Eloször is, a magyar szerzok munkájában sem szándékaikat, sem a téma kifejtését tekintve nem fedeztem föl annak jelét, hogy megkérdojeleznék egy komoly, egyenjogú kelet–nyugati tudományos együttmuködés létjogosultságát. Épp ellenkezoleg. Azért bírálják a jelenlegi gyakorlatot, mert keresik egy egyenjogú kelet–nyugati társadalomtudományos együttmuködés feltételeit, útját.

Másrészt egy tudományos vita – hisz minden résztvevo ilyen ambícióval lép a porondra – nem szólhat arról, hogy a kelet-európaiak részérol nem vagy nem kello mértékben jelenik meg az elismerés és hála a nyugati támogatásért; a vitáknak tudományos igényu problémákat kell felvetniük, és azokra megoldásokat kell kínálniuk. Ezek a felvetések nem lehetnek csupán „udvariasak” és „hálásak”; ez tán másutt helyénvaló. Ilyen értelemben a gyarmatosítás fogalma sem a publicisztikai polémia, ill. politikai harc, hanem a társadalomtudományos fogalommeghatározás és vita eszközéül kell hogy szolgáljon.

I. Az eddigi hozzászólásokban a gyarmatosítás fogalma ugyan központi helyet foglalt el, de a résztvevok mind ez ideig sajnos elmulasztották definiálni, vagy legalább a mindenkori egyéni használatnak megfeleloen értelmezni. Némely vita és véleménykülönbség éppen az eltéro értelmezésbol és a más-más értelmezéshez kapcsolódó konkrét történelmi példák különbözoségébol fakad. A legáltalánosabban én a következoképpen fogalmaznék: a gyarmatosítás olyan politika, amely „kívülrol” (területi régiókban, egyes államokban, államcsoportokban vagy pedig résztársadalmakban) valósít meg társadalmi dominanciát és társadalmi átalakítást. Ehhez fölhasználhatók mind katonai, mind a legszélesebb értelemben vett gazdasági, jogi-intézményi, szellemi-kulturális és személyi eszközök. A „kívülrol” jelenthet katonai hódítást („klasszikus gyarmatok”) csakúgy, mint államok közötti gazdasági függoséget („neokolonializmus”), illetve egy államon belül bizonyos régiók fölötti gazdaságpolitikai dominanciát („belso gyarmatosítás”). E felfogásban szembetuno az átmenetek gazdagsága. A folyamat lényeges mozzanata az önálló társadalmi szubjektumok és a tradicionális társadalom önszervezodésének elvesztése vagy korlátozása és ezzel egyidejuleg egy új társadalmi szervezetbe való integrálása. A gyarmatosítás folyamata egyesíti a teljes vagy részleges, direkt vagy indirekt „külso” uralmat a „kívülrol jövo” uralkodó szubjektumok társadalompolitikai fejlesztési koncepcióival.

II. Kelet-Németországban az 1990. március 18-i választások után szabadon választott népi kamara alakult meg, amely döntést hozott arról, hogy „az NSZK alkotmányának 6. paragrafusa értelmében az NDK csatlakozik az NSZK-hoz”. Ezzel kezdetét vette egy belso gyarmatosítási folyamat, mely

1. az 1989-es NDK-beli fordulat társadalmi hordozóit mint kollektív szubjektumokat (polgári mozgalmak, kerekasztal-szervezodések, az elöljárók bázisdemokratikus választása stb.) ellehetetlenítette;

2. az NDK társadalmi fejlodésének negyven évét összességében csakúgy, mint egyes részeit tekintve, sot az állam polgárainak életrajzát is teljes egészében megfosztotta legitimitásától, és ehelyett

3. teljes nyugatnémet intézményi átvételt valósított meg;

4. gazdasági „kiárusítást” hajtott végre nyugati konszernek és tokések javára, ezzel együtt leépítette a saját ipari kapacitást és a tudományos kutatásokat;

5. messzemenoen elszigetelte az NDK politikai, tudományos, gazdasági és kulturális elitjeit, és ezzel párhuzamosan egy domináns elit- és hivatalnokréteget telepített nyugatról keletre;

6. a hivatalos „marxizmus-leninizmussal” együtt intézményesen kizárt minden marxista és szocialista gondolatot mint folytatható kulturális tradíciót, valamint

7. minden formális egyenloség és újonnan nyert szabadság ellenére, másodrangúnak tekintette a keletnémetek addigi teljesítményeit, sot még jövobeni reális életesélyeit is.

Kilenc évvel azután, hogy „az NDK csatlakozott az NSZK-hoz”, egy olyan társadalompolitikai mechanizmus valósult meg, amelyben egyértelmuen a nyugatnémetek által meghatározott intézmények és funkcionáriusok politikai, gazdasági, szellemi-kulturális és személyi dominanciája érvényesül.

Két gyanútlan hang jól rávilágít erre: Wolfgang Schäuble, a tárgyalások nyugatnémet vezetoje a következoket mondta az NDK-t képviselo Günter Krausénak: „Kedves barátaim, itt arról van szó, hogy az NDK csatlakozik az NSZK-hoz. Örömmel látunk benneteket. Törodünk persze a ti kívánságaitokkal és érdekeitekkel is. […] De itt nem két egyenrangú állam egyesülése valósul meg” (Schäuble 1991: 131).

Hans-Jürgen Derlien, az egyik legnevesebb nyugatnémet elitkutató a Bambergi Egyetemrol így illusztrálja a következményeket a Parlament címu lap egyik mellékletében: „Minél magasabb a közigazgatásban, igazságszolgáltatásban, hírközlésben és bankokban betöltött pozíció, annál magasabb a nyugatnémetek aránya… Minél nagyobb a gazdasági vállalkozás, annál valószínubb, hogy nyugatnémet toke- és személyi kontroll érvényesül. Másrészt viszont, minél lejjebb lépünk a szervezetekben, minisztériumokban, bíróságokon, hírközlésben, bankokban és magáncégeknél, annál gyakrabban bukkanunk keletnémetekre…” (Derlien 1998).

Ezeket a viszonyokat idoközben Rolf Hochhuth és Günter Grass is ábrázolták, Wessis in Weimar és Ein weites Feld címu muveikben.

III. Az NDK és a jelenlegi Kelet-Németország társadalomtudományát illetoen tézisszeruen a következok állapíthatók meg:

1. Az NDK intézményrendszerét vagy különbözo módszerekkel és lépésrol lépésre leépítették, vagy pedig nyugatnémet munkatársakat, foként professzorokat helyeztek pozíciókba. Nemcsak a társadalomtudományi pártintézeteket és az egyetemek és foiskolák marxista-leninista tanszékeit zárták be, hanem többek között a Tudományos Akadémia és a Pedagógiai Tudományok Akadémiája intézeteit, valamint a Központi Ifjúságkutató Intézetet is. A korábbi tudományos munkatársaknak csak kis része kapott újra helyet a tudományos szférában. Túlnyomó részük korkedvezménnyel nyugdíjba vonult, átmeneti szabályozás alá esett, munkanélkülivé vált, vagy a tudományos pályán kívül helyezkedett el. A keletnémet egyetemeken és foiskolákon majdnem mindegyik szociológia tanszék álláshelyeit nyugati szakemberekkel töltötték be!

2. Az oktatási rendszert a nyugati tantervek alapján határozzák meg.

3. Az NDK gyakorlati társadalmi tapasztalatai és társadalomtudományos eredményei kizárólag a visszatekinto kritikai-önkritikai elemzést, ill. egy bizonyos szakértelem/know how idoleges hasznosítását szolgálták az aktuális kutatások konkrét feltételei között, de nem számítottak megorzendo és továbbfejlesztendo kutatási tradíciónak. A legjóindulatúbb elismerésnek az tekintheto, hogy a bonni Társadalomtudományi Információs Központ berlini intézete archiválta a meglévo eredményeket.

4. A hivatalosan létrehozott „A társadalmi és politikai átalakulás bizottsága” (Komission des sozialen und politischen Wandels, KSPW/1991–1996) jó anyagi forrásokkal rendelkezo több éves kutatási programja lehetové tette több mint hatvan kötet, valamint igen költséges esettanulmányok megjelentetését, amelyek részletes társadalomtudományos dokumentációul szolgáltak a keletnémet társadalmi változásokról, anélkül azonban, hogy magukat a változásokat a weberi értelemben, kello tudományos distanciával, kutatás tárgyává tették volna. Ehelyett NDK-s társadalomtudósok százainak nyújtott munkahelyük elvesztése után üdvözölt „átmeneti tevékenységet” egy hatalmas empirikus adathalmaz összeállítása és feldolgozása egy túlnyomórészt nyugatnémetekbol álló grémium koncepcionális eloírásainak alapján. Az utolsó hat összefoglaló kötet – melyek a keletnémet szociális és politikai változásokról szóltak – 35 kutató kezében, ill. fejében jött létre, s e 35 kutató közül 32-en a volt NSZK-ból származnak.

5. Hasonló empirikus példák tucatjait sorolhatnánk, méghozzá különösebb erofeszítés nélkül, e helyütt azonban inkább a magyar tudósok egy figyelemre méltó alapkérdésére mutatunk rá: vajon elismerik-e egyáltalán a keletnémeteket az egész tudományág képviseloinek, vagy jó esetben csak az NDK, Kelet-Németország vagy legfeljebb Kelet-Európa empirikus szakértoinek fogadják el oket?! Az empirikus tények itt is magukért beszélnek, ezt bizonyítja a kiadói és szerkesztoségi grémiumokban való tagság, a kongresszusokon tartott eloadások száma és a tudományos társaságokban való képviselet (példának okáért a Német Szociológiai Társaságban). Peer Pasternack egy elemzése, mely a „Szellem- és társadalomtudományi folyóiratok Kelet-Németországban 1989 után” címet viseli, ugyancsak tanulságos ebben a vonatkozásban (Pasternack 1998).

IV. Léteztek-e, léteznek-e alternatívák a gyarmatosítás e módjával szemben? A kérdésre adható válasz vázlatosan az alábbiakban foglalható össze:

1. Mivel Kelet-Európában az államszocializmus összeomlott, és a kapitalizmuson kívül nem kínálkozott alternatív társadalmi modell, ezért a külso kapitalista hatalmak közremuködésével végbement átalakulási folyamat kényszeruen (alternatíva nélkül) – a fentiek értelmében – gyarmatosításnak nevezheto. Ez nem polemikus, hanem józan analitikus jellemzés. Tulajdonképpen csak az a meglepo, hogy a kelet-európai átalakulási folyamat társadalomtudományos elemzoi módszertani és tartalmi szempontból egyaránt kerülik a gyarmatosítás felvetését, és mindent kizárólag a modernizációs teóriával kívánnak megragadni, ahelyett, hogy a modernizáció elve és a gyarmatosítás mint heurisztikus megismerési mód metodikai-elméleti szintézisére törekednének. Bár a kelet-európai átalakulási folyamatokban sok a közös pont, ez a specifikus kapitalista gyarmatosítás-modernizálás a történelmi kiindulópontokat, az elért fejlettségi fokot, a lefolyás intenzitását és konkrét funkcióját tekintve minden államban egyedi. Mégis elkülöníthetok egymástól mennyiségi és minoségi értelemben különbözo modellek:

• NDK/Kelet-Németország mint különleges eset;

• Lengyelország, Magyarország, Csehország;

• Bulgária, Szlovákia, Románia, Albánia, a jugoszláv és szovjet utódállamok (kivéve Oroszországot);

• Oroszország (jellegzetességeivel).

3. Ami az NDK/Kelet-Németország különleges helyzetét illeti, minden, az NSZK-ba történo integrációra vonatkozó döntés jogi és politikai igazolást nyert az önkéntes belépés tényével. De vajon ez a kényszeru gyarmatosítási folyamat, mely a jövobeni keletnémet és az össznémet fejlodésnek egyaránt érdekében állt, nem történhetett volna másképpen? Az NSZK alkotmánya a lehetséges csatlakozás mellett, a hozzá kapcsolódó alkotmányos vitával is számolt. Vajon a negyvenéves nyugatnémet fejlodési folyamatok nem igényeltek volna kritikai-önkritikai elemzést? És éppen a nyolcvanas évek társadalmi és politikai vitái nem tekinthetok-e vajon kihívásnak? Ehelyett azonban a hidegháború ellenpólusaként formált és deformált, bevált és elcsépelt, részmegoldásokon alapuló NSZK-rendszer valósult meg végérvényes megoldásként.

Mindez magában foglalta a nyugatnémet tudomány rendszerének összes deficitjét és válságjelenségét, de különösen a társadalomtudományokét. Az évtizedeken át vissza-visszatéro válságvitákat az NSZK társadalomtudósai körében néhány évre mintha a szél fújta volna el, mivel részesülhettek a meg(nem)érdemelt „történelmi sikerekben”. Egészen a legutóbbi idokig csak az NDK tudományát vetik alá alapveto kritikának, mégpedig a Wissenschaft und Wiedervereinigung (kiadó: J. Kocka és R. Mayntz, Berlin, 1998) címu muben, annak igényes kérdésfelvetésével. A volt NSZK tudománya specifikus deficitjeivel, ideologizálásaival, legitimitási funkcióival még csak a kérdésfelvetés szintjére sem jut el.
 
 

Hivatkozott irodalom
 

Derlien, Hans-Jürgen (1998): Aus Politik und Zeitgeschichte. In Parlament, 5: 15.

Pasternack, Peer (1998): Szellem- és társadalomtudományi folyóiratok Kelet-Németországban 1989 után. In FORUM Wissenschaft, 3: 59–64.

Schäuble, Wolfgang (1991): Der Vertrag. Stuttgart.