Egész életemben szélsoséges reakciókat váltottam ki magam körül: ha valahol megjelentem, akkor vagy borzasztóan gyulöltek, mégpedig azért, mert olyan no vagyok, aki néz, lát, s olyat képes megmutatni, amit senki más nem tud. Ebbol pedig igen gyakran nagy feszültségek származtak. Vagy pedig az történt, hogy borzasztóan szerettek, és akkor egészen zseniális dolgokat tudtam létrehozni. Nem csupán a fényképeim révén, hanem az életemben, a kapcsolataimban is. Az én életemben ugyanis a képi és az érzéki látásmód nagyon szorosan összekapcsolódik: számomra az a legfontosabb, hogy mit vesz fel a retina, mivel abból vagy kép lesz, vagy erotika, vagy mind a ketto. Nem hiszem, hogy sok ember van, aki ennyit szenvedett volna életében e két dolog miatt.

Engem gyulölnek a nok, félnek tolem, holott soha senkinek a pasiját el nem vettem. Azok a nok is gyulölnek, akik szeretnek. Az egyik elso nagyon furcsa mondat talán az volt az életemben, amikor egy újságíró barátom, huszonkét éves koromban, megkérdezte: vajon miért van az, hogy amikor én belépek egy terembe, a csajok mind eldugják a pasijukat? Pedig még szuz voltam akkor. Valószínuleg egyébként a lányok között én voltam az utolsó az egyetemen, aki elveszítette a szüzességét. Emlékszem, talán elso vagy másodéves francia szakos diák lehettem, az egyik ötödéves fiú azt mondta: meg kéne tiltani, hogy egy olyan csaj, mint én végigmenjen a folyosón, mert eltérítem a hallgatók potenciáját, kioltom a tudományos libidójukat.

Az a különös, hogy egyáltalán nem láttam szépnek magam. Sot, kifejezetten utáltam és szégyelltem magamat, ha valaki azt mondta rólam, hogy szép vagyok. Pedig tényleg szép voltam, ez ugyanis utólag kiderült az akkor rólam készült fotókról. De annak idején még egyszeruen nem hittem el. Addigi életemben nem találkoztam egyetlen olyan pasival sem, akire azt mondhattam volna, hogy „na, ez igen”. Pedig nekem is borzasztóan kellett volna már valaki. Bergman-filmeket néztünk, s mindenki úgy érezte, élni kéne már végre. Aztán hirtelen hozzámentem feleségül egy filozófushoz, mert olyan okos volt, és nem azt mondta, hogy milyen jó seggem van, hanem úgy beszélt velem, mint egy okos emberrel. A szex szörnyu volt vele. Annyira meggyulöltette velem az egészet, hogy azt hittem, vége, kész, a szex ezután kimarad az életembol. Amikor aztán a házasságkötésünk után egy hónappal megkefélte a legjobb barátnomet, az nekem jó válási ok volt. A barátnom azóta is megvan, nem érdekelt engem, hogy mi történt közöttük, csak kellett valami ürügy, mert tényleg nem bírtam ki, hogy az a pasi hozzám nyúljon. Aztán, mint nemsokára kiderült, nem volt semmi bajom a szexualitással, csak éppen ezt az elso fiút nem egészen jól választottam ki. Emlékszem, a második szerelmem, aki egy színész volt Debrecenben, úgy vitt bele a szexualitásba, hogy tényleg mindent megtanultam. Elotte együtt laktunk hetekig, de egy ujjal sem nyúlt hozzám, csak fokozatosan bevezetgetett. S amikor a végén aztán hozzám nyúlt, rájöttem, hogy ez tényleg jó…

Amúgy nem voltam szorgalmas diák, de nagyon tehetséges voltam. Ha írtam valamit, az mindig bejött, s a magyar nyelvtan kivételével mindig ötösre vizsgáztam. Amikor franciául elkészítettem az elso dolgozatomat, amiben egy regényt elemeztem, pedig akkor olvastam el életemben eloször egy regényt végig franciául, a tanszékvezeto azt mondta, hogy végigolvasta a kézzel írt harminc oldalt, s az elejétol a végéig úgy érezte, hogy ezt egy fiú írta. Nemcsak a tartalma miatt, hanem azért is, mert annyira határozott, férfias volt a kézírásom. Már akkor, az elso évben azt mondta, hogyha így folytatom, végzés után bent maradhatok az egyetemen. Aztán persze eléggé másképpen alakultak a dolgok, de még ma is úgy van, hogy amikor olvasok egy regényt vagy egy verset, azonnal pontosan érzem az egészet. Mindent érzek, mindenkit érzek, pontosan látom a struktúrát. És lehet, hogy mégis az lett volna jó, ha az irodalomtudományról szólt volna az életem.

Azóta tudom, hogy a férfiasságomnak az volt az oka, hogy teljesen azonosultam a bátyámmal, aki fantasztikus fiú volt, és mégis rettentoen noies volt a gondolkodásában, írásában, mindenben. O volt a lágy, a gyengéd, miközben nagyon szép fiú volt. O volt az, aki nem eroszakkal akarta megoldani a dolgokat, mint én, hanem mindig azt mondta, hogy beszéljük meg, ezt nem így kell, másként kell. Lényegében ikrek voltunk, szimbiózisban éltünk, egymást kiegészítettük. Persze szó sincs arról, hogy o ne lett volna férfi, csakhogy minden, amit csinált, minden, ami miatt úgymond noies lett, azért volt, mert én nem voltam képes megcsinálni, mivel én helyette voltam férfias, o pedig helyettem volt noies. Mindig úgy akartam pisilni, amikor kicsi voltam, ahogy a fiúk. Össze is pisiltem a nadrágomat, természetesen.

Egyszer például szétharaptam az ujját. Nem verekedtünk, csak azt akartam tudni, hogy o is húsból és vérbol van-e, annyira szerelmes voltam belé. Akkor o olyan hatéves lehetett, én meg öt. Folyt az ujjából a vér. Jött anyám, és mondtam neki, hogy megharaptam a bátyámat. Erre meg akart pofozni, de a bátyám azt mondta, hogy saját magát harapta meg. Hatéves korától harminchat éves koráig, míg meg nem halt, a világ legszebb pasija volt. Ez nagy teher egy nonek, aki hiába volt szép, nem volt olyan szép, mint o. Sohasem voltam olyan szép, mint o. Egyébként akkor jöttem rá, hogy szerelmes vagyok belé, amikor tizenhat éves koromban elolvastam a Vásott kölyköket. Egyébként annak idején úgy hívtak bennünket Szentmiklóson, ahol felnottünk, hogy a Cocteau-ikrek. A feleségérol is mindenki azt hitte, hogy az ikertestvérünk, annyira hasonlított rám. Na, o képtelen volt elviselni a kettonk kapcsolatát…

Úgy gondolom, nagyon kevés annyira zseniális szülo van, mint a mieink voltak. Ez nem adatik meg mindenkinek. Ezért vagyok én is egy kicsit rossz anya, mert nekünk is mindig mindent megengedtek. Például mindig megmondták nekünk a szüleink, hogy hányra kellett hazamennünk. És ha azt mondták, hogy egyre jöjjünk haza, de mi még szerettünk volna maradni, akkor egy órakor kölcsönkértünk egy biciklit, hazamentünk, hogy nem jövünk egykor, hanem majd csak négykor. Akkor minden rendben volt. De egy órakor haza kellett menni szólni, hogy csak négykor jövünk. Az elso pillanattól kezdve bizalmi viszony volt közöttünk. Nem az a gyerek megy el drogozni, akiben megbíznak, hanem az, akit mindentol tiltanak.

Tizenhét éves koromban például az anyám elolvasta Keruac Úton címu regényét, majd azt mondta, tessék, itt van. Apám is mindig mindent megvett. A Zabhegyezot is. Elolvasta, gondolkodott két napig, majd azt mondta, odaadom neked, mert bízom benned. Ha nem adnám oda, akkor is megszereznéd. Pedig nem voltak kifejezetten értelmiségiek, noha apám egyetemre járt. De aztán gabonát árult. Anyám, akinek voltak mély depressziós periódusai, amit sajnos én is örököltem tole, nem végzett egyetemet, de borzasztó kifinomult volt. Ezt alapvetoen az apjának köszönhette. Egyébként nekem is ez az anyai nagyapám tanította meg, hogy mit és hogyan kell olvasni. O volt az, aki kivette a kezembol az elso meséskönyvet, és azt mondta, hogy most már abban a korban vagy, amikor Jókait olvashatsz. Emlékszem, tizennégy éves voltam, amikor otthon levettem a polcról az Anna Kareninát – nagyon-nagyon szerettem, tényleg. Az apám nem vette el tolem, pedig elvehette volna, mert ha úgy vesszük, csalás, megcsalás, megcsalatás meg ilyenek vannak benne, s nem biztos, hogy ezek egy tizennégy éves gyereknek valók. És amikor utána mondtam neki, hogy vegye meg a Feltámadást is, szó nélkül megvette.

Nagyanyám úgy tudott uralkodni, hogy senki nem vette észre, hogy az o akarata érvényesült. Eközben fantasztikus tolerancia jellemezte. A bátyám ezt ugyanígy csinálta. Ok olyan emberek voltak, akik körül soha nem volt probléma, mindent azonnal meg tudtak oldani. Mindent elrendeztek, mindent a helyére tettek. Csak sajnos ez a képesség bennem nem alakulhatott ki, mert nekem túlságosan is jó dolgom volt, mindenki az én kedvemet leste, nekem akartak jót tenni. Engem gyakorlatilag a nagyanyám nevelt fel, mert nagyon sokat lakott nálunk, pláne, miután nagyapa meghalt, és odaköltöztünk mi is a nagymamához.

Számomra a legszebb kapcsolat, amit életemben valaha is láttam, a nagymamám és a nagypapám közötti kapcsolat volt. A nagyapám igazi senior volt Szentmiklóson, de közben egészen rendkívüli entellektüel is volt, paraszt is volt, kocsmája is volt, miközben nem gazdálkodott, mert mindig más gazdálkodott helyette. Hatalmas nagy szoknyapecér is volt, meg nagy mulatós, de ezt a nagymama valahogy turte, mivel ezzel együtt annyira szerette a nagyapát, hogy nem csinálta azt, amit késobb én, hogy a férjem minden tizedik csaja után elmentem egy hónapra mással kúrni. A nagyapámnak a száját sem kellett kinyitnia, csak ránézett valakire, s a másik rögtön tudta, mit és hogyan kell csinálni. Ugyanakkor a gazdaságban, a házban a nagyanyám uralkodott, a kocsmában o fozött. De úgy, hogy soha fel nem emelte a szavát, soha bele nem szólt semmibe, csak éppen valahogy úgy intézte a dolgokat, hogy a végén minden úgy történt, ahogy o akarta. Elottem, egész életem során, az o kapcsolatuk lebegett, ezt szerettem volna megvalósítani. Csakhogy, s ez az én életem nagy tragédiája, Franciaországban, a huszadik század végén, én már nem találhattam olyan férfit, amilyen a nagyapám volt.

Én 1968-ban voltam eloször Párizsban, és hetvenháromban, negyedéves egyetemistaként mentem hozzá a második férjemhez, egy francia fiúhoz. Én akkorra már a nyelvet igen jól tudtam, s azonnal belekerültem egy francia családba, s négy éven keresztül gyakorlatilag senkivel nem találkoztam, aki tudott volna magyarul. Eközben tulajdonképpen ugyanott folytattam az életemet, ugyanúgy éltem, mint otthon. Nagyon boldog voltam, hogy a francia kultúrában élek. Semmi gondot nem jelentett számomra az átállás. Aix-en-Provence-ban laktunk, ami egy csodálatos diákváros volt, ott folytattam az egyetemet, ott is bölcsészkarra jártam, és azonnal rengeteg haverom lett, rengeteg érdekes emberrel ismerkedtem meg.

Egy olyan francia családba kerültem, ahol a férjem és a novére között is egy ugyanolyan eros fiú–lány kapcsolat volt, mint nálunk otthon, a bátyám és én közöttem. És a család is, ami pedig nagyon ritka Franciaországban, ugyanolyan volt, mint az enyém. Ez volt az egyetlen általam ismert olyan francia család, ahol a szülok nem kölcsönadtak a gyerekeknek, amit aztán gyakran kamatostul kértek vissza, hanem egyszeruen csak adtak, ugyanúgy, mint anyám meg apám, anélkül, hogy visszakérték volna.

És mégis: nagyon hosszú idonek kellett eltelnie ahhoz, hogy a gondolkodásmódjukat is átvegyem. De aztán végül sikerült. Csakhogy ez egy skizofrén tudatot eredményezett nálam. Kétféleképpen tudok ugyanis gondolkozni: franciául és magyarul. A magyar sokkal mélyebb, sokkal messzebbre megy, míg a francia kevésbé akar a dolgok mélyére hatolni. A franciák általában is sokkal felszínesebbek: az evidenciákat írják le, igaz, azt nagyon elegáns formában, de csak a legritkább esetben jutnak el addig, hogy föltegyék a kérdést, miért evidencia az evidencia. Ettol félnek, mint a tuztol. A nagy törést egyébként az a rövid periódus jelentette az életemben, amikor négy év elteltével fölvettem a hátizsákot, és hazamentem Magyarországra. Azt hittem, örökre ott is maradok. Csakhogy terhes lettem, s nem akartam a kommunista Magyarországon szülni, ezért aztán másfél év elteltével megint visszajöttem Franciaországba, jóllehet közben életre szóló mély emberi kapcsolataim alakultak ki Magyarországon. Azóta az életem végképp kétfelé hasadt. Hiszen francia állampolgárként úgy élek Franciaországban, mintha francia volnék, ugyanakkor iszonyatosan eros honvágy van bennem Magyarország iránt, és iszonyatosan erosen kapcsolódom Magyarországhoz is. Ez egy igazi skizofrén állapot.

Akkoriban, amikor férjhez mentem, egész Franciaországban minden csak a szexrol szólt. Amit Franciaországban szexuális forradalomnak hívtak, az azt jelentette, hogy mindenki mindenkivel, mindenhol, együtt és külön, akárki akárkivel, akárhogy… Én meg, a szerencsétlen kis magyar picsa, halálosan szerelmes voltam Michelbe, a férjembe, akivel együtt éltem, míg o a legyet is megbaszta reptében. A szexuális forradalom egészen addig tartott, amíg az AIDS be nem jött Franciaországba. Végül nekem is jó volt ez valamire, csak éppen borzasztó volt, hogy együtt éltem valakivel, halálosan szerelmes voltam belé, az meg a szemem elott képes volt egy este három csajt is megkúrni. Aztán minden tizedik csaja után én is lefeküdtem valakivel. Közben persze o is halálosan szeretett, csak engem szeretett, csak éppen képtelen voltam annyit szeretkezni, amennyit o akart.

Michel tökéletes férfi volt. Szép, okos, érzékeny, emberi, minden megvolt benne. Borzasztóan szerettem. Egyáltalán nem volt jellegzetesen francia, mivel az átlagos francia pasi baromi önzo, míg az én férjem mindig csak a másikra figyelt. Rám is borzasztóan figyelt. Tanított egy iskolában. Reggel fölkelt, megbaszott. Délben hazajött ebédelni, akkor is megbaszott, este is megbaszott, éjjel is megbaszott, s közben mit tudom én, mit csinált. Egyszeruen nekem ez túl sok volt. És emellett nem volt olyan csaj, aki ha elment mellette, ne kívánta volna meg ot. O meg nem tudott és nem is akart ellenállni. Mindig azt mondta, hogy a szex olyan neki, mint egy teniszparti, s hogy tényeg csak engem szeret. Lehet, hogy ez igaz is volt, de ezt én négy évnél tovább nem bírtam. Akkor hirtelen, paff, otthagytam, hazajöttem. Erre o elment dolgozni Szaud-Arábiába, azt mondta, azért, mert soha többé nem akar not látni, mivel én otthagytam. Két évig nem is látott ott not. Egyszer, valamikor a nyolcvanas évek elején, tök véletlenül találkoztam vele Párizsban, egy utcasarkon. Akkor már évek óta külön éltünk, jóllehet hivatalosan csak nyolcvanhatban váltunk el. És akkor annak a pasinak, akivel éppen együtt voltam, nem is szóltam, hanem fogtam magam, és visszamentem a férjemhez Marseille-be. A tavalyi karácsonyt is vele töltöttem, s lehet, hogy egyszer megint hozzámegyek feleségül. Ez egy ilyen kapcsolat.

Nekem a szexuális forradalom azt jelentette, hogy a férjem mindenkit megbaszhatott, ugyanakkor egyáltalán nem bírta elviselni, amikor én is ugyanezt tettem. Az a világ vége volt számára. Rólam mindig azt mondta, s lehet, hogy abban az idoben még igaza is volt, hogy én csak akkor fekszem le valakivel, ha szerelmes vagyok belé. Ezért a szexuális forradalmat én úgy gyulöltem, hogy azt nem lehet elmondani. Mivel hiába élvezhettem volna ugyanakkora szabadságot, mint egy férfi, egyszeruen nem volt hozzá kedvem. Késobb, úgy jó tíz év múlva, én is belementem ebbe, csakhogy kurva szerencsétlen lettem attól, amit csinálnom kellett. Amikor pedig kikerültem Franciaországba, akkor egyenesen úgy éreztem, hogy belehalok.

Aztán persze eljött a pillanat az én életemben is, amikor úgy határoztam, hogy mostantól kezdve én döntök. Ha belegondolok, tényleg nagyon késon kezdtem, nagyon furcsán kezdtem, nagyon romantikusan kezdtem. Az elso huszonöt-harminc pasimba szerintem mindbe szerelmes voltam. Aztán, amikor annyira kezdtem megismerni a fiúkat, és fölismertem, hogy mirol is szólnak a kapcsolatok, akkor döntöttem a mennyiségi akkumuláció mellett, remélve, hogy egyszer az egész majd átmegy minoségi változásba… Hát nem így történt: az én életem is bebizonyította, hogy szart sem ér az egész dialektikus katyvasz! Hiszen hiába tunt el az összes skrupulusom, hiába mentem el bármikor bárkivel, még akkor is, amikor együtt éltem egy pasival, nem lett jobb az életem! Hiszen noként csak boldogtalan maradhattam, mert minél inkább önállóvá váltam, annál jobban féltek tolem a fiúk. S így egyre reménytelenebbé vált a helyzetem. Mindennek belso megélését tovább nehezítette, hogy annak a generációnak vagyok a tagja, ráadásul no, s ez még nehezebbé tette a dolgot, amelyik a saját borén kényszerült megtapasztalni, mennyire nem könnyu átállni az új világ normáira, amikor legmélyebb belso késztetettségeinkben, vágyainkban, érzületeinkben még a régi világ gyermekei vagyunk. Ez is skizofréniát eredményezhet.

Nem tudom, miért alakult így, de azoknak a pasiknak, akik velem maradtak, mindig szükségük volt arra, hogy elmenjenek valahova máshova. Rettenetesen szenvedtem, mert én nagyon sokáig a romantikus szerelemre, az örök huségre meg a mit tudom én, mire vágytam. Évekig csak az kellett, hogy úgy érezzem: most szerelmes vagyok valakibe. De kénytelen voltam váltani erre a „szemet szemért, fogat fogért” viselkedésre. Akkor aztán rágták a pasik a párna csücskét. Abban, hogy így alakult a kapcsolatom a pasikkal, egyrészt benne volt ezeknek a fiúknak a milyensége, másrészt az is, hogy a férfiak számára általában is a szexualitás jelenti létük igazolását. Az én pasijaim persze többnyire alkotó emberek voltak, s az is igaz, hogy sokkal több szexualitásra van szüksége egy alkotó embernek, különösen akkor, amikor alkotói válságban van. Ilyenkor érezni, hogy most nagyon jókat lehet szerelmeskedni, de az egész csak feszültséglevezetés számára. Ez nagyon más, mint amikor egy kiegyensúlyozottabb alkotói periódusban van.

Ismertem sok fiút, aki végigcsinálta a szexuális forradalmat. Végigélte a feleségével, a hetvenes évek közepétol egyfolytában baszóklubokba járt, mert egyszeruen imádta. De mégis, ha szerelmes volt valakibe, csak belehülyült az egész forradalmába, akármennyire is nyíltan meg szabadon akart létezni. Lehet, hogy a szexualitás egyre inkább technikai-taktikai-praktikus-esztétikai kérdéssé vált, s az érzelmi jellege fokozatosan háttérbe szorult. Lehet. Csak hát az a különös, hogy azok a fiúk, akik a szexuális forradalom élharcosai voltak, borzalmasan tudtak szenvedni, ha a no is ugyanazt csinálta, amit ok, vagy mondjuk, egy szakítást követoen.

Az a pasi például, akivel most élek, egy totál érzelmi nyomorék, akit soha nem szeretett senki, se az anyja, se az apja, se a testvérei, se senki, ezért mindenféle baja volt, amitol egészen furcsává vált, irigy lett, képtelen szeretetet adni. Hiába érzem néha, hogy borzasztó szerelmes belém, ezt képtelen kifejezni, mert egyáltalán nem tudja kimutatni a gyengédséget. És mégis, annyira ragaszkodik hozzám, annyira kapaszkodik belém, mint a kisgyerek, akinek nem volt joga az anyja szoknyájába belekapaszkodni. Ez nagyon furcsa dolog. Nekem külön meg kellett tanulni vele szeretkezni, mert egyszeruen képtelen törodni a másikkal, csak magára figyel. Egyébként Franciaországra igen jellemzo, hogy az emberek rideg családban nonek fel, s ezért nem szeretik, csak használják a másik ember testét.

Ennek a pasinak az a perverziója, hogy ilyen baszóklubokba járjon velem, s hogy én mások szeme láttára szeretkezzem vele. De hogy engem egy másik pasi megbasszon, azt már soha nem bírná elviselni. Csak o nyúlhat hozzám. És, a fene érti, hogy miért, én ezt elfogadom, hogy én egy ilyen alárendelt noként, egy médiumként jelenjek meg az o fantazmagóriáiban, beteges fantáziavilágában. És imádja azokat a klubokat, ahol az emberek egymás elott szeretkeznek. Mellékesen én is jól ismerem ezeket a klubokat. Hazudnék, hogyha azt mondanám, hogy ez nem stimulál. Tényleg kurva izgalmas, viszont soha nem engedtem meg magamnak, hogy valaki mással legyek, mint a saját pasimmal.

Egyébként az ilyen klubokba járók többnyire társadalmilag magasan pozicionált emberek, az esetek túlnyomó részében férfiak, akik egyedül, esetleg a szeretojükkel vagy a szeretoikkel jönnek, mert a család címu dolog már régen nem muködik náluk, mert otthon évek óta nem élnek nemi életet. Egyébként Franciaországban egy-két évtizede amúgy is az a jellemzo, hogy már senki nem baszik otthon, senki nem csinál semmit otthon, meg különben is, általában nem történik semmi sem az emberek életében. De sokan tudják, hogy vannak ezek a helyek, és ide elmennek, elvisznek egy-egy csajt, és akkor azt hiszik, beléptek a kánaánba. Aztán persze van egy nagyon-nagyon minimális százaléka ezeknek az embereknek, ok a legzseniálisabbak, akik igazi, mély szenvedélybol járnak oda, akik számára a szex olyan, mint a kábítószer, akik szexaddiktok, s megorülnek attól, hogy körülöttük mindenki baszik, s hogy ok is basznak, s a lét nem más, mint egy óriási ejakulatív, libidinózus vágybeteljesülés. De, mondom, az ilyen elszántan, szenvedélyesen szélsoségesek aránya minimális, mivel a többség szexuális nyomorából kifolyólag jár oda, vagy azért, mert öregasszony, s máskülönben már senki nem volna hajlandó ot megbaszni, itt pedig mégiscsak joggal remélheti, hogy a félhomályban számára is jut majd egy-egy részeg betevo fasz. Ezeken a helyeken ugyanis nem illik nem megbaszni a noket.

Ezek a klubok persze nem keverendok össze a szexuális forradalom kommunáival, hiszen a kommunákban együtt éltünk, együtt csináltunk mindent, elvileg szerettük egymást, szabadok voltunk, miegymás… A klubokban is együtt baszik mindenki, csakhogy az már teljesen elidegenedett dolog, mivel az emberek nem ismerik egymást, nincs szeretet, csak a lecsupaszított perverzió. A szexuális forradalom és a kommuna egy ideológiával járt együtt. Az életet akartuk megváltoztatni, felszabadultnak hittük magunkat. A saját lakásunkban laktunk, s azt engedtük be, akit akartunk, aki azonosult velünk, aki a mi generációnkba tartozott, s a mi értékrendünket képviselte. Az már egy másik kérdés, hogy amikor mi megéltük az úgynevezett szexuális forradalmat, mert én generációmban szinte valamennyien megéltük ezt Franciaországban, az olyan iszonyatos féltékenységgel, fájdalommal, szenvedéssel járt, hogy azt nem lehet elképzelni. Hiába baszott mindenki mindenkivel, s hiába nem volt még AIDS, eszméletlen fájdalmas dolog volt látni, hogy az én szerelmem mással baszik. Állandóan zsilettpenge volt a zsebünkben, és sokszor tényleg nemcsak jelképes értelemben, hogy bármikor öngyilkosak lehessünk, ha a szenvedésünk már végképp elviselhetetlenné válik. Viszont hiába megy el az ember egy ilyen klubba, jóllehet elvileg ott is mindenki baszik mindenkivel, s én is akárkivel baszhatok, és az már legföljebb csak az én személyes korlátom, hogy ezt sohasem tettem meg. Miképpen az is, hogy én mindig csak a pasimmal voltam, bár az is igaz, hogy azt a pasijaim sem engedték volna, hogy más is hozzám nyúljon. Az ilyen klubban nincs zsilettpenge, nincs féltékenység, nincs semmi.

Ezeken e helyeken már esetlegesek, piaci jelleguek a kapcsolatok. Annak idején szerintem sokkal inkább a részvétel, illetve a részvétel révén lehetové tett azonosulás volt számunkra a fontos. Ha okoskodni akarnék, azt is mondhatnám, hogy ez a klub egy ilyen posztmodern dolog, mivel nem annyira az azonosulás és a ténylegesen átélt szexuális öröm, hanem mindennek a látványa válik fontossá. A vizualitás kerül elotérbe, az lesz meghatározó. Akkor, amikor még a zsilett úgymond a zsebünkben volt, legalább volt valami illúziónk, hogy fölszabadulhassunk, hogy megismerhessünk addig ismeretlen dolgokat. S ezt még akkor is vállaltuk, ha kurvára szenvedtünk tole. Most már nem szenvedünk, csak látunk és nézünk. Vagyunk is, meg nem is. Stimulált szimulakrumokká váltunk. Annak idején eszünkbe se jutott fizetni azért, hogy valakivel szeretkezzünk. Ezekbe a klubokba pedig ötszáz frank a belépo, plusz a fogyasztás. Ez óriási különbség. Az üzlet behatolt ebbe a világba is. Bár, ha belegondolunk, az is igaz, hogy az ilyen klubok nem a szexuális forradalom után születtek, hanem még a háború elott. A két háború között ugyanis már léteztek ezek Franciaországban, különösen Párizsban. Tehát nem árt óvatosan bánni az okoskodó általánosításokkal.

Amikor ezekre a dolgokra gondolok, borzasztó depressziós leszek. És biztosan azért idealizálom a gyermekkorom világát is, mert amióta a mostani élettársammal élek, nagyon belesüppedtem az o mélyen és teljesen szeretet nélküli francia családi világába. Mert nem igaz, hogy otthon nem voltak szenvedések. Csak éppen, most, utólag, borzasztó hálás vagyok minden szeretetért, amit valaha is kaptam. És sokszor gondolok arra, hogy miért nem találtam magamnak egy kétszáz holdas magyar parasztot, néhány tehénnel, s miért nem éltem le az életemet otthon, hét gyerekkel. Miért nem fejtem a teheneket? Miért nem tudtam nyugodtan megmaradni a fenekemen? Aztán persze rájövök: nyilvánvaló, hogy a nagyapám-féle pasit nem Franciaországban és nem a huszadik század végén kellett volna keresnem. Azt utálom a legjobban, hogy a mostani életem, ahogy belegondolok, ugyanolyan strukturálatlan, mint az egész világ. S úgy érzem, én már csak egyetlen egy helyen tudok rendet teremteni: a filmen. Szerencsére ott azért még mindig nagyon nagy rend van.

Michel találta ki, hogy fényképezzek, de komolyan csak nyolcvannégyben kezdtem el fotózni. Az egész úgy kezdodött, hogy még a hetvenes években valaki meglátott, és elkezdett fotózni mint modellt, majd a világ leghíresebb fotósai orrba-szájba fényképeztek engem meg Michelt, meztelenül is. Mi voltunk a legszebbek. Tulajdonképpen én úgy tanultam meg fényképezni, hogy engem fényképeztek. Azért szerettek bennünket, mert a testünk olyan szép volt, mint a klasszikus görög szobroké. Akkor derült ki egyébként számomra, hogy nem kell nagynak lenni ahhoz, hogy az ember szépnek látsszon. És így, modellként sokkal többet lehet tanulni, mintha asszisztens lettem volna, mivel egyrészt láttam a rólam készült fényképeket. Másrészt egy fotós soha nem mondja meg az asszisztensének, hogy nézzél már bele a lencsébe, nézd meg, mit látok. Nekem viszont, a modellnek, megmondja. Ezenkívül már csak egy kis technikát kellett megtanulni, és máris mindent tudtam. Az aranymetszést pedig, ami a fotó lényege, ösztönösen éreztem. Persze ahhoz, hogy jó fénykép szülessen, mindig kell egy mágikus pillanat is. Meg kell érezni, meg kell látni a lényeget. Meg lehet tanulni fényképezni a világ legnagyobb fotósiskoláiban is, nagyon szép fényképeket is csinálnak az ott végzettek, a baj csak az, hogy a legtöbb esetben azok a képek nem szólnak senkirol meg semmirol.

Azért kezdtem el fényképezni, mert minden Wim Wendersrol készült fotót utáltam, és elhatároztam, hogy le fogom ot fényképezni, mégpedig jól. És tényleg megcsináltam. Ugyanez történt Marguerite Durasszal is. Eleinte csak filmrendezoket meg írókat fényképeztem, de amikor meghalt a bátyám, utána egy jó ideig nem fényképeztem embereket, csak az Északi-Jeges-tengert meg sivatagokat. Akkor ezeket úgy neveztem, hogy üres kereteket fényképezek. Késobb gyerekeket kezdtem fényképezni mindenhol a világon, amerre jártam, mivel egy idoben rengeteget utaztam. Így tértem aztán vissza az emberekhez. Az utazások közben sok nagy riportot is csináltam, de nagyon elkezdtem utálni oket, mert ezeket ilyen turisztikai jellegu újságok számára készítettem, s rájöttem, hogy nincs semmi értelme az egésznek. Akkor abbahagytam az utazást. A filmrendezok fényképezését is abbahagytam. Aztán egyszer, egy depressziós pillanatomban bementem egy színházba, s úgy döntöttem, hogy mostantól fogva én választom ki a világot, és nem a világ választ ki engem. Úgy döntöttem, mostantól csak oda megyek, ami engem érdekel. Ha megkérnek, használhatják a sajtóban is a színházi fotóimat, de ezek nem arról szólnak, hogyan üvölt a színész, hanem valahogy a színház egészérol.

Én nem faszként használom a fényképezogépet, hanem pontosan úgy fogom fel, mint egy noi nemi szervet. Az objektív, miként a vagina, kinyílik, s az érzékeny anyag megtermékenyül a fény-sperma által. Utána elohívom, azaz megszületik a gyerek. Lehet, hogy a paparazzik, akik jönnek a hat kilométeres objektívjeikkel, fallikus szerszámot használnak. Ám számomra a fényképezés egy minden tekintetben noies folyamat, egy megtermékenyülés-, elohívás-, megszületés-kapcsolat. Susan Sontagnak van egy könyve a fotográfiáról. O is azt mondja, hogy a fényképezogép egy fallikus eszköz. Ez szerintem nem igaz. Én ugyanis mindig úgy érzem, hogy hozzám tartozik a gép, az én testem része. És ezért egyáltalán nem agresszív eszköz, hanem éppen ellenkezoleg, valami nagyon lágy, befogadó, noies dolog.

Rengeteg nagyon érdekes történetem van a fotózással kapcsolatban. Egyszer például jöttem haza a Jeges-tengerrol. Kivettem a filmet. Amikor kiveszem a filmet, mindig letépem a végét, hogy tudjam, hogy az egy elhasznált film. És volt egy olyan dia, aminek nem volt letépve a vége. Ezért azt hittem, hogy biztos nincs elhasználva. Akkoriban került be a lakásba rengeteg tükör, mindenhová. Furcsa helyzetekben és helyeken voltak ezek a tükrök, s ezekben saját magamat fényképeztem – fényképezogéppel együtt, meztelenül, így-úgy. És amikor beadtam elohívni a filmet, akkor láttam, hogy az én testem rá volt fényképezve a jégtáblákra, a jégkockákra, mindenre. Fantasztikus volt. Egyébként ugyanaz a gyönyör számomra a jégtábla, mint a sivatag vagy a legszebb férfiarc vagy emberi test. Az a pillanat, amikor elohívom, fantasztikus. Én egy anyaállat vagyok, s ezt különösen szeretem. Tiszta kémia.

Vagy egy másik sztori. A velencei filmfesztiválon történt. Antonioni volt a zsuri elnöke, valamikor a nyolcvanas évek elején. Le akartam fényképezni, de mivel öregedett, nem nagyon tudta elviselni, hogy fényképezik, és egy ilyen fesztiválon mindig van legalább hétszáz paparazzi. Egy nagyon szép kék ing volt rajta, s különben is nagyon szép kék szeme volt. Mondtam, jó volna, ha odamennénk az uszoda mellé, mert annak a vizét szeretném háttérnek. Erre odajött velem az uszoda mellé, s mutatta, hogy két fényképet csinálhatok róla. Megcsináltam a két fényképet, utána elengedtem. Nem hitt a szemének. Egy percig meg sem mozdult, s utána azt mondta: o ilyet még nem látott, hogy azt mondja egy fényképésznek, hogy két fénykép, s az két darab fényképet csinál, nem két tekercset. Onnantól fogva, bárhol meglátott, mindig odaintett, hogy csókolom. Ez valamikor augusztus végén, szeptember elején történt. A következo februárban volt egy kiállítása a festményeibol Párizsban, a fnac-ban. Ott voltam, s volt nálam egy kis automata fényképezogép. Odakerültem mellé, s le akartam fényképezni. Erre rám mosolyog, s azt mondja nekem: maga már megcsinálta rólam azt a két fényképet. Hat hónappal késobb! Ezek így belevésodnek az ember agyába. Lett egy ilyen viszonyunk, kettonknek.

Vagy hogy is hívják azt a buzi színészt? Az meg Cannes-ban volt. Ja igen, Dirk Bogarde! O volt a zsurielnök. Megyek el a fesztiválpalota elott, s látom, hogy két-három fiatal fiú elkezdi fényképezni. Hát bevág az egyiknek egy akkorát, hogy az majdnem elájul. Erre mindhárom elhúz egy pillanat alatt a fenébe. Én ott állok. Ez is ott áll, néz rám, néz rám, s nem mondja, hogy fényképezzem le, csak várja. Ott áll, vár, néz, s velem marad. Meg nem mozdulna. Egy öreg buzi. Szóval ez valahogy szinte mindig bejön, s nemcsak a pasasokkal, hanem tulajdonképpen a csajokkal is. Persze velük azért sokkal nehezebb.

Apropó, buzik. Én azért imádom a homoszexuális fiúkat, mert soha nincs semmi probléma közöttünk, nincs csábítás, nincs velük semmi gond, semmiféle bizonytalanság, kétértelmuség, hanem csak eszméletlen mély, gyönyöru kapcsolatok vannak. Minden a helyén van. Persze, tudom, többfajta homoszexuális férfi van: van, aki felvállalja, van aki kurva szarul van tole, rejtegeti és szorong miatta. Én azt a buzit szeretem, aki vállalja, hogy o buzi. O, attól a pillanattól kezdve, hogy vállalta, ugyanolyan férfi a számomra, mint bárki más, csak éppen o nem csajokkal baszik, hanem fiúkkal. De amúgy tök helyén van nála minden. Szerintem egyébként ok sokkal jobban szeretik a noket, mint a heteroszexuális férfiak, mivel egyrészt nem félnek tolük, másrészt tisztelik oket, harmadrészt az érzékenységük valahogy kommunikál a nokével, és jórészt mentesek a macsó viselkedési késztetettségektol. Ebbol adódóan egy no könnyebben viszontszeretheti oket. Baromi fontos, hogy egy buzi férfi és egy no kapcsolatában nincs rivalizálás és hatalmi harc a férfi és a no között, ami egy virilis macsó férfi és egy no közötti szerelmi viszonyban mindig megtalálható. Még a legjobb kapcsolatban is, és nemcsak a korzikaiaknál, hanem akkor is, ha a pasi svéd entellektüel. Sot, azt mondanám, hogy ez egyenesen föltétele a jó szerelmi kapcsolatnak, és ezért van az is, hogy a legorültebb szerelmek halálra is vannak ítélve. Hiszen a csábítás, mint a macsizmus alapja, lényegénél fogva teljesítménykényszert jelent. És ez rettento kemény dolog.

Vagy egy újabb sztori, a Wim Wenders… Az a sok Wenders-kép, amit csináltam, kétórai munka eredménye. De már találkoztunk elotte, beszélgettünk, meghívott, elmentünk sétálni, órákig fagyiztunk meg ilyenek. Volt egy nagyon rossz buli, amit a Fréderic Mitterand rendezett Cannes-ban, egy körvillában, és én nagyon utáltam, foleg, mivel abban az idoben teljesen absztinens voltam. Ezért aztán kimentem az erkélyre, és leültem egy ládára. A láda mellett volt két hatalmas alumínium fazék, olyan, mint régen Magyarországon a menzákon. Egyszer csak leül mellém egy hatalmas nagy fekete esokabátban egy pasi. Odanézek, Wim Wenders volt. Erre mondom neki, csak így unottan, hogy hát ezek a lábasok pont olyanok, mint a magyar menzákon. Az egész fiatal korom tele van ezzel. Rám néz, s azt mondja: ühüm. S akkor elmesélt egy nagyon furcsa magyar epizódot az életébol, ami maga egy film. Magyarországon akarta forgatni A kapus szorongása a tizenegyesrúgás elott címu filmet. Elment Magyarországra. Nem jött végül is össze. Utána ment ki a repülotérre, és megállt valahol Kobányán, egy lakótelepen. Kiszállt a taxiból, mert még volt egy kis ideje, és sétált egyet. Minden tök kihalt volt, mindenki elment dolgozni. Megy körbe, s egyszer csak valaki kinyit egy ablakot, s elkezdi üvöltve énekelni: „baby, you can ride my car”. És erre az élményre a Wim Wenders tíz vagy húsz év elteltével is pontosan emlékezett, olyan mélyen bevésodött számára. Soha nem felejtette el.

Nyolcvannégyben Wenders egyszer bement a Les cahiers du cinema szerkesztoségébe, amikor a Paris, Texasszal megnyerte Cannes-ban az aranypálmát. Ez tizennégy éve volt. A Cahiers-nak volt körülbelül kétezer képe Wendersrol. Ebbol hetet én csináltam. A Wenders bemegy, kiválasztja a hét képemet, s azt kérdi: ezek a Kati fényképei? Mondja neki a fonök, hogy igen, azok. Erre mondja a Wenders, hogy soha életében olyan fotószeánszon nem vett részt, mint velem, s most látja is, hogy mi jött ki belole. Bement, ránézett, s rögtön tudta, hogy a kétezer kép közül melyik hetet csináltam én. Ezt a foszerkeszto mesélte nekem. S akkor a szerkesztoségbol elvitte magával az összes képemet Ausztráliába, s azokat tetette bele az ausztrál újságokba. Utána mindet megvette tolem. Aztán, amikor késobb kiadta a Paris, Texast könyv formában is, az én nevem az utolsó szó a könyvben, mert az én portrém van benne.

Vagy az Antonio Gades. Azt mondtam, hogy én meghalok, ha nem fényképezhetem le. Én annyira szerelmes voltam abba a pasiba, de annyira, pontosan úgy, mint a kamaszok a filmsztárokba. És akkor végre elintézte nekem valaki, hogy egyik nap, amikor Párizsban lépett fel, pontosan este nyolc órakor bemehessek az öltözojébe, s akkor lesz öt percem arra, hogy lefényképezzem. Öt perc. Bemegyek. Beszél franciául. Azt mondja: öt perc, egy perccel se több, mert nyolc óra harminckor a színpadon kell lennie. Mondanom sem kell, tizenöt perc késéssel kezdték az eloadást! A végén már az volt a baj, hogy nem volt nálam több film. Képtelen volt otthagyni engem! És annyira mágikus a jelenléte ezeken a fényképeken, hogy azt nem lehet elmondani! Azt tényleg látni kell! Világ életében fényképezték, de soha nincs jelen azokon a fényképeken. Mindig valahol máshol van. És az én összes fényképemen száz százalékosan jelen van. Hihetetlen!

A Depardieu-t is fényképeztem. Ot már régebbrol ismertem. Aztán egyszer egy forgatáson három vagy négy napig együtt voltunk Indiában. Én azért voltam ott, hogy a filmforgatásról készítsek a stáb számára fényképeket. Depardieu azt mondta, hogy ot nem lehet Nikonnal lefényképezni, csak Leicával. Hát mondom, öreg, akkor nem fényképezlek le. Nagy ügy. Különben is, megvan már nekem a Depardieu-képem. És akkor az lett a dolog vége, hogy o fogta meg a Nikont, és o fényképezett le engem a Nikonnal, mert már nem bírta ki, hogy mindenkit orrba-szájba fényképeztem, csak róla nem voltam hajlandó egyetlenegy fényképet sem csinálni. És amikor tettem egy rossz megjegyzést a magyar borokra, azt mondta, hogy menjek a francba, mivel a világ legjobb borai a magyar borok. Merthogy valamit Magyarországon forgatott, s bejárt a pincékbe a szolosgazdákhoz. Azt most már egyébként az összes bennfentes francia is tudja, hogy a villányi borok a legjobbak a világon. Sokkal jobbak, mint a bordeaux-i borok. Ez nem vitás.

Vagy a jeges sztorik. Este érkeztem meg a jégtöro hajóra, s másnap hajnalban már kint ugrabugráltam a fedélzeten, mert isteniek a hajnali fények. A kapitány megáll a helikopter mellett, rám bök, s kérdi: te nem jössz velünk? Tudott egy kicsit franciául. Négyezer frankba került egy óra a helikopteren. És akkor mondtam neki, hogy persze, persze, csak bemegyek filmért. És akkor fölszálltam velük. Kikötöttek a helikopter oldalára. Pedig nem is ismert, nem tudta, hogy tornász voltam, s akrobata vagyok. Ez a bizalom azonnali volt közöttünk. Akkor készítettem talán a legszebb fényképeimet, amit senki nem ért, az egész jeges világról. Attól a pillanattól kezdve mindig azt mondta a kapitány, hogy o mindent megcsinál nekem, amit csak akarok, bármikor fölvisz a helikopterrel, mert neki úgyis túl sok dízelolaja vagy mije van arra, hogy fölszálljon.

Még valami… Mert bármennyire is fontos dolog a fényképezés az én életemben, én mégiscsak azt gondolom, hogy én azért elsosorban anya vagyok, s minden csak ezután jön. A franciák azt mondják, hogy ez abnormális. Nekem nagyon komoly problémáim voltak a fiúkkal a lányommal való kapcsolatom miatt, mivel a legtöbben nem bírták elviselni a közöttünk lévo szimbiózist. Szerintem ez most már egész életünkben így lesz. Tíz percig nem tudunk egymás nélkül létezni. Én már biztosan nem élnék, ha nem lenne meg a lányom. Már nagyon régóta ez tart életben, mert ez az, ami a legjobban érdekel. Nem tudom, hogy a férfiak egyáltalán meg tudják-e érteni, hogy egy no mennyire képes szeretni a gyerekét. Nekem például az anyámmal az összes problémám akkor oldódott meg, amikor megszültem a lányomat. Nem volt még egy hetes sem, amikor rájöttem, hogy mit érez egy anya a gyermeke iránt, mit jelent a félelem, a féltés, s mik ezek az iszonyatos szorongások. Ez baromi fontos. Emlékszem, még a nagynénémnek is telefonáltam, hogy elmondjam neki, megértettem az anyámat.

Már az elso pillanattól fogva tudtam, hogy az életem során mennyire fontos, szükséges, mély, szóval életfontosságú lesz számomra, hogy van egy lányom. Tudtam, milyen fontos lesz a legkisebb apróság is. Az, hogy a szoba egyik sarkából átlép a másikba. Tényleg olyan kapcsolatom van a kislányommal, hogy nem nagyon láttam ilyet közelrol se Magyarországon, se Franciaországban. Köztünk is abszolút bizalom és egymásrautaltság van mindenben. Attól kezdve, hogy milyen színu zoknit veszek fel, addig, hogy az adott barátomat meghívhatom-e, vagy hogy ide vagy oda elmenjek-e vagy sem. Abban a pillanatban, hogy velem egy pasi rossz vagy gonosz volt, ki tudta utálni a házból. De ha én szerettem, s o véletlenül nem szeretett valakit, azt soha nem mutatta ki. A lányomnak két fiúja volt eddig, s mindkettovel ilyen szerelmes anyai viszonyba kerültem. És most bejött a nagy, szentmiklósi szerelem. Hát nem különös? Ezek számomra is nagyon fontos kapcsolatok. Én a lányom elso fiújával ott tartok, hogy állandóan fölhív telefonon, ha bármi baja van.

Eloször azt akartam, hogy táncoljon, mert borzasztó jól táncolt. Nem akart színészno lenni, de most megint az akar lenni, miközben három éve divattervezo gyakornokként dolgozik. Nagyon tehetséges, de utálja, nem akar ebben a milioben maradni. Most éppen semmit nem akar. Ezt az iskola rontotta el, mert az gyulöltette meg vele ezt a miliot. De én már akkor is boldog leszek, ha azt elérem, hogy ezt az iskolát végigcsinálja, mert ez is jobb, mint a semmi. O nagyon tehetséges, de rengeteget szenvedett életében, mert egyedül voltunk, meg nem volt pénz, s a legszarabb szituációkba kerültünk, miközben azért mindig megmaradt a humorunk, a jó közérzetünk. Az egyik pszichiáterem azt mondta, hogy olyan szurot tettem a gyerekem és magam közé, hogy amennyire én tele vagyok halállal, a gyerek annyira van tele élettel. Nem is szívesen beszélek errol.

Igen, ez egy másfajta viszony, s valamilyen módon ez is ennek az úgynevezett szexuális forradalomnak a következménye, hogy a családi viszonylatok helyébe más, individuális alapú személyközi kapcsolatok lépnek. A mai húszévesek generációja is egészen más. Ok természetesnek tartják a koton használatát, magától értetodo módon beszélnek a szexualitásról, józan fejjel számolnak a lehetséges kockázatokkal is, ugyanakkor képesek megteremteni maguknak az élményszerzés lehetoségét. Ez egy baromi nagy változás, ugyanis ok már képesek racionalizálni a szexualitást. Számukra már a világ legtermészetesebb jelensége, hogy a családok fölborultak, átalakultak. Hogy nincs apa meg anya, hanem élettársak, barátok, alkalmi társutasok vannak a szülok életében. Az a kizárólagosság és monogámia, amelyen korábban a család alapult, s ami a nagy generáció színrelépése elott a kapcsolatokat jellemezte, végképp megszunt, s ezen ok egyáltalán nem csodálkoznak. Ez is a szexuális forradalom következménye. Csak hát ezt, sajnos, mi, szülok, kurvára megszenvedtük. A férfiak is és a nok is.

Ezer alkalmam lett volna arra, hogy fényképészként világsztár legyek. Soha nem használtam ki. Miért? Tényleg világhíru fotókat csináltam. Rengeteg portrém, meg a jeges kiállításom képei is a világ legkülönbözobb vasárnapi újságjainak címlapján jelentek meg. De, ki tudja, miért, én minden siker alkalmával úgy leblokkolok, mintha meg kellene magamat büntetni. Talán a túlzott református neveltetésem is közrejátszik abban, hogy bármi jó történik velem, én rögtön buntudatot érzek. Nem tudom. Én mindenkinek azt mondom, hogy legyen pozitív, csak éppen a saját magam életében nem tudok pozitív lenni. Azt keresem tizenöt éve, hogy hol és mit rontottam el, hogy miért kell nekem egyfolytában magamat büntetni. Most már egyre jobban sejtem, hogy ebben nagy szerepe volt annak a fejemben lévo nagyapai férfiideálnak is, amivel testi valójában valahogy egyszeruen soha nem tudtam összeakadni. Lehet, hogy én vagyok túl igényes, vagy én akarok mindent abban a pillanatban elrontani – nem tudom. Végül is néha azt gondolom, hogy az összes pasi, aki keresztülment az életemen, olyan volt, mintha csak egyetlenegy pasi lett volna. Ezek a jó pillanataim, amikor ezt gondolom. Azt az egyetlenegy ideált kerestem mindvégig, s a sok pasiból talán most már végre össze is tudom rakni.

Párizs, 1998. november–december.