Ezerkilencszáznegyvennégyben születtem egy karikási iparoscsaládban. A nagyapám, aki a húszas években halt meg, vaskereskedést vezetett, kaszákat, vasvillákat árult, a református templomhoz szállította a rézlemezeket. Nyitott, mozgékony, nyelveket beszélõ ember volt, több száz példányos könyvtárral rendelkezett, s még a Peugeot mûvekkel is kapcsolatban állt. A legidõsebb fiát egyetemre küldte, a második tisztviselõ lett a Népbanknál. Édesapám volt a legkisebb fiú, õ egy helyi mesternél kitanulta a lakatosságot, majd felsõ gépipari iskolát végzett Szegeden. Nem igazán szerette Karikást. Pestre került fõgépésznek a Vízmûvekhez, de amikor a front elérte a fõvárost, a családjával visszaköltözött Karikásra, az anyukám szüleinek a házába. Itt születtem én harmadik gyerekként, a bátyám és a nõvérem után.

Gyerekkoromban meghatározó volt az a légkör, amit a szüleink teremtettek nekünk. Nem feltétlenül az anyagi helyzetünkre gondolok, hanem inkább a lelki biztonságérzetre. Pedig nem volt az könnyû idõszak a háború után meg az ötvenes években. A családi fészekben három generáció élt együtt: nagyszülõk, szülõk, gyerekek. A nagyszülõk külön fõztek maguknak, de mi, gyerekek választhattunk, hol együnk. Akkor szoktam rá a nagymama fõztjére, a finom, nehéz, magyaros ételekre. Ezek zsíros és viszonylag egyoldalú paraszti eledelek voltak, de mit tegyek, azóta is a kedvenceim.

Édesapám a nehéz években is óriási hangsúlyt fektetett arra, hogy megadja nekünk azt, amire szükségünk volt. Mindig megkérdezte tõlünk: hová megy az iskola nyaralni? És akkor befizetett bennünket. Voltak könyvek is otthon, szabadon olvasgathattuk mindet. Érdekes, hogy akkor, amikor még tilos volt Kodolányi Jánost olvasni, Kodolányi a kedvencünk volt, miképpen Makai Sándor vagy Fekete István. [[Otilde]] egyébként felnõttként is a kedvencem. Na most, ezek mellett a szüleimnél megvoltak Cronin könyvei, meg az Elfújta a szél és ilyenek. Minden munkába bevontak minket is, emellett arra törekedtek, hogy jó eredményt érjünk el az iskolában. Nyelvet taníttattak nekünk, pedig akkor bûnnek számított, hogy valaki angolul tudott. Apu egyik teniszpartnere tanított bennünket angolra, potom pénzért. Harminc forint volt egy havi díjunk. Heti két alkalommal voltunk nála.

Édesapám a háború után már nem tudott visszamenni Budapestre, ezért a nagyapám vaskereskedésében kezdett el dolgozni. Szépen helyre is állították a romos állapotot. Lassan kezdték volna újra fölszerelni a régi boltot, de negyvennyolcban közbejött az államosítás. Ekkor megint elveszítette a munkáját, és néhány évre kénytelen volt beállni bérelszámolónak az áramszolgáltató vállalathoz. Utána pedig, miután õ szakmája szerint gépészember volt, Kecskeméten helyezkedett el egy építõipari vállalatnál, ahol haláláig fõgépészként dolgozott. [[Otilde]] volt a családfönntartó, hiszen az államosításkor a nagyszülõk földjét is elvették, nem volt bérlõ, nem volt jövedelem. Édesanyám háztartásbeli volt. Egy fizetésbõl éltünk tehát, de ennek ellenére nem emlékszem arra, hogy nélkülöztünk volna. Sõt, azok, akik akkor a szüleim baráti köréhez tartoztak, akikkel együtt töltötték az ünnepeiket, a névnapokat, a szilvesztereket, sokkal optimistábbak és boldogabbak voltak, mint a mai emberek.

Lehet, hogy elfogult vagyok, de ki merem jelenteni: édesapám csodálatos ember volt. Soha nem veszítette el az életbe vetett bizodalmát. Minden helyzetbõl talpraállt. Kímélte a családját, vigyázott arra, nehogy részt kelljen vennünk a gondokban. Mindent ünneppé tudott tenni. Megtanított bennünket arra, hogy a legkisebb dolognak is örüljünk. Mondok néhány példát. A mi házunkban, miképpen általában az alföldi nagy parasztházakban, óriási konyha volt, ami alkalmas volt arra, hogy ott egy család együtt étkezzen. [[Otilde]] a sonka fölvágását is örömteli eseménnyé tudta tenni. Minden újabb szeletnél közölte az édesanyámmal: mamikám, csak ki kell egyenesíteni a sonkát, nem vágunk több szeletet, de nézd, ez megint srég. És akkor lehetett derülni azon, hogy bár be kell osztani a sonkát, de hát amíg a gyerek kér, addig majd egyenesítgetjük. A legkisebb ajándék is öröm volt.

Hárman voltunk testvérek. Ilyen esetben társaságban gyakran megkérdezik a szülõktõl, hogy vajon melyik a legkedvesebb. Én voltam a legkisebb, és sok szülõ úgy van vele, hogy a legkisebb a legkedvesebb. De a mi szüleink nem ilyenek voltak! [[Otilde]]k mindig azt mondták, hogy nálunk három kedvenc gyerek van, és ezt mi mindig nagyon büszkén vettük tudomásul. Mi mindig együtt voltunk velük, sohasem zártak ki bennünket. Elleshettük, hogyan viselkednek, mit csinálnak. A névnapokon vagy szilveszterkor a felnõttek között mi, gyerekek is ott voltunk. Lehet, hogy külön szobában, vagy a szobán belül volt felszögelve egy vastag szõnyeg, hogy amikor majd álmosak leszünk, nyugodtan alhassunk, de ott voltunk. Kislány korunkban a felnõtt férfiak lehajolva tanítottak bennünket táncolni. Emlékszem például, hogy tangózni apám barátja, egy óriási termetû állatorvos tanított meg.

Jelen voltunk a felnõttek beszélgetéseikor is, ugyanakkor tudtuk, hogy amirõl szó van, az másra nem tartozik. Nem is mondtuk el, még gyerektársaságban sem, hogy miket hallottunk tõlük. Ismertük a parasztnagyszülõk életét, megéltük a behajtók látogatásait, a beszolgáltatási rendszert. Megértettük, hogyan utáltatták meg a parasztemberrel a földet. Tudtunk arról, hogy az ötvenes években tilos volt a Szabad Európa Rádiót hallgatni. De mégis, Julianna napokon, február tizenharmadikán, a szüleim házassági évfordulóján pokrócokba csavarták a társaság egyetlen rádióját, és vitték egyik helyrõl a másikra. És ezt mi, gyerekek pontosan tudtuk. Sõt, gramofon is került valahonnan ilyenkor, pedig akkoriban tilos volt gyülekezni, és egy ilyen buli már gyülekezésnek számított, gyanús volt, ha társaságok összejöttek.

Édesanyám parasztlány volt. Érdekes, sokszor gondolok rá, hogy talán szabadabb és könnyebb élete volt, mint amit általában Karikáson egy paraszti családban fölnövõ lány élvezhetett. Nem kapáló parasztlány volt, hanem tornaegyletbe, lánykörbe, bálokba járó fiatal hölgy. Sokat mesélt nekünk a lánykoráról. Karikás akkor még igazi diákváros volt. Ott volt a református tanítóképzõ, és a diákok mindig számba jöhetõ lovagok voltak a fiatal lányok számára. A nagymamának ugyan nem tetszett, hogy nem földdel rendelkezõ parasztemberhez ment feleségül, de apu olyan egyéniség volt, hogy mégis megszerették. Meg persze õ gépész volt, egy felsõ ipari iskolát végzett ember, aki egy tekintélyes helyi vaskereskedõ családból származott, és ezért versenyre tudott kelni egy parasztemberrel.

Anyu nagyon szép és csinos lány volt. Bárcsak én lettem volna olyan szép, mint õ! Vele sohasem fordulhatott volna elõ az, ami velem megesett, hogy egy fényképész azt mondja neki: "ne nevess, kislányom, mert ezzel a ferde szájaddal ez nem áll jól neked"! Leánypolgári végzettsége volt, tehát négy polgári iskolát járt. De Karikáson volt gazdasszonyképzõ is, és az édesapám lánytestvére sokszor emlegette, hogy igaz, hogy parasztlány az anyád, de micsoda mûvészi fokon tud hidegkonyhai készítményeket készíteni. Nagyon ügyes háziasszony volt, aki édesapám haláláig gyakorlatilag háztartásbeliként dolgozott. Fantasztikus pedantéria és tisztaság jellemezte. Tizenkét és huszonnégy személyes abroszokat vasalt, és máig pontosan emlékszem ezeknek a simaságára és tökéletes tisztaságára.

Mindig szoknyát és blúzt viselt, mégpedig szépen vasalt, gyönyörû, tiszta blúzokat. Akkor is ez volt rajta, ha házi munkát végzett, vagy ha kézimunkázott. Gyönyörûen tudott kézimunkázni. Mindig eredeti motívumokat talált ki, de ezek mégis a tájegységre jellemzõek voltak. Az otthona igazi otthon volt. Anyu parasztlány volt, de bizonyos szabadságot élvezett. Strandolt, úszott, sportolt. A MOVE sportegyesülettel országot jártak. És még egy nem jellemzõ dolog: az édesanyja, aki kisparaszt volt, mindkét lányának a kezébe adta a pénzét, így azok Budapesten vásárolhatták meg a hozományukat, a bútort meg a porcelánt, pedig az nagyon ritka dolog volt errefelé, hogy egy szülõ kiadja a kezébõl a kelengyebeszerzést. A két lány egyforma rosenthali kristálykészletet vett magának. Késõbb nagyon jó is volt ez így, mert csereberélhették az eltörött darabokat.

Édesapám nem szûnt meg udvarolni a feleségének. Sokszor zavarba is hozta vele anyut, de ez nekünk nagyon tetszett. Mondok erre is egy példát. Mentek társaságba, anyu öltözködött. Nem volt jellemzõ, hogy mi ruhátlanul lássuk, kombiné vagy harisnya mindig volt rajta. Ilyenkor apu odament, körbepuszilta, és fölhívta a figyelmünket, hogy nézzük meg, milyen gyönyörû lába van az anyánknak. Haha. Anyu ezt zavartan és boldogan vette tudomásul. Ez bennem pontosan megmaradt. Apám tehát mindvégig tudatosította a feleségében, hogy szereti, tetszik neki. Szerelmi házasság volt. Különben Budapesten, egy tornászversenyen ismerkedtek meg. A karikási tornászlányok már azzal is sikert értek el, hogy az akkori kornak megfelelõ, térd fölötti fehér tornászbugyogójuk egy kicsit rövidebb volt, mint másoknak, s többet mutattak a combjukból. Nos, mint utóbb kiderült, ezen a bizonyos tornászversenyen az apu, meglátva anyut a lánycsapatban, rámutatott, és azt mondta, hogy ez a karikási kislány lesz a feleségem. Szerettük, ha ezekrõl a dolgokról meséltek, és azt is tudtuk, hogy az apukám addig nem csókolta meg anyut, amíg nem volt a menyasszonya. És még valami, ami szintén ritkaságnak számított: mi tegeztük a szüleinket, és õk is tegezték egymást. A nagyszülõket persze már nem tegeztük.

Tizennégy éves voltam, amikor édesapám meghalt. Anyám tíz évet élt még az õ halála után. Félelmetes rágondolni, hogy mindketten pontosan tudták, hamarosan meg kell halniuk. Fantasztikus erejük volt. Édesapám ötvenkét éves koráig élt. Korábban soha nem volt beteg, fantasztikus sporttehetség volt. A sport minden ágát mûvelte: korcsolyázott, síelt, futballozott, teniszezett, úszott, vitorlázott. A fociban érte el kapusként a legnagyobb sikerét. Fiatalon, körülbelül huszonhat éves kora körül, a BEAC-nak, egy neves budapesti klubnak a kapusaként külföldi turnékon is részt vett. Jártak a Kanári-szigeteken is. Az ekkor írott naplója birtokunkban van, és még ma is titkos vágyam, hogy ezzel a naplóval a kezemben találkozzam azokkal a helyszínekkel, amerre õ járt.

A betegsége félelmetesen gyorsan zajlott. Mindössze két hónap telt el a fölfedezésétõl a haláláig. Rendkívül gyorsan ölõ tüdõszarkómája volt. Óráról órára nõtt a daganat. Rengeteg új gyógyszert kipróbáltak rajta akkor az Onkológiai Intézetben. Még Karikásra is lejártak, hogy segíthessenek rajta. Egyénisége, viselkedése mindenütt szimpátiát keltett. Tudta, hogy meg fog halni, de ezt nem mondta el a családjának. Mi általános iskolások voltunk a nõvéremmel, a bátyánk akkor volt elsõéves orvostanhallgató. Még jó, hogy már nem tudta meg, hogy a felesége egyetlen fillér nyugdíjat nem kapott a halála után.

Édesapám halála után anyu kötelességbõl folytatta az életét. Értünk. És továbbadta azt a szeretetet, amit szülõként, együtt, mindig közvetítettek. Meghatározó az életemben, amit õk tudatosítottak bennünk. Tõlük tudom, hogy melyek az életben a valódi értékek: a családi összetartozás, a tisztességes életmód, s az, hogy ne kelljen szégyenkezni a családban semmi miatt. Szerettem volna a gyerekeim felé ezt továbbadni. Sokat beszéltünk a szüleinkrõl nekik. Hozzám hasonlóan õk sem ismerhették a nagyszüleiket. De emlékszem a kisebbik fiam büszkeségére, amikor az iskolából úgy jött haza, hogy egy tanár bácsi mesélt az édesapámról. És õ milyen boldog volt, mert olyanokat mondott róla, hogy mindenki irigyelte õt. Törekszem arra, hogy megismerjék a soha nem látott nagyszülõket. Hál' istennek, alkalmam van ezt akár diaképen is levetíteni, a szüleim ugyanis már a harmincas években diamoziképeket készítettek. És hát mi is ott vagyunk, õk is ott vannak, családi események vannak, keresztelõk vannak, terített asztal. Minden jól látható. És meg tudom nekik mutatni, hogy nézzétek, azért terítek most ezzel a terítõvel, mert a nõvérem keresztelõjén is ez volt az asztalon.

Amikor édesanyám meghalt, akkor én éppen befejeztem az Élelmiszer-ipari Fõiskolát, a bátyám cselédkönyves orvos volt, a nõvérem pedig mûszaki rajzoló. Anyu öt évig élt rákosan, mert egy különleges rákkombinációja volt. Egyrészt policitémiája volt, ami egy vörösvérsejt-túltengés. Ez leplezte a veserákot. A látszólag csodálatos vérképével senki sem hitte el, hogy beteg. Ez rengeteg szenvedést okozott neki, hiszen emiatt rengeteg rosszindulattal kellett találkoznia. Ráadásul mindig eltartotta a férje, háztartásbeli volt, ezért azt hitte, hogy a tisztaság az egyetlen erénye, csak ehhez ért, ezért mi más lehetne, mint takarítónõ. Az is lett. Édesapám vállalata alkalmazta. Takarítónõként is lett beteg, de sokáig nem adtak hitelt a betegségének, hiszen a vérképe látszólag mindig jó volt. Azt a szeretetet, ami a férjéhez fûzte, nem tudom jobb példával érzékeltetni, mint avval, hogy a menyasszonyi ruháját, ami egy gyapjú madeira anyagból készült zsorzsett volt, feketére festette, és azt kérte, hogy abban temessük el. Így is történt. Azóta is úgy érzem, velünk élnek. Nekem ez az örökségem. Nem sarokház, nem vagyontárgy, hanem a gyermekkori emlékek, és két olyan szülõ, akiket én azóta sokszor megköszöntem az Úristennek.

Jó tanuló voltam az iskolában. A kis okos, aki mindig olvas. Szóval a vécében is, úgy kellett kikergetni. Ami még klotyó volt, ilyen udvari klotyó. Négy óra hosszáig tudtam ott ülni, úgy elfeledkeztem magamról, ha könyvekhez jutottam. Ennek ellenére azt gondolom, hogy tehetségesebb voltam, mint amilyen szorgalmas. Ma, felnõtt fejjel, úgy érzem, többre kellett volna vinnem, bennem több volt, de valahogy mégsem sikerült. Mondok egy példát. Ragyogó nyelvérzékem volt. Még nem tudtam írni, amikor tanultam angolul. Ezt azért tudom, hogy nem tudtam írni, mert rajz alapján tudtam, hogy melyik a lány, melyik a fiú, melyik a körte, melyik az alma, szilva. Erre pontosan emlékszem.

Volt olyan osztálytársam, aki kínlódott az angollal. Ez az osztálytárs ma angol nyelven elõadásokat tart. Én meg még egy nyelvvizsgáig sem jutottam el. Lehet, hogy azért, mert vidéken maradtam, lehet, hogy azért, mert nem sikerült az érettségi után a vágyam, hogy angol-orosz szakon továbbtanuljak a pesti egyetemen. Nem vettek föl, úgymond helyszûke miatt. Hatvankettõben még számított, hogy valaki osztályidegen, hogy maszek. Bár nem hiszem, hogy az én esetemben ez különösebb szerepet játszott volna. Szerintem egyszerûen nem értem el a megfelelõ szintet. Erre akkor jöttem rá, amikor felvételiztem, és vidéki kislányként Pesten egy olyan fölvételizõ közösséget találtam, akik arról beszéltek, hogy melyik professzorhoz jártak angolórára, hány évet töltöttek külföldön. És az, hogy én szerettem az angolt, hogy volt nyelvérzékem, ez nem tett ott senkire sem különösebb hatást.

Édesapám halála után az elsõ nagy lelki megrázkódtatásom ez a sikertelen egyetemi felvételi volt. Ugyanakkor az egyetem a visszautasítás mellett értesített arról is, hogyha nem fellebbezek, továbbítja a papírjaimat az általa megjelölt öt intézmény valamelyikébe. Akkor indult a felsõfokú technikumi képzés. Az egyik volt Szegeden az Élelmiszer-ipari Felsõfokú Technikum. A választásom alapja az volt, hogy Szeged szép város, és ha már élelmiszeripar, akkor fölkerestem a helyi konzervgyárat, és megkérdeztem, miután az anyagi hátterünk igencsak szûkös volt, hogyha fölvennének engem ebbe az intézménybe, ösztöndíjasuk lehetnék-e. Azt mondták, ha fölvesznek, ösztöndíjas vagyok. Teljesen izgalommentesen és közömbösen indultam a fölvételire, ami lehet, hogy ettõl, lehet, hogy nem ettõl, de kitûnõen sikerült. Már ott helyben közölték velem, hogy föl vagyok véve.

Eleinte különösebben nem voltam boldog. De késõbb mégis pozitívan alakult az életem, mégpedig azért, mert Szegeden egy olyan évfolyamba kerültem, ahol csupa kitûnõ, jófejû gyerek volt, akik származásuk miatt akkor még nem kerülhettek be az egyetemre. Több lelkészgyerek volt köztük, mások piarista gimnáziumban végeztek, akadt olyan is, akinek az apja a régi rezsimben repülõs tiszt volt, meg ilyenek. Jóllehet korábban mindig utáltam a kémiát, ami fõ tantárgy volt itt, egyetlen utóvizsgám is élelmiszer-kémiából volt, ennek ellenére végül is jelesre diplomáztam. Szerettem kényelmesen élni, és ott, Szegeden az volt a legkényelmesebb, ha tanult valaki.

Ott ismertem meg a férjemet is. A kosárcsapatban figyeltem föl egy szenzációsan játszó fiúra. Aztán meg fantasztikus operalemezeket hallgattunk a kollégium társalgójában, Benjamino Gigli meg Caruso fölvételeit, és amikor megkérdeztem, hogy ki hozta ezeket a lemezeket, kiderült, hogy õ. Egyértelmûen én szerettem bele, nem õ énbelém, és egyértelmûen én éreztem úgy, hogy csak õ lehet a férjem. Jóképû gyerek is volt, élsportoló, elõnye volt a tanulmányokban, hiszen õ élelmiszer-ipari technikumban végzett. De mégis, abszolút nevetséges, hogy mi alapján döntöttem mellette. Valamelyik évfolyamtársunknál ünnepeltük a szilveszter estét, és akkor õ pontosan úgy bontotta föl a pezsgõt, mint az édesapám. És ahogy tartotta a poharat, valahogy olyan jóember-keze volt. Mint az apukámnak. És akkor én azt mondtam magamban: vagy õ, vagy senki más. Hát ilyen dolgokon múlik.

Én szerettem volna otthon, a református templomban esküdni, annak ellenére, hogy teljesen hitetlen voltam még abban az idõben. De néhány héttel édesanyám halála után, tökéletesen egyedül, fizikailag és lelkileg összeomolva nem tudtam vállalni ezt a dolgot, és máig hálával gondolok vissza az anyósomra, aki akkor kezébe vett mindent, és megszervezte, hogy náluk, Orosházán házasodjunk össze. Ezért végül is katolikus templomban esküdtünk, bár majdnem meghiúsult a templomi esküvõ azon, hogy a férjem nem volt hajlandó meggyónni. Nézett rám könyörögve, hogy mentsem föl ez alól. De én nem segítettem neki. Úgy voltam vele, nem baj, ha nem lesz református az esküvõ, de mindenképpen templomban legyen. Tehát nem a vallásomhoz ragaszkodtam akkor, hanem az ünnepélyességhez. Azt kértük, hogy Csajkovszkij b-moll zongoraversenye és Bach d-moll toccata és fúgája szóljon. Ez volt a legfontosabb nekünk akkor, ez volt, ami összekötött bennünket, ez a két zene. Meg az, hogy minden gyertya égjen, és minden lámpa égjen. Én egy fehér menyasszonyi ruhában esküdtem, amit kölcsönkaptam, nem anyuéban, amiben eredetileg szerettem volna. Csak hát abban már nem lehetett. De azért így is boldog volt az esküvõ.

Aztán rögtön Karikásra utaztunk, munkába álltunk. Mindketten a konzervgyárban kaptunk munkát. Hamar kiderült számunkra, hogy a konzervgyár, azon fölül, hogy szezonmunkát jelentett, azaz évszakonként nem egyforma volt a leterhelés, antihumánus, családellenes volt. A férjem mûszakvezetõként dolgozott tizenvalahány évig, három mûszakos taposómalomban. Szombat délután, vasárnap délelõtt, vasárnap éjszaka, mindig mennie kellett. Ugyanakkor nagyon jó bölcsõdével és óvodával rendelkezett a gyár. Csak felsõ fokon lehet beszélni az akkori idõk szociális ellátásáról. Nagyon sok dolgozónak a gyereke ott nõtt föl. És miután a konzervipar akkor még támogatott iparág volt, a bölcsõdéjében is jobb volt az ellátás. A gyerekek a legelsõ primõr gyümölcsöket kapták, ragyogó tiszta helyen voltak. De a reggel hatra munkába igyekvõ asszonyok látványa, akiknek télen is öt órakor el kellett indulniuk az alvó gyerekekkel, borzasztó volt. Embertelen volt látni a kosarakból kilógó, biciklikre kötött, bundába bugyolált gyerekeket.

A családoknak jobb lett volna egy mûszakban dolgozni, együtt ébredni, együtt feküdni. De a gyerekek érdekében legtöbben külön mûszakot vállaltak. Ennek aztán óriási buktatói voltak, és nagyon sok család ugyanabba a csapdába esett, hiszen a férfiak több idõt töltöttek a munkatársnõikkel: reggel hatkor azokkal mentek haza, és legföljebb a gyárkapuban integettek a feleségüknek, és ott kérdezték meg, hogy vett-e kenyeret, mi újság otthon, mi van a gyerekkel. Sok családi élet ment rá a gyárban szövõdõ viszonyokra. Sok férj megcsalta a munkatársával a feleségét. Ezt a csapdát nagyon kevesen kerülhették ki. Ez iszonyú nyomokat hagyott. Jobb nem is beszélni róla.

Én a konzervgyárba ösztöndíjasként kerültem. A laboratóriumba osztottak be, ahol mikrobiológusként kezdtem el dolgozni. A fõnököm egy orosz nõ volt, Tatjánának hívták. Sokan utálták, csak azért, mert orosz, de én nem. Jóval intelligensebb volt, mint a magyar férje. Az elsõ félév után olyan mikrobiológiai összesítõt készítettem az elõzõ évek adataiból, hogy amikor a fõnöknõm szülni ment, azonnal kineveztek mikrobiológus helyettesnek. És gyakorlatilag a harminc évbõl huszonhatot a mikrobiológia csoportvezetõjeként töltöttem el.

Említettem már, hogy nem saját akaratomból mentem a felsõfokú technikumba. De mégis, amikor a gyárban a mikrobiológiára kerültem, arra törekedtem, hogy azt minél jobban megismerjem, s hogy minél jobban képezzem magam a szakmámban. Ehhez minden segítséget megkaptam az akkori iparági budapesti kutatóintézettõl. Sikereket is értem el, rögtön a kezdeti években volt egy olyan újításom, amit a tejipartól loptam el, és amit ragyogóan lehetett adaptálni a konzerviparban is. És miután mi az iparág legjobb vállalata voltunk az országban, azért ideküldték az egyetemistákat betanítani, idejöttek a többi konzervgyár kezdõ mikrobiológusai is, úgyhogy harminc év alatt mindenki megismert engem a szakmában. Szavahihetõvé váltam, tudták, hogyha én szólok, akkor érdemes odafigyelni. Én nem szóltam akkor, amikor nem volt érdemes. De a legmerevebben és legkeményebben kitartottam a szakmai ismeretek mellett, és mindig a mikrobiológia szempontjait és érdekeit képviseltem a gyártás során.

Életem legnagyobb erkölcsi sikerének azt ítélem, amikor a vezérigazgatónk írásbeli dicséretben részesített, mert sikeresen fölmértem, milyen mikrobiológiai különbségek voltak a paradicsomlé-nyerõ állomásokon végzett paradicsomfeldolgozás és a ládás nyersanyag-feldolgozás között. Ez pénzt ugyan nem jelentett, s nem is éreztem soha magamat anyagilag elismertnek, de különös módon ez nem is nagyon érdekelt. Akkor még könnyebb volt megélni, mint most. Nekem az volt a fontos, hogy akárhány fõnököm volt is, tudják: ha én szólok, arra oda kell figyelni. És ha nem hallgattak arra, amire fölhívtam a figyelmet, akkor elõbb-utóbb biztosan bejött egy külföldi reklamáció, amit én elõre jeleztem. Nekem az volt a legfontosabb, hogy védjem a gyártást.

Hetvennégytõl érezhetõen csökkenni kezdett az anyagi biztonságunk. Ebben az évben született a második fiam, s én igénybe vettem azt a három évet, ami a dolgozó nõknek akkor járt. Csodálatos volt ez a három év, amit otthon tölthettem a két gyerekkel. Talán a legtartalmasabb idõszaknak tekintem az életemben. Egyáltalán nem volt bezártsági szindrómám, nem unatkoztam otthon, nem volt kismamabetegségem. Utána visszamentem dolgozni, és mondhatom, mindig tiszteltek és megbecsültek a szakmámban.

Kislány koromban gyakran mondtam, hogy a birodalmak mindig összeomlanak, s a szovjet birodalom is össze fog omolni. És elég hülye voltam, hogy ezt akármilyen munkahelyi közösségben is nyilvánosan hangsúlyozzam. Vonzódtam a régészethez is, és jól tudtam, hogy nem volt olyan világbirodalom, akár perzsa, akár római, amelyik ne hordozta volna magában pusztulásának a jeleit. De amikor a szovjet birodalom tényleg összeomlott, azért az mégiscsak nagy meglepetést jelentett. De érdekes, én sohasem éreztem magam rabnak. Mindig azt mondtam, hogy aki szellemileg szabad, vagy nem bújik be a bárányok közé, az lehet szabad akkor is, amikor birodalmak, önkények uralkodnak. A szüleim sem érezték magukat rabszolgának, csak alkalmazkodtak az idõhöz. Én is alkalmazkodtam, de nem kiszolgálva a hülye ideológiát. És szabadnak éreztem magam. De azért persze rendkívül pozitíven értékeltem azt, hogy demokratikus választási lehetõségem lett Magyarországon. Valahogy olyan volt ez, mint a lehullott manna, hirtelen jött. Az, hogy ebben az országban nem megrázkódtatással ment ez végbe, hogy nem lehetett a tömegeket manipulálni, összeugrasztani, ellenséggé téve, ez örömmel töltött el. Örülök, hogy forradalom nélkül, áldozatok nélkül ment végbe mindez.

De az én életemben talán a rendszerváltásnál is fontosabb változás történt ekkor: istenhívõ lettem. Pontosan emlékszem arra az estére. Ezerkilencszáznyolcvankilenc karácsonya volt, és én otthon szomorkodtam, hogy életemben elõször nem tölthetjük közösen az ünnepet a nagyobbik fiammal, aki Cegléden katonáskodott. Egyszer csak, csodák csodája, nyílik az ajtó, s ott áll a fiam. És ahogy belép, abban a pillanatban elkezdõdik a televízióban Zefirelli Jézus-filmje. Ez akkor olyan hatással volt rám, hogy elhatároztam: nekem tudnom kell, mindez hogy van leírva. És Józsi bácsinak, apám barátjának, egy nyugalmazott lelkésznek a segítségével elkezdtem elmélyedni a hittudományokban. [[Otilde]] egy csodálatos, tanító lelkületû ember volt. Pedig a szüleim nem voltak templomba járó fajta emberek. De mégis, késõbb tudomásomra jutott, hogy hittel haltak meg. Józsi bácsitól ugyanis megkaptam a szüleim temetésén mondott beszédeket, és megtudtam, hogy többször bent járt édesapámnál az onkológián, és ott nagyon sokat beszélgettek ilyen kérdésekrõl. És megtudtam azt is, hogy édesapám és édesanyám is imádkozva búcsúzott az élettõl.

Nagyon sokat köszönhetek a Bibliának, hogy hitre jutva végre el tudtam engedni a szüleimet magamtól, és nem pusztultam bele abba, amikor elbocsátottak a konzervgyárból. Pedig még a dauer is kiment a hajamból, s olyan lett a frizurám, mint a szõr. Akkor értettem meg, mit jelent az, hogy az embernek égnek áll a haja. És inkább a templomba se mentem el néhány napig, úgy szégyelltem magam, és úgy féltem, nehogy valaki megjegyezze: hát ezeket kitették, mert mindig az alja néppel kezdik. Most már tudom, hogy abban a helyzetben nem úgy viselkedtem, ahogy egy hívõ embernek kellett volna.

Az elbocsátásom úgy történt, hogy leállt a gyártás, és ezt az idõt fölhasználtuk arra, hogy elmenjünk szabadságra a Balatonra. Késõ este értünk haza, és a férjem leszaladt a postaládához, és láttam, hogy mindkettõnknek jött egy-egy levél a gyártól. Én, naiv, azt hittem, hogy jutalmat kapunk, hiszen rettenetesen sokat dolgoztunk az utolsó idõkben. De a két levélben az állt, hogy végkielégítéssel felmondják a munkaviszonyunkat. A laboratóriumból három embert bocsátottak el, mindannyian fõiskolai végzettségûek vagyunk. Akik helyettünk maradtak, technikusok és szakmunkások, semmiképpen sem olyanok, akik ezt a munkakört be tudnák tölteni. Amikor másnap bementünk a munkahelyünkre, a munkatársak közölték velünk, hogy ezt a fölmondást a távollétünkben, egy pár perces laborgyûlés keretében jelentették be. [[Otilde]]k nem mertek bennünket a Balatonon fölhívni, nehogy annyira megviseljen bennünket, hogy autóval nekimenjünk a fának. Semmiféle kommentár nem volt hozzáfûzve, rájuk is sokként hatott, teljes elnémuláshoz vezetett. Senki nem gondolta, hogy egy konzervgyárban a mikrobiológus vagy higiénikus helyettesíthetõ. Az elbocsátásunk decemberben történt, az utána következõ hónapban, januárban kellett befizetnem a fiam tandíját, úgyhogy gyakorlatilag a munkanélküli segély volt az egyetlen bevételünk majdnem egy éven keresztül.

Teltek-múltak a hetek. Szörnyû lelkiállapotban voltunk, de amikor értesültünk róla, hogy a közvetlen kollégáink õszinte részvéttel kezelnek bennünket, és sajnálják és példátlannak tartják, hogy egy házaspár, néhány évvel a nyugdíj elõtt, egyszerre veszítse el hosszú évek után a munkaviszonyát, anélkül, hogy fölajánlották volna, hogy szakértelmüket más területen hasznosíthatják, az nagyon sokat számított. De azért harmincéves szakmai gyakorlat után utcára kerülni borzasztó, hiszen fönn kellett tartanom a lakást, mivel nem az a fajta vagyok, aki elmarad a részleteivel, és be kellett látnunk: sok magyar családhoz hasonlóan, ötvenkét éves korunkra tartalék nélküli család lettünk. Akkor is, ha az autónk és a fûtött szobánk még megvolt. Nem láttam perspektívát, s rettegtem az elõttünk álló idõszaktól, és néha, amikor láttam a hontalanokat, hajléktalanokat, akkor arra gondoltam, hogy a mi helyzetünk is elvezethet egy ilyen állapothoz. Beláttam, hogy minden változás során van egy olyan nemzedék, amelyik áldozattá válik. El is fogadtam volna ezt a szerepet, ha perspektívát láttam volna magam elõtt. De nem láttam magam elõtt semmiféle jövõt. Nem volt jövõképem.

De aztán mindinkább arra gondoltam: velem szemben igenis megfogalmazódhatnak olyan követelések, hogyha keresztény vagyok, akkor hordoznom kell a keresztet. Ez a kereszténység lényege, hiszen valaki hordozza a kereszt másik végét. Konfliktusként éltem meg a kishitûségemet, és kudarcként, hogy a próbatételben nem jól vizsgáztam. Én egész életemben tudtam harcolni, föl tudtam venni a kihívást. De most úgy éreztem, hogy emberi mivoltomban gyöngültem meg, nincs erõm. Szerettem volna tartani magam, de nagyon nehezen sikerült. Néha tudtam bizakodni, néha viszont a legsötétebb gondolataim támadtak.

Ha arra gondolok, hogy együtt kerültünk elbocsátásra a férjemmel, még ma is sokszor megfogalmazódik bennem a kérdés: miért? Érthetõ, hogy az én alkati tulajdonságaim, természetem, viselkedésem alapján nem lehettem egy könnyen kezelhetõ ember. Mégis, harminc évig folyamatosan ott dolgoztam, elfogadtak, elviseltek. De József alapvetõen más. Rendkívül csöndes, ami sokszor konfliktust is okozott közöttünk. [[Otilde]] soha nem védte meg azonnal magát, õ az a természet, aki vár, hogy úgyis igazolni fogja az idõ. Ha õ ottmarad, akkor talán el tudom fogadni, hogy létszámleépítés történt. A fõnökeivel neki sohasem volt konfliktushelyzete, nem úgy, mint nekem, aki rámenõs vagyok, rákérdezek, elmondom a véleményem. Józsefet szerették, mert békés volt, kedves, szolgálatkész. Fájó volta azt látni, hogy a leépítések során nem a szakmai érdem volt elsõdleges. Nem látszott, hogy õrzik a szakmai értékeket, ami régebben jellemzõ volt a gyárra. Az kellett nekik, aki nincs útban, akinek nincs egyéni véleménye, aki nem szól, aki cinkosan hallgat. Én úgy érzem, hogy akik maradtak, azokat a cinkos, néma érdek fûzi össze. De ez nagyon csúnya érdek, mert emberi sorsokon gázol át.

Amikor munkajogi pert indítottam a gyár ellen, az elsõ tárgyalás avval ért véget, hogy én nyertem elsõ fokon, de akkor még nyitott volt a kérdés, és tõlem függött, hogy visszamegyek-e vagy sem, és hogy a törvénysértõ felmondás miatt dupla vagy tripla végkielégítést kapok-e. Már akkor tudtam, hogy nem fogok visszamenni. Hiszen az ügyvéd is közölte velem, hogy a jog ugyan visszahelyez, de utána teljesen védtelenné válok. Tehát ugyanezt a helyzetet elérik velem, akár úgy, hogy fegyelmit adnak, akár úgy, hogy végkielégítés nélkül kerülök az utcára. Óriási harc lett volna, és amilyen sokkszerû volt ez az elbocsátás, nem biztos, hogy lett volna erõm fölvenni a harcot, és megint bizonyítani, mint az elõzõ öt évben, hogy engem nem lehet kinyírni, mert szakmailag kikezdhetetlen vagyok.

Nagyon nehezen szántam rá magam a jogi útra. De utólag azt kell mondanom, hogy ha nem indulok el ezen az úton, akkor erkölcsi, anyagi és minden téren vesztes vagyok, s még nehezebben viselem el a fájdalmas elbocsátásomat. A jogi útról csak annyit: csodálatos dolgok vannak az életben. Olyan ragyogó embert ismertem meg a jogi képviselõmben, hogy szinte élveztem ezt az utolsó helyzetet, amin nekem sajnos részt kellett vennem. A gyár azt hitte, kitol velem, amikor ragaszkodott ahhoz, hogy ott kell lennem a második tárgyaláson. Azt mondhatnám, végül is szinte szégyelltem magam, olyan fényes volt az én gyõzelmem, hiszen nyugdíj elõtt néhány évvel semmiféleképpen sem tehettek volna az utcára. A gyárnak igen kemény összegébe került ez a törvénysértõ fölmondás és ennek következményei. Tehát nemcsak hogy a végkielégítés háromszorosát ítélték meg a javamra, hanem húsz százalékos büntetõkamatot is, az összes perköltséggel együtt. Azért szomorú ez, mert ez is a gyárban dolgozó emberek bõrére ment, s nem a vezetõk prémiumát csökkentette. Mindenesetre a tárgyalás után megmondtam a jogi képviselõmnek, hogy öntõl és a magyar jogtól bocsánatot kérek, mert eddig az volt a véleményem, hogy ahol emberi viszonylatok nem segítenek, ott a jog sem tud. Erre õ azt mondta, hogy néha azért tud. Neki volt igaza.

Amikor kirúgtak, nem voltam hajlandó nyugtatót bevenni. Viszont újra kezdõdött az a ki nem mondott feszültség, amit amiatt éreztünk, hogy telik az idõ. József fölment Pestre, egy álláskeresõ munkahelyi klubban tanfolyamot végzett, hogy mégis hogyan adhatná el jobban magát. Nagyon hasznos volt, szerette is csinálni. Sokat jelentett neki akkor lelkileg, pozitív föltöltõdést. Kereste a helyét. Mégsem volt semmi komolyabb lehetõsége. A feszültség fokozódott, telt az idõ, eljött az õsz. Pozitív volt, hogy megnyertem a pert. Az év végén pénzhez jutottunk. De tudtuk, hogy januárban letelik az egy év, és még Józsefnek nem volt állása. Ebben a helyzetben, azért is, hogy Józsefnek legyen elfoglaltsága, lement a fiamhoz Szegedre, a játék-nagykereskedésébe. A fiam azért is vette föl, mert tudtuk mindketten, hogy Józsefnek jót tesz majd, ha dolgozhat. A munkanélküli segélyét is megszakítottuk kilencven napra. Elõször nagyon örültünk, azt hittük, itt a megoldás, de nagyon nehéz volt ez a heti ingázó életmód. Én teljesen egyedül voltam itthon, József reggeltõl késõ estig dolgozott, én pedig vártam haza õket. A fiúk a bányában dolgoztak, én vártam a hétvégét.

És amikor már minden idõ letelt, és kezdtünk újra kétségbe esni, jött a segítség, egy telefonhívás formájában. Volt egy évfolyamtárs, akivel Szegeden együtt végeztünk mindketten, és rákérdezett, mi van velünk. Én be tudtam számolni, hogy megnyertem a pert, de Józsefnek sajnos nincs állása. Erre õ azt mondta, hogy szüksége lenne Józsefre. És kilencvenhét január elsejétõl Józsefnek volt állása! Azóta raktáros-anyagbeszerzõként dolgozik Kecskeméten. Paradicsomport gyárt a cég, van piaca, jól prosperál. Szinte alapvetõen külföldre termel, most emelték a pénzét, kábé negyvenezer megy a bankszámlára. Az én nyugdíjam harmadszori emelés után harmincötezer. Gyakorlatilag krõzusok vagyunk tehát a tizenkétezer forintos munkanélküli segélyhez képest.

Beszédesnek sajnos nem beszédes József, azóta sem. Bár beszédesebb lenne! Mindenesetre új tartást adott neki, hogy ismét sikerült elhelyezkednie. Az is tartást adott neki, hogy a konzervgyáriak mindig érdeklõdtek felõle. Most mondhatjuk, hogy van állása, azt is tudják, hogy jó állás, azt is tudják, hogy került oda. Jobb így válaszolni, mint úgy felelni, hogy nincs állás, és remény sincs rá. Én mindig szerettem volna eltartott feleség lenni. Na, hát most egy nyugdíjas hölgy vagyok itthon! Várom haza Józsefet. És ugyanúgy, ahogy a gyesen nem unatkoztam, most is pozitív élményként dolgozom föl, hogy nyugdíjas lehetek. Sok mindent csinálok, amivel el tudom magam foglalni. Van két kis öreg barátnõm, akik az édesanyám barátnõi voltak, nyolcvanhét és nyolcvankilenc évesek. Miután az egyik már hónapok óta kórházban van, a másik pedig egyedül él, mind a kettõ segítségre szorul, én ingázom a kettõ között. Mind a ketten várnak. Ez napi tevékenység, mondhatom így, mert ha egyik nap nem megyek, akkor másik nap valamelyik idejön, és attól rettegek, hogy el ne essen, nehogy baja legyen. Az egyiket nagyon könnyû boldoggá tenni, mert annak elég, ha lát, a másik nehezebb természetû. De érdekes, derûsen tudom ezt csinálni, mert élvezem a társaságukat. Nagyon sokan rákérdeznek, mögöttes céllal: te gondozod õket?, fölvállaltad?, mennyiért? Akkor elmondom nekik, hogy nem pénzért csinálom, mert pénzért soha nem vállalnék idõseltartást.

És, különös módon, szinte luxusdolgok is megadatnak nekem mostanában, annyi áldást hozott a nagy nyomorúság után az Úristen ránk. Olyan helyzetek alakultak ki, amit soha nem gondoltam volna. Rendszeresen nyaralunk. A barátnõmnek Hévízen van egy üdülõszövetkezeti tulajdona, én Gyulán vettem egyet a végkielégítésembõl. Én megyek hozzá Hévízre, õ jön hozzám Gyulára. A református egyházzal a brémai gyülekezet meghívását élveztük. Csodálatos élmény volt. És amikor a Keleti-tengeren egy hajókirándulást tettünk, kibámultam a kerek ablakon, és néztem a tengert, és a pincér hozta a német gulyást ebédre, akkor csipdestem magam, hogy én vagyok-e az. Mert ha csak egy évre visszagondolok, nem az volt a jövõképem, hogy majd a Keleti-tengeren utazom a dániai partok felé, jól érzem magam, s ráadásul József is velem van.

Emellett ötödik éve boldogan járok a bibliakörre, minden kedden. A munkanélküliség alatt szoktunk oda. Egyrészt rá is értünk, másrészt sokat is segített ez nekünk. És az a csodálatos, hogy minél inkább elõrehaladunk az ismeretanyagban, annál félelmetesebb lesz, s egyre inkább odajutok, hogy szinte félelemmel veszem kezembe a Bibliát. Egyre nagyobb súlya van. Pedig elõször olyan egyszerû olvasgatni, az ember azt hiszi, érti. De amikor kitárul a mögöttes világa, az félelemmel tölt el. És azért külön hálás vagyok a lelkész úrnak, hogy odaszeretgette a férjemet is. Még nem éltem meg azt az örömet, hogy õ is kérdezett volna, de azért várok rá, hátha õ is föltesz majd egyszer egy kérdést.

Csak ez a fóbiás félelem ne volna bennem! Mert ha az embernek egyszer már volt alkalma rákos betegek szenvedéseit látni, azt sohasem tudja elfelejteni. Amikor az ember nehéz idõszakban van, nem nagyon törõdik magával. Az én szememnél is van egy retinaleválás-veszély, ami annyit jelent, hogy ha leválik, akkor mûtét következik. Kérdezték a szemészeten a foglalkozásomat. Mondtam, hogy mikrobiológián dolgoztam, meg izotópokkal is foglalkoztam. Azóta, összefoglalva, nemcsak ez jelentkezett, hanem egy epekõmûtét, aztán kimutatott az ultrahang a májamban egy cisztát. A bal vesémben is van két ciszta. Az epekõmûtétre rászántam magam, és ennek kapcsán a májcisztát is el tudták távolítani, sõt, a bõrömrõl egy utólag szövettanilag indokolt daganatot is levett a bátyuskám. Tehát ciszta itt, ciszta ott, nem tudni, milyen indulatú. Szövettani vizsgálatok. Én mindentõl félek, ennek ellenére jó beteg vagyok. A bõrdaganat tényleg pozitív szövettani lelet, de nem kellett sugarazni, nem kellett gyógyszer, a kivett ciszta jóindulatú volt, és az epekõmûtét is indokolt volt, az egy krónikus epehólyag-gyulladást mutatott ki, amibõl aztán lehet hasnyálmirigy-probléma, májrák.

Én rettegek a fájdalomtól, a szüleim szenvedésének látványa óta ezt nyugodtan mondhatom. És az ember, ha bajban van, azt mondja: Uram, te, aki a betegségünket hordozod, te, akit keresztfára feszítettek, ments meg a szenvedéstõl! Kérlek, segíts, hogy jól viselkedjek! Így imádkozom a mûtét elõtt. És ilyenkor egyáltalán nincs is semmi fájdalmam. A múltkor a bátyám már a zárójelentésemre ráírta, hogy diéta szükségtelen. Próbáltam utánanézni, hogy milyen dolgokat intézzek még el, ha mondjuk, kiesek a családból. Gyakorlatilag a két jó barátnõmnek elmondtam, hol a végrendeletem. [[Otilde]]k a tanúk, tudják, hogy a Bibliában van benne, és tudják azt is, hogy anyu és apu közé kell temetni engem.

A gyerekek egy kicsit megdöbbentek, amikor közöltem, mennyi bajom van, akkor pedig különösen megszeppentek, amikor rájuk förmedtem, hogy meg fogjátok még bánni, ha már nem élek, hogy nem lett unokám. Úgyhogy nem is beszéltem róla, hogy ciszta van a májamban, meg hogy emitt is van, amott is van valami, csak azt mondtam, hogy epekõmûtét. Mert tudták, hogy a bátyámnál biztonságban vagyok. A nõvérem állandóan sír értem, mennek a telefonok a bátyámhoz, hogy ezt is nézze meg, azt is nézze meg rajtam, meg hogy tele vagyok barna pöttyökkel. Szóval a nõvérem jobban izgul, mint én.

De most éppen úgy érzem, elmúlt a fóbiás félelmem, pozitívan élem meg, hogy túl vagyok ezeken a mûtéteken. Nagyon kedvesek voltak a karikási barátaink is. Utólag értesültem arról: amikor megtudták, hogy én kórházban vagyok, jöttek Józsefhez segíteni. Ételhordóval, olyanok, akiknek semmi közük nem volt a férjemhez, de tudták, hogy egyedül van. Az természetes, hogy a házban lakó barátaink kényeztették, de azért olyan jó volt. Mindenki kérdezgette utána Józsefet, hogy vagyok, mikor jövök haza. Persze sokszor eszembe jutott: vajon nem különös, hogy az összes barátunknak a szülei, akik most ilyen kedvesek voltak, szintén rákban haltak meg? De nagyon jól esett, hogy kiderült: akikrõl azt hittem, nem vagyok fontos számukra, szomszédok, ismerõsök, a bibliakör tagjai, amikor értesültek, hogy mi van, jöttek és segítettek. Imádkoztak értem, igen.

Bevallom õszintén, nem úgy dolgoztam föl a nyomorúságot, ahogy föl kellett volna dolgoznom, ha én nemcsak beszélek a hitrõl, hanem valóban élem is a hitemet. Úgy érzem, elbuktam ebben. És mégis, valami csodálatos módon, megerõsödött a hitem. Jött egy nyomorúság, ami ellen kapálóztam. Nem tettem föl soha bátran a kérdést, hogy miért, Uram. Szóval erõsebb a hitem, minthogy megkérdezzem, miért is történt mindez. Mindig vágytam, hogy itthon lehessek. Itthon vagyok. Megoldódott a férjem álláshelyzete. Két egészséges gyerekem szép állásban van. Boldog nyugdíjas vagyok. Minden napot úgy élek meg, hogy ajándékba kaptam az Úristentõl. Mi, emberek szeretetre vágyunk, s az Úristen minden gyarlóságunk ellenére szeret bennünket. A tenyerén hordoz. Ez az isteni agapé jelentõsége. Én utólag úgy értékelem a helyzetemet, hogy bár rosszat akartak velem tenni, de az Úristen ezt nem engedte. Örökké hálás vagyok a szüleimnek, hogy óriási örökséget hagytak rám: megtanítottak szeretni. Én élvezem ezeket az ajándékba kapott éveket. Törekszem arra, hogy adhassak. A gyerekeimet távolról követem, de rendkívül intenzíven szeretem õket. Örülnék, ha ezt õk is éreznék. Mert nem tudom, hogy meddig leszek még nekik.