az, hogy mégiscsak találjon valamit. Ramsey nyilvánvalóan talált is" (Thomson 1996). Ugyanitt olvasható egy érdekes beszámoló is 1966-ból.

13 Rengeteg tintát és papírt pazaroltak már erre a témára. Ez a rész fõként az alábbi forrásokra támaszkodik: Financial Times Weekend 1/2, 1992. február; The Guardian, 1989. február 18. és augusztus 9., valamint 1993. március 20.; The Independent, 1987. október 2. és 1990. május 2.; Independent on Sunday, 1992. május 24.; The Observer, 1993. június 27.

14 Cattont Brian Glanville idézi (Glanville 1955: 13).

15 Nyilvánvaló, hogy az embernek nem kell tudnia különösebben jól futballozni. Az angol futball 1950-es évekbeli válsága idején Glanville azt gondolta, hogy a jövõben a középosztályok fokozódó érdeklõdése lesz az, ami majd megmenti a játékot (Glanville 1955: 189). Azt fejtegeti – elég meggyõzõen –, hogy az angol játék nehezen szabadulhatott a munkásosztálybeli maszkulinitás sajátos szubkultúrájától, amely a „természetes" tulajdonságokat dicsõítette, és gyanakvással tekintett minden olyan kísérletre, amely gondolkodással és tanítással kívánta fejleszteni a játéktudást és a taktikát. Végül is az egyik legügyesebb játékos, Stanley Matthews volt az, aki az angol csapat 1950-es, világbajnoksági kudarcának okát nem másban látta, mint „abban, a meccs elõtti taktikai megbeszélésben, amelyet akkor tartott meg elsõ alkalommal a csapat edzõje. Hiszen nem lehet megmondani a sztárjátékosoknak, hogy mit csináljanak, és hogyan játsszanak, amikor egy nemzetközi meccsen kint vannak a pályán" (Matthews 1960).

16 Itt Bob Ferrier érdekes és meggyõzõ elemzésére támaszkodtam (Ferrier 1960: 159–179)