Jegyzetek

Elveszett illúziók

Az államszocialista rendszerek Kelet-Európa-szerte bekövetkezett gyors és váratlan összeomlása láttán megfigyelõk és résztvevõk egyaránt azt hitték, hogy miután a modernitást megvalósító intézmények sorában kialakul a parlamenti demokrácia, az önszabályozó piac, a virágzó középosztály, a nagylelkû burzsoázia, a szabad média, létrehozzák az alkotmánybíróságot, a szabad polgárok önkéntes társulásait, ezek az intézmények és csoportok majd jólétet hoznak a kelet- és közép-európai országok népei számára. A forradalmi önkívületet és szellemet azonban hamarosan fölváltotta a redisztribúciós rendszerbõl a piaci rendszerbe történõ átmenet által okozott politikai és társadalmi másnaposság. A GDP drámai csökkenése, a növekvõ társadalmi egyenlõtlenségek, az emelkedõ munkanélküliség, a szegénység térhódítása és a nõi szerepek devalválódása sokkot okozott, amelyet súlyosbított bizonyos történelmi kísértetek feltámadása: a jobboldali szélsõségek, a nacionalizmus, az idegengyûlölet, az antiszemitizmus, a másokkal szembeni türelmetlenség. Mindehhez társult a bûnözés szaporodása, a népegészségügyi helyzet romlása, valamint a társadalmi védõháló meglazulása. És ez a hanyatlás a társadalomkutatást sem kímélte meg.

Számos exszocialista országban a szociológiai kutatás vagy nem létezett korábban, vagy ha volt, akkor a kutatást áthatotta és ezáltal ellehetetlenítette az ideológia. Más exszocialista országokban a kutatás viszonylag szabad maradt, de a nyílt publikálás lehetetlen volt. A szociológiai kutatás bármelyik típusáról is beszélünk, az új, posztszocialista valóság kihívásaira a szociológia sehol sem volt képes megfelelõ válaszokat adni

Senki sem látta elõre, milyen hallatlanul erõs lesz az államszocializmusból örökölt kulturális szféra megmaradási ösztöne, beleértve a tudományos kutatás intézményeit is. A kulturális újratermelést természeténél fogva konzervativizmus jellemzi, mivel a gyakorlati megoldások keresését és a pragmatikus érdeklõdési irányt többnyire elhomályosítja az örök igazság keresésének (ür)ügye. A konzervativizmus csak fokozódott az államszocializmusban, ahol nem csupán a kulturális újratermelés, hanem a társadalmi újratermelés teljes egészében a központosítás és a központi újraelosztás alávetettje lett. Meglehetõsen paradox, hogy a legalábbis elméletileg kívánt radikális változás avantgárdja a kulturális újratermelésben részt vevõ értelmiségieknek éppen abból a csoportjából került ki, amely az újraelosztás rendszerébe maga is mélyen beágyazódott. Az átalakulás során derült ki, hogy a kulturális újratermelés a változásokkal szemben egyik legellenállóbb szférának bizonyult. Még az avantgárd értelmiségiek is átlátták, hogy a változások logikája érdekeik ellen való. Következésképpen, továbbra is fölléptek az összes társadalmi szférát átható változtatás igényével, miközben ebbõl kivonták saját munkahelyüket, intézményüket, tanszéküket, kiadójukat, szerkesztõbizottságukat vagy tantestületüket.

A változással szemben mutatott ellenállás azonban nem talált támogatásra a gazdasági és a politikai erõk részérõl, aminek az lett a következménye, hogy nem volt olyan kulturális tevékenység, beleértve a társadalomkutatást is, amelynek fokozatosan, de biztosan ne romlottak volna az anyagi feltételei. A kutatási pénzek elfogytak vagy jelentõs mértékben leapadtak, miközben a társadalomtudományi kutatás korábbról örökölt intézményi keretei érintetlenek maradtak. Mindezeknek az lett a következménye, hogy a társadalomtudományi kutatás teljes rendszere kritikus állapotba került. A korábbi tudományos életmûvek elvesztették hitelüket és összeomlottak. Ugyancsak paradoxon, hogy a tudományos életmûvek kudarca nem csupán a hivatalosan jóváhagyott "szocialista ideológiai vállalkozók" némelyikét sújtotta, akiknek szembe kellett nézniük azzal, hogy az államszocializmus eltûnésével a forrásokhoz való kiváltságos hozzáférésük véget ért. Az egykori ellenzéki politikai részvétel által felemelt tudományos bálványoknak is meg kellett kóstolniuk az eltûnés és feledés keserûségének ízét.

Ugyanakkor új életmûvekre alapozott új pályák nem indulhattak el, mivel a régi rendszer tovább tartott. Ennek eredményeként az egyetemek és a társadalomtudományi intézetek puszta héjjá váltak, kiürültek és alkalmatlannak bizonyultak arra, hogy betöltsék a vizsgálódás és a társadalmi visszacsatolás funkcióit. Ezzel egyidejûleg magánintézmények jöttek létre, s elszívtak néhány jelentõs kutatót a meglévõ társadalomtudományi kutatási hálózat legjobbjai közül. Ezeknek az intézményeknek a piaci érdekei azonban lehetetlenné tették a tudományos tevékenység szabályai és mércéi szerint történõ életmûépítést.

E negatív fejlemények szemléje önmagában is riasztó, de a valódi kép még szomorúbb. Az államszocializmus négy évtizede alatt a kutató- és oktatóintézmények fejlõdése és infrastruktúrája (ideértve a könyvtárfejlesztést, a kommunikációs lehetõségeket, az informatikai forradalommal való lépéstartást) jelentõs hátrányt szenvedett. Az átalakulás évei alatt ez a hátrány nem csökkent. A problémákat csak súlyosbították a régi berendezésekhez nem illeszkedõ, szeszélyes és spontán új technológiai fejlesztések.

Kim Lane Scheppele észrevételei

A Közép- és Kelet-Európával foglalkozó nyugati szakértõket 1989 elõtt szintén ideológiailag diktált kutatási prioritások és ideológiai alapokon megszerzett kutatási pénzek mozgatták. Jóllehet sok fontos kivétel ismert, Közép- és Kelet-Európa számos nyugati szakértõje akkoriban vagy azért mûködött ezen a területen, mert antikommunizmusánál fogva abban volt érdekelt, hogy kimutassa Kelet-Európa alacsonyabb rendûségét a Nyugathoz képest, vagy azért dolgozott, mert baloldali szimpátiáinál fogva a valóságosan létezõ szocializmushoz képest vonzóbb szocializmus iránt érdeklõdött. A pénzügyi támogatás szintén e két fõirányt követte, miközben persze sokkal több pénz ment azokhoz az antikommunista kutatókhoz, akik készen álltak a Nyugat védelmi és biztonsági érdekeit szolgáló kutatások elvégzésére. Amikor a hidegháború egyszer csak véget ért, a nyugati kutatási forrásokat terelõ prioritások is megváltoztak, ami megzavart számos olyan kutatót, akik korábban a szocializmus rendszerének vizsgálatai alapján szerezték hírnevüket. De a baloldali kutatók sem jártak jobban, akiket tanácstalansággal töltött el a reálisan létezõ szocializmus átalakulása a reálisan létezõ kapitalizmus egyik válfajává, és mindezt egykori elvtársaik a keleti társadalomkutatók között ráadásul lelkesen üdvözölték.

Bár a régióval 1989 elõtt hivatásszerûen foglalkozó nyugati kutatók életmûve keleti kollégáik életmûveivel ellentétben nem roppant össze, a nyugati kutatóknak szembe kellett nézniük a kutatási témák szerkezetének radikális átalakulásával. A nyugati szakértõk számára hirtelen világossá vált, hogy valójában nem is voltak szakértõi annak a régiónak, amely a huszadik századvégi történelem legnagyobb változását élte meg anélkül, hogy õk e változás elõrejelzésére képesek lettek volna. A kutatási alapok, a kutatásokat pénzelõ intézmények megváltoztatták prioritásaikat. Míg korábban inkább a nukleáris elrettentést és a konfliktusmegoldást elõtérbe helyezõ kutatásokra szólítottak fel, addig egyik napról a másikra a demokratizálás és a privatizálás kutatását ösztönözték. A szakértõk gyorsan irányt váltottak, hiszen sosem volt idegen tõlük, hogy arra forduljanak, amerre a pénz volt. Ha valaki korábban a fegyverzet-ellenõrzést kutatta, most az etnikai konfliktusokra szakosodott, más a kölcsönös elrettentés helyett a privatizáció kutatására. Aki a hiánygazdaságban kialakult munkaerõ-áramlást vizsgálta, most az új vállalkozókat figyelte meg. A kutatási pénzek elnyerésére készített kutatási tervekbõl kibontakozó szép új világ kategóriáit és fogalmait nem szakértõk alkották meg, hanem a napi sajtóban publikáló nyugati újságírók, akik "átmenetrõl", "posztkommunizmusról" és "a történelem végérõl" írtak. Amint ezek a kifejezések a kutató értelmiségi diskurzus részeivé váltak, egyre kevésbé lett fontos, mit is jelentenek ezek a helyszínen, és hogyan változnak Közép-Európától Közép-Ázsiáig, miközben a kutatási pénzek elnyeréséért egyre-másra születtek a "régióról" és a "kommunizmusból való átmenetrõl" szóló pályázati szövegek. Minderre ugyanis elegendõ pénz volt. Miként megvoltak a pénzt adó intézmények is, amelyek a hidegháború alatt finanszírozták a biztonsági elemzéseket, valamint a kétpólusú világ más betegségeit kutatókat. Az újonnan támogatott kutatások szükségessé tették a lehetõ legtöbb országot magában foglaló összehasonlítást mind a régión belül, mind a külsõ országokkal, mivel az lett a cél, hogy a Kelet és Nyugat között feltételezetten még mindig meglévõ különbségekre vonatkozó tételt be lehessen bizonyítani. Ez a törekvés hatalmas statisztikai adathalmazt produkált, amelyet a komputerizált nyugati társadalomtudományi kutatómûhelyekben elemezni lehetett.

Mi történt az 1989 elõtt közép-kelet-európai témákon dolgozó nyugati kutatókkal? A szocialistabarát kutatók azt találták, hogy korábbi elvtársaik a liberalizmuson kívül másról sem hajlandók beszélni. Az antikommunista kutatók végül is szemtõl szembe találkoztak az egykori ellenséggel, és riadtan tapasztalták, hogy az is pénzt kér. De a legnyilvánvalóbb tény az volt, hogy riasztóan megnõtt az egyenlõtlenség a társadalomtudományban, hiszen a Kelet kutatására fordított pénz kizárólag Nyugatról érkezett. A keleti kutatási apparátus, mint annyi minden egyéb a kulturális területen, összeomlott.

Találkozás a vírussal

Az amerikai indiánokkal foglalkozó legújabb történelmi mûvek egy érdekes feltételezésre hívják fel a figyelmet: bár az új világrész bennszülöttei közül sokan a jól felfegyverzett hódítókkal szembeni reménytelen katonai küzdelemben haltak meg, a bennszülött lakosság megtizedelõdésének igazi oka a behatolók megjelenésének egyik akaratlan következménye volt. Az európaiak láthatatlan élõ mikroorganizmusokat hoztak magukkal, amelyek akadálytalanul behatoltak a bennszülöttek szervezetébe, mert belõlük hiányzott az ellenálló képesség a testük számára teljesen ismeretlen baktériumokkal és vírusokkal szemben. Az új betegségek sokkal nagyobb pusztítást vittek végbe köztük, mint a hódítók által foganatosított szándékos megtorló és korlátozó intézkedések. Valami hasonló készül most Közép- és Kelet-Európában, persze a nem szándékos hatások ebben az esetben természetesen nem magyarázhatók meg a biológia segítségével.

Ebben a cikkben azt kívánjuk megvizsgálni, milyen hatásokkal járt a Közép- és Kelet-Európába történõ nyugati behatolás a társadalomtudományok területén. A betegség neve gyarmatosítás. A következõkben a nyugati gyarmatosító törekvésekre válaszként mutatott néhány tipikus stratégiát szeretnénk jellemezni, amelyek a kéretlenül "felszabadított" státusba került egyes közép- és kelet-európai országokban élõ társadalomtudósok között megjelentek.

Adatszolgáltatás

A nyugati behatolók mohón vetették rá magukat a korábban elérhetetlen titkos archívumokban és egyéb titkosított adatbázisokban tárolt forrásokra, amelyek az információk elzárására épülõ rendszer összeomlását követõen megnyíltak a köz számára. A bennszülött társadalomtudósok képtelenek voltak a költség- és idõigényes elemzések elvégzésére. Szerepük az archívumok kapuinak kinyitására és az adatbázisok kiszolgáltatására egyszerûsödött. Felmerült az igény egy másféle új szolgáltatás iránt is, amely új adatbázisok létrehozásával volt kapcsolatos. A Nyugaton elérhetõ kutatási pénzekbõl hatalmas összegeket fordítottak arra, hogy a lehetõ legtöbb posztszocialista országban összehasonlító kutatásokra kerüljön sor. Ezeknek az összehasonlító kutatásoknak az volt a céljuk, hogy az átmeneti periódus állítólagos sajátosságaira derítsenek fényt a politikai kultúra, a társadalmi attitûdök, a privatizációs motívumok, a jogtudat és jogkövetõ viselkedés stb. területén. Az erõfeszítések mögött meghúzódó ideológiai cél "demokráciaprojektként" jellemezhetõ, amelyrõl úgy vélték, hogy a nyugati modellt követve és másolva, felülrõl bevezethetõ a posztszocialista társadalmakban.

A bennszülött társadalomtudósok szerepe egyfelõl az adatgyûjtésben, másfelõl az adatszolgáltatásban merült ki. A bennszülött szociológusok ebben a minõségükben "adatexportáló vállalatok" alkalmazottaivá váltak. A nyugati társadalomkutatókat adatokkal látták el, akik az információ birtokában növelhették tudományos elismertségüket, és kormányszerveik számára bebizonyíthatták nélkülözhetetlenségüket. Mivel a szimbolikus és pénzügyi hatalom egyenlõtlenül oszlott meg a nyugati és a keleti társadalomkutatók között, a kapcsolat aszimmetrikusan alakult, és csapdaként mûködött.

A keletiek megsegítése a nyugatiak önsegélye révén

Az államszocializmust követõ idõszak egyik jellemzõ sajátossága a legkülönbözõbb fajta nyugati Kelet-Európa-szakértõk szakadatlan zarándoklata volt Közép- és Kelet-Európa földjére. A régióban eleinte arra gondoltak, hogy a társadalomtudományok nagyarányú, az egykori Marshall-segélyhez hasonló támogatásra számíthatnak. A látogatók azt állították, hogy segíteni, fejleszteni jöttek, ám valódi céljuk az adatokhoz való hozzáférés volt. Késõbb kiderült, hogy a nyugati és a keleti tudósok egymástól eltérõen értelmezték a segítség fogalmát. A keletiek azt hitték, hogy a segítség az õ jobblétüket és elõrehaladásukat célozza, míg a nyugatiak arra gondoltak, hogy a segítségnek az a célja, hogy a megsegítendõknek valamit tenniük is kell annak érdekében, hogy bebizonyítsák, méltók a segítségre. Miközben várták a méltó teljesítmény megjelenését, a segítõk addig is segítettek önmagukon, és megpróbálták lerövidíteni az idõt, amire a megsegítendõk végre készen állnak majd arra, hogy kimenekítsék õket a bajból. Ez az egyoldalú segítési folyamat a nyugati társadalomkutatók hosszan tartó és stabil kelet-európai tartózkodását eredményezte. E szakértõk felettébb elõnyösnek tartották magas napidíjaikat, nagylelkû javadalmazásukat és fizetésüket, ami jelentõs mértékben meghaladta kelet-európai kollégáik ínséges díjazását. A nyugatiak szempontjából nézve a helyzetet, nem volt arra ok, hogy ez megváltozzék. A keletiek akarhatták volna ugyan a változást, de nem voltak abban a helyzetben, hogy bármit is tehettek volna ennek érdekében.

Hiba volna azt feltételezni, hogy a segítõ kapcsolat e különös paradigmája az egyéni racionális döntések sorozatában alakult ki. A különbözõ nyugati tudományos segélyprogramok, például a TEMPUS mérlegének megvonása egyértelmûen bizonyítja egy alaposan átgondolt intézményi stratégia létét, amellyel szemben semmiféle eltérõ egyéni cselekvésnek nem volt létjoga. Az intézményi elrendezés volt a fõ ok. (A támogatások mögött néha rejtett, néha nyíltan megmutatkozó politikai motivációk és érdekek is meghúzódtak. Erre példa a TEMPUS-pénz, amelyet eredetileg egyes kelet-európai országok megsegítésére szántak, de késõbb az Európai Unió dél-európai tagországai megsegítésének fõ eszköze lett. Egy idõ után nyilvánvalóvá vált, hogy a TEMPUS csak azokat a közös programokat finanszírozza, amelyekben dél-európai országhoz tartozó intézmény is részt vesz.) Ugyanez mondható el a kelet-európai országok összes fontos jótevõjérõl, ide értve a Világbankot és annak ambiciózus címû FEFA-programját (Felzárkózás az Európai Felsõoktatáshoz). A Világbank olyan bürokratikus szabályozást léptetett életbe, amely a nyugati beszállítókat és nyugati intézményeket rendkívüli módon elõnyben részesítette. A keleti részvétel e programokban a legtöbb esetben csak ürügy arra, hogy a segítség-önsegítség zárt köre megvalósulhasson.

Központosítás és monopolizáció

A nyugati szakértõk bekapcsolódása az egyes közép-kelet-európai társadalmak életébe az adatok és információk korábban sosem látott felhalmozódását eredményezte. Az adatokhoz való hozzáférés azonban gyakorlati okoknál fogva elõször a nyugatiak elõjoga volt, hiszen õk gyakorolták az ellenõrzést a legfontosabb nyugati társadalomkutató központokban tárolt nemzetközi adatbázisok és adatbankok fölött. Tény, hogy az egyes posztszocialista országokban élõ kutatók (az egyes közép-kelet-európai országok között történelmi okokból fennálló bizalmatlanság és gyanakvás folytán) képtelenek is lettek volna együttmûködni, és sok esetben fogalmuk sem lett volna egymás létezésérõl, ha az egyes nyugati kutatóközpontok segítségével nem lépnek egymással kapcsolatba.

Agyelszívás és janicsáriskolák

A "béketábor" kapuinak megnyitásával Közép-Kelet-Európában szinte nem volt olyan társadalomtudós, aki ne próbált volna kapcsolatba kerülni egy-egy nyugati kollégájával. Hasonló stratégiát követtek az intézmények is. A kapcsolatképzés és az önreklám módszerei azonban még felfedezésre vártak, hiszen az államszocialista paternalizmus védernyõje alatt sem az egyes személyeknek, sem az egyes intézményeknek nem volt módjuk arra, hogy megtanulják a nyugati igényeknek és várakozásoknak megfelelõ magatartást. Kivételes esetekben egy-egy kelet-európai tudós karrierje Nyugaton is felívelt. Az együttmûködés bizonyos formái megjelentek egyes kutatóhelyek és egyetemi tanszékek között. A korábban jellemzett aszimmetria folytán azonban a kelet-európai szereplõknek iszonyatos beilleszkedési nehézségekkel kellett számolniuk. Nyugati sikereik ára hazatérésük csökkenõ valószínûsége volt. Könnyen túlasszimilált renegát lett a sikeres kelet-európai tudósból, aki elismerést és státust vívott ki magának a nyugati tudományos közösségben. Hiba volna azonban pusztán az erkölcsi vagy karakterbeli fogyatékosságokra gondolnunk. A változatlan kelet-európai tudományszervezõdési háttér lehetetlenné teszi a hazatérést. A közép- és kelet-európai tudományos közösségek képtelenek visszafogadni Nyugatra tévedt tékozló fiaikat, mivel a struktúra, amelyben mûködni kénytelenek, maradi provincializmusra sarkall, merev és technikailag felettébb elmaradott.

Modern társadalomtudományi képzési programok egész raját hozták létre Nyugaton abból a célból, hogy a felnövekvõ közép-kelet-európai nemzedékek legkiemelkedõbb képességû tagjai felsõfokú végzettséget szerezzenek, és ezáltal szellemi vértezethez jussanak a posztszocialista valósághoz való igazodásban. Sajnálatos módon ezeket a programokat a társadalomtudományok Nyugaton kialakult paradigmája szerint formálták, miáltal jól láthatóan hiányzott belõlük az a specifikus tudás és történelmi szempontrendszer, amelynek révén a frissen diplomázott szakemberek megérthették és elemezhették volna szülõhazájuk társadalmi viszonyait. Frissen szerzett tudásuk a nyugati társadalmak posztmodern valóságából származott. A fiatal társadalomtudósok - közgazdászok, szociológusok, történészek - hazatérve, szembesültek azzal a helyzettel, hogy hazájukban nincs a feministák által vizsgált nemi kérdés, senki sem hallott a homoszexuálisok emberi jogairól, szó sincs a multikulturális minták szerint szerkesztett különbözõ valóságok versenyébõl származó ütközésekrõl, és se terep, se laboratórium nincs arra, hogy a társadalmi valóság loglineáris modelljeit tesztelhessék. Mindezzel távolról sem akarjuk azt mondani, hogy nincsenek olyan közép-európai országok, amelyekben ne lehetne rábukkanni a posztmodernitás egyik vagy másik jellegzetes vonására. A kelet-európai társadalmakban bujkáló posztmodernitás súlya és fontossága azonban nem vethetõ össze a nyugati társadalmakat kínzó problémák posztmodern dimenzióival. A külföldön kiképzett fiatal kelet-európai társadalomtudósok státusa leginkább a sok száz évvel korábban kiképzett janicsárok történelmileg tragikus példájával vethetõ össze, akiket annak idején Isztambulba hurcoltak, hogy Allah hûséges harcosaivá és rendíthetetlen híveivé váljanak.

A képzési csere másik oldala az, hogy számos kelet- és közép-európai egyetemen programokat kínálnak nyugati egyetemi hallgatók számára. Egyes programokat a nyugatiak számára is érthetõ nyelveken tanítanak, ráadásul magas színvonalon. Ugyanakkor, a kelet-európai tudományos közösség szervezetlensége és az egyes nemzeti tudományos közösségek regionális identitásának hiánya folytán a helybeli képzési programok csak a baccalaureátus fokozat szintjén képesek kielégíteni az igényeket, amelyek ezen a szinten még szükségképpen specializálatlanok, és az egyes nemzeti társadalmakat csak az antropológiai esettanulmányok módján képesek megjeleníteni.

Kim Lane Scheppele észrevételei

Az 1989-ben bekövetkezett változások a nyugati társadalomtudósok új raját csábították a régióba. Sokan e tudósok közül nem ismerték ezeknek az országoknak a nyelvét, történelmét, nem volt megfelelõ háttérismeretük ahhoz, hogy olyan országokban dolgozhassanak, amelyek jelentõs következményekkel járó változásokon mentek keresztül, beleértve a társadalomtudományokat érintõ változásokat is. Mindazonáltal ezek a naiv újonnan jöttek hatalmi helyzetben érkeztek állomáshelyükre - itteni mércék szerint szinte korlátlan anyagi lehetõségekkel. A munkájukat övezõ összefüggések ismeretének hiányában az újonnan jött nyugati szakértõk tipikus módon félreértették az általuk fölkeresett országok társadalomtudósainak szegénységét, és az ínséget intellektuális elmaradottságként észlelték. Ha akadtak olyan kelet-európai tudósok, akik nem olvasták a legfrissebb nyugati folyóiratokban közzétett cikkeket a társadalmi folyamatok matematikai modellezésérõl, a nyugati társadalomtudós nyomban azt feltételezte, hogy keleti kollégája túl primitív ahhoz, hogy megértse ezeket a módszereket. Ha a nyugatiak jobban ismerték volna a régióban szokásos kutatási feltételeket, akkor levonhatták volna azt az ésszerûbb következtetést, hogy a kelet-európai könyvtárak szûkös költségvetésébõl egyszerûen nem telik a nyugati folyóiratok elõfizetésére a magas nyugati árakon, és efféle könyvtári háttér nélkül aligha lehetett volna bárkitõl is azt várni, hogy lépést tartson a nyugati szakirodalommal. És ha voltak olyan keletiek, akik diribdarabokból óriási fáradsággal kialakították ugyanazokat a módszereket, amelyeket a nyugatiak már régóta alkalmaztak, akkor a nyugati látogató lenézéssel reagált erre, mondván, hogy az ilyesfajta próbálkozásokban nincs semmi eredeti. Ha a kelet-európai társadalomtudósok képtelenek voltak arra, hogy személyi számítógépeiken csodálatosan rafinált programokat futtassanak, akkor a nyugatiak feltételezték, hogy a kelet-európaiak képtelenek a szisztematikus munkavégzésre, jóllehet arra is gondolhattak volna, hogy a számukra hozzáférhetõ számítógépek hardvere és szoftvere a Kelet pénzhiányos viszonyai között elérhetetlen. Ha kelet-európai társadalomkutatók eredeti eszmékkel jöttek elõ a kutatási folyamat során, különösen ideértve azt az esetet, amikor ezek az eszmék a régió egyes országainak történelmi sajátosságaival függtek össze, akkor a nyugatiak nyomban azt feltételezték, hogy a keletieknek fogalmuk sincs azokról a nyugati modellekrõl, amelyek jóvoltából az egyes "kis országokra" vonatkozó általánosítások megszülethetnek. Amikor kiderült, hogy a kelet-európaiak jóval többet tudnak a társadalmi és politikai gondolkodás történetérõl, a régió történelmérõl, valamint a jelenkori kultúra jellemzõirõl, mint a nyugatiak, akkor az utóbbiak azt kérdezték, hol vannak a hipotézisek.

A nyugatiak számára szokásos következtetések levonását lehetõvé tevõ tudás javarészt a "nagy tudomány" szervezõelveinek megvalósítása révén születik. A "nagy tudomány" Nyugaton manapság ott jön létre, ahol nagy pénzek vannak. Nyugaton kiváltképpen azokra a vizsgálatokra adnak sok pénzt, amelyek keretében az egyes országok sajátosságaira tekintet nélkül végeznek kutatást a társadalmi attitûdök mérésére szolgáló, azonos módon megszerkesztett skálák segítségével. Az általuk tanulmányozott ország nyelvét nem beszélõ nyugati kutatók többnyire fél tucat vagy még ennél is több országot vizsgálnak egyszerre, és emiatt egy "helyi" kutató szolgálataira vannak utalva, aki biztosítja, hogy a kutatás a nyugati standardok szerint menjen végbe, a nyugati módszereket alkalmazzák, és hogy azok vegyenek részt a kutatás kivitelezésében, akik tudják, hogy a nyugati kutató mire kíváncsi. A helyi kutató tehát kutatási segéderõvé válik, akinek az lesz a feladata, hogy a projekt egy részét lebonyolítsa, anélkül, hogy fogalma lenne az egészrõl. Az nem feladata, hogy átlássa az egész kutatást. Ennél sokkal fontosabb, hogy a kutató tökéletesen beszéljen angolul, miáltal képes lesz arra, hogy áthidalja a vezetõ kutató és a vizsgált társadalmi valóság közötti szakadékot. Más szóval az a helyzet, hogy a nyugati kutatónak szüksége van valakire, aki áthozza neki az adatokat egy olyan világból, amelyiktõl õt nyelvi és kulturális különbségek választják el, s ráadásul a kutatási feltételek is teljesen szokatlanok. Ha a helyi kutató jól végzi a dolgát, akkor a nyugati kutató észre sem veszi, hogy az adatok az egyik kultúrából át lettek alakítva egy másik kultúra igényei szerint, egyszóval a nyugati kutató zárójelbe teheti ezeket a kérdéseket. És mivel a kulturális áttétel problémái már nincsenek benne az adatbázisban, a nyugati kutató joggal feltételezheti, hogy a helyi kutatóra többé nincs szüksége, és mire eljön annak az ideje, hogy az általa összegyûjtött adatok elemzésébe fogjon, addigra már nélküle is boldogul. Ez lehetõvé teszi számára, hogy anélkül hagyja el a terepet, hogy bármiben is segítene a keleti kollégájának, hogy az a helyi adatgyûjtésnél többet tegyen. A kutatási módszertan standard szabályai, valamint a kutatási költségvetésbe épített fizetési korlátok miatt a vezetõ kutató kötelezettségei egyszer és mindenkorra megszûntek, mihelyt a helyi adatgyûjtés költségeit megfizették.

Mindezért részben a Nyugatról érkezett érzéketlen kutatók, részben viszont a kutatási pénzeket folyósító intézmények hibáztathatók. A kutatási pénzek általában véve csak arra valók, hogy a keleti kutatók által végzett adatgyûjtést ki lehessen fizetni belõlük, könyvtárfejlesztésre azonban már nincsenek külön források. A kutatási segéderõket ki lehet fizetni, de nincs pénz új számítógépekre. A kutatási terv megvalósításával közvetlenül összefüggõ költségek megengedettek, de tilos az olyan befektetés, melynek eredményeképpen a kelet-európai társadalomkutatók maguk is hasonló kutatásokat végezhetnének. Ha fejlesztésre egyáltalán kifizethetõ valami, akkor azt az egyetem fogja elnyelni, amely otthont ad a kutatási költségvetésnek. Márpedig ez az egyetem Amerikában van. Valójában az a helyzet, hogy a legtöbb amerikai kutatásfinanszírozó intézmény kiköti, hogy a vezetõ kutatók amerikai állampolgárok legyenek, ami eleve valószínûtlenné teszi, hogy egy keleti egyetem valaha is otthont adjon egy nagyobb kutatás költségvetésének. A kelet-európai kutatásokat finanszírozó egyik legfontosabb intézmény az Irex (International Research and Exchanges Board). Újabban ez az intézmény is fölhagyott azzal a szokásával, hogy Nyugatra érkezõ keleti tudósok kutatási programjait támogassa, és a továbbiakban csak azokat hajlandó segíteni, amelyekben van nyugati résztvevõ is. Jóllehet nem kizárt, hogy ezáltal számos értékes együttmûködés jön létre, az eredmény minden bizonnyal az lesz, hogy a keleti tudósok még jobban függenek nyugati kollégáiktól, nélkülük még reményük sem lehet arra, hogy kutatási terveik pénzügyileg megalapozhatók legyenek.

Mivel a kutatást végzõ nyugati kutatók gyakran egyáltalán nem tartózkodnak a terepen, természetszerûen föl sem tûnik számukra, mennyire mások a kutatási tervek realizálásának körülményei Keleten, mint Nyugaton. Nyugaton a legtöbb kutatónak egyetlen állása van, mely megélhetéséhez elegendõ jövedelmet biztosít, s a kutatást e munkakör szerves részeként végezheti. Keleten egészen más a helyzet. A kelet-európai egyetemi tanároknak a fizetése nem elég a megélhetésre, jövedelmüket más forrásból is ki kell egészíteniük. Ezáltal könnyû prédájává válnak azoknak, akik nyugati kutatási pénzzel a zsebükben a helyszínre érkeznek. A nyugati kutatók számára természetes az, hogy elithelyzetben lévõ személyek csak olyan munkára vállalkoznak, amely iránt valóban érdeklõdnek. A nyugatiak képtelenek észrevenni, hogy a keletiek számára a kutatásba való bekapcsolódás lehetõvé teszi annak az elképzelésnek a dédelgetését, hogy ezáltal kapcsolatba kerülnek a Nyugattal, partneri viszony jön létre köztük és a nyugati fél között, és a kutatásba való bekapcsolódás által nemcsak pénzhez, hanem egyenlõnek álmodott kapcsolatokhoz is jutnak.

Miután az adatokat megszerezték, a nyugatiak hazamennek, és a keletiek számára elkezdõdik a várakozás, hogy nyugati kollégája egyszer majd "megsegíti". A nyugati kutatók nyugodtan mondhatják nekik, hogy "ti is publikálhattok a kutatás és a kapott adatok alapján, s ugyanúgy karriert csinálhattok, mint mi!". Ez a kijelentés azonban tévedésen alapul. A keleti kutatóknak nincs annyi kutatásra fordítható szabad idejük, mint a nyugati kollégáiknak. A keleti társadalomtudósok értelmiségi darabbérrendszerben dolgoznak, fizetésük virtuális, egyetemi kurzusaikért csak szimbolikus jövedelmet kapnak, s gyakorlatilag minden idejüket pénzkeresésre fordítják. Hol van az a "szabad" idõ, amellyel a nyugati tudósok rendelkeznek, amikor fizetés nélkül kutatnak és írnak? Aligha van szabad ideje annak a keleti szakembernek, aki hat kurzust tanít egy szemeszterben, gyakran különbözõ városokban, amelyek között rossz a közlekedési összeköttetés, ezenkívül egy vagy két Nyugatról finanszírozott kutatást vezet, és közben maga is fordít. Ha ez nem elég, akkor adjuk hozzá azt az idõt, amely ahhoz kell, hogy az illetõ cikket írjon a helyi sajtóba. Mindezekért a nyugatiak azzal fizetnek, hogy a keleti tudóst csekély honoráriumért meghívják elõadni saját egyetemükre, vagy fizetik egy-egy konferencián való részvételük útiköltségét és a szállodaszámlát. Nem csoda, hogy a régióból Nyugatra menekül, aki tud, ahol egy embernek szokásszerûen csak egy állása van egy fizetéssel, és a tanításra fordítandó idõ sem túl sok. Ilyen élet után nagyon nehéz visszatérni a Keleten szokásos értelmiségi pályára.

A vírus neve: racionalizáció

A Kelet-Európába történõ nyugati bejutási stratégiák jogossága ellen nincs igazán jó érvünk, még ha figyelembe vesszük is, hogy ez sok tekintetben hasonlít a kelet-európai történelembõl fájdalmasan jól ismert korábbi benyomulásokra. Nem vitás, hogy a nyugati kormányok, intézmények és értelmiségiek racionalizációs és modernizációs törekvései jól védhetõk arra való hivatkozással, hogy a kelet-európai társadalmak elmaradottságának felszámolását célozzák. Az elmaradottság különféle elemeit az államszocializmus különbözõ mértékben tartósította, és talán nem járunk távol a kelet-európai helyzet pontos jellemzésétõl akkor, ha azt mondjuk, hogy a jelenlegi helyzet a posztfeudalizmus, a prekapitalizmus, a jóléti állam, valamint a születõ nyers kapitalizmus különös egyvelege. Következésképpen a valóság megértésére és megváltoztatására irányuló törekvések csak akkor vezethetnek eredményre, ha minden lehetséges perspektívát hasznosítanak, beleértve a bennszülött perspektívákat is. Távolról sem az a célunk, hogy egyoldalúan a nyugatiakat hibáztassuk. A racionalizáció vírusának befogadására a bennszülöttek kétségtelenül nem voltak felkészülve. A vírus inkább megbetegítette õket, semmint hogy elõsegítette volna gyógyulásukat.

Számos oka van annak, hogy a racionalizációként azonosított vírusra a bennszülöttek nem megfelelõen reagáltak. Elõször is megemlíthetjük a kelet-európai társadalomtudósok hamis identitását, amely nem képes megszabadulni a küldetéstudattól és az értelmiségi létnek a hajdani orosz intelligencia értelmében vett meghatározásától. Akik e hagyományt követik, azok képtelenek belátni, hogy megismerési horizontjuk bezárul, fundamentalizmussá torzul, és ezáltal csak tágul a társadalomtudományi gondolkodás nyugati és keleti paradigmája közötti kognitív szakadék.

Ez a különbség a hamis identitás egy másik forrásához is elvezet bennünket. A Keleten beszélt társadalomtudományi nyelv összeegyeztethetetlen a Nyugaton használt nyelvvel. És itt nem csak arra gondolunk, hogy a keletieket és a nyugatiakat az anyanyelvek különbségei választják el. Ez a különbség akkor is létezik, ha mindkét fél beszél egy közös akadémiai nyelvet (amely nem feltétlenül az angol). A félreértés és kommunikációképtelenség oka mélyebb, és szintén a világ megkonstruálásának és reprezentációjának különbségeire vezethetõ vissza. A kelet-európai társadalomtudományi írásokban hemzsegnek az áttételes és metaforikus kifejezések, amelyek egyfelõl szerfelett homályosak, másfelõl telis-tele vannak történelmi és kulturális utalásokkal, amelyek csak az adott kifejezéseket használók számára érthetõk, ha egyáltalán érthetõk. Ez a társadalomtudományi kifejezési készlet egyszerûen lefordíthatatlanná teszi a Keleten született társadalomtudományos szövegeket, és lehetetlenné teszi a kelet-európai társadalomtudományi gondolkodás értékeihez történõ hozzáférést azok számára is, akik szeretnék azokat megérteni. Ráadásul a keleti értelmiségiek büszkék is arra, hogy beszédük zavaros és titokzatos, és lenézik a világos és ésszerû fogalmazást.

E dolgozatban korábban már céloztunk arra, hogy a nyugati benyomulással szemben mutatott védekezésképtelenség és gyengeség valószínûleg legfontosabb oka a kelet-európai tudományos közösség dezintegrált állapota. Nincsenek olyan közös tudományos társaságok, kutatóintézetek, integrált felsõoktatási intézmények, nemzetközi szerkesztõbizottságok által irányított folyóiratok és közösen finanszírozott kutatási alapok, amelyek lehetõvé tennék, hogy az egyes kelet-európai országok és tudósok ne egymás ellen versenyezzenek a külsõ, (rendszerint) nyugati intézmények által folyósított kutatási pénzekért. A játszma résztvevõinek nemzéró-összegû játszmát kellene játszaniuk, mert ha nem ezt teszik, akkor marad a jelenlegi bellum omnium contra omnes.

Arra is utaltunk korábban, hogy a kelet-európai társadalomtudományi intézmények nem is igazán akarnak változtatni a nyugati demokráciákban megszokott normákon és szabályokon. A felzárkózásra nincs is remény egészen addig, amíg Közép- és Kelet-Európában a kulturális újratermelés szférájában le nem bomlik a finanszírozás központi ellenõrzésének rendszere, s nem diverzifikálják a pénzek elosztását, ideértve a magánforrások bevonását is. A Kelet-Európában élõ tudósoknak meg kell érteniük, hogy nem tartható fenn tovább és nem is hozható vissza az államszocializmus idején mûködõ finanszírozási rendszer, amelynek középpontjában az új eszmék megszületését ellenõrzõ, monopolhelyzetben lévõ tudományos akadémiai apparátus állt. A felsõoktatásnak ki kell szélesednie, nyitottabbá, rugalmasabbá és versenyképesebbé kell válnia.

A kulturális újratermelés reformálatlansága, a társadalomtudományi intézményrendszer merevsége és zártsága lehetetlenné teszi a tehetséges fiatal kutatók és tanárok beáramlását. A frissen végzettekre támaszkodó utánpótlás elmaradása folytán nem meglepõ, hogy a tudományos pozíciót betöltõk átlagos életkora jelentõsen megnõtt. A tehetséges fiatalok arra kényszerülnek, hogy elhagyják az országot, janicsáriskolákban tanuljanak, vagy eleve ne is foglalkozzanak tudománnyal, s helyette a közszolgálati, politikai vagy gazdasági pozíciókat vegyék célba.

Kim Lane Scheppele észrevételei

És mégis, mindezek mellett a Nyugat számára a keleti értelmiségi, úgy, ahogy van, misztikus jelenségnek tûnik. A misztikum egy része onnan származik, hogy a Nyugat azt látja, a keleti értelmiségieket a közéleti szférában sokkal komolyabban veszik, mint õket Nyugaton. A misztikum másik része abból a felismerésbõl táplálkozik, hogy a Nyugaton mûködõ oktatók és kutatók között kevesen vannak olyanok, akiket értelmiséginek lehetne nevezni, és egyáltalán, milyen alacsony az egyetemi oktatási és kutatási szférán kívül az értelmiségiek aránya. Ezzel szemben Keleten a felsõoktatási intézményekben és a kutatóintézetekben dolgozók egyben értelmiségiek is, és igen sokan vannak, akik értelmiségiek anélkül, hogy a felsõoktatásban vagy a kutatásban lennének. Az is a misztikumhoz tartozik, hogy még a legkevésbé érzékeny nyugatiak is látják, hogy a keletiek náluk messze jobban tudnak hõsiesen szenvedni. A keleti régió sok nyugati kutatója õszintén irigyli a keleti értelmiségieket azért, hogy intenzív, ismerõs, társadalmilag magasra értékelt intellektuális klímában élnek.

Nem igazán egyszerû dolog egy nyugati számára, hogy megértse, miként is zajlik Keleten az értelmiségi élet. A keleti értelmiségiek hosszú éveken át zárt körben, egymással fenntartott intenzív kapcsolatok között éltek, ami arra tanította õket, hogy olyan nyelven beszéljenek egymással, amelyet a körön kívül állók akarván sem érthetnek meg. Az újonnan jöttek számára, különösen ha még a nyelvet sem ismerik, szinte lehetetlen megtanulni azoknak a vitáknak a rejtett kódjait és történeti meghatározóit, amelyek az ott élõk számára maguktól értetõdõk. Végül is ezek az értelmiségiek hosszú éveken át éltek egymás társaságában, megfosztva a külföldi utazások lehetõségétõl. Az elzártság eredményeképpen elkülönült és intenzív értelmiségi közösségek jöttek létre. A fordítás természetesen egyirányú volt, nyugati szakirodalmat fordítottak keleti nyelvekre, de keleti nyelveken íródott szövegekrõl alig készült fordítás valamelyik ismert nyugati nyelvre. A Nyugaton íródott könyvek lefordított változatai széles körben elérhetõk Keleten, míg Keleten született könyveket nyugati kiadók csak kivételképpen jelentettek meg. Ez az egyoldalú kommunikáció hozzájárul ahhoz a benyomáshoz, hogy a Nyugat a tudás szülõhelye. Ez azt jelenti, hogy a Nyugatról érkezettek Keleten gyakran már évek óta tartó vitákba csöppennek, amelyekben képtelenek kiigazodni. Számukra ez kényelmetlen, miközben mindenki más már eleve tudja, hogy kinek mi az álláspontja.

A nyugati látogató számára további talányok forrása a felsõoktatásban és az akadémiai intézetekben dolgozók bifurkációja, ami mögött mind a mai napig egzisztenciális különbségek gyaníthatók. Ugyancsak rejtélyekkel teli az a kettõsség, amelynek egyik pólusán a sokat utazó, nyugati nyelveken jól beszélõ értelmiségiek, másik pólusán az otthon maradó, a helyi vitákban részt vevõ értelmiségiek foglalnak helyet. Ezek a megkülönböztetések a társadalomtudományos értelmiséget olyan módon rétegzik, amelynek nem könnyû megtalálni a megfelelõjét Nyugaton, és a Nyugatról érkezettek gyakran nem is értik azokat a jelzéseket, amelyek a keleti értelmiségiek helyét az egyik vagy a másik csoportban kijelölik. A keleti kutatók és oktatók egyébként szintén nem értik a nyugati kutatók hierarchikus pozícióját és presztízsét mutató jelzéseket, és nem tudják, hogy óriási különbség van egyetem és egyetem között (például egy kutatóegyetem és egy tömegképzõ egyetem között), valamint folyóirat és folyóirat között (például névtelen referálókkal mûködõ folyóirat és referálatlan közleményeket közlõ folyóirat között). Keleten nem tudják, hogy a nyugati oktatók és kutatók rangját a tanítás és a publikálás helye sokkal jobban meghatározza, mint az, amit éppen élõszóban mondanak. Azt mondhatom tehát, hogy igen sok a zavar és a kommunikációs akadály az értelmiségi élet legelemibb szintjén is.

Hamis tudat

Nincs okunk arra, hogy az államszocializmus kultúrpolitikáját idealizáljuk. Ugyanakkor biztonsággal állíthatjuk, hogy a kutatási és felsõoktatási intézmények intellektuális mocsarában csodával határos módon életben tudtak maradni sokan, akik jelentõs teljesítményt nyújtottak, és érintetlenül maradhattak az elszigetelt elefántcsonttornyok is. Ezeknek a teljesítményeknek természetesen nem volt sok esélyük arra, hogy a hivatalos elismerést és jóváhagyást élvezõ álértelmiségiek álteljesítményei által uralt terepen presztízsre és rangra tegyenek szert. A megfelelõ nyilvános értékelés kritériumainak hiánya a tényleges teljesítményt elérõ szerzõket megfosztotta az elismeréstõl, és a magánélet láthatatlanságába számûzte õket. Az átmenet során a kalickák kinyíltak, és legalább elméletileg lehetõvé vált az autonóm módon megvalósított értelmiségi hivatás. Ezzel egyidejûleg azonban számos értelmiségit megint elcsábított az ideológia és a politika. Az ürügy az orosz "intelligencia" jól ismert hagyatékának õrzése volt, amelynek értelmében az számíthat Keleten értelmiséginek, akinek küldetése van, aki valamilyen prófécia valóra váltásán ügyködik. Különbség csak abban volt, hogy melyik ideológia üzenetét továbbították: egyes értelmiségiek a nemzet újraélesztését érezték feladatuknak, míg mások úgy vélték, hogy a társadalom demokratikus megváltása a feladatuk. Mindkét ideológia erõteljes gyakorlati következményekkel járt.

Két értelmiségi típus jelent meg, és mindkettõ elárulta a klasszikus jelentés szerint vett értelmiségi szerepet. Az egyik típus útja a politikába vezetett. A politikai pártok, a parlament, az államigazgatás és az önkormányzatok megteltek a tudományok kandidátusaival, elismert tudósokkal, egyetemi diplomásokkal, akiknek semmiféle jártassága nem volt és nem is lehetett abban, miként kell dönteni, alkudozni, tárgyalni, konfliktust oldani. Ehelyett kérlelhetetlen ideológiai háborúba fogtak szimbólumokért és értékekért. A másik típus útja a tömegkommunikáció felé vezetett, ahol az íróasztalukat és kutatómûhelyüket elhagyott értelmiségiek az ideológiai és politikai háború frontharcosaiként tûntek föl, és kegyetlenül éles publicisztikai fegyverekkel kultúrharcot vívtak egymás ellen cikkeikben, pamfletjeikben, a nyilvánosság elõtt folytatott szenvedélyes vitáikban. Magyarországon legalábbis, az átmenet nehézségei által megkínzott társadalom a lehetõ legpasszívabban szemlélte a szeme elõtt zajló ideológiai öldöklést, és az 1994-es májusi választásokon százával küldte a parlamentbe az arctalan, névtelen, ismeretlen képviselõket, akik az értelmiségi kiválóságnak soha, semmikor, semmiféle jelét nem adták.

Valószínûleg számos gyakorlati út visz ki a kolonizációs csapdából, ám szilárdan hisszük, hogy valójában csak egyetlen mód van arra, hogy a közép-kelet-európai társadalomtudomány megszabaduljon a racionalizáció szerzett immunhiányos megbetegedést okozó vírusától és a tünetektõl. Ez az út az egykor Karl Mannheim által jellemzett autonóm és független értelmiségi szerep újrafelfedezése mentén vezet. E szerep felõl nézve a kelet-európai társadalmi táj teljesen új dimenziói válnak láthatóvá. Ez az újrafelfedezés nem lehet nyugati hatás következménye, a racionalizáció és a modernizáció egyébként nemes szándéka a kelet-európai értelmiséget csak letaszítja az önfelfedezés útjáról. Nem kívánjuk tagadni a Nyugatról behozott tudományosság fontosságát abban, hogy a kelet-európai értelmiség újra tudja definiálni az elõtte álló feladatokat. Ugyanakkor szeretnénk hangsúlyozni, hogy rendkívüli mértékben szükségesnek tartjuk a kelet-európai társadalmi valóság történelmi és kulturális egyediségébõl adódó hagyomány, valamint a fejlett nyugati társadalomtudományok posztmodern elméleti eszközkészletének ötvözõdését.

Mi lehet a fókuszban? Vagy a gazdasági racionalitás nyelvén fogalmazva: mit tudhat eladni Kelet-Európa a nyers adatokon és a külsõ szabványok szerint megtermelt tudományos árukon kívül a Nyugatnak? Nézetünk szerint számos választási lehetõség kínálkozik. Elõször is a kelet-európaiak a paradoxonok és ambivalenciák páratlan tudásával rendelkeznek, ami nélkül egyszerûen lehetetlen a közép-kelet-európai valóságot reprezentálni és hitelesen megjeleníteni. A régiót kínzó ellentmondásokat nem feltétlenül oldhatják fel a csinos elméletek, viszont alkalmasak lehetnek ezek az ellentmondások arra, hogy az értelmet kihívó talányokként tûnjenek föl. Két példát említünk. A piac Közép-Kelet-Európában tökéletlennek tûnik, de szerintünk tévedés volna a tökéletlen piacot egy végsõ tökéletesedés felé haladó intézményként elgondolni, ha zavarba ejtõ ellentmondások együtteseként, a racionalitás és irracionalitás keverékeként is el lehet gondolni. Másik példánk a nemzet. A nemzet történetét Kelet-Európában az állampolgárság és a kulturális értelemben vett nemzeti hovatartozás inherens ellentmondása feszíti, amelyet semmilyen elméleti erõfeszítés nem oldhat fel.

Korábban már szóltunk róla, hogy a Nyugaton létezõ posztmodern jelenségekkel a kelet-európai posztmodern jelenlét korántsem vethetõ össze. Arra azonban elegendõ a kelet-európai tapasztalat is, hogy kiegészüljön a posztmodernitásra vonatkozó tudásunk. Akár ironikusnak is találhatjuk, hogy a kelet-európai társadalmi valóság a társadalmi élet posztmodern, modern és hagyományos elemei egymás mellett élésének termékeny talaját képezi. Következésképpen, az ilyen körülmények között élõ emberek mintha könnyebben észrevennék a társadalmi valóság bonyolult és sokszínû aspektusait, szemben a hajdani vasfüggöny nyugati oldalán élõ emberekkel, akiket ma már csak kognitív függöny választ el a keleten élõktõl. Ennek az újfajta különbségnek a vizsgálata is megérne egy misét.

Harmadszor, hatalmas lehetõséget kínál a közös kelet-európai kulturális örökség, amelyet a közös európai kulturális örökség jegyében ki lehetne aknázni, miáltal föl lehetne kelteni Nyugat-Európa szolidaritásérzetét Kelet-Európa iránt. Úgy véljük, hogy míg az egyes nemzetek részérõl külön-külön megtett erõfeszítések kudarcra vannak ítélve, addig az egybehangolt és szervezett nemzetközi együttmûködés a társadalomtudományok minden területén, de kiváltképp a kelet- és közép-európai régióra vonatkozó tudományos ismeretek terén igen sikeresek, elismertek és keresettek lehetnének.

Végül, nem tudjuk megállni, hogy meg ne említsük a közép- és kelet-európai szindróma globalizációját. Ezen azt értjük, hogy az elkövetkezõ évszázadban a növekvõ mértékû információcserének szükségszerûen a világ különbözõ részei közötti együttmûködéshez kell vezetnie. Nyugaton élve, tanúi lehetünk annak, hogy számos olyan jelenségre bukkanunk, amelyek nyugtalanítóan hasonlítanak a keleti létben megtalálható eredetijükre. A nyugati féltekén is elõfordul a jobboldali szélsõségesség, a bürokratizáció, az állampolgári jogok semmibevétele, az idegengyûlölet és a társadalmi kórlélektan számos más eleme, amelyekrõl Bibó István oly eleven leírást adott még 1946-ban a közép- és kelet-európai kisállamok nyomorúságairól értekezve. Feltételezzük, hogy a kelet-európai társadalomtudománynak igen sok mondandója lehet a nyugati társadalmak számára is.

Kim Lane Scheppele észrevételei

Mivel a posztmodernizmus szirénhangjai még nem csábították el a kelet-európai értelmiségieket attól, hogy a közélet porondjára kilépve cselekedjenek, számosan vannak közülük, akik aktív részeseivé váltak az 1989 óta tartó változási folyamatoknak. A cinizmushoz szokott nyugatiak õszinte csodálkozással figyelik, hogy az értelmiség milyen õszintén és komolyan képes hinni politikai eszmékben, és ugyancsak ámulnak azon, hogy milyen nagy arányban találhatók szociológusok, politológusok, jogászprofesszorok a kelet-európai országok parlamentjeiben, polgármesteri hivatalaiban és minisztériumaiban. De a nyugati értelemben vett kulturális kritika szempontjából nézve az is megállapítható, hogy ez a nagyarányú politikai részvétel nem nélkülözi a naivitást, és bizonyosan elvonja az értelmiségieket a nyugatiak számára legfontosabbnak tekintett feladattól, a publikálástól.

Mégis, a régióban viszonylag hosszabb ideig tartózkodó nyugatiakat csodálattal tölti el, hogy a keleti értelmiség milyen hatalmas terheket képes magára venni, miközben felelõsséget vállal azért, hogy tevékeny, alakító részt vállaljon azokban a vitákban, amelyek arról folynak, hogy milyen irányban változzanak meg az egykori pártállami struktúrák. Ha a nyugati értelmiség ehhez fogható mértékben gondolkozna el saját felelõsségérõl és társadalmi helyzetérõl, az óriási hatást gyakorolna mind a nyugati társadalomtudományokra, mind a nyugati társadalmi gyakorlatra. Talán eljött az ideje annak, hogy a nyugati kutatók egy idõre pihentessék késõ huszadik századi társadalomkutató eszközeiket, és látva lássák a társadalomtudományi tudás mélyreható átalakulását Kelet-Európában. És eközben talán tanulnak majd a rendkívüli idõben itt felhalmozódó rendkívüli tudásból is. Történetileg nézve, a társadalomelmélet legnagyobb változásai a mindent átható nagy társadalmi változások idején következnek be. Kelet-Európában, az itt élõ értelmiségben most zajló változások izgatóan új fejleményeket hozhatnak a társadalomtudományokban is, ha csak a nyugati társadalomtudományokban szokásos technikák szét nem zúzzák az új eszmék képzõdésének igazi alapjait.

Záró mondatok

Annak érdekében, hogy ne vonjuk magunkra a megalománia vádját, és bizonyítsuk szolidságunkat, végezetül föl kell vetnünk a kérdést: vajon az általunk felkínálható szellemi javak nem hasonlítanak-e azokhoz a díszekhez, amelyeket a bennszülöttek szüntelenül eladásra kínáltak új uraiknak, s amelyért az új urak - vonakodva a kért ár megfizetésétõl - csak üveggyöngyöket kínáltak cserébe?

Nem tudjuk a választ.

Csepeli György fordítása

Felhasznált irodalom

Andorka, Rudolf (1993): Institutional Changes and Intellectual Trends in Some Hungarian Social Sciences. In East European Politics and Societies, 7(1).

Bence, György (1992): Transition and Transfer in Hungarian Academe. In East European Politics and Societies, 6(3): 319-335.

Wessely Anna és Csepeli György (1992): A kelet-európai szociológia kognitív esélyei. In Replika, 3(1-2): 1-7.

Tamás, Pál (1992): Hungarian Social Research of the 1990's, Continuity and Discontinuity. In East European Politics and Societies, 6(3): 336-359.

Jegyzetek

* Ennek a cikknek az elõzménye egy 1991-ben tartott elõadás volt, melyet Wessely Anna és Csepeli György tartott a "Magyarország a világban" címû konferencián. A szerzõk azt az álláspontot fogalmazták meg elõadásukban, hogy a rendszerváltozás következményeként a kelet-európai társadalomtudományokra nagy nemzetközi jövõ vár. A várakozások nem igazolódtak. A jelen cikket Ann Arborban, az Éva és Robert Darvas által rendelkezésükre bocsátott lakás barátságos konyhájában írta angolul a két magyar szerzõ. Kim Lane Scheppele Budapesten ismerkedett meg a kézirattal, és készséggel vállalkozott a kommentálásra. Az itt közölt írás, mely angolul "The Colonization of East European Social Science" címen a Social Research 63. kötetének 2. számában, magyarul a Közgazdasági Szemle 1998. évi 3. számában is megjelent, az angol eredeti szó szerinti magyar fordítása. A szövegen csak apróbb stilizálási változtatásokat hajtottunk végre. (A szerk.)