Az itt közölt esettanulmányok az agrárvilág mélyreható átalakulását dokumentálják. Abból adódóan, hogy mind a tulajdon-, mind az üzemszervezeti viszonyok alapvetõen átformálódóban vannak, a történetek egyszerre szólnak sikerekrõl és kudarcokról, hiszen a föld, az eszközök és a munkaerõ megszerzéséért folytatott küzdelemben a szereplõk gyakran döntenek és cselekszenek egymás rovására. A szóban forgó erõforrások ugyanis végesek és magántulajdonban vannak. Számottevõ tõke és külsõ források hiányában fõként úgy lehetett növelni a meglévõt, ha más szereplõk lemondtak róluk kényszerbõl vagy azért, mert jobb megélhetési forrást találtak. Talán az is érzékelhetõ ezekbõl a tanulmányokból, hogy milyen széles rétegeket érintett az agrárgazdaság átalakulása. Itt - szemben például az ipari nagyvállalatok privatizációjával - a szövetkezeti tagoknak volt beleszólásuk abba, hogy mi történjék, s mint az esettanulmányok is mutatják, sokan mertek élni ezzel a joggal a maguk s csatlakozó társaik érdekében. Más kérdés, hogy nem mindenkinek sikerült megkapaszkodnia a példátlan mélységû válság körülményei között.

A bukással végzõdött kísérletekkel együtt is úgy tûnik, hogy az újat próbálók, a kiszakadók jártak jól, de valamekkora biztonságot a maradóknak is adott az, hogy legalább egy kis parcella erejéig földhöz jutottak.

A "(kis)tulajdon" tehát központi szerepet kapott a mezõgazdasági átalakulásban (nemcsak Magyarországon, hanem szerte a volt szocialista országokban),1 és ez viszonylag gyors, mélyreható változások irányába lökte az eseményeket. Hogy ez jó-e vagy rossz, nehéz eldönteni, kétségkívül van ilyen, és van olyan oldala is. Jó, amennyiben a szocializmus kori tekintély- és uralmi viszonyok hamarabb köddé váltak. Igaz, jött helyettük más, hiszen az új lehetõségekkel csak a kisebbség tudott úgy élni, hogy az megkapaszkodást, karrierlehetõséget, jövõt jelentsen a maga és családja számára. A többség magára maradt. Ez pedig rossz, mint ahogyan rossz az is, hogy a mezõgazdaságban rendkívül nagy mértékû volt a vagyonvesztés, s hogy nagyon sok szövetkezeti utódszervezet nem heverte ki az 1992-es átalakulást. Erre példa a `Homokvár' és a nógrádi szövetkezet esete.

Az is igaz ugyanakkor, hogy az utódszervezetek megroppanását nem vagy nem elsõsorban a kiválások okozták, hanem az, hogy a szövetkezetek nagymértékben eladósodtak, hogy az ágazat jövedelmezõsége alacsony volt és maradt stb., tehát fõleg belsõ gyengeségük és a gazdasági környezet sajátszerûségei magyarázták. Mégis, egy, a meglévõ eszközök optimális hasznosítását, a szövetkezetek gazdasági társaságokká alakítását bátorító politika talán kisebb vérveszteséggel, csekélyebb mértékû hanyatlással2 és gyorsabb visszakapaszkodással3 járt volna. Erre szolgáltat példát az `Aranyszõlõ' Rt. esete, bár sikerében szerepet játszik az is, hogy messze került a mezõgazdaságtól, s a róla szóló tanulmány tanúsága szerint az utódszervezetek némelyike nem sikeres. A `Harmónia' szövetkezet részvénytársasággá alakulása egy olyan kapitalista középüzem formálódását mutatja be, amelyben az átalakulás lassú volt, ahol a menedzsment a "vesztesek" érdekeit a lehetõ legnagyobb mértékben szem elõtt tartotta, s mintegy "felülrõl lefelé" építkezve, racionalizálva, ugyanakkor fokozatos tulajdoni koncentrációt megvalósítva a mezõgazdaság talaján újította meg a gazdaságot.

A "semmibõl lett gazdaságok", vagyis a magánszemélyek tõkebefektetései nyomán született, mezõgazdasági tevékenységet folytató gazdasági társaságok ugyanakkor azt mutatják, hogy a tulajdon széttöredezése nem a semmibe vezetett, hogy új társulások, rokoni szövetkezések, családi összefogások megszületése számára adott esélyt, s a létrejött vállalkozások sem méretükben, sem hatékonyságukban nem maradnának alul az utódszervezetekkel való megmérettetés során.

Amire közvetve vagy közvetlenül valamennyi esettanulmány utal, de amit különösképpen a nógrádi málnásokról mutatott "közelkép" világít meg, az a kistermelés vártnál nagyobb szerepe; az a tény, hogy a kisgazdaságok, foglalkozzanak bár málnával, szõlõvel, állatokkal és/vagy gabonatermesztéssel, sajnálatosan sok család számára jelentenek fõ bevételi forrást. A föld(kis)tulajdon kompenzációs, a "túlélést" szolgáló szerepe tehát kétségtelen tény az ezredforduló vidéki Magyarországán is, mint ahogyan az volt az elmúlt évszázad során mindvégig. S hogy ez jó vagy rossz? Ez a kérdés is nehezen válaszolható meg. Rossz, mert sokan jobb híján kényszerülnek rá, és a fejlõdés esélye csak kevesek számára adott. Jó, mert azt mutatja, hogy volt hova visszahúzódnia sok olyan családnak, amelynek veszélybe került a megélhetése az átalakulás során. Ennek az éremnek is két oldala van.
 

Jegyzetek

1 Lásd a Replika 1998. évi angol nyelvû számában megjelenõ tanulmányokat a szlovák, a bolgár, a balti és a román átalakulásról.

2 A visszaesés a termékkibocsátásban 1989 és 1993 között kb. 40%-os volt, és körülbelül ekkora mértékû volt a munkaerõ kiáramlása is (ha az ipari ágazatokban dolgozókkal együtt számítjuk, akkor nagyobb volt a kiáramlás, ha nélkülük, akkor öt-tíz százalékkal kisebb).

3 Míg a nemzetgazdaság többi ágazatában 1990-hez képest az 1996-ban megtermelt GDP majdnem megháromszorozódott, a mezõgazdaságban alig másfélszeres volt a növekedés.