Mint Kelet-Európában (az orosz, a román, a cseh, illetve szlovák kultúrák terén) szerzett kutatási tapasztalatokkal rendelkezõ amerikai antropológusok, úgy érezzük, válaszolnunk kell a szóban forgó tanulmányra. A szerzõkéhez hasonló aggodalommal figyeljük azokat a szorongató gondokat, amelyek a volt keleti tömb országaiban folyó tudományos kutatómunkát megmérgezik: azt, hogy a finanszírozás, a publikálás és a jól fizetõ munkák terén - mind a szocializmus idején megszokott normákhoz képest, mind pedig egyes nyugati tudósok helyzetéhez viszonyítva - nincsenek meg a lehetõségek. Ami a nemzetközi fórumok elérhetõsége terén egyre romló esélyegyenlõséget illeti: a kelet-európai tudósok jogosan aggódnak amiatt, hogy saját értelmezéseiket és elemzéseiket nem hallathatják külföldön a nyugatiakkal azonos mértékben.

A szerzõk azonban annyira általános és absztrakt szinten fejtik ki nézeteiket, hogy érveik nagyrészt nélkülözik a meggyõzõ erõt. Ahelyett, hogy állításaikat példákkal támasztanák alá, sommás általánosításokat tesznek, és az "AIDS", illetve a "gyarmatosítás" hangzatos, de pontatlan (arról nem is szólva, hogy ízléstelen) metaforájával élve próbálják nézeteiket igazolni. Ha a vizsgálat tárgyát az képezi, hogyan közelítsük meg az anyagi támogatásban tapasztalt egyenlõtlenségeket, akkor az elemzés célravezetõbb utat is választhatott volna, körvonalazhatta volna az egyenlõtlenségek strukturális okait a sajátos politikai viszonylatok és döntések összefüggésrendszerében. Így viszont ez a tanulmány keserû megvetéssel szól azokról a tudósokról, akik a szerzõknél "kevésbé hazaiak", anélkül, hogy egyetlen konkrét kutatót, projektet vagy munkát megnevezne.

Szerzõi így fogalmazták meg szándékaikat: "…a nyugati gyarmatosító törekvésekre válaszként mutatott néhány tipikus stratégiát szeretnénk jellemezni, amelyek a kéretlenül >>felszabadított<< státusba került egyes közép- és kelet-európai országokban élõ társadalomtudósok között megjelentek." Mindazonáltal az egész tanulmány során csupán egyszer utalnak futólag egy kelet-európai országra (Magyarországra), s így kevés feldolgozandó matériát bocsátanak az olvasó rendelkezésére. Biztosan hiba volna, ha azt akarnánk érzékeltetni, hogy a tudomány helyzete a volt keleti tömb mindegyik országában ugyanolyan, mint Magyarországon?

Mi több, az általánosítás mértéke és az írás hangneme számos ellentmondáshoz vezetett. A következõkben rávilágítunk néhány olyan területre, amelynél úgy érezzük, hogy az általánosítás és "a megdöbbentés szándéka" a pontosság rovására ment, és reméljük, hogy ezáltal eredményesen tudunk hozzájárulni azoknak a tudományos kapcsolatoknak és körülményeknek a megvitatásához, amelyekhez mi, valamint keleti és nyugati kollégáink emberileg és szakmailag egyaránt sokkal járultunk/járultak hozzá. Bár az alábbi észrevételek azokat a tapasztalatokat tükrözik, amelyeket mint amerikaiak szereztünk amerikai tudományos és támogató intézményeknél (konkrétan az antropológiai kutatás terén), azért ezek érvényesek lehetnek más nyugati országok intézményeire is.

Kezdjük a nyugati kutatók kelet-európai jelenlétével. A szerzõk leírják azt az adatszerzési lázat, amely az 1989-es társadalmi-politikai átalakulások után tört ki, az után az esemény után, amelynek elõrejelzésére a nyugati kutatók nem voltak képesek (37. oldal).1 A szerzõk ezután a nyugati támogató szervezetek és az anyagi támogatás terén tõlük függõ kutatók érdeklõdésében bekövetkezett drámai eltolódásról beszélnek. Ezek a megjegyzések több kérdést vetnek föl. Például azt, hogy miért bírálják a szerzõk a külföldi kutatókat azért, mert "gyorsan változtatják" kutatási témáikat például az etnikai konfliktusok és a privatizáció terén, amikor õk maguk azzal kezdik tanulmányukat, hogy "az államszocialista rendszerek Kelet-Európa-szerte bekövetkezett gyors és váratlan összeomlása láttán…"? Vajon nem várható-e, hogy a társadalomtudományos kutatás céljai és érdekei - bármin alapuljanak is - a társadalmi és politikai szférában végbemenõ drasztikus átalakulásokat követõen megváltoznak? Hasonlóképpen bírálják a nyugati tudósokat és a befolyásuk alatt állókat azért is, mert olyan témák iránti érdeklõdést "importálnak", mint például a nemek kérdése és a multikulturalizmus. Ugyanakkor õk maguk is olyan jelenségekrõl írnak, amelyek "nyugtalanítóan hasonlítanak a keleti létben megtalálható eredetijükre. A nyugati féltekén is elõfordul a jobboldali szélsõségesség, […] az állampolgári jogok semmibevétele, az idegengyûlölet és a társadalmi kórlélektan számos más eleme, amelyekrõl Bibó István oly eleven leírást adott még 1946-ban…" (47. oldal). Úgy véljük, hogy a "multikulturalizmus" és a hatalmi szerkezet egyéb dekonstrukciói összekapcsolódnak az idegengyûlölet és a szélsõjobboldaliság miatt érzett õszinte aggodalommal. Mindezek az állítások még ironikusabbakká válnak attól, hogy a szerzõk dolgozatuk végén kijelentik, a kelet-európai társadalomtudományokban nagy fejlõdésre számítanak, mivel napjainkat õk is a nagyléptékû "átmenet" korszakának tartják.

Második észrevételünk a keleti és nyugati kutatók kapcsolatára vonatkozik. A szerzõk úgy ábrázolják a nyugati kutatót, mint aki nemigen vagy egyáltalán nem beszél idegen nyelveket, a helyi tudományos intézmények szolgálatába áll, hogy kutatómunkát végezhessen, amelynek eredményével azután visszatér nyugatra anélkül, hogy köszönetet mondana akár ezért a segítségért, akár azért a kulturális jellegû tolmácsolásért, amelyet a nyelvi fordítás mellé kapott (xxx oldal). Azonban a külföldi társadalomtudományos kutatásokat támogató amerikai intézmények szinte mindegyike (köztük az IREX és a Fulbright is) megköveteli mindenekelõtt a kutatási nyelv ismeretét, sõt gyakran a vendéglátó országban szerzett korábbi tapasztalatokat is - Kelet-Európában és másutt egyaránt. Az egyes társadalomtudományi ágakban elérhetõ tudományos minõsítések követelményei között természetesen nagy a különbség. Ezek után szeretnénk föltenni a kérdést: vajon milyenfajta társadalomtudományos kutatásra, illetve kutatókra gondoltak a szerzõk? Csepeli György, Örkény Antal és Kim Lane Scheppele statisztikai modelleket alkalmazó kutatási eljárásokat ismertetnek, amelyek egyfajta összehasonlító, kvantitatív szociológiára utalnak; mégis csupán az antropológiát említik meg konkrétan (annak veszélyével kapcsolatban, hogy a nemzeteket "az antropológiai vizsgálat tárgyává" alacsonyították, ami mellesleg egy Dosztojevszkijtõl vett gondolat). Ez különösnek tûnik, mivel a társadalmi és kulturális antropológia módszerei (a nyelvtudás, a vendéglátó országban való hosszú tartózkodás, az inkább értelmezõ, mint statisztikai módszerekre helyezett hangsúly és - remélhetõleg - a helyi különösségek iránti érzékenység) nem tartoznak a szerzõk által bírált dolgok közé.

A szerzõk kritikájukat általában a nyugati társadalomtudósokra irányítják, és nem tesznek különbséget az indítékaikban, módszereikben és hatalmukban egymástól jelentõsen eltérõ foglalkozások között. Látszólag ugyanabba a kategóriába sorolják a független kutatásokban részt vevõ egyetemekhez tartozó társadalomtudósokat, mint az anyagi haszonszerzés érdekében publikálással és statisztikai információkkal foglalkozó társaságok alkalmazottait, valamint a Világbank és más, a kormányzat vagy magánszemélyek (pl. a TEMPUS, illetve Soros) finanszírozta programok által alkalmazott szakembereket. Ezek közül a csoportok közül nem mindegyiknek van közvetlen hatalma annak megítélésében, hogy kelet-európai kollégáik "érdemesek-e" a támogatásra, és nem mindegyik marasztalható el joggal, amiért a "projektdemokrácia" misszionárius mentalitását követi. Ami az adatok fölhasználását, illetve a velük való visszaélést illeti, egyetértünk azzal, hogy a finanszírozó szerveknek inkább a kutatás keleti infrastruktúrájának kiépítésére kell odafigyelniük, mint a keleti kutatási segéderõknek juttatott pénzbeli támogatásra. Ami azonban a nyugati kutatók gyakorlatát illeti, az õ munkájuk gyakran azáltal irányítja rá a figyelmet kollégáik munkájára (sõt mintegy reklámozza õket), hogy a bibliográfiákban név szerint megemlítik õket. Amikor elolvasunk egy cikket egy olyan jelentõsebb tudományos folyóiratban, mint például az American Ethnologist, vagy valamely kelet-európai társadalomról írott tudományos könyvet forgatunk, azonnal sok, a helybeli tudósoktól az adott ország nyelvén írott idézetre bukkanunk. Az amerikai kutatók - akár kritikusan, akár jó szándékúan - hagyományosan így ismerik el kollégáik befolyását. Az olvasók az ilyen idézeteken keresztül nyomon tudják követni a hatások és elkötelezettségek láncolatát (amely esetleg túl terjedelmes ahhoz, hogy egyenként említsék meg õket az elõszóban). Amikor a tudósok úgy érzik, hogy adataikat vagy gondolataikat megfelelõ (szövegben vagy lábjegyzetben elhelyezett) hivatkozások nélkül használják föl, akkor az õ dolguk, hogy az ügyet nyilvánosságra hozzák, és a szabálysértõket néven nevezzék.

Mindenekfölött azonban az egyetemi körök és a tudósok jellemzését és kategóriáit kell megvizsgálnunk, keleten és nyugaton egyaránt. A szerzõk azt állítják, hogy a keleti kutatók "történelmi okokból fennálló bizalmatlanság és gyanakvás folytán" képtelenek jól együttmûködni (39. oldal), néhány oldallal késõbb viszont ezt írják: "A keleti értelmiségiek hosszú éveken át zárt körben, egymással fenntartott intenzív kapcsolatok között éltek, ami arra tanította õket, hogy olyan nyelven beszéljenek egymással, amelyet a körön kívül állók akarván sem érthetnek meg. […] Végül is ezek az értelmiségiek hosszú éveken át éltek egymás társaságában, megfosztva a külföldi utazások lehetõségétõl. Az elzártság eredményeképpen elkülönült és intenzív értelmiségi közösségek jöttek létre" (45. oldal). Ez az ellentmondás több kérdést vet föl. Koherens közösséget alkottak-e a kelet-európai értelmiségiek, vagy e közösségen belül voltak határvonalak és elkülönülések? Vajon nem volt-e e tudósok némelyike intenzívebb beszélõ viszonyban egy adott körhöz tartozó külföldi kollégáival, mint saját honfitársaival, akikben nem bízott? Vajon ma már nem érvényesek ezek a határvonalak és elkülönülések? Nincsenek kihatással a korlátozott anyagi támogatás és a tudományos pozíciók elosztására? A szerzõk azért említik meg ezeket az elkülönüléseket, hogy bírálják a nyugatiakat, akik úgymond "közönyösek" irántuk (holott valójában talán olyan dolgokat is észrevesznek velük kapcsolatban, amelyeket kellemetlennek éreznek megkérdezni, pontosan azért, mert õk itt vendégek), késõbb viszont ezeket az elkülönüléseket inkább mellõzik az olyan általánosítások kedvéért, amelyek alátámasztják az érveiket.

Meghökkentõ például az a kijelentés, hogy "a keleti értelmiségiek büszkék is arra, hogy beszédük zavaros és titokzatos" (43-44. oldal): errõl szeretnénk más kelet-európai értelmiségiektõl is hallani.2 A szerzõk - az ellentéteket hangsúlyozva - a nyugati tudományos köröket úgy jellemzik, mint amelyeket a racionalizáció vezérel ("A vírus neve: racionalizáció", 43. oldal). Az a benyomásunk, hogy a zavarosság és homályosság nyugaton ugyanilyen általános jelenség, és hogy a pontos és "átlátható" írásmód is könnyen megtalálható keleten. Ráadásul a szerzõk a racionalitást a posztmodernség eluralkodásával teszik egyenlõvé - ami valójában szisztematikusan ellenáll a "racionalitásnak", ahogyan a magukat posztmodernként meghatározó tudósok is. Amellett, hogy ellentmondásokba keverednek, ily módon egy kalap alá vesznek minden nyugati társadalomtudóst, miközben figyelmen kívül hagyják azt, hogy számos nyugati társadalomkutatót zavarnak az olyan összehasonlító statisztikai tanulmányok, amelyek nem magyarázzák meg a kulturális sajátságokat.

Áttérve egy számunkra ismerõsebb terepre: a kényelmes nyugati értelmiségirõl alkotott, túlzottan általánosító kép nem vág egybe a hivatásos tudósok zömének valódi életstílusával. Az Egyesült Államokban például sok tudós életstílusa szinte ugyanolyan, amilyennek a tanulmány a keleti tudósok életstílusát ábrázolja. Az a kijelentés, hogy a nyugati értelmiségieknek ténylegesen több szabad ideje lenne az írásra, nem állja meg a helyét. Egyrészt azért nem, mert sokuknak nincs végleges kinevezése, így "vendég-" vagy "szerzõdéses" professzorként részmunkaidõben kell tanítaniuk egyszerre több fõiskolán vagy egyetemen. Bár felelõsségük ugyanakkora, mint a fõállásban dolgozó professzoroké, a kinevezett egyetemi tanárok fizetésének csupán töredékét kapják, gyakran egészségbiztosítás, illetve egyéb juttatások nélkül. És mindezt úgy, hogy közben a publikálás terén is igyekeznek versenyben maradni. Az amerikai tudományos körökben valójában egyre jobban teret hódít ez a tendencia. A kinevezett egyetemi tanároknak a tanításon kívül adminisztratív és bizottsági kötelezettségeket is kell vállalniuk, fogadóórákat, illetve külön konzultációkat is kell tartaniuk. Ami kevés idejük az írásra maradna, azt részben családi ügyekre kell fordítaniuk, ha egyáltalán olyan szerencsések, hogy van családjuk, miután évrõl évre városról városra, sõt gyakran egyik parttól a másikig vándoroltak, hogy végleges kinevezést kapjanak. Egyes nyugati értelmiségiek valójában irigylik azt az általuk szabadidõként felfogott idõmennyiséget, amit keleti kollégáik személyes ismeretségeik és kapcsolataik ápolására tudnak fordítani - a keletiek közül többnek van családja, illetve többen dolgozhatnak a barátaik közelében! Azon nyugati kutatók, akiknél a szerzõk külföldi kiküldetésük során azt látták, hogy ráérõ idejüket kutatásra tudják fordítani, a szerencsés kevesek közé tartoznak.

A Kelet-Európában dolgozó amerikai kutatók, akikkel a fenti szerzõk találkoztak, valójában ahhoz az elenyészõ kisebbséghez tartoznak, amely egyáltalán képes támogatást szerezni a kutatásaihoz; ez az éves jelentkezõknek csupán egy töredéke. Az elmúlt néhány évben erõsen megnyirbálták a Közép- és Kelet-Európában végzett társadalomtudományi kutatások állami finanszírozását (nem csupán a nem amerikai kutatók számára), csakúgy, mint az olyan intézményeknek nyújtott támogatásokat, mint például a Szabad Európa Rádió (amely nyugatiakat és kelet-európaiakat egyaránt nagy számban alkalmazott). Ez a jövõben csak folytatódni fog. Mi magunk azt szeretnénk tudni, vajon hova megy az a "tömérdek" kutatási pénz. Ezzel ellentétben viszont a nem államilag finanszírozott támogató intézmények többsége, azok, amelyekre az antropológusok számíthatnak (a Wenner-Gren, a MacArthur, az SSRC, a Soros-féle), valamint az államilag finanszírozott Fulbright, továbbra is nyitva áll a nem amerikai állampolgárok elõtt. Míg az IREX talán csökkentette a kelet-európai állampolgároknak nyújtott finanszírozást (az amerikai állampolgároknak nyújtott támogatás finanszírozásával együtt), más intézmények továbbra is szervezik a kelet-európai tudósok egyesült államokbeli tanulmányútjait.

Végezetül pedig úgy gondoljuk, hogy a "keleti" és "nyugati" társadalomtudományi kutatást elválasztó határvonal túlságosan laza és lyukacsos ahhoz, hogy ellenálljon a szerzõk szigorú és kategorikus felosztásának. A vezetõ "nyugati" tudósok közül igen sokan "kelet-európaiak", akik más-más generációkhoz tartoznak (a néhai Ernest Gellner, továbbá Bronis[[threesuperior]]aw Malinowski, Ladislav Holy, Frantisek Svejkovsky, Roman Jakobson, Susan Gal, Svetlana Boym, Heller Ágnes, Zbigniew Brzezinski, Zygmunt Bauman - hogy csak néhányat említsünk). Közülük sokan keleti egyetemeken tanultak, azután sok nyugati tudóst tanítottak nyugaton, akik közül néhányan iskolát teremtettek (Malinowski például a brit társadalmi antropológiát, Jakobson pedig a Harvard nyelvészeti iskoláját hozta létre). A nagyobb amerikai és brit egyetemeken betöltött állások, illetve a tudományos sajtó jelentõsebb lapjaiban való publikálás mellett benne vannak azokban az ösztöndíjbizottságokban is, amelyek a Kelet-Európában és azon túl végzett kutatásokra szánt támogatásokat odaítélik. Miközben sok nyugaton élõ kelet-európai tudós megszakította kapcsolatait keleti kollégáival, sokan mások ezt nem tették meg, sõt a továbbiakban is szoros kapcsolatokat tartottak fenn magánszemélyekkel és intézményekkel egyaránt.

Ugyanezt támasztja alá a kutató intézmények és támogató szervek nem egyértelmû nemzeti identitása is. Például "keletinek" tekintendõ-e vagy "nyugatinak" Soros György, a volt keleti tömbben folyó tudományos kutatások finanszírozásának egyik legnagyobb szponzora? Az általa létrehozott alapítványok "keletiek" vagy "nyugatiak"? A Közép-európai Egyetem "keleti" vagy "nyugati"? (Megjegyezzük, hogy a nyugati diákok magas tandíjat fizetnek, míg a keletiek támogatást kapnak vagy egészen tandíjmentesek.)3

Végezetül: azért válaszoltunk ilyen hosszasan, mert hisszük, hogy a Csepeli György, Örkény Antal és Kim Lane Scheppele tanulmányában felvetett kérdések közül több sürgetõ problémát jelent mind a keleti, mind a nyugati kutatók számára. Néhány ilyen témát mélyebben kívántunk bemutatni azáltal, hogy kérdéseket vetünk fel, és meghatározzuk azokat a területeket, amelyekre - megint csak az amerikai antropológus szemszögébõl nézve - a túlzott általánosítás és a pontatlanság jellemzõ. Nem szeretnénk azonban elutasítani a szerzõk bírálatát, nem szeretnénk véget vetni ennek a párbeszédnek. Csupán azt szeretnénk érzékeltetni, hogy ez a téma alaposabb elemzést és kritikát igényel, ahogy azt a Romsics Ignác által nemrég publikált könyvismertetés is példázta (Romsics 1995; lásd még Tucker 1995). Úgy érezzük, hogy a bírálóknak a nyugatiak munkáját annak lényege és mélysége alapján kell megítélniük, nem pedig annak a benyomásnak az alapján, hogy mi nem vagyunk eléggé "helybeliek".

Boross Anna fordítása

Hivatkozott irodalom

Gal, Susan (1991): Bartók's Funeral: Representations of Europe in Hungarian Political Rhetoric. In American Ethnologist, 18(3): 440-458.

Romsics Ignác (1995): A rendszerváltás amerikai szemmel. In BUKSZ, (Tavasz): 11-21.

Tucker, Aviezer (1995): Corruption and Greed: Academic Aid to Eastern Europe. In Telos, 102: 149-158.

Jegyzetek

1 Az elõrejelzés a "racionális nagy tudomány" egyik kedvelt kritériuma, és különösnek tûnik, hogy a szerzõk ezen az alapon támadják a nyugati kutatókat. Még jobban meglep bennünket az, hogy a szerzõk nem említik meg azokat a kutatókat, akik jóval 1989 elõtt dolgoztak ebben a régióban, és akik olyan részletes tanulmányokat készítettek, amelyek leíró és jellemzõ erejét még ma is elismerik. Mint antropológusok természetesen nem osztjuk a "nyugati nagy tudomány" sajátosságának tekintett kiszámíthatóság iránti rajongást.

2 Susan Gal például vitába száll az olyan ideológiákkal, amelyek szerint a magyar nyelv, illetve az államszocialista társalgási mód "indirekt", szemben az amerikai angol, illetve a kapitalista nyelvezet "átláthatóságával" (Gal 1991: 453).

3 Bele se kezdtünk azoknak a keleti szerzõknek a fölsorolásába, akiknek a gondolkodásmódja fölbecsülhetetlen hatást gyakorolt az amerikai társadalomtudományra. Mi olvassuk a keletiek munkáit - fordításban és eredetiben egyaránt. Hogy csupán néhányat említsünk azok közül a fordításban megjelent vezetõ írók közül, akik a tengeren túlról (elnézést a hasonlatért) "megfertõzték" a gondolkodásunkat: Mihail Bahtyin, Vaclav Havel, Lukács György. A fölsorolt szerzõkön túl néhányan közülünk jobban ismerik és idézik a keleti prózát és költészetet (Konrád Györgyöt, Czes[[threesuperior]]aw Mi[[threesuperior]]oszt, Mandelstamot, Bohumil Hrabalt), mint a saját angol irodalmunkat. A mûvészetek terén, ha csak a színházat vesszük, a Nyugat Konsztantyin Sztanyiszlavszkij, Jerzy Grotowski tanításait követte… - itt azonban be kell fejeznünk.