Játékosaink valóban, ha nem is a pólyában, de egész kicsiny korukban kezdték a labdarúgást, sok olyan jellegzetes tulajdonság felett rendelkeznek, amelyek nélkül klasszisjátékosok el sem képzelhetok. A magyar játékosanyag fizikai és atlétikai képességei mellett a labdarúgás szellemi részében is ritka adottságokat, rátermettséget árult el. A magyar játékost virtuóz technikája mellett ötletessége, szellemes helyzetmegoldásai, sziporkázó akciószövése és játékának természetes könnyedsége, eredményessége tette elsosorban világhíruvé. A magyar játékszellem nem turi el semmiféle játéksablon bilincseit. A legnagyobb bravúrokra is képes, ha a zöld gyepen kiélheti tehetségét, ha úgy játszhat, ahogyan az megfelel tudásának és játékfelfogásának. Játékában tehát fellelhetok a sajátos népi tulajdonságok, mint a küzdoszellem, a bátorság, az ötletesség, a muvészi hajlam, a gyors felfogóképesség és a lovagiasság (Sebes 1955: 11).

Az aranycsapat nagyhatalmú szövetségi kapitánya fogalmaz így az ötvenes évek derekán – a berni vébédönton túl, ötvenhaton innen. Ne kezdjünk most filológiai nyomozásba e nyelvezet eredetét illetoen, hanem érjük be azzal, hogy rámutatunk: Sebes Gusztáv – éppen eme (plágium)gyanúsan archaizáló fogalomkészlet révén – olyan gondolatokat és attitudöket fejez ki itt, amelyek szakemberek és laikusok évtizedek alatt fölhalmozódott közös tudáskincsének summázatai. E gondolatok jól szemléltetik: a játékstílus és a nemzeti karakter között e tudáskincs szinte automatikus magától értetodoséggel létesít közvetlen kapcsolatot. Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy a magyar futballválogatott játékstílusának relacionális történeti elemzése révén megértsem e naivnak tuno esszencializmus hátterében álló társadalmi tényezoket.

1. A taktikai forradalom
 
Ma már viszonylag közismertek a futballtaktika és -stratégia fejlodésének történeti változatai, az is többé-kevésbé köztudott és általánosan elfogadott, hogy a korai idokben milyen kapcsolat volt létesítheto a játékstílus és a játékosok társadalmi beágyazottsága között (lásd például: Bromberger 1995: 121–124; Taylor és Jamrich 1997: 57–73). A kezdet kezdetén, a tizenkilencedik század közepének elit angol kollégiumaiban a futballcsapatok még kilenc támadóval, egy védovel és egy kapussal álltak föl (1.a ábra). A támadók – akik szinte kizárólag “seniorok”, azaz a felsobb évfolyamok diákjai voltak – alig passzoltak egymásnak, s ha megszerezték a labdát, igyekeztek kicselezni, lefutni vagy föllökni a védot, majd a hálóba találni. E játékmódban és fölállásban még nem nehéz fölismerni egyfajta individuális kvalitásokon alapuló arisztokratikus mentalitást, melyet az iskola belso hatalmi viszonyai is újratermeltek. A futballtaktika elso forradalmát annak fölismerése jelentette, hogy a passzolás révén a labda sokkal hamarabb eljuttatható az ellenfél kapujához, mintha azt egy játékos vezetné végig a pályán. E tapasztalatnak köszönhetoen fejlodött a futball Skóciában, létrehozva elobb a kétszer két hátvédes (1.b ábra), majd nem sokkal késobb a harmincas évekig szinte mindenhol kizárólagosan alkalmazott piramisformációt (1.c ábra).1 E lapos passzokat preferáló piramisalakzat a játékosok közötti kooperációt szolgálta, és a védekezés növekvo fontosságáról tanúskodott. A taktika ilyetén fejlodése viszonylag kézenfekvo módon értelmezheto a (vidékies) individualitáson nyugvó angol dzsentri-nemesi éthosz és a (városias) skót kollektivista munkásszolidaritás szembenállásaként. Más szóval: a játékstílus, ill. játékmód fejlodésének tanulmányozása is segíti annak fölismerését, hogy a futball társadalmi bázisa az ido haladtával egyre szélesebbé válik, az alsóbb népcsoportok irányába terjed.

A következo forradalmi változást az Arsenal által alkalmazott WM-formáció (1.d ábra) bevezetése jelentette (lásd Anthony Mason jelen válogatásban közölt tanulmányát is). (Ez a formáció onnan kapta a nevét, hogy a tíz mezonyjátékos elhelyezkedése – mint az ábrán is látható – a “W” és az “M” betu öt-öt végpontjára esett.) Mint köztudott, ez válasz volt az 1926-ban általánosan bevezetett új lesszabályra, melynek köszönhetoen immár nem három, hanem csak egy védojátékosnak kellett elhelyezkednie a támadó csatár és a kapus között. Ennek következtében lehetoség nyílt a hosszú eloreívelésekre, a játék fölgyorsult, s a korábban vészes csökkenésnek induló gólok száma ismét növekedett. Az Arsenal edzoje, Herbert Chapman által kitalált újítás lényege az volt, hogy az egyik fedezetet, valamint a jobb- és balösszekötot hátravonta, ezáltal tulajdonképpen egy 3–2–2–3-as fölállást hozva létre. Ezáltal a középpálya szerepe fölértékelodött, hiszen a négy középpályásnak nem csupán az ellenfél támadásainak megszurésében, hanem a saját támadások indításában is kulcsszerepe lett.2

A WM-rendszert a magyar aranycsapat forradalmasította az ötvenes évek elején – az egyszeruség kedvéért 4–2–4-nek nevezett fölállás bevezetésével (1.e ábra). (A futball-szakirodalomban a 4–2–4-et sokan “brazil rendszernek” nevezik. A magyaroktól eltanult alapfelállást ugyanis a brazilok alkalmazták a legkövetkezetesebben az 1958-as svédországi világbajnokságon, s így azt tolük sajátította el a világ.) A maga teljességében eloször 1953-ban, az olaszok ellen3 alkalmazott felállás legfontosabb szereploje a hátravont középcsatárt játszó Hidegkuti volt, aki így a középpályás Bozsik mélységébol indult – teljesen összezavarva ezáltal az ot semlegesíteni hivatott középhátvédet. Emellett a magyar csapat taktikai kelléktárában számos egyéb elem is szerepelt. Ilyen volt például mindenekelott a formációk (WM, 4–2–4, 1–3–3–3) tudatos váltogatása. (Részben éppen ez magyarázza, hogy a nagyvilág miért nem a magyaroktól tanulta el a 4–2–4-et. Az aranycsapat játéka ugyanis annyira kiismerhetetlen volt ellenfelei számára, hogy csak utólag vált egyértelmuvé, hogy – többek között – ezt is kikísérletezték.) Új elemnek számított még a szélsok (Budai és Czibor) gyakori hátravonása, a sok helycsere a támadósorban (aminek köszönhetoen a balszélsot játszó Czibor olykor a jobb szélen, a középpályást játszó Bozsik meg olykor a balösszeköto helyén tunt föl), a hátrahúzott középfedezet (Lóránt) alkalmazása vagy a gyakran kifutó, negyedik (ötödik?) hátvédként játszó Grosics. S akkor még egy szót sem szóltunk a perdített kényszeríto átadásokról, a játékosok improvizációs készségérol vagy a futballzsenik labdamuvészetérol: Puskás bal lábáról, Kocsis fejérol, Bozsik centiméterre pontos nyolcvanméteres átadásairól. Megkockáztatható: az aranycsapat játékstílusa és taktikája magában hordozta a késobbi 4–3–3-as és 4–4–2-es formációk csíráját is.

Akárhogy gondolkodjunk is a sportversengés taktikájának társadalmi meghatározóiról, be kell látnunk: ahogy professzionalizálódik a futballszakma, úgy csökken annak az esélye, hogy a játék szorosan vett taktikai-stratégiai elemeit és a futball világának környezeti tényezoit közvetlenül összekapcsolhassuk. Igen nehéz volna például a WM-rendszer bevezetését értelmezve olyan nyilvánvaló társadalmi összefüggéseket fölfedezni, mint a piramisformáció és a skót munkásosztály kapcsán.4 Ugyanakkor az már könnyebben elképzelheto, azaz kivitelezheto és védheto tudományos vállalkozásnak tunik, hogy a taktika és a játékstílus közvetett társadalmi meghatározóit tegyük elemzés tárgyává. Mindenekelott azt a politikai klímát, mely, egyszeruen fogalmazva, vagy kedvez, vagy nem kedvez a profi futball muködésének. Miképpen megkísérelhetjük az érintettek (játékosok, edzok és egyéb szakemberek) diszpozíciós kelléktárának történeti tanulmányozását is. E diszpozíciók ugyanis a közvetítési mechanizmusok bonyolult áttételei révén a futball viszonylagosan önálló és öntörvényu világában is kikristályosodhatnak – nem utolsósorban éppen játékstílus és taktika formájában.
 
 
 
2. 1920 elott
 
A magyar labdarúgás történetének társadalmi összetevoi nem vizsgálhatók az osztrák–magyar versengés kontextusának figyelembevétele nélkül. E futballversengés teljes komplexitásának megértéséhez viszont tanulmányozni kell a magyarországi belso összefüggésrendszert is. Ha elfogadjuk, hogy a csapatidentitás folyamatosan újradefiniálódik és megerosítést nyer a stadion strukturális kényszerébol fakadóan (Hadas és Karády 1995: 91), azaz mindig azon elemei kerülnek elotérbe, amelyek az éppen adott ellenféllel szemben relevánsak, akkor egyúttal e strukturális kényszer történelmi meghatározottságát is föltételezzük. A kontextualitás történetisége esetünkben azt jelenti, hogy az osztrák nemzeti tizenegy ellen játszó magyar futballválogatott összetételében és játékstílusában mindenkor magában hordozza saját belso dinamikájának (konfliktusainak, kiegyezéseinek, múltbéli meccsélményeinek, a különbözo klubcsapatokban egymás ellen küzdo játékosok kölcsönös tapasztalatainak) lenyomatát.

Mint tudjuk, a század elso két évtizedében a magyar futball belso társadalmi kontextusa mindenekelott az MTK–FTC derbi (illetve annak szimbolikája) révén értheto meg. Nem véletlen, hogy ebben az idoszakban a válogatott játékosok többsége is foleg e két csapatból kerül ki. Az 1888-ban túlnyomórészt belvárosi zsidó polgárok által alapított Magyar Testgyakorlók Köre és az 1899-ben ferencvárosi sváb kispolgárok és szakmunkások által létrehozott Ferencvárosi Torna Club közötti több évtizedes küzdelem egyfajta asszimilációs versenyfutásként értelmezheto (Hadas és Karády 1995: 94–98). E versenyfutás része az is, hogy míg az FTC játékát eleinte az angolos “rúgd és fuss” erofoci jellemzi, addig az MTK – elnökének, Brüll Alfrédnak köszönhetoen – viszonylag hamar (paradox módon éppen angol edzo és játékos importja révén) elkezdi a skót eredetu piramisformáció alkalmazását: játékosai a “többet ésszel, mint erovel” elv szellemében technikásan cseleznek, s a “fu alatt” passzolják egymásnak a labdát (hamar meg is kapják ezért a sportlaptól, hogy “nem magyaros” a stílusuk! [Nemzeti Sport, 1905. március 26.]). Itt még nem nehéz észrevenni a játékstílus és a csapatok társadalmi összetétele közötti összefüggést. Jelen esetben azonban a konnotációk eltérnek a skót–angol derbiétol, hiszen a piramisformáció inkább egyfajta polgári rafinéria megnyilvánulásáról, míg a “rúgd és fuss” inkább az alulról jöttek erodemonstrációs kényszerérol tanúskodó diszpozicionális meghatározottságokra utal.

Ha ezek után úgy fogalmazunk, hogy az MTK–FTC versengés lényegi szerkezeti hasonlóságokat mutat az osztrák–magyar derbivel, fontos összefüggésre mutatunk rá ugyan, ám kicsit keveset állítunk. Jelen esetben ugyanis nem csupán olyan, Lévi-Strauss számára kedves strukturális homológiáról beszélhetünk (noha arról is), mely mondjuk, a körülmetélés és egy diploma megszerzése között létesítheto, hanem egy társadalmilag kondicionált, lélektanilag átélt, szakmai szocializáció révén megerosített oksági viszonyról is. Ennek köszönhetoen – egyfajta diszpozícióáthelyezodés következményeképpen – a nemzeti belso összefüggésrendszerben fölhalmozódott viselkedés-, tudás- és mozgáselemek a külso kontextusban is muködoképesekké válnak. Amikor tehát – figyeljük a neveket! – az MTK-s Bíró az osztrákok elleni meccsen a neki szemmel jelzo FTC-s Blumnak passzolja a labdát (hogy most kivételesen ne a leghíresebbeket, Schaffert vagy Schlossert emlegessük5), akkor e páros mozdulatsorban hihetetlenül összetett, ugyanakkor tudatosan nem (ill. nem valamennyi vonatkozásában) reflektált társadalmi jelentéstartalmak összpontosulnak.6 Azt mondhatjuk tehát: ahogy a magyar derbi a zsidók és németek közötti asszimilációs versenyfutás szimbolikus megnyilvánulásaként is fölfogható, az osztrák–magyar derbi – osztrák és magyar nézopontból egyaránt – elobb a monarchiabeli dominanciáért, késobb a kontinens futballválogatottjai közötti elsoségért folytatott versengés szimbolikus kifejezoje. (Az osztrák nézopontról lásd Michael John jelen válogatásban közölt tanulmányát.) Egy olyan versengésé, amely mögött – miképpen a skót–angol esetében – évszázados nemzeti sérelmek, ill. szorongások állnak.7

Ha a magyar válogatott által 1902 és 1956 között lejátszott meccsek összesített adataira pillantunk (1. táblázat), elso látásra is szembetuno az osztrákok elleni találkozók nagy száma. Lényegében nem volt olyan évtized e több, mint fél évszázad során, amikor ne ellenük játszott volna a magyar csapat a legtöbbször. Ez az állítás még a negyvenes és ötvenes évekre vonatkozóan is érvényes, jóllehet a Németországba olvasztott Ausztria ellen 1938 és 1944 között nem lehetett játszani, s a negyvennyolcban kezdodo “ötvenes évek” szellemisége sem volt éppen kedvezo az ilyen találkozók számára. A legtöbbször (huszonnyolcszor) a tízes években találkozott a két csapat,8 majd a húszas (húsz találkozó), a harmincas (tizenhét), végül az elso évtized (tizenhat) következik. A Monarchia fölbomlása után sem csökkent tehát e derbi fontossága. Ami az eredményeket illeti: a húszas évek kivételével (amikor is négy nyert meccsel kilenc elveszített áll szemben), valamennyi évtizedben a magyarok számára kedvezo a mérleg. Ez az arány a tízes években a legmeggyozobb (tizennyolc gyozelem, hat vereség, négy döntetlen), de már a század elso évtizedében is eggyel több gyozelmet arat a magyar csapat (noha a gólarány akkor még döntetlen). Jellemzo, hogy a két válogatott elso találkozóján, 1902. október 12-én, Bécsben az osztrákok még 5:0-ra lépik le a magyarokat. (Egyébként ez a találkozó volt az európai futballtörténelem elso olyan válogatott mérkozése, amelyen nem valamelyik brit tagország válogatottja szerepelt [Dénes és Rochy 1996: 9].) Ám egy jó fél évvel késobb, a budapesti második találkozón a magyarok már 3:2-re gyoznek.

Errol a mérkozésrol írja a Nemzeti Sport 1903. június 4-én, hogy “a gyozelem mindig kedves, de tízszeresen kedves akkor, ha a magyar gyozi le az osztrákot, és hozzá váratlanul”. Majd néhány évvel késobb, ugyanott, már az olvasható, hogy a

sportban mindkét fél a küzdotérre viszi faji kiválóságából fakadó képességeit s érvényesíti azt, amire a testi ero, ügyesség, leleményesség és szellemi felsobbsége képesíti. A gyozelem nyomán támadó dicsoség az egész nemzet dicsosége, a vereség az egész nemzet veresége. A football-pálya tribünjeit eltölto tizezernyi közönség mind átérzi ezt s ez ad olyan rendkivüli erkölcsi jelentoséget a magyar–osztrák legjobbjai mérkozésének (Nemzeti Sport, 1908. október 31.).

Az elso idegenben aratott (4:3-as) magyar gyozelmet követoen pedig így tudósít a sportlap:

A mi sporthelyzetünk Ausztriával szemben különleges és tulmegy a sablonos összeköttetésen, még a sport terén is. Innen van az, hogy itt minden összecsapásnál nem csak a sport-hegemóniáért küzdünk, hanem a nemzeti becsületért is. És el kell ismernünk, hogy a sport minden terén, de különösen a football-ban a nemzet osztatlan érdeklodése, figyelme és lelkesedése kiséri küzdelmeinket. […] A sportok más ágaiban már rég felülkerekedtünk osztrák szomszédainkon. Vivásban a világ hegemoniát birjuk, atletikában és uszásban pedig már rég legyürtük a Lajtán tuli népet. Most végre a football-sport mérlegébe, melynek nyelve eddig egészen középen állott, hatalmas suly esett a magyarok javára. Mindig biztunk fajunk erejében, hogy végre is annak kiválósága érvényre fog jutni ebben a sportágban is. Ez most a beteljesedés stádiumában van (Nemzeti Sport, 1909. május 8.).

Amekkora a gyozelem fölött érzett öröm, ugyanakkora – ha nem nagyobb – a bánat is egy-egy vereséget követoen:

Mondjuk meg csak keményen, önámítás nélkül: temetés volt tegnap az Ülloi-uti sporttelepen s az a harmincezer fonyi közönség, amely jelen volt a gyászszertartáson, sápadtan, tehetetlen haragjában fogcsikorgatva nézte végig, mint földelik el az osztrák sirásók a magyar válogatott csapat gyozniakarását. Csoda-e ezekután, ha temetoi hangulat borongott a komoran feketéllo pálya hóval szegélyezett elipszise fölött? A taps zápora csak elmosódott nyári emlékként élt a lelkekben s az ajkakról elfojtott szitkok szakadtak fel, nem a lelkes biztatások csattogó galambjai szálltak a magyar címerrel ékes válogatottak felé. […] Ez a közönség mást érdemelt és mást várt a magyar géniusz, amely nem tudta lángralobbantani a játékoslelkesedés tüzét a nemzeti gondolat szent szolgálatában… Csuf volt, szivetfacsaróan fájdalmas az ötvenedik osztrák–magyar labdarugócsata. A magyar futballtörténelem Mohácsa (Nemzeti Sport, 1922. november 26.).9

Látható tehát, hogy a sportsajtó – a szurkolókhoz hasonlóan – közvetlen kapcsolatot létesít sportteljesítmény és “nemzeti géniusz”, azaz (a látens) kontextualitásában fölfogott nemzeti identitás között. Hiszen amikor az újságíró “vitézül harcoló magyar fiúkról”, “huszáros magyar rohamokról és rajtaütésekrol”, “fel sem becsülheto értéku haditettrol” beszél, vagy esetleg azzal a fordulattal él, hogy “senki sem engedett a negyvennyolcból”, vagy azt a címet adja tudósításának, hogy “nincs irgalom, nincs kegyelem, magyaroké a gyozelem” – nos, akkor pontosan kielégíti azokat az olvasói várakozásokat, amelyek a huszadik században is egyfajta kuruc–labanc csatározásként gondolják el a két nemzet viszonyát.10 Az így megkonstruált, biztonságos világképben pontosan kidolgozott, évtizedeken és birodalmak bukásán keresztül ívelo a sportteljesítmény (azaz a “magyar virtus”) nemzettestbe ágyazottságának viszonyát megfogalmazó gondolat is:

Feldobogott a magyar szív, kitört a magyar virtus és elsöpört minden gyenge formát, megacélozta az izmokat és ha elesett egy magyar fiú, modern Anteusként ugrott fel új erot nyerve az édes, hazai anyaföldtol. És ott állt emögött a csapat mögött a mi drága közönségünk, amelyiknek hangja sokszor elakadt a nagy szurkolásban, de amelyiknek aggódó szeretete a szív láthatatlan hullámain közvetítette az energiát fiainak szivéhez (Nemzeti Sport, 1934. október 8.).

Az elso évtizedben “nemcsak a sport-hegemóniáért, hanem a nemzeti becsületért is küzdo” magyar futballisták “gyors lerohanások”, “nagyobb temperamentum”, “bátorság”, “szívósság”, “nagy önfeláldozás” révén, “kevés összjátékkal”, ámde a “sablonok mellozésével” játszanak. Velük szemben az osztrákok “kombinációs tartalomban gazdagabb, szebb játékot” mutatnak, “gyorsabbak az összmozgásban”, “mintaszeru védelemmel” rendelkeznek, “jobb a rúgóteknikájuk”, jóllehet “kombinációik lassúak”, “a lapos passzokat eroltetik”, pedig azok elakadnak a budapesti pálya pocsolyáiban. Összességében “finomabb a teknikájuk, tökéletesebb a tudásuk, de nem visznek annyi lelket a küzdelembe, mint a magyarok”. Közönségük is “fegyelmezettebb”: imponáló a “német pedantériára valló rend, pontosság és fegyelmezettség”. Jól érzékelheto, hogy ebben a világképben a sporttevékenység – így a taktika, a játékstílus, sot, a közönség reakciói is – közvetlen nemzetkarakterológiai konnotációkkal bírnak. Ugyanakkor bármennyire esszencialista jellegunek tunjenek is az egyes megfogalmazások, ezek csaknem mindig relacionálisan, a másik sajátosságaihoz képest definiáltatnak.11 E viszonyítottság az esetek többségében a szó szoros értelmében is megfogalmazódik:

A két csapat erejét mérlegelve, az osztrák teknikai kvalitás dolgában, a magyar temperamentum dolgában áll felette a másiknak. Az különben tapasztalaton alapul, hogy az osztrákok jobban, mi pedig eredményesebben játszuk a footballt. Egyben azonban lényegesen felettük állunk: gyorsaság és szivóság dolgában. […] A két csapat játéka hü visszatükrözoje a két ország faji sajátosságainak is. Mig nálunk a csapatok játéka az igazi angol amatorszellemtol és karaktertol van telitve s minden a gyorsaság és rohanás érvényesülésén alapszik, addig az osztrák csapatok a nehéz kombinációs, a lassu elorehaladású játékot kultiválják, mely talán tartalmasabb és eredményesebb, de külso szépség és ero dolgában nem vetekszik a mi játékunkkal. Bármilyen furcsán hangzik is, a két ország football-sportjának egymáshoz való viszonyát ugy lehet legjobban jellemezni, hogy az osztrákok jobbak, mi meg erosebbek vagyunk (Nemzeti Sport, 1908. november 7.).12

A fenti jellemzések alapján valószínusítheto, hogy a század elso évtizedében a magyarok inkább a “rúgd és fuss” stílusú erofocit játsszák, szemben az osztrákok alkalmazta piramisformációval. Ám – mint azt föntebb az MTK példáján már láttuk – a magyarok gyorsan tanulnak. A tízes években aratott tizennyolc gyozelmük során játékukra – ismét a korabeli Nemzeti Sporttal szólva – a “virtuóz, csillogó technika, az ötletesség, a szellemes helyzetmegoldások, a sziporkázó akciószövés, a hidegvér, a természetes könnyedség, a muvészi hajlam, a gyors felfogóképesség, a lovagiasság” (!) jellemzo, szemben a “szívükkel dolgozó, nem bravúroskodó, szívós, célszeruen játszó” osztrákok “hihetetlen lelkesedésével”. És ebben az esetben nem a sportsajtó önkényes megfogalmazásairól van szó,13 hanem arról, hogy a század elso két évtizedében a játékosok, edzok és sportvezetok ténylegesen elsajátítják és továbbfejlesztik mindazokat a technikai, taktikai és szervezési elemeket, amelyek a korabeli futballt jellemzik.

E sportbéli tanulási folyamat útja világosan nyomon követheto. Az MTK ugyanis már 1911-ben brit edzot és játékosokat hozat, amit két év múlva az FTC is megtesz (Sebes 1955: 31). Aztán 1914-ben Brüll Alfréd meghívására Bécsbol az MTK-hoz érkezik Jimmy Hogan, a legendás brit edzo, aki az osztrák fovárosban Hugo Meisl, a leendo osztrák szövetségi kapitány meghívásának köszönhetoen tartózkodott, ahol sokat tanult – mindenekelott edzésmódszertant. E tény is példaértékuen szemlélteti, hogy nem volna elegendo egyszeruen szerkezeti hasonlóságról beszélni az osztrák–magyar és az MTK–FTC szembenállás kapcsán, hiszen társadalom-lélektanilag mindkét derbi közös nevezore hozható: hátterükben ugyanaz az asszimilációs elkötelezettségbol fakadó túlinvesztíciós késztetettség rejlik. E pályaív lendülete által (is) strukturált késztetettség legfobb motiváló ereje a csoportidentitáson átszurt, jövobe projektált nemzeti azonosságtudat. A projekció tárgya egyrészt az asszimilációs versenyfutásban aratott, közvetlenül társadalmi pozícióra, státuszra és presztízsre váltható történelmi gyozelem, másrészt a Monarchián belüli, harmadrészt pedig a nemzetközi futballközösségben elfoglalt (szimbolikus) uralom megszerzése.
 
 
 
3. 1920–1945
 
E túlinvesztíciónak köszönhetoen a Monarchia széthullásának történelmi pillanatában a szféra szükségleteit messze meghaladó tudás halmozódik föl a magyar futball világában. Hiszen ha elfogadjuk, hogy az osztrákokkal szemben elért eredmények egyben az európai futball-eroviszonyok jelzoi is, nem tunik megalapozatlannak az a kijelentés, hogy a tízes évek második felére a magyar válogatott lesz a kontinens legjobbja (azaz a világ harmadik legerosebb csapata a két brit válogatottat követoen). Mindezt egyébként a válogatott eredményei teljes mértékben alátámasztják (1. táblázat). Az osztrákoktól elszenvedett vereségeken kívül – akikkel szemben a mérleg, emlékszünk rá, ebben a periódusban rendkívül pozitív – mindössze kétszer kapnak ki: Angliától (0:7) és Svájctól (0:2), miközben a késobbiek során jelentossé váló futballnemzetek közül Németországot, Svájcot, Svédországot, Oroszországot, Olaszországot többször is legyozik.14 Nem meglepo tehát, hogy a húszas években óriási kereslet nyilvánul meg a magyar játékosok és edzok iránt. A szívóhatást erosítik a hazai taszítóhatások is. E helyütt talán elegendo, ha ezek közül eloször a “trianoni sokknak” nevezheto általános anómiára utalunk, melynek köszönhetoen a “nemzeti tragédia”, ill. annak következményei (többek között a sok elveszített nemzetközi futballmeccs) miatt egy idore csökken a sportág szimbolizációs jelentéstartalmainak viszonylagos fontossága. Ehhez járul a jobbra tolódó új rezsim manifeszt és kormányszinten is megnyilvánuló hivatalos antiszemitizmusa.

Akár törvényszerunek is tekinthetjük tehát, hogy a húszas évek elején a legkiválóbb, elsosorban zsidó származású magyar játékosok és edzok külföldön keresnek (és találnak) maguknak munkát. Legtöbben – kézenfekvo módon – az akkor Budapestnél kevésbé antiszemita Bécsbe távoznak. Jelzésértéku, hogy az elso osztrák professzionális futballbajnokságot a Hakoah, a bécsi zsidó csapat nyeri, mely jórészt Budapestrol érkezett zsidó származású játékosokból áll.15 Emellett sokan szerzodnek a többi közép-európai futballországba: Olaszországba, Csehszlovákiába és Svájcba,16 de nem elhanyagolható a Latin-Amerikába kerülok jelentosége sem.17 Ezek az edzok és játékosok meghatározó szerepet vállalnak a piramisformációra épülo, ám azt technikai virtuozitással és improvizatív individualitással kiegészíto, ún. “közép-európai játékstílus” elterjesztésében és tökéletesítésében. Mindezért magyar futballkörökben, legalábbis az idosebb generáció tagjai között máig tartja magát az a nézet, hogy “az egész világot mi tanítottuk meg focizni”. Természetesen túlzás volna azt állítani, hogy e közép-európai stílust a budapestiek terjesztették el. A budapesti iskola jelentosége – miképpen a pszichoanalízisben vagy a karmesterképzésben! – ugyanakkor tagadhatatlan.
A legszerencsésebb talán úgy fogalmazni, hogy e játékstílus a két háború közötti idoszakban igen intenzív közép-európai futballkapcsolatok, mindenekelott az olasz–osztrák–magyar versengés révén fejlodik.18

Figyelemre méltó a nézoszám alakulása is az osztrák–magyar mérkozéseken (2. táblázat). Nem kíván különösebb kommentárt e szám folyamatos növekedése az elso évek néhány száz nézojétol az 1919-es negyvenezres budapesti nézocsúcsig. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy míg 1920 elott minden meccsen több a nézo Budapesten, mint Bécsben, addig 1921-tol ez a trend az ellenkezojére fordul.19 Természetesen igaz, hogy a bécsi Hohe Warte több embert képes befogadni, mint a Hungária körúti vagy az Ülloi úti pálya. Csakhogy ebben az idoszakban a budapesti pályák több ízben nem telnek meg, míg Bécsben ez jóval ritkábban fordul elo.20 Arról nem is beszélve, hogy egy-egy stadion fölépítése, ill. befogadóképessége önmagában is igen pontosan jelzi egy-egy sportág fontosságát. Nem tunik megalapozatlannak tehát úgy fogalmazni, hogy a futball a század elso felében fontos szimbolikus kompenzatórikus funkciót tölt be mindkét országban. S míg e funkció a Monarchia fönnállása alatt a revánsvágy és kisebbségi komplexusok által motivált Magyarországon eroteljesebb, addig a két világháború között a nagyhatalmi státuszától végérvényesen megfosztott, majd az Anschluss után önálló nemzeti identitásában is fenyegetett Bécsben nagyobb. Ezek az adatok azt érzékeltetik, hogy a kettos Monarchia fölbomlása Ausztriában számos vonatkozásban talán nagyobb traumát jelentett, mint Magyarországon.

A két világháború között sajátos kölcsönös függoség alakul ki a közép-európai országok futballszférái között, mely hozzájárul ahhoz, hogy ezen országok válogatott és klubcsapatai egymással rivalizálva fejlodjenek. E kölcsönhatás folyamatosságát biztosítják az egymás ellen rendszeresen vívott válogatott és klubtalálkozók, melyek – Európában eloször – immár különbözo nemzetközi kupasorozatok kiírása révén is intézményesülnek. Ilyen az olasz, osztrák, magyar, cseh és svájci válogatottak részvételével megrendezett Európa Kupa, vagy az ezen országok klubcsapatai számára évente kiírt Közép-európai Kupa.21 Magától értetodo: a kupagyoztes csapatok joggal tekinthetok a kontinens, de olykor a világ legjobb csapatának is.22 A korábbi, monarchiabéli hárompólusú osztrák–magyar–cseh versengés bovülésérol beszélhetünk tehát, melynek során mindinkább az olaszok játsszák a vezeto szerepet (a második helyért hatalmas küzdelmet folytató osztrákok és magyarok elott).

Ha föntebb a magyarokról azt állítottuk, hogy gyorsan tanulnak, ugyanezt az olaszokról még inkább elmondhatjuk. A húszas évek végétol kezdodo dominanciájukat jól mutatják a magyar válogatott ellen játszott mérkozéseik is. Az angolokon kívül ugyanis ez az egyetlen válogatott, mellyel szemben a magyarok mérlege a vizsgált idoszakban negatív (1. táblázat). Szinte hihetetlenül gyors ütemu fejlodésüket jelzi, hogy míg 1924-ben a magyar válogatott 7:1-re gyoz ellenük (majd 1925-ben még 2:1-re), az utána következo huszonöt év tizenhét találkozója közül tizenegyet nyernek az olaszok (hat pedig döntetlennel végzodik). A magyar sajtóban az 1928-as, 4:3-as olasz gyozelemmel végzodött meccs után hallatszanak ugyan olyan hangok, hogy “több mint másfélszáz magyar játékos és tréner szóródott szét Itália földjén és tanította, iskolázta éveken át a nagyszeru olasz anyagot” (Nemzeti Sport, 1928. március 25.), továbbá célozgatnak arra is, hogy a római Stadio Nazionale Mussolini jelenlétében lezajló avató mérkozését át kellett engedni a vendéglátóknak.23 Két évvel késobb, a Budapesten aratott 5:0-ás olasz gyozelem után azonban már nem lehet magyarázkodni. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a Nemzeti Sport – nem mulasztván el “hódolattal” köszönteni Mussolinit, az “olasz újjászületés gránitszobrát” – a nemzetkarakterológiát nyílt politikai üzenetté alakítja, mondván, hogy a “fasiszta szívek ereje megtörte a magyar tudást”, s a “fiatal fasiszta Olaszország erkölcsi ereje, akarása, lendülete, egysége, céltudatos nemzeti munkája, tomboló nemzeti energiája gyozött le bennünket nagyszeru rohammal” (Nemzeti Sport, 1930. május 12.).

A német–magyar futballtalálkozóknak is különleges jelentoségük van – mindenekelott azok tagadhatatlan politikai konnotációi miatt. A vizsgált ötvennégy év összesített mérlege ugyan a magyarok számára kedvezo, ám a harmincas évek folyamán a magyar fölény fokozatosan apad, s a második világháború alatt vívott találkozók során már nem sikerül gyozni a németek ellen (két mérkozés döntetlennel, ketto pedig a németek sikerével végzodik.24 Túl ezeknek a meccseknek a nyilvánvaló politikai jelentéstartalmain (az 1936-os budapesti találkozón például a sok német vendégszurkoló horogkeresztes zászlókat lenget, Horthy Gömbös miniszterelnök, ifjabb Horthy Miklós és a hatalmi elit számos tagjának társaságában van jelen,25 a sajtóban nagy hangsúlyt kap Gömbös és Bornemisza futballista múltja), a németek taktikájának tálalása is sajátos jelentésmódosulásokon megy keresztül. A sajtóban fokozatosan háttérbe szorulnak azok az elemek, amelyek a németek játékának – nemzeti karakterként is értelmezheto – “gépiességét, szürkeségét, sablonszeruségét, fantáziamentes precizitását, unalmasságát” hangsúlyozzák, s ehelyett az fogalmazódik meg, hogy a “német erények, a gyorsaság, keménység, akarat, fegyelmezettség, pontosság nagyszeru alapot adtak a német futball fejlodéséhez. A közép-európai nemzetekkel való érintkezés révén pedig a német futballisták ötleteket, rafinériát tanultak, színt, változatosságot vittek a gépies német futballba”, melynek köszönhetoen az általuk alkalmazott “WM-formáció értelmet kapott játékukban” (Nemzeti Sport, 1936. március 16.).26

Úgy fogalmazhatunk tehát, hogy a futballszféra szigorúan vett szakmai értelemben mindinkább autonómmá válik ugyan, mivel egyre több, kizárólag a futball világában érvényes szakmai tudás halmozódik föl benne, ám a nagypolitika is igyekszik fölhasználni a legnépszerubb sport által generált jelentés- és identifikációs tartalmakat a saját legitimációs és propagandacéljaira. Ez az állítás Közép-Európát illetoen természetesen nem csak Olaszországra érvényes.27 (A bécsi futball ugyan mindvégig a jobbra tolódó osztrák politikai rendszer egyfajta baloldali ellenkultúrájának tekintheto – mint azt a jelen válogatás két osztrák írása is tanúsítja –, ennek ellenére a hatalmi elit ott is gátlástalanul kihasználja a futball kínálta politikai lehetoségeket.) A “nemzetmentésként” értelmezett kultúrpolitika részeként muködtetett élsport Magyarországon is fontos politikai-ideológiai funkciókkal bír. Amikor a húszas évek végén Bethlen István miniszterelnök megfogalmazza, hogy “a magyarság fiainak nemcsak a szellemi, hanem a testi kultúra frontján is az elso sorokban kell harcolniuk!” (Nemzeti Sport, 1929. március 31.), és Klebelsberg Kunó, a nagyhatalmú kultuszminiszter jelentos összegekkel támogatja az élsportot (Nemzeti Sport, 1929. április 12.), akkor a kormány lényegében megteremti azt a kedvezo politikai klímát, amelyben a kiemelten fontos professzionális futball is viszonylagos szabadsággal muködhet – immár saját belso logikája alapján.28

E klímának is köszönheto, hogy az 1927-ben megalakult Edzok Testülete egyre intenzívebb szakmai viták színhelyévé válhat. Önmagában az a tény, hogy egy ilyen fórum is segítheti a szaktudás kikristályosodását, a professzionalizáció fontos mutatója. E szakmai fórumnak is köszönheto, hogy a harmincas években a válogatott edzéseiben megjelennek a tervszeruségre utaló jelek, s a technikai elemek mellett a játékosoktól mindinkább elvárják az eronléti és taktikai képzettséget is. 1938-tól az MLSZ megszervezi a profik rendszeres sportorvosi ellenorzését, sot, idovel kialakulnak egymástól jól elkülönítheto edzoi iskolák is. Schaffer Alfréd például különösen figyel a taktika oktatására, Tóth (Potya) István a labdarúgók fölkészítésében rendszeresen alkalmazza a tornát és az atlétikát, s eronléti edzéseket is végeztet, Révész Béla nagy hangsúlyt helyez a csapatrészek munkájára, Feldmann Gyula pedig a játékosság révén próbál meg sikereket elérni: a tornagyakorlatok közé is játékokat iktat. A Testület által szervezett rendszeres eloadások során két pártra szakad a magyar edzotársadalom. Az egyik a hagyományos közép-európai piramisrendszer híve, míg a másik a “célfutball”, azaz a WM-formáció mellett érvel (Sebes 1955: 84–91).29 A negyvenes évekre viszonylagos konszenzus alakul ki a két tábor képviseloi között, amit Schaffer így fogalmaz meg: “Nem vagyok teljes mértékben híve a WM-rendszernek, de sok olyan tulajdonsága van, amit elonyösen alkalmazhatunk a magyar játékosoknál” (idézi Sebes 1955: 89).

A chapmani WM-rendszer megjelenése tehát nem éri váratlanul a közép-európai csapatokat. Vittorio Pozzo, az olasz kapitány kidolgozza a biztonságos védekezést szolgáló catenaccio-rendszert, a középpályás Meazza–Ferrari-páros játéka révén o is fölértékeli a pálya közepét, továbbá három, rendkívül gyors csatárt alkalmaz. E taktikával nyer is két világbajnokságot és két olimpiát. Hugo Meisl, a húszas-harmincas évek osztrák csodacsapatának, a “Wundermannschaftnak” az edzoje a Pozzo-féle taktika ellenében tökéletesíti a sajátját, tudatosan lelassítja az olasz támadójátékot, kidolgozza a támadó fedezetek tevékenységkörét, a csapat játékába beépíti a tervezett improvizációt, továbbá fejleszti a játékosok technikáját és az edzésmódszertant. Tóth (Potya) István, a korszak magyar válogatottjának legjelentosebb edzoje pedig, Meisl edzésmódszertanát és Schaffer szintéziskereso álláspontját átvéve, s mindvégig nagy hangsúlyt helyezve az egyéni virtuozitásra, elsosorban e két válogatotthoz képest próbálja kialakítani a magyar nemzeti tizenegy játékát. Elképzeléseit az Edzok Testületében is igyekszik – több-kevesebb sikerrel – érvényesíteni.
 
 
 
4. 1945 után
 
Tudjuk: a negyvenes évek végétol, a kommunista hatalomátvétel következtében a társadalom szinte valamennyi szférájában brutális mértéku és sebességu átalakulások zajlanak Magyarországon. Ennek ismeretében nem lehet kelloképpen hangsúlyozni: a futball világában nincsenek drámai törések, a korábbi muködésmód folyamatossága többé-kevésbé biztosíttatik. Kétségtelen, ebben a szférában is megtörténik a rendszerváltás, de ez lényegében azon szakemberek vezetésével zajlik, akik korábban is meghatározó szerepet játszottak. A Bukovi Márton, Csanádi Árpád, Sebes Gusztáv vagy Guttmann Béla kaliberu edzok munkájában évtizedek szaktudása halmozódik föl:30

Nos, aki azt hiszi, hogy közel hatvanéves labdarúgó kultúránk és a mai nagyszeru eredményeink között nincs összefüggés, az súlyosan téved. Domonkos, Zsák és Plattkó után Szabó és Háda már a Domonkosék tudásával gyarapodva védte kapuját, s Grosics kifutásaiban lehetetlen meg nem látni Szabó kirohanásait, sot mezonybeli fejeseit. Így végig lehetne elemezni a posztokat egészen a balszélsoig. Ugyanilyen fontos az a tényezo is, hogy miként hat legjobbjaink játéka az ifjúságra. Akik valaha futballoztak, vagy még ma is játszanak, átestek egy olyan ifjúkoron, amikor valamelyik játékosideáljukat igyekeztek utánozni. S ha ma játszanak, sokszor nem is tudatosan (az én kiemelésem – H. M.), igyekeznek úgy levenni a labdát, ahogy Puskás szokta, talppal úgy visszahúzni, ahogy Hidegkuti szokta és fejelni úgy, ahogy Kocsis szokott. Ha tehát a magyar labdarúgás mai sikereirol beszélünk, helyes, ha visszavezetjük a szálakat a múltba (Sebes 1955: 101).

Ugyanakkor a fölhalmozódott szaktudás nem termelodhetett volna ki a fölvázolt társadalomtörténeti elozmények, valamint a politikai változásokat túlélo, mélyben dolgozó diszpozíciók újratermelodése nélkül. Az aranycsapat sikereit az is magyarázza, hogy a futballszféra államosíttatik ugyan, s a totalitárius rendszer függoségi viszonyai ide is behatolnak, ám – mint tudjuk – a meghatározó szereplok informálisan rendkívüli szabadságjogokat élveznek: a kommunista hatalom bizonyos mértékig tolerálja a mikrostruktúra hatalmi logikáját. Ha szabad így fogalmazni: lemond a privilegizáltak életvilágának totális gyarmatosításáról, s lehetové teszi, hogy a játékosok egymás között fönntartsák és muködtessék a nagyvárosi proli-vagány bandakultúra számos elemét. Azaz: a hatalmi elit elturi, hogy Puskás ne csupán csapatkapitány, hanem bandavezér is legyen. Vagy ha így jobban tetszik: a bandavezért teszik meg csapatkapitánynak.

Az ötvenes években és azt követoen is számos anekdota kering a focisták privilégiumairól és politikai csínytevéseirol.31 E privilégiumok egyik legfontosabbika, hogy a politikai vezetok szemet hunynak a focisták csempészkedése fölött.32 Ennek következtében persze a játékosok kiszolgáltatottakká is válnak, hiszen bármelyik pillanatban ki vannak téve egy esetleges megtorlásnak – s ezt pontosan tudják.33 Figyelemre méltó – s ezt akár a kommunista párt diszpozíció-alkímiájának zsenialitásaként is fölfoghatjuk –, hogy a seftelés lehetoségének biztosítása révén olyan tevékenységet kínálnak a futballisták számára, amelyre azok habituálisan prediszponáltak. E sajátos, budapesti proli-vagány kultúrában ugyanis a trükkök, illegális és féllegális megnyilvánulások, azaz a buhera és a simli, a kavarás és a szívatás, az átverés és az ugratás a férfivirtus évtizedek során kikristályosodott, par excellence megnyilvánulási formái. Ilyen értelemben tehát a seft ugyanazon diszpozíció része, mely az aranycsapat játékosait arra is készteti, hogy a csatárok viccversenyre hívják ki a védoket (Rejto 1966: 56), vagy hogy kártyázással, lóversenyezéssel, biliárdozással töltsék szabadidejüket.34 E kultúrában a gyermekkori labdalopás35 nem annyira a szegénység, mint inkább az élelmesség és ügyesség jele, a piálás pedig a mindennapi életvitel nélkülözhetetlen tartozéka.36 Megkockáztatható: a magyar városi munkáskultúra ezen habituális összetevoinek is komoly szerepük van a magyar futball taktikai és játékstílusbeli tradícióinak alakulásában.37

Ám míg a játékosok különleges szabadságjogokkal rendelkeznek, addig az edzok sokkal inkább arra kényszerülnek, hogy együttmuködjenek a hatalmi elittel. Sebes Gusztáv, a magyar nemzeti tizenegy baloldali múltú szövetségi kapitánya egyben a sportszféra centrális pozícióját is elfoglalja. Elobb o a szakszervezetek sportosztályának vezetoje, majd a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, késobb a miniszteriális szintu Országos Testnevelési és Sportbizottság elnökhelyettese. Ebbol a pozícióból minden eszköz rendelkezésére áll, hogy fölülrol, “tervgazdaságszeruen” ne csupán a magyar válogatott futballcsapatot, hanem az egész sportszférát irányítsa. Beszámolóra kötelezheti az elso osztályú labdarúgóklubok edzoit, értekezleteket hívhat össze, csapatkoncentrációkat javasolhat (mellékesen Meislre és Pozzóra is hivatkozva38), s egyúttal megszervezheti az edzobizottság munkáját, tervszeru elemeket építve az edzésrendszerbe (teljesítménymérés, játékosértekezletek, sportorvos és pszichológiai eszközök alkalmazása) (Sebes 1981: 104–125).

Mindazonáltal Sebes Gusztáv nem báb, aki szolgalelku célracionalitással teljesítené a hatalmi központ elvárásait. Kétségtelen, tisztában van azzal, hogy a tervszeruség és a rendelkezésére álló, nem utolsósorban a játékosok tudásából származó eroforrások koncentrációja nélkülözhetetlen a sportsikerekhez. Ugyanakkor amit tesz, azt a legjobb meggyozodésébol teszi. Szövetségi kapitányként követett céljai ugyanis összhangban állnak a szüloi házból hozott önfegyelemmel, küzdoképességgel, tervszeruséggel, aszkézisre való hajlammal, azaz a fölfelé irányuló mobilitást önkorlátozás révén elérni szándékozó sváb kispolgári éthosszal.39 Másképpen fogalmazva: az ötvenes évek Magyarországán a hatalom logikája ugyan lehetové teszi, hogy az elitfutball szférájában ne történjék meg az életvilág totális gyarmatosítása, ugyanakkor nem mond le a diszpozíciók bekebelezésérol, azaz arról, hogy a kulcsfigurák otthonról hozott viselkedési és értékmintáit a rendszer muködésének részévé tegye. Véleményem szerint alapvetoen e bekebelezési mechanizmus sikerének köszönheto, hogy a magyar labdarúgó válogatott, a stratégiai elemként integrált tervezett improvizáció révén, képes a szabadság elemeit is a szigorúan megtervezett futballtaktikába építeni.

Ám az aranycsapat briliáns teljesítménye nemcsak a “mindenki eszén túljáró, nagypofájú városi proli-vagány” beállítódás és az aszketikus kispolgári éthosz tervgazdaságba illesztett sajátos szintézisének köszönheto. Bármilyen különösen hangozzék is, a sikerekben szerepet játszhatott az a konspirációs klíma is, mely az ötvenes évek elso felében a játékosokat és az edzoket folyamatosan a környezet (és ennélfogva, természetesen, a mindenkori ellenfél) kijátszására, megtévesztésére késztette. Nem lehet nem észrevenni ugyanis a lényegi azonosságot a kommunista pártkongresszuson tiszti egyenruhában parádézó Puskás, a kommunista vezetok noügyei kapcsán összekacsintó focisták és szakvezetok, a (sohasem tudható, mennyire beavatott) vámosok elol a szajrét biztonsági megfontolásokból elrejto játékosok, a szokatlan csapat-összeállítást és fölállást a válogatott meccs kezdete elott tíz perccel zárt borítékban közlo Sebes Gusztáv,40 az egymást az edzo titkos szempontjai alapján megfigyelo játékosok,41 valamint a jobbszélen játszó balszélso, a védot játszó kapus, a hátravont középcsatár és a tudatosan váltogatott formációk között. Igen, bármilyen különösen hangozzék is, a rendszer muködésébe integrált hagyomány mellett a totalitarianizmus mindennapi szürrealitása is szükségeltetett ahhoz, hogy a világ akkori legjobb futballcsapata éppen Magyarországon szülessék meg, és sikert sikerre halmozzon.
 
 
 
 
 
Hivatkozott irodalom
 
 
Bocsák Miklós (1983): Kocsis és Czibor. Budapest: Sport.

Bocsák Miklós (1986): A Grosics-villa titka. Budapest: Sport.

Bolgár István (1987): Suttyó, a Császár. Turay József élete és pályafutása. Budapest: Sportpropaganda Vállalat.

Bromberger, Christian (1995): Le match de football. Ethnologie d’une passion partisane r Marseille, Naples et Turin. Paris: Éditions de la Maison des sciences de l’homme.

Bukovi Márton és Csaknády Jeno (1954): Ifjúsági labdarúgók edzése. Budapest: Sport Lap- és Könyvkiadó.

Csanádi Árpád (1960): Labdarúgás. 1–2. kötet (Technika–taktika). Budapest: Sport Lap- és Könyvkiadó.

Dénes Tamás és Rochy Zoltán (1996): A 700. után. A magyar labdarúgó-válogatott története. Budapest: Rochy és Társa Bt.

Hadas Miklós és Karády Viktor (1995): Futball és társadalmi identitás. In Replika, 17–18: 89–119.

Hámor Tibor (1982): Puskás. Legenda és valóság. Budapest: Sportpropaganda.

Ko András és Török Péter (1988): A magyar futball anekdotakincse. Budapest: Sport.

Nemzeti Sport, 1903, 1905, 1908, 1909, 1922, 1925, 1928, 1929, 1930, 1934, 1936.

Rejto László (1966): Az Aranycsapat és árnyai. Budapest: Sport.

Sárosi György (1989): Rongylabdával kezdtem. Cleveland, OH: Classic Print.

Sebes Gusztáv (1955): A magyar labdarúgás. Budapest: Sport Lap- és Könyvkiadó.

Sebes Gusztáv (1981): Örömök és csalódások. Egy sportvezeto emlékei. Budapest: Gondolat.

Surányi András (1982): Aranycsapat. A film születése, és ami a filmbol kimaradt… Budapest: MAFILM.

Taylor, Rogan és Klara Jamrich (1997): Puskas on Puskas. The Life and Times of a Footballing Legend. London: Robson Books.
 

Jegyzetek

* E tanulmány, mely az OTKA T 018564. sz. kutatásának keretében készült, nem születhetett volna meg Szávai István értékes kutatómunkája nélkül. Közremuködését ezúton is köszönöm. Az alapjául szolgáló eloadás 1998. április 25-én hangzott el a BKE-n, a Futball és kultúra Ausztriában és Magyarországon címmel rendezett konferencián.

1 Az elso nemzetközi futballmeccset Anglia és Skócia játszotta Glasgow-ban, 1872-ben. Anglia (a kapuson kívül) nyolc csatárral, egy hátravont fedezettel és egy hátvéddel, Skócia viszont hat csatárral és kétszer két védovel játszott. A pálya közepén tömörülo tizennégy csatár oly mértékben akadályozta egymást, hogy az eredmény 0:0 lett (Taylor és Jamrich 1997: 59).

2 Megjegyzendo, hogy a legkülönbözobb országok sportkiadványai (a brit sportújságírókkal az élen) egészen a hatvanas évekig a piramisformációnak megfeleloen jelenítették meg a csapatokat. Ez ellen az edzok – konspirációs megfontolásokból – nem is nagyon tiltakoztak (Taylor és Jamrich 1997: 65).

3 A római Olimpiai Stadiont avató Európa-kupa mérkozésen a magyarok Hidegkuti egy és Puskás két góljával 3:0-ra verték a házigazdákat.

4 Megkísérelheto persze, hogy a játékstílus és a hely szelleme között asszociatív-metaforikus viszonyt létesítsünk. Ilyen értelemben beszélhetünk például a “svájci reteszrol” vagy a Barcelona csapatának “diagonális játékstílusáról”, utalni próbálván a futballnak a nemzetkarakterrel, ill. egy nagyváros szerkezetével homológ sajátosságaira. (4. folyt.) (Mint ismeretes, Barcelona városát egy hosszú, átlós irányú sugárút keresztezi.) Ám ezekben az esetekben – bármily szellemesnek és találónak véljük is e párhuzamokat – védtelenül állunk az esszencializmus vádjával szemben (jóllehet, persze, e vád – és az alapjául szolgáló tudományos szemléletmód – ignorálásának joga ebben az esetben sem vonható meg tolünk).

5 Noha a szakemberek Bíró Gyulát is az említettekhez hasonló kaliberu focistának, játékfelfogása alapján egyenesen Bozsik elodjének tekintik (Dénes és Rochy 1996: 18).

6 Álljunk meg egy pillanatra, s merevítsük ki ezt a képet! Két zsidó fiatalember passzol itt egymásnak. Egyikük az MTK-ban játszik, s már magyarosított nevet visel, másikuk, ki egyelore megorizte nagyapja nevét, az FTC erossége. E példa nemcsak az asszimilációs versenyfutás variációinak irány- és tempóbéli különbözoségeit érzékeltetheti, hanem azt is, hogy az osztrákokkal szembeni magyar sikerekben milyen fontos szerepet játszott a zsidóság (Hadas és Karády 1995: 96).

7 John és Marschik e válogatásban közölt tanulmányai nem csupán azt szemléltetik, milyen párhuzamok vonhatók az MTK–FTC és az Austria–Rapid derbik között (mellékesen érdekes vizsgálódás tárgya lehetne e négy csapat részvételével rendszeresen megrendezett küzdelemsorozat), hanem azt is, hogy a belso kontextus viselkedéselemei és jelentéstartalmai hogyan transzponálódnak egy külso összefüggésrendszerben. (Lásd ezzel kapcsolatban Matthias Marschik írását arról, mit jelentett az osztrákok számára a foci az Anschlusst követoen.)

8 Azt gondolhatnánk pedig, hogy a világháborús idoszak nem volt éppen ideálisnak tekintheto az ilyen sportküzdelmek számára. Mindennek ellentmondani látszik, hogy a két csapat 1914-ben háromszor, 1915-ben és 1916-ban négyszer, 1917-ben ötször (!), 1918-ban pedig háromszor találkozott. Soha ennyi meccset nem játszottak ilyen rövid ido alatt.

9 Az olvasó most bizonyára azt föltételezi, hogy hazai pályán megsemmisíto, több gólos vereséget szenvedett a magyar csapat. Hát téved. Az eredmény 2:1 (0:1) volt az osztrákok javára. És álljon itt még egy idézet, az 1934-es világbajnokságon az osztrákokkal szemben ugyancsak 2:1-re elveszített negyeddöntorol:

“Elvéreztünk! Nem tehetünk róla, de le kell írnunk ezt az avitt, gyulölt és hazug kifejezést, amely azért hazug, mert sokat visszaélnek vele: tipikus magyar sors volt az, ahogy Bolognában a sors kereke alá került a magyar válogatott tizenegy. […] És aztán a magyar élet megszokott fekete lovasa a pályán minden egyes játékos mögött. A mérkozés elso percétol kezdve a megszokott régi nóta, sot régi szimfónia, gyászszimfónia. Amelyben zúg az osero hangja, szárnyal, csattog az akarat, egeket ostromol a szív és a lélek, de béna már a test, amikorra a lélek teljes eroi felszabadulnak. […] És miénk ismét a balsors. A vak véletlen, amelynek kezében a pallós olyan, mint a földkutatókéban a varázsvesszo, vakul is megérzi, hol a magyar, hova kell ütnie. Tegnap Bolognában érezte meg a »vak véletlen«, hol kell sujtania a balsors nemzetét” (Nemzeti Sport, 1934. június 1.).

10 Ehhez egy szép adalék:

“Az osztrák sportdisznóságok egyedülvalók a földkerekén, az osztrák szellem uralkodónak tekinti magát ebben a vérrel összeragasztott monarkiában. Azzal a komisz osztrák-tempóval, amivel az akasztófákat kirakta Olaszországban meg Magyarországon, avval a középkori zsoldos szakértelemmel ráül minden faji érvényesülésre” (Nemzeti Sport, 1909. november 20.).

11 S mint majd látni fogjuk, más kontextusban más jelentéstartalmak válnak hangsúlyossá. Az osztrák–német párharc kontextualitásáról pedig lásd Matthias Marschik e válogatásban közölt tanulmányát.

12 Jellemzo, hogy más csapatok esetében is milyen eros a nemzetkarakterológiai sztereotípiák szerepe – melyek a magyarok sajátosságaival szemben definiáltatnak. Svájc játékát jellemezvén a sportlap évtizedeken keresztül vissza-visszatér az olyan fordulatokhoz, hogy “halálosan pontos a passzjátékuk”, “precízen játszanak, de sem gyorsaság, sem ero nincs a játékukban”, és “végül is megadják magukat a magyar csatárok ötletes akcióinak”. Németország esetében visszatéro fordulatok: “nem csillogó, de hasznos stílus, precizitás, mintaszeru passzjáték, sablonszeru játék, semmi furfang, semmi ötletesség, semmi találékonyság, lelkes fáradhatatlanság, invenció nélküli szürke futballt játsszák.” “A különbség faji sajátosság – mi elszántabban védjük a magunk kapuját, mint a német, és az idegen kaput elszántabban támadjuk”, a “magyar futball ötletekben, egyéniségekben gazdagabb”. A csehek a futball “tökéletes mesteremberei”, a magyarok a játék “szeszélyes muvészei”. (Nemzeti Sport – az én kiemeléseim: H. M.)

13 Legyünk egyértelmuek: a (sport)újságíró – a színészhez, a rádiós hangmérnökhöz, a lakberendezohöz, a tanárhoz, az orvoshoz, azaz bármely szakemberhez hasonlóan – normális üzemmód esetén nemigen lépheti át tartósan vagy radikálisan elozetesen kijelölt és versengés révén elfoglalt pozíciójának határait. Szaktevékenységének elsodleges célja ugyanis az, hogy kielégítse fogyasztói célcsoportjának szükségleteit. (Mindez természetesen nem zárja ki a szükségletek módosításának, az intézményesült határok közötti “alkotószabadságnak” s ezáltal a célcsoport tágításának – ill. szukítésének – lehetoségét.) Egyszeruen fogalmazva: a (sport)újságíró nemigen írhat mást, mint amit olvasói elvárnak tole.

14 Jellemzo a magyarok játékerejére, hogy az 1911. januári, Svájc elleni 0:2-es zürichi vereségért (amit a korabeli sajtó a csapat rendkívüli fáradtságával magyarázott – föltételezhetoleg jogosan) ugyanazon év októberében egy budapesti 9:0-lal vesznek elégtételt. A csapat különben Oroszországot 9:0-ra és 12:0-ra gyozi le Moszkvában, Norvégiát 6:0-ra Oslóban, Németországot 4:1-re Münchenben, Franciaországot 5:1-re Budapesten. Az olaszok ellen 1910-ben 6:1-es gyozelemmel végzodött meccs után a Nemzeti Sport arról értekezik, hogy “az olaszoknak még sokat kell tanulniuk”, s míg “játékuk meg nem erosödik, addig Magyarországon való szereplésük sem anyagi, sem erkölcsi sikerrel nem járhat”.

15 A Hakoah játékosai: Fábián, Schener, Grünfeld, Fried, Guttmann, Pollák, Nemes, Häusler, Hess, Eisenhoffer, Schwarz. (1925. április 19.) Közülük magyarok: Fábián (MTK), Guttmann (Törekvés, MTK), Pollák (Zugló), Nemes (FTC), Eisenhoffer (Kispest, FTC) és Schwarz (FTC).

16 Néhány példa egy-két nevesebb magyar focista 1919 utáni pályafutásáról: a “tanár úrként” becézett MTK-s Károly Jeno a Juventus edzoje lesz. Csapata 1926-ban megnyeri az olasz bajnokságot, melynek három védoje egyben a világbajnok olasz csapat védelmét is alkotja. Az FTC-s Payer Imre a húszas évek elején a Wiener AC-ben focizik, majd az olasz Modena és Torino edzoje lesz az ötvenes évekig. Az elso világklasszis magyar középcsatár, az MTK-s Schaffer Alfréd német, svájci, cseh és osztrák csapatokban játszik (a Sparta Praha centereként cseh bajnokságot is nyer), majd az AS Roma edzoje. Eisenhoffer az Olympique Marseille-ben, Jeny Rudolf Spanyolországban és Portugáliában játszik, majd a portugál Sporting Club edzoje lesz, Fogl II. Károly pedig Bulgáriában játszik, ill. itt lesz edzo. A brünni Makkabiban játszik Obitz, Weisz,Hajós és Hirzer (Híres), ez utóbbi a Juve 1926-os bajnokcsapatának is tagja. A Barcelonában véd Plattkó.

17 E tekintetben példaértéku Orth György és Guttmann Béla pályafutása. Orth, minden idok egyik legnagyobb magyar futballistája a húszas évek közepétol elobb az FC Messina, utána az 1. FC Nürnberg, majd az FC Metz (17. folyt.) edzoje. Ezt követoen a tengerentúlra kerül, ahol Chilében, Mexikóban és Peruban vezeto csapatoknál dolgozik, majd perui szövetségi kapitány is lesz. Az FC Porto edzojeként a kispadon hal meg 1962-ben. Guttmann elobb a bécsi Hakoah-ba kerül, onnan Brooklynba szerzodik még játékosként, majd minden idok egyik legeredményesebb edzoje lesz. Magyarországon bajnokságot nyer az Újpesttel, Uruguayban a Pen~arollal, Olaszországban az AC Milannal, Brazíliában a Sa~o Paolo FC-vel, Portugáliában a Portóval és a Benficával (ez utóbbi csapattal kétszer BEK gyozelmet is arat). Emellett o fedezi föl Eusebiót is.

18 Ennek során a tízes évek végének kontinentális magyar hegemóniája a húszas évek elején véget ér. Ha ugyanis a magyar válogatott meccseinek húszas-harmincas évekbeli alakulását vesszük szemügyre (1. táblázat), látható, hogy a sikerek ellenére a magyarok számos vereséget is elkönyvelhetnek, többek között olyan, akkoriban nem számottevo játékereju csapattól, mint Egyiptom, Franciaország, Belgium, Jugoszlávia, Portugália vagy Spanyolország. S jóllehet az osztrákok elleni arány a harmincas években a magyarok számára kedvezo, a húszas években négy magyar gyozelemmel kilenc osztrák áll szemben.

19 Játsszunk egy kicsit a számokkal! 1902 és 1937 között Bécsben összesen egymillió-harmincháromezren, Budapesten 927 ezren nézték meg a két csapat mérkozéseit. 1920 elott Budapesten összesen 347 ezer, Bécsben 180 ezer nézo látta a találkozókat, míg 1920 után Budapesten 580 ezer, Bécsben 853 ezer ember ment ki a meccsekre. Ha e számadatokat egymáshoz arányítjuk, azt mondhatjuk, hogy a monarchiabéli Budapesten csaknem kétszer akkora volt a meccsek iránti érdeklodés, mint Bécsben, míg a két világháború közötti idoszakban Bécsben mintegy másfélszer volt nagyobb az érdeklodés, mint Budapesten (Dénes és Rochy 1996).

20 Az osztrák–magyar még többnyire így is a legtöbb nézot vonzza Budapesten. Íme, néhány jellemzo adat (eloször az évszám, majd a magyar csapat ellenfele, utána pedig a nézoszám következik): 1923: Finnország, 16000; 1924: Lengyelország, 7000; 1925: Olaszország, 20000; 1926: Csehszlovákia, 30000; 1927: Jugoszlávia, 12000; 1928: Svájc, 20000; 1930: Hollandia, 14000; 1932: Olaszország, 40000; 1934: Bulgária, 10000; 1936: Írország, 15000; 1938: Svájc, 10000; 1940: Horvátország, 15000.

Jellemzo, hogy ebben az idoszakban a fo közép-európai riválisok (Csehszlovákia, Svájc, Olaszország) ellen idegenben vívott mérkozéseken is többnyire nagyobb volt a nézoszám, mint Budapesten (Dénes és Rochy: 1996: 8–68).

21 Mindkét kupa megrendezésének ötlete (részben a bevétel fokozása, részben a megfelelo terhelés biztosítása érdekében) Hugo Meisltol, az osztrák szövetségi kapitánytól származik. Az Európa Kupa (EK) az öt nemzet válogatottjai közötti körmérkozésekbol állt, melynek során mindkét csapat kétszer találkozott a többivel, s addig tartott, míg az összes mérkozésre sor nem került. Így az elso sorozat 1927-ben kezdodött, s 1930-ban fejezodött be. A Közép-európai Kupa (KK) évente került megrendezésre az ezen országok bajnokságában elso és második helyen végzett klubcsapatok részvételével, s kieséses rendszerben zajlott.

22 Jellemzo a nemzetközi eroviszonyokra, hogy a magyar nemzeti tizenegy 1927-ben Budapesten 13:1-re lépi le a francia válogatottat, míg ugyanebben az évben elobb 0:6-ot, majd 5:3-at játszik az osztrákok ellen. Ugyancsak ebben az évben a magyar bajnokságot nyero Ferencváros 6:1-re legyozi az angol kupagyoztes Blackburn Roverst, majd 1928-ban a KK-t is megnyeri (a döntoben 7:1-re alázva a bécsi Rapidot). A következo évben dél-amerikai turnén vesz részt, s – számos gyozelme mellett – a kétszeres olimpiai bajnok Uruguay válogatottját is sikerül legyurnie 3:2-re.

23 “A magyar csapat a félidoben 2:0-ra vezetett. Külföldi sajtóközlemények szerint már a mérkozés elott híre járt, hogy a magyar csapat – politikai okokból – gyozni hagyja az olaszokat, ezt a feltevést azonban Kiss Gyula szövetségi kapitány határozottan megcáfolta. Azt a tényt azonban nem cáfolta meg, hogy a félidoben egyes vezetok szép szóval igyekeztek lefékezni a magyar játékosokat, hogy a római-stadion avatáson, az akkori politikai nagyságok jelenlétében »ne nagyon verjék meg az olasz csapatot«” (Sebes 1955: 52).

24 A magyar–német mérkozések eredményei a harmincas és negyvenes években: 1930 (Drezda): 3:5, 1932 (Budapest): 2:1, 1934 (Frankfurt): 1:3, 1936 (Budapest): 3:2, 1938 (Nürnberg) 1:1, 1939 (Budapest): 5:1, 1940 (Berlin): 2:2, (Budapest): 2:2, 1941 (Köln): 0:7, 1942 (Budapest): 3:5.

25 Jelen voltak még: Lázár Andor igazságügy-miniszter, Fabinyi Tihamér pénzügyminiszter, Winchkler István kereskedelmi miniszter, Bornemisza Géza iparügyi miniszter, Imrédy Béla, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Usetty Béla, az MLSZ elnöke, Szubováthy Imre dr., a TF igazgatója, valamint több miniszteri tanácsos és államtitkár, valamint a német követség dolgozói.

26 Ha ebben az összefüggésrendszerben idézzük a kormányszócsonek is tekintheto Nemzeti Sportban a “célfutballról” megfogalmazott “tízparancsolatot”, nem kell különösebben meglepodnünk, ha a hátunkon a hideg futkároz:

“1. A futball célja a test és a lélek edzése, a játék közvetlen célja azonban a gól szerzése, illetve az ellenfélnek megakadályozása a gólszerzésben. A célfutball tehát elítél minden mozdulatot, amely nem kizárólag ezt a célt szolgálja.

2. A jól elrúgott labda gyorsabb a leggyorsabb játékosnál.

3. Mozogjon az egész csapat! Ha leadtad a labdát, fuss az akcióval együtt, hogy helyeden légy, ha újra szükség lesz rád! A passzt társad elé irányítsd, hogy az futva vehesse át a labdát!

4. Az ellenfél kapujához elorefelé vezet a legrövidebb út. Minél kevesebb cselezés! Minél gyorsabb passzolás, ami mindig meredeken elorevigye az akciót!

5. Csatár, az ellenfél kapuja elott ne tologass, hanem lojj, mert lövésbol lesz a gól!

6. Jó helyzetnél nincs jobb helyzet.

7. Szélekre játszva lehet réseket nyitni az ellenfél védelmében.

8. Az összekötok csak addig segítenek hátul, amíg az ellenfél szorongat. Ha a csapat támadásba megy át, az összekötok újra csatárokká válnak.

9. Sohasem szabad fedezetlenül hagyni az ellenfél eloretolt három csatárát, még akkor sem, ha fölényben van a csapat.

10. Saját kapud elott ne passzolgass, hanem vágd elore a labdát!” (Nemzeti Sport, 1935. február 3.)

27 Jelzésértéku, hogy az 1938-as világbajnokság döntojét Olaszország és Magyarország játssza. (A végeredmény: 4:2 Olaszország javára.)

28 Klebelsberg így foglalja össze a rendszer sportpolitikájának lényegét:

“Trianonban azt is megparancsolták nekünk, hogy helyezzük hatályon kívül több mint félszázados általános védkötelezettségünket, amivel nemcsak katonai téren gyengítettek bennünket, hanem a nevelés terén is. Mert az általános tankötelezettségen felépült népiskola nevelomunkáját az általános védkötelezettségen alapuló katonáskodás valósággal továbbfolytatta, amikor engedelmességre és fegyelemre nevelt a gyakorlataival, a testet erosítette és edzette. Gondoskodnunk kell arról, hogy azt a testedzo munkát, amelyet korábban az egész férfi népességgel a hadsereg végzett, most a magyar sport végezze el. Abban a különleges helyzetben tehát, amelybe Trianon következtében kerültünk, a sportnak még fokozottabb a jelentosége” (Nemzeti Sport, 1928. december 24. – Kiemelések az eredetiben).

29 A WM-rendszerrol számos cikk és könyv születik. 1936-ban jelenik meg Holits Ödön és Mamusich Mihály dr. szerkesztésében a Hogyan futballozzunk? címu könyv, melyben a szerzok híressé vált öt pontjukban foglalják össze a magyar labdarúgás fejlodése szempontjából legfontosabb teendoket:

1. Át kell alakítani játékunkat a modern futball követelményeinek megfeleloen. El kell vetni minden fölösleges sallangot, ami a régi közép-európai stílusból maradt ránk. Gyorsabbá, egyszerubbé, eloretörobbé, céltudatosabbá, energikusabbá, eredményesebbé kell tenni a játékunkat. De meg kell orizni a régi iskolából rafinált csatárakcióinkat, lapos passzjátékunkat és ötletes húzásainkat.

2. Revízió alá kell vennünk az egyes játékosok szerepét a modern futball követelményei szerint.

3. Tanulmányoznunk kell a taktikai formációkat, mind a védekezésben, mind a támadásban.

4. Tökéletesíteni kell a játékosok kondicionálására vonatkozó ismereteinket, és technikai felkészültségünket a modern futball kívánalmaihoz kell hozzáidomítani.

5. Mindezek keresztülvitelére szakképzett edzokre van szükségünk, olyanokra, akik a fováros futballsportja mellett a vidék sportjának fejlesztésével is foglalkoznak.

30 Már volt szó arról, milyen hatást gyakoroltak külföldön a század folyamán a magyar játékosok és edzok. Legyen szabad e helyütt emlékeztetni arra is, hogy Csanádi ötvenes évek közepén megjelent, csaknem hatszáz oldalas (!) futballtankönyve (melynek jelentosége a maga nemében olyan, mint a Wohltemperiertes Klaviernak a zongorairodalom fejlodésében, azaz, finoman fogalmazva is korszakalkotó) a hetvenes évekig a futballedzok bibliája az egész világon (Csanádi 1960). Jellemzo, hogy 1960-as, harmadik (!) magyar kiadásának bevezetojében a szerzo némi büszke álszerénységgel a “magyar labdarúgás nemzetközi tekintélyének” mutatójaként említheti, hogy könyve 1959 végéig hat idegen nyelven jelent meg. De csaknem ehhez mérheto fontosságú Bukoviék tankönyve is (Bukovi és Csaknády 1954).

31 Egy példa, Szepesi György visszaemlékezésébol:

“Farkas Mihályhoz a tábornoki kar bármely tagja csak elozetes engedéllyel juthatott be, és erre néha napokig kellett várni. Puskás Öcsi telefonált, akár két percen belül ott volt a nagyhatalmú honvédelmi miniszternél. 1953-ban a római diadal után a Hármashatár-hegyen ünnepeltük Puskás ötvenedik válogatottságát. Erre Farkas egy nagyon szép, huszonnégy személyes étkészletet vásároltatott a magyar válogatott kapitánya számára, amelyet ünnepi beszéd kíséretében adott át neki, fehér asztal mellett. Természetesen, Öcsi valamivel viszonozni szerette volna, tudta elore, hogy jön az ajándék és o is elokészített egy kis meglepetést, rövid beszédet vágott ki, majd az (31. folyt.) asztal alá nyúlt, felemelt egy ezüst serleget és viszonzásul átnyújtotta Farkas Mihálynak. A honvédelmi miniszter felállt és szokott módján hebegve-habogva elkezdte mondani, hogy o ezt nem érdemli meg, o nem futballista, o nem tett semmit. Puskás egy ideig hallgatta, hallgatta, aztán türelmét veszítve így szólt: Tegye csak el, öreg, sose tudja, mikor jön ez magának jól. – Kérem, ki merte volna ezt mondani Farkas Mihálynak abban az idoben? Csakis Puskás Öcsi, aki – ezek szerint tehát – bármit megtehetett” (Surányi 1982: 64).

32 “Soha nem felejtem el azt az értekezletet a New York kávéházban – meséli Grosics. – Farkas Mihály is megjelent. Nem véletlenül. A csapat kérte, hogy jöjjön össze velünk. »Szeretnénk a kívánságunkat eloterjeszteni« – ez volt a kérelmünk mottója. Az eloadó persze én voltam. »Kérésünk az állam vezetoi felé: szeretnénk, ha rendeznék a státusunkat, a jövedelmünket, hogy a jövoben ne kelljen harisnyák és egyéb árucikkek vásárlásából kiegészíteni a fizetésünket. Mi magunk is érezzük, hogy odakint külföldön nem jó propaganda az országnak az, ha ismert labdarúgói nepperekkel tárgyalnak, kurrens áruk tömegét hozzák át a határon. Nem kellene ezt nekünk csinálni, ha idehaza megfelelo mértékben megkapnánk a juttatásunkat.« Farkas letorkolt. Nem téma ez – mondta. Mi nem tudjuk hivatalos pénzzel megfizetni magukat. Ütközne elveinkkel. Amíg mi itt vagyunk, addig maguk csak csinálják így tovább. Nem mondta, de benne volt a hangsúlyában: »amíg eredmények vannak«, addig hozzuk csak be azokat az árukat. […] Ezek a mi hírhedt csempészéseink egyébként soha nem voltak veszélytelenek, ezek nem fesztelen, idegességtol mentes akciók voltak! A svájci világbajnokság elott, a fénykorunkban sem voltak azok! Amikor közeledtünk a határ felé, akárhogyan is elvicceltük a dolgot, akárhogyan is eltereltük a figyelmet, azért mindig szorongtunk. Még Öcsi is izgult! Még a legnagyobb gyozelmek idején is! Mert nekünk mindig csak egy kézmozdulat jelezte, hogy »most lehet«. Nem papír, aláírás, pecsét biztosított minket. Soha nem tudtuk, hogy meddig lehet. Még ha minden olyan rendezettnek tunt is” (Bocsák 1986: 20–21).

33 “Én akkor ugyanúgy, mint a többiek, csempészésbol, mondhatnám becstelen dologból éltem, de erre azok szólítottak fel vagy adtak engedélyt, akik másokat ugyanezért elítéltek. Nekem azt mondták: nincs pénz arra, hogy kifizessünk téged, de jól játszottál, eriggy, vásárolj, aztán hozz be nyugodtan mindent. De pali nem voltam. Mert tudtam, hogy ugyanazok, akik vásárolni küldenek, ha a helyzet úgy hozza, akár rám is mutathatnak: itt a Czibor, itt van ez és ez, ezt mind o hozta. Az aranycsapatban akkoriban csak Kocsist és engem nem kaptak el sohasem. Amikor mindenki kihallgatásra járt, mi akkor is megúsztuk a dolgokat. […] Volt annyi eszem, hogy csak rendoröknek és katonáknak árultam. Majd bolondok lesznek belekeverni engem azok, akik a vizsgálatot folytatják, amikor ok is nálam vesznek!” (Bocsák 1983: 91).

34 “Szerettem kártyázni, szerettem biliárdozni, kijártam a lóversenyre, de ezt én már mind Pesten vettem magamra. Akkor hoztam Max-Factor rúzst nyugatról, ami Magyarországon nem volt kapható, a feleségem részére is, meg eladásra is, és o kifestette a száját, fiatalasszony volt” (Sándor Csikar visszaemlékezésébol, lásd Surányi 1982: 211).

Az öreg Cziborról:

“Már nem dolgozik. Reggel felkel, olvas, hosszú órákat olvas, azután lemegy valamelyik kávéházba, étterembe, bárba – teljesen mindegy: o sajátos gyujtoszóval kocsmáknak nevezi oket – iszik egy pohár sört és játszani kezd. Négy-ötszáz pesetát bevált huszonötösökre és a játékautomatába dobálja oket. A félkezu rablónak csúfolt készülékbe […]. Ha elfogyott az aprója, elköszön és továbbmegy egy másik kocsmába. Itt is iszik egy pohárral, itt is vált és dobálni kezd. Vagy dominózik, hangos, izgága spanyolok között. És ezzel már el is ment a nap…” (Bocsák 1983: 23).

35 “Szegény sorsú proletárgyerek voltam, apám rakodómunkás volt […] az utcán nevelkedtem. […] Reggeltol (35. folyt.) estig, amíg le nem kellett feküdni, kint játszottam és futballoztam. Elkezdodött a rongylabdával és amikor sikerült a strandon az akkori úgynevezett gazdagabb gyerekektol ellopni egy gumilabdát, mert ha elgurult, fölkaptuk, elszaladtunk, akkor az ünnep volt és arra nagyon vigyáztunk” (Sándor Csikar visszaemlékezésébol, lásd Surányi 1982: 210).

36 “Ezerkilencszázötvennégyben itt voltam Tatán üzletvezeto a Kisfüttyös nevu italboltban. […] Én az edzotáborból ismertem az összes játékost, […] megmondom oszintén, gyakran jártak ide. Volt, amelyik pálinkát, volt, amelyik kisfröccsöt, volt, amelyik nagyfröccsöt, amelyik három decit, szóval itt fogyasztottak elég gyakran, úgyhogy meg is volt a terv” (Tóth Jeno tatai kocsmáros visszaemlékezése, lásd Surányi 1982: 127).

“Öcsi egyébként nem véletlenül énekelte lemezre is: »Nótás kedvu volt az apám«. […] Persze, amikor végre hazalátogatott és a legjobb borokkal kínálták, mindenhol sört kért, lehetoleg Kobányait” (Hámori 1982: 22).

37 Ebbol a szempontból igen figyelemreméltóak az elodökrol följegyzett anekdoták is. Például az, hogy ok is kártyázással, piálással “ütötték agyon szabadidejüket” (Bolgár 1987: 45). Sot, hogy már Schlosserék is csempésztek (Ko és Török 1988: 221), s hogy a kártyázás során a csalás sem volt idegen tolük, hiszen Sárosi dr. tükör elott foglalt helyet, hogy partnere onnan láthassa az o lapjait (Sárosi 1989: 29).

38 “Sok jó dolgot tanultam Frontz Dömétol, talán még többet – foként csapatszervezés terén és a pszichológiai módszerek alkalmazásában – Schaffer Alfrédtól. […] Végiggondoltam, hogyan is végezték feladatukat olyan kiváló edzok, csapatszervezok, akikrol sok mindent tudtam, hallottam, olvastam, de magam nem tartoztam játékosaik közé. Ilyen volt elsosorban Jimmy Hogan, az MTK aranycsapatának angol mesteredzoje, azután Tóth (Potya) István, az elso modern, egyéniségekre alkalmazott magyar edzésmódszer kialakítója, Vittorio Pozzo, az olasz, és Hugo Meisl, az osztrák labdarúgás naggyá tevoje” (Sebes 1981: 119).

39 Az önmagát “csendes, szorgalmas” emberként jellemzo, Scharenpeck Gusztávként sváb kispolgári családba született, eredetileg Fradi-drukker Sebes írja magáról:

“Mi a Vásár téren, vagy ahogy akkor még nevezték, a Halleron töltöttük minden szabad idonket. […] A változatosság kedvéért “kiegészíto sportolást” is folytattunk. Esténként a Vásár tér vagy egy-egy háztömb körül köröztünk, egymással versenyezve. A nyolc-tíz éves fiúk két-három kilométert futottak, teljes erovel. […] Mintha (39. folyt.) ösztönösen megéreztük volna, hogy ezek a futóversenyek nagymértékben fejlesztik a labdarúgásban nélkülözhetetlen állóképességet, az eronlétet, az akaraterot. […] A futball nálam nem egzisztenciát jelentett. Határtalan szeretetem a játék iránt szigorúan sportszeru életre serkentett. Tudtam, csak így tudok bekerülni állandó játékosként a csapatba, és így tudom helyemet ott megtartani. Magammal szemben szigorú kritikus voltam, minden mérkozés után elemeztem játékomat, igyekeztem fölfedezni gyöngéimet és az edzéseken korrigálni hiányosságaimat. Nagyon nagy súlyt helyeztem fizikai eronlétemre. Kerültem azokat a szórakozóhelyeket, amelyek fizikai vagy idegi fáradsággal jártak. Tudtam, hogy jobb eronléttel, küzdoképességgel a nálamnál nagyobb tudású játékosok fölé tudok kerülni” (Sebes 1981: 11, 74–75).

40 “Négy héttel az olimpiai játékok kezdete elott Varsóban, a lengyel válogatott ellen mérkoztünk. Én nem utaztam, gondolván, hogy olimpia elott nem hagyhatom itt a többi sportágat. […] Utazás elott átadtam egy levelet Mándinak [az akkori szövetségi edzonek – H. M.], hogy csak az öltözoben bontsák föl. Nem tudták, nem is sejtették, de én sem, hogy ez a levél egy harmincéves játékost indít el a világhír útján. […] Ez pedig így hangzott: »nem Palotás, hanem Hidegkuti a center«. Palotás már szerelésben állt, Hidegkuti pedig a nézotéren volt ekkor” (Sebes 1981: 148).

41 “A tavaszi szezon végén még egy nehéz, válogatott mérkozésünk volt, Stockholmban. […] Azt a tizenegy fiút vettem számításba, akik Olaszországban sikerre vitték színeinket. Sándort szerettem volna még beállítani. […] Nem szóltam senkinek, csak Bozsikot megkértem, aki szobatársa volt Sándornak, figyelje meg, hogyan alszik Sándor Csikar, elég nyugodt-e? Másnap Bozsik jelentette (az én kiemelésem – H. M.), hogy Karcsi jól, nyugodtan aludt. Határoztam: Sándor a jobbszélso! De csak az öltözoben mondtam meg” (Sebes 1981: 205).