Ha a náci korszak mindennapi életérol írunk, állandóan fönnáll az a veszély, hogy átcsúszunk a közhelyek szférájába (Reichel 1993: 7). A nemzetiszocializmus idején a bécsi futball mindennapjaiban a holocaust csak annyi szerepet játszott, hogy a zsidókat föltunoen gyorsan eltávolították a nyilvános sportéletbol (Botz 1988: 244; Bunzl 1987: 129), s hogy a koncentrációs táborokban is rendeztek futballmeccseket (Pieper 1992: 172). A katonai fejlemények pedig csak annyiban fontosak, hogy 1941-tol eltávozáson lévo katonák alkották sok bécsi futballcsapat magját, a légiero sportklubjai pedig komoly szerephez jutottak a jelentosebb német futballban (Schwind 1994: 121).

Peter Reichel paradigmatikusan mutatja be azokat a veszélyeket, amelyek a totalitárius rezsim eroszakosságából s egyébként lenyugözo „mítoszaiból, díszleteibol és rendezvényeibol” fakadnak (Reichel 1993: 7). Megjegyzendo azonban, hogy a futball mint sportág nem volt része a „nemzetiszocialista rezsim díszletvalóságának” a szó itt használt értelmében; sokkal fontosabb szerephez jutottak ebben az építészet bizonyos területei, a szabadido-kultúra (utazás, zene), valamint a sport náci értelmezése (aktív testmozgás és tömegrendezvények).

A nemzetiszocializmus idején tanúsított emberi viselkedést elemzo munkák nagyrészt dichotómiákkal dolgoznak, világos különbséget téve „a konformitás és nonkonformitás, a helyeslés és ellenzés” között, amelybol aztán vagy a „lelkes tömegéljenzés” fakad, vagy „a lakosság tehetetlensége”. A mindennapi élet jelentos területei azonban más következtetést sugallnak: „A nemzetiszocializmus részleges elutasítása a lakosság nagy tömegeiben együtt létezett a részleges elfogadással” (Kershaw 1981: 273). Ez a gondolkodásra és a magatartásra vonatkozik, elsosorban az „állammentes szférában”, amelyet a náci rezsim sokáig, de legalábbis 1942-ig elég nyilvánvalóan garantált (Schäfer 1981: 114; Kerschbaumer 1988a, 1988b).

A bécsi futball is ahhoz a szférához tartozott, amelytol a kormányzat és a politika látszólag (de csak látszólag!) távol tartotta magát. Kívülrol szemlélve a futball különösen nagy szabadságot élvezett, s ez klubszervezeti és egyéni szinten is megjelent: „Sohasem voltam párttag, én mindig csak a futballal foglalkoztam” – mondta egyszer a hosszú idon át edzoként és sportújságíróként tevékenykedo Josef Argauer. Hasonló értelemben nyilatkozott a náci korszak csaknem mindegyik labdarúgója. A dolog részben annak a hiedelemnek vagy mítosznak tudható be, mely szerint a futball általában „politikamentes sportág”, amelyben minden magától értetodik a játékosok és a szurkolók számára, s az egész nem más, mint annak a védorétegnek az egyik eleme, amely a futball hétköznapi jelenségét valami különlegességként kiemeli a hétköznapi életbol, s amelynek köszönhetoen minden mérkozés kisebbfajta ünnepnek vagy eseménynek számít. Az egykori játékos, Josef Argauer így fogalmazott: „Én sohasem politizáltam, én csak egy fanatikus sportoló voltam.”

Már az 1890-es években megkísérelték a futballt a fiatalok testedzéseként meghonosítani néhány elit iskolában (Weiß és Norden 1994: 36). 1894-ben alakultak meg az elso klubok Bécsben és Grazban, a játékosokat foként az angol kolóniákból toborozták. Osztrák játékosokat csak lassanként és esetenként fogadtak be ezek a csapatok. A mérkozéseknek hamarosan korlátozott számú, polgári nézoközönsége is lett. A belépojegyek árát elég magasan szabták meg, hogy távol tartsák az „alsóbb néposztálybeli” nézoket. A klubok nevében, az angol sportzsargon használatában és a fair playt hangsúlyozó játékstílusban e sportág szülohazája iránti tisztelet nyilvánult meg.

Hamarosan megjelentek azonban a játék kevésbé úri kedveloi is, foként Bécsben. Az utcákon, tereken és parkokban gyerekek és fiatalemberek kezdték utánozni az „angol játékot”. „Igazi labda” híján gyakran rongylabdát kergettek (Schidrowitz 1951: 29). A futball gyorsan meghódította a munkásosztály fiatalságát, s így elvesztette 1918 elott még kifejezetten polgári jellegét (Marschik 1997), mivel mind a játékosok, mind pedig a nézok között egyre több volt a munkás, ami persze a játék arculatát is megváltoztatta. A gyozelem fontosabb lett a fair játéknál, és a munkásosztálybeli nézoközönségen belül a befogadás specifikusan férfi proletárkultúrája kezdett meghonosodni.

Az elso világháború után abban is megmutatkozott a futballnak ez az átalakulása, hogy ugrásszeruen megnott a klubok és a játékosok száma (Marschik 1993: 345). Nem számított már ritkaságnak, ha hetven- vagy nyolcvanezer ember volt kíváncsi a fontosabb mérkozésekre. Pár év leforgása alatt a futball óriási jelentoséguvé vált, s e minoségében csak a mozi volt hozzá mérheto (Marschik és Dorer 1993): „A papának ott a sör, a mamának a mozi, a bátyámnak meg a foci...” – idézi Michael John az egyik korabeli újságcikk címét (John 1992: 78).

Az 1920-as évek elején Bécsben már egy differenciált futballkultúra létezett. A futball tömegeket tudott mozgósítani, és tipikusan férfi sportnak számított. Fontos jellemzoje volt még, hogy városi kultúraként fejlodött ki, vagyis Bécsre mint nagyvárosra korlátozódott, és így több közös vonást mutatott a prágai és a budapesti, mint az ausztriai vidéki futballal. Az így kialakult és az 1930-as években igen híressé vált közép-európai futballiskolában ilyenképpen azoké volt a vezeto szerep, akik elveszítették az elso világháborút, és akik hosszú éveken át ki voltak zárva a nemzetközi mérkozésekrol (Lafranchi 1991: 164). Fennmaradt azonban a világos különbség az elokeloséget még mindig hangsúlyozó belvárosi klubok és a külvárosi klubok, a polgári és a proletár szurkolótábor, valamint a munkásklubok és a „politikamentes klubok” között (Horak és Maderthaner 1992).

Miután a szociáldemokrata vezetoknek nem sikerült teljesen a mozgalomba integrálniuk a futballt, kénytelenek voltak elfogadni a professzionális futball bevezetését. Ezzel indult meg a futballvilág két nagy szövetségben való elkülönülésének folyamata, amely 1926-ra fejezodött be. De még mielott a szociáldemokraták megpróbálták volna politikailag monopolizálni a futballt, világossá vált, hogy a politikailag gyakran a szocialistákhoz kötodo szurkolók és nézok a sportok nyitottságát kívánták megorizni, és szenvedélyesen támogatták az igazi munkásfutballt (Marschik 1994: 205).

A bécsi futballiskola az 1930-as években élte fénykorát, ekkor aratta híres gyozelmeit a „csodacsapat” és egy sor osztrák klub is a Mitropa Kupában. Csak kevés klub engedhette meg magának a nagyon is költséges professzionalizmust. A klubok többsége súlyos anyagi gondokkal küszködött, és a puszta fennmaradásért harcolt az alsóbb ligákban. Tömeges érdeklodés csak a valójában bécsi válogatottnak tekintheto nemzeti válogatott, valamint néhány nagyobb klub, foként az Austria és a Rapid iránt mutatkozott; ez utóbbiak nem egyszeruen csak két klubot, hanem két, eltéro mentalitást is képviseltek. Az osztrák válogatott és e két klub mérkozéseit legalább negyvenezer ember látogatta. A meccsre járás a bécsi férfiak állandó hétvégi programja volt. A futball folyamatosan jelen volt a piacon is, a profi játékosok sztárrá váltak, és sok terméket reklámoztak a futballisták képével; különösen érdekes ebbol a szempontból a Matthias Šindelarhoz kapcsolódó marketing (Maderthaner 1991: 212).

A futball népszeruségéhez az is hozzájárult, hogy abban az idoben szinte csak a labdarúgás tette híressé Bécset, a város ugyanis a háború után nagyrészt elveszítette korábbi európai jelentoségét. A bécsi futballiskolát viszont az egész világon ismerték. Még a kisebb osztrák csapatokat is gyakran hívták külföldre turnézni, és sok bécsi játékos és edzo szerzodött külföldre (Marschik 1995); a gyakran „Scheiberlgspielnek” titulált bécsi játékstílus jól tükrözte a bécsi mentalitást, ugyanis nem a fizikai erore helyezte a hangsúlyt, hanem a trükkös húzásokra és a technikára, a játék élvezetére s meglepo módon az egyéni megoldásokra és a változatosságra.

A bécsi futball a munkásosztály fölemelkedésének egyszerre volt elvont ideálja és konkrét példája. A sztárok minden tekintetben a bécsi munkás sikeres képviseloi voltak. Ráadásul az akkor igen súlyos munkanélküliségtol való megszabadulásra, a lét- és a családfenntartásra gyakran csak a profi futballkarrier kínált esélyt. Így aztán a bécsiek több síkon is azonosulni tudtak a futballal, magukénak érezték, vagy ahogy Walter Bierschok, a Helfort egykori játékosa megfogalmazta: „A futball volt az életem.”

Az 1938-as tavaszi bajnokságban már lejátszottak három fordulót, amikor a német csapatok inváziója után a bécsi futballkörökben is teret nyert az a belátás, hogy a dolgok másként fognak zajlani, mint eddig. Csakhogy az 1938 márciusa után „Ostmarkban” meglehetosen hirtelenül bevezetett sportbeli változások eredete a régi Birodalomban lefutott ötéves próbaidoszakra nyúlik vissza. Ez konkrétan azt jelentette, hogy a nemzetiszocializmusnak más, újszeru céljai és elképzelései voltak a sporttal és annak szervezeti kereteivel kapcsolatban.

Ausztriától eltéroen Németországban a sport már a századforduló elott egy eros testedzési mozgalomra támaszkodott. A náci rezsim épített is erre a mozgalomra, és különösen a sport „hazafias jellegét és a népnevelésben játszott fontos szerepét” hangsúlyozta (Bernett 1973: 7). A náci sportfelfogás elutasította a csúcsteljesítményeket és a professzionalizmust, kiemelte viszont a testi és az erkölcsi nevelést, s „az egész nép fölkészítését” a harcra (Müllner 1991). Ami pedig a szervezeteket illeti, a fo cél a klubokon belüli sportolás visszaszorítása volt, s ezzel együtt a sporttevékenységek átirányítása a különféle pártkötodésu alakulatokhoz, az SA-hoz, az SS-hez, a Hitlerjugendhez és a „Kraft durch Freude” (kb. „öröm révén ero”) nevu szervezethez.

A futball azonban igen fontos maradt Németországban is. A versenyszellem és a professzionalizmus veszélye miatt a kormány nem kedvelte ugyan e sportágat, az emberek körében mégis ez volt a legnépszerubb. Ennélfogva a kormány is igyekezett kihasználni a munkásosztály megnyerésére, és beleillesztette a náci koreográfiájú tömegrendezvények sorába, ahogy azt szemléletesen példázza az 1936-os berlini olimpia. A futball emellett ideális eszköz volt arra, hogy a szabadság látszatát keltsék, és eltereljék a férfi lakosság nagy tömegeinek figyelmét. Az úgynevezett „polgári munkás klub”, a Schalke 04, amely 1930 oszén az amator szabályok megsértése miatt már a csod szélén állt, a rezsim bokezuen támogatott kirakatcsapata lett (Schulze-Marmeling 1992: 118). A Schalke rövid idon belül a bécsi futball legnagyobb ellenfelévé is vált.

Ausztria német annektálása után hamarosan drasztikus változások következtek be a bécsi futball mindennapjaiban. Az egész osztrák sportéletet alárendelték a náci sportpolitika céljainak és szándékainak, s ennek megfeleloen hivatalos keretek közé illesztették. A sport nagy részét az ilyen célból létrehozott állami és pártszervezetekhez terelték át, s így kivonták az egyének befolyása alól. Szorgalmazták a katonai erényekre és a „faji” öntudatra nevelést, és bevezették a nemek szerinti szigorú elkülönítést (Kienbacher 1990: 6). A klubokon belüli sportolást a minimumra szorították vissza, a fiataloknak pedig teljesen megtiltották, egyúttal azonban jelentosen kibovítették az iskolai sportéletet (Mosse 1993: 285).

A bécsi sportélet így lényeges változásokon ment át már rögtön az annektálást követoen. Egyrészt a kisebb kluboknak egzisztenciális gondokkal kellett szembenézniük, s a háború kitörésekor sokuk kénytelen volt beszüntetni a tevékenységét. Másrészt a futballt sok pályáról kitiltották, mert kellett a hely a katonai kiképzéshez. Ráadásul a klubok utánpótlása is megszunt, mert a fiatalok csak a Hitlerjugendben és az iskolákban sportolhattak. Ezzel természetesen befellegzett az önszervezodo utcai futballozásnak is, pedig az szállította a „nyersanyagot” az egész bécsi futball számára. Véget értek azok az idok, amikor „a srácok […] az anyjuk strimflijébol készítettek rongylabdát, s amikor minden külvárosi utcácskának megvolt a maga »Horvathja«, »Schindije« vagy »Uridilje«, s amikor ezek a srácok az utcán mutatták be káprázatos technikájukat... Gyerekeinknek ma már nem kell ilyen nehéz körülmények között uzniük kedvenc sportjukat” – írta elég kétértelmuen a Sport-Tagblatt címu újság (1938. IV. 24.).

A reformintézkedések nyomán szinte teljesen eltunt a kisebb klubokban és az utcákon játszott futball, és megszunt a klubokon belüli utánpótlás-nevelés is. Az elso osztályú futball sorsa másként alakult. Pár hét leforgása alatt itt is bevezettek néhány jelentos változtatást, egy dolgot azonban ezek sem tudtak megszüntetni: a futball szerepét és jelentoségét Bécsben. A bécsi futball tömegkultúráját kétségtelenül visszavetette az új szisztéma, de a náci kormány jól tudta, hogy az lesz az okos megoldás, ha óvatosan a saját ideológiai céljaihoz igazítja vagy eszközként fölhasználja a futballkultúrát, miközben külsoleg és látszólag változatlanul hagyja. Így a munkásosztály is megkaphatja, ami kell neki (Ardelt 1993: 19), a figyelemelterelés is meg lesz oldva, és Bécs vidéki várossá degradálásával az a híres „bécsi szív” is lehiggad (Botz 1988: 16).

Az Anschluss után két nappal már futballoztak, de nem minden kituzött meccset játszottak le. Törölték például a zsidó Hakoah sportklub kupamérkozését a Simmering ellen. Március 14-én minden zsidó klubban betiltottak minden további tevékenységet, s zsidók ezentúl csak a Maccabi Vienna klubban léphettek pályára (Bunzl 1987: 127). Minden sportágból kitiltották oket, ami foként az Austria futballklubot érintette súlyosan. Szinte mindegyik klubvezeto és a játékosok fele elhagyta az országot. A klubot átmenetileg bezárták, s ideiglenes irányítás alá helyezték. „Zsidótalanították” a sportújságírást is. A közvélemény szó nélkül turte, sot néha helyeselte ezeket az intézkedéseket. Több klub hirtelen fölfedezte a saját náci múltját, különösen a Wiener Sportklub, amely mindig is hangsúlyozottan nacionalista volt.

Azok a klubok, amelyek nem tudtak nácibarát múltat produkálni, ezt a „fogyatékosságot” személyzeti politikával igyekeztek kompenzálni, s vezetoségükbe közéleti figurákat, SA-, SS- vagy NSDAP-fejeseket ültettek. Az SK Rapid például Otto Steinhäuslt, Bécs rendorfonökét választotta tiszteletbeli elnökévé, a sportügyekért felelos Thomas Kozich alpolgármestert pedig arany érdemrenddel tüntette ki. S hogy végképp bebiztosítsa magát, Franz Heymann kerületvezetot a klub „Dietwart”-jává nevezte ki. A WAC Otto Smolikban, a magas rangú bécsi kerületi vezetoben és a Vér-Rend tagjában találta meg pártfogóját. Ezekbol a megoldásokból mindkét fél hasznot húzott: a klubok azért, mert kikerülhették a fiatal sportolókra vonatkozó szigorú Hitlerjugend-szabályokat, fontos játékosaik pedig fölmentést kaptak a katonai szolgálat alól, vagy bécsi laktanyákba vezényelték oket, hogy a komolyabb meccseken így is pályára léphessenek; a rezsim pedig azért, mert érdekelt volt abban, hogy futballmeccsek márpedig legyenek, arról nem is beszélve, hogy berakhatták embereiket a klubokba, amelyeket így könnyebben a markukban tarthattak.

A tavaszi idény befejezése után jött a következo nagy lépés: eltörölték a profi futballt. Az intézkedést kedvezoen fogadták, mivel egyébként is általános volt az a nézet, hogy Bécsben a profi futballt nem tudják finanszírozni, s az is bebizonyosodott, hogy a nemzetiszocialisták komolyan gondolták a teljes foglalkoztatás megteremtésével kapcsolatos ígéretüket, és még azokat is bevonták a munkába, akiknek volt jövedelmük. 1938 nyarától kezdve több újság is cikkezett az új munkahelyükön dolgozó egykori profi játékosokról. Ezek a riportok bemutatták Matthias Šindelart a kávéházában („Šindi minden vendégére odafigyel”), Willy Hahnemannt a hadirokkantak hivatalában („figyelmes és pontos – a tizenhatoson belül is és az írógépnél is”), Stefan Skoumalt mubútorasztalosként („Nem csoda, hogy passzai is olyan jól illeszkednek a résekbe, mint egy jól kivágott intarzialapka”), Pepi Stroh-t pedig egy benzinkútnál („benzint árul, és autogramot osztogat”; Reichssportblatt, 1938. IX. 23.). A professzionalizmus iránti pozitív attitud azonban nagyot változott 1940-ben, amikor sok szurkoló kénytelen volt konstatálni a bécsi futball színvonalának csökkenését, miközben tudni lehetett, hogy a játékosok illegálisan továbbra is megkapják a fix fizetésüket és a prémiumokat.

A változás másik iránya azzal járt, hogy egy úgynevezett „Gauligába”, vagyis kerületi elso ligába szervezték más városok klubcsapatait is. A bécsiek hegemóniáját kívánták ezzel megtörni, de a próbálkozás visszafelé sült el: az elkövetkezo években a grazi, a linzi, a steyri és a Wiener Neustadt-i csapatok a tabella legalján díszelegtek, és kétszámjegyu vereségeket szenvedtek, ami nevetségessé tette oket a bécsi szurkolók elott.

Ezek az intézkedések nem váltottak ki különösebb visszhangot a futball iránt érdeklodo nagyközönségbol, minthogy nem sokat változtattak a bécsi futball lényegén. Ami a futball mindennapjait illeti, sokkal föltunobbek voltak az egyéb változások: az angol hangzású klubneveket „németesíteni” kellett, a katonaságnál szolgáló játékosoknak viselniük kellett rangjelzéseiket vagy alakulatuk jelvényét, a sportpályákat horogkeresztes zászlókkal kellett feldíszíteni, s a játékosoknak és a hivatalos személyiségeknek a mérkozés elott és után nem volt szabad megfeledkezniük a „német sportüdvözlésrol” (Fußball-Sonntag, 1938. III. 20.). A futballpályákon is megjelent tehát a nemzetiszocialista rend, amelyet azonban általában „poroszos rendnek” tekintettek.

Ez volt a bécsi futball náci korszakbeli mindennapjainak egyik meghatározó eleme. Mint minden más téren, a náci rezsimmel való nyílt szembeszegülés itt is csak néhány elszigetelt esetre korlátozódott. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem volt szembeszegülés. Az ellenállás világosan érzékelheto volt a „Wien-Film” produkcióiban (Frankfurter 1985; Hartl 1978) és azok nézotéri fogadtatásában, a divatban (Sultano 1995), a színházban, a kabaréban (Klusacek 1978), a karneváli rendezvényekben (Mateus 1991), a bécsi keringoben vagy az ifjúsági szving-kultuszban (Gerbel 1993), vagy akár az élelmiszer-ellátással és a beszerezheto élelmiszerek minoségével kapcsolatos folytonos panaszkodásban (Kerschbaumer 1988a): nem annyira a rezsimmel szembeni ellenállás volt ez, mint inkább a poroszokkal szembeni ellenérzés, amely gyakran leplezetlenül is megnyilvánult, és makacs, bár elég csendes rebelliót jelentett az osztrákok által megvetoen „Piefke” néven emlegetett „németek” ellen. Ez az ellenállás gyakran társadalmi tiltakozásként és polgári engedetlenségként jelentkezett (Oberlander 1986: 115), nem egyszer vehemens módon megnyilvánulva a futballban.

Az Anschluss után Ausztria gyorsan elkezdett „poroszosodni”, és mindenütt érezni lehetett a jellegzetes bécsi könnyedség visszaszorulását a német alapossággal szemben, ahogy SA orjáratok tuntek föl az utcákon, és berlini „Schupók” (a biztonsági rendorség tagjai) felügyelték a „népszavazást” Ausztria Németországhoz csatolásáról. A „német rend” bizonyos arroganciával lépett fel, és németellenes averzió fogadta. 1938 márciusának közepétol a bécsi náci rezsim leginkább az elore megtervezett népszavazás elokészítésén buzgólkodott. A propaganda szolgálatába állították ezért az április 3-ára kituzött meccset is. A stadiont horogkeresztes zászlókkal lobogózták föl, és minden mozdítható pártvezeto ott ült a díszpáholyban. Bizonyos információk arra utalnak, hogy a mérkozést döntetlen végeredményunek szánták, de a Matthias Šindelar követelésére piros-fehér-piros mezben pályára lépo „Ostmark”-válogatott 2:0-ra gyozött. A második gól után Šindelar „odafutott a náci nagykutyák páholya elé, és örömtáncot lejtett” (Maderthaner 1991: 213). A Kronen Zeitung napilap (1939. IV. 4.: 9. oldal) beszámolója szerint Karl Sesta szintén „örömmámorban úszott, akárcsak az összes nézo”. Šindelar és Sesta a bécsi szurkolók kedvence volt, s becenevük, a „der Papierene” (papírvékony) és a „der Blade” (dagi) jól érzékeltetik, hogy ezek a figurák nem igazán feleltek meg az árja férfi náci ideáljának.

Mindenesetre a stadion közönsége meg volt gyozodve arról, hogy a németeknek megmutatták, hol a helyük. A szépen eltervezett „sportos népszavazás” látványosan befuccsolt, ugyanakkor, furcsa mód, eredményes is volt, egyszeruen azért, mert a meccs mégiscsak nagy propagandarendezvénnyé sikeredett – elso látványos bizonyítékaként annak is, hogy milyen szorosan egymásba fonódott a manipuláció és az ellenállás. Az ezen a mérkozésen tanúsított viselkedése, valamint a német válogatottba szóló meghívás visszautasítása miatt Matthias Šindelar igazi sztárrá vált, nemcsak a futballban, hanem a poroszokkal szembeni ellenállásban is. Néhányan úgy emlékeznek, hogy Šindelar udvariasan visszautasította a válogatottságot, csupán annyit mondva az edzonek, hogy o már túl öreg, mások viszont kitartanak amellett, hogy a felkérés visszautasítását az edzo szidalmazásával is nyomatékosította, és pártfogói alig tudták megmenteni attól, hogy ezért koncentrációs táborba kerüljön. Ugyanakkor a nemzetiszocialisták is ki tudták használni a játékos népszeruségét: a népszavazás napján a Völkischer Beobachter (bécsi kiadás: 17. oldal) Šindelar fényképével jelent meg, s a fénykép alatt ez állt Šindelar kézírásával: „Mi, futballisták, szívbol üdvözöljük a Führert, s szavazatunk »igen« lesz!”

A poroszellenes érzelmek legalább 1943-ig kísérték a bécsi futballt. Az „annektálási meccs” után nem sokkal ezek az érzelmek ismét fellángoltak. Hamarosan kezdodött a világbajnokság, amely két kérdést vetett föl: melyik válogatottban játsszanak az ostmarki futballisták, és mi legyen a játékstílussal? Minden szakérto egyetértett abban, hogy nem lehet egyesíteni az erore alapozott német stílust és az ettol teljesen eltéro osztrák játékfelfogást. A német edzo mégis megpróbálkozott vele, de belebukott: a csapat az elso mérkozés után kiesett. Ezzel kezdodtek a bécsi és a német futball közötti, évekig húzódó verbális és fizikai konfliktusok, amelyek mindig a játékstílus kérdése körül kulminálódtak.

Ennek magyarázata pedig abban keresendo, hogy itt egy olyan, látszólag nem politikai kérdésrol volt szó, amelyrol büntetlenül lehetett vitatkozni, miközben minden más nemzeti vitatémát betiltottak; a futballról szabadon cikkezett még a náci osztrák sajtó is, amely egyébként minden másban a fasiszta irányvonalhoz igazodott. A futballról szóló beszámolók viszont azt bizonyították, hogy léteznek bizonyos „szabad területek”. Észreveheto különbségek mutatkoztak e tekintetben még a Völkischer Beobachter egyes regionális kiadásai között is. A bécsi kiadás nem a levegobe beszélt, amikor azt írta, hogy a lap „a bécsi futball szolgálatában áll, támogatás nélkül és minden kétséget kizáróan” (1940. XI. 19.: 10. oldal). A sportsajtóban tehát nyílt támadások jelentek meg a Birodalom ellen, ami persze nem kerülte el az SS belbiztonsági szerveinek figyelmét: egyik, 1940 áprilisában írott jelentésükben határozottan leszögezik, hogy a bécsi sajtó magatartása gyakran ellentétes a nemzetiszocialista törekvésekkel, s hogy „egyes események kapcsán a sajtó abszolút nem kívánatos álláspontra helyezkedett” (AdR, Reichsstatthalterei Wien, Bestand Schirach: 388). De még az ilyen jelentések sem tudták megváltoztatni a bécsi futballsajtó hangját. Így aztán az emberek legalább a sportoldalakon olvashattak a sorok között, minden gleichschaltolási kényszerintézkedés ellenére.

Ennek a sajtónak a „német stílus kontra bécsi stílus” vita volt a fo témája, vagyis az, hogy melyik játékstílus jobb: a német játékosok eros, atletikus, de fantáziaszegény játékfelfogása, vagy pedig a kreativitásra építo bécsi játékfelfogás. A német határozottságot a vak engedelmességgel társították, a komplikáltabb bécsi stílust pedig a becsapós trükkökkel, amely bonyolult vagy meglepo mozdulatok révén képes gólt elérni. Újra meg újra leírták, hogy a két eltéro játékstílus két, teljesen eltéro mentalitás eredménye. A „wiener Schmäh”, vagyis az a tipikus bécsi lazaság, hogy a dolgokat nem szabad túl komolyan venni, de mindig humorral kell szemlélni, keményen szembeállíttatott a német nyers erovel (John 1992: 80). „A német mars nem illik a bécsi keringohöz, bármilyen lendületes vagy rámenos legyen is” – szögezte le egy almanach még 1980-ban is. És ez a felfogás még elevenebben élt a náci idokben.

A játékstílust illetoen a bécsi lapok többé-kevésbé közvetlenül rámutattak, hogy az ostmarki futballt minden sikere ellenére háttérbe szorítják a birodalmi futballal szemben. A bécsi csapatok foleg az Anschlusst követo másfél évben voltak roppant sikeresek a német csapatok ellenében. Az osztrák válogatott is és a klubcsapatok is szinte tönkreverték a német csapatokat. A Rapid például 11:1-re verte meg a német bajnokcsapat Hannover 96-ot. A bécsi szurkolók különösen a németek elleni meccseknél tódultak a stadionokba, és minden gyozelem után euforikus hangulatban ünnepelték a hazaiakat. Ostmarkban szinte megszuntek a nemzetközi mérkozések, a hazai találkozókon pedig a bécsiek majdnem verhetetlennek tartották magukat. Nyilvánvalóan már csak a futball volt az a terület, amelyen Bécs még meg tudta orizni régi, világvárosi fényét. Egyébként „a régi Birodalom minden dolgát jobbnak, szebbnek és modernebbnek tartották” (Hareiter 1985: 42). A futball így tehát komoly helyet foglalt el a médiában és a (férfiak közötti) mindennapi beszélgetésekben. Szinte egész Bécs a sikeres futballal azonosította és határozta meg önmagát, különösen azért, mert ez volt az egyetlen mérheto siker, szemben például az egyébként szintén sikeres bécsi filmekkel.

1938 júniusában ez az eufória egy csapásra szertefoszlott, amikor a német bajnokság döntojében az Admira megsemmisíto, 0:9-es vereséget szenvedett osellenségétol, a Schalke 04-tol. Százezrek hallgatták a rádióközvetítést a berlini olimpiai stadionból, és bár nemigen volt rá bizonyíték, mégis általánosan elterjedt az a vélekedés, hogy a mérkozés nem a futballpályán dolt el, hanem szándékosan hozták hátrányos helyzetbe Bécset, ahogy azt a bécsiek a mindennapi életükben is érezhették. E mérkozés következményeként aztán eszkalálódott a konfrontáció a bécsi és a régi birodalmi futball között. Minden meccset döntonek kiáltottak ki abból a szempontból, hogy kié lesz a vezeto szerep a német futballban, minden találkozóval kapcsolatban felröppent a politikai befolyásolás vádja és gyanúsítgatása, és gyakorivá vált a fizikai konfrontáció is.

1939 szeptemberében kitört a háború, ami ismét súlyos, az 1917-es és 1918-as téli éhínséghez hasonlítható nehézségeket hozott a lakosság élelmiszer-ellátásában (Kershaw 1981: 278). A háború kezdetével a futballnak újabb funkciója lett: kompenzálnia kellett az emberek minden nélkülözését, és elterelte a figyelmet a kétségbeejto hazai állapotokról. Nem sokkal a háború kitörése után az SS biztonsági szolgálata azt jelentette, hogy a munkásosztályt nem érdekli többé a külpolitika és a katonai helyzet, már csak a mindennapi élet személyes ügyei foglalkoztatják (A. d. R. Reichstatthalterei Wien, bestand B. v. Schirach, O. 388).

Valószínuleg ez idézte elo a futball újabb felvirágzását. Hiába vittek el rengeteg embert katonának, a bécsi stadionokban ismét megugrott a nézoszám, pedig a „háborús bajnokság” mérkozésein minden klubból hiányzott jó néhány neves játékos. A korabeli beszámolók szerint ugyanakkor a szurkolók radikalizálódtak is, és már nemcsak a németek elleni, hanem a helyi meccseken is elofordultak kisebb-nagyobb összetuzések és verekedések.

1940 szeptemberében verekedéseket és nyílt poroszellenes megnyilvánulásokat jelentettek az Austria–Schalke mérkozésrol, egy hónappal késobb pedig az SS ezt írta a Rapid–Fürth találkozóról: „Az ostmarki és régi birodalmi csapatok közötti minden sporteseményen, sot a régi Birodalomból jött minden játékvezeto kapcsán konfrontációk és nemkívánatos jelenetek fordulnak elo” (A. d. R. Reichstatthalterei Wien, Bestand B. v. Schirach, O. 388).

1940 novemberében rendezték Bécsben a Admira–Schalke visszavágót. A mérkozést egyfajta kibékítési gesztusnak szánták, a bécsi szurkolók viszont az elso perctol kezdve komoly konfrontációnak tekintették, foként amikor rádöbbentek, hogy Gerhard Schulzot, a berlini 0:9-es meccs bíróját jelölték ki ennek a találkozónak a levezetésére is. S miután ez a bíró a második félidoben nem adott meg egy Admira által szerzett gólt, a szurkolók éktelen haragra gerjedtek. A meccs 1:1-re végzodött. „Az eredmény: a rendorséget kellett kihívni a lázongó tömeg ellen, az üléseket megrongálták, az ablakokat betörték, rendoröket vertek meg, és a stadion elott Baldur von Schirach kerületvezeto kocsijának a kerekeit felhasogatták, és betörték az autó ablakait. A sportdemonstráció politikaivá vált.” Még ötven évvel az esemény után is kiérezheto a büszkeség sok bécsi tudósító visszaemlékezésébol, a büszkeség, hogy most megmutatták a németeknek. Ezenkívül a poroszellenes zavargásokat a rezsimmel szembeni ellenállásként értelmezték. Kijelenthetjük, hogy ezek részben tényleg az ellenállás megnyilvánulásai voltak, mivel a „porosz”, a „német” és a „Piefke” jelzok a „náci” szó szinonimáiként is funkcionáltak (Oberlander 1986: 1).

Mondanunk sem kell, hogy ezt a viselkedést keményen bírálta a sajtó, de egyetlen szóval sem említette az „Ostmark–német” averziót. A szurkolók viszont egyetértettek abban, hogy az egész „a Piefkék elleni tüntetés volt”, ahogy azt Johann Schliesser, az egyik szemtanú megfogalmazta. Karl Stuiber, az események közvetlen résztvevoje kijelentette, hogy az o barátai elore elhatározták a következoket: „Ha nem nyerjük meg a visszavágót, összetörünk mindent, és szétverjük a Piefkék pofáját... Aztán véget ért a meccs – döntetlennel –, és berohantunk a pályára, és adtunk a schalkésoknak, aztán mielott elhajtottak volna, megdobáltuk a buszaikat, majd beszaladtunk a Práterba, és eltuntünk elolük.” Karl Kowanz, az Admira akkori fiatal játékosa a zavargásokban még valami jót is látott: „...ennek következtében késobb nem mertek annyira hozzánk nyúlni, amikor idejöttek.”

Ez után a mérkozés után állandósultak a németellenes indulatok a futballpályákon. A helyzetet csak súlyosbította, hogy most már a bécsi csapatok is megkapták a magukét a régi Birodalomban: szurkolóikat megverték, játékosaikról pedig nem sok szépet írtak a lapok (Oberlander 1986: 37). Így aztán értheto, hogy még ma is a bécsi futball egyik legnagyobb diadalának tartják a Rapid berlini gyozelmét a Schalke 04 ellen az 1941-es német bajnokságban. A Rapid gyozelme nemcsak bosszú volt az Admira három évvel azelotti vereségéért, hanem Bécs „feltámadását” is jelentette. A Berlinbol hazatéro csapatot szurkolók tízezrei fogadták a Westbahnhofon, s kifütyülték a hivatalos szószólókat, köztük Bécs néhány híres-hírhedt náci személyiségét is. A Schalke vereségét azonban hamarosan megbosszulta a rezsim: a gyoztes Rapid-csapat szinte minden játékosát pár hónapon belül kivezényelték a frontra.

Annak dacára, hogy a bécsi futballban az ellenállás jelei a legszembetunobbek, nem szabad lebecsülnünk azt a technikát sem, amellyel a rezsim a saját céljai szolgálatába tudta állítani ezt a sportágat. Eltekintve attól, hogy a szembeszegülo magatartást részben a hiányos bürokratikus kontroll (Schäfer 1981: 133) és a hatáskörök tisztázatlansága tette lehetové, maga a rezsim igenis érdekelt volt a bécsi futballélet nagyjából változatlan fennmaradásában. Az összes politikai és társadalmi változás ellenére a „minden rendben van” érzését kelti ugyanis, ha változatlanul maradnak azok a dolgok, amelyekhez az emberek hozzászoktak, s a futball a szabadságnak is meghagyott némi, veszélytelen teret. A helyzet fenntartása egyrészt az immár provinciális várossá süllyedt Bécs öntudatának valamelyes megorzését, másrészt pedig az ellenállás mederbe terelését segítette.

Példa értéku ebbol a szempontból a náci idokben legsikeresebb bécsi klub, a Vienna története. A Vienna vezetosége megértette, miképpen lehet megegyezni a rezsimmel, s így sikerült számos játékost is szereznie a régi Birodalomból. A klubot ezenkívül támogatta még Kurt Reinisch, a bécsi polgári és katonai kórházak legfobb vezetoje is. Elérte, hogy néhány Vienna-játékost a mentos alakulatokhoz sorozzanak be, s így ezek a futballisták Bécsben maradhattak. Gondoskodott arról is, hogy egyik-másik kiemelkedo játékos, ha bekerült valamelyik bécsi katonai kórházba, különösen hosszú ideig tartó gyógykezelésre szoruljon, vagy ismét találjanak nála valamilyen sérülést, amely azonban nem volt akadálya a pályára lépésnek. Nyilvánvaló, hogy Reinisch megmentett egy sor fiatalt a fronttól, s így talán az életüket is megmentette, ám az is nyilvánvaló, hogy ilyen ügyeskedéseket csak a hatóságok szemhunyása mellett lehetett folytatni. A rezsim azért turte el a dolgot, mert nagyon is érdekében állt, hogy fennmaradjon a bécsi futball. A „fennmaradás” önmagában véve is kulcskérdéssé vált körülbelül 1942-tol kezdve a bécsi futball esetében, mert az egyre nehezebbé váló körülmények közepette a puszta túlélés lett a legfontosabb feladat. A besorozások miatt megfogyatkozott a bécsi szurkolók serege is, helyi szinteken pedig egyre ritkábban rendeztek mérkozéseket. Így aztán észrevehetoen elszegényedett a futballélet. A futball fo funkciója immár az volt, hogy egy kis kikapcsolódási lehetoséget kínáljon, legalább hetente pár órányit, de a sportág jelentosége már nem volt a régi, minthogy erosen csökkent a nézoszám, és csökkent a sport iránti általános érdeklodés is. Ennek következtében egyre kevésbé voltak már fontosak a gyozelmek és a vereségek. Ugyanakkor mind a rezsim, mind pedig a nézok érdekeltek voltak a bajnokság folytatódásában. És az folytatódott is, egészen 1945 márciusáig, bár ekkortájt már nézoknek és játékosoknak egyaránt órákat kellett bumlizniuk az ilyen célra nehezen „szervezheto” teherautókon, vagy éppen át kellett gyalogolniuk a város egyik végébol a másikba, hogy aztán bombariadó miatt mégse legyen a meccsbol semmi.

Szinte semmit sem változott azonban az ellenállás és a manipuláció összefonódása, minthogy mindkét oldal továbbra is érdekelt volt a rendszeres futballélet fennmaradásában: a (férfi) népesség nem akart lemondani errol a mozin kívüli egyetlen szórakozásról, és a rezsim sem akarta, hogy eltunjék ez a szórakoztatási lehetoség. Ezenkívül a sport aktív és passzív formái egyaránt hozzájárultak a lakosság testi-lelki hadrafoghatóságának javításához. A színházakat, a tánctermeket és az egyéb szórakozóhelyeket már rég bezárták, de a sporttal kapcsolatban ez volt a hivatalosnak is tekintheto álláspont: „Minden jelentos katonai vezeto egyetért a testedzés szükségességében. Hasonlóképpen nyilvánvaló a sportnak és a testedzésnek az emberek egészségi állapotára, munkaképességére és általános hangulatára gyakorolt kedvezo hatása” (Neues Tagblatt, 1944. VIII. 17.: 6. oldal).

A csapatok magját a fiatalok, a hadiüzemek munkásai és a Bécs környékén szolgáló katonák alkották, a nézok nagy részét pedig a szabadságos vagy, egyre gyakrabban, a sebesült katonák. De a manipuláció és az ellenállás összefonódása még itt is megfigyelheto volt. Franz Konecny például, aki súlyos lábsérüléssel 1943-ban került kórházba, hónapokig színlelhette, hogy még mindig nem gyógyult meg, miközben minden vasárnap pályára lépett az Admirában, és az elso osztályos bajnokság gólkirálya is lett. Ezt a stiklit azért lehetett megcsinálni, mert volt egy ugyanilyen nevu másik ember, akinek azonban semmi köze nem volt a futballhoz. Amikor aztán mégiscsak fény derült a turpisságra, az illetékes doktort az Admira összes meccsére szóló tizenöt tiszteletjeggyel meg lehetett vesztegetni. Konecny pedig a háború végéig játszhatott az elso osztályban.

Több példa is utal arra, hogy ebben a mufajban nem ez volt az egyetlen eset. Sok játékosnak volt két vagy több névre kiállított személyazonossági igazolványa. A meccsek elott a játékosok nevét vagy érthetetlenül, vagy egyáltalán nem közölték. Akadtak olyan játékosok is, akik önmagukat sebesítették meg, csak hogy Bécsben maradhassanak. Akárhogyan nézzük is, nehéz elképzelni, hogy mindezek az ügyeskedések észrevétlenek maradtak: hiszen miközben a háború utolsó hónapjaiban már a gyerekeket is harcba küldték, még mindig több száz fiatalember kergette a labdát minden hétvégén a néhány, még megmaradt futballpályán (Pramhas és Slapansky 1993: 77). Mindezt nem lehetett volna megcsinálni, ha nem turte volna el a rezsim vagy legalábbis annak néhány exponense.

A futball látszólagos „politikamentessége” teremtette meg az elofeltételét annak, hogy ez a sportág egyrészt a potenciális és a tényleges szembenállás, másrészt pedig a manipuláció eszköze lehessen. A náci kor példája azt mutatja, hogy a futball bizonyos értelemben tényleg politikamentes volt, hiszen az ellenállás és a manipuláció kísérletei kiegyensúlyozták egymást. Mindkét oldal érdekelt volt a hagyomány fenntartásában, mert azt úgy adhatták el, hogy lám, ok sikeresen megorizték, legalábbis egy vonatkozásban, az élet normális és megszokott menetét. Az aktív játékosok is nagyon elégedettek voltak ezzel a helyzettel, hiszen a futball menedéket nyújtott nekik az élet egyébként minden szférájába benyomuló politikával szemben. „A politika sohasem játszott semmiféle szerepet a futballban... Soha senki nem beszélt a pártról vagy bármi hasonlóról” – mondta Otto Fedrek. A késobb a Rapidban játszó Alfred Körner úgy véli, hogy a futballt mint sportágat nem lehet befolyásolni, mert „A pályán úgyis kiderült az igazság”. Csakhogy ezt az igazságot a félelem kormányozta. Robert Dienst így emlékezik: „Az emberek hallgattak, senki sem mert megszólalni vagy bármit is csinálni, senki. Foként a klubban nem. Az edzonk mindig azt mondta: »Fiúk, ez nem rátok tartozik. Mi itten focizunk, és semmi más nem érdekel minket«.”

De épp ez volt az a labilis igazság, amelyet így is meg úgy is lehetett értelmezni. A „politikamentes” futball eleinte a rendszer agitációs eszköze volt, késobb a normalitás látszatának fenntartására használták, a nézok számára pedig olyan szabad teret kínált, ahol kifejezhették érzelmeiket, folytathatták a hagyományokat, és bizonyos keretek között büntetlenül lázadozhattak az elnyomók ellen. A mindennapi rendori jegyzokönyvekben százával találunk feljelentéseket a rendszer bírálatának vádjával; ezek a bírálatok általában olyan nyilvános helyeken hangzottak el, amelyeket a rezsim nem volt képes totálisan ellenorizni, s így a kijelentésekben mindig lehetett valami illegális (Gerbel 1993: 140): kávéházakban, tömegközlekedési eszközökön vagy a nyílt utcán. Egyetlen feljelentést sem találunk viszont a futballpályákról. A futball ugyanis mind a játékosok, mind pedig a szurkolók számára az a „csöppnyi boldogság” volt, amely elfeledtette velük az egész héten elszenvedett nélkülözéseket és jogtalanságokat. Végül is a rezsim által mindenkinek beígért „csöppnyi boldogságból” ez az egyetlen egy dolog maradt meg: az utazásból, a Volkswagenbol, a saját otthonból, a modern fogyasztási cikkekbol és háztartási felszerelésekbol semmi nem lett. A futball apró örömeit viszont minden héten élvezhette a nép. „Az ember mindig készült rá, már egy héttel elobb készen állt a következo meccsre. Ezért a sportért éltünk. Foként azokban az években, amikor még fiatal voltam, úgy éreztem, hogy ez egy feladat az életemben, s hogy a futball betölti az életemet” (Otto Fedrek). Így tehát a bécsi futball fenntartása nem ellenállás volt, hanem inkább a hagyományok megorzésének kísérlete.

A bécsi futball ellenállását épp ezért nem lehet politikai terminológiával leírni. A megvédésére irányuló kísérletek a „valami másért” folytatott küzdelemnek tekinthetok. Végül is a politikamentes futball „csak” játék – bár igen nagy tömegeket vonzó játék – volt, amely annak a jelszónak a jegyében muködött, hogy „a komédiának mennie kell”. És a nemzetiszocializmus a bécsi futballnak épp ezt a népszórakoztatás-jellegét veszélyeztette, miközben mások annak megorzésére törekedtek. Csakhogy az effajta „show” különbözik a sporttól; a show, a fesztivál, a „komédia” olyan produkció, amelynek célja a közönség szórakoztatása. A sportfesztivál nem azonos a sporttal, mivel nem a sport szabályai szerint muködik, és nem is a fair play vagy a „Gyozzön a jobbik!” jelszó a lényege. De az ilyen rendezvények tényleg nem politikai jelleguek, s ezért itt helyes a „politikamentes futball” kifejezés. Csakhogy nem a futballisták és a szurkolók politikamentesek, hanem sokkal inkább az emberek politikamentesek, amikor futballistaként vagy szurkolóként „muködnek”.

A show azt jelenti, hogy valamit színre kell vinni, az aztán elszomorít vagy fölvidít, ezenközben mindenképpen elszórakoztat (Dyer 1992: 3), s végül elvezet a heppiendhez. A bécsi futballkultúra e tömegszórakoztatás specifikusan bécsi válfaja volt, amely pontosan megfelelt a bécsi (férfi) népesség mentalitásának és elvárásainak. És ez éppen az a szórakozás és az a „komédia” volt, amely nélkül a bécsiek sehogy sem tudtak meglenni.
 

Kállai Tibor fordítása
 
 
 
 

Hivatkozott irodalom
 

Almanach (1980): Fußball in Österreich. Der große farbige Fußball-Almanach. Fußball in Österreich seit Anbeginn bis in die Gegenwart. Wien: Tex-Verlag.

Ardelt, Rudolf (1993): Einleitung. In Nationalsozialismus und Krieg. Ein Lesebuch zur Geschichte Salzburgs. R. Floimair szerk., 15–20. Salzburg: Pustet.

Benz, Wolfgang (1987): Die Abwehr der Vergangenheit. Ein Problem nur für Historiker und Moralisten? In Ist der Nationalsozialismus Geschichte? Zu Historisierung und Historikerstreit. D. Diner szerk., 17–33. Frankfurt/M.: Fischer.

Bernett, Hajo (1973): Untersuchungen zur Zeitgeschichte des Sports. Schorndorf: Hofmann.

Botz, Gerhard (1988): Nationalsozialismus in Wien. Machtübernahme und Herrschaftssicherung 1938–1939. 3. kiadás. Wien, München.

Bromberger, Christian, Alain Hayot és Jean-Marc Mariottini (1995): Le match de football. Ethnologie d’une passion partisane r Marseille, Naples et Turin. Paris: Ed. de la Maison des Sciences de l’homme.

Bunzl, John (szerk.) (1987): Hoppauf Hakoah. Jüdischer Sport in Österreich. Von den Anfängen bis zur Gegenwart. Wien: Junius.

Dyer, Richard (1992): Only Entertainment. London és New York: Routledge.

Fest, Joachim (1969): Das Gesicht des Dritten Reiches. Profile einer totalitären Herrschaft. Frankfurt/M., Berlin: Ullstein.

Frankfurter, Bernhard (1985): Rund um die „Wien-Film”-Production. Staatsinteressen als Impulsgeber des Massenmediums eines Jahrzehnts. In Wien 1945. davor/danach. L. Wächter-Böhm szerk., 185–195. Wien: Brandstätter.

Gerbel, Christian (1993): Lebenswelten von Wiener Arbeiterjugendlichen unter der NS-Herrschaft: Administrative Karrieren und „Schlurf”-Gangs. (Disszertáció.) Wien.

Hareiter, Angela (1985): „...man sollte fleischfarben sein”. Die Alltagskulisse bleibt, die Requisiten ändern sich. In Wien 1945. davor/danach. L. Wächter-Böhm szerk., 35–49. Wien: Brandstätter.

Hartl, Karl (1978): Die Situation im Wiener Film. In Wien 1938, 273–276. Wien: Verein für Geschichte der Stadt Wien.

Horak, Roman és Wolfgang Maderthaner (1992): Vom Fußballspielen in Wien. Überlegungen zu einem popularkulturellen Phänomen der Zwischenkriegszeit. In Philosophie. Psychoanalyse. Emigration. Festschrift für Kurt Rudolf Fischer. P. Muhr, P. Feyerabend és C. Wegeler szerk., 99–104. Wien: WUV.

John, Michael (1992): Bürgersport, Massenattraktion und Medienereignis. Zur Kultur- und Sozialgeschichte des Fußballspiels in Österreich. In Beiträge zur historischen Sozialkunde, 22(3): 76–86.

John, Michael (1995): Sports in Austrian Society 1890s–1930s: The Example of Viennese Football. In Urban Space and Identity in the European City. S. Zimmermann szerk., 133–150. Budapest: Central European University.

Kerschbaumer, Gert (1988a): Faszination Drittes Reich. Kunst und Alltag der Kulturmetropole Salzburg. Salzburg: Otto Müller.

Kerschbaumer, Gert (1988b): Der deutsche Frühling ist angebrochen... Glücksversprechen, Kriegsalltag und Modernität des Dritten Reiches – am Beispiel Salzburg. In NS-Herrschaft in Österreich 1938–1945. E. Tálos, E. Hanisch és W. Neugebauer szerk., 381–395. Wien: Verlag für Gesellschaftskritik.

Kershaw, Ian (1981): Alltägliches und Außeralltägliches. Ihre Bedeutung für die Volksmeinung 1933–1939. In Die Reihen fast geschlossen. Beiträge zur Geschichte des Alltags unterm Nationalsozialismus. D. Peukert és J. Reulecke szerk., 273–292. Wuppertal: Hammer.

Kienbacher, Dieter (1990): Die Leibeserziehung im Nationalsozialismus, unter besonderer Berücksichtigung der Person Erwin Mehl’s. Wien.

Klusacek, Christine (1978): Die Gleichschaltung der Wiener Bühnen. In Wien 1938, 248–257. Wien: Verein für Geschichte der Stadt Wien.

Lafranchi, Pierre (1991): Fußball in Europa 1920–1938. Die Entwicklung eines internationalen Netzwerkes. In Die Kanten des runden Leders. Beiträge zur europäischen Fußballkultur. R. Horak és W. Reiter szerk., 163–172. Wien: Promedia.

Maderthaner, Wolfgang (1991): Der „papierene” Tänzer. Matthias Šindelar, ein Wiener Fußballmythos. In Die Kanten des runden Leders. Beiträge zur europäischen Fußballkultur. R. Horak és W. Reiter szerk., 203–216. Wien: Promedia.

Marschik, Matthias (1993): Topographie der freien Zeit. In SWS-Rundschau, 33 (3): 353–363.

Marschik, Matthias (1994): „Wir spielen nicht zum Vergnügen”. Arbeiterfußball in der Ersten Republik. Wien: Verlag für Gesellschaftskritik.

Marschik, Matthias (1995): They lived like Heroes. Arbeitsemigration im österreichischen Fußball der dreißiger Jahre. In Spectrum der Sportwissenschaften, 7(2): 14–29.

Marschik, Matthias (1996a): „Entscheidende Empfindungen”. Der „unpolitische” Sport zwischen Konformität und Resistenz am Beispiel des Wiener Fußballs 1938–1945. In Aspekte der Sportwissenschaft. E. Müller és E. Schwameder szerk., 9–22. Salzburg: ÖSG.

Marschik, Matthias (1996b): „Am Spielfeld ist die Wahrheit gewesen”. Die Wiener Fußballkultur in der Zeit des Nationalsozialismus. Zwischen Vereinnahmung und Widerstand. In Österr. Zschr. für Volkskunde, L/99, (2): 181–203.

Marschik, Matthias (1997): Vom Herrenspiel zum Männersport. Die ersten Jahre des Wiener Fußballs. Wien: Turia & Kant.

Marschik, Matthias és Johanna Dorer (1993): Kino – Der Weg zum Massenmedium. Die Etablierung des Kinos am Beispiel der Stadt Wien. In Medium, 23(4): 73–75.

Mateus, Ruth (1991): Fasching in Wien. Wien.

Mosse, George L. (1993): Der nationalsozialistische Alltag. 3. kiadás., Frankfurt/M.: Athenäum/Hain.

Müllner, Rudolf (1991): „Unser Körper gehört nicht uns selbst, sondern unserem Volk”. Zur Geschichte des Schul- und Hochschulsports im nationalsozialistischen Österreich. (Disszertáció.) Wien.

Niethammer, Lutz (szerk.) (1983): „Die Jahre weiß man nicht, wo man die heute hinsetzen soll”. Faschismuserfahrungen im Ruhrgebiet. Berlin, Bonn.

Oberlander, Margit (1986): Die „Verpreußung” Österreichs nach dem „Anschluß”. Konflikte zwischen Altreichsdeutschen und Ostmärkern von 1938–1945. (Disszertáció.) Wien.

Peukert, Detlev és Jürgen Reulecke (szerk.) (1981): Die Reihen fast geschlossen. Beiträge zur Geschichte des Alltags unterm Nationalsozialismus. Wuppertal: Hammer.

Pieper, Werner (1992): Der Ball gehört uns allen. Lohrbach: Der grüne Zweig.

Pramhas, Hubert és Wolfgang Slapansky (1993): Rote Teufel leben länger. Die bewegte Geschichte des Favoritner Athletic Club. Wien: FavAC.

Reichel, Peter (1993): Der schöne Schein des Dritten Reiches. Faszination und Gewalt des Faschismus. Frankfurt/M.: Fischer.

Shäfer, Hans Dieter (1981): Das gespaltene Bewußtsein. Über deutsche Kultur und Lebenswirklichkeit 1933–1945. München, Wien: Hanser.

Schidrowitz, Leo (1951): Geschichte des Fussballsportes in Österreich. Kiadja az Österr. Fußball-Bund. Wien, Wells, Frankfurt/M: Traunau.

Schulze-Marmeling, Dietrich (1992): Der gezähmte Fußball. Zur Geschichte eines subversiven Sports. Göttingen: Die Werkstatt.

Schwind, Karl Heinz (1994): Geschichten aus einem Fußball-Jahrhundert. Wien: Ueberreuter.

Sultano, Gloria (1995): Wie geistiges Kokain... Mode unterm Hakenkreuz. Verlag f. Gesellschaftskritik.

Weiß, Otmar és Gilbert Norden (1994): Unterm Sindelar hätt’s das nicht gegeben. In Im Inneren des Balles. Eine Expedition durch die weite Wirtschaftwunderwelt des österreichischen Fußballs. J. Skocek és W. Weisgram szerk., 17–74. Wien, Stuttgart, Kiel.
 

Jegyzet

* A tanulmány alapjául szolgáló eloadás 1998. április 25-én hangzott el a BKE-n, a Futball és kultúra Ausztriában és Magyarországon címmel rendezett konferencián. Az írás magyar nyelven jelenik meg eloször.