A "látható nyelv", vagyis írás esztétikájának kiindulópontja lehet az a nyelvpszichológiai tény, hogy a mûvelt beszélõ tudatában az egymással asszociált hangcsoport és jelentés, valamint a kettõnek kísérõ hangulatai mellett bármikor fölidézhetõ az illetõ hangcsoport szimbolikus ábrázolásának, leírásának képe is.1 (Vizuális típusu emberek tudatában az írás-kép könnyen elõtérbe nyomul.) Ha valamelyes érzelmi hangulat tapad a hangokhoz és a jelentéshez, eleve föl kell tennünk, hogy az írásnak is van egy - mindenesetre domináló - értelmi eleme, jelentése, emellett azonban nyomozhatunk érzelmi velejárók után is, kereshetjük, hogy van-e az írásnak (nyomtatásnak) hangulata, érzelmi hatása.

Egy másik ösztönzõ mozzanat, amely az írás esztétikai vonatkozásainak kutatására serkenthet: az a külömbségtevés, amely a modern nyelvtudományban programszerûleg elválasztja egymástól egyfelõl a leírt, másfelõl a beszélt nyelv vizsgálatát. Ezt a stilisztikai külömbségtevést - langue écrite: langue parlée - Ferdinand de Saussure2 iskolájának jelenlegi vezére: Charles Bally genfi professzor szorgalmazza Stylistique et linguistique générale c. tanulmányában (Archiv. f. neuere Spr. 1912: 113). A könyvstílus élettelenebb, színtelenebb voltára és az élõbeszéd egészséges szépségeire nálunk már Imre Sándor rámutatott (Tanulmányai I. 89.). A leírt nyelv stílusa nem identikus a beszélt nyelv pongyolább, elevenebb, ösztönösebb, õszintébb kifejezõ eszközeivel. Mihelyt tollat veszünk a kezünkbe, rendelkezésünkre áll az idõ: reflexiók, irodalmi klisék, válogatás, stilizálás irányítják a kifejezéseinket. Viszont az író nélkülözi a kifejezõ hangsúly és a mimika összes eszközeit.

Hozzátehetjük ehhez a párhuzamhoz, hogy az írás maga is olyan közvetítõ eszköz, ami bizonyos fokig befolyásolja az általa szimbolizált nyelv hatását. Az írás önálló hangulatkeltõ eszközökkel bír. Kétségtelenül vannak ilyen eszközök, de épen elégtelenségük és a folyton megújuló tartalom igényei hozzák létre állandó hullámzásukat, változásukat, úgyhogy a nyelvtörténettel párhuzamosan a leírt nyelv optikai eszközeinek stílustörténetérõl is beszélhetünk.

Az optikai eszközök elégtelenségét minden író érzi. Talán a modernek jobban, mint a régiek, mert a kifejezendõ tartalom is differenciáltabb árnyalatokból, összetettebb érzésekbõl áll és mert a betü szerepe folyton növekszik a kulturával fejlõdõ emberi lélekben. Erre vonatkozólag tanulságos az a bizarr önvallomás, amelyet egy túlmodern, neurasztheniás, túlcsigázott fantáziáju mai író tett egyik regényének bevezetésében. Az expresszionista írónak ez a néhány sora, amelyet szükségesnek látok egész terjedelmében idézni, tanulságos pszichikai dokumentum, mert bepillantást enged az író mûhelyébe, abba a személyes viszonyba, amely az írót a nyomtatott betûhöz, az írás technikai eszközeihez fûzi. Révész Béla írja a Vonagló falvak (1914) bevezetésében (az aláhuzások tõlem vannak):

…Alig, hogy meglebbenthettem a legmegrendültebben írnivalókat. És mennyi minden elmaradt… Az itt következõ írások talán föltûnnek tipográfiai különösségükkel. A sorok, passzusok menete megszegõdik és intervallumok választják el azokat a rájuk következõ soroktól, passzusoktól. Minden csöndességemmel mondom, nem bizarrkodás ez. Akinek oly nagy érzékenység az írás, mint nekem, az már érezte azt a küzködést, az óhaj és lehetõség között, hogy az írni valók közvetlenségét mennyire fenyegetik az írás technikai eszközei. A szó hatalmas, a forma, ha biztos, eléri az olvasó képzeletét. De mégis, milyen gyötrelmes a tehetetlenség, ha a magunk gondolatébredéseivel, szuggeráló pillanataival, eszmélõ föllángolásaival meg akarjuk állítani az olvasót az okvetlen szünetekig és ilyenkor segítségünkre jönne a pont, a vesszõ, a kisbetû, a nagybetû, a kérdõjel, a felkiáltójel és minden szegénység. Én mindig éreztem ezt a küzdelmet a mondanivalóim kevéssége és a hozzánk származott írás-eszközök között. Föl is forgattam minden szabályt, kisbetût, nagybetût, úgy, amint azt igazságom akarta. A passzusok közötti ûr is és az egyéb furcsaság ennek a nagy nyugtalanságnak a tükre és el akarnám velük érni, hogy az olvasó elcsöndesedjék a pillanatra, mielõtt a másik passzust magára venné, elámuljon egy pillanatig, mielõtt ráépülne az eszére a következõ megértenivaló és ha vannak lélekzetszorító pillanatok, a belsõ énünket fölforgató villanások: éreztessék ezt a pillanatokra elhatárolt sorok is. Egészen fiatalon is éreztem ilyeneket, de irtóztam a keresettség látszatától; ma nem félek a megítéléstõl és írok ezzel a, mégis csüggedt formasággal. Akinek igazi gyermeke a szó, akinek az idegeibõl száll föl a forróság, a ritmus, annak az eszében mindig vergõdni fog a feszülõ gondolat. Néha olyan bolondság is jár a fejemben, meg kellene változtatni az emberek beszédét… és talán szonátát vagy szobrokat kellene odaállítani, a titkokat lezáró pontok, nagybetûk, kiáltó, kérdezõsködõ jelek helyére.

Ez a dilettáns nyilatkozat dióhéjban elmondja a "nyelv optikájának" lényegét. A technikai eszközök elégtelenségét az író zenével szeretné pótolni, amely ki tudja fejezni a pauzák idõtartamát, a beszéd crescendóját, a nyelvi eszközökkel ki sem fejezhetõ hullámzásokat…3 Révész Béla vallomása egyuttal a saját mûvészetének csõdjét is bejelenti. Egy klasszikus költõ, akinek mûvében a forma adaequat tökéletességgel fejezi ki a harmonikus, befejezett tartalmat - ilyen "csüggedt" és ennyire kielégületlen gondolatokra nem jutott sohasem.

*

A "látható nyelv" esztétikája mindenekelõtt azzal a kérdéssel találja magát szemközt, hogy az írás (nyomtatás), a leírt beszéd, a maga egészében milyen érzelmi viszonyban áll a beszéddel és az ember egyéb cselekedeteivel. Más szóval van-e specifikus érzelmi velejárója az írásnak?

A következõ kérdés az írás (nyomtatás) formai elemeinek vizsgálata lenne. Azután az íráskonvenciók hangulatát lehetne keresni. Végül pedig arról kellene szólni, vajjon az "írásbeliség" mint érzelmi tényezõ van-e befolyással a nyelvfejlõdésre.

1. Az írás hatalma.

Az írás a magasabb kulturának terméke. A laikus tudatban még nem is vált el az írás a beszélt nyelvtõl: a betû aequivalens a hanggal. "An Worte lässt sich trefflich glauben, Von einem Wort lässt sich keint Jota rauben" [*"Lehet […] / […] / hitet építeni rá [ti. a szóra] elõre, / s még egy betût sem csenhetsz el belõle."#*] - mondja Mephistopheles a Faustban. Csak a modern nyelvtudomány von éles határvonalat a hang és szimbolikus képe közé. A vizuális és akusztikus képzetek közül eredetileg az akusztikaiak domináltak az írásnál.

1. Mûveletlen ember ma is ösztönszerûleg hangosan olvas. A retorikus mûveltségû ókorban följegyzésre méltónak ítélték azokat az eseteket, mikor valaki némán olvasott.4 Szent Ágoston írja mesterérõl, Szent Ambrus milanói püspökrõl, hogy némán olvasott szent könyveket. [[Otilde]] maga is halkan olvas, mikor conversiója elõtt isteni szózatra belepillant a bibliába (Confessiones VI. 3. és VIII. 29.). Ronsard a verseinek hangos recitálására kéri az olvasót.5 A Pléiade-nak kedvenc tétele volt, hogy a költészet nem olvasmány, hanem énekelni való szöveg… Flaubert - Zola tanulsága szerint6 nem a szemnek írt, hanem a hangosan olvasónak: az akusztikus fantázia a legújabb korban is küzd a vizuális képzetekkel. Ha az antik retorizmus prózája a hangképzetek követelményeihez viszonyulva fejlõdött, a modern stílust a halványabb s elvontabb írás befolyásolja - amint már Nietzsche észrevette.7 Nietzsche meg is rója a német írókat, hogy a fül követelményeit elhanyagolják a fogalmazásnál.8

A nyomtatás - az olvasás megkönnyítésével a szavak elválasztásával, a rövidítések teljes kiküszöbölésével, a szöveg-kép áttekinthetõségével - végképen kiszorította az olvasásból az élõ szót. A modern kultúra a holt betû jegyében áll…

Az íráskultura erõsen belegyökerezett az emberi tudatba. Az elmemûvek elnevezésénél a látási képzetek játszottak szerepet (litteratura, scriptura, biblia). A jelentésátvitel: írás > "elmemû" nálunk is igen korán végbement. A magyar kódexek nyelvében mindakét jelentést megtaláljuk már: Olvasasnak es yrasnak myatta (Érdy C.561b) - Frater Bernald magarazuala melseges yrasokoth: scripturas (Ehr C. 2); nem ysmertem yrast: quoniam non cognovi litteraturam (Kulcs C. 169). A kódexíró elõtt, érthetõleg, egyúttal idegen kultúra jelensége is volt az írás, a "deáki bötû" képzete a latin nyelvvel azonosul (Érdy C. 333).

Az írásbeliség az ember érzelmi életében is nagy szerepet játszik. Költõk ebbõl a képzetkörbõl veszik a hasonlataikat. A betû, írásjel neve szóként szerepel költeményekben, sõt még rímbe is kerül:

Fejem fölött míg õszi légen át

Vándor darúid V betûje szállt; (Petõfi Hazámban)

Mindegyre keskenyül a láb,

Mint jól szabott táncmesteré,

Mint a betûk között a V. (Arany A sárkány).

Ezek a szavak a szemlélet betûit jelentik. Petõfi és Arany a reális fantázia költõi, vizuális típusú emberek, akiknek érdeklõdését elsõsorban a betûk konkrét formája ragadja meg. Modern irodalmunkban az írás megtelik átvitt értelmû jelentõséggel. Komjáthy Jenõ Reviczky-halálára írt versében az élet rejtélyeit azonosítja egy írásjellel: "Van-e ott válasz a kérdõjelekre?" Rudnyánszky Gyulánál sem látási valóság a betû: "Fekete sugarak, könyvem betûi, Sorba seregléstek nem láthatom én; Míg lelkem a vakság bilincsét tûri, Kigyúltok-e vajjon szép lelkek ölén?" Szimbolikus elmélyülést kap az írás Ady Endrénél. "Az ólombetûkben lélek lakik" - írta egy hírlapi cikkében9. Nem lehet konkrét értelmet tulajdonítani az ilyen kifejezésnek: "Ujjuk tintás, arcukon betûs bánat" (Mostoha testvéreim a Betûben). Ady irreális képzeletében mithikus életre kap a holt betû:

Fehér habok, betû-milliók,

Idegesek és nyugtalanok,

Tengerre írva írják most meg

Hogy ki vagyok… (A Tenger ákombákoma)

Nem csodálkozhatunk rajta, hogy egy modern történetfilozófus - Spengler - nagy jelentõséget tulajdonít az írásnak. Spengler maga is tünete az íráskultura önmagára-eszmélésének. Az írás egészen uj formája a beszédnek - írja Spengler (Untergang des Abendlandes II. 1922. 180). Az írás elõföltétele a kifejlett nyelvtan és gondolkodás - ezért élnek primitív népek a szóbeliség állapotában. A szó az emberé, az írás csupán a kulturember birtoka, aki megörökíti, megrögzíti a jelennek szóló hangokat a távolság, az idõ számára. Spengler egyenesen a történelmi gondolkozás szimbolumát látja az írásban és a görög kulturának ahistorismusából magyarázza, hogy Görögországban aránylag késõn és akkor is idegen importként honosul meg az írás.

2. Ha az írás a primitív fölfogásban teljes megfelelõje a beszédnek, annál inkább megtartja a betû mindazokat az asszociációkat, amik az eleven hangokhoz fûzõdtek. A szó ebben a fölfogásban eleven erõvel bír, ami áthárul a leírt szóra is. Victor Hugo költõileg fogalmazta meg a szónak ezt a romantikus-primitiv szemléletét:

Le mot qu'on le sache, est un être vivant:

La main du songeur vibre et tremble en l'écrivant

[*"A szó, mint tudjuk, élõ lény:

reszket és remeg az ábrándozó keze, miközben leírja.#*]

(Réponse á un acte d'accusation.)

Primitiv népeknél a szó substantialis jelleggel bír, a beszélõ önálló létet tulajdonít a kiröppenõ, szárnyas szavaknak.10 A szó hatalma révén lesz az írás is a mágia eszköze.11 Pikler Gyula és Somló Bódog a totemizmus eredetét a képírásból, a primitív írástechnikából magyarázzák.12 A szent állat ábrázolása vagy szimbolikus jele: bûvös erejû védõeszköz.13 Minthogy a primitiv néphitben a név lényeges része a személyiségnek, a leírt név magával a név tulajdonosával azonosul: az ellenség leírt nevének bántalmazása az ellenség megrontását célozza. A név kiejtésének tabuja a név leírására is vonatkozik. A leírt varázsige époly kényszerítõ erõvel befolyásolja a démonokat, mint az élõszó. A rómaiak varázsjegyekkel, archaikus, barbár szavakkal beírt amulettet hordtak14 az ellenségnek szánt átkot ólomtáblákra "szögelték" (defixio), a szerelmes ifju lenyelte a lapot, amelyre imádottja nevét írta; varázserejû imaszövegek elmondásánál szent könyvekkel ellenõrizték a hagyományos igék megtartását15. A sibyllai könyvek és a Carmina Marciana féltve õrzött szövegébõl jóslatokat olvastak ki.16

A kínaiak a legrégibb idõ óta használnak írott varázseszközöket, - amuletteken házi eszközökön is - amik nem mások, mint a konvencionális írásjegyeknek díszített vagy archaikus formái.17

Az ókeresztény jelvény, a svastica ( ) napjainkig föntartotta magát. Titkos könyvekbe zárt, írásos varázsjeleket használt a középkori mágia is: Goethe Faustja a Mikrokosmos és a Földszellem elõidézõ "jeleit" olvassa és a küszöbre írt pentagramma (ötágú csillag) fogvatartja az egyik nyitott vonáson át besurranó Mephistophelest… A teozofisták titkos jelvénye a kettõs háromszög, melynek közepén az egyiptomi kereszt (tao) áll.18

Az imaszöveg féltve õrzött tulajdon: az ellenség elöl titkolni kell, nehogy birtokába jusson a varázseszköznek (Ilias 7, 195). Vallásos írástilalmat találunk az elsõ kereszténység korában, amint Nicole nyomán Horváth János fehérvári püspök írja Hitbéli s erkölcsi oktatások az Úr imádságáról címû munkájában (Veszprém 1815., 24. l.): a régi Anyaszentegyház azáltal mutatta meg "az Úr imádsága iránt való különös becsülését", hogy az bocsánandó vétkeket eltörlõ imát "a hitetlenek elõtt eltitkolta s még a kathékumenokat is a keresztség elõtt csak kevéssel tanította reá, s írásban még nékik sem adta ki; melybõl láthatni, hogy azt úgy nézte, mint az Isten fiainak sajátját; s azokat, akik nem ezeknek a számából valók voltak, arra méltatlanoknak állította." Az írásos imaformula itt is úgy szerepel, mint valami ezoterikus kincs, amelynek változatlan szövegére gondosan ügyeltek.

Az írással szemben való vallásos idegenkedésre a magyar szellemi élet történetébõl is idézhetünk példát. Békefi Remig írja a magyar népoktatás történetében.19: "A salvatorianus Ferencesek Gyulán 1533-ban tartott közgyûlésükön megtiltották, hogy a harmadik rendhez tartozó nõvérek írni tanuljanak, vagy akár férfit, akár nõt az írásra megtanítsanak. Aki ellenkezõleg cselekszik, annak a férfi rendtársak nem viselik gondját." Az írás felelõtlen és korlátlan alkalmazásában a reformáció propaganda-eszközét láthatta ez a fölfogás, amely a Szentírás-szöveg sokszorosításának esetleges következményei: a szöveg profanizálása és variációi miatt is aggódott.

A kereszténység sok régi hagyományt, formát átvett a zsidóktól, amit aztán új tartalommal töltött meg. Ilyenek az úgynevezett "szent szavak", amikrõl Ludwig Traube írt könyvet Nomina sacra (Versuch einer Geschichte der christlichen Kürzung, München 1907) címmel. Traube a középkori írás rövidítéseibõl indult ki és magyarázat után kutatva eljutott a zsidó név-mágiához. A középkori rövidítések eredetileg csak a vallás-élet szavainál voltak meg (IHC----, IHS---- stb.) és nem egyszerû rövidítések voltak, hanem contractio-k, ahol a szó közepe van kihagyva. Az összevonás és rövidítés általános szokása hely- és idõkímélés célját szolgálta, de eredetileg vallásos okokra vezethetõ vissza.

A zsidó kéziratok Isten nevét aranyozott írással emelték ki a szövegbõl. (Ez a kiemelés még a karoling korszakban is dívott a francia és bizánci kéziratokban.) A zsidó vallás tudvalevõleg tiltotta Isten nevének kimondását: helyette Adonai-t mondottak. Isten szent neve helyett egy rövidítést írtak le, amely négy betûbõl állott (tetragramma) és homályba takarta az avatatlanok elõtt a kimondhatatlan nevet. Ez a tetragramma varázserõvel bírt: innen a betûk aranyozása is.

A görögök profán átírás helyett eredetileg magukat a héber betûket vették át a nomina dei írásnál: görög szövegben ott állott a zsidó tetragramma, mint valami misztikus varázserejû jel. Késõbb a zsidó jelet kiküszöbölték és helyébe egy kevésbbé szent nevet tettek (KYRIOC, QEOC),# de a misztikum megõrzése céljából ezt is rövidített összevont formában írták (KC---, QC---). A rövidítés és fölülhuzás kiemelte, jelentõssé tette ezeket a szavakat, de egyúttal el is rejtette, érthetetlenné burkolta a profán olvasó elõtt. Ilyenformán a latin palaeografia rövidítései mögött, a történeti fejlõdés során visszamenve, egy mágikus írás maradványaira bukkant Traube.

A nomina sacra analogiájára lett aztán általánossá a rövidítés a középkorban. Az eredetileg bûvös hatalmú írásjel praktikus írás-konvencióvá élettelenedett.20

Az íráshoz a legmagasabb kulturfokon is vallásos képzetek fûzõdhetnek. A zsidók és az egyiptomiak isteni adománynak tekintették az írást. Az írás eredetileg a papi kaszt birtoka volt: az írástudóké. A földmüvelõ nép nem ír, a harcos nemesség maga helyett mással iratott még a középkorban is (SPENGLER i. m. II. 182.) A Szentirás sacralis jellegét az isteni Igétõl kapja. A leírt isteni kinyilatkoztatás, a verbalis inspiráció, természetszerüleg: szent, "írva vagyon" és az írott szöveg õsrégi formájában öröklõdik a kánonszerû és liturgikus könyvekben. A Szentirás változatlanságát már Mózes követeli (V. 4, 2.). Jojákim, aki megégetteti a szent könyveket, keményen bûnhõdik (Jeremiás 36, 29). Az isteni eredetû szent írásra szemléletes példát olvasunk Dániel könyvének 5. fejezetében: Belsazár lakomája alatt csodálatos írás jelenik meg a falon, amit a varázslók, Kaldeusok, jövendölõk és Babilon minden bölcsei hiába próbálnak megfejteni, míg aztán Dániel próféta, akiben isteneknek lelke van, megmagyarázza az égi híradást… Ilyen misztikus hitbõl fakad egy modern ösztönös-érzésû költõnek, Ady Endrének, víziója, amely az emberi sors tragikus függõségét egy égi írásban érzékiti meg:

Látjátok, feleim, ti búsak,

Vigadók, harcosok, levertek?

Egy tréfás kéz fölirta az égre:

"Ember-pajtások, erre gyertek".

Bolond nagy Kéz, iromba betûk:

Tiz öltõ szeme belefárad.

S mire az írást jól kibetûzzük,

Már el is futott néhány század.

S mi táncolunk a nagy Kéz alatt.

S mennyi jóság hal meg kevélyen,

Véres fejjel és mennyi õs-szépség

Mert betûket látunk az égen.

S a Kéz, a nagy tréfás kéz, figyel:

Van még itt lenn hívõ Pietró?

S ha a betûket már-már olvassuk,

[[Otilde]] letörli s új betüket ró.

(A nagy Kéz törvénye)

A modern ember érzelemvilágában a Sors könyvformát ölt, amelybe föl van jegyezve a jövõ: az Idõ vén fájának levelén írva találjuk a multat.

3. A leírt varázsige a kimondott szóval azonos értékû: a kimondott szó hatalmától kapja erejét. Az íráskultura terjedésével azonban az írott szó tekintélye fölébe kerekedik a kiejtett szónak, úgy hogy napjainkban már valóságos betû-bálványozásról beszélhetünk (Gerber, Spr.als. Kunst I. 282.). Ma nem olvasunk hangosan, hanem ellenkezõleg: úgy beszélünk mintha nyomtatva volna. (V. ö. "hazudik, mintha könyvbõl olvasná".) Az írás (nyomtatás) propaganda-erejét a reformáció ismerte föl elsõnek és a fölvilágosodás racionalizmusa, a kommunizmus ideologiája elsõsorban erre az eszközre vetette rá magát, mikor röpirataival, kátémásolataival el akarta árasztani a világot.

Volt idõ, mikor az írás tekintélye eltörpült az élõ szó hatalma elõtt. A középkor barbár népei - a római okleveleket elolvasni nem tudván - csak a tanuvallomásnak adtak törvényes hitelt. Mikor a magyarok megismerkedtek a nyugati országokkal: az oklevéltelen korszakot (urkundenlose Zeit) élte Európa. A pogányság ösztönszerû idegenkedése az iráskulturától: szintén hozzájárult ahhoz, hogy a X-XII. század mellõzze az okleveleket.21

Egészen más az élõ szó és a betû viszonya napjainkban.

A modern életben az írott szó jogi értéke magasan fölötte áll az "adott" szónak. Egyébként az írás ünnepélyesebb, hivatalosabb és nagyobb súlyú formája a gondolatközlésnek, mint az élõ beszéd. A leírt nyelv stílusa más, mint az élõszóé. Az irodalmi hagyomány és a kultúra minden ága jobban befolyásolja a leírt nyelvet. A kettõ összehasonlítása nem ide tartozik, de kétségtelen, hogy az írás (nyomtatás) már a megjelenésével is fölkelti azt a hangulatot, ami ebbõl a stílusból - mint imponderabilia - hozzátapad.

A modern világ íráskultuszára jellemzõ az a nagy tisztelet, amely a kéziratokat körülveszi. Írott lap ereklyévé lesz: mintegy az író egyéniségének fennmaradt darabját õrzi benne az utókor. Szellemes megjegyzése Spenglernek, hogy a görögöknél senki sem gondolt arra, hogy például Platon vagy Sophokles kéziratát megõrizze (i. m. II. 183). A középkor nem ismerte az eredeti kézírás és a másolat közötti értékkülömbséget. Mai korunk még ennél is tovább megy az írás kultuszában. Ahol a szerzõ egyénisége ismeretlen: a másoló kezeírása maga is történelmi ereklyévé lesz. Igy váltak történelmi alakokká Sövényházi Márta és Ráskai Lea, akiknek fokozott érdemet és jelentõséget biztosít maga a másolás.

2. Irásformák.

A modern ember lelkében a betû-varázslat helyét az írás esztétikai varázsa foglalja el. Az írás és nyomtatás - függetlenül az általa szimbolizált értelemtõl - a gondolatközlõ és a gondolat-fölfogó közé ékelõdik, mint önnálló formai hatóeszköz.

Ha írásról, nyomtatásról beszélünk, akkor a mai nyugat-európai kultura betû-irását értjük rajta. Ez az írás, amely a hangokat tünteti föl - többé-kevésbé híven és teljességgel, - tisztára absztrakt és szimbolikus jellegû: a szemléletnek nem ábrázol konkrétumokat. Az írás eredetére22 visszamenve azonban magát a kép-ábrázolást, a "kép-irást" találjuk, amely érzelmi és szemléleti anyagban sokkal gazdagabb volt, mert az egyes hangok szimbolikus jelzése helyett magukat a képzeteket vázolta sematikusan vagy egyenesen a természet alakjait utánozta grafikus, színes eszközökkel.

Ez az õsi írás még a vallásos gondolatvilágban él. Az írott gondolat képszerû, monumentális alakban jelenik meg, mintegy az örökkévalóság számára készül és nem annyira közlõ eszköz, mint inkább öncél: testet öltött ige23. A metafizikus képzetkörbõl szabadulva az írás fokozatosan halad az intellektualizálódás, az absztrakció felé. A mai betûformák vizsgálatánál eleve számolnunk kell ezzel a szintelenkedési folyamattal.

A fejlõdési sor különben sem tekinthetõ lezártnak a mai betûírással24. A gyorsírás fölfedezése nagy lépést jelentett az elvont nyelv felé. A stenographia jelvényei állanak ma az írási skála legelvontabb szélén, de a jövõ hozhat még intellektualizáltabb formákat is, amiknek aztán külön "esztétikája" lesz.

1. Az írás akaratlanul is kifejezi valamennyire az író jellemét, mûveltségét és lelki állapotát, de ez csupán az öntudatlan kifejezõ mozdulatok körébe tartozik. A graphologia népszerû tudománya vissza is él az írásnak ilyen irányban való magyarázatával, bár a kézirás, "diagnosztikai" jelentõségét a pszichologus-esztétikusok nem tagadják.25

A. Binet26 és J. Crépieux-Janin27 tudományos igényû munkákban próbálták kimutatni, hogy az írásból következtetni lehet az író nemére, korára, értelmi fokára, sõt jellemére is. Németországban két grafologiai társaság is alakult.28 [[Otilde]]seikül Lavater-t és Goethe-t emlegetik, idézve az univerzális Goethének ezeket a sorait: "Dass die Handschrift des Menschen Bezug auf dessen Sinnesweise und Charakter habe, und dass man davon wenigstens eine Ahnung von seiner Art zu sein und zu handeln empfinden könne, ist wohl kein Zweifel."[*"Kétségtelenül van összefüggés az ember kézírása és lelkülete, illetve jelleme között, s hogy a kézírásból legalább sejtésünk lehet arról, milyen módon él, és hogyan cselekszik."*] Költõk a priori hisznek a graphologiában. Bartók Lajos írta Teleki Sándorhoz: "…hosszan olvasok Arcod s kezed vonásiban …Mért küldöd képed, hogyha írsz nekem? ….Kép, írás, ez vagy az, Külön s magában is teljes híven Mutatja lényed egész aranyát. Mely tiszta, tûzpróbás, s vidám zenéjü… Arcod mosolyg s mosolyganak betûid" stb. (Levél Koltóra). Akinek szeme van hozzá, mondja Spengler (i. m. II. 184.) - tud olvasni a sorok között és az írásból megismeri az embert. Határozottan vannak irástipusok: "gyermekes", "öreges", "parasztos", "nõi", irás stb. Az írásformák és formaváltozások pszichologiája még megírásra vár (Spengler i. m. II. 180). Intuitív megérzéssel rögtön látjuk, a különbséget, ami két, egymástól távol álló magyar irónak - pl. Zrínyinek és Ady Endrének a kezeirását elválasztja egymástól. Ha magunk elé tesszük a Syrena eredeti kéziratának egyik lapját (Négyesy Zrínyi-kiadása, 1914. 133): lehetetlen meg nem látnunk az egész lapnak világos áttekinthetõségét, szinte kõnyomatszerûen egyöntetû tükrét, a vonalvezetés kalligrafiáját, a tökéletesen metszett betûk "klasszikus" alapvázán a barokk cikornyákat, a kezdõbetûk és a g, y, f kanyarításait, a szépségtörekvés állandóságát. Az írás inkább az udvari, tudós ember gondosságára, mint a kardforgató kéz darabosságára vall. Állítsuk Zrínyi kézírása mellé kontrasztul Adynak egyik vers-kéziratát (facsimilijét közli Révész Béla, Ady Endre életérõl 1922: 57). Kusza, szinte vizszintes vonalakba roskadó írás. Nehezen olvasható. Zrínyi meredeken szökõ, hegyes betûi: itt szétfolynak. Az u és n betûket egyforma, lapos, hullámvonalak jelzik. A z és az r gyakran egyforma. Pongyolaság ömlik el az egész lapon: hiányzanak az ékezetek ("kekebb", "rozsaszinü"), az i-rõl a pont. Elsietett elnagyolt vonások. Kalligrafia helyett az írás másodrendûsége, a formák elhanyagolása. Egy dekadens, fáradt, ideges modern lélek tükörképe ez az írásmodor.

Öntudatos eszközzé válik az írás, ha reprodukálják, utánozzák jellemzés céljából. Ilyen például a gyermekes irás reprodukciója, mint komikum-fokozó eszköz ("Vigyázó Laci").

Az írásforma lehet kulturtörténeti dokumentum. A párisi és magyarországi írásformák egyezése bizonyító adat arra nézve, hogy a XIII. században francia kulturális befolyás alatt állottunk29. Kétségtelen, hogy egészen más lelki közösségben áll egy nép azzal az írással, amelyet a maga kulturája produkált, mint olyannal, amelyet idegen importként elfogadott. A görögöknél sokáig a kereskedelem lenézett eszköze maradt a foeniciai írás.30

Írásforma és világnézet azonosítására egyelõre még kevés konkrét kapaszkodó áll rendelkezésünkre, de kétségtelen, hogy itt is mélyebb lelkiségnek kifejezõdése a forma. K. Krumbacher nyilatkozik errõl a kérdésrõl: "Man wird einmal den Versuch wagen dürfen, allein an der äusseren Form und den dekorativen Beigaben der Schriften, wie auch an der Beschaffenheit der Schreib- und Beschreibstoffe, das Auf- und Niedersteigen und Eigenarten der geistigen Bildung und der künstlerischen Strömungen der Zeiten und Völker darzulegen."31 [*"Egykor megkísérelhetjük majd, hogy korok és népek szellemi kialakulásának és kulturális áramlatainak fölemelkedését, hanyatlását és sajátosságait egyedül az írások külsõ formáján és díszítõ toldalékain, továbbá az írás eszközének és közegének adottságán mutassuk be."*] Abban a korban, amikor a nemzet kimûvelése, pallérozása, csinosodása a jelszó: korszerû Batsányi János óhaja, hogy "a magyar írókat… az eddig szokásban volt hibás és ízetlen nyomtatásnak szemetsértõ motskaitól hova hamarább megtisztogatva szebb és tisztességesebb ruhába öltöztessük"32.

2. Ha egyebet nem, egy-egy kornak uralkodó írás-stilusa mindenesetre tükrözi a kor ízlését és a betûtípusoknak - mûvészileg tudatos vagy öntudatlan - megváltozása visszautal a változó korszellemre.33 Egy-egy korszak írásformái párhuzamosak a korszak egyéb mûvészi törekvéseivel. De egy koron belül is külömbséget visz pl. a nyomtatásba a szöveg tartalma és a nyomtató tendenciája. A racionális cél, a puszta gondolatközlés - tudományos könyveknél - nem veszi igénybe a zavaró esztétikumot: a betû itt csak eszköz, nem öncél. Lehetõleg szürke és sablonos, föltûnést nem keltõ "ruhában" áll elõttünk az értelemhez szóló tartalom. Máskép áll a dolog a szépirodalmi, a bibliofil munkáknál. Itt a nyomtatás maga is részt kér a tetszésbõl: öncélú mûvészetté lesz.

Beszélhetünk írásmûvészetrõl, nyomtatásmûvészetrõl, amint azt Paul Renner kifejti népszerû könyvében: Typographie als Kunst (München 1922). A könyv, mint iparmûvészeti tárgy maga is ornamentum. A betûformák elsõrangú dekoratív motívumok.34 Az írásmûvészet, kalligrafia35 igazi hazája azonban nem Európa, ahonnan Renner a példáit veszi, hanem Kína. Kínában az írás egyúttal rajzoló mûvészet is. Sokféle írás-stílus, írás-dialektus(!) alakult ki a kínaiaknál. Az írásformák szépsége lényeges eleme a szöveg hatásának. Az író egyszemélyben rajzoló mûvész is: egy lírai költemény például csak akkor éri el célját, ha kalligrafiai szempontból is tökéletes, ha írásformái a sablon keretein belül egyéniek szépek és hangulatkeltõk.36

A szépérzék könnyen reagál a betûformákra. De sokszor a szép nem más, mint a megszokott: a magyar nem tartja tetszetõsnek a diakritikus jelekkel ellátott betûket, amik ellen pl. a franciák (ç), csehek (c[[exclamdown]]) nem tiltakoznak (v. ö. errõl még alább, a helyesírásról szóló részt).

Spengler egyenesen azt mondja ki, hogy a mûvészettörténetek a primitiv korok rajzát az írástörténettel vezessék be (i. m. II. 182). Kódexeinek lapjainak architekturáját, írásának esztétikai sajátságait még nem vizsgálta meg mûvészettörténész.37 Pedig bizonyára sok gotikus szépségtörekvés szunnyad a magyar legendák mûvészi foglalataiban. Egy ilyen mozzanatra rámutathatunk. Az Érsekujvári-codex másolói a sorok végét fölös betûkkel töltik meg, vagy kettõzik a mássalhangzókat, hogy beteljen a sor: szépérzékük elõbbre valónak tartotta a kódexlap tükrének egyöntetü fölépítését az apró értelmi zökkenõknél.38

3. Az írásformákhoz olyan népeknél, amelyeknek külön írásuk van, a nacionalizmus érzése fûzõdik. A kínaiak nem fogadják el az európai betûket. A németek ragaszkodnak az ú. n. gót íráshoz, amely a karoling román-stílus kerek formáit a XIII. században fölváltotta, pedig a fracturának semmi nacionális eredete nincs. Victor Hugo nagy lelkesedéssel írja, hogy Németország - szerinte - külön nemzeti írást teremtett magának: "Il lui faut une écriture à elle; Ulfilas la lui fabrique [?], et la calligraphie gothique fera désormais pendant à la calligraphie arabe. La majuscule d'un missel lutte de fantaisie avec une signature de calife"39. [*"Saját írás kell neki [ti. a németségnek]; Ulfilas, Moesia püspöke, meg is alkotja azt, és a gót kalligráfia attól kezdve az arab kalligráfia megfelelõje lesz. Egy misekönyv maiusculája képzelõerõ tekintetében verseng egy kalifa aláírásával."#*] Minden nép ragaszkodik nemzeti írásához: ismeretes az a küzdelem ami az utóbbi félszázad alatt a gót és latin betûk körül folyt Németországban. Érdekes szellemtörténeti megállapítása M. Miesesnek, hogy a katolikus, Róma felé tekintõ németség nagyobb hajlamot mutat a latin írás befogadására.40 A harc egyébként már Dürer korában megindult, aki a gótikus fractura mellett foglalt állást. Ismeretes, hogy Leibniz, W. von Humboldt, J. Grimm az antiqua hívei voltak.41 A német tudomány ma már túlnyomólag akceptálta a latin formanyelvet, de a szépirodalom, az ujságírás szinte kizárólag germán maradt. Bizonyos archaikus-konzervatív, elõkelõ, sõt néha sacralis hangulat tapad a gót betûkhöz. Az angol lapokban a Court, Society and Personal fölírású rovatok, nálunk ünnepélyesebb alkalmak typographiája - pl. a Nemzeti Ujság 1923. karácsonyi számában a Jézus Szeme c. költemény szedése - erre vallanak. Szemere Pál folyóirataiban (Élet és Literatúra, Muzárion) a betûk mindenféle változatai között gótbetûs szöveget is találunk: nyilván bizarr hatáskeresés céljából. Gárdonyi Géza az Isten rabjai-címû regényében (19202, 259. l.) korjellemzésül gót betûkkel szedeti "egy régi történelmi irat" kezdõsorait:

Utshud deacnac emleechusetusch yraacha Arpad feyedelumnec czaladyarol, mel yrascocat as utolsco poghan fupap chunivesc ladajaban talaltanac es megeegetthenec es chund fydceteleemel…

Ilyen archaizáló tendencia vezethette a couleur locale iránt rendkivül fogékony Arany Jánost, mikor a Buda halála énekeinek címét gót betûkkel szedette: Buda király megosztja öcscsével az uralkodást.

Idegen nemzeti írás, pl. görögbetûs szó antiqua szövegben: úgy hat, mint a stílusból kirívó szó. Költõk nem igen élhetnek ilyen eszközökkel, a tartalom nem is nyujt alkalmat hozzá, tudományos mûvekben pedig nem érzelmi faktor az idegen betû, hanem értelmi szükségesség. Kivételt alkot a latin betûk alkalmazása gótikus szövegben: igen keresett hatáseszköze a német íróknak, nem ugyan a betûformák, hanem az idegennyelvû szöveg kedvéért. Francia szöveg gyakori a német szépirodalomban.42 Ime egy részlet az európai kultúrájú Thomas Mann legujabb regényébõl: "Oh ich spreche deutsch, auch auf franzöfijch. C'est une sorte d'étude artistique… Wie ist es nun…"43 [*"- Ó, én francia nyelven is németül beszélek. C'est une sorte d'étude artistique … Nos, hogy állunk…?"#*]

Az írásnacionalizmus mellett - a mesterséges világnyelvek analogiájára - kozmopolita törekvések is vannak az írás terén. A szimbolikus ideographia, pasigraphia eszméjét Leibniz vetette föl.44 A pasigraphia hivei a XVIII. század végén egy univerzális világírást akartak létesíteni, amely a számok és hangjegyek internacionális rendszerébõl kiindulva minden emberi nyelvre alkalmazható és minden nyelvterületen egyformán érthetõ legyen45. A kozmopolita racionalizmusra jellemzõ ez a törekvés. H. Blanc például zenei hangjegyekkel akart minden hangot és hangcsoportot ábrázolni.46 Egy J. von M. kezdõbetûs német katonatiszt a pasigraphia föltalálójának és az emberiség jóltevõjének hirdette magát, komplikált ideogramokkal akarta helyettesíteni a betüket.47 Tanítványai is akadtak Fr. J. Niethammer48 és Petrik József49 személyében. Jókai is hitte, hogy a jövõ század vívmányai között ott lesz a világírás.50

Az írás formai elemeihez vallásos képzetek is fûzõdhetnek. Az írás lehet vallási kincs. A horvát katholikusok latin betûkkel írják ugyanazt a nyelvet, amit a szerbek a bizánci egyház irásformáival kapcsolnak össze. Ez az u. n. cyrill-írás egy vallási-kulturális területté kovácsolja össze az oláh Romániát a szláv Oroszországgal. A babyloniai zsidók, mandaeusok és manichaeusok valamennyien kelet-aramaeus nyelven beszéltek, de minden vallásnak megvolt a maga külön írása. Az izlam vallás szemita, mongol, indogermán és néger nyelvterületeken elfogadtatta az arab írást51.

A vallás tehát bizonyos fokig megköti az írásformákat: konzervál egy írás-rendszert. Primitív fokon a megkötés még erõsebb. A mágikus irásnál apró vonáshiba megszünteti a varázslatot. A tabu-ember is a formát fölébe helyezi a jelentésnek, nem ír, hanem inkább gondosan másolja a jeleket.52

Egy osztrák vallástörténész - Mathias Mieses - vaskos könyveket szentelt annak bizonyítására, hogy az írásformák jelenléte és változása szervesen összefügg a vallás viszontagságaival. A könyv, amely 505 lapon tárgyalja az idevonatkozó anyagot, nagy erudiciója és adathalmaza miatt is megérdemel egy kis kitérõt. Címe: Die Gesetze der Schriftgeschichte, Konfession und Schrift im Leben der Völker, Ein Versuch (Wien 1919).

Mieses Ritschlnek abból a gondolatából indul ki, hogy az írás változásai nem véletlenek, hanem valami belsõ fejlõdéssel függnek össze (Reinisches Mus. f. Philot. 24: 1.). Az írás nem nemzeti, hanem vallási kincs - füzi tovább a gondolatot Mieses (i. m. 9. l.). Az írás-szétkülönülés okai a vallási életben rejlenek. Uj vallás, uj szekta, uj herezis: uj írást teremt magának. (Miesesnek ez a megállapítása nem vonatkozhatik a huszadik század azon népeire, amelyek kulturájukat emancipálták a vallási uniformizálódás alól és csupán világi-kulturális vagy materialista-hasznossági célokat követnek).

A nyelvtudomány szempontjából is igen tanulságosak Miesesnek azok a fejezetei, amelyekben azt bizonyítja, hogy a vallási propaganda és a vallási expanzió egyuttal a terjesztõ vallásközösség irásformáinak elfogadtatását is jelenti. Az új valláshoz csatlakozó nép - tekintet nélkül a nyelvi különbözésre - átveszi és a maga nyelvére alkalmazza az idegen vallás idegen írásformáit. A terjeszkedõ mohamedán vallás rákényszeritette a maga irását a pahlavi-írást használó, Zoroaster vallását követõ perzsákra. A régi perzsa írást és irodalmat az a néptöredék õrizte meg a mai napig, amely nem vetette alá magát a mohamedán-arab vallásnak és irásnak. A katholikus egyház is bizonyos junktimot fejlesztett ki a római vallás és a "latin" irás között. Pogány vallási kultúrák és írásformák merültek feledésbe, ahol a kereszténység - érintetlenül hagyva mindenütt a nemzeti nyelvet - területet hóditott. A germán nyelvterületek pogány runa-írását csak nagy harcok árán tudta kiirtani a kereszténység. A magyar paganizmus is külön írással rendelkezett, amit aztán a római vallás-propaganda szoritott ki (Mieses 23.1.) A modern Oroszország nyugateurópai kultúrája a vallás-determinálta cirill-írást nem tudta legyõzni. Japán is átvette a fehér faj civilizációját, de õsi írását nem adta föl. Kínai fal védi a többi ázsiai népek írását is és az autochton írásrendszer kiirtása egyértelmû volna a vallásháboruval.53 Annak bizonyítására, hogy a vallásátvétel egyszersmind írásátvételt is von maga után, Mieses két magyarországi példát is fölhoz (i. m. 103-104. l.): katholikus tartalmú, török nyelvû könyvek jelentek meg nálunk latin betûkkel; ezzel szemben pedig ott áll a tizennyolcadik századi rutének esete, akik megmagyarosodtak, de magyar nyelven is vallásuk betûit, a cirill-irást használták… A modern jiddisch-nyelvû irodalom is héber írással jelenik meg.

Külön fejezetet szentel Mieses (i. m. 170. l.) annak bizonyítására, hogy a kulturpolitika szempontjából sem közömbös az írás milyensége. A modern államszervezetben az írásmegoszlás egységbontó tényezõként hat: a bécsi politika meg is kísérelte a rutén írás latinizálását, de kudarcot vallott.54 Hasonló kudarcra vezetett II. Józsefnek centralizáló törekvése, amellyel a héber irást akarta kiküszöbölni országaiban.

A németországi betû-harcban is vallási problémát fedez föl Mieses (214. l.). A XV. században a római Egyház visszaállította a katolicizmus fénykorában használatos karoling-cluny-i "antiqua" betüket. A gótikus írás a lutheranizmus vallási kincse maradt. Ami a német katolikusok gót-betûs írását illeti, Mieses ebben a németországi katholicizmusnak centrifugális tényezõjét látja és rámutat a katholikus németség szeparatista velleitásaira.

Tanulmányunk kereteit szétfeszítené, ha végigkövetve Mieses anyaghalmazatát, részletes beszámolót akarnánk adni könyvének minden tételérõl. A lényeg a mondottakból is kitûnik: irástörténet és szellemtörténet párhuzamos jelenségek, az irás függvénye a szellemi, vallási, politikai életnek.

4. Renner (i. m. 27., 39-50 l.) stíluskritikai szempontból tanulságos áttekintését adja az írásformák változásainak, amit néhány észrevétellel megtoldhatunk. A középkori írásmûvészet egyéni stílusát és invencióit megsemmisítette a könyvnyomtatás, a betûk indusztrializálódása, a szövegsokszorosító gyáripar. A nyomtatással szemben való idegenkedésnek bizonyára esztétikai okai is voltak.55 (Díszokleveleket ma is kalligrafiával, vagy kõbe nyomott írással állítanak elõ a sablonos nyomtatás helyett.) A középkori initiale, a betûk szinezése, a quadrata, rustica, cursiv-írás különösségei, ma már csak bibliofil mûvekben fordulnak elõ. Az õsnyomtatványok még a gotikus formákat utánozzák. A nehezebben fölfogható56 és romantikus57 gót betûknek, a gotikus cirádák kusza önkényességeinek,58 a "barbár" írásnak59 helyébe a római betûk klasszikus egyszerûségét állítja a renaissance. A klasszikus ízlés még a XVII. században is "barokk"-nak érezte a gotika formagazdagságát.60

Az új nyomtatott betûkkel egyidejûleg azonban megszûnik a betûvetés egyéni munkája is: a gépies praecisio, a szabályos ízlés, az ipari uniformizálódás sok régi szépséget elhomályosít. A francia forradalom és az empire a Didot-féle betûtipust honosítja meg: nagy, kerek, széles, világosan látható betûk, amelyek a függõleges vonalakat vastagon hangsúlyozzák, a vízszinteseket vékonyítják, hideg formáikkal racionális ízlésrõl téve bizonyságot.

Irodalmunkban az új betûformák esztétikai szükségletét a helyesírás reformtörekvései is táplálják. A kettõsjegyü betûk helyébe uj, egyszerû és tetszetõs formákat találni: ez a gondolat Vörösmartyt is foglalkoztatta (Gyulai-kiad. VI:292.). Megemlékezik Vörösmarty a betû-reform sürgetõirõl: Gyarmathi Sámuelról, aki Okoskodva tanító magyar nyelvmesterében a kettõs betûk helyett "dölt formákat készített; de ezek nemcsak írástarkítók, hanem nehéz iratúak is voltak." Simon Antal (Igaz Mester 1808) egyes betûi "dísztelenek valának s nehezíték az olvasást." Új betûk kitalálásán fáradozik még: Vályi, Tóth Farkas, Nagy-Geresdi Kiss Sándor (1813) Márton József (1823), Bolyai Farkas (1830) és Szilágyi János (Tudományos Gyüjt. 1834.). Vörösmarty maga is javaslatba hozott és az Akadémia elé terjesztett a cs, gy, ly, ny, stb. helyett uj, egyszerû betû-formákat, amik csupán egy vékony vonalkával térnek el a c, g, l, n, stb. nyomtatottformáitól (N ). A szokatlan és nehezen olvasható betûk nem mentek át a közhasználatba.61

A modern korban igen eleven a tevékenység a betûformák keresése terén. A magyar nyomdászok iparmûvészeti szaklapjai állandóan sürgetik a stílushaladást, a régi formák modernizálását, a hamar elavuló uj formának ujabb iránnyal való pótlását: az esztétikai szükséglet nevében.62 A hollandus könyvmûvészek legujabban uj betûtípust metszettek "Erasmus mediaval" néven.63 A berlini Fischer-Verlag egy szépirodalmi sorozatot ad ki, amely a hagyományos gót betûk nyugtalan formái helyett a kozmopolita, latin betûk nyugodt, impassibilis nyomtatási tükrét mutatja: az apró franciás betûknek ez a föltûnésnélküli, monoton fölsorakoztatása jól illik a kiadó által propagált "európai" írók szenvedélytelen, objektív elõadási modorához, epikus egyformaságához, fölényes intelligenciájához.64 Stefan George arisztokratikus világnézetét és a verseinek "l'art pour l'art" bizarrságát akarja dokumentálni azzal, hogy uj, szinte olvashatatlan betütipust használ a profánok távoltartására (v. ö. Magyar Nyelv 1920: 108). Nálunk a Nyugat szakított a közhasználatu betükkel és az antiquánál nyugtalanabb hatású, uj betûtípusait azóta egész szépirodalmunk alkalmazza, mintegy a legapróbb formákban is jelezve a forradalmiságot. Az expresszionisták a typographia terén is a forma anarchiáját hozták be. Nagy, plakátszerû betûik65 szinte ordítják a "kozmos" kifejezésre szánt mondanivalóikat: ez a betûforma szellemi rokona a kommun alatt készült plakátjaiknak, amiken - Laokoon nyugalmát és Lessing klasszikus törvényét megcsúfolva - tátott szájjal rekedtre rikoltja magát a Vörös Ember. Német kollégáik - a Sturm, az Aktion - természetesen szakítottak a gótikus betûkkel…

A plakátok tipografiája határtalan lehetõségét nyujtja a hatáskeresésnek. Itt már az öncélu "plakátmûvészet" terére jutottunk, ahol a modern élet amerikanizmusa diktálja az ötletet. A plakát az egyszerü nyomtatott betûk óta - a hivatalos hirdetmények még ma is ilyen szerény formákban jelennek meg - a színes, megrajzolt, világitó sõt mozgó betûkig: nagy utat tett meg, jelezve az élet ritmusának folyton gyorsuló idegességét. Valamikor az élõszó jelentette a közéleti publicitást. A homéroszi kÁrnx-ök# harsány hangon hirdették ki a tudnivalókat, amint még ma is faluhelyen az írást az élõszó helyettesíti. A modern világváros néma optikai jelekkel beszél. De ezek a szemnek szóló jelek akusztikai képzeteket keltenek, a szín rikít, az ökölnyi betû rikolt, a plakát ordít és az ujságok kövér sorai föllármázzák a várost…

Raffinált, modern kulturánkban természetesen archaizáló törekvéseket is találunk a betûtípusok terén. Bibliofil kiadványok jelentek meg (Kner), amik a XVI. századi könyvtükör hideg merevségét utánozzák.

5. Vannak írás-alakok, amik nem egyes hangokat, hanem egész szavakat jelölnek az európai nyelvekben. Ilyenek az asztrologiában a bolygók jelei: O+ stb., amikhez a középkorban misztikus hangulat tapadt. A mathematikában a plus, minus, egyenlõség, gyökvonás, végtelen, stb. jelei, a kémia képletei: tudós eszközök, amikkel a szépirodalom nem él, mert kizárólagosan az értelemhez szólnak, csupán kauzális kapcsolatokat fejeznek ki szemléleti tartalom nélkül. Csak az expresszionista líra használja tudatos disszonencia-keltés céljából az ilyen alakokat, talán a modern élet intellektualizmusát akarva kifejezni, hasztalan és komikus erölködéssel:

Egy másik folyton a 2x2=4-et kukorékolta

(Ma III:101.)

(vér-lugkõ és gyomorgörcs H2O-ja)

(Barta Sándor Vörös Zászló

1919., 10. 1.)

A római és arabs-számok, amik néhány vonással egész szavakat szimbolizálnak, specifikus szinezettel bírnak. Lírai költemény (kivéve a szatírát és a tanköltemény változatait) nem bírja el a számjegyek absztrakt tömörségét, de betûkre szétszedve a szám belesimul a többi szó közé: "3 alma meg egy ½" "Három alma meg egy fél". Nyilvánvaló, hogy az elsõ esetben nem a számfogalom jelenléte, hanem csupán tudós-ízû szimbolikus ábrázolása zavarja meg a líraiságot. De van hangulati különbség a római és arabs számokon belül is. A római szám a hideg klasszikus ízlés merev formáit mutatja, az arabs szám hajlékonyabb, nyugtalanabb, de szintétikusabb, mert rövidebben fejezi ki magát: MDCCCLXXXVIII=1888. Klasszikus ízlésû korok az iparmûvészet tárgyain is (órákon, könyvek címlapjain) a római számokat kedvelik. Ma az arabs szám uralkodik, csak archaizáló föliratoknál és történelmi neveknél alkalmazzák a római jegyeket (XIV. Lajos 14. Lajos.)

A betûírás helyettesítése rövidített jelekkel: racionális és indusztriális lélekre vall. Az angol nép merkantil szelleme megtûri, hogy hírlapokban az "etcaetera" jele állandóan szerepeljen (&). A német kereskedelemi életben elfogadott formula az "und" jelölése: Cohn & Comp.

6. A betûk megválasztásán kívül sok egyéb nyomdatechnikai eszköz áll az író rendelkezésére. Ilyen például a sorok diszpozíciója, - beljebb szedett sorok, kéthasábos címek, stb. - ami a modern ujságtechnikában nagy szerepet játszik és sokszor a legsilányabb mondanivaló elolvasására rákényszeriti a közönséget.

Maga az a tény, hogy uj sort kezdünk, szemléltetõ és hangulatkeltõ eszköze az új tartalmi egységnek. A bekezdések nagyságát a mondanivaló milyensége és tendenciája is megszabja. Tudományos mûvek elbírják a több lapra terjedõ bekezdések hosszúlélekzetû egységeit: a tartalom kifejtése nagyobb tagolást igényel és az olvasó nem szorul pihenõre. Szépirodalmi mû olvasója könnyen visszariad a hosszú bekezdéstõl, ami nagyobb figyelmi koncentrációt követel tõle. A fölszines olvasó elõtt a hosszú bekezdés elõre jelzi az unalmas leírást, fárasztó elmélkedést, bonyolult jellemrajzot. A gyors egymásutánban következõ bekezdések elevenséget adnak a stílusnak. Az egysoros párbeszédek teszik a mulattató regények gerincét: a többi csak toldalék. Hosszabb bekezdés után egy rövid, aztán megint váltakozó hullámzásban a bekezdések hosszúságai: az ilyen ritmikát elsõsorban a szem érzékeli.

A verssorok kérdése is idetartozik. A verssor nemcsak akusztikailag, hanem optikailag is egységet alkot. A ritmus, rím, szórend, szó-válogatás és sor-tagolás teszi verssé a verset. Ritmus, numerus, van a prózában is,66 rím szintén elõfordul (makáma), költõi szavak és mûvészi inverziók a lírai prózának is lényegét alkotják (biblia, prózai költemények), - de a sorokra való tagolás a versnek kizárólagos monopóliuma. A verssor optikai különállása jelzi a hang-ritmus egységét, amit az emjambement kontrasztja még jobban kiélez. Ha prózai tipografiával közöljük a verset, könnyen lefoszlik róla a vers-jelleg, a rímek háttérbe halkulnak, mert nem figyelmeztet rájuk a sorvég és az egész költemény a numerikus prózához hasonul. Kódexeink nem ismerik a mai verstipografiát. A Mátyás király halálára való emlékdal csak a strófákat kezdi uj sorban és nagybetûkkel. A Szent Bernát himnusza még a strófákat sem tördeli uj sorokba, de minden negyedik sort pirossal díszített nagybetûvel kezd.67 Prózába átírva Petõfi hexametereit, ki fog elsõ hallásra verset sejteni a szavak mögött: "Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is? Vagy mi az ördög lelt?… hired nem hallja az ember" (Levél Arany Jánoshoz)? Vagy a János vitéz-ben (VI. ének) ki hallana alexandrinust, ha ilyen nyomtatásban kapná: "Jancsinak sem szíve nem vert sebesebben e szókra, sem nem lett halaványabb színben; a zsiványkapitány fenyegetéseire meg nem ijedt hangon ily módon felele" stb.?

A versszak magasabb egysége a ritmusnak. Itt is nagy szerepe van a látási képzeteknek. Ha a Toldi nyolcsoros versszakát széttördeljük két négysoros strófára, Gyöngyösi és Gvadányi epikájának külsõ képét és hangulatát kapjuk. Petõfi is még ehhez a hagyományhoz ragaszkodott. Arany szakit vele, mert strófáját nagyobb teherbírásra építi, szélesebb mederben hömpölygeti a gazdag lelki cselekményt. A Buda Halála: megint visszatérés a négysoros strófákhoz. Okait ennek is lehetne keresni. Talán, mert õsibbnek érezte Arany ezt az egyszerûbb szerkezetet. Strófátlanul nyomtatva megint más hatásra számíthat az alexandrin.

Vannak igen komplikált strófák: Marmontel szerint a stanza nem más, mint egy szimmetrikusan megszerkesztett költõi körmondat68. Ez a meghatározás térbeli fogalmakkal definiálja a strófákat. A klasszikus strófaszerkezetek a szemnek tipografizálnak, a fülnek semmi köze ehhez a komplikált sor-helyezéshez:

(Sapphói vsz.)

(Alkaiosi vsz.)

(Distichonok)

Csokonai valósággal rokokó-játékot ûz a szemnek szóló sor-tipografizálással. Ime pl. Reményhez c. verssorképe egy versszakban:

a

b

a

b

a

b

a

b

c

b

c

b

a

b

a

b

Földiekkel játszó

Égi tünemény,

Istenségnek látszó

Csalfa vak Remény!

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának

Bókol untalan. -

Sima száddal mit kecsegtetsz?

Miért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém?

Csak maradj magadnak;

Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

Még is megcsalál.

A költemény puszta hangzása nem érzékelteti a soroknak mesterkélt elhelyezését: nyilván az olvasónak szánta Csokonai ezt a vonal-effectust. Tegyük meg az ellenpróbát: ha egyvonalba helyezzük sorkezdéseket, a vers külsõ bája sokat veszít vele.

Az effajta játék régi klasszikus hagyomány a költészetben. Ismeretesek azok a figurák, amiket verssorokból raknak össze a költõk: a görög Simmias tojás-alakú költeménye, Theokritos Pán-sípja, Porphyrius oltára, Rabelais borosüvegje a Pantagruel-ben és a hírhedt Panard-nak pohara…69 A mondatok hosszuságának aránya, a sorok, bekezdések váltakozó hosszuságai: a francia esztétikában a Rhytme oculaire, írás-ritmus uj terminusát tette szükségessé, Théophile Gautier jellemzésével kapcsolatban.70 A sablontól eltérõ tipografiai diszpozíciók mestere Stefan George. Egyik versében a sorokat kettészakítja és a közbülsõ spatium támogatni akarja a szavakban kifejezett tartalmat:

Blüht am hange nicht die rebe?

Wars ein schein nicht der verklärte?

Wars es du nicht mein gefährte?

Den ich suche seit ich lebe!

[*Nemde a szõlõ virágzik a domboldalon?

Nem látszat volt ez a megdicsõült?

Társam nem te voltál ez?

Akit keresek mióta élek!*]

(Rhein)

Paul Souday a legujabb "kubista" lírikusokról szólva kiemeli tipográfiájuk bizarságait (Le Temps 1922. okt. 12.). Az optikai ritmust Arany János is kedvelte, de nem ilyen mesterkélt formában. A Fülemile énekének crescendoját a sorok fokozatos rövidülése a szemnek is érzékelteti. A Mátyás anyjában a lassan hömpölygõ alexandrinust három rövid sorra tördeli Arany, az izgatott hangulat, balladás cselekmény kifejezésére, amit nemcsak a fül, hanem a szem is percipál:

"Hamar a

Madarat!…

El kell venni tõle!"

Szalad a

Sokaság

Nyomba, hogy lelõje.

A rövid sorok hangulatkeltõ tendenciája közönséges az impresszionista lírában (v. ö. pl. Goethe Wanderers Nachtlied; Verlaine Chanson d'automne; Petõfi Est; Tóth Árpád Meddõ órán).

A modern magyar költészet különös gondot fordít a tipografia hatásokra. Egy ilyen bizarr "versszak" Babits-nál legelõször is a szemet frappírozza, sõt azt hiszem akusztikailag nem is reprodukálható az általa keltett hatás:

Se korlát Padlóig

se hídrács derékban

legörbülve letörpülve

mind mind

lenn útat magának kezével tapint

üres szemgolyójuk faruk meg feltolva

szanaszét tekint a zord égnek int.

(Vakok a hídon)

Ezt a vakokról szóló költeményt a vakok igazán nem tudnák élvezni… hiszen a legjobb szem is nehezen igazodik el látási ritmikának ebben a szándékosan vak labirinthusában. Ennek a szaggatott technikának az ellenkezõjét is megtaláljuk Babits-nál: egy hosszú versezet strófátlanul, a hexameternél is szélesebb, tizenkilenc szótagu sorokkal: "S a szobor mögött lámpám besütöm a sötétlõ néma zugolyba" (Atlantisz). Az expresszionizmussal kacérkodó, de egyébként papiros-kulturájú Szabó Lõrinc szabad verseiben még hosszabb, három-hét sorba szétterülõ "sor"-t is olvasunk:

A Föld szíve majd kicsattan; a gyilkos forróság

barna sebeket mart a homokba. Megállt az

élet és áll az idõ. A kétségbeejtõ döbbenésben

robbanásig feszül a reszketõ ideges csönd.

(Kalibán! 1923. 34. l.)

Lendvai István írja Szép Ernõrõl (i. m. 146. l.) "… rémültem futottam három méter hosszú verssorainak szívdöglesztõen unalmas és elõre megfontolt gyermeki selypítéseit."

Az expresszionizmus a sorok diszpozíciója terén is anarchiát teremtett. A sorokat nemcsak vízszintes, hanem függõleges, ferde, sõt hajlított irányban is nyomtatták (Ma), úgyhogy méltán kiérdemelték a közderültséget71.

A vizuális ritmus körébe tartozik a szavak hosszuságának megválasztása és váltakozása is. Sok rövid szó egymásutánja nemcsak akusztikailag, hanem a szemre is más hatással van, mint pl. a hosszú szavak halmozása. A magyar és finn nyelv hosszú 8-12 szótagos szavai bizonyára nem nyujtanak kellemes látványt az idegennyelvû szemlélõre. Vörösmarty idéz kuriózum kedvéért olyan "indus" szavakat, amiknek hosszúsága betölt egy nyomtatott sort: nummatchekodtantamooongannunnonnash kummogkodonattoottummooetitea-ongannunnonnash (Összes munkái, Gyulai-kiad. VI: 193.). Nem valószínû, hogy lírai költeményben az effajta szavak - ha csakugyan léteznek - optikai vagy akusztikai tetszésre találnak…

Itt említhetjük az olyan rímet, amely az ugyanegy hangzás mellett ugyanegy látási képnek szabályos ismétlõdése: a rime oculaire, a szemnek szóló rím. A német nyelv megelégszik a tökéletes egybehangzással, az írás egyezését nem kívánja. A magyar még a hangzásnál is engedményeket tesz (asszonánc). Szigoruak azonban a francia rímtörvények, ahol a szem is megkívánja a maga harmóniáját. Azonos hangzás mellett maître nem rímelhet prêtre-rel. Du Bellay a Deffence et illustration de la langue françoise címû munkájában (1549, II. 7.) tiltakozik is az ilyen aprólékosság ellen. A szigorú Malherbe azután ismét a vizuális rímet követeli: contenance és sentence rímeltetése sérti a szemét (Commentaire sur Desportes). Victor Hugo "archaizálja" a helyesírást, hogy megmentse a szemnek szóló rímet: "je vis autour de moi| … tels que je les voi."72 Hasonló írás-licentiát ajánlott már Ronsard: az -or végzõdésû szavakhoz elfogadható rímnek veszi a fort szót, a szem rímet zavaró t elhagyásával73.

4. Irás és nyelvfejlõdés#

1. Az írás, fõleg pedig a nyomtatás, általában konzerválja, megköti a nyelvet. Ezt nálunk már Vörösmarty kijelentette (Gyulai-kiad. VI. 192.). A modern nyelvtudomány is azon az állásponton van, hogy a hangváltozásokkal szemben a mûvelt néprétegben restauráló hatása van az írásnak.74 A francia nyelvben a szótagzáró néma mássalhangzó csaknem kizárólagossá tette a nyílt ,e' ejtését (procés>procès). Ilyen konzerváló szerepe van az s betûnek az est igealaknál és az accent circonflexe-nek (arrêt): mindkettõ gátlója az è>é hangváltozásnak75. Kérdés azonban, hogy mit konzervál az írás. Ha egy dialektus kiejtését és szavait õrzi meg: a dialektus uralomra juthat a többi nyelvjárás rovására. Az írás-kultura tette irodalmi nyelvvé az Ile-de-France dialektusát. Egy író tekintélye és hatása (Luther, Pázmány) teremtette meg a német és a magyar irodalmi nyelvet. Konzerválhat az írás nyelveket is: a román nyelvek az élõ latinnak folytatásai, az írás holt nyelvet õrzött meg: a klasszikus latinság irodalmi nyelvét. Kínában az írás valósággal két nyelv elválasztója. Az irodalom nyelve és az északi-kínai mûvelt köznyelv: két külön nyelv.76

Az élõ nyelvvel stilisztikai szempontból is harcban áll az írásbeliség. Vossler mutatott rá legújabban,77 hogy "irodalmi", udvari és költõi nyelv kialakulásához nem okvetlenül szükséges az írásbeliség: így történt a német mesterdalnokok, vagy Homeros esetében. Az írás közbenjötte gátló hatással van a nemzeti nyelvek szabad stílusfejlõdésére: az írás tényezõi õsi primitív karakterébõl kivetkõztetik a népnyelvet és gondolkozást.

Az írás konzerváló és elterjesztõ ereje vonatkozhatik egy csoportnyelvre is. A magyar nyelvújító írók stílusdiadala nem az élõszónak, hanem a nyomtatásnak köszönhetõ: a szem könnyebben elfogadta az új szót és a fül lassan hozzászokott a kiejtésükhöz. Itt tehát az írás egy racionális nyelvfejlesztésnek lett a fegyvere.

2. Az írás azonban nemcsak a vis inertiae és a tekintély alapján, hanem aktív módon is befolyásolhatja a nyelvfejlõdést. A nyelvtanuló gyermek hajlandó a történelmi írás hatása alatt ,ad-ja', ,aty-ja' hangalakot ejteni ,aggya', ,attya' helyett. A legs szót a mai franciában igen gyakran leg-nek ejtik az írásnak hatása alatt. A kiejtés ingadozását már Littré konstatálja: "legs (lè: le g ne se prononce pas, et il ne faut pas dire, comme quelquesuns, lègh)" (Dictionnaire III. 1874.) E a g-hang mindenképpen az írás következtében került a szó ejtésébe. A legs ugyanis visszamegy a lais alakra, amelyet legs alakban kezdtek írni, hogy a léguer (<legare) igével kapcsolatba hozzák. Az eredeti lais-nek azonban semmi köze a latin ,legare' igéhez, hanem a ,laxare'-bõl fejlõdött.78

Sajtóhibák - a nyomtatás tekintélye folytán - állandósulnak. Így keletkeztek sajtóhibából a föveg és a nemtõ költõi szavak, hibás olvasásból a sirám és a vezekel.79

A betûknek neve van. Egy-pár betûnév közhasználatúvá lett és jelentésváltozáson ment keresztül. Az alfától ómegáig kifejezés - "kezdet és vég" jelentéssel - a görög ábécé-bõl sarjadt. Az ,ismeretlen' fogalmára gyakran használunk betûnevet: ,x', ,x-szer megmondtam', ,ein x-beliebiger Mann', ,x-sugarak', stb. Hogy mért épen az x-et választják, az is az íráskulturában gyökerezik. Az x az abc utolsó betûi közé tartozik és az algebra a betûsor végérõl veszi az ismeretlennek jelét (x, y, z), miután a betûsor eleje az ismert mennyiségekre van lefoglalva.

Irásjel nevébõl is keletkezhetik szélesebb jelentésû szó: ,a nagy Kérdõjel', ,punktum!'.

Van aztán egy nagy terület, ahol korlátlan lehetõsége nyílik az írás útján való nyelvbõvülésre. A rövidítések betûibõl szavak keletkezhetnek, amiket betûszavaknak nevezhetünk. A nyelv indusztrializálódása hozza magával a rövidítés divatjának elharapózását: az élettelen rövidítések azután szókká elevenednek. A párisi argot habozás nélkül rövidíti a szavakat: métropolitain, ezamen, professeur.80 Ezek azonban a beszélt nyelvbõl keletkezhettek. A magyarban is vannak ilyen rövidülések: viszont-látásra, köszönet. Írás-képzetek reprodukciója nélkül azonban meg sem értenök az olyan neologizmust, mint Sudos, amely nem más, mint Société d'Utilisation Des Os. Kétségen kívül írásképzetek nyomán keletkezett a francia cinq lettres eufemisztikus kifejezés. Ilyen a PLM, CGT is stb.

A magyarban rengeteg ilyen gyökértelen, papírból kinõtt szó keletkezett az ujabb idõkben. Ez a szógyártásmód magán hordja a racionalizmus ízlésének hangulatát. Mefter, Ksod, tébécé, háypszilon: ma már közkeletû szavaink eredetileg csak úgy voltak érthetõk, ha a recipiáló lelkében fölmerült a kifejezés írásos képe (Mefter < MFTR < Magyar Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság; Ksod < Kassa-Oderbergi vasút; tébécé < tbc tuberculosis; háypszilon < hy < hysteria. Mihelyt azonban megtanultuk a szót, a vizuális kép közvetítése nélkül is értjük a jelentést. Az ilyen szavak legnagyobbrészt megmaradtak a familiáris kifejezések rétegében. A német familiáris nyelvben is gyakoriak az ilyen betûszavak: cété < c. t. < cum tempore (negyedórával a jelzett idõ után); ier < i. R. < im Ruhestande; efef! < ff < feinst (üzleti rövidítés, ami átment a diáknyelvbe). Kezdi azonban a hivatalos nyelv is szankcionálni a betûszavakat: Emke, Mefhosz. Az ilyen szavak könnyen komikusan hatnak, ha elemeik nem vehetõk ki világosan, mint pl. a Nyukosz esetében (<Nyugdíjas katonák országos szövetsége). Még komplikáltabb a Hadröá hangzású torz szó (Hadi rokkantak özvegy árvák egyesülete), amely vét a hangzóilleszkedés ellen is. A betûszavak meghonosulásának külsõ jele a helyesírásban tükrözõdik: E. M. K. E. < EMKE > Emke > emke-gyujtó. Az emke írásmódnál már semmi sem jelzi a szó eredetét, föltünés nélkül beleillik a hasonló hangzásu magyar szavak közé.

A betûszavaknál túlteng az írás optikai befolyása. Kultúrális, racionális, indusztriális jellegük kétségtelen. De nem lehetetlen, hogy a jövendõ nyelvfejlõdésben a népmese és a népdal is befogadja õket, éppen azért, mert nagyrészük az argot nívóján mozog.

***

Témánk anyagát távolról sem meríthettük ki és a kereteit is csak vázlatosan húzhattuk meg, de a konklúzió minden részletében benne foglaltatik: az írás (nyomtatás) nem közömbös eszköze a gondolatközlésnek. Közvetítõ jelenléte lépten nyomon érezteti magát, sõt igen gyakran esztétikai öncéllá is válik. Az írás szerves függvénye a nyelv és stílus fejlõdésének.

Az írásnak van specifikus érzelmi velejárója, hangulata, ha ezt a hangulatot nem tudjuk is pontosan definiálni. Az írás lehet a mágia eszköze és tapadhat hozzá sacralis hangulat. Formájával önálló képzõmûvészeti hatásokra is képes. Az írás konvencionális módjához - a helyesíráshoz, az írásjelekhez, a rövidítésekhez - sokféle érzelem fûzõdhetik. A nyelv alaki fejlõdését, a szókincs anyagát bizonyos fokig befolyásolni tudja az íráskultura.

Mindezek talán az imponderabilia benyomását keltik és mellõzhetõ apróságoknak látszanak. A nyelv érzelmi mozzanatainak vizsgálata nem juthat soha olyan pozitív exakt eredményekre, mint amilyen például egy hangtörvény. De a kevésbé exakt kutatások védelmére legyen szabad Arany Jánosnak a magyar népdalról szóló tanulmányából idéznünk: "Valóban különös is lenne, ha a tudomány, … míg nyelvészetben éj-napi gondjait áldozza a szó testének, sajnálná figyelmét a szótul, midõn harmoniás kapcsolatban nyilatkozik, mint érzés vagy kedély, mint képzelet vagy épen értelem".

Jegyzetek

* Megjelent Budapesten, 1926-ban a Minerva Könyvtár 3. köteteként. Az eredeti szöveget szó szerint, a korabeli helyesírásnak megfelelõen közöljük. Az eredetiben szereplõ idegen nyelvû idézetek fordítása Ábrahám Zoltán munkája. A magyar fordítást szögletes zárójelben [* *], a megfelelõ idegen nyelvû szöveg után helyeztük el.

1 H. Paul, Prinzipien5 1920. 14. l.; Horger A nyelvtud. alapelvei 1914, 46-49. l. Az írás-olvasás pszichologiájáról olv. még: E. Meumann Vorlesungen z. Einf. in die experimentelle Pädagogik III. 1914. 444 s a köv. l., O. Weise (Ästhetik d. deutschen Spr.) nem szól az írásról. A francia helyesírás történetének rövid áttekintését olv.: Meyer-Lübke Hist. Gramm. d. franz. Spr. 1908. 27. l.

2 V. ö. róla: Gombocz Z. M. Nyv. 1924: 141.

3 Egy modern francia író - Paul Valéry - szintén a zenében látja az ember legteljesebb kifejezõdését: La grandiose Musique est l'écriture de l'homme complet [*A kiteljesedett ember írása: a nagyszabású muzsika.*] (Nouv. Rev. Franc. 1925: 649.).

# Jékely Zoltán fordítása. Budapest: Európa, 1992, 75. oldal. Az idézet eredeti szövegének második sorában elírás van: "keint" helyett: "kein".

4 V. ö. Nietzsche Jenseits von Gut und Böse, 247. Jegyz.; Ed. Norden Gesch. D. antiken Kunstprosa 1913; az erre von. irodalom számos uj adattal: Balogh József Voces paginarum, Bpest 1921. V. ö. még Spengler alább i. m. II. 181.

5 Franciade. Prem. Préf. 1572.

6 Les romanciers naturalistes 1881. 210. l.

7 1874, v. ö. Balogh József i. m. 27. l.

8 A. Reichl Nietzsche, 1901: 33.

9 1905; v. ö. Földessy Gyula Ady-tanulmányok 1921: 133.

# Az idézet a költemény folytatásának elsõ két sora, mely rész nem jelent meg a Köpeczi Béla szerkesztette Hugo-válogatásban (Budapest: Szépirodalmi, 1953), mint ahogyan franciául sem a Louis Aragon-féle kötetben (Paris: Les Editeurs Français Réunis, 1952.)

10 Hornyánszky Gyula, A szó hatalma. Egyet. Phil. Közl. 1914: 633-655.

11 V. ö. S. Freud Totem és tabu, ford. Pártos Zoltán, Bp. é. n. 86-89. l.

12 Der Ursprung des Totemismus, Berlin, é. n.

13 J.-G. Frazer Le totémisme, Paris 1898. 45. l.

14 Efesia grammata, v.ö. Lübker, Friedrich, Reallexikon des klassischen Altertums für Gymnasien, Leipzig: Teubner 18917, 387. oldal.

15 Hornyánszky i.h. 636. l.

16 Lübker i. m. 328. l.

17 Bruno Schindler: Ostasialische Zeitschrift 1917: 265; De Groot The religious system of China VI. köt. 12. fej.

18 Wolkenberg Alajos, A teozófia 1923: 26.

19 Bpest 1906: 201; v. ö. Thienemann Tivadar, Minerva 1923: 66.

# KYRIOC: Úr. QEOC: Isten. (Bár "C"-t görög átírásban ma már nem használnak, de Zolnai kifejezetten az írásképre hivatkozik, tehát meg kell hagyni.)

20 V. ö. még alább, a rövidítésekrõl szóló részt; és: Karl Krumbacher Heilige Namen, Beilage z. Allg. Ztg. München 1907. 220. sz.; Melich János Nyelvtud. Közl. 40:385.

21 V. ö. Franz Eckhardt Die glaubwürdigen Orte Ungarns Mitt. des Instituts f. öst. Gesch. Forschung IX. Ergänzungsbd, 1915. 396. l. és Thienemann Tivadar Városi élet a magyar középkorban Minerva 1923: 58.

22 V. ö. W. Danzel Die Anfänge der Schrift, Leipzig 1912.; K. Weule Vom Kerbstock zum Alphabet Stuttgart 1915.; J. Vendryès Le langage 1921: 367.

23 V. ö. Vossler Frankreichs Kultur 1921: l.

24 V. ö. Spengler i.m. II. 1922: 162.

25 V. ö. Meumann i.m. III: 619.

26 Les révélations de l'écriture d'aprés un controˆle scientifique, Paris, Alcan, 1906. V.ö. még: A. Mentz Gesch. d. römischen Schrift Leipzig 1920, 47.

27 L'écriture et le caractére, Paris, Alcan, 1895.

28 Institut für wissenschaftliche Graphologie (1894) és Deutsche Graphologische Gesellschaft (1897). V. ö. Nemz. Muz.: "Graph. 503 K".

29 V. ö. Hajnal István, Az írásbeliség stb. 1923.

30 Spengler i. m. II. 183.

31 Beil. Z. Allg. Ztg. 1907:383, 221. sz.; idézve Melichnél: Az Orthographia Ungarica Bp. 1908: 25.

32 A magyar tudósokhoz 1821:25.

33 A nyomtatott betûtipusok facsimiléit közli Ch-Th. Jakobi munkája: Printing, a practical treatise on the art of typography London, 1919.

34 Novák József, Az ó-zsidó betû mint díszítõanyag (Grafikai Szemle 1914: 58). Hogy mi mindent lehet beleérezni a stilizált betûformákba, arra nézve álljon itt néhány mondat ebbõl a cikkbõl: "Ha S. rajzait végiglapozzuk, valamelyes komor, misztikus, keleti hangulat ihleti meg a nézõt. Kiérzik belõle a zsidóság évezredes küzdelme, elnyomatása és vallási bigottsága. Szinte meghallja rajta a szemlélõ a zsidóság fanatizmusba átcsapó vallási rikoltásait... De mindezek dacára a mûvész a héber betûk lármásságát finom stilizáló képességgel tompítani is tudja." V. ö. még Móra F.: Világ, 1926: 64. sz.

35 A Nemz. Múz. Graphica-gyûjteményében sok XVI-XVIII. századi "ékesírás"-ra vonatkozó könyv van: Graph. 70., 215., 320., 410., stb.

36 V. ö. a kínai írásról: Bruno Schindler Die Entwicklung der chinesischen Schrift aus ihren Grundelementen Ostasiatische Zeitschr. 1915:451.; Bruno Schindler Die äussere Gestaltung der chinesischen Schrift uo. 1917: 62. és 1917: 213. (Felvinczi Takács Zoltán szives közlése.)

37 A magyarországi kódexek miniatürjeinek mûtörténeti vizsgálatát Gerevich Tibor pendítette meg: Minerva 1924: 106.

38 V. ö. Zolnai Gyula, Nyelvemlékeink 1906: 12.

39 Shakespeare 1864, I:2.

# A dõlt betûs rész nem kiemelés, hanem azt jelzi, hogy Zolnai kihagyta az idézetbõl; az idézet egyébként a Zolnai által hivatkozott kiadás 71. oldalán található, magyar fordítása is megjelent a mûnek Ugodi Jánostól, Pápa: Nobel Ármin 1883, 54. oldal.)

40 Die Gesetze der Schriftgeschichte Wien 1919: 185.

41 V. ö. Janke cikkét Rein-féle paedagogiai encyclopaediában (VII: 771).

42 V. ö. pl. a külföldieskedés nagy irodalmát: Egyet. Philol. Közl.1914: 175.

43 Der Zauberberg 1924. 1: 565.

# Thomas Mann: A varázshegy, Budapest: Európa, 479. oldal, Szöllõssy Klára fordítása.

44 V. ö. Müller Miksa Fölolvasásai és E. Cassirer, Philosophie der symbolischen Formen, 1923, I: 68.

45 Lichtenstein, Pasilogie oder die Weltsprache 18592; v. ö. róla: Torkos Sándor, Magyar-Nyelvészet 1861: 19.

46 Okygraphie... applicable à tous les idiomes Paris 1801.

47 Pasigraphie Paris 1797. Nemzeti Múzeum: "Graph. 180."

48 Über Pasigraphik 1808.

49 Phonetische Schrift… als allgemeine Schrift Pesth 1870.

50 V. ö. Tolnai Vilmos, Magyar Nyelv 1925: 246.

51 V. ö. Spengler i. m. II: 181.

52 V. ö. Spengler i. m. II: 182.

53 V. ö. Lenormant Essai sur la propagation de l'alphabet Paris, 1875, 1: 81.

54 V. ö. Jirec[[exclamdown]]ek Die ruthenische Schriftfrage, Wien 1860.

55 V. ö. Burckhardt, Kultur der Renaissance, 1925:181.

56 Kísérletek igazolják, hogy a fraktur-betûk nehezebben, lassabban és bizonytalanabbul foghatók föl, mint az antiqua (v. ö. Meumann i. m. III. 603-613. l.)

57 A gotika "romantikus" jellegére vonatkozólag v. ö. Worringer Formprobleme der Gotik, München 1911: 36.

58 V. ö. Goethe Von deutscher Baukunst; W. Waetzold t Deutsche Kunsthistoriker Lpz. 1921. 139.

59 Az angol "gothic" szónak ma is egyik jelentése: barbár.

60 W. Weisbach Barock als Stilphänomen. Deutsche Vierteljahresschrift 1923, 228. l.

61 Közli õket Gyulai kiadása.

62 V. ö. Pl. Grafikai Szemle 1911: 160; 1912: 282; 1913: 223; 1914: 162.

63 V. ö. Nyíreõ István, M. Bibliofil Szemle 1924: 240.

64 V. ö. A köv. munkák tipografiáját: Gerhart Hauptman, Der Ketzer von Soana, 1918.; Thomas Mann, Der Tod in Venedig, 1918; Arthur Schnitzler, Casanovas Heimfahrt, 1919.

65 V. ö. Kassák Lajos, Uj költõk könyve 1917; Raith Tivadar, Magyar Irás 1923.

# kÁrux (s nem kÁrnx, mint a szövegben): hírnök.

66 V. ö. Horváth János, A próza ritmusa, Uj Nemzedék 1921. jan. 1.

67 V. ö. Zolnai Gyula, Nyelvemlékeink 1896: 224. és 198.

68 V. ö. Ph. Martinon, Les strophes Paris 1912: 429.

69 V. ö. Vapereau, Dict. des litt. 1884: 789; Peignot, Amusements philologiques 1842. 166. l.

70 V. ö. A. Cassagne, La théorie de l'art pour l'art en France. Paris 1906. 434. l.

71 V. ö. róluk a Magyarság illusztrációs humoreszkjét: Aktivista költészet, 1922. máj. 28. sz.

72 V. ö. Dorchain, L'art des vers, é. n. 309. l. és Grammont, Le vers français. 1923: 352.

73 "For", v. ö. Art poétique, éd. Moland: 415.

# A tanulmány elsõ megjelenésekor (Zolnai Béla: A látható nyelv, Minerva-könyvtár III., Bp., 1926.) egy harmadik fejezetet is tartalmazott, amelynek címe "Íráskonvenciók" volt. Ez a fejezet filológiai alapossággal tárgyalja a helyesírás, az interpunkció és a rövidítések témakörét, amelyeket terjedelmi okok miatt sajnos nem áll módunkban közölni. (A szerk.)

74 Vossler, i. m. 184. V. ö. még Behaghel, Gesch. d. d. Spr. 1916: 98.

75 V. ö. W. Wolsdorf. Einfluss der Schrift auf die Aussprache des Neufranzösischen Bonn 1898: 15.

76 V. ö. Spengler i. m. II.: 181.

77 Die Nationalsprachen als Stile, Jahrbuch der Philologie, 1925. 9-10.

78 Laxare > laisser, lais. (Hatzfeld-Darmesteter).

79 V. ö. Szily, Nyelvúj. Szót.

80 V. ö. R. Humery, Essai de linguistique industrielle Mercure de France 1922 julius.