| A
Puella Classica Egy századeleji „írónõ” hányattatásai és színeváltozásai Saly Noémi
„A
dalaimra nem vár az öröklét,
Nem dalolok az Akadémiának. Költõje vagyok a véges idõnek, Magamnak irok és a múló mának.”
A források a kutatás elorehaladtával egyre bovültek: irodalmi emlékezések nyomán kerültek elo az életrajzok, a korabeli interjúk, s a Puella Classica [klasszikus leány] saját írásai. Ezekre támaszkodom, a leheto legtöbbet idézve, hisz a szövegek nyelvezete éppoly megragadó, mint maguk a történetek vagy a fellelt fényképek. „Különös no vagyok, ugy-e – mondta mosolyogva, mikor befejeztük a beszélgetést vele. – Kétlaki növény. Au revoir! Ne írjon rosszakat rólam” (Laura könyve, 1913: 4). Azon leszek, Inka néni.1 |
|
Emlékek ködébol
Fülledt volt a pesti éjszaka a mámortól, amelyet a francia módszer szerint készített borok, Egyiptom földjérol származott mákonyos cigaretták és a muvelodést, irodalmat óhajtó nok okoztak – hiszen még mindnyájan emlékezünk arra a szerencsétlen leányra, emlékezetem szerint: Puella classicának nevezte magát, aki költonoként mutatkozott be az egykori Helvécia-kávéházban, papirosokat és könyveket tartott a kezében, amikor a vidéki kupecek borral rakatták meg az asztalt, és valóban fel is olvasta az Éj leánya legújabb költeményeit, ha Ady Endre véletlenül a kávéházba bevetodött… (Krúdy 1989 [1925]: 16–17). A különös no a Rezeda Kázmér szép életében is felvillan: „a Helvécia kávéházban… az irodalommal, azaz a szegény éjjeli hírlapírókkal ismeros hölgyek telepedtek asztalukhoz, és egy Grammatika nevu hölgy felolvasta verseit…” (Krúdy 1977: 45).2 Fehér Árpád bovebb részletekkel szolgál: A legfantasztikusabb irodalmi noje volt a pesti éjszakának. […] Nem viselte az éjszakai leányok rikoltozó ruháját. Egyszeruen öltözködött, pedig nem volt már fiatal, negyvenedik évéhez közeledhetett. Szép sem volt, sot az orra feltunoen tömpe. Azonkívül formátlan, alacsony a termete. Hanem a „muvelt no” (így is nevezték) mégis kimagaslott társnoi közül. […] Ha megismerkedett valakivel, mindjárt latin citátummal kezdte és klasszikus latin nyelven folytatta a beszélgetést. Egyébként is meglepoen muvelt volt. Hol tett szert erre, senkisem tudta. Származását, élete korábbi sorát titok boritotta. Soha senkinek nem beszélt ezekrol. A puella classicát majd minden iró ismerte. Ady is sokat beszélgetett véle. Fölkeresték, mint az éjszakai élet érdekes tanulmányát […] Barátai révén kinyomtatott egy kötet lirai verset. Ki tudja, a muvelt éjszakai no mit remélt ettol? Talán fölfedeztetést, világraszóló sikert, új, büszke életet. A költemények kezdetlegesek voltak, ám mindenesetre alkalmasak arra, hogy irodalmi ismeroseit megajándékozza velük, vagy hogy ha fiatal irókkal megismerkedett, átadhasson nekik egy-egy dedikált példányt. […] Rejtélyes történetek, ismeretlen forrásból fakadó legendák keletkeztek körülötte. Sokak szerint európai uralkodó családból származott. Ezzel magyarázták a muveltségét. A háború idején még fölbukkant néha az éjszakában. De aztán a híres kávéház is megszunt és eltünt szem elol ez az érdekes asszony, aki – keserves jövedelmébol valahol egy erdélyi kisvárosban egyetlen fiát neveltette. Ott él talán távol csöndes, megtört öregségben, vagy beléveszett a nagyvárosi ucca sarába… (Fehér 1933: 180). A bobeszédu városkrónikás, Borsody-Bevilaqua Béla tovább szövi a mesét: [A Puella] a „pesti
Montmartre”, a Nagymezo Utca orfeumos vidékén élt
és lakott egy szomorú, régi, sárga lányosházban,
a párizsi Quartier Hôtel Garni-jainak sivár másában.
Ki volt? Senki se tudta, senki se tudja… Inkább csúnya,
mint kellemes arcú, kispolgárian és ízléstelenül
öltözködo no volt… Csak a két barna szeme volt beszélo
és szomorú. […] Kifogástalanul beszélt angolul,
franciául, olaszul, németül és oroszul és
– ezért adta magának a Puella Classica nevet – ógörögül
és igen jól, tiszta cicerói nyelven latinul. Önmagát
Meretrix [kurva], Scortum [szajha] és Puella Publica, illetoleg
Puella Classica néven nevezte. […] Szerény volt, boldog
volt, ha vacsorára hívták meg. Sört ivott és
szivarozott és szerényen köszönte meg a „Társalgópénzül”
neki átnyújtott régi ezüst Koronát. Ezt
o Obulusnak nevezte. A szót o terjesztette el a pesti „író
Argôt”-ban: a kölcsönkért Koronát nevezték
Obulus-nak. Lakása ajtajára – Pompei Puellái módjára
– szénnel írta fel nevét és egy régi
Susztertallért szögezett ki Obulus gyanánt. […] Voltak,
akik egy habsburgi Foherceg természetes lányának
hitték. Fehér Árpád megemlíti, hogy
fiát egy erdélyi kis városban neveltette. Tény,
hogy kiejtése erdélyies volt. Sokan azt beszélték,
hogy egy különc erdélyi Professor egyetlen leánya
volt. Apja klasszikus muveltségu Isotta Nogarola-t3 akart belole
nevelni. Egy kolozsvári Diák elcsábította,
fia született, a furcsának nevelt leány elsodródott
az életben, és kávéházi Figura lett.
Pest éjszakai, kávéházi nagyvárosiasságának
színét adta meg a „Latin No”, amint ot egykor neveztük.
Ki tudja, hová lett? (Borsody-Bevilaqua 1935). A „hivatalos” életrajz
Keresünk tovább az M betunél. A magyarok mellett német, szlovák, cseh címek, kiadások Pesten, Prágában, Pozsonyban. A száz oldalt egyik kötet se lépi túl, sok csak 20–40 lapos füzet. Az idorend végén viszont egy egészen furcsa valami: Duchovné prúdy v nasej republike. Zostavila Josefína Mareckova. 2. dielo: Prúdycirkevné. 1926, „Bratislavska Posta”, 424, 24 l. Négyszázhuszonnégy oldal? Elo a szótárt. Szellemi irányzatok köztársaságunkban? Egyházi irányzatok? Dehát hogyan lett a testét és szellemét budapesti éjszakai kávéházakban árusító „szerencsétlen leányból” az Egyházi irányzatok nyilván köztiszteletben álló pozsonyi szerkesztonoje? A kötet végén életrajz fényképpel, s egy lelkes méltató cikk a Nova Praha c. lap 1929. október 31-i számából,4 amely szerint a Puella „nyomorogva sem adja fel”, „egyedül dolgozik, puszta kézzel, tiszta szívvel és honleányi szeretettel”, egyenest „apostol”… Hohó! S ha mint ilyen netán szerepel egy szlovák életrajzi lexikonban5 is? Szerepel bizony. A két adatsorból a következok derülnek ki. „Marecková, Jozefína (további álnevei: Katarína Petroveká, Slovenská pozorovateka, tetika Inka) – író, újságíró, szerkeszto (1880. márc. 1.–1953. febr. 25.). Apja Ján M[arecek], munkás (? – 1886), anyja Anna Danková (1853–1936).” Az apa evangélikus, az anya katolikus. Három gyermekük van: Jozefína a középso. Hogy a fiúk életútja (a katonáskodást leszámítva) miképpen alakult, nem tudni. Szülofaluja Petrova Veš (Péterlak), kisközség Pozsonytól mintegy 80 kilométerre északra. A legközelebbi nagyobb település, Holics, a habán fazekasság központja (7–8 ezer lakosú városka) innen kb. tíz kilométerre fekszik. A szülok a „szegény szlovákok Amerikájába”, Bécsbe költöznek, Jozefína itt jár óvodába, elemibe és polgáriba. Hat esztendos, amikor édesapját elveszíti. Egy katolikus pap felfigyel az éles eszu, kituno elomenetelu kisleányra, az o közbenjárására veszik föl egy magas színvonalú egyházi középiskolába. Tanul nyelveket (a német mellett6 latint, görögöt, angolt és eszperantót), sot késobb római jogot is. Az 1929-es életrajz szerint 1897-ben kerül Budapestre, ahol gyári munkásnoként, pincérnoként és kávéházi kasszírnoként dolgozik, „azzal a céllal, hogy tanulmányozza az éjszakai élet erkölcseit” [sic]. E tapasztalatait összegzo elbeszéléskötetét azért „kénytelen saját költségén kiadni” (mindjárt ötezer példányban), mert „a magyar kiadók bojkottálják”. 1904-ben fél évet Párizsban tölt. 1912-ben gyors- és gépírói képesítést szerez Budapesten. A „fordulat” (Trianon) után „népnevelo jellegu” képes folyóiratot alapít Pozsonyban, amelyet egyedül szerkeszt és terjeszt, s amely különösen az amerikai szlovákság körében nagyon népszeru. (Ez a Bratislavska Posta.) Irodalmi muveit maga adja ki, és javarészt maga is árusítja. Tevékenyen
részt vesz az ökumenikus mozgalomban, ennek céljaival
összhangban álló muvelodési köröket
szervez, vallási és nevelési témájú,
moralizáló hangvételu publicisztikát és
szépirodalmi muveket ír. Saját otthoni és
honfitársai külföldi kutatásaira támaszkodva
készíti el „Szellemi irányzatok…” c. munkáját,
amely a polgári Csehszlovák Köztársaság
egyházi szervezeteit veszi számba. Hogy melyik kávéházban startol, nem tudjuk – de lakást biztosan munkahelye közelében keresett. A Kerepesi (a mai Rákóczi) úton 1900-ban 16 kávéház volt, ebbol 8 az EMKE és a Baross tér között. A kasszatündér nagy múltú intézménye a múlt század ötvenes éveire nyúlik vissza: a megtisztelo címet a hagyomány szerint a Kálvin téri Két Pisztoly tulajdonosának, Szvoboda Ignácnak jószívu novérére, a kávét suttyomban egy-egy ingyen „túrós delklivel” is megtoldó, „kerületre szóló híres szépségre” ragasztották a lelkes jurátusok (Relle 1913: 42). Temporamutantur – lássuk, mi is lett a kasszatündér dolga a századelore? Amint belépünk a kávéházba, egy trónus alaku tükrös faalkotmány tünik a szemünkbe, elotte fehér márvány asztalkával, melyen kétoldalt, különbözo fényesre csiszolt állványokon csinos sorrendben vannak az apró snapszos és konyakos poharak összerakva, közben-közben pedig remek csiszolt üvegekben mindenféle nemzetközi nyelven nevezett szeszes italok találhatók. […] Ezek körül található számtalan apró nikkel tányérka koczka-czukrokkal, a kávék és fekete kávék stb. mellé. Az emlitett trónuson a tükrök közé ékelve, a márvány-asztal hátánál ül, azaz – bocsánatot kérek! – székel: a kávéház királynoje, a kasszirno. […] A kasszirnot az Isten nem dologra, hanem mulatni, amellett hódítani teremtette… elso fokelléke: csinos legyen; sikkes a termet s csábitó szépséggel birjon, emellett elég szellemes – vagy mondjuk elég furfangos – legyen a vendéggyüjtésre és ami fo, a balekfogásra. Az irástudományból elegendo, ha egy keveset karmolni tud, a kihordott italoknak egy vonással történo bejegyzése végett. […] A kaszszirno szerelmes pillantásai mellett tanul a jogász udvarolni, nagy része itt szeretne kollokválni is. […] A kasszirno a trónusában olyan, mint a hangyales, amelyik a homoktölcsérben elrejtve várja az oda pottyanó hangyát. A kasszirno ehhez hasonlóan lesi a balekot, egy zsiros balek több hasznot hajt a kávéháznak, mint 4–500 más rendes vendég. Éppen azért ez a kasszirno fo czélja, ez a tudománya: a balekfogás… élete szerelmi svihákság, szerelmi csaták és szerelmi üzletekkel van összekötve (Timon „fo- és székvárosi magy. kir. államrendorségi detektiv”1904: 43).7 Pályafutása kezdetén Jozefin még azok közé tartozott, akiknek elso számú feladata a vendégek „animálása”, szórakoztatása és fogyasztásra ösztönzése volt. A bécsi apácák után ez meglehetosen meredek fordulat. Elcsábította valaki? Torbe csalták, megrontották, elhagyták? Valóban született egy törvénytelen gyermeke, ezért nem tért, nem térhetett haza édesanyjához és fivéreihez? Az bizonyos, hogy a kávéházi kasszától, mint oly sokaknak, még lejjebb vezetett az útja. Borsody-Bevilaqua a Terézváros egyik „szomorú lányosházát” jelöli meg hajdani lakhelyeként, a Pesti Hirlap riportere 1913-ban egy Ó-utcai „lakosztályban” készít vele interjút. Ha valóban bordélyházban (is) élt, természetes, hogy hiába keressük a címtárban.8 Tudjuk, hogy külföldön is töltött hosszabb-rövidebb idot, errol lentebb szólunk. Hányattatásairól írásai tanúskodnak. A boség zavarával küzdve csak egyet idézünk: „A közerkölcs fogdmegjei”9 címu, érzelmektol átfutött beszélykét, amely nem sok kétséget hagy afelol, hogy a bordélynál is rosszabb megpróbáltatásokon is keresztülment. Hose, a kis Trudi frissen váltott bárcájával a zsebében üldögél egy padon, és olasz szótár segítségével Petrarcát olvas. Melléje telepszik egy ronda, visszataszító ember, akitol irtózik, de nem tud megszabadulni. Budára (a Rudas-fürdo melletti bordélynegyed szobácskáinak egyikébe?) mennek. A férfi a rendorség mellett elhaladva mintha valami titkos jelet adna, majd a brutális aktus után fizetés nélkül eltunik. A lányra nyomban rendorök törik rá az ajtót, hatósági igazolványát követelve. Nagyot csalódnak, amikor kiderül, nem illegálisan uzi az ipart; Trudi pedig ráébred: a randa szörnyeteg valójában lányok lebuktatásán fáradozó spicli. (Mi pedig megtudjuk, hogy a századelon a m. kir. államrendorségnek erre szakosodott emberei voltak.) Vissza a lakjegyzékhez.
Jozefin 1913-ban bukkan föl ismét, a Gyár utca 10.
második emeletén (ahol a Pesti Tükör újságírója
szerint „csupa vidám leány lakik”10), majd 1914-ben a Liszt
Ferenc tér 14-ben.11 Ezután a címtárból
ismét nyoma vész, a bennünket érdeklo idoszak
további köteteiben12 nem találjuk, könyveiben
viszont mindig gondosan közli pontos címét: még
1914-ben visszatér tíz évvel korábbi lakásába:
Almássy utca 6., 1917-ben átköltözik a Dohány
u. 92. földszint 2-be, majd 1920 körül Pozsonyba települ.
A Puella több kis elbeszélésének is képzomuvész a hose. „A szoke Emmá”-ban például az ifjú festo egy nagyon csinos, de rideg és szívtelen örömlányról14 mintázza mestermuvét, s bár modellje beleszeret, nem hozzá, hanem csúnyácska kis barátnojéhez szalad a képért kapott summával. „A szemérmes pillantás” címu írásban az éhezo ifjú szobrászzseni egy bárónonek próbálja eladni pásztorlánykát ábrázoló kis remekét. A not inkább a gyönyöru fiú érdekli, a szobor nélkül is hajlandó „bármilyen összeget” a rendelkezésére bocsátani, s már-már vetkozni kezd elotte, de a vérig sértett muvész felkapja alkotását, faképnél hagyja a barbár némbert. A pesti ideál címlapján szép kis mellszobor látható: a Puella, egy nyaláb könyvvel. (A szobor ott állt hosnonk Almássy utcai lakásában is.) A Szellemi irányzatok végén rábukkanunk az alkotó nevére. Dankó József nevu szobrászt nem jegyez a magyar muvészettörténet, annál jelesebb muvész (és tényleg gyönyöru férfi) volt a szintén felvidéki születésu Damkó József (1872–1955).15 Abban reménykedtünk, hátha o vitte Párizsba Jozefínát, de úgy tunik, a kérdéses években Rómában élt (bár 1905-ben kiállított Párizsban). Szerelmeirol a források nem tudósítanak. A Puella az irodalomért is rajong. „Lassankint[…] csak irodalmi társaságban lehetett látni. Talán szóba sem állt már »polgári elemekkel«. Különösen, amikor maga is fölcsapott költonek” – meséli Fehér Árpád (Fehér 1933). (Jozefin a címtár szerint már 1904-ben „írónonek” minosíti magát.) Elso kötetét (Lebenserfahrungen in Poesie und Prosa, Élettapasztalatok versben és prózában), amely Budapest–Leipzig helymegjelöléssel lát napvilágot 1911-ben, Max Nordaunak16 ajánlja, aki meleghangú levélben köszöni meg a meghökkento megtiszteltetést (levelét eztán a Puella minden kötetében meglobogtatja, facsimilében közli). Könyvekkel, mutárgyakkal zsúfolt szobáját mindenki megcsodálja: Puella Classica… felvidéki leány, aki bebarangolta a kontinenst, studentek közt járkált… a római jognak és az anatómiának egyformán alapos ismeroje. Gyár-utcai lakásán könyvekkel van tele az íróasztala, a könyvszekrénye és a díván… elofizetoje a Pan-nak, a März-nek, a Litterarische Echo-nak, a Mercure de France-nak és a Nyugat-nak, kiváló eszperantista, résztvett a feminista kongresszuson… megmutatta könyvtárát nekünk: tele van Ibsen-könyvekkel, Ibsen-kommentárokkal. […] Gyönyörü rézmetszetei vannak, akvarelljei, arcképgyujteménye, aki felmegy hozzá, mintha hires iróno dolgozószobájában találná magát. Puella Classicánál és nem – Lauránál… (Laura könyve, 1913: 4). „Ibsent, Björnsont, Nietzschét csak ugy meg lehet találni az almáriumán, mint a puderes pamacsot, rouget és egyéb közhasznu szereket” (S[imonyi] S[ándor] 1913: 35). Mindez azonban nem
elég ahhoz, amire valójában vágyik: hogy íróként
is elismerjék. A hajnali kávéházakban […] tartja eloadásait a köréje csoportosuló bámulóknak a latin no […] igen muvelt hölgy. Külföldön végzett iskolákat, állítólag még gimnáziumot is. Eredetileg nevelono volt és még most is eltünik olykor-olykor, ha állást tud szerezni valahol vidéken. Amikor megunta a szolid életet, visszatér a pesti éjszakába, és árulja fonnyadt testét, meg klasszikus tudását (Tábori és Székely 1908:12–13, 17). Az éjszakai kávéházak író, újságíró törzsvendégei, úgy tunik, segítokészen fordultak a lány felé, de azt többé-kevésbé nyíltan mindenki leszögezi, hogy muveltség ide vagy oda: írónak bizony pocsék. A Független Magyarország 1912 februárjában majd’ kéthasábos cikkben mutatja be a szerzot és elso kötetét: Az élet igen gyakran kapcsol össze groteszk össze-visszaságban egymástól nagyon távol eso dolgokat. Ime: egy utcalány könyvet irt, komolyat, érdekeset, sot értékeset is. A fizetett szerelem asszonya, ahelyett, hogy gyürött testét a szürke hajnalokon a megérdemelt pihenore hurcolta volna, könyvet vett elé, tanult, olvasott rengeteget. […] Mulató jogászifjakra a római jogból vagy a Tripartitumból vett idézetekkel ijesztget, sot a kávéháznak egyik állandó tanár vendégével18 latin vagy görög nyelven beszélgetett. […] Egy modern gondolkodásu, a társadalmi eloitéletektol ment nonek gondolatvilága tárul fel ebben a könyvben, nem jelentos belso momentumokkal ugyan, de mindig érdekesen és eredetien. […] Ajánljuk ezt a könyvet, melynél nemesebb emberi dokumentumot alig lehet elképzelni, mindenki figyelmébe (Egy kávéházi pillangó könyve, 1912. „sz. b.” szignóval – talán az ekkor még csak 18 éves Szenes Béla). A Kleine Erzählungen für Grosse Kinder [Kis elbeszélések nagy gyermekeknek] megjelenése kapcsán a Pesti Tükör névtelenségbe burkolózó újságírója így beszél róla: Kissé a Balzac-korban, vagy még annál is egy lépéssel odébb él Budapesten egy okos, boldogtalan leány, akit a keresztnevén – Laura, így hívják – sokan ismernek… Már megjelent egyszer egy könyve… amelyben sok minden keserüség, bánat, megpróbáltatás, kisértés, segélykiáltás a jobb élet, a megtérés után volt Heine-szeru jambusokba sirva… Laura versei és novellái átélések, s ha nem is nyilatkozik meg bennük elég eredetiség és különös irodalmi érték, mindenesetre megbecsülendo, sokszor fájdalmasan ható dokumentumok… (Laura könyve, 1913: 4). A Pesti Hirlap riportere szarkasztikusabb, szigorú, de korántsem rosszindulatú: Külön-külön nem volna érdekes sem a klasszikus leány, sem a könyve, amely németül jelent meg, rosszul leirt magyar mondatokkal beültetve. A klasszikus leány[…] a Gyár utca ama házainak egyikében lakik, ahol nem a kezek verejtékes munkája után élnek egyes hölgyek. […] Középmagas, nyugodt nézésü, fekete szemü leány az iróno. Nem hódító szépség, sot bizonyára nehezére eshet immár a hóditás. Kicsit túlságosan hisz a tehetségében és nagyon meg van elégedve magával. […] Járt sokat külföldön, mindig éjjel találta meg a kenyerét és már kis korában is verseket irt. Noha magyar származásu [!], mégis hála isten csupán németül forgatja a tollat, ami nem jelenti azt, hogy amiként igérte, késobb ne térjen át a magyar prózára és lirára. A kisasszony nyugodt intelligenciára valló eloadásban beszélt magáról. Ha szebb volna, az ember a görög világ müvelt hetéráit vélné maga elott. A prostitucióról megvan a maga külön véleménye. Ö ezt elfogadható hivatásnak tekinti, amelyet szükség esetén meg lehet szokni, de amelyet végül is jó minél elobb odahagyni. […] Nem elbeszéléséket irt Puella Classica kisasszony. Közepes irásgyakorlatok ezek, amelyekben csak az a figyelemreméltó, hogy az éjszakai dorbézolásokat, a leánykereskedelem egy-egy részletét az átélo szempontjából adja elo. Ez a tollforgató és kétségtelenül jelentékeny müveltséggel biró leány megérdemelné, hogy ezuttal ne fizessen rá irodalmi vállalkozására. Irásaiban a mi társadalmunk igazságaiért, a jó és erkölcsös élet követeléseiért száll harcba. Néhol nem bir fölemelkedni a tisztes morál magasságáig, pl. a bosszuvágy erosen dolgozik alakjaiban. Ö maga azonban jóra törekszik, akkor akarna lefeküdni és fölkelni, amikor boldogabb embertársai… Komoly iróno aligha lesz Puella classicából, de tisztes nyugodt életet élo no még válhat belole, bár én máris, könyveit leszámitva, minden egyéb büne alól kész volnék ot feloldozni (S[imonyi] S[ándor] 1913: 35). Fényképpel illusztrált, de kifejezetten tenyérbemászó hangvételu cikkben számol be a kötetrol Nádas Sándor „egyszemélyes” hetilapja, a Pesti Futár: Az urak nem fogják bevallani, de a Francais-kávéházból ismerik ezt az arcot. (Köztünk maradjon!) Ez az élemedett koru, pufók angyal, nappal iróasztal, éjjel ágy. Egyszóval iróno. Solferinónál bukott el és ez az esemény oly hatással volt leányos lelkületére, hogy elhatározta, neki már ugyse élet az élet, most már minden mindegy, tollat ragadott és irni kezdett. Aztán, hogy megismerje a férfit, ezt az örök problémát, kivülrol és belülrol, alulról és felülrol, fogta magát, és eljárogatott a Francaisba. Ott is maradt. Most is ott van. Aki kiváncsi rá, éjszakánként megláthatja. Hogy nem követik példáját a többi irónok is! […] Meglátogattuk
az irónot lakásán. Hangsulyozni kivánjuk,
hogy csak az irónot kerestük benne.
Laura betuszkulánumában fogadott bennünket, egyszerüen
és kedvesen, kerevetére dolve, ahogy az egy magyar irónohöz
illik. A falakat klasszikus regények és nyelvtanok tarkitják.
Munkatársunknak alkalma volt… Ejh hagyjuk a dolgot. Ezek az irónok,
ezek az irónok… (Nádas 1913: 9–11). Béla Sándor [a festményéért kapott temérdek pénzzel] a „Palmier” kávéházba19 sietett, ahol egy sarokban Vilhelminke üldögélt újságokba merülve, hogy a vendégek balga, izléstelen beszélgetéseit ne hallja, az o kis Vilmája, kit senki nem vett észre, kit mindenki került, aki igénytelensége mögött mégis annyi kedves vonást rejtett, az o Vilmácskája, az okos, szomorú szemekkel, édes ajkaival, puha szivével, gyermek kedélyével. Vele akarta sikerének elso örömeit, vagyonának elso kincseit megosztani. Vilmácska szemei tündököltek, csintalanul tekintgettek. Finom, kifejezésteljes ajkai egy végtelenül kedves mosolyba olvadtak. A szerencse megszépítette bágyadt arcát. Ezen ritka férfi elismerése minden megaláztatásért és figyelmen kivül hagyásért boven kárpótolta. Amikor Béla a Palmier kávéház hamupipokéjét egy napon örökre magával vitte, pincérek és törzsvendégek nem gyoztek eleget csodálkozni. Izléseltévelyedésrol beszéltek. Az alábbi interjúrészletbol egyebek közt az is kiviláglik, hogy még a rosszhíru éjszakai kávéház20 lapválasztékában is érdemes volt elmerülni: – Nekem a kávéház az életet jelentette… Idegen emberekkel jöttem itt össze, tökéletesitettem nyelvismeretemet, s a kávéház lapjain, folyóiratain keresztül kapcsolódtam be abba az életbe, melynek kitagadottja és megvetettje voltam. A kávéházi márványasztalnál ismertem meg az életet, s még most is minden hiányzik nekem, ami ott körülvett. De most az igazi, a való életre vágyom. Nem szégyenlem a multam, de uj jövot akarok. Azt hiszem, könyvemmel legalább azt megmutattam, hogy ezt is megérdemlem (Egy kávéházi pillangó könyve, 1912). A riporterek mindegyike megpróbál kiszedni valamit Jozefínából élettörténetére vonatkozóan – kevés sikerrel. Szlovák származásáról, munkásember szüleirol, a bécsi iskoláról, Budapestre kerülésének körülményeirol, esetleges nevelonosködésrol nem esik szó, sot latintudása eredetét illetoen némi füllentéstol sem riad vissza. Büszkén hárítja el a faggatózást: – A nevem ne érdekelje, Puella classicát ismeri egész Budapest! […] Az én életem ne érdekeljen senkit. Keressék bennem az irónot, ne pedig azt a bizonyos leányt, aki a kávéházba jár… – Mindig a muvelt emberek vonzottak. Diákok és tudósok és tolük kaptam kedvet a tanulásra. Passzióból megtanultam latinul három hónap alatt. Másnak nyolc év kell hozzá. Autodidakta vagyok, a tanulás örömöt okoz. Olvasok közgazdasági és szociológiai müveket és rajongom a müvészetekért (S[imonyi] S[ándor] 1913: 35). Érdemes visszapillantanunk
a cikkünk elején idézett, már a harmincas évekbol
származó emlékezésekre: a fonemesi származásról,
különc erdélyi professzor apáról keringo
híresztelésekre. Húsz év se kellett, hogy
a néhány megjelent valós adat feledésbe merüljön.
(Jozefína titkolózása nyilván nagymértékben
hozzájárult ahhoz, hogy ezek a mítoszok lábra
kaphattak, talán hízelegtek is neki a találgatások.)
„Tény, hogy kiejtése erdélyies volt” – mondja Borsody-Bevilaqua
(akirol nemigen feltételezzük, hogy a magyar nyelvjárások
bármelyikét képes lett volna pontosan meghatározni)
–, ha pedig ez tény, akkor a többiben is biztosan van
valami; Erdély „jobb” származási hely, mint a Felvidék,
s ha a Habsburg-sztori nem is igaz, a csábító kolozsvári
diák legalább roppant életszeru: városfolklór
születik itt a szemünk láttára. Azt az egyet biztosan
nem tudták elképzelni, hogy egy szegény tót
munkás özvegyének rossz útra tért leánya
önerejébol idáig viszi. De mire is vitte Budapesten?
Intézményes segítséget hosnonk is hiába keresett, errol két cikkben is olvashatunk: Puella Classica könyvének megjelenése elott abbahagyta addigi foglalkozását. Naivul abba hitt, hogy tiz évi lelkes tanulás és törekvés után végre magába fogadja az a társadalom, mely eddig foglalkozása miatt kivetette magából. Egy államilag támogatott egyesületet keresett fel, melynek programmja bukott lányok felsegitése. Tisztességes foglalkozást kért: dolgozni akar. Még meg se hallgatták. A Feministák egyesületéhez is hiába fordult. Hiába volt minden, a multjáért semmivel sem tudta kiengesztelni az embereket, nem bir foglalkozáshoz jutni. Most abban bizakodik, hogy könyve utján tudja majd legalább egyelore fenntartani magát (S[imonyi] S[ándor] 1913: 35).21 Elment irásaival felszerelve a bukott leányokat segito egyesületbe, ahol bemutatkozott, majd formás szónoklatban latin, görög, dán és angol nyelven üdvözölte az elnökséget.22 Latinovicsné azonban, aki az intézmény élén áll, elzavarta Laurát, mert bár mint bukott leány megüti a mértéket, mint iróno azonban antiklerikális elveket vall (Nádas 1913). Írásaiból próbált hát megélni, igen kevés sikerrel: – Az elso kötetembe sok pénzt vertem bele, de mindössze két példány kelt el belole, pedig ha sikerült volna, otthagytam volna az éjszakát… Az uj kötetet… ugyancsak a magam pénzén adtam ki – mondja a Pesti Hirlap riporterének. A pesti ideál címu füzetkébol (1918) kiderül, milyen fogadtatásban volt része, amikor könyvei eladásával próbálkozott (de az is, hogy meg sem fordul a fejében: lehet, hogy nem vele, hanem az írásaival van baj): A szabadságtéri, környékbeli és a nagy szállodák kávéházában is lehet látni cilinderes, keztyüs urakat […], akik szappant, szódát, buzát, lovat, selymet, házat, telket, zsirt, burgonyát, cipokrémet, drámát, operettet, filmet adnak el és vesznek. […] Ezen nem ütközik meg senki. De próbálja csak egy egyszerü iróno a könyvét eladni! Ezek a méltóságos urak ezres és százezres üzleteket kötnek. Ez rendben van. De ha ez az egyszerü iróno saját könyvét adja el, hogy becsületes uton 3–4 koronát keressen meg, akkor vérszemet kapnak a pincérek. Akkor szaladnak a Fourhoz. Egy ilyen szégyent nem szabad eltürni. Hiszen akkor a kávéháznak a renoméja oda lesz. És ez az iróno, aki éppen ugy megfizette ennek a kávéháznak az árát, aki éppen ugy megadja a borravalót, mint a méltóságos urak, ennek el kell türni mindenféle gorombaságot, ezt az irónot fényes nappal kiutasitják, a vendégek – szemeláttára. És a vendégek között soha sem akad egy férfi, aki ezeket a Sobrijóskákat és Rózsasándorokat rendreutasitaná, aki ennek az irónonek pártjára állana, aki azt mondaná: – Mit akartok ettol a szegény notol? […] Egy reggelen beállott hozzám egy rokkant katona és kért tolem támogatást. Kedves barátom, mondtam neki, pénzt nem adhatok magának, mert ez nekem sincsen; szegény házaló vagyok. De adok magának husz könyvet ajándékba, ha képes lesz eladni oket, annál jobb. Azonban elore figyelmeztetem magát, hogy nagyon sok goromba megjegyzést lesz majd kénytelen zsebrevágni, mert igen sok ellenségem van. A katona fölényesen mosolygott, összecsapta a bokáit és igy szólt: – De kedves Nagysád, én férfi vagyok és katona, nekem nem szabad majd megjegyzéseket tenni. Egy hét mulva találkoztam a katonával. – Kedves Nagysád, – kiabálta már messzirol, – soha életemben nem hittem volna, hogy vannak olyan gonosz, olyan alávaló, olyan bosszuálló, irigy, utálatos emberek és olyan szivtelen, lelketlen asszonyok. Én bementem a maga könyveivel egy fényes kávéházba, gondoltam, ott majd tul adok rajta, mert irók és zenészek, tehát kulturemberek járnak oda. […] Még a kaszárnyákban sem hallottam annyi trágár megjegyzést, mint ott, abban a fényes, templomszerü kulturkávéházban. Én, mint viharedzett ember, szégyeltem magamat és azok az elegáns hölgyek, akik ott ültek, még jót nevettek rajtam. De nemcsak egy asztalnál, hanem minden asztalnál, mindenütt, ahol a maga könyvét megmutattam. Az egyik azt kiabálta, kedves Nagysád, fényes nappal, egy telt kávéházba azt kiabálta: – Mi az? Egy Puella Classica-féle könyv? Mondja a szerzonek, hogy váltson inkább bárcát! – Egy másik: „Hogy mer maga ilyen ponyvairodalmat terjeszteni?” És sok helyen olyan megjegyzést tettek, amit lehetetlen közölni. – Hej, nem csodálom, kedves barátom, hiszen éppen a sárkányok barlangjába ment. Ott van a legtöbb ellenségem. Ez az ujságirók és irók, szinészek fényes barlangja.23 – Na, kedves Nagysád, hogy van az, hogy annyi ellensége van, hogy van az, hogy ugy gyülölik és üldözik magát. Hiszen én a maga könyvét elolvastam, egész kedves, bájos és tanulságos dolgok vannak benne? Az azért van,
hogy el ne lankadjam a küzdelemben. A gondviselés igen bölcs.
Aki az áram ellen uszik, annak küzdelem az élet. Küzdelmes,
fáradságos, és ha eredménytelen, akkor is
dicsoséges. Az Urnak az akarata legyen meg! (A pesti ideál,
1918: 13–15). Bunbánó
Magdolna Az iménti sorok vezetnek bennünket a Puella életének újabb nagy fordulatához: míg a tízes évek elején Nádas Sándor szerint még „antiklerikális” írásaival haragítja magára a jeles Latinovicsnét, a háború vége felé született muveiben egyre fontosabb szerepet kap a – valószínuleg mély és oszinte – istenhit. Például a Bálványimádás és Istenimádás (1917) elso fele egy Euge`ne Sue-t is felülmúló párizsi rémtörténet (szadista férj, mazochista feleséggel), a második rész pedig a megtérésükrol szóló naiv eszmefuttatás. Édesanyja fényképe beszédes bizonyíték arra, hogy az indíttatást a családból kaphatta. A szobájáról készült fotón egy nagy Krisztus-fo mellett más vallásos tárgyú képek is sejlenek. Nagyon is lehetséges, hogy a hit segítette talpon maradni. Nem o volt egyébként az egyetlen éjszakai no, aki akár az orfeumból is átszaladt a Teréz-templomba misére: Az [Erdélyi] Borozóba egy vallásos, áhítatos erdélyi leányka került pincérnonek, aki ádventben egyszerre csak azt kezdte hajtogatni, hogy o már hajnalban abbahagyja a munkát, mert neki hajnalban misére kell menni… vallásos szeszélyességével valóságos forradalmat idézett elo Pest akkori éjszakai világában. […] A leányoknak megtetszett az új divat. Eleinte csak ketten-hárman keltek útra a még sötét templom felé, éspedig olyan összetartozósággal, mint ahogy a leányiskolában kialakulnak a barátságok két-három leány között. Kezdtek egyforma kalapot, egyforma magas, galléros kötényt, zárt zubbonykákat viselni ezek a templomos nok – Diogénesz Blau azt állította, hogy a harisnyakötojük is egyforma. […] A hír átjutott az Andrássy út túlsó oldalára is, az orfeumi kávéházba, ahol egy hajnalon Hédidédi sírógörcsöt kapott és az üzletvezeto tudomására hozta, hogy neki ezentúl templomba kell járni, akármit mond az üzleti érdek. […] És Hédidédi nem tréfált. Fejére tette strucctollas, nagy bársonykalapját, felvonta fehér kesztyuit, elbúcsúzott az ámuló vendégektol és csakugyan elment a hajnali misére. A katonás Waldmanné, az orfeum akkori tulajdonosának a neje ugyan nyomban ki akarta dobni személyzetébol a rendbontó Hédidédit, de egy Bibiti Horváth nevu erzsébetvárosi káplán, aki az éjszakai hírlapírók és hölgyek barátja volt: egyházi átokkal fenyegette meg a tulajdonosnot (Krúdy 1989 [1925]: 44–47). A Friss Ujság riportere az 1925. május 31-i, vasárnapi számban felsorakoztatja „A régi Budapest nevezetes figurái”-t.24 A hosnonkrol szóló passzus ezzel az alcímmel hökkenti meg az olvasót: „Puella Classicából ájtatos uriasszony lett”. Puella Classicával[…] messze a háború korszaka mögött és messze saját öregkorunk mögött, mint riporttémával[…] találkoztunk.25 Önagysága akkoriban virágzó hölgyike volt, tele engedékenységgel és nyájassággal a férfinem iránt és csordultig telve irodalmi és muvészi ambiciókkal. A régi Görögország klasszikus muveltségu félvilági noit tuzte ki maga elé példakép gyanánt. […] Végül o maga is tollat vett a kezébe, de mint iróno végleg megbukott, mert dolgozatai szörnyen gyengék voltak. Az éjszakai életbol vett elbeszélései mellett éjszakai álmosság fogta el az embert és sajnálatosnak lehet mondani, hogy o nagysága nem ismerte azt a bizonyos közmondást, hogy: Cipész, maradj a kaptafádnál! Közben azonban múlott az ido. Puella Classica sápadt arcára barázdákat vont az elröppent tavaszok sora, elmult lassan üde ifjusága, elfogyott a tüz az ereibol, és csak novellás kötetei maradtak meg százszámra felraktározva Ó-utcai lakosztályában. Egy napon aztán ezeket a könyveket vette hóna alá, és ezekkel rótta az éjszakai kávéházakat, s abból tartotta el magát, amit könyveiért adtak neki. Végül pedig jött a háboru, lakásinséggel a nyomában és a klasszikus leányzó eladta lakását minden irodalmi és muvészeti berendezéseivel együtt. A pénzzel zsebében elvonult az egyik faluba, amely itt van Pest közelében, azóta itt él, teljesen magárahagyatva, tisztes polgári életet. Valóságos példányképe a buzgó hivoknek, bunbánó Magdolna, sohasem mulasztja el a templombajárást. A községben az egyszeru sváb lakosok nem is sejtik, hogy ki az a hitbuzgó uriasszony, aki jótékonyságot gyakorol, ájtatosan imádkozik reggeltol késo estig” (S[imonyi] S[ándor] 1925: 5). Újabb legenda
születésének vagyunk tanúi. A Friss Ujság
cikke ugyanis 1925 tavaszán jelenik meg, Jozefína pedig
már 1920-ban Pozsonyban lakik és publikál. „S. S.”
vagy valami fél füllel hallott pletykára támaszkodva
írta le ezt a falusi idillt, vagy csupán elozetes ismereteibol
következtetett arra, mi történhetett Jozefával.
Az, hogy pesti lakását feladta, s tényleg nem tudta
minden holmiját magával vinni Pozsonyba, hiheto. Talán
az értékeiért kapott pénz adta a kezdo tokét
a pozsonyi lapalapításhoz. Korábbi írásaiban a szlovák honleányi öntudatnak nyoma sincs, sot. S ez nemigen magyarázható az „elnyomottsággal” vagy a „kiadók bojkottjával”. Nézzük csak, mit mond 1918-ban: …minden igaz magyar lélek azon lesz, hogy […] fölállítsa a kultúrember ideálját… A müvészeknek a feladata a magyar geniust a diadalhoz vinni…, a legsulyosabb és egyre [sic] a leghálásabb feladat pedig a tanitókra és tanárokra hárul. A jövo nemzet kiképzése, az ifju, magyar lelkek idomitása. […] A pesti jó hazafi a reá bizott idegent, vagy látogatóba jött ismerosöket, rokonokat nem kalauzolja romlott levegojü mulatókba, ahol lekiismeretlenül kipréselik és másnap nagy fejfájással, üres zsebbel bosszankodva utaznak tovább az áldozatok. […] Azok az idegenek, akiknek én megmutattam Budapestet[…] nem tudtak eleget csodálkozni és hálálkodni… Nem a méregdrága kedélytelen vendéglokbe kell oket vezetni, hanem egy idillikus csárdába, egy eredeti halászlére, egy valódi korty magyar borra egy budai korcsmába. […] ne gondoljátok, kedves olvasóim, hogy csak a hivatalos embereknek kell a közérdeknek élni… Oh, nem! hanem mindenkinek, aki magyarnak tartja magát. […] Mindazokat, akik nekem adnak igazat… a kultura nevében felkérem, terjesszék ezt a kis könyvet, agitáljanak, álljanak ki a porondra… terjesszük a világosságot, jó izlést, juttassuk érvényre a magyar geniuszt (A pesti ideál, 1918: 9. skk.). Vaskos kötetében az újonnan alakult Csehszlovák Köztársaság egyházi intézményeinek, szervezeteinek és épületeinek teljességre törekvo számbavételekor a Puella makacs következetességgel kihagyja az összes történelmi magyar egyházi intézményt és épületet Garamszentbenedektol Kassáig és Bártfától Pozsonyig (miközben a német, morva, zsidó, sot amerikai anyagot minden aggályoskodás nélkül, példás gondossággal bekebelezi). Nesze neked, géniusz. Pozsonyi évei alatt hosnonk igen aktív társadalmi életet él. A lapszerkesztok és az eszperantisták egyesülete mellett tagja a nevelok egyesületének, az alkoholellenes ligának, a Kék Keresztnek is, ökumenikus muvelodési köröket szervez. Írói álnevei – az álnevek iránti rajongása ugyanis láthatóan nem szunik – immár szlovák identitását hangsúlyozzák. Ekkoriban készült fényképérol már olyan szigorú nénike néz ránk az ókuláré mögül, mint aki nemhogy szeparét, de kávéházat sem látott belülrol. Sajnos a Bratislavska
Posta számaihoz nem sikerült hozzáférni,
s a nyelvi korlátok sem engedik, hogy az e korszakában született
írásait elemezzük. Az azonban kiderül, hogy Jozefína
hiába várt Amerikából anyagi támogatást:
lapja 1927-ben csodbe jut. Hogy ezután mibol él, mibol tesz
kárpátaljai körutat könyve zsidó anyagának
kiegészítéséhez, rejtély. Az életrajzi
lexikon csak annyit tudat velünk, hogy édesanyja halálának
évében, 1936-ban szülofaluja szomszédságába,
Kopcsánba költözik (valamelyik fivére családjához?),
ott él tizenhárom esztendeig, utolsó éveit
(1949–1953) pedig Holicson tölti, egy szociális otthonban.
Hetvenharmadik születésnapja elott három nappal halt
meg a városka kórházában. Saját kiadásban
megjelent könyvei 1926-ig Kleine Erzählungen für grosse Kinder. Budapest, 1913; Kis elbeszélések nagy gyermekeknek. 1914, ford. Franyó Zoltán, Lovag Ádám és Dunajec Nándor; Malé povidsky pro velké deti 1916, csehre ford. Karol Koralik; 2. kiad. 1925, Praha, Wiesner; Petites histoires pour grands enfants Bp. 1916, franciára ford. „Poggioli, a Le Petit Parisien Pesten internált szerkesztoje”. Märchenbuch, 1915-ben 2 kiadás, 3. kiad. 1918; Mesekönyv, ford. Somlyó Zoltán, 1915-ben 2 kiadás, 3. kiad. 1918; Báchorki 1917, csehre ford. Karol Koralik; Kniha bájok, 1917, szlovákra ford. Urbanek Ferenc; Fabellibro 1917, eszperantóra ford. Rajcsi Rezso. A földalatti Budapest, 1916, németbol ford. Somlyó Zoltán, „ingyenfüzet a bpesti tan. ifj. részére”. (A Mátyás-hegyi barlangról. A fényképmellékleten Jozefína mint a Barlang-Kutató Egyesület tagja szerepel.) Mesék és tárcák (Eredeti magyar dolgozatok), 1915; 2., bov. kiad. 1918. Götzendienst und Gottesdienst, 1917; Bálványimádás és Istenimádás, 1917, ford. Havas Emánuel. Zu spät, 1917. The splendid Isolation, 1918 (?). Gabriel, 1918 (?). A pesti ideál, 1918; Pestiansky ideál, szlovákra ford. Ferdinand Strycko [Dubravsky], Pozsony 1921. Slovenské „Ludové Nakl.” Duchovné prúdy
v nasej republike. Szerk. Josefina Mareckova. 2. rész: Prúdycirkevné,
1926, „Bratislavska Posta”. 1 Puella Classica 20-as évekbeli egyik pozsonyi álneve. 2 A Helvetia és a vele szemközti Français kávéház az Andrássy út és a Nagymezo utca sarkán volt. 3 Reneszánsz kori olasz költono, muveit Ábel Jeno adta ki Bécsben 1886-ban. 4 E cikk dátumából kiderül, hogy a kötet valójában nem 1926-ban, hanem 1929-ben vagy 30-ban jelent meg. (A cseh és szlovák anyag megértésében Detre Zsuzsa és Lanstyák István volt segítségemre, akiknek ezúton is köszönetet mondok.) 5 Slovensky bibliograficky slovnik, 1990. 6 A Puella eleinte csak németül, majd magyarul ír, szlovákul csak Pozsonyba települése után szólal meg. 1915-ös Mesék és tárcák kötetét egy korabeli bibliográfia szerint „tót nyelvre” fordította Urbanek Ferenc. 7 A háború idején már „csak vidéken és a kisebb pesti kávéházakban ismerik a »finom disztinkciót«, amely szerint van animier-kaszírno és zicckaszírno. […] A legtöbb föliróno szolid életmódot folytat. Nem is ugy beszélnek már róla, mint osalakjáról, a kaszirfrajláról” (Tábori 1915). 8 Az Ó utcában – mai tudásunk szerint – legalább három nyilvánosház volt: a 19-ben, a 26-ban és a 35-ben. (Vö. Bernáth és Heidrich 1984). Nyilván nem véletlen, hogy a fováros elso korszeru, laboratóriummal felszerelt nemibeteg-gondozó intézete épp az Ó utca 48-ban nyílt 1908-ban (Lásd Magyar Detektiv, 1933). Táboritól azt is tudjuk, hogy 1908-ban 12, 1909-ben 17 bordély muködött hivatalosan Budapesten (Tábori és Székely 1908, 1909). Az obskurus kis szállodákról, találkahelyekrol, e célra bérelheto szobákról nincs adat, de nem vitás, hogy látogatottságuk nem maradt el az engedéllyel muködo intézményekétol. Ne feledjük: a fováros lakossága kb. egyharmada volt a mainak! 9 Kis elbeszélések… 1914: 38–40. Az idézett történetek javarészt ebbol a kötetbol valók. 10 A Gyár utca 1914 óta részben Liszt Ferenc tér, részben Jókai utca; a házat az átszámozások miatt nem sikerült azonosítani. 11 Lehet, hogy ugyanarról az épületrol van szó. 12 1916 és 1922–23 (több nem is jelent meg). 13 „C’est l’amour”. Az 1929-es életrajz szerint Jozefína 1904-ben járt Párizsban. 14 Alakjában Mágnás Elzát véljük felfedezni, aki mosóno leányából „küzdötte föl” magát luxusnové, egy dúsgazdag, perverz bútorgyáros barátnoje lett, végül szobalánya és annak szeretoje brutálisan meggyilkolta. Az ügy hatalmas port kavart a korabeli sajtóban. Tábori szerint Elza gúnyneve onnan eredt, hogy „csak a mágnás [= fonemes] volt úr a szemében”. 15 Damkó legjelesebb alkotásai: az Országházat és a királyi palotát díszíto két-két szobra, a várbeli Kapisztrán-szobor, a Belvárosi templom Mária a gyermekkel és József a gyermekkel szobrai stb. 16 Nordau 1849-ben Pesten született, orvos és újságíró. 1880-ban Párizsba települ, és az elso világháború idoszakát kivéve ott él: újságíróként foként német lapoknak dolgozik haláláig, 1923-ig. Herzl Tivadarral együtt a cionizmus megalapítója; 1883-ban megjelent Konvencionális hazugságok modern kultúréletünkben c. muvével vált világszerte ismertté (1913, Doktor Sándor ford.). 17 Heltai Jeno regényhoseként „Mák István hírlapíró” néven vonult be a halhatatlanságba. Krúdy is többször említi, teljes nevén és becenevén is (Soma). Auschwitzban gyilkolták meg 1944-ben, 65 évesen. Székely Vladimir rendortiszt jó barátja volt, több könyvet írtak együtt. 18 Az 1915-ös Mesék és tárcák így kezdodik: „A nemes és önzetlen protectoromnak, Dunajec Nándor fovárosi tanitó urnak és kedves nejének dedicálom ezt az elso magyar kis könyvemet, mély tiszteletbol és hálából. Puella Classica.” A „Bevezetés” további értesüléssel szolgál: „Dunajec Nándor és Nemes Lipót (polgári iskolai tanár) uraknak unszolására próbálkoztam a magyar stilisztikával is. Eddig csak a német muzsának a szolgálatában álltam.” A Tiszti címtár szerint Dunajecz Nándor (szül. 1879) 1915-ben az angyalföldi Tatai utcai elemi iskola tanítója, s valószínuleg elesett a háborúban, mert utána eltunik a címtárakból. Nemes Lipót 1914-tol 1917-ig a Magyar Gyermektanulmányi Társaság titkára, 1935-ben kis könyve jelenik meg: A bunözo társadalom kialakulása, angyalföldi adatgyujtések, megfigyelések és tanulmányok alapján. 19 A Palermo kávéház átlátszó rejtjelezésérol lehet szó (Andrássy út 47, Jókai tér sarok), ahol a 10-es években Lengyel Menyhért szerint „hajnaltájt mindenki összejött”. 20 Jó híru kávéházba nemhogy prostituált, de egyedül úrino sem tehette be a lábát. 21 Ez a cikk segített vajon Jozefának, hogy abban az évben mégis polgári szakmát, gyors- és gépírói képesítést szerezzen, 32 évesen? 22 Nádas persze ironizál. 23 A Newyork kávéházról lehet szó. 24 A cikket, úgy látszik, sem Fehér, sem Borsody-Bevilaqua nem ismerte. 25 Lásd a
Pesti Hirlap cikkét, ugyancsak s. s. szignóval. Irodalom Borsody-Bevilaqua Béla (1935): Pest-budai kávéházak. Kávé és kávésmesterség, 2 kötet. Budapest: a Kávés Ipartestület kiadása. II: 1126–1127. Egy kávéházi pillangó könyve. A Français irónoje. In Független Magyarország, 1912. február 11: 10. Fehér Árpád (1933): Magyar Bohémország emlékeibol. In Literatúra, 180. Krúdy Gyula (1977): Utazások a vörös postakocsin II. Budapest: Szépirodalmi. Krúdy Gyula (1989 [1925]): Ady Endre éjszakái. Budapest: Helikon. Laura könyve. In Pesti Tükör, 1913. július 27: 4. (A Pesti Tükör névtelen interjúja.) Magyar Detektiv, 1933/23–24: 5–16. Nádas Sándor (1913): Uj pesti iróno. In Pesti Futár, augusztus 4: 9–11. Relle Pál (1913): A pesti kávéházak története. In Világ, március 25: 42. S[imonyi] S[ándor] (1913): A klasszikus leány és a könyve. In Pesti Hirlap, július 30: 35. S[imonyi] S[ándor] (1925): A régi Budapest nevezetes figurái. In Friss Ujság, május 31: 5. Slovensky bibliograficky slovnik. Matica Slovenska, Martin, 1990. Tábori Kornél (1915): Pesti specialitások. 2. kiadás, Budapest. Tábori Kornél és Székely Vladimir (1908): Az erkölcstelen Budapest. (h. n.) Tábori Kornél és Székely Vladimir (1909): Bunös nok. (h. n.) Timon Tibor (1904):
A társadalom árnyoldala. Budapest.
Észrevételeit,
megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ
címre: replika@c3.hu
|