Válasz bírálóinknak (és támogatóinknak)
Csepeli György, Örkény Antal és Kim Lane Scheppele

Nagyon hálásak vagyunk azért a komoly vitáért, amelyet impresszionista tanulmányunkkal kiváltottunk. Szociológusok és más társadalomtudósok széles csoportja reagált a felhívásra, hogy gondoljuk át kritikusan a "keleti" és "nyugati" társadalomtudomány viszonyát. Nem csupán az itt közölt tanulmányokban reagáltak, hanem a dolgozat megírása óta eltelt egy év alatt lefolytatott nagyon sok beszélgetésben is. Amit a kelet-nyugati viszonyban tapasztalható veszélyes és káros tendenciák halmazaként jellemeztünk, még nem kõbe vésett igazság; reméljük, hogy a vita nyomán kibontakozó fejlemények segítenek megakadályozni a legkedvezõtlenebb tendenciák jövõbeni folytatódását. Cikkünk nagy lendülettel, szándékosan provokatív tónusban íródott, abban a reményben, hogy fölszítjuk vele a vita lángját. Ezekbõl a cikkekbõl azt szûrhetjük le, hogy minden okunk megvan a reményre.

1. Minõség és általánosság

Elõször is nagyon örülünk az e tanulmányokban megnyilvánuló vélemények sokszínûségének. Egyetértünk azzal, hogy a társadalomelméleti szakemberek, antropológusok, gazdaságszociológusok, illetve a régióban széles skálán szakosodott társadalomtudósok - azok is, akik eredetileg ebbõl a régióból származnak (és itt maradtak, illetve elmentek), valamint azok is, akik a régión kívülrõl jöttek, de hosszú ideje itt dolgoznak - alapvetõ fontosságú és említésre érdemes dolgokat hoztak létre. Az e régióról író jelentõs társadalomtudósok általunk összeállított listája nagymértékben egybevág a kommentátoraink által fölsoroltakkal. Valójában a régióból és a régióról készült munkák minõsége és széles skálája késztetett bennünket arra, hogy elsõként bocsátkozzunk ebbe a vitába. Aggódtunk amiatt, hogy a társadalomtudományos kutatás romló feltételei már azt a munkát kezdik veszélybe sodorni, amelyet mindannyian megóvni és folytatni szeretnénk, és amiatt is aggódtunk, hogy a "tranzitológia" egyre növekvõ területe más témákat és más aktuális kutatásokat is eláraszt.

Bûnösnek érezzük magunkat azokban az Alaina Lemon és David Altschuler által fölhozott vádakban, miszerint tanulmányunkban elsõsorban a magyarországi szociológiára és politológiára összpontosítottunk (bár örültünk, amikor Zuzana Kusá elfogadta a kihívást, hogy átgondolja, vajon érvényesek-e ezek a megfigyelések Szlovákiára is). A szociológia és a politológia szakterülete Magyarországon azonban különösen alkalmas annak szemléltetésére, hogy mi tágabb értelemben gondolkodunk: annak dacára, hogy sok magyar társadalomtudós szellemi teljesítménye - az elméleti, illetve gyakorlati munka terén egyaránt - világszínvonalú, mégsem kaptak világszínvonalú minõsítést, illetve anyagi és erkölcsi elismerést. E tudósok csak akkor kezdenek ilyen szintû elismerésben részesülni, ha már kivándoroltak nyugatra, vagy ha nyugati intézményekkel és szerzõtársakkal léptek szövetségre, és ebben a minõségben kezdtek el publikálni. Igen valószínû, hogy a régió más országainak más világszínvonalú tudósait is hasonlóképpen mellõzik. Lengyel György igen jól rávilágít erre Leopold Lajos és Erdei Ferenc gazdaságszociológiájáról írott ismertetõjében.* Lengyel György okfejtésébõl világosan kitûnik, hogy lényegbe vágó, eredeti és általános érvényû gondolatokkal gazdagították koruk legfontosabb társadalomelméleti vitáit. Ki hallott azonban róluk Magyarország határain túl, vagy ki olvasta õket? Szûcs Jenõt vagy Bibó Istvánt talán valamivel jobban ismerik, mivel az õ mûveiket lefordították angolra; az viszont, hogy Jászi Oszkárt a magyar szakemberek körein kívül miért nem ismerik el továbbra sem, rejtély marad.

Elgondolkoztató tehát, mekkora hatása van a mûvek régión kívüli fogadtatására annak, hogy a szerzõk honnan írnak, függetlenül az írásaik színvonalától. Miért nevezik az ilyen teljesítményeket nyújtó tudósokat magyar politikaelméleti szakembereknek, magyar társadalomtörténészeknek vagy magyar gazdaságszociológusoknak, annak dacára, hogy munkájuk sokkal átfogóbb és egy általános elmélet megalkotására irányul? Ugyanez történik azokkal a keleten élõ mai szerzõkkel is, akik legalább akkora formátumúak, mint a hasonló témákról író nyugatiak. A kérdés, amelyet fel szerettünk volna tenni, így hangzik: ha ugyanilyen szellemi érzékenységû tudósok írnának Angliából, Franciaországból, Németországból vagy az Egyesült Államokból, vajon õket általános érdeklõdésre számot tartó szakembereknek tartanák-e vagy csupán "regionális jelentõségûeknek"?

Itt nemcsak "Kelet-"Európáról van szó, hanem a szellemi világban kialakult centrumokról és perifériákról is. Szó van a nyelv politikájáról: sok szakterületen a tudományos nyelv az angol, de "fut még" a német, talán a francia és az olasz is. Más nyelveken írott munkák nagyon keveset nyomnak a latban, még akkor is, ha lefordítják õket. (Próbáljuk csak meg egy jelentõsebb nyugati egyetem kiadóját rábírni egy olyan szerzõ lefordított mûvének a kiadására, aki még nem számít sztárnak valamelyik elismert nyelvi közösségben!) Itt is az elismerés és a minõsítés politikájáról van szó: egy-egy tudományos munkát végzõ testület szellemi teljesítményéért elsõsorban a nagy anyagi támogatást nyújtó intézmények nyugati vezetõit minõsítik, mivel a több társszerzõ által megjelentetett tanulmányokon az õ nevük szerepel elsõként. (Nem számít, hogy szerzõtársaik neve esetleg azért nem szerepelhet az elsõ helyen, mert nincs meg a megfelelõ állampolgárságuk.) A dolog egyszersmind az általános és a specifikus politikájáról is szól, arról, hogy ha például valaki az amerikai kongresszusról ír, azt teljes komolysággal fogják föl általános elméletnek, míg ha valaki a magyar parlamentrõl ír valami hasonlót, akkor azt esettanulmánynak tekintik. Szól a dolog a szakértelem politikájáról is, arról, hogy például egy amerikai hogyan válhat elismert Magyarország-szakértõvé még Magyarországon is, miközben egy magyarnak sokkal keményebben meg kell dolgoznia azért, hogy az Egyesült Államok szakértõjeként az Egyesült Államokban elismerjék. Az általunk tárgyalt munkák zöme - és ez példaként szerepel Andorka, illetve Lemon és Altschuler tanulmányában is - azokat a magyarokat (illetve lengyeleket vagy románokat) emeli ki, akik Magyarországon (illetve Lengyelországon vagy Románián) kívül próbálják megszerezni a Magyarország- (illetve Lengyelország- vagy Románia-) szakértõi minõsítést! Még súlyosabb problémával kerülnek szembe azok, akik arra tartanak igényt, hogy valamilyen általános témakör szakértõinek tekintsék õket ("elméletalkotóknak").

Általánosnak tekinthetõ-e a tudósközösségeknek ez a gettósodási folyamata, amelynek során a perifériáról érkezetteket a legjobb esetben is csupán a saját, hazai területükön ismerik el szakembernek? Megkérdezzük "keleti" olvasóinkat: utoljára mikor hívták meg õket valamelyik "nyugati" konferenciára úgy, hogy ott nem a saját országukról, esetleg régiójukról, hanem valami másról kellett elõadást tartaniuk? Mikor fordult elõ utoljára, hogy saját régiójukon kívül szerzõként ismerték el õket, amikor valamilyen általános érvényû dologról írtak? És megkérdezzük "nyugati" olvasóinkat: mikor fordult elõ utoljára, hogy olyan szakemberhez fordultak "elméletért", aki a világ másik felérõl jött?

2. Alternatív struktúrák

A reményre azonban más okaink is vannak. A második ok, amelyre e válaszok rávilágítanak, az, hogy az általunk bírálni kívánt struktúrák nem az egyetlenek. Lemon és Altschuler az antropológia szakterületén, illetve az antropológiai kutatásokat finanszírozó intézmények körében egyértelmûen megfogalmazott elvárásokat taglalja. Igaz, hogy az antropológusoktól általánosan elvárják, hogy ismerjék a helyi nyelvet, és hogy eltöltsenek egy bizonyos idõt azokon a helyeken, ahol a megfigyeléseket végezni fogják, ellentétben azokkal a túlzottan általánosító kijelentésekkel, amelyeket tanulmányunkban a "társadalomtudománnyal" kapcsolatban megfogalmaztunk. Igaz, hogy dolgozatunk egyértelmûen elfogult a kutatások olyasfajta megközelítésével szemben, amely ellentétben áll azzal, amit saját hazai szociológiai és politológiai szakterületünkön gyakran csinálunk (noha életünk egyik vagy másik szakaszában mindhárman végeztünk felméréseken alapuló kutatásokat). Nézetünk szerint a nyugati társadalomtudósok között gyakran az antropológusok és más, szintén antropológiai módszereket alkalmazó szakemberek végzik a leglényeglátóbb kutatásokat e régióval kapcsolatban. Azt is hozzátehetjük, hogy e tekintetben a történészek is egészen csodálatra méltóak. A történészek is nehezen kapnak ösztöndíjat a levéltárak tanulmányozásához, ha nem beszélik az adott nyelvet, és ha nem ismerik azokat az összefüggéseket, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy értelmezni tudják a helyszínen föllelhetõ dokumentumokat. Örömmel ismerjük el azt a Lemon és Altschuler által hangoztatott érvet, miszerint e hátrányok nem egyformán sújtják a társadalomtudományok minden ágát, és örülünk, hogy rámutattak, igenis léteznek alternatív struktúrák és modellek.

Van azonban itt is két olyan probléma, amelyre szeretnénk fölhívni a figyelmet. Elõször is: kritikánk elsõsorban azt a sok nyugatit illette, akik a térségbe idõnként betörve, adatszerzõ portyákra indulnak, ahol helybeli idegenvezetõk segítségével igyekeznek meglátni és "elejteni" a helyi adatokat. A nyugati antropológusok és történészek nem így járnak el. Amikor azonban a kutatások anyagi forrásainak szintjét nézzük, kiderül, hogy az antropológusok és a történészek inkább a kisléptékû, egyszemélyes kutatási projektekhez kapnak anyagi támogatást, s ez eltörpül a sok országban sok kutatót foglalkoztató adatgyûjtõ vállalkozásokra fordított hatalmas összegek mellett. Az Egyesült Államokban például egy antropológiai kutatáshoz adott nagy támogatás elérheti az ötvenezer dollárt, míg egy összehasonlító survey-típusú vizsgálathoz nyújtott nagy támogatás (vagy több összefonódó támogatás) megközelíti az egymillió dollárt. Részben az anyagi források szûkössége miatt, részben pedig a kutatás nyilvánvalóan értelmezõ jellege miatt - amely az adott megfigyelõ érzékenységét helyezi elõtérbe - az antropológusok és a történészek sokkal kevésbé hajlamosak másokkal együtt kutatni, mint a politológia és a szociológia mûvelõi, akik ezeket a nagyléptékû adatgyûjtõ projekteket végrehajtják. Ez a körülmény a kizsákmányolás egy sor lehetséges fajtáját kiküszöböli, egyszersmind azonban megnehezíti az anyagi, illetve szellemi értelemben vett gazdagság megosztását.

Ezután azt is meg kell vizsgálnunk, hogy vajon az ilyenfajta kutatás támogatását szolgáló helyi struktúrák azonos lehetõségeket nyújtanak-e a szintén antropológus és történész keletieknek. Mi van akkor, ha egy román akar terepmunkát végezni Detroit valamelyik belvárosi lakónegyedében, avagy a francia politikai pártokat óhajtja kutatni? Van-e erre anyagi támogatás? Mi van akkor, ha egy magyar egy chicagói levéltárban szeretne anyagot gyûjteni egy, a lakótelepek témájában beindítandó kutatáshoz, vagy ha egy lengyel szeretné megnézni Párizsban az ancien régime bukásáról szóló dokumentumokat? Ugyanolyan könnyen és nagyvonalúan érkezik-e az anyagi támogatás azoknak a keletieknek, akik nyugaton szeretnének terepmunkát vagy levéltári kutatásokat végezni, mint azoknak a nyugatiaknak, akik keletre szeretnének jönni? Mit mondhatunk azokról a keletiekrõl, akik keleten szeretnének antropológiai vagy történeti kutatásokat végezni? A diszkriminációra vonatkozó legfõbb kritikánk mindaddig érvényben marad, amíg ezek az anyagi források nem lesznek egyenlõek, még akkor is, ha a nyugatiak - kihasználva a rendelkezésükre álló nagyszerû lehetõségeket - remek munkát végeznek (ami, elismerjük, gyakran így is van).

Sokféle szempontból tehetünk összehasonlítást az azonos jellegû kutatásokat végzõ keletiek, illetve nyugatiak rendelkezésére álló pénzösszegek között, csakúgy, mint a Nagy Tudomány és a kisebb léptékû kutatások között, és gondosabban kell megkülönböztetnünk õket. Lemon és Altschuler tanulmányának segítségével tisztázni tudtuk, hogyan szoktuk megvonni a párhuzamokat. Mi elsõsorban valami nagyléptékû, iszonyú adatmennyiséget földolgozó, nehéz közös kutatómunkára gondoltunk, bár cikkünk e téren nem mindig spórolt a kritikával. De ha a kritikánk csupán erre irányul is, már akkor is elég jelentõs dolgot támadunk. Nekünk azonban az a fontos, hogy a finanszírozási lehetõségek mindenütt egyenlõek legyenek, függetlenül a végzett munka stílusától.

3. A dolgok mindenütt rosszul állnak

Nem ad éppen reményre okot, hogy nyugaton sincs minden rendben, és legalábbis ami a kutatások finanszírozását illeti, keleti vagy nyugati státusra való tekintet nélkül mindenki veszít. Tanulmányunkban a keleti és nyugati kutatási lehetõségek összehasonlítására összpontosítottunk. A kormányzati kutatási alapokból történõ finanszírozás mindkét csoport esetében csökken, és mindkét esetben egyre inkább érvényes, hogy a kutatás érdekében kreatív kutatásfinanszírozó manõvereket kell tenni, s a pénzt többféle forrásból biztosítani; a hosszú távú kutatási terveket pedig föl kell áldozni a rövidebb távú, gyakran politikailag idõszerû tervek kedvéért.

Azzal együtt azonban, hogy a források szûkösek és az egyetemeken mindenütt "karcsúsítás" folyik, sok keleti szakember még mindig hátrányosabb helyzetben van, mint sok nyugati, ez azonban attól is függ, hogy az illetõ a ranglétra melyik fokán áll. Andorka professzor elismeri, hogy Magyarországon a politikai és gazdasági átalakulás kezdete óta az egyetemi tanárok fizetése és az alapkutatásra fordítható pénz egyaránt radikálisan csökkent azok számára, akiknek már megvolt a pozíciója a rendszerben. Márpedig neki tudnia kell, mivel õ egy személyben a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem rektora, valamint az OTKA (Országos Tudományos Kutatási Alap) elnöke, így ezeket a hanyatlási folyamatokat egészen közelrõl látta.

Lemon és Altschuler azonban helyesen mutat rá az amerikai tudományos élet valóban hanyatló színvonalára, és arra, hogy egyre több az olyan szakember, aki az amerikai rendszerbõl kiszorulva ideiglenes, részmunkaidõs vagy kizsákmányolás szintû munkakörökbe kényszerül. Így van: a dolgok mindenütt rosszul állnak. A legalsó szinten lévõk számára mindkét rendszerben egyre nehezebb tudósként élni, ha ugyan nem lehetetlen. Ezen a szinten keletieknek és nyugatiaknak egyaránt sötét kilátásokkal kell szembenézniük, mivel az egyetemek fölött mindkét helyen a gazdasági racionalizáció törvényei uralkodnak. Az alsó szinten tehát nincs nagy különbség kelet és nyugat között. Magyarországon azonban ez az "alsó szint" egy nagyobb csoportot jelent; amióta 1995 nyarán az egyetemeket is elérte a költségvetés csökkentésének hulláma, Budapest legfõbb egyetemén, az ELTE-n minden részmunkaidõs állást megszüntettek. Ezzel azokat, akiknek a sorsa egy hajszálon függött, teljesen kiütötték a rendszerbõl.

A nemzetközi együttmûködésekben jellemzõ módon mégis azok vannak mindkét rendszerben a csúcson, akik egymással interakcióban vannak, és jellemzõ módon ezen a szinten a legnagyobbak a kelet és nyugat közötti különbségek. Egy kutatással foglalkozó amerikai egyetemen a társadalomtudományi szakokon egy tipikus egyetemi tanári havi átlagfizetés adólevonás után 4500 dollár, egy adjunktus átlagfizetése pedig 2500 dollár. Egy kutatással foglalkozó magyar egyetem valamely társadalomtudományi szakán egy egyetemi tanár havi átlagfizetése adólevonás után 300 dollárnak felel meg, egy adjunktusé pedig 150 dollárnak. Amerikában a "sztár" tudósok úgy harcolják ki maguknak a kívánt fizetést, ahogy az élsportolók; ez utóbbiak a csapatok közötti versengést használják ki, a tudósok pedig az egyetemek közöttit, hogy fölsrófolják a nekik járó pénzösszeget. Egyes vállalkozók, akik nyugatról érkeznek ebbe a régióba, hogy a tudományos munkában együttmûködjenek, akár a havi (nettó) 7000 dolláros vagy annál magasabb fizetést is elérhetik. Magyarországon azonban az alkudozásnak nincs ilyen tere. A nemzetközileg elismert, legmagasabb szinten álló professzorok egyetemi beosztásukban ritkán keresnek többet havi 400 dollárnál. Jóllehet a megélhetési költségek Magyarországon és Amerikában eltérõek, a különbség nem több tízszeresnél. Függetlenül attól, hogy valaki Magyarországon mennyire sikeres, egyetemi beosztásában nem számíthat nagy anyagi elismerésre, mivel a fizetési plafon igen alacsony, a fölé pedig nem mehet.

A magyar professzorok egyetemi fizetésükbõl még szerényen megélni sem tudnak, nemhogy a családjukat eltartani, tudományos konferenciákra utazni (amelyek költségeit intézményeik jellemzõ módon nem térítik meg), vagy akár szakkönyveket vásárolni. A "nyugati" könyvek Magyarországon körülbelül 50 százalékkal drágábbak, mint az Egyesült Államokban, a könyvtárak ellátottsága pedig meg sem közelíti az amerikaiakét, mivel szintén pénzhiányban szenvednek. A magyar tudósok ezért mindig két-három állást vállalnak, hogy valahogy megéljenek, ez pedig behatárolja az önálló kutatásra fordítható idejüket, hacsak nem kapnak pénzt érte. A kutatás olyan munka, amit szakmányban kell végezni, és a keleti kutatók számára nagyon fontos, hogy a kutatásra fordított idejüket megfizessék, mivel egyetemi fizetésük nem elég ahhoz a fényûzéshez, hogy a kutatást egyetemi munkájuk részeként végezzék. A magyar tudósok kutatói teljesítménye mindezek ellenére igazán lenyûgözõ, és a publikációk mennyisége terén - a két csoport legmagasabb szintjén legalábbis - nem sokban térnek el amerikai kollégáiktól. Tehát - bár a dolgok mindenütt rosszul állnak, és bár az amerikai tudományos élet bizonyos szektorai szintén kétségbeejtõ szinten vannak - az intézményi rendszer csúcsán álló keletiek helyzete nyugati társaikéhoz viszonyítva aránytalanul rosszabb. Mivel a nemzetközi együttmûködés sajátos módon kapcsolatot teremt e két csoport között, az ellentétek ott a legnagyobbak, ahol e két csoport közösen végez egy-egy kutatást.

4. Struktúrák és egyének

Tanulmányunkban inkább struktúrákról, semmint egyénekrõl szerettünk volna szólni. Természetesen vannak olyan egyének, akik az általunk leírt alapvetõ problémákon felülemelkedve kiváló és elismert munkát végeznek e térségben. S egyaránt vannak közöttük keletiek és nyugatiak. Az azonban, hogy egyeseknek mindennek dacára sikerül érvényesülniük ebben a rendszerben, nem jelenti azt, hogy ugyanezek a lehetõségek mindenki számára elérhetõek. Minden Andorka Rudolfra - akinek jelentõs tehetségére, szakértelmére és tudására fölfigyeltek azok a nyugati kollégák, akikkel sikeresen együttmûködik - sok más olyan jut, aki nyugati vendégkutatók számára gyûjt adatokat, hogy azután megtapasztalja, ahogy azokat kitépik a kezébõl, viszonzásul nem adva egyebet, mint egy csekket a szolgálataiért. A nemzetközi együttmûködésben természetesen segít, hogy azok a területek, amelyekhez Andorka professzor is hozzájárult munkájával, pontosan az "átmenetre" összpontosítanak, azokra a kérdésekre, amelyek nagyon érdekesek a nyugati finanszírozó szervek számára. Nem áll szándékunkban kisebbíteni Andorka professzor érdemeit - sõt, nagy tisztelettel tekintünk munkájára, és osztjuk az e kérdések fontosságáról vallott nézeteit -, csupán arra szeretnénk rámutatni, hogy az a kevés kivétel, aki sikert ért el, nem változtat alapvetõ érveinken. Itt nagyobb strukturális minták mûködnek, amelyeken nem változtathatunk azzal, ha rámutatunk, hogy azért van egy-két kivétel, aki ki tud törni belõlük.

Egyesek joggal mondhatják, hogy mi, e cikk szerzõi szintén kivételek vagyunk, mivel mindhárman igen sikeresen tudtunk élni a finanszírozási és publikációs, illetve a kelet és nyugat közötti ingázási lehetõségekkel. E lehetõségek közül sok éppen azért nyílt meg elõttünk - ahogyan Andorka professzor elõtt is -, mert nyugaton olyan nagy volt a készség a kelet-európai átmenettel kapcsolatos kutatások és oktatás finanszírozása iránt. Csepeli György és Örkény Antal az ELTE Szociológiai Intézetében a Világbank támogatásával egy olyan programot dolgozott ki, amely a posztkommunista világban élõ etnikai és nemzeti kisebbségek problémáira összpontosít. Kim Lane Scheppele kétévi szabadságot kapott a Michigani Egyetemtõl, s ezt az Amerikai Nemzeti Tudományos Alapítvány és az osztrák kormány támogatásával Magyarországon tölti, hogy az alkotmányos átalakulási folyamatokat tanulmányozza. Kivételezett helyzetünk - amelybe azért kerültünk, mert olyan területek problémáival foglalkoztunk, ahol megvoltak az anyagi támogatás feltételei - tesz képessé bennünket arra, hogy a körülöttünk látott gyakorlat ellen felszólaljunk. Úgy gondoljuk, ez nem lenne ilyen könnyû azoknak, akiket ebben a rendszerben mellõznek vagy elnyomnak, vagy akiknek kutatási témái másképpen alakultak.

Továbbra is hisszük azonban, hogy sok keleti tudós egyenrangú munkatársa lehetne a nyugati kutatóknak, illetve hogy keleti tudósok is lehetnének a nagy projektek vezetõ kutatói, ahelyett, hogy csupán a helyi konzultáns szerepét töltik be. Így viszont sok tehetséges keleti tudóst csak segédkutatónak tekintenek, mintha friss diplomás lenne, aki még képzésre szorul. Egy kiemelkedõ magyar szociológus például - aki privátim elmondta nekünk, hogy cikkünk igazolja az õ saját tapasztalatait - elmesélte, hogy részt vett egy több országot átfogó felmérésben, amelyet egy amerikai és nyugat-európai kutatókból álló prominens csapattal együttmûködve végeztek el. Magyar kollégánk - aki maga is világviszonylatban elismert tudós, akinek mûveit több európai nyelven publikálták - a több országra kiterjedõ felmérés magyar vonatkozású adatait vizsgálta felül, és ekkor kellett megtapasztalnia, hogy a többi ország adataiba való betekintésre vonatkozó kérését mindaddig megtagadják, amíg az amerikaiak és a nyugat-európaiak el nem készültek saját elemzésükkel. Akkor azután az adatokat az InterUniversity Consortium michigani adattárában lerakják, így mindenki számára hozzáférhetõkké válnak - és akkor, így mondták, majd neki is odaadják õket. Így a kutatásban végzett munkája mindössze arra jogosította fel, hogy az adatok szempontjából ugyanúgy kezeljék, mint bármelyik kívülállót. Tehát csupán a magyar adatok alapján publikálhatott (vagyis esettanulmányt írhatott), míg állítólagos partnerei jelentõs világhírnévre és elismerésre tettek szert a Kelet- és Nyugat-Európa közötti különbségek összehasonlító elemzésével.

Ez csak egy történet, de sok hasonlót hallottunk. Hisszük, hogy minden egyes Andorka Rudolfra - aki jelentõs és megérdemelt sikert aratott - sok más olyan szakember jut, aki szellemi teljesítményével szintén kiérdemelte az elismerést, ehelyett azonban csupán adatgyûjtõként kezelik. Szívesen vennénk ebben a témában egy empirikus elemzést, hogy láthassuk, hányan tartoznak az egyik, illetve a másik kategóriába. Örömmel fogadnánk, ha kiderülne, nincs igazunk, amikor úgy gondoljuk, hogy többen vannak a megbántottak, mint a jutalmazottak. Erre vonatkozóan nehéz adatokat gyûjteni, mert a kizsákmányoltak közül sokan nem akarnak errõl az általuk nagy személyes kudarcként megélt dologról beszélni. Számukra az is nehéz, hogy a struktúrát meglássák. Ebben a folyamatban az az egyik legnagyobb tragédia, hogy nagyon sok olyan keleti tudós van, aki - amikor a nyugatiak így kezelik õt - úgy érzi, hogy õ (a keleti) valóban nem elég jó. Ezeknek az egyenlõtlenségeknek a nagy része azonban strukturális, és nem személyes jellegû.

5. A kelet és a nyugat lebontása

Lemon és Altschuler munkájának egyik fontos pontja azt vizsgálja meg, hogyan használjuk a "kelet" és a "nyugat" fogalmát. Szeretnénk ezt a problémát itt jobban kiemelni, mint amennyire a tanulmányunkban tettük. A tanulmány nyújtotta keret nem volt elégséges ahhoz, hogy megmutassuk a dolgoknak egy olyan összetett láncolatát, amely a legtöbb esetben nyilvánvalóan jelen van. Vannak azonban határesetek, nehezen besorolható személyek és intézmények - és az ilyen határesetek által fölvetett kérdések kihatnak az alapfeltevés használhatóságára. Például: Szelényi Iván, Susan Gal és Kornai János "keleti"-e vagy "nyugati"? A Kelet-európai Egyetem keleti vagy nyugati egyetem? Az, hogy a határon vagyunk, azt jelenti, hogy az egyik lábunkkal folyamatosan az egyik helyen, a másikkal a másikon tartózkodunk, hogy az idõnket két hovatartozás között osztjuk meg, vagy olyan struktúrát hozunk létre, amelyben lehetetlenné válik a kelet és a nyugat elkülönítése. Teljesen egyetértünk azzal, hogy ez a felfogás kritikai vizsgálatot igényel. Figyelemre méltó például, hogy azok, akik a periférián élnek, szinte mindannyian keleten kezdték, majd átmentek nyugatra, nem pedig fordítva. Néhány olyan elkötelezett terepmunkás, mint például Martha Lampland és Michael Burawoy az ellenkezõ irányba ment, hogy hosszú idõszakokat töltsön el például Magyarországon, és mindmáig szoros kapcsolatokat tartson fenn. Amikor azonban az emberek kezdik föladni amerikai fix állásukat, hogy Magyarországon vállaljanak valamilyen egyetemi beosztást, akkor tudhatjuk, hogy a dolgok valóban megváltoztak, és hogy az a legfõbb különbség, amirõl beszéltünk, többé nem létezik.

A kelet és nyugat közötti éles szakadáshoz - amit szóhasználatunkban olyan kritikátlanul emlegetünk - hozzáadódnak még a keleti és nyugati kategóriákon belül egyaránt szembetûnõen jelentkezõ különbségek is. Ebben a tekintetben igyekeztünk belülrõl különbséget tenni mindkét esetben a kutatási stílusok szerint, és még tovább kell mennünk, hogy Magyarországot kiemeljük, amely, számunkra úgy tûnik, viszonylag kivételezett helyzetben van a legtöbb "keleti" helyhez képest, ahol a társadalomtudósok még rosszabb körülmények között élnek. Egyetértünk azzal, hogy a "keletrõl", illetve "nyugatról" alkotott elképzeléseink tüzetesebb elemzésre szorulnak, úgy gondoljuk azonban, hogy figyelembe vehetõk olyan gyorsírásos vázlatként, amelynek azért még van valamilyen valós jelentése.

6. Hangsúlyozzuk azt, ami pozitív: az átmenet hatásai

Szeretnénk szívbõl egyetérteni Andorka professzornak azzal az észrevételével, hogy az átalakulásnak sok pozitív hatása volt a magyar tudományos körökre. Az, hogy magunk választhatjuk meg kutatási témáinkat és azok elméleti kereteit, anélkül, hogy tartanunk kéne valamiféle politikai kontrolltól és repressziótól, természetesen elõrelépés. Nagy elõrelépés. Bizonyos vonatkozásokban azonban a kontroll egyik formáját egy másik váltotta föl. A keletiek korábban is csak úgy kaphattak anyagi támogatást és jóváhagyást a kutatásaikhoz, ha politikailag engedélyezett témákon dolgoztak, és megközelítéseik kielégítették az elvárásokat, és most is csak úgy kaphatnak anyagi támogatást és jóváhagyást a kutatásaikhoz, ha politikailag engedélyezett témákon dolgoznak, és megközelítéseik kielégítik az elvárásokat - csakhogy közben megváltozott a politika.

Az anyagi támogatást nyújtó szervek finanszírozási prioritásai - amelyek gyakran a (nyugati) kormányzati vagy gazdasági nyomásnak felelnek meg - különféle irányokat követnek, és nem mindegyik független a politikai és gazdasági érdekektõl. Miért van olyan sok pénz a privatizáció kutatására, miközben sokkal kevesebb jut a kelet-európai szegénység vizsgálatára? Miért helyezünk akkora hangsúlyt az átmenetre, és zárunk ki más témákat? Amikor azt mondjuk, hogy ezek a témák már magukban egyfajta politikai aktualitást tükröznek, akkor természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy semmi sem változott, és ez nem jelenti azt, hogy az ily módon kiválasztott témák nem fontosak.

Nagyon sokat számít, hogy többféle finanszírozási forrás van, és így az esetlegesen érvényesülõ nyomásoknak csupán olyan hatásai lehetnek, hogy az embert nem díjazzák valamiért, amire amúgy sem volt jogosult, de nem fenyegetik az ember szabadságát vagy karrierjét. Ezek nagy változások. De azért ez még nem egészen jelenti azt, hogy a kutatók szabadon dolgozhatnak bármin, ha az a "bármi" anyagi támogatást igényel. És ez az a pont, ahol az anyagi forrásokat ellenõrzõ nyugati pénzügyi szervek nagy hatást gyakorolnak a kiválasztandó témákra. Egyetértünk Andorka professzorral abban, hogy az átalakulás fontos - végtére is mi magunk is ezen dolgozunk. De aggaszt bennünket azoknak a sorsa, akiknek tudományos nézõpontból nem ez az elsõdleges. A nyugatiak és a keletiek természetesen egyformán szerepelnek a finanszírozó szervezetek napirendjén. A kutatási témák pedig oda vándorolnak, ahol a pénz van.

Amit hiányoltunk, az a keletiek között a saját kutatási prioritásainkról és elképzeléseinkrõl folytatott eszmecsere lett volna, függetlenül attól, hogy a nyugatiak mit akarnak tudni a mi régiónkról. A keleti értelmiségieknek az új intellektuális szabadságról kell beszélniük egymással, illetve arról, hogyan hat ez a mi kutatási témáinkra. Aggodalommal tölt el bennünket a jövõ, amikor a nemzetközi pénzügyi feltételeket tovább szûkítik. Vajon ez lesz-e a tudósok egyetlen reakciója: akkor hogyan tudom eladni a gondolataimat nyugaton? Sok keleti kutatónak máris ez a túlélési reakciója. És ugyanez a helyzet más, Európán belül perifériára szorult országok, például Görögország esetében is, ahol máris olyan csoportok alakulnak, amelyek azt számolgatják, hogyan adhatják el a görög kutatók szakértelmét a nyugat-európaiaknak, elsõsorban a Brüsszel-orientált alapítványoknak. Ez a kutatáshoz kapcsolódó kalmárszellem kizárja azokat, akiknek az érdeklõdési köre nem piacosítható. Ezzel persze mindössze azt akarjuk mondani, hogy a kelet és a nyugat ily módon jobban kezd hasonlítani egymásra.

Végezetül: nem azt akarjuk mondani, hogy a keletieknek kerülniük kell a nyugatiakkal való együttmûködést. Mi az együttmûködés pártján vagyunk, hiszen még a mi tanulmányunk is a kelet-nyugati együttmûködés eredménye. Személyes vonatkozásként azt is hozzáfûzhetjük, hogy Kim Lane Scheppele, aki a University of Michigan politológusa, magyarországi kutatásaihoz az Amerikai Nemzeti Tudományos Alaptól (American National Science Foundation) kaphatott támogatást. Mivel azonban egy évet szándékozott Magyarországon, "a terepen" eltölteni, kutatását elõbb átsorolták az "antropológia" kategóriába, s csak ezután finanszírozták. Nehezen tudták elképzelni, hogy politológusok ilyen jellegû munkát végezhetnek!

Boross Anna fordítása

Jegyzetek

* Lengyel György írása ugyancsak a Replika 1996. évi különszámában jelent meg "Economic Sociology in East-Central Europe: Trends and Challenges" címmel (35-51. oldal)