Dennett és az evolúció
Kampis György



Daniel Dennett magyar megismertetése az egyik legizgalmasabb és legellentmondásosabb kortárs filozófust hozta Magyarországra Az intencionalitás filozófiája, a Darwin veszélyes ideája, illetve kisebb részben a nagyközönségnek szánt Micsoda elmék és más írások révén (Dennett 1996, 1998a, b). Dennett nem csupán szukebb szakmáján, a filozófián belül fejt ki kiemelkedo hatást, hanem ezen túlmenoen olyan egyetemes gondolkodó (jobb híján használom ezt a szerencsétlenül lejáratott megnevezést), aki a mesterségesintelligencia-kutatás, a robotika, a sci-fi, a pszichológia és a biológia különbözo területei mellett a mérnöki tudományokban, a számítástechnikában és a különbözo tudományok történetében is jártas, szabadon ugrál a tématerületek és a reflexió szintjei között, miközben az újabb kori divatnak megfeleloen a kasszasikert hozó könyvek írásáról sem feledkezik meg, vagyis filozófus, tudós, science writer és propagandagépezet egy személyben. Szukebben vett filozófusként pedig nemcsak nézeteinek tartalma miatt jelentos, hanem ezek kifejtésének módja miatt is: Dennett filozófiájának sarokkövei ugyanis ilyenek, mint a rendszerépítés, a naturalizmus, az evolúciós perspektíva alkalmazása, egyszóval csupa új vagy pontosabban megint új idea; olyasmik ezek, amik már napirenden voltak egyszer (vagy többször is), de a Dennett elotti évtizedekben nem nagyon voltak divatosak, vagy nem számítottak elegánsnak.

Ez az írás Dennett filozófiájának néhány, az evolúciós eszmével összefüggo vonásával foglalkozik, és e viszonylag szuk tematikán belül sem mindennel. Nem fogom említeni a dennetti felfogás számos aspektusát, így például a narratív tudatelméletet, és egyáltalán nem foglalkozom egyéb antikartéziánus vonásaival sem. Dennett filozófiájának megértéséhez és a tanulmány közelebbi céljainak megfeleloen az evolúciós gondolat szerepének és megjelenési módjának megvilágításához azt szánom kulcsmondatnak, hogy Dennett az amerikai filozófia legendás nagy öregjének, Willard v. O. Quine-nak a (mint látni fogjuk, nagyon is közeli) tanítványa, ezért eloször vissza fogunk menni az idoben.
 
 
Dennett, Quine és az analitikus filozófia

 
Filmünk az analitikus filozófia, vagyis az Amerikában az elmúlt évtizedekben egyeduralkodó filozófia Bécsi Kör utáni szakaszával kezdodik. Quine szerepe itt kettos: egyfelol a Bécsi Kör emigránsaival együtt részt vesz a második világháború után az analitikus gondolkodási stílus tengerentúli meghonosításában, másfelol azonban tevékenysége a foáramtól eltéro irányba mutat.

Az analitikus filozófiát az alábbi három követelmény együttesével szokás jellemezni: lépésenkénti érvelés, a logika használata és folytonosság a természettudományokkal. Az elso a tézisszeru kifejtések, a másik a homályosság és a rejtett inkozisztencia, a harmadik pedig a Geisteswissenschaften diszkontinuitást hirdeto kontinentális hagyományai ellen fogant, az egész pedig együtt, s ez anekdotikus elem, állítólag foleg Hegel ellen, akinek követoi a századforduló Cambridge-ében nagyon fölbosszantották Bertrand Russellt és George E. Moore-t. Kezdettol paradoxonok és furcsaságok között halad az irányzat, amely a Bécsi Kör, Reichenbach és mások nyomán roppant kiterjedésuvé válik, és kezdetben foleg a természettudományos stílus filozófiai általánosítását hozza. Az ellentmondások sorában elegendo itt Ludwig Wittgensteinre gondolni, akit Russell korai tanítványaként az egyik elozménynek, majd késobbi muveire utalva az egyik csúcspontnak tekintenek, holott o éppen hogy a végletekig tézisszeru és enigmatikus. Quine mármost egyrészt a par excellence analitikus filozófus, a kontinuitási tézist is Russell helyett az o nevével szokták manapság összekapcsolni; másrészt azonban ez a kép bonyolódik, ha figyelembe vesszük az analitikus filozófia történeti hátterének további elemeit. A mozgalom egyik eredete és egyben az egyik fo árama nyelvfilozófiai, márpedig a nyelvet és a természettudományt notóriusan két külön világnak szokták tekinteni, olyannyira, hogy ma, amikor a pszichológiától a szociológiáig már számos, korábban elképzelhetetlennek tartott helyre hatolt be a természettudomány, a két kultúra vagy a humán/reál szféra határa sokkal kevésbé az egyes tudásterületek, mint az alkalmazott módszerek függvényének tunik. Az utóbbiak egyik lehetséges határvonala pedig a nyelvi és az empirikus tartomány között húzódik, vagyis aközött, amit a jelentés világának és a tények világának szokás nevezni. Maga a modern filozófiában eléggé kiemelt szerepet játszó logika is inkább a nyelvfilozófiai látásmód felé húzza a mérleg nyelvét, ezért aztán nem meglepo, hogy az analitikus filozófia tényleges tartalmát tekintve inkább a (logikailag) lehetséges dolgok filozófiája, mint a természettudományoké (ahogy azt a kezdetek alapján esetleg várnánk); célja inkább szemantikai analízis, mint tudományos-filozófiai elemzés.

A jelenség mögött Wittgenstein és Quine vitája húzódik meg. Elobbi szerint a filozófia feladata nem a világ, hanem a nyelv értelmezése, nem új információk megadása, hanem újrarendezése annak, amit már tudunk. Ez a felfogás nem egyszeruen a nyelv, hanem – hivatkozással mindenfajta tudás köznapi nyelvbe ágyazottságára – egyenesen a hétköznapi nyelv elotérbe állítását jelenti, ezért, noha a russelli hagyomány folytatója, a tudománytól saját szándékai szerint is elfelé mozog. A paradox vonásokat erosíti, hogy ennek ellenére éppen ezen a nyelvi-elemzo módon született számos, a tudomány, például a kognitív pszichológia számára értékes belátás, mint Wittgensteinnek az emlékezettel vagy a tudattal kapcsolatos megjegyzései vagy akár Gilbert Ryle elmekutatók számára fontos figyelmeztetései. Azért volt lehetséges ez, és azért lehetséges részben még ma is, mert a laboratóriumi tudomány és a hozzá tapadó tudományfilozófia a korai Wittgensteint is tükrözo behaviorista-neopozitivista divatokat követve gyakran megfeledkezik a késobbi Wittgensteint magával ragadó nyelvhasználati kérdésekrol, és saját vállalkozását hajlamos olyan elvontan és élettelenül szemlélni, mintha az nem is valóságos emberek valóságos nyelvi cselekvéseinek háttere elott bontakoznék ki. Emblematikus elem ugyanakkor Wittgenstein saját megjegyzése arról, hogy a filozófia nem valódi problémákkal, hanem kibogozandó rejtvényekkel foglalkozik, vagyis nem kifelé, hanem befelé tekint.

Wittgenstein befolyása saját korában roppant nagy volt, hatása még ma is igen jelentos.
A természetes nyelv elemzésének autonómiája akkor törik meg eloször, amikor Quine Az empirizmus két dogmája címu nagy jelentoségu írásában (Quine 1953) megkérdojelezi a nyelvi és a tényvilág szembeállítását, ezzel az analitikus és a szintetikus ítéletek lényegi különbözoségét, és végül a tudomány és a filozófia közötti megkülönböztetés lehetoségét.

Az utóbbi évtizedekben Quine tekintélye olyan egyetemes, és olyan gyakran emlegetik a legnagyobb élo filozófusként, hogy elso pillantásra talán nem nyilvánvaló: az általa jegyzett fordulat a mai napig csak töredékesen ment végbe, a filozófia számos muveloje részérol a természettudományra való hivatkozás csupán betudott háttérként jelenik meg, már ha egyáltalán megjelenik, és ott is szervetlenül illeszkedik. Az elsosorban nyelvi orientáltságú hagyományok önállósága számos vonatkozásban csorbítatlan, így lehetséges egyáltalán például analitikus vallásfilozófia és morálfilozófia, vagy így lehetséges, mondjuk, analitikus elmefilozófia gyakran mindenfajta pszichológia és fiziológia nélkül, miközben, hogy a tudományra térjünk, egészen a nyolcvanas évekig nem is létezett analitikus biofilozófia, és hogy egy másfajta diszkrepanciát említsünk, nemigen van dialógus a szukebb „tudományos filozófiát” uzok (mondjuk, a Pittsburghi Iskola) és a többi analitikus filozófus között. Ebben az értelemben azt mondhatjuk tehát, hogy a quine-i tézis nem egyesít, hanem megoszt.

Dennett azok között van, akik Quine folytonossági felfogását a gyakorlatban képviselik. Valódi különlegessége azonban nem ez, hiszen ebben a tágabb körben sokan helyezkednek el, lábra kapott egy önálló naturalista filozófiai mozgalom (például Papineu, Millikan), ezen belül a különféle materialisták is népes csapattal rendelkeznek (kiváló áttekintését adja ennek Moser és Trout 1995a). Dennett kiemelkedik ezek közül abban, hogy a quine-i tézis lehetoségeit teljes sávszélességben, mindkét irányban hasznosítja, sot valósággal lubickol benne, és maradéktalanul igyekszik kihasználni annak elonyeit. Úttöro abban, hogy „igazi” filozófus létére a természettudományt nem elvégzendo feladatnak vagy kellemetlen kötelességnek tekinti, hogy aztán visszatérhessen ahhoz, amihez ért, hanem teljes szimmetriára törekszik filozófia és tudomány között (s ezzel persze kivívta mindkét fél csodálatát és fölháborodását). Hogy nem üres fordulat ez a szimmetriára történo utalás, mutatja, hogy Dennett a nemrég elhunyt, s ugyancsak eloképnek számító Nelson Goodmanhez hasonlóan pszichológusoknak és neurobiológusoknak és (Goodmantol eltéroen) még robotikusoknak, szoftverfejlesztoknek és másoknak is ad tanácsokat azzal kapcsolatban, hogy milyen filozófiai jelentoséggel is bíró kísérleteket végezzenek. Néhány dennetti téma: a tudatos észlelés idoablakai, a színes phi-kísérlet módosításai, az intencionális programozás, a mobil ágensek fejlesztése. Hogy mindezen eléggé csodálkozzunk, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az analitikus filozófia tudományosabb vonalait képviselok régebben elsosorban kiugrott vagy ki se ugrott természettudósok voltak, elsosorban fizikusok, akik számára a filozófia nem is jelenthetett volna mást, mint a saját meglévo problémáikra adott megfelelo reflexiók keresését. Dennett az ellenkezo utat futja be, amitol az egész vállalkozás alapvetoen új színezetet kap, már csak azért is, mert Dennett, noha szeret redukcionista (tehát fizikalista) mezben fényképezkedni, valójában világos módon nem az. A tudomány és a filozófia közötti kontinuitásról való elképzelésünket ez egy új dimenzióval gazdagítja (persze ez sem egyedül Dennettnek köszönheto, a kognitív tudomány nyolcvanas évekbeli térhódításának legalább annyira), de mindenesetre onála a kontinuitás nem egyszeruen például fizika és logika közötti kapcsolatot jelent, hanem mondjuk, intencionalitás és pszichológia közöttit, vagy jelentéselmélet és evolúcióbiológia közöttit, ami jelentos különbség.

Különbözik másoktól Dennett abban is, hogy Quine filozófiájának nemcsak egyes kiragadott vonásait, hanem valamennyi lényegi elemét követi, és ezeket fölerosítve mutatja fel, s a quine-i életmu hiteles folytatója. A szóban forgó elemek: ontológiai relativizmus, evolúciós naturalizmus (ennek részeként evolúciós ismeretelmélet) és egy átható pragmatikus vagy inkább instrumentális attitud. A dolog nem így indult egyébként. Dennett saját verziója szerint Quine harvardi eloadásait hallgatva határozza el, hogy a wittgensteiniánus Ryle-hoz megy PhD diáknak, ugyanis Quine-nak egy szavát sem hiszi, és alaposan meg akarja cáfolni. A disszertáció el is készül, ám a dolog közben mégis fordítva sül el.
 
 
 
Háttér: az evolúció általános eszméje
 

Dennett ugyanúgy tekintheto a darwini evolúció filozófusának is, mint Quine folytatójának, és ugyanazon oknál fogva. Az evolúció kezdettol fogva több, mint egyetlen részterületre szorítkozó tudományos elmélet, Herbert Spencer és maga Darwin már a múlt században világosan tudja ezt. Sok egyéb mellett bizonyítékot szolgáltatnak erre A fajok eredete számos kiadása közötti szövegeltérések, amelyekben Darwin keresi a kényes egyensúlyt saját felfedezése és korának, közte saját feleségének vallásos érzékenysége között; ott vannak továbbá a közismert majomperek, s az is jól tudott, hogy a sorrend valójában fordított volt: a társadalmi fejlodésre vonatkozó eszmék, köztük Malthus túlszaporodási modellje, megelozték Darwin elméletét, és mintául szolgáltak a számára. Spencer óta pedig az is világos, hogy egyszerre van (vagy lehet) szó kulturális, pszichológiai és biológiai evolúcióról. Emlékezetes, hogy Spencer és Darwin nagyon különböztek az evolúció mechanizmusáról vallott felfogásukban, és noha az ido Darwint igazolta, nem meglepo, hogy az evolúció biológiai elméletében, de különösen az általánosítások keresésekor ma is a kérdések sokasága megoldatlan; e kérdések jórészt szintén múlt századiak (a kötelezo hivatkozás Mayr 1982).

Wallace-tól és a természetes szelekció elmélete körüli többi serénykedotol eltéroen Darwin azt is észreveszi, hogy a graduális leszármazási módosulásokkal haladó evolúciónak messze ható filozófiai jelentosége van, mert nem áll összhangban a változatlan világ eszméjével, ami nem egyszeruen egy deista metafizika elutasítását jelenti, hanem teljes fogalmi apparátusunk átgondolásának szükségét. Darwin fölismeri például azt a problémát, ami a fajok változékonysága és (modern terminológiával szólva) a természeti fajták között áll fenn; azt, hogy az evolúció következetes végiggondolása a fajok határai után lebontja mindenfajta kategória határait (a terjedelmes irodalomból néhány nevezetes hivatkozás Hull 1965, 1976; Ghiselin 1974; Mayr 1994; Sober 1994). E frissnek tuno (és természetesen Dennettet is foglalkoztató) kérdés ilyenformán szintén konzervbol származik.

Nincs tehát új a nap alatt, illetve mégis van: a huszadik század két lényegeset tesz hozzá mindehhez, az ismeretek szelekciós elméletét és a különféle egyetemes evolúcióelméleteket. Az elso a régebbi. Már a különben gyakran tudományellenesnek mutatkozó Henri Bergsonnál is jelen van az a gondolat (Bergson 1908), hogy szemléletünk elemei valamiféle evolúciós örökség részei, mint elohuzalozott készségek. Az evolúciós ismeretelmélet vagy szelekciós ismeretelmélet elso tételes fogalmazása azonban az etológus Konrad Lorenznél található, aki azért megy Königsbergbe, hogy a kanti a priori biológiai elméletét az evolúciós szemléletu viselkedésbiológia részeként megalkossa, a fajspecifikus viselkedési formák többi aspektusához hasonlóan az (ugyancsak fajspecifikus) megismerési viselkedés mögött is specifikus gének hatását és ezért hosszú távú és a faj egészére érvényes szelekciós sikert sejtve (maga Lorenz számol be errol [Lorenz 1975]). Miközben Donald Campbell és mások is hasonló gondolatokra jutnak (Campbell ez irányú munkáit szorgalmasan dokumentálta tanítványa, Gary Cziko [Cziko 1995, 1999]), a filozófiába „naturalizált episztemológia” néven Quine vezeti be az elképzelést (Quine 1969a,b). Legvilágosabban éppen a már emlegetett természeti fajták problémájáról írva fejti ki az ismeretelmélet és az evolúció általa megsejtett kapcsolatának lényegét: ahhoz, hogy osztályozni tudjunk, veleszületett hasonlósági mértékkel kell rendelkezzünk, a hasonlósági mértékek közül pedig azok maradnak fenn (mert hordozóik közül azok maradnak életben), amelyek sikeresek. Quine ezzel a javaslattal nemcsak a kontinuitási tézis látványos illusztrációját szolgáltatja, hanem váratlan megoldást ajánl az indukció problémájára is: eszerint induktív általánosításra azért vagyunk képesek, mert (lévén, hogy felmenoink mind maguk is túlélok voltak) evolúciós értelemben mindig is képesek voltunk.

Az evolúcióelmélet nagy általánosításai a hatvanas-hetvenes évektol kezdodoen vannak a piacon. Dennett látszólag nem nagyon vesz tudomást ezekrol, nekünk azonban érdemes a dennetti filozófiával való igen nagy tematikai átfedésük miatt röviden áttekinteni oket. Ezek az átfogó elméletek eloször az „általános rendszerelmélet” nevu kutatási irányzat vagy tudományág keretén belül jelentek meg, ma ezzel a címkével kevesen vállalnak közösséget. A rendszerelmélet sorsa a kibernetikáéhoz hasonló, ám ez utóbbi története itthon és külföldön egyaránt jobban ismert (pl. Németh 1964; Lerner 1971; Ashby 1972). A kibernetikának ugyanis „szerencséje volt”, a kognitivista mozgalom például, igen ambivalensen bár és az elodökkel nem is mindig elegánsan bánva, de számon tartja a gyökerei között (Harnad 1982; Gardner 1985). A rendszerelméletnek nincs ilyen egyértelmu folytatása, hatása mégis nyilvánvaló több területen, így a filozófiában és tudományfilozófiában is. Ha persze a filozófiát extenzionálisan, mint a hagyományosan filozófiainak tekintett problémákkal való foglalkozást határozzuk meg, akkor valóban nem volt filozófia az a fajta általánosítás, amelyre ezek a szóban forgó elméletek törekedtek, ugyanakkor egy szaktudományokat meghaladni kívánó és ezzel a filozófiához közelíto szemléleti igény a felfogásuk lényegi eleme volt. Maga a rendszerelmélet több ágon futva eredetileg L. v. Bertalanffy, N. Rashevsky, A. Rapoport és mások nevéhez kapcsolódott (lásd Kindler és Kiss 1969, 1973; Blauberg, Sadovsky és Yudin 1977), evolúciós ágának ismertebb képviseloi pedig E. Jantsch, S. Beer, K. Boulding, H. R. Maturana és F. J. Varela vagy, hogy magyarokat említsünk, Koestler Artúr, László Ervin (aki igényes könyveket írt a hetvenes években) és Csányi Vilmos (Jantsch 1980, 1981; Beer 1980; Boulding 1978, 1981; Maturana és Varela 1973, 1980; Koestler 1967, 1969, 1999; Laszlo 1972, 1996; Csányi 1979, 1989).

Az evolúcióelmélet metaforává tágítása mellett az általánosított evolúcióelméletek különbözo területeken ható egységes fejlodési mechanizmusokat feltételeztek, leggyakrabban a szervezodési szinteken átívelo darwini szelekciót. Már csak személyes okokból is Csányi elméletét emelem ki példának, aki a sejt, az organizmus, a populáció, az ökoszisztéma, a neurális entitások és a kultúra ideái és tárgyai között feltételezett darwini variációs és eliminációs mechanizmusokat.

Az egyetemessé váló evolúció gondolata szorosan kapcsolódott az evolúciónak mint az anyagi világ inherensnek tetszo alapvonásának elgondolásához, a különféle általános evolúciós elméletek ezért egyben arra is keresték a választ, hogyan lehetséges az, hogy az anyagi szervezodés, akárhová tekintünk is, mindenütt „felfelé tör”. E kozmológiaivá tágított perspektíva révén értheto meg, hogyan állt elo az a rendszerelméleti vonal identitását aláásó helyzet, hogy a fizikus Ilya Prigogine, a biológus Stuart Kauffman vagy akár a teológus Pierre Th. de Chardin is sokak szemében az evolúciós rendszerelmélet képviseloi lettek (Prigogine és Stengers 1984; Kauffman 1992; Teilhard de Chardin 1959), illetve egy kisgömböc-elv alapján mindenki az lett, aki nem vigyázott magára, és evolúción nem csak a géngyakoriságok változását értette populációgenetikai értelemben. Közben azonban a felhígulással párhuzamosan az általánosított evolúciós modellek egyes részterületeken olyan kidolgozottságot értek el, hogy a szukebb tudományok is be-, illetve visszafogadták oket – ezek példája a neurális darwinizmus (Edelman 1987, 1990; Changeux 1983), a kultúra és a mentalitás darwini modelljei (köztük is a legismertebb variáns, a memetika [Dawkins 1976]), vagy a tudományos elméletek fejlodésének evolúciós modellje (Popper 1972, 1976; Toulmin 1967, 1974). Dennett tág evolúciós felfogásához ez a többsíkú és helyenként, mint a memetika esetén, komoly iparággá bovülo háttér (lásd pl. http://www.brodietech.com/ rbrodie/meme.htm) nyújtja a díszletet.
 
 

Dennett filozófiájának jellege

A dennetti filozófia teljes egészében az evolúció körül forog, s ez abban a szuk értelemben is igaz, hogy – mint minden evolúciós alapú filozófiai magyarázat – körforgó. (Ennek kimutatása tehát nem leleplezés, és nem igényel különösebb éleselméjuséget. A körforgás oka az, hogy az evolúcióról való tudásunk egyszerre kiindulópont és magyarázandó teljesítmény.) Eloször is evolúciós filozófia ez általános formai kereteit tekintve, majd egyre újabb belso köreiben.

A formai keret elso eleme az, amit már jeleztünk, hogy ebben a keretben a filozófiai magyarázat lényegében olyan, mint egy természettudományos elmélet, vagyis nem más, mint eszköz vagy szerszám. Jóságának kritériuma és egyben egyedüli alátámasztása az, hogyha beválik, vagy Dennett szavával: muködik. A muködo filozófia célja ennek megfeleloen nem végso igazságok meddo keresése, hanem opportunus és – mint a tudományban megszokott – esetleg revízióra szoruló elméletek gyártása. Ez, noha talán nem nyilvánvaló, de maga az elso evolúciós mozzanat, amely eredetében a tudomány fejlodésének popperi szelekciós modelljére utal, Dennett utóbbi munkáiban pedig mint a kulturális evolúció dawkinsi memetikára épülo variációs-szelekciós modelljének része képzelheto el.

Dennett elméletei három nagy hozzáállás („stance”) körül rajzolódnak ki. A hozzáállások több oldalról is megalapozottak, e megalapozások egyike ismét evolúciós: az ugyanis, hogy mi nem szoktunk tévedni. Dennett ugyanis azt hangsúlyozza, hogy már régóta készen vannak és régóta sikeresek azok a nagy látásmódok vagy felfogások, amelyeket hozzáállásai explikálnak. Mivel a filozófus sem tud jobbat, feladata, úgy tunik, csak annyi, hogy egésszé építse, egymással és a tudományos elméletekkel összekapcsolja ezeket, vagyis hézagmentesen – avagy újra ezzel a szóval élve: folytonosan – beillessze a tudás nagy mátrixába. Alább kitérek arra, hogyan függ össze ez a bizonyosság és a hétköznapi tudás státusával. Mi azért nem tévedünk, mert biológiai lényként életünk attól függ, hogy megbízható beszámolót és megfelelo jóslást adjunk a körülöttünk lévo, biológiailag releváns entitásokról, vagyis elsosorban a tárgyakról, emberekrol, állatokról és más élolényekrol, másodsorban pedig a befoglaló élettelen természetrol. Hogy tudományunk sikeres, az tehát nem véletlen, mert evolúciósan, a túlélési predikció segítségével sikeressé váltunk azon stratégiák kialakításában és e stratégiák kialakítási alapjainak utódainkra való biológiai hagyományozásában, amelyek az élettelen világ jelenségeinek hatékony kezelését lehetové tették. Csodák pedig nincsenek: ha egy faj birtokol egy képességet, akkor osei evolúciósan megküzdöttek érte; ha megküzdöttek, akkor is meg kellett küzdeniük, tehát a képesség birtoklása fontos volt. Ennek alapján bízhatunk meg a tudományban, mint olyan eszközben, melynek készítési módját elodeink már számtalanszor kipróbálták. Mindez természetesen Konrad Lorenz és Quine. De Dennett szerint egészen hasonló a helyzet a tárgyakra és az emberekre vonatkozó tudásunkkal is, amelyek a fizikai alapállás mellett egy tervezési alapállást és egy intencionális alapállást támogatnak; a tervezési hozzáállás a technikus vagy a mérnök látásmódja, az intencionális pedig a másik elméjének olvasásával foglalkozó társas lényé. Mi pedig mindig is mérnökök és elmeolvasók voltunk.

Quine és Ryle, pontosabban Ryle helyett inkább Wittgenstein egyfajta egyesítése ez, a hétköznapi tudás bizonyosságának visszaszerzése a tudományos célú filozófián belül. Ez nagy jelentoségu lépés, és nem csak azért, mert megszüntetni igyekszik a nyelvfilozófiai és a természettudományos irányvonalak mesterséges megosztottságát (hiszen míg az elsonek fontos irányzatai a köznapi nyelvbol és tudásból indulnak ki, addig a második a köznapi nyelvet és hétköznapi tudást észre sem veszi, mert nem tekinti tudományos értéku tudásnak, ezért aztán semmilyen tudásnak sem tekinti). Nagy jelentoségu lépés azonban azért is, mert a huszadik század episztemológiája a tudás lebontásáról szól; minden oldalról azt halljuk, hogy minden ítélet megbízhatatlan. Dennett viszont azon dolgozik, hogy ismét fedésbe kerüljön a tudásba vetett hit a tudás vállalkozásának több évszázados (vagy évezredes) sikerességébol fakadó evidenciaérzettel és a filozófiai értelemben vett ismeret kritikai teóriájával. A „népinek” nevezett tudás ebben a felfogásban nem olyasmi, ami idoben megelozi a tudományt, és nem is a kép szélén szégyenkezo, eldugni való, kopottas vidéki rokon, hanem a tudomány fontos, megbízható és igazolható része.

Az intencionális hozzáállásnak a népi pszichológiával való kapcsolata természetesen mindemellett igen vitatott, s ez szélsoséges bírálatokat, sot érzelmeket vált ki, ahol (a legismertebbeket említve) Dennett egyfelol részben Jerry Fodor és John Searle térfelén játszik (vagy fordítva), másfelol azonban élesen el is különül tolük. Ennek részletei e tanulmány számára nem fontosak. Ugyanígy nem térek ki az ellentábor, például Steven Stich és Paul Churchland felfogására sem. A viták a beszédaktusok, propozícionális attitudök, szemantikai elméletek (pl. az ún. sikerszemantika) és számos egyéb oldalág felé vezetnek. (Magyarul is olvashatni errol, a legjobb forrás azonban David Chalmers remek bibliográfiájának ide vonatkozó része: http://ling.ucsc.edu/~chalmers/biblio.html, vagy http://hps.elte.hu/fulltext/ Chalmers-biblio.html.)

Hogy az mit jelent, ha egy filozófiai magyarázat muködik, azt elég nehéz pontosan megmondani, de a tudományos elméletekkel való párhuzam, illetve a szigorú értelemben vett kontinuitás segíthet elképzelni: az értelmezések, megértési eszközök és prediktív kijelentések azon jól ismert melanzsát várjuk tole, amit a tudományban megszoktunk, és amit alkotórészeire bontani még a legreduktívabb tudományok lecsupaszított kontextusában sem sikerült. Dennett intencionalitásról vallott elképzelése példázza legjobban a muködés e szempontjának összetettségét. Az intencionális beszédmód egyfelol a népi pszichológiából átemelt eszközként kerül bemutatásra, amelynek révén más emberek (állatok, rendszerek) viselkedését hatékonyan láthatjuk elore. Ez maga is egyszerre értelmezés és a saját jövobeni cselekvési sikerünkre vezeto döntéstámogató jóslat; másfelol e beszédmódot filozófiailag a hozzáállások tana és egy harmadik személy perspektívájú metodológia alapozza meg, miközben ezzel egyidejuleg egy evolúciós eredettel operáló kognitív elméletbe ágyazódik, amely az elme használatát és mások elméjének tételezését beváló eszközként láttatja, majd azon keresztül a biológiába horgonyozza le és így tovább.

Az evolúciós mozzanatot és ezzel a filozófiai és ismeretelméleti dimenziót leszámítva nem tér el ez a kép lényegesen attól, amit megszoktunk az angolul „special sciences”-nek nevezett területeken, vagyis az alapveto fizikán kívül mindenütt: például a biológiában, ahol a reduktív molekuláris magyarázatok és a szintetikus organizmikus elvek együtt élnek sikeresnek bizonyult értelmezési hagyományokkal, például egy funkcionalisztikus beszédmóddal, mely az élo szervezet alkotórészeinek látszat-teleológiát kölcsönöz. Igen érdekes lenne e magyarázati világkép részletes elemzése annak tükrében, ahogyan a múlt századi kezdetek után a molekuláris genetika kezdeti sikerével eloször eltunni és egyszerusödni látszott, hogy aztán az ötvenes-hatvanas évektol kezdve új erore kapjon Ernst Mayr és mások hatására. Pléh Csaba részletesen dokumentálja a fizikalista vagy behaviorista, illetve velük szembeállítva az intencionális és holista gondolati képek történeti alakulását a biológiában és a pszichológiában, rámutatva e mai dilemmák forrásaira (Pléh 1997, 1999). Dennett ugyanazt csinálja egy emelettel feljebb, mint amit a biológia és a pszichológia elméletei már régóta. Az instrumentalitás szempontjának megfeleloen nagyon jellemzonek vélem egyébként, hogy az elozmények és párhuzamok elemzését Dennett nem tekinti saját feladatának (vélhetoen abból kiindulva, hogyha valami sikeres, akkor így is, úgy is az).

Ami muködik, az úgy muködik, mint egy gépezet, s hogy a muködést és a gépi jelleget Dennettnél mennyire szó szerint kell érteni, azt példázza híres cikke, The Interpretation of Texts, People and Other Artifacts (Dennett 1990). Dennett itt párhuzamot épít ki egy sajátos felfogású, óvatosan értelmezett hermeneutika, a gépek megértése, valamint az elmék és organizmusok elemzése között, s filozófiájának éppen ez utóbbiak a célpontjai. Közelebbi tartalmát tekintve egyébként nem olyan mechanisztikus ez a magyarázati világ, mivel a gép itt már nem egyszeruen adott felépítésu szerkezetet jelent, hanem az elobb jelzett melanzs prototípusát, ami úgy jelenik meg, mint egy gondolkodási és elemzési stílus vezérmotívuma. (Lásd erre nézve Latour 1993 és a kognitivizmus általános szemléleti vitái kapcsán Pléh 1998.) Az evolúcióhoz éppenséggel köze van ennek is, mert a mérnöki hozzáállást az élolényekrol való tudásunkkal kapcsolja össze, ez lehetové teszi a fentebb jelzett evolúciós érvek fokozatmentes érvényesítését.

A harmadik személy perspektívájának és az evolúció univerzálisan, szelektív képének elonyben részesítése, a „vajon valóban van-e elme” típusú kérdések radikális elutasítása és a helyette beváló alapállások felmutatása („ilyen elméletünk van, és kész”), valamint Dennett filozófiájának számos egyéb vonása hatalmas, egymást támogató szemekbol álló hálót alkotnak, ahol nemigen van elvarratlan szál. (A harmadik személy perspektívájának elonyben részesítése azért, mert az megalapozható evolúciósan, míg a másik ketto – az elso személyu vagy introspektív és a második személyu vagy társas elmélet – nem. Az evolúció univerzálisan szelektív képének elonyben részesítése azért, mert az alkalmas a túlélési argumentum révén való megalapozásra.) Pontosan kicentizett dolog tehát ez, vagyis filozófiai rendszer, ahol minden mindennel összefügg, take it or leave it, részletre nem kapható. Hát persze ez nem ilyen egyszeru, és egyrészt Dennett szándékától eltéroen ma már sokan szívesen mazsoláznak benne, ki-kicsípve egy falatot, és undorral visszadobva a többit, másrészt a háló szálai nem egyforma erosek, sok részlet nem stimmel. Én itt csak az evolúcióval összefüggo szálakról fogok beszélni, ezek között van ilyen is, olyan is.
 
 
 
Az evolúció logikája
 

Dennett számára kulcsfontosságú, hogy az evolúció darwini világképe feltétel nélkül alkalmazható legyen, és ennek megfeleloen energiájának nem kis részét évtizedek óta arra fordítja, hogy az evolúcióval kapcsolatos álláspontját megvédje a fellazulását lehetové tevo bírálatoktól.

Lássuk csak:
 

Ha elvész a szelekció, elvész az adaptáció;

ha elvész az adaptáció, elvész az evolúciós ismeretelmélet (EI);

ha elvész az EI, elvész az intencionális beszámoló;

ha elvész az intencionalitás, elvész az elme;

ha elvész az elme, elveszhet a tudat,
 
 

és mindez egy ilyen semmiség miatt.

For want of a nail, the shoe was lost;

For want of the shoe, the horse was lost;
 
 

For want of the horse, the rider was lost;
 
 

For want of the rider, the battle was lost;

For want of the battle, the kingdom was lost,

And all for the want of a horseshoe nail.
 
Két feltuno hely e szélsoséges igazoláskeresés alátámasztására: az egyik az Intentional Systems in Cognitive Ethology: The „Panglossian Paradigm” Defended (in Dennett 1998a), ahol bátor retorikával elébe megy saját lehetséges kifigurázásának, és az evolúciós eszme területén védelmébe veszi Pangloss mester kifigurázott Leibnizét. Amellett érvel, hogy mindaddig, amíg az ellenkezoje konkrétan be nem bizonyosodik, minden evolúciós terméket adaptációnak, vagyis a szelekció termékének kell tekinteni (és ezért összehasonlító értelemben a „legjobbnak”, innen a voltaire-i párhuzam, no meg a cím válasz is Gould és Lewontin 1979-re). A másik hely még feltunobb, a darwinizmusról szóló könyvében (Dennett 1998b [1995]) lényegesen több helyet szentel a különféle negatív evolúciós érvek elleni küzdelemnek, mint minden másnak; ezen belül pedig többet ír a darwinizmust (egyébként igen enyhén, de Dennett számára fontos szempontból) bíráló Stephen Gouldról, mint Darwinról.

Az alábbiakban megpróbálok rámutatni, hogy Dennett – saját érvelésének kényszere folytán – végül is az evolúció karikatúráját vállalja fel. Ennek két eleme van: reduktív géncentrizmus és az organizmus kizárása az evolúciós erok forrásai közül (e ketto egyébként logikailag nem teljesen független egymástól).

A géncentrizmus annyi tesz, mint az organizmust génjeivel, az evolúciót pedig a génekre ható szelekciós erokkel azonosítani. Csábító egyszerusége és kézenfekvosége ellenére ez a kép részleteiben ma sokak szerint téves. Azért kell úgy fogalmazni, hogy „sokak szerint”, mert ez a vágyképszeru elemeket is jócskán tartalmazó kép mégis azonos az evolúcióelmélet fenegyerekének tartott oxfordi biológiaprofesszor, Richard Dawkins által propagált képpel (Dawkins 1976, 1989, 1994). Dennett változata az evolúcióról nem más, mint Dawkins változata, ezért amit az egyikrol mondhatunk, azt a másikról is mondhatjuk. (Vitájuk során a New York Review of Books hasábjain Gould Dennettet e szoros tapadás miatt nemes egyszeruséggel „Dawkins ölebének” nevezte, Gould 1997). Nem igényel sem biológiai, sem filozófiai tájékozottságot annak belátása, hogy a géncentrizmus adott definíció szerinti sugalmazásai problémásak, az organizmus tulajdonságainak összessége nem lehet azonos a gének tulajdonságaival, és ezt olyan egyszeruen is be lehet látni, hogy mondjuk, az organizmus nagy, a gének pedig kicsik. Idáig mindenki tudja is ezt, ezért aztán a géncentrikus kép körül van bástyázva magyarázatokkal vagy inkább magyarázkodással, kinek hogy tetszik.

Az odáig világos, hogy vannak gének, és vannak tulajdonságok, amelyeket a gének „kódolnak”. Pontosabban, a molekuláris biológus éppen a csúsztatások elkerülése érdekében nem is a fenomenológiai értelemben vett tulajdonságokról beszél, hanem géntermékekrol, mondjuk, fehérjékrol, amelyeknek a szintézisét adott gének vezérlik. Az evolúció számára fontos tulajdonságok genezise azonban ennél bonyolultabb dolog. A pleiotrópia és a sokgénes jellegek, a génen kívüli öröklodés, a fenotípusos variációk (fenokópiák) és ezek evolúciós jelentosége, a genetikai mechanizmus termékeinek saját szerepe az öröklés és szelekció feltételeinek meghatározásában és effélék jelentik az egyik típusú kihívást az egyéb vonásai miatt „önzo génnek” is nevezett felfogás számára. A módosító tényezok együttesen olyan organizmusképet sugallnak, amelyben egy gén nem egyedüli forrása egy tulajdonságnak, és az sem igaz, hogy a tulajdonságok felol egyértelmuen el lehet jutni egy vagy több génhez. Míg a génbol tulajdonság vagy akár fehérje lesz, közrejátszhat szinte az egész organizmus fizikai és kémiai feltételrendszere. Lehet, hogy a gének együttese áttételesen, a géntermékek termékein keresztül, bonyolult, a teljes organizmust és ezért a teljes genomot, sot az azt beágyazó, dinamikusan változó, akár egyedfejlodésen is keresztülmeno rendszert magában foglaló módon felelos egy adott jegy meglétéért.

Ugyanakkor mégis lehet, hogy egy-egy ilyen jegy vagy vonás egyetlen gén megváltoztatásával kiiktatható, mert az adott jegy szempontjából nélkülözhetetlen valamelyik kis algépezetet leállítja, mint amikor egy kerék külloi közé tesszük a csavarhúzót. Ilyenkor azonban abból, hogyha ez a gén (pontosabban annak a megfelelo „nem csavarhúzós” allélje) megvan, akkor a hozzá tartozó organizmikus tulajdonság is megvan, és ha a gén nincs meg, akkor a tulajdonság sincs meg, már nem lehet arra következtetni, hogy „ez és ez a gén kódolja a szóban forgó tulajdonságot”. Az adott tulajdonság pozitív vagy negatív szelekciója tehát általában egy komplex rendszert mozgat, nem egyszeruen géneket; és ennek eredménye többé nem olyan egyszeru, mint az, hogy vannak „jó gének” és „rossz gének”.

A másik típusú kihívást az egyed feletti szervezodési szintek jelentik. A géncentrizmus azt feltételezi, hogy minden evolúciós esemény szelekciós esemény, amely közvetlenül a génekre hat. Az evolúció ökológiai és önszervezo modelljei régóta vitatják ezt a felfogást, azt hangsúlyozva, hogy egyrészt az evolúciós események valódi terepe a különbözo igényu fajok együttesébol álló ökoszisztéma, másrészt, hogy ennek fejlodési törvényeit a darwini szelekcióval párhuzamosan muködo, de attól független tényezok határozzák meg. Evolúciós esemény lehet az is például, ha egy élolény változtat a táplálkozási szokásain, és ezzel új ökológiai „fülkét” nyit meg. Ez nem, vagy alig jár genetikai változással, a mechanizmusát tekintve pedig nem variációs-szelekciós lépés, mert nem hagy hátra veszteseket. Az egyed feletti szintek pedig saját dinamikával is rendelkezhetnek, amely a rendszer komplexitását az önszervezés híveinek felfogása szerint a természetes szelekció nélkül vagy azt kiegészítve, illetve helyettesítve növelheti, meghatározva és ismét csak szukítve az annak számára fennmaradó vadászterületet.

Az evolúcióelmélet nagy vitáit jelen írás kontextusában gondosan elkerülve, itt csak a több évtizednyi vergodés után ma roppant népszeru Stuart Kauffmant említem, mint mindkét fajta kihívásban érintett és az önszervezés számos módozatát zajos sikerrel propagáló elméletalkotót (Kauffman 1993). Dennett ezzel szemben hosszas és kudarcra ítélt fejtegetéseket szentel annak, hogy miért kell mégis reduktívan értelmezni a géneket, illetve miért nincsenek egyed feletti szintek. Az evolúció Dennett által preferált változata ennek megfeleloen – nyilván az optimalitást garantálható egyértelmu szelekciós erok koncepciójának megtartása, illetve az ezek hatására történo egyértelmu szelektálhatóság megorzése érdekében – a genetikai komponens abszolutizálása mellett és az egyedre ható szelekciós erok mindenhatósága mellett áll ki, vagyis a dawkinsi kép mellett. Kauffmant a szekrény tetején, a kalapdobozban tartja, kis vállveregetésekkel etetve igyekszik semlegesíteni, a valódi vitákról pedig tudomást sem vesz.

Az organizmus mint evolúciós ero gondolata lesz a másik témánk. Ez egy negatív és egy pozitív felhanggal hozható kapcsolatba, mindketto a darwini szelekciós modell olyan bírálatához, illetve olyan kiegészítéséhez vezet, amely a darwinizmus nagy léptéku filozófiai általánosításai, és így Dennett filozófiája számára is problémát jelenthet. Mindkét idea Gould exaptációs elméletének kíséroje. Az exaptáció (vagy régebbi nevén preadaptáció) az a jelenség, amelynek során egy régóta készen lévo, de nem használt vagy másra használt korábbi evolúciós melléktermék egy új helyzetben jelentoségre tesz szert. Gould számos példát említ erre a szukebb evolúcióbiológián belül (Gould 1990, Gould és Vrba 1982), a fogalom igazi elméleti jelentosége és egyben legvitatottabb felhasználása azonban tágasabb körbe vezet, például az intelligencia és a nyelvi készség esetleges „balkézrol” való eredetével függ össze.

A negatív elem Gould és Lewontin vitriolos humorral megírt bírálata arról, amit ok „adaptív történeteknek” neveznek (Gould és Lewontin 1979). Mivel Dennett igen részletesen elemzi mindezt (Dennett 1998b [1995]), s a szöveg magyarul is olvasható, ezért én szeretném röviden elintézni. Arról van szó, hogy az evolúcióelmélet betudott stratégiája bármely élolény bármely jegyének megpillantásakor az adaptív érték keresése, ami úgy történik, hogy jó fantáziával kitalálnak egy történetet valamilyen lehetséges és biológiai tudásunkkal kompatíbilis osi helyzetrol, amelyben az adott jegy megjelenése megoldhatott vagy megoldhatott volna egy evolúciós problémát az adott faj élettörténetében. A bírálat egyik célja volt arra rámutatni, hogy ez a stratégia önkényes, és ellenorizhetetlen mutermékek megjelenéséhez vezethet. Másik célja azzal kapcsolatos, hogy az írás címét is adó építészeti hasonlat révén egy konkrét alternatív magyarázati sémát sugalljon az evolúciós eredetu tulajdonságokra, s ez a mindjárt kifejtendo pozitív elemhez köt át. Dennett érzelmileg is érintve, fölháborodottan utasítja el, és alapvetoen tévesnek tartja Gould és Lewontin bírálatát (az említett „Dawkins ölebe” kitétel nem kis mértékben a két harvardi szalonmarxistán esett, nem túl épületes gúnyolódásra [Dennett 1998b /1995/] adott válasznak tekintheto). Dennett saját érve a már idézett panglossi gondolatmenet.

Kétségtelen mármost, hogy az evolúcióelméletben az „ez és ez a vonás adaptív értéku” kitételnek van egy furcsa, kissé a „Központi Bizottság Határozata” kifejezés zamatát idézo jellege, és ez különösen alkalmassá teszi még meg sem kezdett viták befejezésére, ami Gould és Lewontin igazát támasztja alá. Bármilyen meghökkento azonban, az evolucionisták eljárása tudományfilozófiailag is igazolható a „húzz a legjobb magyarázathoz” elvvel, minthogy számos vonásról bizonyosodott már be, hogy adaptív jellegu; annak ellenére így van ez, hogy, és ezt be kell vallani, többnyire fogalmunk sincsen arról, vajon egy éppen vizsgált vonásnak mi a magyarázata (apu, miért van a zsiráfnak olyan hosszú nyaka?). Persze itt a tervezési hozzáállásról is szó van Dennett esetében, és interpretációs elmélete (Dennett 1990), valamint a mérnöki gondolkodás biológiára alkalmazása szempontjából mégis kínos az adaptív történetek feltételezett „lötyögése”.

Gould és Lewontin írásának és Gould életmuvének van egy egyértelmuen pozitív mondanivalója is (lásd különösen Gould monumentális Ontogeny and Philogeny címu muvét [Gould 1976]), ami az (angolul és magyarul egyaránt szerencsétlenül) „organizmikus kényszereknek” nevezett tényezok hangsúlyozásával kapcsolatos. Az idézett cikk hasonlatával élve olyasmik ezek, mint az épületek boltíveinek csatlakozásánál kialakuló íves, háromszögu területek. Nem lehet ugyanis másként boltíveket építeni, mint hogy ilyenek keletkezzenek, ezért aztán ezek egyszerre melléktermékek (innen indulhat az exaptációs vonal) és tervezési vagy építési korlátok (ebbol értheto a szelekciós argumentumra ható korlátozó jelleg). Nem lehetne például ellenük szelektálni az épületek tervrajzainak versenyében (hacsak az egész boltívet el nem hagyjuk). Attól olyan érdekes mindez, hogy biast, eltolást hoz be abba, ami egyáltalán evolúciósan lehetséges. Gould a lehetséges testfelépítési módokról mint univerzális építomintákról beszél, amelyek részben geometriai, részben a felhasznált anyagok minoségével összefüggo okokból, illetve szimmetria- vagy egyéb okoknál fogva csak bizonyos megoldásokat képesek produkálni, és esetleg nem is olyan nagyon sokfélét. A spontán szervezodéseket kutató dinamikus strukturalizmus talált is jócskán ilyeneket, ide kívánkozik például James Murray sokat idézett matematikai eredménye (Murray 1989), amely szerint nem lehetséges olyan tigris, amelynek pöttyös lenne a farka (a tigris köztudottan csíkos). A leopárdon foltokat, a tigrisen csíkokat „gyártó” rendszert e neves eredmény értelmében nem lehet rávenni arra, hogy egy adott helyen mást csináljon, mint másutt. Példa ez egyben olyan tulajdonságra is, amely nem érheto el genetikailag, holott maga a csíkosság vagy pöttyösség mégis a géneken múlik.

Gould arra figyelmeztet, hogy különösen rossz a helyzet az átalakításokkal. Dennett által is említett példaként a szárnyas ló ebben az értelemben biológiai képtelenség, és hasonlóan nincs út a genetikai térben az egértol az elefánthoz sem. A már régebben meghozott alapvetobb evolúciós döntések következményei nem lebonthatók az életképesség megtartása mellett, mint ahogy egyszer már felépített háromszintes kockalakásunk sem alakítható egyteru boltíves templommá; ha közben lakni is akarunk valahol, nincs sok mozgástér.

Dennett azt igényli, hogy a „tervezési térben”, ha nem is mindenhova (mint o is belátja), de minden lényeges helyre el lehessen jutni; láttuk, miért fontos ez. Gould viszont olyan képet sugall, amely szerint keskeny utak vezetnek csak e térben, és ráadásul nem tetszoleges, hanem elore megadott irányokba. Zavarba ejto ez a felvetés az evolúcióelmélet számára ugyanúgy, mint Dennett filozófiája számára. Vádolták már Gouldot azzal is, hogy szellemi ellenforradalmárként újra ortogenetikus elméletté akarja tenni az evolúciót, ahol megadott belso erok határozzák meg a haladás irányát, és a szelekciónak semmi szerep sem jut. Ennyire nyilván nem rossz a helyzet, a darwini elméletet ezúttal éppen egy másik problémásnak tartott pontja, a mesterséges szelekció segítheti ki ebbol a szorosból. Noha vannak bírálók, akik szerint például az állattenyésztok által végzett mesterséges szelekció nem bizonyítja, hogy az evolúció spontán is végbemehet, de azt esetünkre nézve mégis igazolja, hogy ha evolúció végbemegy, akkor a szelekcióval képes lehet nagyfokú genetikai és felépítésbeni változások eloidézésére.

Dennett azonban sokkal többet akar: neki azt kellene tudnia mondani, hogy minden lényeges változás szelekciós, és minden lényeges szelekciós szempont változást idéz elo, vagyis az intencionalitást és egyéb sikeres stratégiákat megalapozó evolúciós igények nem olyanok, mint az oszlopok közti háromszögek eltüntetésének vágya. Dennett megítélésem szerint itt is túl nagy lendülettel védi a szelekció mindenhatóságát. Nemcsak arról van szó, hogy ha olyan sarkítottan fogalmazza meg az igényét, mint ahogyan azt teszi, akkor vesztett meccsrol van szó, hanem elsosorban arról, hogy az evolúciós filozófia valamennyi érdemi tanítása esetleg kényelmesen összeférhet egy megengedobb és biológiailag hitelesebb evolúcióelmélettel, ahol számos forrásból származó evolúciós emléknyomok összjátéka adja ki a jelen organizmusainak ettol nem szükségképpen kisebb vagy megbízhatatlanabb teljesítményeit.
 
 
 
Vallás, kreáció…

 
Ha Dennettrol és evolúcióról beszélünk, akkor nem lehet nem beszélni a vallásosság kérdésérol, és ezzel összefüggésben a fajok külön teremtésének problémájáról, vagyis a kreacionizmusról. Ehhez kicsit az amerikai társadalom lélekrajzára is szükség van. Közhelyként szokták emlegetni az amerikai társadalom konzervativizmusát és némileg bornírtan vallásos voltát; ennek valódi tartalma a hangadó fehér középosztály értékorientációjának a kérdése, és a tétje is ez. Egy másik szempontot elovéve, az amerikai társadalom nem kimondottan antiszemita, sot másik közhelyként éppen a szabadság birodalmaként szokás emlegetni. Ez magában foglalja a kisebbségek különféle jogainak, kultúrájának stb. a magyar viszonyokhoz képest elképzelhetetlen mértéku tolerálását és komolyan vételét is, de, hogy nagyot ugorjunk, és a kettot összekapcsoljuk, a „keleti parti liberális” kifejezés ott is körülbelül azt jelenti, amit nálunk jelentene. Nos, és már mindjárt Dennettnél járunk, a média által sulykolt uralkodó értékvilág perspektívájából nézve a keleti parti liberalizmus ateista, értékrelativista (tehát értékellenes) és egyben családellenes; nem az én feladatom kibogozni, hogyan kapcsolódnak össze egyetlen vádképpé ezek a dolgok.

Dennett mármost szenvedélyes ateista, bizonyságát adta ennek 1999 márciusában Budapesten tartott eloadásában is, ahol a vallást egy bonyolult metaforával lényegében valamiféle állványzatnak nevezte az erkölcs számára, olyasminek, ami nem része magának az épületnek, és annak elkészülte esetén elbontandó. Ugyanakkor azonban – és úgy gondolom, hogy a fentebb röviden vázolt perspektívából megértheto ennek a jelentosége – Dennett nem tagja vagy követoje az amerikai liberálisok szellemi köreinek, sot ezek egyik prominens képviselojével nagy publicitást kapott sárdobálós vitába bonyolódott, tehát, ha szabad így mondani, az amerikai értékek szempontjából gyanún felül áll. Nem nagyon érdemes most azzal foglalkozni, hogy Dennett valójában hol helyezkedik el, és mennyiben retorikai fogás csupán az, ahogyan o saját magát elhelyezi az eszmék spektrumán, illetve hogy maga a vita politikai elemeit tekintve mennyiben látszat és/vagy szándékos provokáció.

Nagy jelentoségu azonban, hogy Dennett egy konzervatív, republikánus gondolati tengely mentén haladva kísérli meg a külön teremtés és általában a vallásosság tudományos alapú bírálatát, mindeközben gondosan elkerülve az értékvilág többi elemének dekonstrukcióját (lásd elsosorban Dennett 1998b [1995]).

Magabiztos gondolkodói gesztus ez, hazai pályán akarja az ellenfelet legyozni, de a tole megszokott „dupla feneku” módon teszi ezt, a dolog nehezebbik felén ugyanis rögtön túllendül azzal, hogy „belülrol” indítja a támadást, nem vállalva közösséget „a gonosszal”. Amikor az ateizmussal kapcsolatban a „gonoszról” beszélek az elozo mondatban, akkor természetesen nem én démonizálom a kérdést, hanem – s köztudott ez is – betudottan az amerikai média maga teszi ezt, és az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy ennek valódi célpontja nem a liberalizmus, ami a valódi „gonoszhoz” képest csak afféle eloszobai krampusznak számít. Talán sokan vélik úgy, hogy európai akadémikus ízléshez képest feltuno csúsztatásokkal operáló, olcsó gondolati kapcsolatok jelölik ki ezt az egész eszmevilágot. Dennett azonban kedveli a nagy metaforákat, neki való terep ez, s talán van üzenet abban is, hogy nem tekinti rangon alulinak mindezzel vitába szállni.

Nem véletlen tehát, s Dennettnél semmi sem az, hogy legutóbbi nagy könyvének (azóta írt több kicsit), a magyarul is hozzáférheto Darwin veszélyes ideájának az angol alcíme „az evolúció és az élet értelme” (Dennett 1998b). Terjedelmileg is jelentos súlyt fektet ebben a vaskos könyvben azon gondolat kifejtésére, hogy kettos tévedésben vannak az evolúciós ateizmust morális alapon bírálók. Egyrészt, mondja, a külön teremtés hite nem egyszeruen egy másik vélekedés, hanem egyszeruen irracionális. Másrészt, az evolúciós gondolat nem elveszi az ember szabadságát és értékeit, nem lebontja az élet értelmét, hanem éppenséggel visszaadja azt.

Ez utóbbi gondolat a következoképpen bontható ki: a moralitás és a vallásosság összekapcsolása abból indul ki, hogy ha elveszne az a külso pont vagy (Dennett-tel szólva) „égi fogantyú”, amelyhez képest és amely felé irányulva a szépség, a jóság (nem tévedés, Dennett saját szavai ezek is) és a többi nagy pozitív metafora értelmezheto, akkor nem lehetne megálljt parancsolni annak az érvelésnek és a hozzá kapcsolódó életfelfogásnak, amely szerint minden metafora egyenértéku. Jegyezzük meg rögtön, hogy minden nyúlóssága ellenére nem egészen alaptalan érv ez. Van legalább egy tényezo, amely alátámasztja, ez pedig a tudomány sokat hangoztatott értékmentessége.

A tudományfilozófia huszadik századi vitáinak paradox hozadékáról van szó. Miközben a pozitivista világkép lebontása nyomán az externalista felfogások mind népszerubbek, maga a tudomány mind kétségbeesettebb erofeszítéseket tesz a saját internalista képének ápolgatására és e kép társadalmi kommunikációjára. Míg az internalista elképzelések szerint a tudományos tudást maga a tudomány belso fejlodése és végso soron az azt ellenorzo természet jelöli ki, az externalizmus a tudomány fejlodésében és a tudományos elméletek tartalmában a külso tényezok jelentoségét hangsúlyozza, és a tudományt „balról” bírálva azzal érvel, hogy (a radikális bírálók, például a feministák stb. szerint ráadásul nagyon) egyoldalú társadalmi értékek kifejezoje. A morális aggódók „jobbról” bírálva éppen az értékek hiányát kérik számon. Akárhogyan is van, tény az, hogy a tudományos elméletek jellemzoen elhárítják az értékek képviseletének vagy pláne megalapozásának kérdését. Szépen játssza a második szólamot ehhez a naturalizmust George E. Moore óta hagyományosan elveto morálfilozófia, mondván, hogy a tudománynak nem is az a dolga, hogy ilyesmikbe akarjon beleszólni. Ha pedig így vagyunk, akkor a biblikus világképnek a tudományosra cserélése kihúzhatja a szonyeget az antropológiai értelemben vett kultúra, és ezzel annak morális vagy akár szemantikai értelemben vett jelentése alól.

Csakhogy Dennett szerint van egy lényeges kivétel a tudományok között, ez pedig ismét az evolúcióelmélet, amely képes lehet magyarázni azt, hogy morális lények vagyunk, sot magyarázhatja az emberi moralitás tartalmát is. Ennek a dennetti elgondolásnak részletes belso logikája a tudat és mások elméjének „olvasása”, s ezen keresztül az empátia és a kooperáció vagy akár a nyelv evolúciós eredetének kérdésével köthetné össze a morális dimenzió megalapozását. Dennettnél azonban mindez inkább jámbor óhaj vagy kitöltetlen csekk marad. Eliott Sober és Donald S. Wilson ünnepelt új könyve (Unto Others, Mint tenmagadat, Sober és Wilson 1998) azonban a kortárs szociobiológia és biofilozófia újragondolásával, úgy tunik, megteszi azt, amit Dennett csak mint lehetoséget jelez. Sober és Wilson az önzetlenség evolúciójával kapcsolatban a csoport jelentoségét mutatja ki, igen alapos munkát végezve, és több évtized dzsungelharca után a jelzések szerint végre összebékítve az egyéni és a csoportszelekciós elméletek híveit. A dolog lényege a hangsúlyokban van, mondják. „Inkább”, „néha”, „ebben az esetben így, a másikban úgy” módokon halad az érvelésük, amely radikálisan elveti mind a szociobiológia sokat bírált kliséit, mind az egyed feletti szervezodési szintekrol és ezzel a valódi értelemben vett altruizmus lehetoségérol hallani sem akaró kövült darwinisták téziseit.

Ha mármost e sikeresnek tuno lépést dennettien kitágítva lehetséges az önzetlenség és a moralitás, a nyelv és a kultúraalkotás képességének magyarázata biológiai alapon, mégpedig túlélési sikerre vezeto okoknál fogva, akkor igaz a szlogen, hogy az érték bennünk van. Az evolúciósan megszerzett és öröklötten birtokolt génjeinken keresztül mi magunk vagyunk a hordozói. Éppen ez Dennett érvelésének látványos fordulópontja: az Istentol és ezzel egy külso ponttól való függés az embernek valójában nem morális erejét, hanem gyöngeségét mutatná, olyan lényként ábrázolná, aki támaszra szorul, és akinek a vágyott értékek nem a sajátjai. Az evolúciós perspektíva tehát nem lefokozza, hanem felemeli az embert, és éppen a vallásos távlat az, amely megfosztaná értékeitol. Így a dennetti gondolatmenet szerint az értékmentességet valló tudomány az értékek keletkezésének jobb garanciáját adhatja, mint a vitatott vallásos nézetek, sot tudományosan meg is alapozhatja az értékek világát, nem hagyva függo, posztulatív státuszban azt. A civil aggódónak pedig nem kell félnie mindettol, sot inkább örvendezhet. Még ha kicsit túlzónak tunik is ennyi optimizmus, az akkor is jól látszik, hogy itt egy nagyon eredeti módon csavart, visszaütött labdáról van szó.

Nincs egyedül Dennett ezen a pályán sem, a legújabb keletu evolúciós naturalizmus Robert Nozick (Nozick 1993) és mások révén több ponton betör a rokon területekre, éles ellenállást váltva ki természetesen (Nagel 1997). A bírálók leginkább a természettudományos érvelés körkörösségét vetik a naturalisták szemére, erre azonban érvényesek a korábban mondottak.
 
 
 
Irracionalitás és evolúció

 
Másodiknak hagytam az irracionalitás kérdését. A vallásos vélekedés Dennett szerint irracionális, mert akkor logikus, amikor akarja, és akkor nem az, amikor az érdeke nem kívánja. Egyfelol istenérvekrol van szó, Isten létének bizonyítékairól vagy következményeirol, mint a fajok külön teremtése esetén. Tehát érvekrol és lineáris gondolkodásról. Másfelol, az élet teremtése vagy bármi egyéb dolog vallásos megalapozása esetén, amikor elfogynak az érvek, egyszer csak megjelenik a hivatkozás a bibliára. A biblia állításai pedig, mint Dennett joggal megállapítja, nem a megoldást, hanem magát a problémát vagy inkább kérdést jelentik. Dennett többször is nekirugaszkodik annak a feladatnak, hogy a vallásos hit abszurditását efféle logikai hibákra utaló leleplezésekkel kimutassa, ide kapcsolódik az antropikus érvvel (vö. Székely 1997) kapcsolatos elemzése is, egyszóval vállalkozásainak központi helye ez.

Itt egyfajta roppant kritikus igényességet sajnos egy jó adag naivitással párosulva látunk érvényesülni. Az igényesség szempontját könnyu meglátni: Dennett azon kevesek közé tartozik, akik fölismerték – és a fogalmazásból természetesen kitunik, mennyire eloremutatónak tartom ezt a gondolatot –, hogy a külön teremtés híveit és ezzel a darwini univerzum elleni fo kihívást nem a részletek szintjén kell kezelni.

A magam részérol úgy látom, hogy ennek két oka van, egy tartalmi és egy formai, amelyek ravaszul összefüggenek. A tartalmi: a kreácionista elméletekben a részletek úgysem stimmelnek, viszont el lehet veszni bennük, nem látni a fától az erdot. A kreácionizmus tehát lényegében obstrukció. Az evolúcióelmélet híveit a kreácionisták elozékenyen elárasztják dilettáns álproblémákkal, ezekbol bármilyen türelmes válaszolgatás esetén is mindig marad hátra még tizenhét vagy ezerhétszáz, a dolognak soha nincsen vége. A kreácionista pedig diadalittasan mutogathatja vagy azt, hogy lám, a darwinista nem veszi fel a kesztyut, értsd: nem vizsgálja a többi ezerhétszáz kifogást, éspedig nyilván azért, mert fél, hogy kiderül a darwinizmus tévedése; vagy pedig a resztlibol kiválasztva egy-egy ideát, azt lobogtathatja, olyanként, „amire a darwinizmus nem tudott választ adni”. És ez a mondott értelemben igaz is, a darwinista tényleg nem tudott választ adni, mert elfáradt, és elment aludni. Tartalmi ez a szempont azért, mert a kreácionista tudomány egyetlen felvetése vagy ötlete sem bizonyult még eddig alaposnak vagy újnak, más szóval nem volt nagyon érdemes vizsgálni, inkább udvariassági vagy pedagógiai gesztus a komolyan vétele (az önkínzó hajlamú olvasó boséges anyagot talál http://www.leaderu.com/orgs/fte/darwinism/index.html alatt és a kapcsolódó linkeken).

A másik, a formai ok éppen ezzel a gesztussal kapcsolatos. Magyarázkodás közben úgy tunhet, mintha a bizonyításkényszer az evolúció hívénél lenne, és nem megfordítva. Pedig nem kell elfogultnak lennünk ahhoz, hogy megértsük, a helyzet az, hogy aki állít valamit, annak magának kell fáradoznia. A kreácionista nem egyszeruen nem hiszi az evolúcióelméletet (ez még talán nem lenne olyan nagy bun, ha arra gondolunk, hányan nem hiszik a kvantummechanikát vagy a generatív nyelvészetet). A kreácionista érvelés fo célpontja mégis a darwini elmélet bírálata, vagyis az a törekvés, hogy a darwinistát bevonja a magyarázkodás körébe. Csakhogy a kreácionista valami mást hisz, és azt akarja, hogy mi is fogadjuk el azt. De ugyan miért tennénk? Azért, mert a darwini elmélet esetleg hézagos vagy téves (ha az), fogadjuk el a kreácionista teóriáját, bármi legyen is az? Ez logikai hiba. Most félretéve azt a sokak szerint leginkább valószínunek tekintett lehetoséget, hogy a darwini elmélet valamilyen változata végül is képes lesz minden kihívásnak racionálisan ellenállni: vajon a nem A-ból miért következnék B? Miért kellene e ketto között választani, amikor ott van még a C, D, … lehetosége?

Nem kell nagyon magyarázkodni tehát. Dennett összes evolúciós írásában összesen egyetlen lábjegyzetet szentelt konkrét kreácionista érveknek. Ezzel szemben egy általános logikai szinten akarja megfogni a kreácionizmust, kimutatva, hogy a kreácionisták mind a formális logika, mind a hétköznapi józan ész szintjén hibás érvelési módokat használnak, függetlenül a tartalomtól, vagyis attól, hogy mit állítanak. Így lesz a kreácionizmus bírálatából a vallásos érvelés átfogó bírálata. És ugyanitt keresheto a törekvés korlátja is. Kultúraelméleti és ezért aztán, többszörös körökön át, a kognitív elméleteket is érinto naivitás azt képzelni, hogy a hagyományok között racionálisan lehet választani, úgy, hogy aufklérista módon megmutatjuk a vallás hívének, hol követ el hibát a másik hagyomány szempontjából, mire az hanyatt-homlok eldobja imakönyvét. A hagyományokkal foglalkozó legtöbb elmélet, köztük a Dennett által is kultivált, Donald Campbelltol, Richard Dawkinstól és másoktól eredo memetika vagy a Dan Sperber-féle „járványtani” modell is úgy fogja fel egyén és társadalmi tudás, ezen belül egyén és kulturális hagyomány viszonyát, mint amelyben az egyén meglehetosen passzív szerepet játszik, az enkulturáció, indoktrináció és hasonló szavakkal jelzett módon lényegében leképezi a külsoleg adott mintákat; ugyanezt hangsúlyozza a hagyományfelfogás Durkheim–Halbwachs–Wittgenstein vonala is. Nem célom határtalanná tágítani ezt a kitérot, ezért megállok annak észrevételezésénél, hogy gyakori szokás a hagyományok egészleges jellegét és ezzel összefüggo belso strukturáltságát hangsúlyozni, és hogy érdekes módon felelget erre a tudományfilozófia oly népszeru és vitatott paradigmakoncepciója, különösen ennek kognitív szervezo sémákkal kapcsolatos felfogása. Világosnak látszik az evolúciós naturalizmus kultúrafelfogásának kapcsolata e sokágú szemlélettel. Egyszóval, hogy rövidre zárjuk, Dennett a saját felfogása alapján sem várhatja, hogy a nagy gondolati minták lokális meggyozés révén egymásba alakíthatók legyenek.

Igen markáns törekvés ez mindamellett, mert „fu alatt” kiderül belole a vallás kérdésén is messze túlmutató lényeg, ami Dennett más megnyilatkozásaiból is tudható. A kultúra memetikus felfogása ugyanis az ideák darwini világát rajzolja ki, ez pedig a túlélésért való versenyben folyó szelekcióhoz vezet, és ennek révén a sikeres mémek egyeduralmi dominanciáját eredményezi. Magyarán mondva, Dennett elveti a kulturális relativizmust, éspedig ugyanazon evolúciós érv alapján, ami miatt a morális relativizmus kihívását is elutasítja. A kultúrák nem egyenlok, hanem szüntelen versenyben állnak, ami egy híján mindegyikük pusztulásához vezet; sot továbbvezetve, egyazon kultúrán belül ugyanez történik a belso variánsokkal. (Dennett szóbeli kommentárja ehhez az, hogy az ideák világában vagy kikapcsolják a szelekciót, ami teljes anarchiához vezet, vagy bekapcsolják, ami fasizmushoz.) Mindez azonban a memetikus felfogásnak megfeleloen nem teleologikus vagy értékfüggo módon történik (ismét megjelenik az értékparadoxon), és ebben az értelemben nem a kulturális szociáldarwinizmus egy válfajáról van szó, hanem olyan spontán folyamatról, amelynek dinamikáját nem az ideák tartalmi vagy szemantikai jellemzoi határozzák meg, hanem azon képességük, hogy részei legyenek egy szaporodási szempontból sikeres ideapopulációnak. (Az értékparadoxon, dennetti logikát követve, azzal tüntetheto el ismét, hogy éppen azok a mémek terjednek el, amelyek a „jó” értékeket hordozzák, vagyis hogy a megfelelo értékek ideái – amin természetesen amerikai értékeket kell érteni – evolúciós értelemben is beválóak.)

Dennett ugyan nem idézi, de Niklas Luhmann-nak a társadalmi információról vallott felfogása (Luhmann 1984, 1990, 1994) és ezzel összefüggésben a társadalmi autopoiesis-elmélet szoros párhuzamban áll ezzel az elképzeléssel. Az autopoiesis Humberto Maturana és Francisco J. Varela biológiai kontextusból származó és ott inkább vitatott elmélete (Maturana és Varela 1973, 1980) az élo rendszerek önfenntartásának módjáról és filozófiai jelentoségérol, amely a társadalmi kontextusban Luhmann munkáiban az általánosabban is értelmezheto önvonatkozó vonásaira építve nyert alkalmazást. Luhmann a társadalmi információ „vak” voltáról ír, vagyis arról, hogy az információnak csak a társadalmon belül van jelentése vagy tartalma, más szóval, a társadalom információs és ezen belül szemantikai értelemben zárt, miközben ugyane társadalom folyamatait az információfragmentumok mégis irányítani képesek; Luhmann ebbol a jelentés kétféle elméletét alapozza meg, fogalmilag elválasztva az ideák tartalmát azok ható vagy cselekvo képességeitol. A mémek is ugyanebben az értelemben „vakok”: sikerességüket nem jelentésük vagy értelmük határozza meg.

A falansztervilág perspektívája Dennett evolúcióelméleti álláspontjának igen jellemzo következménye. A pándarwini számítógépes szimulációkban is (pl. Tierra, http://tierra.slhs. udel.edu/tierra/) egymással szüntelenül versengo programok populációi haladnak egy homogén végkifejlet felé, ami mindegyiküknek rossz (már amennyiben egy programnak lehet bármi is rossz). Dennett idea-evolúciós képe ugyanezt az elszegényített biológiai képet veszi elo és tágítja minden határon túl.

A valóságban azonban az egér nem versenyez az elefánttal, mert mások az igényei; a természetben funkcionális szegregáció, szerényebben szólva munkamegosztás van, nemcsak homogén, hanem proliferálódó mintázatok is keletkeznek. Visszajutunk hát az ökológiai evolúció föntebb már felvetett problémájához és ezzel az evolúciós elméletek versus a mai darwinizmus dennetti karikatúrájának kérdéséhez.
 
 

*
 
 

Mivel e tanulmány Dennett és az evolúció kapcsolatának csupán néhány önkényesen kiragadott szempontjával foglalkozott, nemigen igényel összefoglalót, és nem teszi lehetové nagyobb tanulságok levonását sem. A tanulság, ha van, esetleg abban a tényben rejlik, hogy Dennett és néhány más filozófus (pl. az említett Millikan és Papineu) után az evolúció filozófiai gondolata a konkrét részletektol függetlenül is egészében újra megkerülhetetlen; elsosorban mint gondolkodási stílussal kell komolyan számolni vele.
 

Hivatkozott irodalom
 

Ashby, W. Ross (1972): Bevezetés a kibernetikába. Mátrai Mária ford. Budapest: Akadémiai.

Beer, S. (1980): Preface. In H. Maturana és F. J. Varela: Autopoiesis and Cognition, 63–72. Dordrecht: Reidel.

Bergson, Henri (1908): Evolution Creatrice. (Magyarul: Teremto fejlodés. Dienes Valéria ford. Budapest: Akadémiai, 1987.)

Blauberg, I. V., V. N. Sadovsky és E. G. Yudin (1977): Systems theory: philosophical and methodological problems. Moszkva: Progress.

Boulding, Kenneth E. (1978): Ecodynamics: A New Theory of Societal Evolution. Beverly Hills, CA: Sage.

Boulding, Kenneth E. (1981): Evolutionary Economics. Beverly Hills, CA: Sage.

Changeux, J.-P. (1983): L’homme neuronal. Paris: Fayard.

Csányi Vilmos (1979): Az evolúció általános elmélete. Budapest: Akadémiai.

Csányi, Vilmos (1989): Evolutionary Systems and Society: A General Theory. Durham: Duke UP.

Cziko, G. (1995): Without Miracles: Universal Selection Theory and the Second Darwinian Revolution. Cambridge, MA: MIT Press

Cziko, G. (1999): http://www.ed.uiuc.edu/facstaff/~g-cziko/stb

Dawkins, Richard (1976): The Selfish Gene. Oxford: Oxford UP. (Magyarul: Az önzo gén. Ifj. Vitray Tamás ford. Budapest: Gondolat, 1986.)

Dawkins, Richard (1989): A hódító gén. Budapest: Gondolat.

Dawkins, Richard (1994): A vak órásmester. Síklaki István, Simó György és Szentesi István ford. Budapest: Akadémiai.

Dennett, Daniel C. (1990): The Interpretation of Texts, People and Other Artifacts, Philosophy and Phenomenological Research, 1: 177–194. (Magyarul: Szövegek, emberek és más készítmények értelmezése. Pap Mária ford. In Holmi, 1996, 9: 251–265.)

Dennett, Daniel C. (1996): Micsoda elmék. Orosz I. ford. Budapest: Kulturtrade.

Dennett, Daniel C. (1998a): Az intencionalitás filozófiája. Pap Mária, Pléh Csaba és Thuma Orsolya ford. Budapest: Osiris–Gond.

Dennett, Daniel C. (1998b): Darwin veszélyes ideája. Kampis György és Kavetzky Péter ford. Budapest: Typotex.

Edelman, G. M. (1987): Neural Darwinism: The theory of neuronal group selection. New York: Basic Books.

Edelman, G. (1990): The remembered present: A biological theory of consciousness. New York: Basic Books.

Gardner, H. (1985): The Mind’s New Science. New York: Basic Books.

Ghiselin, M. (1974): A Radical Solution to the Species Problem. In Systematic Zoology, 23.

Gould, Stephen J. (1976): Ontogeny and Philogeny. Cambridge, MA: Harvard UP.

Gould, Stephen J. (1990): A panda hüvelykujja. Budapest: Európa.

Gould, Stephen J. (1997): Darwinian Fundamentalism. In New York Review of Books, június 12.

Gould, Stephen J. és R. Lewontin (1979): The Spandrels of San Marco and the Panglossian Paradigm: A Critique of the Adaptationist Programme. Proc. R. Soc. B 205: 581–598.

Gould, Stephen J. és E. S. Vrba (1982): Exaptation – a missing term in the science of form. In Paleobiology, 8: 4–15.

Harnad, S. (1982): Neoconstructivism: A Unifying Constraint for the Cognitive Sciences. In Language, Mind and Brain. T. Simon és R. Scholes szerk., 1–11. Hillsdale, NJ: Erlbaum.

Hull, David (1965): The Effect of Essentialism on Taxonomy. In British J. Phil. Sci., 15.

Hull, David (1976): Are Species Really Individuals? In Systematic Zoology, 25.

Jantsch, E. (1980): The Self-Organizing Universe. Oxford and New York: Pergamon.

Jantsch, E. (szerk.) (1981): The Evolutionary Vision (AAAS Selected Symposia). Boulder, Colorado: Westview Press.

Kauffman, S. (1992): Origins of Order in Evolution: Self-Organization and Selection. In Theoretical Biology: Epigenetic and Evolutionary Order from Complex Systems. B. Goodwin és P. Saunders szerk., 67–88. Baltimore: Johns Hopkins University Press.

Kauffman, S. (1993): The Origins of Order: Self-Organization and Selection in Evolution. Oxford: Oxford University Press.

Kindler József és Kiss István (szerk.) (1969): Rendszerelmélet. Józsa Péter ford. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Kindler József és Kiss István (szerk.) (1973): Rendszerkutatás. Kállay Erno és Kertész Béla ford. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Koestler Arthur (1967): The Ghost in the Machine. London: Hutchinson.

Koestler, Arthur (1999): Teremtés. Budapest: Európa.

Koestler, Arthur és J. R. Smithies (1969): Beyond Reductionism. London: Hutchinson.

Laszlo, E. (1972): Systems Philosophy. New York: Braziller.

Laszlo, E. (1996): Evolution: The General Theory.

Latour, Bruno (1993): We have never been modern. New York: Harvester Press.

Lerner, Alekszandr J. (1971): A kibernetika alapjai. Tarján Mihály ford. Budapest: Gondolat.

Lorenz, K. (1975): Kant’s Doctrine of the A Priori in the Light of Contemporary Biology. In Konrad Lorenz, The Man and His Ideas. R. I. Evans szerk. New York: Harcourt, Brace, and Jovanovics.

Luhmann, Niklas (1984): Soziale Systeme. Frankfurt: Suhrkamp.

Luhmann, Niklas (1990): Essays in Self-Reference. New York: Columbia University Press.

Luhmann, Niklas (1994): Szociális rendszerek. In A társadalom és a jog autopoietikus felépítettsége. Cs. Kiss Lajos és Karácsony András szerk. Budapest: ELTE ÁJK TEMPUS „Összehasonlító Jogi Kultúrák” projektuma.

Maturana, H. R. és F. J. Varela (1973): De Maquinas y Seres Vivos. Santiago de Chile: Editorial Universitaria.

Maturana, H. R. és F. J. Varela (1980): Autopoiesis and Cognition. Dordrecht: Reidel.

Mayr, Ernst (1982): The Growth of Biological Thought. Cambridge, MA: Harvard UP, London: Belknap.

Mayr, Ernst (1994): Species Concepts and Their Applications. In Conceptual Issues in Evolutionary Biology. Eliott Sober szerk. Cambridge, MA: MIT Press.

Moser, Paul. és J. D. Trout (szerk.) (1995a): Contemporary Materialism: A Reader. New York: Routledge.

Moser, Paul és J. D. Trout (1995b): Contemporary Materialism. An Introduction. http://www.luc.edu/libraries/ cudahy/circ/reserves/moserint.htm

Murray, James D. (1989): Mathematical Biology. New York: Springer.

Nagel, Thomas (1997): The Last Word. Oxford: Oxford UP. (Magyarul: Az utolsó szó. Demeter Tamás ford. Budapest: Európa, 1998.)

Németh P. (1964): Út a kibernetikához. Budapest: Táncsics.

Nozick, Robert (1993): The Nature of Rationality. Princeton: Princeton UP.

Pléh Csaba (1997): Ernst Mach és Daniel Dennett: a megismerés két evolúciós modellje. In Megismeréstudomány és mesterséges intelligencia. Pléh Csaba szerk., 41–58. Budapest: Akadémiai.

Pléh Csaba (1998): Számítógép és személyiség. In Replika, 30 (június): 77–100.

Pléh Csaba (1999): Dennett „hozzáállásai” mint lehetséges rendezo elvek a pszichológiatörténetben. Eloadás a Dennett’s Mind-konferencián, március 23., Pécs, PAB-székház, ill. a Replika jelen száma.

Popper, Karl R. (1972): Objective Knowledge. An Evolutionary Approach. Oxford: Clarendon Press.

Popper, Karl R. (1976): Unended Quest. An Intellectual Autobiography. London: Fontana.

Prigogine, I. és I. Stengers (1984): Order out of Chaos. New York: Bantam.

Quine, Willard v. O. (1953): Two Dogmas of Empiricism. In From a Logical Point of View. Cambridge, MA: Harvard UP. (Elso megjelenése: Philosophical Review 1951, 60: 20–43. Magyarul: Az empirizmus két dogmája. In Tudományfilozófia. Szöveggyujtemény. Forrai Gábor és Szegedi Péter szerk., 131–152. F. Szabó István ford. Budapest: Áron Kiadó, 1999.)

Quine, Willard v. O. (1969a): Natural Kinds. In Ontological Relativity and Other Essays. New York: Columbia UP.

Quine, Willard v. O. (1969b): Epistemology Naturalized. In Ontological Relativity and Other Essays. New York: Columbia UP.

Sober, Eliott (szerk.) (1994): Conceptual Issues in Evolutionary Biology. Cambridge, MA: MIT Press.

Sober, Eliott és Donald S. Wilson (1998): Unto Others: The Evolution and Psychology of Unselfish Behavior. Cambridge, MA: Harvard UP.

Székely László (1997): Az emberarcú kozmosz. Budapest: Áron Kiadó.

Teilhard de Chardin, Pierre (1959): The Phenomenon of Man, Introduced by Julian Huxley. London: Collins.

Toulmin, Stephen (1967): The Evolutionary Development of Natural Science. In American Scientist, 55: 456–470.

Toulmin, Stephen (1974): Scientific Strategies and Historical Change. In Philosophical Foundations of Science. R. Seeger és R. Cohen szerk., 401–414. Dordrecht: Reidel.
 


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: replika@c3.hu


vissza