Két évvel ezelõtt, Ausztráliában, egy konferenciát követõ vacsoránál négyen ültünk az asztal körül - valamennyien szociológusok: két, nemzetközi hírnévnek örvendõ, néhány könyvet már megírt, vezetõ pozíciójú, ötvenes amerikai professzor (egyikük férfi, a másik nõ), s két nemzetközileg ismeretlen, negyven körüli kelet-európai: egy lengyel kollegina és jómagam. Mi, európaiak, örömmel fedeztük föl, hogy korábban mindketten foglalkoztunk a színházzal, így néhány fontos európai rendezõrõl, Strehlerrõl, Brookról, Grotowskiról, majd az egyes nemzeti Csehov-értelmezési hagyományokról társalogtunk. A jelenlévõk kedvéért természetesen angolul beszélgettünk, noha egymás között szívesebben váltottunk volna a számunkra intimebb, hozzánk közelebb álló franciára. Az amerikaiak eleinte illedelmesen hallgattak, utána azonban fészkelõdni kezdtek, majd demonstratíve kibámultak az ablakon. Tíz perc után nem bírták tovább. Egyikük, a nagyobb tekintély (a Nemzetközi Szociológiai Társaság egyik Kutatási Bizottságának elnöke), hangjában leplezetlen ellenérzéssel megszólalt: - Miféle szociológusok maguk? - Kelet-európai szociológusok! - szaladt ki a számon a pökhendinek szánt válasz.

Ennyiben maradtunk. S noha még fél óráig egy asztalnál kellett maradnunk (még csak az elõételnél tartottunk), többé nem szóltunk az amerikaiakkal egymáshoz. Fél füllel hallottuk ugyan, hogy õk a regresszióanalízis és a többváltozós mérési technikák modellálási problémáit taglalják, mi folytattuk a csevegést Tadeusz Kantor darabjának, a "Halott osztály"-nak különbözõ párizsi elõadásairól, Andrzej Wajda és Jancsó Miklós legutóbbi filmjeirõl és Spiró György lengyel tematikájú "Ikszek" címû brilliáns regényének ambivalens lengyelországi recepciójáról. Nem mulasztottuk el gunyoros megjegyzésekkel illetni azon nyugatiakat, akik a kelet-európai értelmiségiek közül csak a politikai okok miatt híressé vált szerzõket, Milan Kunderát, Konrád Györgyöt vagy Vaclav Havelt ismerik, Bukarestet összekeverik Budapesttel, s fogalmuk nincs arról, hogy a kortárs zene egyik legkiemelkedõbb (történetesen magyar származású) alakját nem Bela Lugosinak, hanem George (hehe) Ligetinek hívják.

Természetesen nem csupán magunkat akartuk szórakoztatni beszélgetésünk fonalának ilyetén gombolyításával; az amerikaiakat is szerettük volna megleckéztetni, mert - mint utóbb megbeszéltük - mindketten az inkompetens és arrogáns tudományos gyarmatosítás iskolapéldájának tartottuk a méltatlankodó kérdést nekünk szegezõ professzor elõzõ napi elõadását, amelyben a kelet-európai "posztkommunista" országok "új elitjeinek" kialakulását célzó monstruózusan dilettáns összehasonlító kutatásának hipotéziseirõl beszélt, egyértelmûvé téve, hogy az elõzetesen megkonstruált elemzési kategóriákon kívül szinte semmit nem tud a vizsgálat történeti-kulturális összefüggéseirõl, s hogy az aktuálisan konjunkturális téma meglovaglása elsõsorban az õ egyetemi karrierjét, s nem a tárgy pontosabb megismerését szolgálja majd. Mindkettõnk igazságérzetét sértette, hogy ez a mi fogalmaink szerint "kulturálatlan", "mûveletlen", régiónkban tájékozatlan amerikai, helyi strómanjai révén az egyes "elitcsoportok kulturális tõkével való ellátottságát" (indikátor: iskolai végzettség - slussz-passz) úgy akarja vizsgálni egy tucatnyi kelet-európai országban, hogy - megbizonyosodhattunk róla - fogalma sem volt: bizonyos "Bela Bartok" egykoron Ceau[[ordmasculine]]escu köréhez tartozott román pártaktivista volt-e, vagy esetleg cseh baseballjátékos (miképpen azt sem tudta, hogy a baseballt gyakorlatilag nem ismerik a világnak e tájékán, ám - szemmel láthatóan - ez a legcsekélyebb mértékben sem zavarta), és akkor sem sértõdött meg szegény, hanem udvariasan bólogatott, amikor pofátlanul azt állítottam neki, hogy Drakula báró ükunokája vagyok.

Az addig ismeretlen lengyel kolléganõvel könnyedén egymásra tudtunk hangolódni tehát, s rövid idõre fegyvertársakká válva szimbolikus szabadságharcot folytattunk új kizsákmányolóink ellen. A jó nevû amerikai szociológusokat mûveletlennek, unalmasnak, szakbarbárnak, fafejnek, fantáziátlannak ítéltük, akikkel a szorosan vett szakmai kérdéseken kívül semmirõl sem lehet beszélgetni. Velük szemben magunkat színes, érdekes, mûvelt, egy magasrendû civilizációba és kultúrába mélyen ágyazott, történetileg kondicionált szimbolikus tudásegyüttest birtokló személyeknek tartottuk. E pozícióból egyértelmûen lesajnáltuk az amerikaiakat, némileg úgy érezvén magunkat, mint a tizenkilencedik századi európai arisztokrata az általa parvenünek tartott polgárral szemben. Ugyanakkor azt is észlelnünk kellett, hogy minket is lenéznek az amerikaiak, hiszen zavarosnak, érdektelennek, sznobnak tûnünk a szemükben. Olyan embereknek, akik rengeteg fölösleges tudással rendelkeznek ugyan, ám képtelenek az adekvát paradigmák és tudományos fogalmak megfelelõ alkalmazására, s szakmailag sem kellõképpen hatékonyak és versenyképesek, hiszen negyvenéves korukig semmiféle nemzetközileg számottevõ tudományos eredményt nem voltak képesek produkálni.

E vacsora alatt született meg bennem a tudományos gyarmatosítással foglalkozó angol nyelvû Replika-szám kiadásának ötlete. Érzékeltem ugyanis, hogy ilyen esetekben a kölcsönös negatív észlelés kulturálisan kondicionált értékek nevében történik: amerikaiként vagy kelet-európaiként a környezetünkben elsajátított normákat mûködtetjük. Föltettem hát magamnak a kérdést: mi általánosítható e vacsorahelyzetbõl? Milyen kontextusba illeszthetõ az egymást kölcsönösen lebecsülõ kelet-európai és amerikai szociológus? Milyen kívánatos stratégiákat választhat a félperiférián tevékenykedõ kelet-európai társadalomtudós a kilencvenes években? E kérdésekre próbálok meg válaszolni az alábbiakban.

Értelmiségiek versus szakértelmiségiek

Értelmiséginek azt tekintem, aki (1) saját csoportidentitását egy adott társadalom létezése szempontjából meghatározó fontosságúnak tartott szellemi-kulturális vagyon elsõdleges birtokosaként és legitim újratermelõjeként határozza meg; (2) nem rendelkezik közvetlen politikai és gazdasági hatalommal (mihelyst ez bekövetkezik, politikus vagy gazdasági szakember lesz); (3) az adott társadalom politikai és gazdasági elitjével szemben az elkötelezett szemlélõ (spectateur engagé) kritikai attitûdjével viseltetik, és a velük kapcsolatos nyilvános társadalmi kontrollt mûködtetni igyekszik. A szakértelmiségi annyiban hasonlít az értelmiségihez, hogy õ sem rendelkezik közvetlen politikai vagy gazdasági hatalommal, szellemi tõkéjét (szaktudását) azonban - az értelmiségivel szemben - nem az adott társadalom egészének, hanem csupán saját szakmai szférájának kontextusában mûködteti, és nem vesz részt a politikai és gazdasági hatalom nyilvános kontrolljában sem. Ugyanakkor mindketten egyetemes igénnyel tevékenykednek, csak éppen az egyetemesség más-más definíciója alapján.

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy szakértelmiségiek (és hozzátehetjük: mûvészek) ne válhatnának értelmiségiekké, akár egyénekként, akár oly módon, hogy szakmai águk jóformán teljes egészében az értelmiségi identitás és szerep hordozójává válik, s ezáltal tudásuk, szimbolikus vagyonuk a társadalmi egész szempontjából univerzálisnak minõsül. Egyszersmind az értelmiségi is jó eséllyel lehet szakértelmiségi, legalábbis pályájának bizonyos szakaszában. Vagy óvatosabban megfogalmazva: egy értelmiségi, azáltal, hogy valamilyen szellemi tõke birtoklásában és mûködtetésében járatos (noha nem föltétlenül diplomás ember), rendelkezik azzal az eséllyel, hogy szakértelmiségi lehessen. Azaz: a határok e kategóriák között rugalmasak és átjárhatók, bármikor és bármelyik irányból.

Az értelmiség a huszadik századi Kelet-Európában "fölösleges" társadalmi csoportnak tekinthetõ. A fogalom az orosz "lisnij cselovjek" kategóriájából származik, s arra utal, hogy a hatalomgyakorlók machiavellista nézõpontjához és a technológiai-gazdasági modernizáció kortárs trendjeihez viszonyítva a történelem elhaladt tagjainak feje fölött, ezért fölöslegessé váltak, és ezt szubjektíve is így érzik. Ugyanakkor nem csupán morfológiai értelemben képeznek jelentõs csoportot, hanem a társadalmi normák, sõt, a politikai elit informális kontrolljában is meghatározó szerepük van. Más szóval: az anyagi javak termelésében és a technológiai, tudományos-szellemi modernizációban játszott szerepük elmarad ugyan társadalmi súlyuktól, a szimbolikus javak újratermelésének azonban õk a legfõbb letéteményesei.

Kelet-Európában a huszadik században a társadalomtudósok (és ismét hozzátehetjük: a mûvészek) kirívóan gyakran sodródtak az értelmiségi társadalmi pozíciójába. A diktatórikus társadalmi berendezkedések nem tették lehetõvé a társadalmi szférák funkcionális differenciálódását, így gyakran fordulhatott elõ, hogy egy eredetileg szakértelmiségi által létrehozott termék a szûken vett szakmai szférán kívül is hatást gyakoroljon. A világnak e régiójában még századunk második felében is természetesnek tûnt, hogy egy társadalomtudós egy nemzet "élõ lelkiismerete", "megmentõje" vagy "tanítója" legyen. Ezért senki számára nem is okozott különösebb meglepetést, hogy a kommunizmus összeomlását követõen az egykori értelmiségiek a politikai elit tagjai között bukkantak föl.

A kelet-európai értelmiség történelmi relevanciával bíró szimbolikus megkülönböztetésekbõl konstruálta meg szellemi-kulturális vagyonát. Ezek az elemek tették saját alcsoportját beazonosíthatóvá és elkülöníthetõvé a szimbólumok és jelek folytonosan újratermelõdõ nemzeti kontextusában. Kelet-Európában az értelmiségiek önmagukat mindenekelõtt a keleties-nyugatias elemek (népies-urbánus, zapadnyik-pocsvennyik) dichotómiájában gondolták el, saját szellemi vagyonukat a velük szembenállóénál értékesebbnek tartva. Az e viszonylatokban gondolkodó önmeghatározás sajátossága, hogy nem faji, hanem kulturális és szimbolikus kategóriákban történik. (A faji alapú antiszemitizmus és az osztály alapú értelmiségellenesség tehát nem ide tartozik. Ez inkább az alsóbb néposztályok jellemzõje, s motiválója a kisebbségi tudat, az irigység, a magasabb rendûvel szembeni ellenérzés, mely alkalomadtán a gyûlöletig is fokozódhat.) A "népi" hagyomány - mint tudjuk - elsõsorban az úgynevezett nemzeti tradícióból, az "urbánus" pedig egy kozmopolitából eredezteti legitimitását és szimbolikus magasabbrendûségét.

A Kádár-korszakbeli Magyarországon, hasonlóképpen a régió egyéb "puhább" diktatúráihoz (elsõsorban Lengyelországhoz és Csehszlovákiához), az értelmiség politikai kontrollszerepe háttérbe szorult, s ehelyett a duzzogás és az egyéni kompromisszumok kerültek elõtérbe. Ugyanakkor mindvégig erõs volt az értelmiség alcsoportjai közötti elhatárolódás igénye. Ez az igény, illetve törekvés informálisan közvetítõdött, utalásokban, rejtett szövetségekben manifesztálódott, mégpedig elsõdlegesen az antinomikusan tételezett értelmiségi csoporttal szemben. Ereje informális jellegében rejlett: miután az elhatárolódás alapvetõen egy titok körül szervezõdött, az értelmiségen belül a szabadkõmûvességhez hasonlatos közösségek alakultak ki. E dichotóm erõtér alcsoportjai teljes mértékben meg voltak gyõzõdve az általuk õrzött titok érvényességérõl és igaz voltáról. A titkot fülbe súgták, suttogták, metakommunikatív és egyéb külsõdleges eszközökkel érzékeltették. Nyilvános kimondása tabu volt. Ebben a helyzetben megnövekedett annak esélye is, hogy a hazai és nemzetközi nagypolitikát is e dichotómia rejtett szimbolikája révén értelmezzék.

Amikor tehát egy lengyel és egy magyar szociológus találkozott Ausztráliában, mélyen kondicionálódott értelmiségi diszpozícióiknak engedelmeskedve nyilvánultak meg. Könnyedén és otthonosan mûködtették azt a szimbolikus tõkeegyüttest, amelyet saját országukban a szakértelmiségi és értelmiségi lét között egyensúlyozva elsajátítottak. S miközben játszadoztak a mindebbõl mit sem értõ amerikaiakkal, s amazokat a szakbarbár alacsonyabb presztízsûnek, kisebb komplexitásúnak, kevésbé izgalmasnak, azaz kevésbé titokzatosnak, többértelmûnek és rejtjelesnek ítélt pozíciójába helyezték, egyúttal óvatosan egymást is pozicionálták a kelet-európai értelmiségi erõtérben. Egy Wajda-film vagy egy Spiró-regény stb. értelmezése ugyanis kölcsönösen beazonosíthatóvá tette mindkettõjüket a másik számára.

Míg tehát a kelet-európaiak számára a konferencia formális eseményeit követõ, fehér asztalnál zajló esti kommunikáció a kioldódást, a lazítást, az informális (tehát lényegi!) beszélgetés lefolytatásának esélyét jelentette, addig az amerikaiak a konferencia által biztosított valamennyi lehetõséget megragadták a tudományos diskurzus folytatására, nem értve, hogy a két kelet-európai miért nem cselekszik hasonlóképpen, s miért nem igyekszik a rendkívüli alkalmat kihasználva folytatni velük és elmélyíteni a szakmai diskurzust. Az õ megítélésük szerint tehát a kelet-európaiak kifejezetten normasértést követtek el beszélgetésük tematikus orientációjának ilyetén alakításával, ezáltal is bizonyítva alkalmatlanságukat a racionális alapokon nyugvó tudományos együttmûködésre.

Nyugati modernitás versus kelet-európai posztmodernitás

Ha elfogadjuk, hogy a modernitás fogalma mindenekelõtt az idõtapasztalással függ össze, akkor ebben a kontextusban jól érzékelhetõ, hogy a posztmodernitás jelenségkörébe tartozó objektivációkban, ill. viszonyokban az idõészlelés lineáris kontinuitása megszûnik. A történelem, a mûvészet, a mûvészettörténet vagy az irodalom (sõt, a vég!) végérõl megjelent értekezések - melyek közös sajátossága a tradíció-modernitás kontinuum elvetése egy ahistorikus vagy poszthistorikus álláspont képviselete érdekében - ezen paradigma határeseti kifejezõdései, melyek ugyanakkor pontosan jelzik, hogy a posztmodernnek tekintett mûvészeti és tudományos alkotások többségében föl sem merül, hogy az ábrázolt világot a fejlõdés, a haladás, a növekedés vagy valamiféle evolúciós, ill. forradalmi változás kontextusában jelenítse meg.

És amíg a modernitás a ráció nevében igyekszik a társadalmat és a világot megkonstruálni, ill. átszervezni, a posztmodern éppen ezen racionális intézményi és szimbolikus mechanizmusokkal kapcsolatos illúziók és mítoszok destrukciójára, kritikájára, lebontására - vagy a mágikus terminus technicusszal szólva - "dekonstrukciójára" törekszik. A posztmodern filozófia és szemiológia komoly erõfeszítéseket tesz a rejtett hatalmi mechanizmusok, a domináns nyugati diskurzus és "logosz" szétrombolása érdekében (nem elhanyagolható eredményeket elérve). E kritikai pozíció igyekszik láthatóvá tenni a gyarmatosító mechanizmusok paradoxonait, s megkérdõjelezni az európai és amerikai civilizációnak az ún. "primitív", "vad", "természeti" társadalmakkal szembeni felsõbbrendûségi tudatát. E pozícióból szemlélve a különbözõ kultúrák közötti alá-fölérendeltségi függõségek viszonylagosabbakká, kiegyensúlyozottabbakká válnak, s a modernitásban esetleg még irracionálisnak tûnõ, ill. alacsonyabb rendûnek ítélt másság nem a múlt meghaladandó rekvizitumának, hanem egy plurális, politeista lét magától értetõdõ velejárójának tûnik.

És míg a rétegzett modern társadalomban - hogy a modernitás egy újabb, általánosan elfogadott sajátosságára utaljunk - alapvetõen makrotényezõk (a munkaerõpiac, az állam, a nemzet stb.) határozzák meg az egyértelmû és másokkal szemben gyakorta kirekesztõleges kollektív identitásmintákat, addig a posztmodern ego egy központ és én nélküli, idegen világban létezik, "nem tudja, honnan jön, és hová megy" (Calvino); az identitás végtelen számú alakban és formában, újabb és újabb szerepek felöltésében nyilvánulhat meg. Az identitáslogika dekonstrukciója megnyitja az utat az egyének többszörös és keresztidentitásainak kialakítása felé. Ennek következtében a határok mindinkább elmosódni látszanak a társadalmilag megkonstruált nemek, a legitimnek és illegitimnek tekintett szexuális viselkedésformák, a normalitás és a deviancia, a valóság és a fikció, az otthoni és az idegenbeli, a saját én és a másik én, az alsóbb és a felsõbb rendû, a tömegkultúra és a magas kultúra stb. között.

A posztmodern társadalomtudomány pozíciójából megkérdõjelezõdik, ill. mítosznak minõsül a modern tudomány objektivitásba vetett hite, s az alany és a tárgy közötti, egykoron magától értetõdõnek tûnõ dualizmus is; az igazság immár relacionálisan definiáltatik, s a szemiotikai forradalomnak köszönhetõen egy jelölõhöz több jelentés is tapadhat (poliszémia). Az elkülönült és specializálódott, a méréstechnikák rafináltabbá tételén fáradozó aldiszciplínák pozitivista megalapozottságú kvantitativitásának helyébe egyre gyakrabban lépnek az interdiszciplináris jellegû, tárgyukat nem ritkán intuitív relacionizmussal definiáló, a kvalitatív sûrû leírást interpretatív módszerekkel elegyítõ vizsgálati technikák. A strukturalizmusok, funkcionalizmusok, konstruktivizmusok, rendszerelméleti megközelítések helyébe a kritikai kultúrakutatás (cultural studies), a szemiotika, a kulturális antropológia vagy a women, ill. gender studies különbözõ irányzatai lépnek.

A posztmodern állapot lényegében a szabadon lebegõ, önmagára koncentráló értelmiségi állapota - melynek természetesen más és más formái alakultak ki Nyugaton és Kelet-Európában. A hatvannyolcas lendület kifulladása után a nyugati értelmiség számára kétségkívül kiábrándító volt annak fölismerése, hogy lehetõségei bezárulni látszanak, s organikus célkitûzései egyre kevésbé érvényesíthetõek. Ebbõl adódóan a kollektív értelmiségi identitás egyre bizonytalanabbá, körvonalazatlanabbá, elmosódottabbá vált; a hajdani értelmiségiekbõl fokozatosan szaktudósok, szakemberek vagy mûvészek lettek, akik a politikára már nem elkötelezett szemlélõként (voyeur engagéként), hanem mindinkább elkötelezetlen kukkolóként (voyeur désengagéként) tekintettek. Az önmagát egykoron az értelmiségi csoport tagjának valló individuumként az identitások szinte végtelen kínálatából válogathatott, önmagára csodálkozhatott, önmagában gyönyörködhetett, libidinózus késztetettségei eddig nem ismert dimenzióinak megtapasztalását kísérelhette meg. Élet- és beszédhelyzeteit, világmegélési tapasztalatait kontextuálisan újradefiniálhatta, kísérletezhetett, virtuálisan próbálkozhatott, megtöbbszörözõdhetett, fragmentálódhatott, a skizofrénia határait is át-átszelve önmagát újra- meg újrapozicionálhatta, relativizálhatta, érvényteleníthette. Ebbéli kísérletezéseit senki nem korlátozta, mivel a modernitás logikája alapján tovább mûködõ, funkcionálisan differenciálódott gazdasági, technológiai és politikai szféra biztonságos keretet jelentett számára a "történelem utáni" narcisztikus játszadozásokhoz.

Kelet-Európában ezzel szemben a modernizációs folyamat gazdasági, technológiai és politikai értelemben, azaz a társadalmi rendszer makroszintjein kilátástalannak tûnt, hiszen a nyolcvanas évek végéig semmi jel nem utalt arra, hogy itt egyszer csak valami radikális változás történik majd. A modernizációs zsákutca, a "zsákutcás történelem", a totalitárius berendezkedés, a központi redisztribúción alapuló tervgazdaság, a technológiai-tudományos szféra ideológiailag megalapozott "erõltetett modernizációja" az adott körülmények közötti társadalmi létezést szinte valamennyi vonatkozásában idõtlenné, lényegét illetõen pedig abszurddá tette. A funkcionális differenciálódás határvonalai elmosódottak voltak, folyamatosan megkérdõjelezõdtek, relativizálódtak. A "hivatalos verziókkal" - a félhivatalosság által is terjesztett - "nem hivatalos verziók" álltak szemben, az elsõdleges jelentések homályos, rejtjeles, idézõjeles második jelentésekkel, metaforákkal, szimbólumokkal voltak terhesek. Az irracionalitás a mindennapok megszokott tapasztalata volt. A budapesti Keleti Pályaudvarról nyugat felé, a Nyugati Pályaudvarról kelet felé indultak a vonatok.

Ezen abszurd létállapot megragadása iránt a kelet-európai értelmiségiek "fölösleges osztálya" fokozott mértékben érzékeny volt, hiszen saját társadalmi beágyazottságát is a kettõs kötések, az ambivalencia, a szimbólumképzési késztetettség, az irracionalitás folyamatos megtapasztalása jellemezte. Ez az értelmiség folyamatosan határhelyzetben létezett: kint is volt, és bent is volt; fönt is volt, és lent is volt; hatalmon belül is volt, és hatalmon kívül is volt. A kommunista párttagság belsõ ellenzékiséggel, a párton kívüli ellenzékiség öncenzúrával járt. A szak- vagy mûvészeti tevékenységek átlépték a szorosan vett szakmai erõtér határait: a tudományos vagy mûvészi alkotótevékenység egyik legfontosabb célja gyakran az volt, hogy a hatalomgyakorlók és a belsõ ellenségként tételezett másik értelmiségi csoport számára a "sorok között" eljuttassák a rejtett üzenetet. Ám az üzenõ oly módon igyekezett "odamondani", "érzékeltetni", "sejtetni", hogy azt ugyan mindenki értse, de annak tartalma mégse legyen egyértelmûen bizonyítható, ill. az õ fejére olvasható. Az értelmiségit a kommunista nómenklatúrával szembeni ellenérzései sem akadályozták meg abban, hogy a hatalom monopolizálóival informális kapcsolatba kerüljön, hogy a politikai rendszer megszilárdulását követõen a hatalmi elit rekrutációs bázisát képezze, s hogy a nyilvánosság meghatározó fórumain a hatalmon lévõkkel párbeszédet folytató, a rendszer reformálhatóságában hívõ, annak lényegét alapvetõen nem elutasító diskurzust képviseljen.

A kelet-európai értelmiségi, ahelyett, hogy az elkötelezett szemlélõ nyilvános társadalmi kontrolljának megvalósítására törekedett volna, a múlt századi dzsentrihez hasonlóan megelégedett a morgás, a duzzogás, az elégedetlenkedés informális körben érvényesülõ, hatással nem járó, impotens stratégiáival. Az összehajolás és összekacsintás, a "szavak nélkül is értjük mi egymást", a "tudjuk, mitõl döglik a légy" individuális megnyilvánulásait részesítette elõnyben a nyilvános kollektív akciókkal szemben, amelyektõl - persze nem minden alap nélkül - félt. A nómenklatúra különbözõ szintjeinek kommunistái ezzel pontosan tisztában voltak, s könnyedén elérték, hogy e duzzogó osztály képviselõit az egyéni, informális csatornák hajszálerei révén cinkosukká tegyék. Ugyanakkor, paradox módon, a hatalmat monopolizálók nagyon is tartottak a formális hatalommal nem rendelkezõ értelmiség informálisan-szimbolikusan érvényesülõ befolyásától. Egy írószövetségi közgyûlés vagy a "halmozottan hátrányos helyzetûekkel" (értsd: - az adott ideológiai-politikai kontextusban nevükön nem nevezhetõ - szegényekkel) foglalkozó szociológiai konferencia a Politikai Bizottságok napirendjén szereplõ elsõ számú kérdés lehetett (a futballmeccsekrõl nem is beszélve). S mivel szerepének fontosságával az értelmiségi pontosan tisztában volt, mindent elkövetett annak mitizálása és szakralizálása érdekében. Azaz: míg a hetvenes-nyolcvanas években a posztmodern létállapot nyugati típusa az egyre inkább specializálódó magányos szakértelmiségiek és mûvészek individuális élményéhez köthetõ, addig ennek abszurd kelet-európai variánsa rendszerspecifikus, mivel egy fölösleges társadalmi osztály kollektív tapasztalatához tapad.

Az 1990 utáni Kelet-Európában aztán az értelmiség hirtelen történelem alatti pozícióban találja magát: egyik napról a másikra elveszíti társutas jellegét, befolyása elenyészõben. A politikusok elõszobáinak kanapéin lobbysták szoronganak. A rendszerváltás következtében rohamtempóban kezdõdik meg a társadalom funkcionális differenciálódása, a modern piaci és politikai struktúrák kiépülése. A létezés egy csapásra teleologikussá válik, a jövõ körvonalai, a modernitás világának racionális célkitûzései föltünedeznek a horizonton. Amit az értelmiség egykoron informálisan igyekezett kivitelezni, egyre inkább a profik formális ügyintézésére hárul. Ami korábban utalások formájában, rébuszokban, metaforákban és szimbólumokban, a "sorok között" fogalmazódott meg, szinte egyik napról a másikra érvénytelenné és értelmetlenné válik. A poliszémikus jelentések dekódolhatatlanná válnak, az (ön)mítoszból iskolai tananyag, a prófétából kocsmaprédikátor lesz. A karizma rutinszerûvé, a szent profánná, a profán vulgárissá válik. A tegnapi értelmiségi arra ébred, hogy légüres térbe került, s jóformán senki sem kíváncsi már rá. Ebben a helyzetben alapvetõen egy határeseti alternatíva kínálkozik számára: vagy megmarad értelmiséginek, s szakállas Don Quijoteként csatába száll a szélmalmokkal, azaz lemond a hatalom, a gazdagság és a specializáció lehetõségérõl, s a "nemzet lelkiismereteként", elkötelezett õrzõként a politikán tartja vigyázó szemét. A másik lehetõség: megpróbál szakértelmiségivé válni.

Válassza bármelyik alternatívát is, bõrébõl nem bújhat ki, nem vetkõzheti le tegnapi és tegnapelõtti (azaz a kommunizmusban, illetve az azt megelõzõ diktatúrákban kialakult) diszpozícióit, hiszen legjobb esetben is csupán cselekvési irányokat tudatosíthat magában, s ennek ismeretében mozdulhat el e határeseti végpontok valamelyike felé. Vajon ezen elmozdulásnak milyen esélyei vannak egy második világbeli, kelet-európai, nyelvi és kulturális identitása révén behatárolt kis ország társadalomtudósa számára? Hogyan kontextualizálható e pozíció a társadalomtudomány globalizálódó nemzetközi közösségének erõterében? E kérdésekre szeretnék válaszolni az írás hátralévõ részében.

Második világ versus harmadik világ

1991 júniusában, a Magyar Szociológiai Társaság "Hungary in the World" címmel megrendezett budapesti konferenciáján (melyen mellesleg e kis országban még nem tapasztalt sûrûséggel fordultak elõ a diszciplína nemzetközi nagyágyúi) két magyar szociológus, Csepeli György és Wessely Anna "A közép-európai szociológia kognitív esélye" címmel tartott elõadást. Lényegében azt fejtették ki, hogy a régió nemzetei "paradox lelkiállapot foglyai", mivel "ragaszkodnak minõségi különlegességükhöz", s mennyiségi szempontból összehasonlíthatatlannak tartják a - Norbert Eliasszal szólva - kultúra fogalmaiban értelmezett (azaz múlt-, érték- és minõségorientált) társadalmaikat az Elba és a Saale vonalától nyugatra fekvõ, önmagukat a civilizáció fogalmi köre révén azonosító (azaz jelen-, cél- és kvantitatív orientáltságú) társadalmakkal. Többek között Freud pszichoanalízisére, Mannheim tudásszociológiájára, Wittgenstein nyelvjáték-filozófiájára és a közép-európai országok szociográfiai hagyományaira hivatkozva a szerzõk abbéli reményüknek adtak hangot elõadásuk summázataként, hogy a régió szociológiája "irodalmi és ennélfogva rendkívül rugalmas nyelvet kínálhat a nem nyugati típusú társadalmak leírására", képes lehet az egyéni hangvétel, az interpretatív megközelítés és a társadalom objektív-analitikus tanulmányozásának kombinálására, valamint arra, hogy Európa közepére szorulva, Keletet és Nyugatot is megértve "tolmács legyen a kontinens két része között".

Az elõadás a következõ évben magyarul is megjelent (Replika, 1992/1-2), s rögtön vitát is provokált. Volt, aki azt fejtette ki (Moksony Ferenc), hogy a "tõlünk merõben idegen importgondolkodásként elutasított" amerikai, mennyiségi orientáltságú "absztrakt empirizmus" (C. Wright Mills) "nem kis mértékben éppen Közép-Európából terjedt át az Egyesült Államokba" - például Paul Lazarsfeld révén. Mások (pl. Róbert Péter) - többek között a holland szociológiára hivatkozva - amellett érveltek, hogy egy kis ország versenyképessége nemigen õrizhetõ meg e diszciplínában, ha nincsenek olyan kutatói, akik képesek megfelelni az American Sociological Review vagy az American Journal of Sociology által képviselt magas szakmai-minõségi követelményeknek. Több hozzászóló, egyetértve a vitaindító számos állításával, a téma történeti és fogalmi árnyalására és kiegészítésére tett kísérletet.

Magam is azok közé tartoztam, akik kételyüknek, ill. ellenvéleményüknek adtak hangot a vitában, mindenekelõtt annak esélyét vonva kétségbe, hogy a cikkben fölvázolt tudományos irányultság révén a szociológiaelmélet is megújítható, és a diszciplína hazai közéleti jelentõsége is visszaszerezhetõ. Az esélyeket most sem látom másképp, ráadásul mára e célkitûzéseket, azaz egy diszciplína elméletének "fejlesztését" (értsd: a modern paradigmájában megmaradó mûvelését) és egy tudományág közéleti szerepének visszaszerzését (értsd: a laikus publikum célbavételét) sem tartom kívánatosnak. De kétségtelen, hogy a szerzõknek sikerült bogarat ültetniük a fülembe, hiszen azóta is foglalkoztat a kérdés: vajon miféle kognitív célokat tûzhet ki egyáltalán önmaga számára egy kelet-európai "posztkommunista" ország társadalomtudósa? S vajon mekkora esélye van e célok elérésének?

A társadalomtudomány gyarmatosítását illetõen számos hasonlóság létezik a "második világba" sorolható posztkommunista országok és a harmadik világ között (talán megengedhetõ, hogy ezúttal eltekintsek a harmadik, negyedik és n-edik világ közötti fogalmi distinkciótól). Technológiai, infrastrukturális, gazdasági-pénzügyi és nyelvi vonatkozásban mind a második, mind a harmadik világ egyértelmûen alárendeltje az amerikai dominanciájú nyugati világnak, még akkor is, ha ezen alárendeltség mértékét illetõen számottevõ eltéréseket is tapasztalhatunk. Ez az egyenlõtlen viszony abban is megnyilvánul, hogy mind a második, mind a harmadik világ még ma is elsõsorban vizsgálati tárgyként (illetve bennszülött szerzõ "esettanulmányaként") jelenik meg az elsõ világból származó elemzésekben, illetve kiadványokban. A paradigmaalkotó elméletek és szerzõik is szinte kivétel nélkül a nyugati világból származnak (természetesen ebbe a kategóriába tartozik az is, ha az elmélet alkotója egy második vagy harmadik világból kivándorolt, "elszippantott" kutató, akit a nyugati tudósközösség befogadott).

Egy európai történész - hogy egy gyakorta fölhozott példára utaljak - megengedheti magának, hogy a világ különbözõ régióinak történelmét csak a gyarmatosítás (azaz a modernizáció) összefüggésrendszerében tárgyalja, s hogy föl se merüljön benne: az afrikai, a délkelet-ázsiai vagy éppen a bolgár és a finn stb. történelem is univerzális igényû elmélet alapjául szolgálhat. Ugyanakkor ha valaki egy adott régió vagy ország szaktörténésze, elképzelhetetlen, hogy a francia, német vagy amerikai stb. történelem ismerete híján foglalkozzék kutatási tárgyával. S ez még abban az esetben is így van, ha egy munkában éppen nem hivatkozik ezen (ill. ezekkel strukturálisan egyenértékû) országokra, hiszen a történészeket képezõ bármely valamirevaló második vagy harmadik világbeli egyetemen az európai történelem tanulmányozása a helyi sajátosságokkal legalábbis egyenlõ súllyal szerepel a kurrikulumokban. Azaz: a lokális csupán a mesternarratíva kontextusában érvényes.

Tudományos gyarmatosítás úgy is történhet, hogy a nyugati paradigma szemléletmódja és fogalmi rendszere - függetlenül attól, hogy az adott témát kutató tudós bennszülött-e vagy kívülrõl érkezõ - szinte észrevétlenül szûrõdik át a második vagy a harmadik világ egyes jelenségeinek vizsgálatába. Amikor a társadalomtörténész vagy a szociológus a kérdést, mondjuk, úgy teszi föl, hogy miért nem a modern nyugati világhoz hasonló módon "fejlõdött" egy régió az adott periódusban, a megszületendõ válasz, legyen az bármi is, eleve a mesternarratíva alárendeltjévé teszi a vizsgálati tárgyat és a vizsgált régiót. Ez történik például abban az esetben, amikor a Max Weber szellemében megfogalmazott kérdés úgy szól, hogy mi hiányzott az iszlámból (a buddhizmusból, a lengyel állami bürokráciából stb.), ami "megakadályozta", "hátráltatta" egy nyugati típusú kapitalizmus fejlõdését. Jóllehet éppenséggel azt a kérdést is föl lehetne tenni, hogy vajon hogyan sikerült megõrizni adott helyen a tradicionális vagy archaikus struktúrákat.

A politikai-gazdasági és a tudományos gyarmatosítás szoros kapcsolatát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a különbözõ második és harmadik világbeli régiók legkiválóbb szakemberei többnyire a volt gyarmattartó országok tudományos mûhelyeiben találhatók: Indiát Nagy-Britanniában, a magreb világát Franciaországban, Kelet-Európát Németországban, Délkelet-Ázsiát az Egyesült Államokban ismerik a legalaposabban stb. Ebben nincs is semmi meglepõ. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy míg egy brit kutató magától értetõdõ természetességgel választ magának indiai (vagy egy észak-amerikai kutató óceániai) témát, addig a második és harmadik világ kutatói közötti ilyetén viszony jóval ritkább (vagy ha elõfordul is, a második világbeli kutató kvázi elsõ világbeliként jelenik meg), mivel az itteni tudósok mindenekelõtt az elsõ világhoz képest pozicionálják magukat. Egy második világbeli valósághorizontján általában igen ritkán jelenik meg a harmadik világ (és megfordítva), holott kölcsönösen rendkívül érdekes komparatív kérdésföltevések kínálkozhatnának számukra - nem utolsósorban éppen az elsõ világhoz fûzõdõ, valamennyiük számára kitüntetetten fontos viszonyukat illetõen.

Természetesen az összehasonlítás folytatható volna a függõség mértékének, a regionális és idõbeli eltéréseknek, vagy az eltérõ funkcionális differenciáltsággal rendelkezõ szféráknak, tudományterületeknek, ill. paradigmáknak többé-kevésbé szisztematikus vizsgálatával. Ám most megelégszem annak kiemelésével, hogy a világban bárhol dolgozzék is egy társadalomtudós, kívánatos, hogy elõször is libidinózus késztetettségei és tudatosított értékszempontjai alapján kísérelje meg világosan definiálni szakmai identitásának legfontosabb összetevõit, majd mindezt igyekezzék összhangba hozni diszciplínájának a tudomány nemzetközi közösségében intézményileg-szervezetileg, paradigmatikusan, tematikailag és regionálisan meghatározott lehetõségeivel. S hogy e célok elérésére milyen esélye van a kelet-európai társadalomtudósoknak, illetve - általuk - a kelet-európai társadalomtudománynak? Egy rövid zenetörténeti kitérõ után kísérelek meg válaszolni erre az utolsó kérdésre.

Zeneszerzõk versus társadalomtudósok

Magyarországon általában négy olyan zeneszerzõt neveznek meg a szakértõk és a laikusok, aki a nemzeti zene "megújításában" különleges érdemeket szerzett: Erkel Ferencet (1810-1893), Liszt Ferencet (1811-1886), Kodály Zoltánt (1882-1967) és Bartók Bélát (1881-1945). Erkel a tizenkilencedik század közepén a nemzeti zenét és annak intézményrendszerét igyekszik megteremteni: magyar történelmi tárgyú operákat komponál, létrehozza és vezetõ karmesterként dirigálja a Budapesti Filharmonikus Zenekart, zongorát tanít a Zeneakadémián. Zenéje nemigen tartalmaz eredeti elemeket: szorgalmasan és hûségesen imitálja a romantikus olasz opera kifejezõeszközeit. (Az Oxford Dictionary of Music - a továbbiakban: ODM - 1994-es kiadása összesen tizenegy sorban ír róla - beleértve mûveit is.) Liszt korának, a késõromantikának egyik legjelentõsebb alkotója és újítója, minden idõk egyik legkiemelkedõbb zongoramûvésze, az európai szalonok és koncerttermek ünnepelt sztárja. Franciául és németül beszél, magyarul alig tud, ám magyarnak vallja magát. Megalapítja a budapesti Zeneakadémiát, és tanít is itt. (Az ODM szerint "mûvei saját erényeiknek és Wagnerre, Richard Straussra és más zeneszerzõkre gyakorolt kétségbevonhatatlan hatásuknak köszönhetõen elõkelõ helyet foglalnak el a zenetörténetben".) Kodály a klasszikus zenei formákat a parasztzene elemeivel szintetizálva a nemzeti zenemûvészet megteremtésén fáradozik. Zenepedagógusként a zenei oktatás megújítására törekszik, s élete során mindvégig meghatározó szerepet játszik a magyarországi zenei és kulturális életben. (Az ODM szerint "Kodály zenéje kevésbé kozmopolita és harmóniakezelése sem annyira fejlett, mint Bartóké. De kétségtelen érdeme a szilárd meggyõzõdés, a kiérlelt mesteremberi tudás és a dallami inspiráció.") Bartók - eleinte Kodállyal szorosan együttmûködve - a parasztzenébõl kiindulva a "legelemibb zenei összefüggéseket keresve" kívánja megújítani a huszadik századi zenét. A magyar közéletbõl visszahúzódik, s 1940-ben az Egyesült Államokba emigrál. (Az ODM szerint: "Bartók zenéje egy erõteljesen egyénivé alakított változata az általa csodált szerzõk, Liszt, Strauss, Debussy és Sztravinszkij, valamint a népzene elemeinek. Mûveinek dallami termékenysége és ritmikus vitalitása halála óta biztosítja számára az egyöntetû sikert.")

E négy zeneszerzõ a félperifériabeli nemzeti mûvészetek modernizálásának négyféle modelljét képviseli. Erkel mintakövetõ, aki a "fejlettebb" világban meghonosodott értékeket, technikákat, paradigmákat igyekszik saját kultúrája számára hozzáférhetõvé tenni. Saját kultúráját ezáltal az egyetemesnek ítélt civilizáció alá rendeli. A "fölzárkóztatás" érdekében komoly energiákat fordít a megfelelõ közvetítõ intézményrendszer fórumainak (zeneoktatás, koncertélet) kiépítésére. Referenciális horizontja kilép szakmai-mûvészeti közegébõl: operáinak témái a nemzeti múltból származnak, tevékenységének célcsoportja az egész nemzet. A múlt példaértékû konfliktusai és hõsei a nemzeti identitás formálását és a nemzeti kultúra megteremtését szolgáló politikai-ideológiai célkitûzések eszközei. Munkálkodása elsõsorban a hazai kulturális-politikai kontextusba ágyazott, a nemzetközi szakmai erõtér tétjeinek meghatározásában és kialakításában elhanyagolható a jelentõsége. Ebbõl adódik, hogy míg Magyarországon a képzeletbeli nemzeti panteon megbecsült alakja, neve és mûvei gyakorlatilag ismeretlenek a nem bennszülött publikum számára.

Kodály tevékenységének referenciális horizontja részben megegyezik Erkelével: õ is "nemzetnevelõként", a "magyarság tanítójaként" kíván föllépni, s - életkora elõrehaladtával párhuzamosan - mind nagyobb energiákat fektet az általa kívánatosnak tartott "nemzeti zenekultúrát" közvetítõ intézményrendszer - az általános iskolai énektanítás és a "kórusmozgalom" - kiépítésébe. Ennek érdekében - hasonlóképpen Erkelhez - politikai szerepet is vállal. Ilyen értelemben tehát mindketten értelmiségiként viselkednek. Ám mégsem tekinthetjük õket par excellence értelmiségieknek, mivel pozícióik a kelet-európai értelmiségi tiszta típusának informális befolyásához képest jóval nagyobb formális politikai hatalmat biztosítanak számukra. Kodály - múlt századi elõdjével ellentétben - manifeszt módon elutasítja a civilizatórikus kontinuumot: fölfogása szerint a modern és kozmopolita világ "mételyeivel" - amit például az urbanizáció, a technológiai fejlõdés vagy zenében a dodekafónia képvisel - az érintetlen természeti, az örök klasszikus és a történelem alatti áll szemben. Ezt az õsi, nemzeti mély kultúrát, "tiszta forrást" véli föllelni a parasztzenében, s ezt középpontba állítva kívánja megalkotni saját életmûvét. Ilyen értelemben - a szorosan vett zenei logikától teljesen idegen történeti szituációkat megzenésítõ Erkellel szemben - õ a legszorosabban vett zenei kifejezõeszközökbõl kívánja megkonstruálni mûveinek tágabb, társadalmi-kulturális kontextusban is érvényes jelentéstartalmait. Ennek köszönhetõen az õ munkássága már differentia specificával rendelkezõ új minõségként jelenhet meg az egyetemes zenei erõtérben. Ám mivel Kodály mindenekelõtt a "magyarság ügyét" kívánja szolgálni, továbbá konzervatív módon következetesen elutasítja és hevesen bírálja a modern "új zene" törekvéseit, a nemzetközi szakmai erõtérben - lásd az ODM értékelését - csupán a lokális kismester pozíciója jut neki. Ami persze az egyetemes zenei modernizáció képzeletbeli nézõpontjából szemlélve jelentõs "elõrelépésnek" számít Erkel munkásságához képest (melynek értékelését, jellemzõ módon, az ODM nem is tartja fontosnak).

Liszt csaknem valamennyi számunkra fontos vonatkozásban az eddig tárgyalt két zeneszerzõ ellentétének tekinthetõ, hiszen olyan univerzális jelentõségû zenész õ, aki mindenekelõtt a nemzetközi zenei erõtér kontextusában helyezhetõ el. Szinte róla lehetne megmintázni (ahogy ezt számos ilyen irányú mûvészi és tudományos igényû kísérlet is tanúsítja) a kozmopolita alkotó tiszta típusát. A modern mûvészet történetében - ahogy ezt már többen is megfogalmazták vele kapcsolatban - talán õ az elsõ igazi nemzetközi szupersztár. Még az is megkockáztatható, hogy vállalt magyarsága is e kozmopolita attitûd részeként értelmezhetõ. Sõt! A nemzeti sajátosságokban egzotikumot föllelõ késõromantika korában egy Párizsban, Weimarban, Bécsben és Rómában élõ zeneszerzõ egész életmûvét a "mûvészetileg korrekt" tevékenykedés hitelesítõ minõsítésével láthatja el, ha zeneszerzõként, zongoramûvészként és karmesterként játszott domináns szerepe és az európai mûvészeti és hatalmi elit reprezentánsaival fönntartott szoros kapcsolatai mellett egy egzotikusnak számító kultúrához is kötõdik. Bizonyos értelemben tehát véletlennek tekinthetõ - noha magyar nézõpontból szerencsés véletlennek -, hogy Liszt olyan korszakban és olyan társadalmi miliõben létezett, amely elõsegítette, hogy egy félperiférikus kultúra többszörösen is profitálhasson munkásságából: részben annak a szerepnek tulajdoníthatóan, amelyet Liszt a budapesti zenei életben közvetlenül játszott, részben pedig azon mûvei révén, amelyek az "európai kultúrközösség" számára az egyéb nemzetekével egyenrangúként kívánták megjeleníteni a magyarok sajátosságait.

Bartókot a számunkra releváns szempontok alapján valahol Liszt és Kodály között helyezhetjük el. Annyiban Liszthez áll közelebb, hogy (pályakezdõ évei kivételével) õ is szinte kizárólag a zenei erõtér kontextusában, azaz zenei terminus technicusok révén pozicionálja magát, s többnyire kitér az elõl, hogy értelmiségiként, a szûken vett szakmai határokat átszelve, politikai szerepet játsszék. Abban az értelemben viszont Kodályhoz áll közelebb, hogy a zenei minõséget a nemzeti sajátosságokból kiindulva próbálja megteremteni. Nem az egyetemesen fölfogott zenei értékek közé próbálja tehát - mintegy egzotikus díszítõelemként - beemelni a lokálisan sajátosat, hanem azt kutatja, melyek a lokálisat univerzálissá tévõ jegyek. Tevékenységét kettõs értelemben is - ahogy maga fogalmazza - "természettudósként" végzi. Megfigyeléseinek tárgyát, a "parasztzenét" ugyanis "természeti produktumnak" tekinti. Tudományos igényû rendszerezõ munkája során eközben igyekszik megfelelni az általa legkorszerûbbnek tartott komparatív osztályozás követelményeinek is. Ám szemben a "tiszta forrásban" mindenekelõtt a nemzeti karakter kifejezésére alkalmas archaikus elemeket keresõ Kodállyal, a magyar parasztzene felõl a balkáni, a török és az arab zene "õsi" elemeit kutatva próbál eljutni egy "páratlan tömörségû", "romantikus szentimentalizmustól és bõbeszédûségtõl mentes", "legelemibb összefüggésekbõl" építkezõ zenéig. Élete végéig kísérletezve és az új zenei kifejezési lehetõségeket kutatva sikerül olyan életmûvet alkotnia, mely minden értékelés szerint századunk modern zenéjének egyik kiemelkedõ alkotójává teszi õt.

Ha a zeneszerzõk kapcsán elmondottakat a társadalomtudósokra, ill. a társadalomtudományokra szeretnénk vonatkoztatni, ajánlatos számba venni az esélyeket korlátozó legfontosabb peremfeltételeket. Hiszen az elkövetkezendõ néhány évtizedben bizonyára nem lehet alapvetõen változtatni a második világ anyagi, technológiai-infrastrukturális alárendeltségén. Valószínûsíthetõ, hogy az új paradigmák is zömmel a nyugati világ tudományos mûhelyeibõl származnak majd. Az is elkerülhetetlennek látszik, hogy csak azok a második (és harmadik) világbeli tudósok, illetve tudományágak kerülhetnek be a tudósközösség szakmai vérkeringésbe, akik, ill. amelyek fölkészületlenségükbõl adódó elszigeteltségükbõl képesek kilépni, azaz "anyanyelvi szinten" sajátítják el a mellérendelt szakmai kommunikációhoz nélkülözhetetlen, univerzális igényû technikai-módszertani-nyelvi stb. ismereteket, s ezáltal magabiztosan képesek mozogni a tudományos paradigmák és intézmények nemzetközi világában.

Ugyanakkor az 1990 körüli kelet-európai rendszerváltás egyik legfontosabb eredménye tárgyunk szempontjából az lehet, hogy - a világrendszerek közötti határok megszûnése következtében - sokkal nagyobb tér nyílik majd e nélkülözhetetlen egyetemes tudás megszerzésére. Mindez nagyságrendekkel növeli majd az újonnan jövõ, második és harmadik világbeli tudósgenerációk esélyét, hogy - jóllehet javarészt "agyelszívottakként" - a nemzetközi tudósközösség tagjaivá válhassanak. A kommunikációs lehetõségek kitágulása föltételezhetõleg kedvez majd az Erkel-típusú "fölzárkóztató-modernizáló-mintakövtõ" tevékenységnek is (amennyiben a korábban gyakran hozzáférhetetlen tudás könnyebben elérhetõ lesz), ám valószínûleg csökkenti majd a Kodály-típusú elzárkózó, lokális orientációjú kultúra fogalmaiban gondolkodó értelmiségi diskurzus érvényesülési esélyeit.

Liszt Ferencekbõl évszázadonként egy-kettõ születik. Így az õ példája talán túlontúl is szélsõséges, s ezáltal típusalkotásra sem igen alkalmas. De azért nem lehetetlen olyan kelet-európai társadalomtudósokat fölsorolni, akik - ha talán nem is a Liszthez mérhetõ zsenialitással és iskolateremtõ hatékonysággal - képesek voltak a nemzetközi tudósközösség kiemelkedõ jelentõségû tagjaivá válni, miközben valamilyen formában megõrizték (de legalábbis nem tagadták) nemzeti hovatartozásukat, ugyanakkor szorosan vett szaktevékenységük (eredeti) hovatartozásuktól lényegében függetlennek volt tekinthetõ. Hogy - némileg részrehajló módon - a magyarokkal kezdjem: a pszichoanalízis budapesti iskolájából a sokak által Freuddal egy szinten jegyzett Ferenczi Sándor mellett az etnopszichoanalitikus Róheim Géza jut elsõnek eszembe, de említhetném a szociológus Mannheim Károlyt vagy a filozófus Lukács Györgyöt is. A filozófusoknál maradva: az esetleges lajstromozást a román Mircea Eliadéval és Emil Ciorannal folytathatjuk, miképpen utalhatunk olyan kiemelkedõ orosz, ill. cseh tudósokra, mint Mihail Bahtyin és Roman Jakobson, vagy - hogy a lengyelek se maradjanak ki - ide illeszthetjük a brit kulturális antropológusként világhírûvé vált Bronis[[threesuperior]]aw Malinowski nevét is. Természetesen e sor - kinek-kinek értékszempontjai és szellemi horizontja alapján - nevek tucatjaival lenne még kiegészíthetõ.

És végül Bartók… A hozzá hasonló alkotókból sem sok születik évszázadonként, ám mégis úgy vélem, az õ pályája szolgálhat számunkra a legfontosabb általánosítható tanulságokkal. Az õ munkássága azon esély megvalósíthatóságát példázza, hogy a szisztematikusan vizsgált helyi sajátosságokat tágabb kontextusba illesztve az alkotó képes lehet az általa megkonstruált tárgy differentia specificájából kiinduló, univerzális igényû mû, elmélet, ill. paradigma létrehozására. Azaz: a regionális sajátosságok nem egy kívülrõl érkezõ paradigma illusztrációját szolgáló komparatív jellegû adatként, hanem a lokalitás különös sajátosságait egyetemes érvényûvé tágító elmélet részeként fogalmazódnak meg. Ne feledjük: Bartók, jóllehet magánykedvelõ volt, a parasztzene fölhasználását illetõen nem tekinthetõ magányos alkotónak, hiszen a népdalgyûjtés, a gyökerek keresése a romantika óta "benne volt a levegõben" Magyarországon (is). Az õ rendkívülisége a lokálisan jellegzetes tudáselemek és szemléletmódbeli sajátosságok megismételhetetlenül eredeti megkonstruálásában és kontextualizálásában rejlett.

Kérdés persze, melyek lehetnek azon lokális beágyazottságú jegyek, amelyek a bartóki vállalkozás léptékéhez mérhetõ, nagyigényû kelet-európai társadalomtudományos vállalkozások alapjául szolgálhatnak. Úgy gondolom, az egyes társadalomtudományi diszciplínákban különbözõ lehetõségek is adódnak. Én most csupán egyetlen olyan strukturális sajátosságra kívánok utalni, mely alkalmas lehet arra, hogy - egy majdan megírandó szintetikus munkában - a "parasztzene" szerepét játssza. Amikor korábban az "abszurd kelet-európai posztmodern" kategóriáját bevezettem, s az "erõltetett modernizáció" vagy a "zsákutcás történelem" kölcsönvett fogalmaival éltem, öntudatlanul is csatlakoztam ahhoz a magyar társadalomtudományokban elterjedt szemléleti-fogalmi hagyományhoz, mely a fogalomalkotás révén a föloldhatatlannak tûnõ konfliktusok egymás mellett létezését igyekszik megragadni.

A magyar társadalom jelene és múltja ugyanis - úgy tûnik - bõséges adalékokkal szolgál a paradox létállapotok megtapasztalásához és konceptualizálásához. Vegyük észre, hogy a magyar társadalomtudomány a huszadik században tucatjával alkotta meg a metaforikus jellegû, ám éppen ennek köszönhetõen megvilágosító erejû és operacionalizálhatónak tûnõ fogalmakat. Íme néhány: "kettõs társadalom", "kettõs struktúra", "kettõs kötés", "második gazdaság", "második társadalom", "felemás ország", "késleltetett polgárosodás", "erõltetett modernizáció", "modernizációs kényszerpálya", "szimulált kapitalizmus", "fejetlen forradalmár", "hamis realista". E sorba - szinte csak találomra válogatva - joggal illeszthetõ még legalább két olyan kategória, mely megalkotójának világhírnevét is megalapozta: a pszichoanalitikus Bálint Mihály munkásságának középpontjában álló "õstörés", illetve a Karl Mannheim-i "szabadon lebegõ értelmiség" (sozialfreischwebende Intelligenz). De - aktuálisabb példával élve - napjaink magyar közgazdaság-tudományának is van bartóki léptékû és igényû tudósa: Kornai János, aki a "hiánygazdaság" és a "puha költségvetési korlát" - egyébként a fönti trendbe megdöbbentõ harmóniával illeszkedõ - fogalmaira támaszkodva képes volt a szocialista típusú gazdasági rendszerek általános érvényû teóriájának megalkotására.

A kommunizmus összeomlása és az ezredvégi globalizáció körülményei növelik a bartóki kognitív szintézis esélyét. A kitágult világ, a kommunikáció sebességének fokozódása pusztán mennyiségileg is jelentõsen gyarapíthatja azt a merítési bázist, amelybõl a jövõ Bartók Bélái kikerülhetnek. A kelet-európai abszurd értelmiségi létformához szokott társadalomtudósok mindemellett talán könnyebben mozoghatnak a posztmodern tudományosság értékpluralista, diszciplináris határokat átszelõ, a személyességet és metaforikusságot a relacionálisan definiált objektivitás részének tekintõ világában. E szintézis esélyét az is növeli, hogy e globális világtársadalomban - hasonlóképpen a világzenéhez - az egymással összeegyeztethetetlen, ám összemérhetõ lokális sajátosságok folyamatosan újradefiniálhatóan és újrapozicionálhatóan, újabb meg újabb kölcsönös egyezkedések eredményeképpen jelenhetnek meg. Ehhez természetesen a fölismert és egyeztetett identitások demonstrációjára, s ha kell, függetlenségi és emancipatórikus diskurzusra van szükség. Miképpen azt is el kell érnünk, hogy a politikai korrektség megszabta figyelem - a mienkénél látványosabb és élesebb egyenlõtlenségek és igazságtalanságok mellett - a saját identitásunk szempontjából meghatározó distinkciós jegyekre, így például kelet-európai beágyazottságunkra is kiterjedjen. Hiszen néma gyereknek anyja sem érti a szavát.