A Replika 1996-os különszámát a nyugati társadalomtudományok és a posztkommunista társadalmak viszonyának szenteli. „Colonization or Partnership?”, így hangzik a címben föltett provokatív kérdés. Válaszaikban az egyes szerzok részben igen csípõs kritikával illetik az ún. Nyugatot, a kapcsolatokat kétségkívül inkább gyarmatosításként, mintsem partneri viszonyként ábrázolják. Eleget téve a Társadalomtudományok Információs Központja (IZ) felkérésének, szeretném elmondani véleményemet e megállapításokról, még ha az olvasói levél mint megadott keret szukösnek tunik is ahhoz, hogy a témát részletesen kifejtsem. Mégis megkísérlem, s mondanivalómat a következo részekre tagolom: személyes tapasztalatok, megjegyzések a szöveghez, strukturális plauzibilitások.
 

Személyes tapasztalatok

Még a hetvenes évek elején is viszonylag nehéz volt az akkori „keleti tömb” országaiból társadalomtudományi információkhoz hozzájutni. Lehetett levelezni, ez „bélyegcsere” címén folyt, a valóságban azonban más célt szolgált. Ily módon juthattam például már egyetemi éveim alatt egy novoszibirszki könyvtár munkatársa révén postai úton a szovjet káderekrol és a Szovjetunió társadalmi struktúrájáról szóló fontos szociológiai irodalomhoz. Cserébe elofizettem neki egy német nyelvu folyóiratra.

Az intézmények és a tekintélyes tudósok mindenesetre már akkor is jobb lehetoségekkel rendelkeztek az együttmuködést illetoen. Stratégiai szerepet játszott ebben az 1964-ben alapított „Bécsi központ”, amelyet keleti és nyugati államok együttesen finanszíroztak, és paritásos alapon vezettek. Az együttmuködés e színterét 1989-ben megszüntették, mivel attól kezdve könnyebbé váltak a közvetlen kapcsolatok. 1975-tol hosszú évekig magam is részt vettem egy ilyen Kelet–Nyugat-projektben. Az 1989 utáni évekhez képest az volt a nagy különbség, hogy akkoriban a résztvevok intézményi szempontból teljesen egyenjogúak voltak. Interakciós szinten ez jó partnerkapcsolatokhoz vezetett, még ha a nyugati team metodikai és elméleti szempontból fölötte állt is a keletinek. Tudvalévo volt Nyugaton, hogy csak az jut információkhoz és adatokhoz, aki a kapcsolatokat gondosan ápolja. Gyakorlatilag lehetetlen volt más kapcsolatokra áttérni, mivel a kommunista rendszerben az együttmuködéssel kapcsolatos döntések központilag születtek. A modern technológiától eltekintve (számítógép, telefon stb.) a keleti partnerek jó anyagi helyzetben voltak. Az országaikban tartott találkozókat mindig a leheto legjobban megszervezték, s ezek a nyugati partner számára különleges élményt jelentettek. Sokszor zajlottak régi kastélyok oldott és titokzatos légkörében, a kiváló étel magától értetodo volt, s a libériás inas sem minosült ritkaságnak.

1989 után viszonylag hamar eltunt a kelet–nyugati együttmuködés e kellemes része. Ezzel egyidejuleg kaotikusabbá váltak a kapcsolatok. A pénzügyi különbségek egy csapásra érezhetové váltak, ami azonban nem jelenti azt, hogy a keleti partnerek egyáltalán nem rendelkeztek anyagi forrásokkal. Projektek egész soráról van tudomásom, amelyek nyugati segítség nélkül is léteztek, és léteznek ma is. Az együttmuködés, az információk és adatok beszerzése azonban kétségtelenül drágábbá és kockázatosabbá vált. Elsoként is a konferenciákon való részvétel, ami az embernek több pénzébe kerülhet, mint egy hasonló nyugati rendezvény esetében. Még ha létezik is Keleten önálló projekttámogatás, akkor is igénybe kell venni saját pénzforrást. Érezheto, hogy megszunt a kommunista idok létbiztonsága. A korábbiaktól eltéroen egy keleti utazás nem kevés kockázattal is jár. Több kollégámnak lopták el egy-egy rendezvény során az autóját. A legmarkánsabb példa egyetemünk rektorának Mercedese: egy keleti partneregyetem orzött parkolójából tunt el.

Szeretném még megemlíteni, hogy tapasztalataim szerint ma az együttmuködés lehetoségei sokkal egyenletesebben oszlanak meg, mint a kommunista rendszer idején. Akkoriban a lengyel, magyar és jugoszláv kollégákkal volt a legkönnyebb az együttmuködés. Csehszlovákiával ezzel szemben végig szinte lehetetlennek bizonyult. Az embernek az volt a benyomása, hogy ott nem is léteznek társadalomtudományok. Az NDK-val sem volt jobb a helyzet. E két ország esetében minden, a kapcsolatok felvételére tett kísérlet rögtön konspiratív jelleget öltött. A válaszleveleket részint magánszemélyek kézbesítették, nyilvánvalóan attól tartva, hogy a biztonsági szervezet kezébe kerülhetnek. A kollégák az egyes kommunista országokban eltéro tudományos felkészültséggel rendelkeztek. A lengyelek között különösen sok briliáns elméleti szakember volt, a magyarok politikai elemzéseikkel tuntek ki, a jugoszláv kollégák pedig viszonylag jó módszertani szakembereknek bizonyultak. Ez a helyzet mára sem sokban változott. E különbségeket azért emelem ki, mert a Replikában megjelent hozzászólásokban mindenki általánosságban „Eastern Europe”-ot emleget.
 

Megjegyzések a szöveghez

A Replika-szám tizenkilenc szerzoje közül hat az USA-ból való, ill. amerikai egyetemekhez kötodik. Csehország, Szlovákia és Románia egy-egy írással képviselteti magát. A fejtegetések zöme budapesti szociológusoktól származik. Nyugat-európai álláspontok, ill. német, olasz, osztrák vélemények egyáltalán nem jelennek meg. A Replikában megjelent elemzések és álláspontok így bizonyosan nem vonatkoztathatók közvetlenül Nyugat-Európára. A dolgozatok elsosorban az USA-val és az amerikai társadalomtudományokkal kapcsolatos tapasztalatokra reflektálnak. Ez mindenekelott Csepeli György szövegében jut kifejezésre, ebben a tanulmányban jelenik meg a leghangsúlyosabban a gyarmatosítás tézise; a nyugat-európai társadalomtudományokhoz fuzodo kapcsolatokat azonban messzemenoen elhallgatja, mondhatni, elfojtja. Mindössze egyetlen rövid utalás fordul elo, az EU Tempus-programjáról. Az is oly módon, hogy aligha szolgálhat a gyarmatosítás bizonyítására. Kritikaként jelenik meg, hogy a déli EU-államok olyan pénzeket fölöznek le, amelyek tulajdonképpen Közép- és Kelet-Európát illetnék meg.
 

Strukturális plauzibilitás

„Colonization or Partnership?” Ha tisztességesen közelítünk a kérdéshez, abból indulunk ki, hogy partneri viszony csak akkor jön létre, ha a kapcsolat kölcsönösségen alapul, tehát minden résztvevo tud nyújtani valamit a másiknak. Meg kell vizsgálni tehát, hogy érvényre jut-e ez a társadalomtudományok kelet–nyugati kapcsolatában. 1989-ig az ilyen együttmuködések nagy politikai (rendszerkonfrontáció) és tudományos (rendszerösszevetés) értékkel bírtak. Az 1989-et követo átalakulás eufóriáját – és a szerzok mindenekelott errol értekeznek – minden egyén és csoport igyekezett a saját javára fordítani. Tekinthetjük ezt úgy, ahogyan Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke láttatja az IDM (Institut für den Donauraum und Mitteleuropa: a Duna-térség és Kelet-Európa kutatásával foglalkozó bécsi intézet) folyóiratának múlt nyári különszámában, tehát józanul, minden moralizálás nélkül: „A magyar társadalom számára saját illúzióinkat tekintve az jelentette az egyik legnagyobb csalódást, hogy a nyugati integráció nem segélyprogramot, hanem kényszermodernizálást jelent.” Nyilvánvaló, hogy ez valamelyest érvényes a társadalomtudományokra is.

A kilencvenes évek elején, a fordulat után a „modernizálók” túlnyomórészt nem Nyugat-Európából, hanem az USA-ból érkeztek. (Az NDK kivételével.) Ez tunik ki a Replika szerzoinek kritikáiból is. A Közép-európai Egyetem alapítása Prágában, Varsóban és Budapesten csak egy példa a sok közül. Az Atlanti-óceánon túlról tonnaszám szállították Keletre a könyveket és berendezéseket. Ezek némelyike nem volt éppen a legkorszerubb, amit a címzettek olykor nagyfokú érzékenységgel meg is jegyeztek („Mintha éppen most jöttünk volna le a fáról.”). De ilyen esetektol eltekintve is könnyen adódhatnak súrlódási felületek. Némely kelet- és közép-európai értelmiségi kezdetben túlzott elvárásokkal viseltetett az USA-val szemben. Óhatatlanul fölmerül az összevetés az ötvenes és hatvanas évek Nyugat-Európájának értelmiségével. Nem is olyan régen például még sorsdönto lehetett egy német egyetemen az „és Amerikában járt már?” kérdésre adott pozitív válasz. Ami egyébként azon tudományos pozíciókat illeti, amelyek a Replikában közölt tanulmányok érvkészletében is megjelennek, ezekrol csak nemrég zajlott egy heves vita az ISA RC Theory and Society címu kiadványában, mégpedig a német szociológus Münch** és az amerikai Alexander között. A szociológusok legutóbbi, Bielefeldben rendezett világkongresszusán az amerikai tudós provokatívnak érezte Münch egy hozzászólását. És ezzel még korántsem zárult le a vita. A német, osztrák és svájci szociológiai társaságok ez évi közös konferenciáján Freiburgban külön programpontként szerepel a téma: „Amerikanizálódott-e a német nyelvu szociológia 1945 után?”

Végezetül még néhány gondolat azon problémához, hogy vajon a reformállamokban tudományos (és kulturális) szempontból miért van kevésbé jelen Nyugat-Európa, mint Észak-Amerika. Nézetem szerint ez a következo tényezokkel függhet össze:

a) Nyugat-Európa a tudomány és a kultúra tekintetében továbbra is nemzetállami orientáltságú, bár ma már kevésbé, mint tíz évvel ezelott. Ebbol adódóan kevés ösztönzést érez a nemzetközi együttmuködésre.

b) A posztkommunista társadalmakról általában elmondható, hogy gyakran nem Nyugat-Európa, hanem az USA számít példaképnek. A tekintélyelvu gondolkodásban „a Szovjetunió” helyére egyszeruen „az USA” került. Ezt támasztja alá ezen társadalmak ma is központosított jellege.

c) Az együttmuködés nyelvtudást igényel. A keleti társadalomtudósok, ha egyáltalán, akkor angol nyelven beszélnek. Ez is inkább az észak-amerikai kapcsolatok, mintsem a soknyelvu Nyugat-Európa felé mutat.

d) Az USA-ban több olyan egyetem, ill. kutatóközpont létezik, ahol kelet-európai bevándorlók vagy azok leszármazottai tevékenykednek. Gyakran ok dönthetnek az együttmuködési kezdeményezésekrol

A keleti és nyugati társadalomtudományok együttmuködésének jövojét illetoen két fejlodési irányt tartok fontosnak:

1. Az Európai Unió tudományos programjait és

2. nemzetközi kutatási hálózatok kialakítását.

A posztkommunista államok kutatási problémáit az Európai Unió mindenekelott a pénzügyi problémák enyhítésével segítheti. Lehetséges, hogy a Replikában megfogalmazott gyarmatosítási tendenciák könnyebben tettenérhetok az EU-programok politikai hátterében, mint az USA-val való 1989 utáni, inkább kaotikusnak nevezheto társadalomtudományi kapcsolatokban. A társadalomtudományokban már ma is világosan fölismerheto az a folyamat, hogy a nemzetállami kutatási hierarchiát fölváltják az olyan hálózatok, amelyek segítségével a különbözo államok társadalomtudósai elvileg egyenrangú partnerként muködhetnek együtt. Ez is erosítheti a posztkommunista államokban tevékenykedo kollégák helyzetét. Olyan együttmuködésre nyílik így lehetoség, amilyet korábbi szövetségeseikkel (a nemzetállami irányultság miatt?) nem valósíthattak meg. E forgatókönyv szerint egyébként a kelet-(közép)-európai államoknak az eddiginél sokkal nagyobb mértékben kell kezdeményezoknek lenniük, az állami kapcsolatok „normalizálódásával” az amerikai vagy nyugat-európai társadalomkutató nem feltétlenül lát okot arra, hogy a volt keleti tömb egy országával foglalkozzék. Ezáltal mindenesetre okafogyottá válhat a gyarmatosítástól való félelem is, persze ezzel együtt az együttmuködés reménye is.

Jegyzetek
 

* Az írás a bonni Informationszentrum Wissenschaften der Arbeitsgemeinschaft Sozialwissenschaftlicher Institute kiadásában megjeleno Sozialwissenschaften in Osteuropa (Newsletter, 1998. szeptember) címu kiadványban látott napvilágot.

** Richard Münch: The Contribution of German Social Theory to European Sociology. In Sociology in Europe. B. Nedelmann és P. Sztompka szerk., 45–66. Berlin: de Gruyter, 1993.