Lukiánosz egy Kr. u. 170 körül irt pamfletjében "a tanulatlan könyvgyûjtõ" ellen fordul, aki válogatás nélkül vásárolja a kopott, szúette könyveket, anélkül, hogy tartalmukról csak sejtelme is volna:

Ám tegyük fel, - írja - hogy meg tudod különböztetni, amit Kallinosz oly szépen s a híres Attikosz annyi gonddal írt: mit érsz, csodaember, kincseddel [könyvtáraddal], mikor nem érted, mi a szép benne s épp oly kevéssé élvezheted, mint ahogy nem gyönyörködhetik a vak ember kedvese szépségében? Hiszen látod te tágranyílt szemeddel a könyveket, bizony Isten, csömörlésig látod és egy s mást nagysietve olvasol is bennök, s közben szemed megelõzi szájadat. De nékem ez nem elég, ha nem látod át minden egyes részlet helyességét vagy hibáját és nem érted az egésznek velejét, a szavak módját-rendjét…(Adv. ind. 2.)1

Ha tehát a tanulatlan könyv-snob hangja nem ér a szeme nyomába, a mûveltebb ember nyilván úgy olvasott, hogy szem és hang párhuzamosan követte az írást: vagyis a mûvelt ember Lukiánosz idején fennhangon olvasott. Wieland, aki 1788-99 közt Lukiánosz mûveit németre fordította, felismerte az öt szóban rejlõ problémát s egy lapszéli jegyzetében ezt írja.

Dieseh, deutlich genug, dass die Alten (wenigstens die Griechen) alle Bücher, die einen Wert hatten, laut zu lesen pflegten und dass es bei ihnen Regel war, ein gutes Buch müsse laut gelesen werden. Diese Regel ist so sehr in der Natur der Sache begründet, und daher so indispensabel, dass sich mit bestem Grunde behaupten lässt, alle Dichter und überhaupt alle Schriftsteller von Talent, und Geschmack müssen laut gelesen werden, wenn nicht die Hälfte ihrer Schönheiten für den Leser verloren gehen sollen. (Neuausgabe v.H. Floerke München, G. Müller, 1911. Bd. V. S. 75. Anm. 3.) [*"Ez a hely, úgy látom, elég világosan bizonyítja, hogy a régiek (legalábbis a görögök) minden értékes könyvet fennhangon olvastak, és szabály volt náluk az, hogy a jó könyvet hangosan kell olvasni. Ez a szabály annyira a dolog természetén alapul, s ezért annyira elkerülhetetlen, hogy a legjobb okkal állítható: minden költõt s egyáltalán, minden írót, akinek tehetsége és ízlése van, hangosan kell olvasnunk, ha nem akarjuk, hogy a bennük található szépség fele az olvasó számára veszendõbe menjen."*]

A tudomány Wieland jegyzetét mai napig nem vette észre, de a Lukiánosz-mondatot sem értette meg (1898-ban újra föl kellett fedezni) és a hangos olvasás problémájára is csak száz évvel utóbb lett figyelmes Nietzsche, aki (ismét csak egy jegyzet egyetlen mondatában) 1885-ben ezt írja:

Welche Marter sind deutsch geschriebene Bücher für den, der das dritte Ohr hat!… Wie wenig der deutsche Stil mit dem Klange und mit den Ohren zu tun hat, zeigt die Tatsache, dass gerade unsere guten Musiker schlecht schreiben. Der Deutsche liest nicht laut, nicht fürs Ohr, sondern bloss mit den Augen, er hat seine Ohren dabei ins Schubfach gelegt. Der antike Mensch las, wenn er las - es geschah selten genug - sich selbst etwas vor, und zwar mit lauter Stimme, man wunderte sich, wenn jemand leise las und fragte sich insgeheim nach Gründen. Mit lauter Stimme: das will sagen, mit all den Schwellungen, Biegungen, Umschlägen des Tons und Wechseln des Tempos an denen die antike öffentliche Welt ihre Freude hatte. (Jenseits von Gut und Böse 247. jegyzete. N's. Werke, Taschenausg. Leipzig, 1916. Bd. VIII. S. 215.) [*"Micsoda kínszenvedés a németül írott könyv annak, akinek megvan az a bizonyos harmadik füle! […] Hogy a német stílusnak milyen kevés köze van a hanghoz és a fülhöz, mutatja az a tény, hogy éppen jó muzsikusaink írnak rosszul. A német nem hangosan olvas, nem a fül számára, pusztán a szemeivel: a füleit közben a fiókba rakta. Az antik ember, ha olvasott - elég ritkán történt - felolvasott magának, méghozzá emelt hangon; elcsodálkoztak, ha valaki halkan olvasott, s titkon törték a fejüket az okán. Emelt hangon: ez annyit tett, hogy a hangsúlynak mindazzal a hullámzásával, hajlásával, átcsapásával és tempóváltásával, amelyben az antik nyilvános világ az örömét lelte." 246/247. Töredék. In Túl jón és rosszon. Tatár György fordítása, Budapest: Ikon 1995.*]

Nietzsche jegyzete a Wielandénak sorsára jutott: a problémát senki szemügyre nem vette, sõt hosszú éveken át a "Jenseits von Gut und Böse" olvasóinak nyilván az is érthetetlen volt (ha ugyan törte valaki ezen a fejét), mire célzott Nietzsche, mikor azt írta: "man wunderte sich wenn jemand leise las und fragte sich nach Gründen". Ma már tudjuk, hogy ezek a szavak szent Ágoston Konfesszióinak egy helyére vonatkoznak, amely azóta - Nietzschétõl függetlenül - híressé vált, sõt a problémának "locus classicus"-a lett.

Szent Ágoston 384-ben (két évvel megtérése elõtt) Milanóba kerül; a manichéizmus tévedéseivel leszámolt, de még korántsem katholikus keresztény. A nagy milánói püspöknek, szent Ambrusnak buzgó hallgatója lesz. A nagy prédikátorban a rétort elsõsorban a szónok érdekli, de Ambrus nagyszerû szavai a hit alapjait is megvetik Augustinus szivében. Filozófiai mûveltség, szektárius hagyományok, gyermeki kegyelet, de fõként derengõ hit küzdenek itt egymással. Augustinus csak azt áhítja, hogy Ambrusnak kétségeit elõadhassa, de éppen erre nem nyílik alkalom:

Még nem sóhajtoztam s nem kértem, hogy jöjjél segítségemre, hanem a lelkem gondja a keresés-kutatás volt és nyugtalanul vágytam a vitatkozásra. Ambrosiust magát pedig a világ mértéke szerint boldog embernek tartottam, mert nagy hatalmasságok annyira megbecsülték: csupán a nõtlen élete látszott terhesnek. De hogy mily reményei voltak, hogy nagy állásának kisértései ellen mily küzdelmet kellett vívnia és balsorsában mi volt a vigasztalása, hogy rejtett szája, amit a szivében hordott, a Te kenyeredbõl mily édes örömöket élvezett, nem gyaníthattam s magam soha nem tapasztaltam. De õ sem tudott izgalmamról s veszedelmem mélységét nem ismerte. Mert nem kérdhettem meg tõle, amit akartam, mivel fülétõl és szájától az ügyes-bajos emberek egész tömege választott el, akiknek gyámolatlanságukban szolgálatára volt. Abban a rövid idõben pedig, amit nem töltött ezekkel, vagy testét üdítette fel azzal, ami az élet fenntartására szükséges, vagy lelkét olvasással. De amikor olvasott, szemei a lapokon jártak, elméje az olvasottak értelmébe hatolt, a hangja azonban és a nyelve pihent. Gyakran, amikor ott voltunk, - mert senkinek sem volt tilos a belépés és nem volt szokás, hogy az érkezõket bejelentsék, - így láttuk õt, amint némán olvasott és soha másként. Hosszasan ültünk ott, csöndben, - ki mert volna terhére lenni, mikor így elmerült olvasmányába, - aztán elmentünk és találgattuk: hogy abban a rövid idõben, amit elméje felüdítésére sikerült fordítania, nyilván békén akart lenni a mások bajának lármájától s nem óhajtotta, hogy figyelmét más vonja el. Talán attól is tartott, hogy a szaván csüggõ, figyelmes hallgatónak kénytelen lesz egy s más helyet, ahol az író, akinek mûvét olvasta, kissé homályosabban fejezte ki magát, megmagyarázni s néhány nehezebb kérdésrõl vitázni s ez a munka aztán annyi idõt von el, hogy kevesebb könyvet olvashat, mint akarja. Bárha az is, hogy hangját, - amely könnyen elrekedt, - kimélje, elegendõ ok lett volna a némán olvasásra. De bármi szándékkal tette is ezt, biztosan jó szándék volt. (Conf. VI. 3.)2

Az antik stílusproblémák elsõ rendszeres feldolgozásában, Eduard Norden nagy "Antike Kunstprosa"-jában (1898) végre tudományosan is megállapítást nyert a "hangos olvasás". A mû bevezetésében Norden a többi közt arról ír, hogy az ókori ember mily mértékben volt fogékony az élõszó szépsége iránt; ezzel kapcsolatosan utal a fent idézett szent-ágostoni helyre, amelyre Otto Seeck hívta fel figyelmét:

Eine vielleicht wenigen bekannte Tatsache ist es - olvassuk itt - dass man in Altertum laut zu lesen pflegte. Über derartige Dinge, die in den Augen der Menschen, die sie treiben, selbstverständlich sind, pflegt eine Tradition zu fehlen und so ist es denn in diesem Falle auch bezeichnend, dass an der einzigen Stelle, an welcher diese Sache erwähnt zu werden scheint, von dem leisen Lesen eines Mannes, als einer Abnormität gesprochen wird, wodurch die Stelle für uns um so lehrreicher und beweisender ist. (6. 1.) [*"Talán kevesek számára ismert tény, hogy az ókori ember általában hangosan olvasott. Az olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyek a többség szemében maguktól értetõdõknek látszanak, általában nem is marad fenn hagyomány; így hát ebben az esetben az is jellemzõ, hogy az egyetlen helyen, ahol úgy látszik, errõl a dologról, vagyis egy ember csendes olvasásáról történik említés, mint abnormitásról esik szó róla, mi által is a hely számunkra annál tanulságosabb és annál nagyobb a bizonyító ereje."*]

1898-ban tehát a hangos olvasás még csak egyetlen adattal volt bizonyítható. Husz év alatt - bár a jelenség természete a rendszeres kutatást kizárta - a bizonyító helyek száma megszaporodott. 1906-ban Siegfried Sudhaus egy rokonjelenségrõl, a hangos imáról írt dolgozatában (Archiv f. Rel. Wiss. IX. 190. k.) tett közzé néhány adalékot. Az Antike Kunstprosa II. (1909.) és III. (1915.) lenyomatában Norden a vele idõközben közölt bizonyító helyeket sorolja fel. Mindez azonban vajmi kevés. Az a 15-20, antik írókból vett részlet, amelyet eddig publikáltak, különbözõ értékû és bizonyító ereje is más és más.

Elsõ ízben kisérlem itt meg, hogy mindazt, amit errõl a sajátságos jelenségrõl tudunk, összefoglaljam s megtoldjam a magam adataival, amelyeket 1913 óta gyûjtöttem.3 A kérdések, amelyekre a dolgozatban a választ keresem, ezek:

bizonyítható-e, hogy az ókorban mindazt, amit ma önmagunknak némán olvasunk, fennhangon olvasták?

mennyiben terjeszthetõ ki ez a jelenség a középkorra?

feltehetõ-e, hogy ebben a korban az írás is hangos mûvelet volt?

mi e sajátságos jelenségnek a magyarázata?4

II.

A BIZONYíTÓ HELYEK.

Ha végignézünk az antik és középkori írókból vett két tucat idézeten, amelyek már eddig is ismeretesek voltak, vagy amelyek e cikkben közöltetnek elsõ ízben, egészen sajátságos olvasó-író alakok elevenednek meg elõttünk. Helyes Norden megjegyzése, hogy olyan dolgokról, amelyek a kortársak szemében természetesek, rendszerint hiányzik a hagyomány. Ennek következménye, hogy a hangos olvasást elsõsorban olyan helyekkel bizonyíthatjuk, amelyek abnormitásokról emlékeznek meg, olyan esetekrõl, amikor valakit különös okok bírtak rá, hogy az általános szokástól eltérõen némán olvasson, vagy mikor valakit a hangos olvasás folyamatosságában egy s más körülmény meggátolt. Fentebb rámutattunk, hogy éppen ezek az esetek irányították a problémára a tudomány figyelmét.

Láttuk már sz. Ambrust, aki szobájában ül és - megmagyarázhatatlan okokból, talán torokbaja miatt - némán olvas; ügyes-bajos emberek járnak ki s be, áhítattal állnak meg egy percre, mikor az olvasmányába merült püspököt megpillantják, hogy aztán távoztukban meghányják-vessék egymás közt ezt a - számukra oly csodálatos - jelenséget, amelyet egy szemtanu: sz. Ágoston jegyzett fel számunkra. De maga sz. Ágoston is élete fordulópontján: megtérése perceiben, hallván a szózatot: vedd és olvasd, - némán fut végig a Biblia ama versén, amelyre éppen pillantása esik: "arripui (codicem), aperui et legi in silentio capitulum, quo primum coniecti sunt oculi mei". [*"Megragadtam, s fölnyitottam és elolvastam némán a szakaszt, amelyre legelébb esett pillantásom" (Szent Ágoston Vallomásai. Balogh József ford. Budapest: Franklin, 1943).*] (Conf. VIII. 29.)5 Sz. Ágoston hangját az izgalom vágja el ebben a sorsdöntõ percben, nazianzi sz. Gergelyét egy megrázó élménnyé vált olvasmány. Valahányszor csak Jeremiás siralmait olvasom - írja magáról Or. 6. e. 18. (Migne I. 191.) - elakad a hangom.

™gë goàn [[Eth]]s[[sterling]]kij [[yen]]n taÚthn ¢nal[[sterling]]bw t¾n b…blon kaˆ to‹j qr>>noij suggšnwmai -- sugg…gnomai de [[Eth]]s[[sterling]]kij [[yen]]n eÙhmer…an swfron…sai ™qel>>sw tù ¢nagnèsmati, -- ™gkÒptomai t¾n fwn>>n. [*"Nekem legalábbis, ahányszor csak felemelem a könyvet, zokogás vesz rajtam erõt - s ez mindig bekövetkezik, amikor csak az olvasással, ha jól megy a sorom, emlékeztetni akarom magam az ellenkezõ lehetõségre is -, és elakad a hangom."*]6

Láttuk fentebb Lukiánosz könyvsnobját, akinek hangja nem ér a szeme nyomába, - vagyis akadozva olvas - de Szokrateszrõl is feljegyezte a hagyomány, hogy ilyen nehézségekkel küzdött: írás-olvasás közben nevetségesen dadogott, mint a gyermekek.

…¢ll/ e‹nai gelo‹on, Ópote de dšoi ½ gr[[sterling]]yai ½ ¢nagnînai, battar…zonta, ésper t[[brokenbar]] paid…a. [*"…de nevetséges volt, amikor írnia kellett vagy felolvasnia, mert akkor gyermek módjára dadogott."*] (Theodoretus, Græcar, affect. curatio. 1. 29. ed. Ræder, p. 13.)

A némán olvasás különös esetét emliti Suetonius Augustus-életrajzában (39). Augustus bizonyos "igazoló-eljárást" rendszeresített: a lovagok egy bizottság - Augustus és tíz szenátor - elõtt tartoztak megjelenni és beszámolni viselt dolgaikról. A bizottság büntetéseket vagy megrovásokat osztott. A megrovás legenyhébb neme az volt, hogy a vétkesnek írótáblát adtak a kezébe, amelyre hibái voltak feljegyezve és amelyet nyomban némán kellett elolvasnia.

Impetratisque a senatu decem adiutoribus unum quemque equitum rationem vitæ reddere coegit atque ex imprebatis alios pœna, alios ignominia notavit, plures admonitione sed varia. Lenissimum genus admonitionis fuit traditio coram pugillarium, quos taciti et ibidem statim legerent; notavitque aliquos quod pecunias louioribus usuris mutuati grauiore fænore collocassent. [*"A senatus tagjai közül kiválasztott tíz ember közremûködésével minden lovagot kényszerített, hogy adjon számot életérõl; a megrovást érdemlõk közül némelyikre pénzbüntetést rótt, másokat megbélyegzett, ismét másokat különféle figyelmeztetésekben részesített. Az effajta intelem legenyhébb válfaja az volt, hogy átadott egy írást, s azt a kiszemelt lovag halkan, csak magában, de ott a helyszínen köteles volt elolvasni. Egyik-másik azért kapott megrovást, mert olcsó kamatra pénzt vett kölcsön, hogy aztán magasabb összegért továbbadja." In Casearok élete, Kis Ferencné ford. Budapest: Európa, 1964.*] (Suet., Cæs. Oct. Aug. 29.)

Hogy a taciti-t külön kiemeli Suetonius, világosan bizonyítja, hogy a normális olvasás hangos volt. Nyilván a kímélet egy neme, hogy a bûnlajstromot, amelyet az ítélkezõ tanács tagjai természetesen ismertek, a vádlott mégis némán olvashatta el: taciti [*némán*], minthogy a legenyhébb, és statim [*azonnal*], minthogy büntetés volt.7

Horatius egy helyen - Sat. I. 6. 122. - külön kiemeli, hogy "néki a néma olvasásban telik öröme":

ad quartam iaceo, post hanc vagor aut ego lecto

aut scripto, quod me tacitum iuvet unguor olivo.

[*"Fekszem egész tízig, majd kószálok, s irogatva,

olvasgatva idõzöm. A testem drága kenettel

dörzsölöm.

(In Horatius összes mûvei. Bede Anna ford. Budapest: Európa, 1989.)*]

A magyarázónak ez a jegyzete: "tacitum: gemeint ist, dass Horaz während seinen Studien von niemand gestört wird" [*"tacitum: arra utal, hogy Horatiust senki sem zavarja"*] (L. Müller) vagy az ilyen fordítás: "was im Stillen mich belustigt" [*"Ami nekem nyugalomban örömet okoz"*] (Wieland) értelmetlen.8

Egy másik szatirában a néma olvasásnak sajátszerû, finoman motivált esetével találkozunk. A II. könyv 5. szatirájában Tiresias körülményes tanácsokkal látja el Ulixest, miként kell "züllött vagyoni viszonyokat" egy dús örökség segítségével "rendezni"; az oktatás során kétszer esik szó a megváltó végrendeletrõl. Egyszer általánosságban: ha alkalmad nyílik is rá - úgymond Tiresias, - hogy a végrendeletet, amely gazdaggá tesz majd, megismerd, hárítsd el magadtól, de úgy, hogy belébandzsíts és a legfontosabbat kiragadd belõle: ott áll-e neved a "második sorban" (az örökösök közt); sebes pillantással gyõzõdj meg róla, vannak-e társaid az örökségben?

qui testamentum tradet tibi cumque legendum

abnuere et tabulas a te removere memento,

sic tamen ut limis rapias quid prima secundo

cera velit versu, solus multisne coheres

veloci percurre oculo. (51-55.)

[*"Bárki is adja neked végrendeletét, hogy olvasd

légy okos és add vissza a táblácskát, utasítsd el,

közben azért sandítsd bele, hogy mit mond a legelsõ

lap kettes sora: egymagad állsz, vagy több örökös van?

fusd át gyors pillantással."

(In Horatius összes mûvei. Bede Anna ford. Budapest: Európa, 1989.)*]

Nyilvánvalóan valamely megtörtént esetre céloz Horatius, mert az ötletére alább még egyszer visszatér. Most már szemünk elé állít egy olyan jelenetet, aminõre a fenti tanácsok szóltak. Az örökségvadász (Nasica) nagy rábeszélésre végül mégis kezébe veszi a végrendeletet, némán fut végig rajta és látja, hogy - kisemmizték.

…tabulas socero dabit atque

ut legat orabit; multum Nasica negatas

accipiet tandem et tacitus leget, invemetque

nil sibi legatum præter plorare suisque (66-69.)

[*"Ekkor a võ - végrendeletét odaadja kezébe

Kéreti egyre magát Nasica, de végül is érte

nyúl, és míg olvassa magában, látja, hogy õrá

és az övéire mást nem testált az, csak a sírást…"

(In Horatius összes mûvei. Bede Anna ford. Budapest: Európa, 1989.)*]

Az elõbbi idézet az utóbbit magyarázza: a "limis oculis rapere" és a "veloci oculo percurrere" végül is a tacite legere [*némán olvasni*] akciójában egyesül. A szélhámos elõbb kéreti magát, majd elfogadja a viasztáblát, de közömbösséget színlel és csak késõbb - egy kedvezõ pillanatban - villámgyors pillantással (amelyre annyira készült, hogy csak a lényegeset látja) szinte "belémarkol" (rapit) az írásba; ismert szinpadi jelenet ez, amelybõl az antik ember azt tartja a legsajátságosabbnak és a legjellemzõbbnek, ami nekünk fel sem tûnik, hogy - néma.9

Az itt felsorolt esetekben a hangos olvasást valamely okból a néma (akadozó, szakgatott, dadogó) olvasás váltotta fel.10

Ez eseteknek pendantja két jelenet, amelyben a hangos olvasás ellenkezõleg szenvedélyes recitációvá emelkedik. Az egyiket sz. Ágoston Konfesszióiban találjuk, amelynek már két bizonyító-helyet köszönünk, a másikat nazianzi sz. Gergelynél.

Augustinus megtérése után szent anyjával és a hívõ Alypiussal egy barátjának birtokára, Cassiciacumba vonul vissza: itt - ebben a mélyen vallásos környezetben - olvassa elõször Dávid zsoltárait. Ágostonban tovább él a költõ, a filozófus, a rétor. A költõt megdöbbenti ennek a költészetnek egészen újszerû szépsége. A zsoltárosnak Istennel való párbeszéde a dialektikust lelkesíti fel. A rétor pedig szónoklatnak érzi Dávid imáit: az egész világhoz szóló szimbolikus önéletrajz egy nemének, amely az õ sorsát is példázza (hihetõleg ekkor születik meg a Konfessziók alapgondolata): "minõ hangokat hallattam elõtted, Istenem - írja Conf. IX. c. 4. - mikor Dávid zsoltárait olvastam! Minõ hangokat hallattam ama zsoltárokban s mint lángoltam fel tõlük, mint égtem a vágytól, hogy elszavaljam azokat, - ha lehet - az egész földkerekségnek…"

Azt kivánja, bárha vallásos tévelygésének osztálytársai: a manichéusok valahol jelen volnának és - sz. Ágoston tudta nélkül - megfigyelhetnék arca elváltozását, hallanák hangját, amikor a negyedik zsoltárt olvassa: "Vajha, - úgymond, - hallanák, anélkül, hogy én tudnám, hogy õk hallják és nem hinnék, hogy miattuk mondom mindazt, amit a zsoltárok igéi közt mondtam, aminthogy valóban nem mondtam volna, ha éreztem volna, hogy õk látnak és hallanak…"

A hatalmas jelenet rajzából világosan kitûnik, hogy szent Ágoston egyedül van szobájában: hiszen azt kívánja, bárha ellenfelei ott volnának, noha - fûzi hozzá a lélektani részletekre annyira ügyelõ iró - kétségtelenül másként beszélne, ha bárki is hallaná. Tehát egyedül van és fennhangon olvassa a zsoltárokat ("quas tibi noces dabam in psalmis illis" [*"Minõ hangon fohászkodtam hozzád a zsoltárokban!"*], "et audirent uoces meas, quando legi psalmum" [*"hallottátok volna a hangomat, mikor a zsoltárt olvastam"*], "et exclamabam legens haec foris et agnoscens intus" [*"Kiáltás tört ki belõlem, miközben kívül olvastam, és belül felismertem"*], "et clamabam in consequenti uersu clamore alto cordis mei" [*"S a következõ vers olvasásakor felkiáltottam szívem mélyébõl"*]), közben-közben tulajdon indulatait és gondolatait ékeli a zsoltár versei közé, ezt is hangosan, hiszen a manichéusok meghallhatnák, ha ott volnának ("quæ inter hæc uerba dixerim" [*"mindazt, amit e szavakkal mondtam"*], "et hæc omnia exibant per oculus et uocem meam…" [*"És mindez kitódult szememen és hangomon át"*], "et insonui multa graviter et fortiter, quæ utinam audissent, qui…" [*"Bárcsak meghallották volna azt, ami súlyosan és erõteljesen hangzott benne, azok, akik…"*]).

Hasonlóan szenvedélyes recitációról ír nazianzi sz. Gergely mesterérõl, Basiliusról szóló mûvében. Sorra veszi Basilius egyes munkáit s leírja a reá tett hatásukat: ez a hatás hasonlít a misztikusok extázisához. Basilius etikai tartalmú mûvei sz. Gergelynek testét-lelkét megtisztítják, templommá avatják õt, amely alkalmas Isten befogadására, szerszámmá, amely megérintvén a sz. Lelket, az isteni dicsõség és hatalom dalát játssza. Ritmus és harmónia kél az olvasóban, merõben más lénnyé változik: isteni átalakuláson megy át:

Ha a Hexaémeront a kezembe veszem s fönnhangon olvasom, a Teremtõ elé kerülök, átlátom a teremtés értelmét s most nagyobb a Teremtõ iránt érzett bámulatom, mint volt elõbb, amikor csak abból okultam, amit szememmel (e világból) láttam…"11

A hangos olvasás problémájának szempontjából a "d…a glèsshj fšrw" [*"fönnhangon olvasom"*] fontos bizonyíték. De a bizonyítéknál is fontosabb számunkra aháttere: látjuk, miként vált az antik ember számára a formai és a tartalmi élvezet, az értelem és a pátosz egyetlen elválaszthatatlan egységgé.12 Az a stílus, amelyet az olvasó így élt át, az írótól is más természetû alkotó munkát kívánt meg, mint némán olvasó korunkban. A hangos olvasással együtt kétségtelenül veszendõbe ment a stílus formai tökéletessége iránt való érzék is, egyben az író mûvészetének egyik fele, amely ma már csak egy-egy kései humanistánál éled újra, így Flaubertnél és Walter Paternél, akikrõl alább még szó lesz.

A Confessionesnek ama fejezetébõl, amely Augustinus extátikus olvasmányáról szól, fentebb ezt a mondat-részletet idéztem: "et exclamabam legens hæc foris et agnoscens intus…" Ez a mindenképpen tipikus augustinusi antitézis13 különösebb figyelmet érdemel. "Kívül olvasván, belül átértvén" [*A mi fordításunkban: "Kívül olvastam, és belül felismertem" - a szerk.*], - az érzéki és értelmi mûveletnek olyan elhatárolása és ismét olyan egyesítése, amely csupán a hangos olvasás esetében válik egészen érthetõvé. Hogy az antik ember olvasáson hármas-egy funkciót értett, Augustinus egy levelének (VI.) kezdete igazolni látszik: "Leveledre úgy fogok vigyázni, - írja Nebridiusnak - mint a szememfényére. Mert a stílusa oly szép, hogy hallani öröm, oly rövid leveled, hogy könnyû átolvasni, s oly bölcs, hogy üdvös az értelemre."

Epistulas tuas perplacet ita servare, ut oculus meos. Sunt enim magnæ, non quantitate, sed rebus et magnarum rerum magnas continent probationes. Illæ mihi Christum, illæ Platonem, illæ Plotinum sonabunt. Erunt igitur mihi et ad audiendum propter eloquentiam dulces et ad legendum propter brevitatem faciles, et ad intelligendum firopter sapientiam salubres. [*Balogh itt a levelet rövidítve fordítja. Teljes fordítása: Leveledre úgy fogok vigyázni, mint a szememfényére. Ugyanis rendkívüli nagyságúak, ám nem terjedelemre, hanem tartalmukra nézvést: ugyanis nagy jelentõségû dolgokról tartalmaznak fontos megállapításokat. Leveled krisztusi, plátói és plotinoszi reminiszcenciákat ébreszt. - Itt Balogh kicsit eltér a szövegtõl, mert itt és ebben a kontextusban a következõ fordítás pontosabb talán: "Úgy hangoznak számomra, hogy szinte hallom Krisztust, Platónt és Plótinost." - A ford. - Nekem tehát ezeket édes lesz hallanom, rövidségük miatt könnyû lesz olvasnom, s bölcsességük miatt üdvös hatásúak lesznek gondolataimra." (In Szent Ágoston Vallomásai. Balogh József ford. Budapest: Franklin, 1943.)*]

E mondatok elsõsorban persze a "hangos olvasás" mellett tanuskodnak, nemcsak az "ad audiendum propter eloquentiam dulces" részlettel, hanem azzal a fordulattal is, amelyben ezt a gondolatot óhajtja az író kifejezni: "Leveled krisztusi, plátói és plotinuszi reminiszcenciákat ébreszt." Az ókori emberben az írott betû elsõsorban akusztikus képet kelt, hiszen az írást mindenekelõtt hallja s ezért a levél hatását a sonare [*hangzik*] igével érzékelteti.14 De másodsorban az audire-legere-intelligere [*hallás-olvasás-megértés*] hármas mûveletét világitja meg e levélrészlet. Ismét csak Lukiánosz könyvbolondjára kell gondolnunk, aki az írást szemmel látja ugyan, de hanggal nem követheti már, s mily messze van a megértéstõl! Az olvasás hármas-egy funkciójára egyébiránt vissza kell majd térnünk, amikor a hangos olvasás magyarázatát keressük.

Az eddig felsorolt abnormitások bizonyító erejüek ugyan, de az olvasás normális technikájától többé-kevésbé eltérnek. Mindennapos olvasással van dolgunk az itt következõ öt jelenetben, amelyeket csak azért jegyeztek fel, mivel mindegyik esetben a magános olvasót mások lepik meg, akik ilyként fültanui lesznek az olvasmánynak.

A legmeglepõbb s egyben legszebb ezek közül az a jelenet, amelyet az Apostolok cselekedeteiben találunk (8, 26.):

Az Urnak pedig angyala szól vala Filepnek, mondván: "Kelj fel és menj el dél felé, a járatlan úton, amely Jerusálembõl Gáza városába alá megyen. õ annakokáért felkelvén, elméne; és imé egy Szerecsen Fõember, Szerecsenország királynéasszonyának, Kandakesnek komornyikja, ki minden gazdagságával bír vala, és ment vala Jérusálembe imádkozni. Megyen vala haza, ülvén az õ szekerében és olvassa vala Ésaiás prófétát. Monda pedig az Isten Lelke Filepnek: Járulj oda és menj közelebb a szekérhez. Filep ezért odafutamodván, hallá, hogy az olvasná Ésaiás prófétát és monda: Valyon érted-e amit olvassz? És mondá az: Mi módon érteném, hanemha valaki megmagyarázná nékem. És kéré Filepet, hogy felülne és õ mellé ülne.15

Norden utal rá, hogy a bibliamagyarázók a hangos olvasás jelenségét nem ismervén, ezt a helyet is (mint annyi mást) félreértették.

Mæcenast egy-egy egyszerû ember - gyakran maga Horatius is - "olvasás vagy néma mélázás" közepette zavarta meg:

simplicior quis et est qualem me sæpe libenter

obtulerim tibi, Mæcenas, ut forte legentem

aut tacitum impellet quovis sermone molestus:

"communi sensu plane caret" inquimus. (Hor. Sat. I. 3. 63. kk.)

E horatiusi sorokat Norden a hangos olvasás bizonyítékaként elfogadta. Valóban sok érv szól amellett, hogy a "legentem aut tacitum" antitézis. De a mondatban, nem kell szükségszerûen ellentétet látnunk: "olvasott vagy némán mélázott" a mai olvasó számára sem feltünõ.

Egészen hasonló részletet találunk Johannes Cassianusnál (400 körül), aki az ókeresztény szerzetes közösségek szervezetével és szokásaival foglalkozik "De institutis cœnobiorum" címû mûvében.

A barátok, írja egy helyen (IV. 12.) az imára szólító hangnak nyomban engedelmeskedni tartoznak. Aki ír, betü közepén tegye le a pennát. Az engedelmesség erényét a barátok mindennél többre tartják: nemcsak a munkánál és az olvasásnál vagy pedig a csendnél és a cella némaságánál, - hanem minden erénynél is többre becsülik.

…non tam operis compendia lucrave sectetur quam oboedientiæ virtutem exsequi toto studio atque æmulatione festinet quam [sc.virtutem] non solum operi manuum seu lectioni vel silentio et quieti cellae, verum etiam cunctis virtutibus ita præferunt, ut huic iudicent omnia postponenda et universa dispendia subire contenti sint, dummodo hoc bonum in nullo violasse videantur. [*"…ne annyira a hasznot és nyereséget hajhássza, mint inkább arra törekedjék teljes erejébõl, hogy az engedelmesség erényét gyakorolja. És ezt [ti. az erényt] nem csupán a keze munkájánál és az olvasásnál vagy a cella csendjénél, hanem minden más erénynél is többre értékelik úgy, hogy ítéletük szerint mindent e mögé kell helyezniük, és az ebbõl fakadó minden hátrányt vállalnak, csak hogy ez a jó semmiben se károsodjék." *]

Míg a fenti Horatius-idézet esetében még némi kétség foroghatott fenn, vajjon antitézissel van-e dolgunk, a Cassianus-részlet félreérthetetlen ellentéten épült fel: olvasás vagy csend! De a mondatot érdemes lesz alaposabban szemügyre vennünk. Mi a silentium s a quies cellae a barátnak? A meditáció. Már az idézett fejezet elején találkozunk a "munka-meditáció" ellentétével:

Itaque considentes' intra cubilia sua et operi ac meditationi studium pariter impendentes, cum sonitus… audierint … unusquisque prorumpit… [*"Így tehát, amikor hálószobáikban vannak, és a meditáció munkájának szentelik magukat, mihelyt … meghallották … a hangot, mindegyikük sietve elõjön…"*]

Ezt az antitézist aztán a továbbiak során tagolja. A munkát írásra (opus manuum) és olvasásra (lectio) bontja s ezzel szembeállítja a csendet és minthogy a parallelisztikusan épített latin mondat egyensúlya megbomlanék, ha a mondat másik fele egytagú maradna, hozzáfûzi a cella némaságát (quies cellæ). Így a párhuzamos mondat egyik felén két hangos, másik felén elemeire bontott kettõs-egy néma akció szerepel. Véleményem szerint e mondatban a hangos írás második érdekes bizonyítékával van dolgunk.16

E kitérés után újból a "kihallgató-jelenetek" típusához fordulok vissza. A harmadik ilyetén bizonyító-helyet az ötödik század erotikus levélírójánál, Arisztainetosznál fedezte fel Sudhaus (I, 10. - Hercher, p. 140.). A szép Akontiosz beleszeret a tündéri Kydippébe. Elhatározása: Kydippe vagy a halál. Szerelme tárgyát egy kertben lesi meg; Kydippe szolgálója elé hirtelen egy alma gurul, amelybe írás van karcolva. A lány kiváncsian felveszi a gyümölcsöt és átadja asszonyának. Kydippe pedig - s ez volt Akontiosz körmönfont terve - természetesen fennhangon - olvassa az írást: "Artemiszre esküszöm, Akontiosz felesége leszek!"

[[onesuperior]] de kÒrh komisamšnh kaˆ to‹j Ômmasi periqšousa t¾n graf¾n ¢neg…nwsken œcousan ïde /m[[sterling]] t¾n "Artemin 'Akont…w gamoàmai/. œti diercomšnh t[[Otilde]]n Órkon e“ kaˆ ¢kous…on te kaˆ nÒqon, t[[Otilde]]n ™rwtik[[Otilde]]n dÒlon ¢pšrriyen a“doumšnt', kaˆ [[onesuperior]]m…fwnon katalšloipe lšxin t¾n ™p'esc[[sterling]]tw keimšnhn, [[currency]]te diamnhmoneÚousan g[[sterling]]mon, Ón semn¾ parqšnoj k[[yen]]n ˜tšrou lšgontoj >>rouqr…ase - - e‡pen [[onesuperior]] pa‹j, ¢k>>koen "Artemij. [*"A lány pedig figyelmesen átfutva szemével felolvasta az írást, amely így szólt: >>Artemiszre esküszöm, hogy feleségül megyek Akontioszhoz<<. Miután pedig akarata ellenére kimondta a csalárd esküt, szégyenkezve elhajította a szerelmi csel tárgyát, és félig kimondva elharapta az írás hátralevõ részét, mivel az a házasságot említette, amitõl az istenfélõ lány, még ha más olvasta volna is, elpirul. Így beszélt a lány, Artemisznél pedig meghallgatásra talált."*]

A bizonyító-hely interpretálása igen finom: nem az a döntõ itt, hogy Kydippe fennhangon olvassa a felírást (hiszen szolgálója jelen van, õ adta át az almát és kéri meg úrnõjét, olvassa el, mi áll rajta), hanem, hogy Akontiosz egész csele azon az egészen természetes feltevésen épült fel, hogy a szokás törvénye szerint a lánynak mindenképpen hangosan kell majd olvasnia az esküt. Hiszen mihelyt rájõ Kydippe, mit olvas, mintha elvágták volna a hangját: az utolsó szót elharapja: gam…17

Ezt a novellát folytatja Ovidius. Az önkéntelen eskü után Akontiosz levelet ír Kydippének. A lány válaszát azzal kezdi, hogy Akontiosz írását, újabb cseltõl tartva, rémülettel fogadta, s okulva a multon, némán olvasta el.

pertimui scriptumque tuum sine murmure legi

luraret ne quos inscia lingua deos.

[*"Mégis elolvastam, hang nélkül, félve, hogy esküt

mond akaratlan majd ajkam egy isten elõtt"

(Ovidius: Hõsnõk levelei, Muraközy Gyula fordítása. Budapest: Helikon, 1985).*]

(Heroid. XXI. 1-2.)

Szent Antalt a Thebais remetéjét, a démonok még olvasmánya közben is meglepik: ekhóként ismétlik az olvasó szavait. Szent Athanasius jegyezte ezt fel Antonius-életrajzában; abban a nagy beszédben, amelyet a remete az elsõ szerzetesekhez intéz, így szól a démonokról:

"Dòloi de e“si kai ›toimoi pr[[Otilde]]j p[[sterling]]nta metab[[sterling]]llesqai kaˆ metaschmat…zesqai. Poll[[sterling]]kij goàn kaˆ y[[sterling]]llein met'òdÁj prospaioÚntai m¾ fainÒmenoi kai mnhmoneÚousi tîn ¢p[[Otilde]] tîn grafën lexšwn. Œsti de Óte kaˆ ¢nagninwskÒntwn [[onesuperior]]mîn, eÙqÚj ésper ½cw lšgousin aÙtoˆ t[[brokenbar]] aÙt[[brokenbar]] poll[[sterling]]kij [[currency]]per ¢nšgnwstai..." [*"Ezek megtévesztések, és készek arra, hogy mindenféle alakot öltsenek és átváltozzanak. Legalábbis gyakran észrevétlenül együtt pendülnek az énekléssel [a szövegösszefüggés szerint tkp. a felolvasással - a ford.], és az írottakra emlékeztetnek. Miközben felolvasunk, azonnal mintegy visszhangként gyakran olvassák azt, amit mi felolvastunk…"*] (Migne, vol. XXVI. col. 881.)18

A fültanu-jelenetek sorát egy késõi idézettel zárhatjuk le. Grimmelshausen gyermek Simplicissimusa a Remetét hangos Biblia-olvasás közepette lepi meg:

Als ich das erste Mal den Einsiedel in der Bibel lesen sahe, konte ich mir nicht einbilden, mit wem er doch ein solch heimlich und meinem Bedüncken nach sehr ernstlich Gespräch haben müste. Ich sahe wol die Bewegung seiner Lippen, hörte auch das Gebrummel, hingegen aber sahe und hörte ich niemand, der mit ihm redete, und obzwar ich nichts vom Lesen und Schreiben gewust, so merckte ich doch an seinen Augen, dass ers mit etwas im selbigem Buch zu thun hatte. (Buch I. Kap. 16.) [*"Amikor a remetét elõször láttam Bibliát olvasni, el nem tudtam képzelni, kivel is folytathat oly titkos, és úgy véltem, nagyon komoly beszélgetést. Láttam: mozog az ajka [és hallottam mormolását is - az én kiegészítésem. A ford.], de senkit [nem láttam és nem is hallottam - az én kiegészítésem. A ford.], aki hozzá beszélt volna; és ha nem is tudtam semmit az írásról-olvasásról, a szeme járásán mégis észrevettem, hogy valamivel abban a bizonyos könyvben lehet dolga." Johann Jakob Christoffel von Grimmelshausen: A kalandos Simplicissimus. Háy Gyula fordítása. 31. o. Budapest: Európa, 1984.*]19

A "Simplicius Simplicissimus" 1670-ben jelent meg. Vajon a hangos olvasás szokása ily késõn élt-e még, e kérdésre nem tudunk megfelelni.

A hangos olvasásnak azonban nemcsak fültanui voltak, hanem természetszerûen áldozatai is, olyanok, akik pihenésük vagy más természetû foglalatosságuk közepette kénytelen-kelletlen hallgatták egy-egy fennhangon olvasó mormolását. Ezt az esetet örökíti meg sz. Benedek Reguláinak egyik mondata (c. XLVIII. 12): "Mikor a hatodik óra után a fráterek felkelnek az asztaltól - rendeli sz. Benedek - teljes csendben pihenjenek ágyaikon; vagy ha valaki netán olvasni óhajtana, önmagának úgy olvasson, hogy mást ne zavarjon."

Post sextam autem surgentes a mensa, pausent in lectis suis cum omni silentio; aut forte qui voluerit legere, sibi sic legat ut alium non inquietet.20

De úgy tûnik fel, hogy a néma olvasás kíméletességére csak ebben az egy órában kötelezte a rend törvénye a frátereket. Egy kolostor olvasótermének a 8. v. 9. századból származó felirata tanuskodik róla, hogy a középkor derekán a hangos olvasás általános kolostori szokás volt, s nemcsak a Bibliára állott fenn, hanem minden más könyvre is, - így a szentek életére és a rendi törvényekre is - s színhelye nemcsak a barátok cellája, hanem a könyvtár s az olvasóterem is. A verses felirat így hangzik:

In Lectorio.

Hic normam saneti recitat lector Benedicti.

Ac Christi eloquium, plurima gesta patrum.

[*"Az olvasóteremben.

Itt Szent Benedek normáját [mércéjét, reguláját] olvassa fel az olvasó.

És Krisztus ékesszólását, az atyák sok tettét."*]

(Carm. Centulensia CXVI. Pœtæ Lat. Aevi

Car. III. 2. 1. p. 343. - Mon. Germ. Hist. 6.)

Noha valószínû, hogy a recitare itt nemcsak a magános, hanem a barátok együttes olvasmányának, tehát a felolvasásnak megjelölésére is szolgál, a feliratot mégis jellemzõnek tartom.

Külön csoportba foglaltam itt a bizonyító helyek egy sorozatát; ezeket a rövidség kedvéért "akusztikus adalékoknak" fogom nevezni. Míg az eddigi bizonyító helyekbõl mindig egy-egy olvasójelenet lefolyását sikerült rekonstruálnunk, - amelyrõl több vagy kevesebb biztossággal megállapítható volt, hogy hangos volt - addig az itt következõ idézetekben egy-egy rejtett szó jelzi a szöveg akusztikus hatását.

Ha Horatius egyik ódájában (II.1.) arról szól, hogy Asinius Pollio a második polgárháborút tárgyaló történeti munkán dolgozik s errõl ezt írja:

audire magnos iam videor duces

[*Úgy tûnik nekem, hogy már hallom a nagy vezéreket.*] (21),

akkor némi joggal utal rá Birt (Kritik u. Hermeneutik, Beck, Mchn. 1913. 102.l.), hogy ilyetén képet elsõsorban a hangos olvasás szokása magyaráz meg.21

Ebbe a kategóriába tartozik a sz. Ágostonról szóló egykorú emlékepigramm, amelyet tanítványa Possidius idéz (Vita Aug. c. 2. 21).

Vivere post obitum vatem vis nosse viator?

Quod legis ecce loquor, vox tua nempe mea est.

[*"Akarod úgy tudni, utazó, hogy a vates él a halál után is?

Amit olvasol, íme én beszélek, tudniillik a te hangod az enyém."*]

A vers kétségen kívül hangos olvasásra hangosan íródott. Mileve-i Optatus (400 körül Kr. u.) ezt a gondolatot: a Szentírást széltében olvassák, - a következõ mozgalmas, javarészben akusztikus képpel fejezi ki:

bibliothecæ refertæ sunt libris; nihil deest ecclesiæ; per loca singula divinum sonat ubique præconium; non silent ora lectorum; manus omnium codicibus plenæ sunt; nihil deest populis doceri cupientibus. [*"A könyvtárak dugig vannak könyvekkel; az egyház semmiben sem szenved hiányt; az egyes helyeken mindenütt isteni igehirdetés hangzik; nem hallgat az olvasók szája; mindenkinek a kezében kódexek vannak; semmi sem hiányzik a tanulni vágyó népeknek."*] (CSEL. Vol. XXVI. p. 165.).

Sajátságos az az akusztikus kép is, amellyel sz. Ágoston él, hogy a következõ gondolatát érzékeltesse: Egy - különben éleseszû, jótollú - eretnek (donatista, aki az egyház katholicitását kétségbe vonja) addig-addig forgatta a Szentírást, míg meggyõzõdött róla, hogy a katholicizmus álláspontja a helyes, eretneksége kábulatából felriasztották a Szentírás lapjairól feléje zúgó hangok.

Tychonius enim omnibus sanctarum paginarum uocibus circumtunsus evigilavit et vidit ecclesiam dei toto terrarum orbe diffusam, sicut - - - prædictum est. [*"Tychonius ugyanis a szent lapok minden szavától sarkallva22 éjszakázott, és az egész egyházat látta a földkerekségen szétterjedni, mint ahogy megjósoltatott."*] (Co. Epist. Parmen. I. 1.)

Az antik ember számára a könyv lapjának (sõt a holt betûnek is) elsõsorban hangja volt: pagina loquitur aut silet, littera sonat.23

Így Luxorius epigrammáinak gyüjteményét azzal ajánlja olvasója figyelmébe, hogy versecskéi - rövidek: könyvének "lapja" alig "szerepelt", máris "elhallgat."

Nec mea continuo sic pagina displicet actu

Finito citius carmine clausa silet.

[*"Így az én kis könyvem nem is okoz kényelmetlenséget sok forgatásával:

a vers gyors elolvasása után becsukva hallgat."*]

(Bährens, PLM., vol. IV. pag. 388.)

Sz. Jeromos egy levelében felpanaszolja, hogy a keresztény papság teljességgel elmerül a pogány írók élvezetében.

At nunc etiam sacerdotes dei, omissis Evangeliis et Prophetis, videmus comœdias legere, Bucolicoruum versuum verba cantare, tenere Vergilium, et id quod in pueris necessitatis est, crimen in se facere voluptatis. [*"Ám azt látjuk, hogy most még az isten papjai is, elvetvén az evangéliumokat és a prófétákat, komédiákat olvasnak, bukolikus versek szavait éneklik, Vergiliust tartják emlékezetükben, vagyis a gyönyörnek azt a bûnét követik el maguk ellen, ami az ifjúkorban a szükségbõl fakad."*] (Ep. XXI. 13., 8. Hilberg.)

Kétségtelen, hogy e mondat három igéje egyértékû és egyértelmû: legere = cantare = tenere s az akusztikus elem, amely a cantare-ben foglaltatik, mindhárom olvasó-mûveletre kiterjeszthetõ.

Az itt tárgyalt jelenségnek szép bizonyítéka olvasható egy középkori példában. Jacques de Vitry (megh. 1240) - más forrás nyomán - felemlíti egy remete esetét, aki a leveleket, amelyeket hazájából küldtek meg neki, mindenestõl elégette, "beléjök sem nézett, nehogy olyasmit halljon, ami lelke nyugalmát megzavarhatná."

De heremita qui combussit fasciculum litterarum.

In Vita Patrum legitur de quodam solitario quod fasciculum litterarum sibi de patria sua transmissarum igne cremavit et noluit intueri, ne audiret aliqua quibus eius animus turbaretur et inquietudine rumorum a spirituali exercicio impediretur. Sabbatum quidem curiositatis et ocii atque torporis sancti homines valde metuunt.

[*"A remetérõl, aki elégette a levélköteget.

Az Atyák életében azt olvassuk egy remetérõl, hogy a hazájából neki küldött levelek kötegét elégette, mivel nem akart belenézni, nehogy valami olyasmit halljon, ami lelkét felkavarhatná és az esetleg nyugtalanságot keltõ hírek miatt lelki gyakorlatában akadályoztassék. A szent emberek ugyanis rendkívül félnek a friss hírek, a sürgés-forgás és az eltompulás elharapózásától."*] (Jakob von Vitry, Die Exempla a. d. Sermones feriales et comm. hg. v. Greven, Heidlberg, Winter 1914. p. 33.)

Különösen figyelemre méltóvá teszi ezt az adalékot a stílus naivitása; az író az intueri-t az audire-vel közvetlen kapcsolatba hozza: az írott lapra rápillantani és hallani az olvasottakat egy és ugyanaz még a középkori ember számára is.

Szent Ferenccel zárhatjuk le az akusztikus bizonyítékok tarka sorozatát. Miként olvasott? Erre a két kérdésre két életrajzírója azonos választ ad, a két részlet szövegezése azonban bizonyos mértékben eltérõ.

A

Legebat quandoque in sacris libris, et quod animo semel iniecerat indelebiliter scribebat in corde. Memoriam pro libris habebat, quia non frustra semel capiebat auditus quod continua devotione ruminabat affectus. Hunc discendi legendique modum fructuosum dicebat, non per millenos evagari tractatus. [*"Olykor olvasott szent könyvekbõl, s amit egyszer értelmével fölfogott, szilárdan beírta a szívébe [értsd: memóriájába - a ford.]. Memóriáját könyv gyanánt használta, mivel nem hiába értette meg a hallottakat, amennyiben hogy folyamatos odaadással rágódott a tartalmukon. Az olvasva tanulásnak ezt a módját mondta termékenynek, s nem azt, ha értekezések ezreit kóboroljuk át."*] (Thomas da Celano, S. Franc. Ass. Vita et Mirac. Rec. E. Alenconiensis, Romæ 1906. 246. l. c. LXVIII. 102.)B

Legebat quandoque in sacris libris, et quod animo semel iniecerat tenaciter imprimebat memoriae, quia non frustra mentalis attentionis per cipiebat auditu, quod continuæ devotionis ruminabat affectus. [*"Olykor olvasott szent könyvekbõl, és amit egyszer értelmével fölfogott, maradandóan bevéste memóriájába, mivel nem hiába észlelt a szellemi figyelem hallásával, amennyiben folyamatosan rágódott tartalmukon."*] (S. Bonaventuræ, Legendæ Duæ, Quaracchi 1898.p. 112.)

E mondatok meglehetõsen bonyolultak, ami fõként akkor derül ki, ha le akarjuk fordítani. Tartalmuk ez: Szent Ferenc nagyritkán olvasott, de mindig figyelme különös megfeszítésével; mindazt, amit olvasván hallott, ezerszer elismétli elméjében s arra törekszik, hogy lehetõ teljességében megõrizze. Így tanult, így olvasott!

Mi jogosít fel arra, hogy a külön-külön mondatba foglalt legebat és auditus szavakat összevonjuk s így értsük: "olvasván hallott"? Az idézet figyelmes elemzése.

Véleményem szerint az A -szöveg két mondata parallesztikus, amit az is bizonyit, hogy Celano átdolgozója, Bonaventura a két mondatot összevonta (B: quia). A mondatok sémája ez:

a mondat: b mondat:

I. animo iniecerat = auditus capiebat.

II. scribebat in corde = affectus ruminabat.

Mindkét mondatban - mint látnivaló - két homályosan jellemzett akció szerepel: I.: "legebat" és II.: "memoriam pro libris habebat". Bennünket a "legere" részletezése érdekel: "animo iniecerat" kb. annyit jelenthet, mint "megérteni, felfogni" (=percipere); tehát az olvasás értelmi részét írja körül; "auditus capiebat" ellenben az érzéki részét. Érdekesen igazolja az itt kifejtetteket, hogy Bonaventura sem látta át Celano komplikált gondolatmenetét, egyes szavakat kihagyott, másokat megváltoztatott, végül a "legere" értelmi és érzéki funkcióját összegezte és ezt írta:

non frustra mentalis attentionis (I. a) percipiebat auditu (I. b),

"legere" tehát egyszersmind "audire". Felolvasásról itt nem lehet szó: az idézet ilyetén értelmezését kizárja a mondat kezdete: "legebat quandoque in sacris libris…" Szent Ferenc tehát még kétségtelenül hangosan olvasott s Szent Bonaventura számára ez még egészen természetes volt.

Az akusztikus adatokkal rokon az a három bizonyító hely, amelyet itt külön csoportba foglaltam össze. Az elsõt az ötödik, a másodikat a kilencedik, a harmadikat a tizenhatodik század egy költõjébõl idézem. Közös vonásuk: mindhárom az olvasóhoz intézett utasítást tartalmaz, amely a hangos olvasás bizonyítékát rejti magában.

Az elsõ idézet szerzõje S. Paulinus Nolanus, Augustinus egy kortársa. Egy barátja, Romanianus fiához, az ifjú Licentiushoz buzdító verset intéz; a verset megelõzõ levél vége így hangzik:

Uereor, fili, ne aures tuas asperitate temerarii sermonis offenderim et per aures animo etiam tuo tædii mei uulnus intulerim. sed in mentem uenit epistulæ tuæ, qua te musicis familiarem modis intellexi, a quo studio ego ævi quondam tui non abhorrui. itaque mihi ad tuam mentem, si in aliquo exulcerassem, deleniendam remedium litteras tuas recordatus repperi, ut te ad dominum harmoniæ omniformis artificem modulamine carminis cuocarem, quæso te, ut aure audias neque causam salutis tuæ in uerbis meis spernas, sed piam curam et mentem paternam etiam in despiciendis sermonibus libenter accipias… [*"Félek, fiam, hogy az elhamarkodott beszéd érdességével ne sértsem meg füledet, és a füleden keresztül még az elméden is sebet ejtsek, szégyenemre. Ám eszembe jut epistolád, amely által megértettem, hogy jártas vagy a múzsai módszerekben, amely tanulmánytól egykor nem tartottalak vissza. Így tehát, ha lelkeden valamivel sebet ejtettem volna, felidézvén képzettségedet, találtam megnyugtatására orvosságot, mégpedig azt, hogy a mindenféle formában írt versek harmóniájának alkotó urához szólítalak; kérlek tehát téged, hogy hallva hallgass, és a te üdvöd ügyét az én szavaimban ne vesd meg, de fogadd szívesen rólad való kegyes gondoskodásomat és atyai érzületemet, még ha silány szavakba vannak is öltöztetve."*] (Aug. ep. XXXII. 5.)

Amit a levél kíméletlen hangja "Licentius füle" ellen vétett, tegye jóvá a vers; a verset pedig hallva hallgassa az ifjú, fogadja szivesen a költõ atyai érzését, amelyet "silány szavakba" öltöztetett. Itt is, mint a keresztény ókorban gyakorta, a formáért való pogány rajongás küzd azzal a közömbösséggel, amellyel a kereszténység a klasszikus forma hiú tökéletességét szemléli.24

Nagy Károly költõjétõl, Alcuinustól való a másik utasítás, egy verse végén olvasójához fordul:

Tuque valeto legens, tibi maxima cura legenti

sit precor, ut recto resones caelestia sensu

verba Dei Christi, merces tibi magna manedit.

[*"Te pedig, olvasó, élj boldogul

kérlek, neked, aki olvasod a legnagyobb gondod

az legyen, hogy helyes érzéssel visszhangozd

Krisztus, az Isten égi szavait, így maradandó nagy díjat nyersz."

[A fordítás azt föltételezi, hogy az idézet utolsó szava, a "manedit" elírás a "manebit" helyett, ilyen gyakran elõfordul, tehát a fordításban coniecturát alkalmaztam - a ford.]*] (Pœtæ Lat. Aevi Car. Vol. II. p. 285. - LXVI. 20. k.)

Az utolsó utasítás Ronsard mûvei élén áll:

"Je te supliray seulement d'une chose, lecteur, de vouloir bien prononcer mes vers et accomoder ta voix à leur passion, et non comme quelques uns les lisent, plustost à la façon d'une missive, ou quelques lettres royaux, que d'un poëme bien prononcé et te supplie encore de rechef, ou tu verras cette marque >>!<<25 vouloir un peu eslever ta voix pour donner grace à ce que tu liras." [*"Csak arra az egyre kérnélek, olvasó, hogy hangosan ejtsd ki soraimat, és igazítsd a hangodat a szenvedélyükhöz, s ne úgy tegyél, mint egyes olvasók, akik inkább mint levelet vagy királyi okmányt olvassák, mint hangosan kiejtett költeményként, s kérlek, kezdj új mondatot ott, ahol azt látod, hogy >>!<< jel megkívánja tõled, hogy emeld meg kissé hangodat, azért, hogy nyomatékot adhass annak, amit mondani fogsz."*]

(Oeuvres, éd. Blanchemain, Paris, 1857. Tome III, La Franciade, "Au Lecteur" (La première préface de la Franc.)26

Befejezésül a hangos írás bizonyító helyeit foglalom össze. Hármat fentebb a hangos olvasás kapcsán tárgyaltam, ezek: Hor. Sat. I., 6, 122, Theodoretus és Johannes Cassianusból vett idézetek.

Mig az olvasásnál a szem és a száj társultak, itt a száj a kéz munkáját egészíti ki: manus et lingua. Nolai sz. Paulinus egyik levele (XXXII.) egész kis könyvvé dagadt, amint ez már gyakori volt az ókeresztény levélirodalomban. A könyv élén azonban egy levél szinte hívogatóan üres maradt; ez az üres levél - írja - arra sarkalta "nyelvét és kezét", hogy reá is írjon valamit.

Insertis his versiculis patens pagina sollicitauit linguam et manum, ut occuparet vacantia, et succurrit animo, esse quod scriberem. [*Az üres lap arra sarkallta nyelvemet és kezemet, hogy e verssorokat ideillesszem, hogy betöltse az ürességet, s eszembe jutott, hogy van mit írjak.*]

Kempis Tamás egy értekezését, amely címe szerint: levél, - így fejezi be:

Et quia excessum loquendi feci ad portum silentii iam remeo: lingua ergo manusque scribentis simul hoc iam fine silescant. [*"És mivel sokat beszéltem, most a hallgatás kapujához térek vissza: tehát az író nyelve és keze egyaránt megpihennek végül." [Kempis tehát így fogalmaz: manus silescit, azaz elhallgat a kéz - a ford. megj.]*] De solitud et silent. II. (Pohl IV. 444.)

A levél írását Kempis beszédnek érzi (excessus loquendi); a kéz s a száj együttes munkája ez (simul). Meglepõ a paradox manus silescit: a kéz írómunkája még a XVI. században sem volt elválasztható az írás akusztikus részétõl.27

Fokozottabb mértékben áll ez a retorikus ókorról: az írás a csendnek épp úgy ellentéte, mint a beszéd. Tyana-i Apolloniust egy ízben megkérdezte Euxenus, hogy bölcs és ékestollú ember létére mért nem ír könyvet. "Még nem éltem némaságban" - volt Apollonius válasza. S ettõl a naptól fogva kötelességszerû hallgatásba merült; hangját elnémította, de szeme és elméje sok mindent befogadtak s emlékezete mindezt megõrizte…

`Eromšnou de pote t[[Otilde]]n `Apollènion tou Eùxšvou, t… dÁta oÙ yuggr[[sterling]]foi kaˆtoi genna…wj dox[[sterling]]zwn kaˆ ¢paggel…a crèmenoj dok…mw kaˆ ™ghgermšnV /Óti/, ™fÁ, /oÜpw ™sièphsa/ kaˆ ™nqšnde ¢rq[[sterling]]menoj siwp©n ò>>qh de‹n, kaˆ t¾n men fwn>>n kate‹cen, oƒ d'Ñfqalmoˆ kaˆ [[Eth]] noàj ple‹sta men ¢neg…gnwskon, ple‹sta de ™j mn>>mhn ¢nelšgonto. [*"Amikor egyszer megkérdezte Euxenosz Apollónioszt, hogy miért nem ír hát, noha olyan nemes a gondolkodásmódja, és kiváló és képzett kifejezõkészséggel rendelkezik, azt mondta, hogy "mivel még sosem hallgattam". S ettõl fogva el kellett fogadni, hogy hallgatásba merült; a hangját visszatartotta, a szeme azonban és az elméje sok mindent befogadtak, s emlékezete ezeket megõrizte."*] (Philostr. Vita Ap.: I. c. 14.)

Az az idézet, amellyel a bizonyító helyek szinte bizarran tarka sorát lezárom, keletre28 visz el bennünket. Antióchiai sz. Izsáknak, - a szir-nyelvû irodalom legjelesebb egyházi költõjének - "a szerzetesi tökéletességrõl" szóló versezetében29 a hangos olvasásnak és írásnak szép és meglepõ bizonyítékát találjuk:

Dies, mein Jünger, habe ich in geheimnisvoller Weise zu dir geredet: suche nun in das Verständnis einzudringen! In Gleichnissen habe ich dir diese Wahrheiten dargestellt, mein Sohn, gib mir nun dein Herz! Höre auf meine Worte, wie sie geschrieben sind, vernimm sie nach dem Sinn, der unter dem Gleichnis verborgen ist! Unterrichte dich über ihren Inhalt, denn sie haben viele Gesichter. Dein Mund möge lesen, was offen da liegt dein Herz möge erforschen, was unter den Worten verborgen ist. Prüfe sie, wie im Glutofen und durchsuche sie, wie mit einer Lampe! Denn auch ich habe sie beim Lampenscheine geschrieben und in stiller Zelle vor mich hingeflüstert. Bei Nacht hat die Zither getönt, was du bei Tag liesest. - Dein Geist möge meine Worte nicht so eng auffassen, wie sie von den Lippen gelesen werden, sondern gib dir vielmehr die Mühe, ihren zweifachen Sinn zu verstehen, damit du ihren wahren Inhalt durchschaust!" [*"Ezt mondtam neked titkon, fiam: próbálj meg behatolni az értelembe. Hasonlatokban ábrázoltam neked ezeket az igazságokat, fiam, most add a szíved. Hallgass a szavaimra, ahogy le vannak írva fogd fel õket a szerint az értelmük szerint, ahogy az a hasonlatban el van rejtve. Tanuld meg az értelmüket, mert sok arcuk van. Olvassa a szád, ami nyitottan ott fekszik elõtted, fürkéssze a szíved, ami a szavak között rejtve van. Tedd próbára, mintha izzó kályhába vetnéd, s vizsgáld meg úgy, mintha mécsessel világítanád át. Ezeket ugyanis én is mécses fényénél írtam, és egy csendes szobában magam elé suttogtam. Este hangzott az a kithara, amit te nappal olvasol. Szellemed ne olyan szûken fogja fel szavaimat, mint ahogy a szájról leolvastatnak, hanem inkább szánj arra fáradságot, hogy értsd meg kettõs értelmüket, hogy átláthasd igazi tartalmukat."*]30

III.

A HANGOS OLVASáS TERMéSZETRAJZáHOZ.

Az adalékok hosszú sora bizonyítja, hogy az olvasás s az írás az ókorban s minden valószínûség szerint a középkorban is hangos mûvelet volt, bár elvétve az újkorból is rendelkezésünkre áll egy-egy hasonló szokásról tanuságot tevõ hely, ma még nem állapítható meg, miként alakult át az egykori hangos olvasás a modern néma olvasássá.

A kisérleti pszichológia az olvasás lélektanáról eddigelé csupán az elemi tényeket jellemzõ tapasztalatokat gyüjtött.31 A kisérletek a szem olvasó-munkájának megfigyelésére s a modern néma olvasást kísérõ úgynevezett "belsõ beszéd" (inner speech) mibenlétének felderítésére szorítkoztak. A hangos olvasás tényével - tudomásom szerint - a lélektan nem foglalkozott. Bár e dolgozat írója a kisérleti pszichológia ismeretkörében nem járatos, valószínûnek kell tartania, hogy a hangos olvasás átalakulásának ("elnémulásának") ma már kétségtelen ténye figyelemreméltó lélektani problémát is rejt magában.

Magától értetõdik, hogy a hangos olvasás az olvasásnak eredeti és természetes formája. Az írás az élõ beszéd megrögzítése; az olvasás a "megdermedt" szót újból élõ beszéddé oldja fel. Az írás az ókori felfogás számára voltaképpen - hangjegy.

Ezt a gondolatot tökéletesen és félreérthetetlenül fejezi ki sz. Ágoston.

Minden szó - hangos. Mert amikor írásban van, nem szó, hanem a szónak csupán jele ("hangjegy"). A betû látása az olvasót hirtelen a megfelelõ hangra emlékezteti. Az írott betûnek tudniillik kettõs hatása van: önmagát az olvasó szeme elé tárja, de önmagán felül az olvasó értelme elé tárja - a hangot.

"Omne uerbum sonat. cum enim est in scripto, non uerbum, sed uerbi signum est; quippe inspectis a legente litteris occurit animo, quid uoce prorumpat. quid, enim aliud litteræ scriptæ, quam se ipsos oculis et præter se uoces animo ostendunt." (de dialect. V. 11.)

Norden ebben a fontos részletben sztoikus doktrinát vél felfedezhetni, amelyet Augustinus talán Varro közvetítésével ismert meg. Én inkább úgy gondolom, hogy sz. Ágoston, aki a lélek életének éles megfigyelõje volt, itt - mint mûvei annyi más helyén - csupán tulajdon bõséges tapasztalatából merített. Figyelemreméltónak tartom, hogy szerinte a betû az olvasó elméjében nyomban és ösztönszerûen alakul át hanggá; ezt érzékeltetik a sebes és erõszakos mozgást jelzõ igék: occurit animo, quid voce prorumpat.

A fennhangon olvasás ösztönszerû voltát, természetességét és eredetiségét bizonyítja az is, hogy gyermekeknél és egyszerû tanulatlan embereknél - p. o. parasztoknál - ma is megtaláljuk. De megtalálhatjuk napjainkban, mint a magasrendû mûvészi élvezet s a mûvészi teremtés tudatos vagy öntudatlan eszközét, fõként retorikus temperamentumú népeknél, elsõsorban a latinoknál. Két példát említek itt meg:

Egy modern író:

"Flaubert - írja Zola32 - nem a szemnek írt, nem annak az olvasónak, aki a kályhakuckóban ülve a tekintetével olvas, hanem olyannak, aki szaval, aki fennhangon vágja oda a mondatokat; ebben áll tk-munkájának egész rendszere. Hogy mondatait érezze, egyedül ülvén asztalánál ordította õket s csak akkor volt megelégedve, ha azzal a zenével hagyták el a mondatok torkát, amelyet számukra keresett. Croisset-ben [Flaubert faluja] ezt a módszert jól ismerték, a cselédek utasítást kaptak, hogy ne zavartassák magukat, ha az urat kiabálni hallják, csak a polgárok álltak meg az úton kíváncsian és sokan "fiskális"-nak hívták, kétségtelenül abban a hitben, hogy az ékesszólást gyakorolja. Véleményem szerint semmi sem jellemzõbb, mint ez a vágyakozás a harmónia után. Nem ismerjük Flaubert stilusát, ha mondatait nem "ordítjuk" el, mint õ tette. Szavalásra írott stilus ez. A szavak hangzatossága, a ritmus terjedelme csodálatos hatalmat adnak a gondolatnak, néha a lirai bõség, néha komikus ellentét által."33

Modern olvasók:

René Bazin olaszországi útján egy szenátor családjához kerül Vicenzában. "A vendéget - írja34 - hamarosan meghatóan kedves intimitásba fogadják. A választásokról is szó esik elõtte, amelyeknek néhány eredménye már ismeretes. Gyakran hoznak sürgönyt vagy levelet, amely egy-egy barát sikerét vagy bukását jelenti. A híreket az általános öröm vagy sajnálkozás kitörései követik. A szenátor ceruzát vesz kezébe s egy jegyzõkönyv lapjára ráírja a választ, egy-egy mérlegelt, megszerkesztett, csinos mondatot, amelyet családjának felolvas, mielõtt az inasnak átadná: valóságos remekei ezek annak a lapidáris stílusnak, amelynek - tapasztalatom szerint - az olaszok mindenfelé annyira innyesei. A fordulatos levelet kóstolgatják, örömük telik benne, hogy elszavalhatják, s hogy így jobban élvezik a harmóniáját. "Milyen jól hangzik!" - mondják s kézrõl-kézre adják a fehér lapot, egyik a másikának, mint valami bonbonnière-t."

Ezek a rendkívül szórványos modern példák35 rávezethetnek bennünket, hogy a fennhangon olvasásnak kettõs gyökere van: míg az olvasásban járatlan embert (gyermeket, parasztot) a mûvelet nehézsége, tehát technikai okok hajtják a hangos olvasásra, addig egy-egy fogékony olvasó még ma is a recitáció útján férkõzik közelebb az írásmû stiláris szépségeihez. Az ókori olvasót tehát nemcsak ösztöne, hanem technikai és esztétikai okok összessége is a hangos olvasásra késztették. E technikai és esztétikai okok olyan jelenségekkel kapcsolatosak, amelyekkel egyfelõl a paleográfia, másfelõl a retorika s a metrika foglalkozik. Itt elegendõ lesz nagy általánosságban a fõbb pontokra rámutatni.

I. Az ókori könyv olvasását módfelett megnehezítette a sorok tagolatlansága, az a körülmény, hogy a szavak nem voltak egymástól elválasztva s hogy az interpunkció is felettébb lassan fejlõdött. A szem olvasó-munkájának megfigyelése a modern pszichológiát arra az eredményre vezette, hogy egy-egy sor olvasása "lökésszerûen" történik, szabályos ütemekben. - A szem minden normális hosszúságú könyvsoron öt-hatszor állapodik meg, az olvasás nem a szem mozgásának, hanem a pauzáknak idején történik.36 Egy-egy lökés 10-12 betûvel viszi tovább a szemet. Kétségtelen, hogy a lökés határát egy-egy szó vége szabja meg, azaz a pauza egy a betûk közt nyiló résnél - esetleg egy-egy interpunkciónál - következik be. Ezek a mesterséges tagoló-eszközök az ókori olvasónak nem álltak rendelkezésére. A helyes és folyamatos olvasáshoz ilyként nem volt elégséges a betûk leolvasása, hanem szükség volt e szókép gyors felismerésére is. Ez a körülmény az olvasás készségét hosszú gyakorlattól tette függõvé (e gyakorlatot az iskola adta meg;37 csupán így vált lehetõvé, hogy az olvasás kettõs érzéki mûvelete, a szem s a száj munkája háborítatlan egységbe forrjon össze, párhuzamosan haladjon, - vagy Lukiánosszal - a száj a szem nyomába érjen. Meglepõ, hogy az ókor, amely lélektani megfigyelésekben oly szegény, már tudatában volt annak, hogy a folyamatos olvasásnál két, külön-külön ütemû mûvelet összehangolásáról van szó. Quintilianus az írás-olvasás didaktikájáról szólva, a sietõs, hebehurgya olvasás kárait fejtegeti és kiemeli, hogy az olvasásnak elsõbben alaposnak és biztosnak kell lennie s csak utóbb törekedjék az olvasó folyamatosságra; a lassú olvasásból a gyakorlat útján lesz hibátlan és gyors olvasás. Azáltal, hogy az olvasónak jobbfelé kell pillantani s elõre látnia azt, ami következik, "a figyelem megoszlása" áll be, mert "mást mível hangjával, mást pedig szemével" az olvasó:

Incredibile est quantum moræ lectioni festinatione adiiciatur; hinc enim accidit dubitatio, intermissio, repetitio, plus quam possunt audentibus, deinde quum errarunt, etiam iis, quæ iam sciunt, diffidentibus. Certa sit ergo imprimis lectio, deinde coniuncta; et diu lentior, donec exercitatione contingat emendata uelocitas. Nam prospicere in dextrum, quod omnes praecipiunt et prouidere, non rationis modo, sed usus quoque est quoniam sequentia intuenti priora dicenda sunt; et quod dificillimum est, dividenda intentio animi, ut aliud uoce, aliud oculis agatur. [*"Hihetetlen, mennyi idõveszteséggel jár az olvasásban a sietés; ebbõl adódóan következik be inkább ugyanis a bizonytalanság, a kihagyás és az ismétlés a gyorsolvasónál, mint annál, aki hallja is, amit olvas. Legelõször is tehát biztos legyen az olvasás, azután összefüggõ; sokáig lassabb, mígnem a gyakorlással bekövetkezik a most már hibátlan gyorsolvasás is. Ugyanis jobbra elõrenézni - ahogyan mindannyian elébe sietünk a szövegnek - és elõrelátni, nem csupán az értelem, hanem a szokás dolga is - mivel az olvasónak elõbb a közvetlen következõket kell kimondania, s ami még nehezebb: a figyelmét meg kell osztania úgy, hogy mást és mást cselekedjék a hang és a szem."*] (Inst. Or. I. 1, 30.)

Ez a "diuisa intentio animi" [*a lélek megosztott figyelme*], amely az olvasás kezdetleges fokát jellemzi, a gyakorlattal lassan kiküszöböl[õd]ik, helyesebben a két mûvelet oly gyorsan követi egymást, hogy az ütembeli különbség már nem észlelhetõ. Ez volt alighanem az ókori felfogás szerint az olvasás technikájának tökéletessége. Petronius parvenüje: Trimalchio annyira el van ragadtatva íródeák-rabszolgájától - aki mellesleg csinos fiú - hogy a vendégség közepette nyakába borul:

Puerum basiaui frugalissimum - magyarázza, mikor kitör a felháborodás - non propter formam, sed quia frugi est: decem partes dicit librum ab oculo legit… [*"Megcsókoltam ezt a remek szolgagyereket, persze nem azért, mert csinos, hanem mert nagyon derék fiú. Tud tízzel osztani, pusztán a szemével is elolvas egy könyvet." In Petronius: Satyricon. Horváth István Károly fordítása. Budapest: Magyar Helikon, 1963.*] (Petr. Sat. 75.)

A folyékony olvasás, íme, ritka dolog volt. Figyelmet érdemel Trimalchio kifejezése, mert magában foglalja az olvasás (itt felolvasás) mûveletének elemzését: "ab oculo" másként fogalmazott ellentéte a "diuisa intentio animi"-nek. Zenérõl szólva, azt mondanók: "lapról - olvas", vagyis egyesíti a szem s a száj (hangszer) munkáját.38

Itt kell megemlítenem az ókorban s fõként a középkorban divó rövidítéseket, amelyek kétségkívül jelentõsen megnehezítették az olvasást.39

Mi a tanulság mindebbõl? Köznapi tapasztalat, hogy az olvasás minden nehézségének leküzdése - idegenszerû, ismeretlen, nehezen olvasható szöveg kibetûzése - ösztönszerûen hangos mûveletté lesz ma is. A gyermek és a tanulatlan olvasó példájára már fent hivatkoztam. Valószínû tehát, hogy az olvasás e manapság jóformán ismeretlen technikai nehézségei hozzájárultak a hangos olvasás elõidézõ okaihoz.40

II. De teljességgel helytelen és félrevezetõ volna, ha a hangos olvasás szokását, amely az antik ember lelke mélyén gyökerezik, csupán ilyetén technikai apróságokkal akarnók megmagyarázni. A hangos olvasás önként és természetszerûen illeszkedik belé a hellén-római ókor retorikus világába, ahol közéletnek, nevelésnek, irodalomnak és tudománynak közös alapja a mûvésziesen formált élõ és hangzó szó volt. Az ókori ember retorikus prædisponáltságáról és arról a hatásról, amellyel ez a természetes, majd századok mûveltségével fejlesztett hajlandóság az irodalomra - a próza fejlõdésére - volt, Norden nagy mûve után nem kell bõvebben szólni. Álljon itt néhány jellemzõ s a lényeges részleteket felfedõ sor Nietzsche egy 1874-ben tartott kollégiumából:

"Rhetorisch" nennen wir einen Autor, ein Buch, einen Stil, wenn ein bewusstes Anwenden von Kunstmitteln der Rede zu merken ist, immer mit einem leisen Tadel. Wir vermeinen, es sei nicht natürlich und mache den Eindruck des Absichtlichen. Nun kommt sehr viel auf den Geschmack des Urteilenden an und darauf, was ihm gerade "natürlich" ist. Im Allgemeinen erscheint uns, die wir rohe Sprachempiriker sind, die ganze antike Literatur etwas künstlich und rhetorisch, zumal die römische. Das hat auch darin seinen tieferen Grund, dass die eigentliche Prosa des Altertums durchaus Wiederhall der lauten Rede und an deren Gesetzen sich gebildet hat: während unsere Prosa immer mehr aus dem Schreiben zu erklären ist, unsere Stilistik sich als eine durchs Lesen zu percipirende giebt. Der Lesende und der Hörende wollen aber eine ganz andere Darstellungsform, und deshalb klingt uns die antike Litteratur "rhetorisch": d. h. sie wendet sich zunächst ans Ohr, um es zu bestechen: ausserordentliche Ausbildung des rhytmischen Sinnes bei Griechen und Römern, im Hören des Gesprochenen bei ungeheurer fortwährenden Übung. Es steht hier ähnlich, wie bei der Poesie - wir kennen Litteraturpoeten die Griechen wirkliche Poesie ohne Vermittlung des Buches. Wir sind viel blasser und abstrakter. [*">>Rétorikusnak<< akkor nevezünk - mindig enyhe rosszallással - egy szerzõt, könyvet vagy stílust, ha észrevehetõen a beszédre jellemzõ mesterséges eszközöket alkalmaz. Úgy véljük, hogy ez nem természetes, hanem inkább a szándékoltság benyomását kelti. Mármost sok függ az ítélõ ízlésétõl, nevezetesen attól, hogy mi >>természetes<< számára. Általánosságban az egész antik irodalom, kiváltképp a római, mûviként és rétorikusként jelenik meg számunkra, akik nyers nyelvi empirikusok vagyunk. Ennek mélyebb oka abban is van, hogy az ókor tulajdonképpeni prózája teljes egészében a hangos beszéd visszhangja, s annak törvényei alapján fejlõdött ki, míg a mi prózánk egyre inkább az írásból magyarázható, stilisztikánk olvasás által felfoghatónak mutatkozik. Az olvasó és a hallgató azonban egészen eltérõ ábrázolási formát kíván, s ezért hangzik számunkra az antik irodalom >>rétorikusnak<<: vagyis elõször a fülhöz fordul, hogy megnyerje magának; a rendkívül hosszan folytatódó gyakorlás során ezzel a ritmusérzék rendkívüli kifejlõdése jár együtt a görögöknél és a rómaiaknál. Hasonló a helyzet a költészet esetében is: mi irodalmi költõket ismerünk, a görögök a könyvek közvetítése nélküli, valódi költészetet. Sokkal halványabbak és elvontabbak vagyunk."*] (Werke, Lpz. Kröner 1912. Bd. XVIII. S. 248.)

Az utóbbi évtizedek filológiai kutatása teljesen felderítette az antik ritmikus próza lényegét és szabályait. Ma már ismerjük a görög-latin próza "prozódiáját", a periódusok tagolódásának és a ritmikus mondatvégzõdéseknek kiépített rendszerét.41

Ennek a retorikus-ritmikus szellemnek terméke a retorikus ókori könyv, amelyet hangosan írtak a hangosan olvasónak. Az írói munka köznapi formája a tollbamondás (dictare),42 az olvasásé ellenben a felolvasás (recitare) volt.

Az író és felolvasó rabszolga általánosan ismeretes alakját már fentebb láttuk. Egészen más természetû volt az irodalmi mûvek nyilvános felolvasása, ahol a szerzõ vállalta a recitátor szerepét.43 Ez akusztikus (ritmikus-retorikus) jelenségek láncolatába a magános olvasónak hangos írás-olvasása természetesen és logikusan kapcsolódik belé.

A középkorra a hangos olvasás átöröklõdött bár, de erejébõl jelentõsen veszített. Immár nem az antik retorikának, hanem csupán a szokásnak talajában gyökerezik. A mûveltség elemeinek, az írásnak és olvasásnak fõként a kolostorokban akadtak mûvelõi; de a kolostori életeszmény merõben anti-retorikus volt. A szerzetesi tökéletesség egyik feltétele a csend, a misztikusok silentium-a. A kolostor falai közt az írás elsõsorban másolássá, s ilyként mesterséggé (legjobb esetben képzõmûvészetté) vált. Önként értetõdik, hogy a másoló - aki hosszan idõzött egy-egy betûnél - nem írt fennhangon. Már az ötödik századból érdekes bizonyítékunk van rá, hogy a kolostori másoló-munka csupán az elmét, a kezet s a szemet foglalkoztatta, - a hangot nem. Périgueux-i Paulinus (+470 körül) verses sz. Márton életrajzában a másoló-írást ilyként jellemzi:

Exercere artem prohibet, conceditur unum

scribendi studium, quod mentem, oculosque manusque

ocupet, atque uno teneat simul omnia puncto

aspectum uisu, cor sensibus, ordine dextram.

[*"Mûvészetet ûzni tilos. Egyedül az írás

mûvelése engedtetik meg, hogy az lekösse az értelmet, a szemet és a kezet,

mindent egyszerre egy feladatra irányítson:

a látás képességét a nézésre, a memóriát a jelentésre, a kezet pedig a sorok rendjére."*]

(Paul. Petricordiæ, de vita Martini II. 119 kk.

Pœtæ Christ. Min. I., CSEL. Vol. XVI.)

A folyamatos írás s fõként az olvasás azonban továbbra is hangosan történtek. A humanizmus érdeklõdése újból az ókori irodalom retorikus szépségei felé fordult, s - bár ezt adatokkal ma még bizonyítani nem tudom - kétségtelennek kell tartanom, hogy Petrarcától Erasmusig a magános olvasó fennhangon olvasta és élvezte Cicerót, mondatait gondosan tagolta, periódusok, kolonok és kommák szerint.44

A 16-ik századon túl az olvasás technikáját jellemzõ adatok nem állnak rendelkezésemre. Valószínûnek tartom, hogy a könyvnyomtatás e részben is jelentõs változások forrása lett. A könyvsajtó egyfelõl a betûk tisztaságával, a szókép szabályos elhatárolásával és a terhes középkori rövidítések kiküszöbölésével lehetõvé tette a gyors és könnyû olvasást, másfelõl az olvasmányok eladdig hallatlan tömegével sietõs és felszínes olvasásra sarkalta az olvasót. Az olvasásnak oly gyakorlata fejlõdött ki, amellyel az olvasó hangja már egykönnyen nem birkózhatott meg. Talán e feltevés irányában kell az olvasás elnémulásának magyarázatát keresnünk; a mai olvasás ilyként kapcsolatos az írás-olvasás mechanizálódásával.

Ennek a mechanizálódásnak folyamata a könyvnyomtatással kezdõdött meg s szakadatlanul folyik a mai napig. Egyfelõl az író-, a diktáló-, a beszélõgépek, másfelõl az ú. n. közlekedési eszközök közé sorolt táviró és távbeszélõ, - mindezek az irott és beszélt emberi szó mechanizálását szolgálják; külön hely illeti meg ezek közt a mozgófényképet, amely nemcsak az élõszót szorítja le a színpadról, hanem bizonyos fokig a könyvnek is surrogátuma lett. Lehetetlen mindebben fel nem fedeznünk, mint hal el az emberi gondolat legnemesebb közlõeszközének, a szónak mélyén mindaz, ami individuális, humanisztikus és mûvészi érték volt. A legújabb kor, amely az írás-olvasás statisztikáját a civilizáció fokmérõjévé tette, természetszerûen gyári mesterséggé sülyesztette az írás mûvészetét. A 19-ik század második felében megdöbbentõ méretekkel fejlõdõ hírlapírásnak nyelvünkön, stílusunkon, gondolkozásunkon, mûveltségünkön való hatalmát általában alábecsülik. E dolgozatban rámutattam, hogy az ókor közéletének, tudományának irodalmának közös alapja a retorika volt. Napjainkban a retorika helyét a hirlapsajtó foglalta el, amely félelmetes szervezetével uralkodik közvéleményen, közerkölcsön, közmûveltségen. Az ókori retorika emberi szónak hangot és életet adott, értékké avatta; a mai zsurnalizmus az emberi szót ólombetûbe temeti és devalválja. Napjaink holt betûjét méltán követi nyomon az élettelen néma olvasás. De a mult betûje élt, lapjai visszhangoztak: ezt az irodalmat, Homérosztól-Ronsardig, fennhangon kell olvasnunk s fennhangon olvasni annyit tesz, mint "életre kelteni a halhatatlanokat", - "ressusciter les immortels". Ez a szép szó Ernest Legouvétól származik, a mûvészi olvasás kései mesterétõl:

A la campagne, l'été, je m'en vais tous les jours à travers bois pendant plusieurs heures, courant non pas comme le naturaliste ou l'herborisateur après des papillons ou des plantes, mais après des intonations; je vais récitant, apprenant des vers, essayant de leur donner leur accent vrai. Combien grand est le plaisir de ces courses, vous ne pouvez vous le figurer ! rien ne se marie mieux aux beaux paysages que les beaux vers, ils sont, eux aussi, des oiseaux du ciel, et quand ils chantent sous les branches, ils font très bien leur partie avec les chanteurs ailés! Aussi, quand je reviens le soir, la mémoire plein de mon mélodieux butin, et me répétant à demi-voix, tout en redescendant vers ma maison, quelques belles strophes que je me suis bien apprises, je me sens aussi fier que le chasseur qui rentre avec son carnier tout chargé de gibier… que dis-je, aussi fier! mille fois davantage! Car que fait le chasseur? Il tue! Que fait le naturaliste? Il tue! Que fait l'herborisateur? Il dessèche. Que fait le lecteur? Il ranime! au lieu d'éteindre la voix dans les gosiers les plus harmonieux, au lieu de frapper de mort les créatures les plus élégantes, il rend la vie de la parole aux créations les plus pures, aux pensées les plus sublimes, il ressuscite les immortels. [*"Nyáron a vidéken, mindennap több órára kimegyek az erdõbe, ám nem a lepkék vagy növények után futok, mint a természettudósok vagy növénygyûjtõk, hanem az intonáció után: vagyis verseket szavalva és tanulva megyek, miközben megpróbálom az igazi hangsúlyozást megadni nekik. Nem is tudják elképzelni, milyen nagy gyönyörûséget okoznak ezek a séták! Semmi sem illik jobban a szép tájakhoz, mint a szép versek: ezek is az ég madarai, s amikor énekelnek az ágak alatt, a szárnyas énekesekkel versenyre kelve éneklik a szólamukat. S amikor este hazamegyek, zsákmányként tele dallamokkal, s egész úton félhangon ismételgetek egyes szép strófákat, amelyek igen megragadtak engem; olyan büszkének érzem magam, mint egy vadász, a vadhússal teli táskájával… Olyan büszkének?! Ezerszer inkább! Mit csinál ugyanis a vadász? Öl! Mit csinál a természettudós? Öl! Mit csinál a növénygyûjtõ? Kiszárít. Mit csinál az olvasó? Életre kelt. Nem némítja el a legharmonikusabb hangokat, nem sebzi halálra a legnemesebb állatokat, hanem beszéd által életre kelti a legtisztább teremtményeket, a legemelkedettebb gondolatokat: életre kelti a halhatatlanokat."*] (La Lecture en Action, p. 28.)

IDÉZETT IRÓK

Act. apost. 8, 26.

Alcuinus

LXVI. 20.

Arisztainetosz I, 10.

Athanasius

Vita Anton. Migne XXVI. 881.

Augustinus

conf. VI. 3.

VIII. 29.

IX. 4.

Co. epist. Parmeniani I. 1.

de catoch. rud. 9:1.

de dialect. V. 11.

epist. VI.

XXXII. 5.

Bazin, René: 24.

Benedictus (Nursiai szt. Benedek)

Reg. Monach. XLVIII. 12.

Boileau

Sat. VII.

Bonaventura

Legendæ Duæ.

Carm. Centulensia CXVI.

Celano, Thomas da

Vita et Mirac.

Celsus

I, 2.

Dracontius

Flaubert

Gregorius (Nazianzi szt. Gergely)

In Basil Epitaph. LVII.

Or. 6. c. 18.

Grimmelshausen

Simpl. Simplicissimus I. 16.

Gyraldus

Hieronymus

Ep. 125.

8, I.

21, 13, 8.

Horatius

Sat. I. 3. 63.

I. 6. 122.

II. 5. 51.

Od. II. 1. 21.

Hugo St. Victor

Didascalion.

Jacques de Vitry

Exempla.

Johannes Cassianus

de institut. crenob. IV, 12.

V, 39.

Isidor, Hispal

Etymolog. 6. 19. 9.

Izsák, Antióchiai szt.

Kempis Tamás

De solit. et silent. II.

Legouvé, Ernest

Lukiánosz,

adv. ind.: 2.

Luxorius

Epigramm.

Maistre, Xavier de

Nietzsche

Ovidius

Heroid, XXI. 1-2.

Optatus, Mileve-i

CSEL XXVI. p. 165.

Pater, Walter

Paulinus, Nolai

Paulinus Petricordiae

de vita Martini II. 119.

Petronius

Sat. 75.

Philostratus

vita Apollonii I, 14.

Plautus

Bacchides 431.

Plinius

Ep. II. 1. 8.

Pope

Possidius

Vita Augustini 2. 21.

Quintilianus

Inst. Or. I, 1, 30.

Ronsard

La Franciade.

Salisbury, Jean de

Metalog. I, XXIV. 853.

Scaliger

Suetonius

Cæs. Oct. Aug. 29.

Sulpicius Severus

S. Martini Vita 7.

Tertullianus

Apolog. XXII. 9.

Theodoretus

Græcar. affect. cur. I. 29.

Ugolinus Verinus

Wieland

ZolaJEGYZET

Az ábra, amelyet a címlapon lát az olvasó egy Rómában õrzött szarkofág reliefjét mutatja. Az itt közzétett rajz Daremberg és Saglio: Dict, des antiquit. 524. ábrája nyomán készült. Pontosabb az ugyane mûben 4886. sz. alatt és a Birtnél (Die Buchrolle) 171. sz. alatt közölt rajz. A szarkofág fényképét lásd FWHall, A Companion to Classical Texts, Oxford, 1913. 8. l. A reliefet környezõ felirat szövegét l. Kaibel, Epigrammata Græca no. 712.

Görög orvos nyitott könyvszekrény (armarium) elõtt ül és egy könyvtekercsben olvas. A többkötetes mû tekercsei piramis-alakban a szekrény felsõ polcán, az alsó polcon egy csésze látható. A szekrény tetején - a mi (régi) ábránk szerint - valami pulpitus-féle, amelyrõl utóbb kitünt, hogy egy "zweiteilig aufgeklapptes Besteck mit medizinischen Instrumenten" (Birt).

Jegyzetek

* "Voces paginarum" - "A lapok hangjai". Megjelent Budapesten, 1921-ben a Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda kiadásában. A szöveget szó szerint, a korabeli helyesírásnak megfelelõen közöljük.

Az eredetiben szereplõ görög, latin, angol, olasz, francia és német idézetek fordítása Ábrahám Zoltán munkája. A magyar fordítást szögletes zárójelben [* *], a megfelelõ idegen nyelvû szöveg után helyeztük el.

1 ob s[[Yacute]] de ¢newgmšnoij to‹j Ñfqalmo‹j [[Eth]]r'j t[[brokenbar]] bibl…a n¾ D…a katakÒrwj kaˆ ¢nagignèskeij œnia p[[sterling]]nu ™pitršcwn fq[[sterling]]nontoj toà Ñfqalmoà t[[Otilde]] stÒma. (A Kpr.)

A fordító megjegyzése: 1. Ahol lehetséges, a bevett magyar fordítást idézem. 2. A görög nevek átírásában a Kemény-féle hagyományt követem, ami megegyezik a Kapitánffy-féle görög-magyar szótár átírási módjával.

2 Sed am legebat, oculi ducebantur per paginas et cor intellectum rimabatur, vox autem et lingua quiescebant, sæpe, cum adessemus - non enim vetabatur quisque ingredi aut ei venientem nuntiari mos erat - sic eum legentem vidimus tacite et aliter nunquam sedentesque in diuturno silentio - quis enim tam intento esse oneri auderet? - discedebamus et coniectabamus eum parvo ipso tempore, quod reparandæ menti suæ nanciscebatur, feriatum ab strepitu causarum alienarum nolle in aliud avocari et cavere fortasse, ne auditore suspenso et intento, si qua obscurius posuisset ille quem legeret, etiam exponere esset necesse aut de aliquibus difficilioribus dissertare quæstionibus atque huic operi temporibus inpensis minus quam vellet voluminum evolveret, quamquam et causa servandae vocis, quæ illi facillime obtundebatur, poterat esse iustior tacite legendi. Quolibet tamen animo id ageret, bono utique ille vir agebat.

[*A fordító megjegyzése: a lábjegyzet a fõszöveg "de amikor olvasott…" kezdetû részétõl a bekezdés végéig terjedõ résznek felel meg. A fordítás Balogh József munkája: Szent Ágoston Vallomásai. I-II. Budapest, Franklin, 1943.*]

3 Az eddig is már ismert bizonyító helyek idézése alkalmával mindig megjelölöm, hol közöltettek régebben. A kpr.: Norden Antike Kunstprosájának Nachträge-it jelenti, SS pedig Siegfr. Sudhaus fentidézett cikkére utal. E két jegyzet egyébiránt a kérdés egész eddigi irodalma.

Ama bizonyító helyek, amelyeknek provenienciája nincs feltüntetve, a magam gyüjtésébõl származnak és e helyen közöltetnek elsõ ízben.

4 E helyen rovom le hálás köszönetemet egykori tanáraimnak: Norden Eduard dr. úrnak, a berlini egyetem tanárának, aki adatgyüjtésemet 1913 óta szüntelen figyelemmel kisérte, elsõ adalékaimnak az Antike Kunstprosaban helyet adott és e dolgozat megírására buzdított, valamint Némethy Géza dr. egyet. tanár úrnak, aki e dolgozatot kéziratban elolvasni szíveskedett.

5 Szent Ágoston Konfesszióiról szóló dolgozatomban ("Vasa lecta et pretiosa" Bpest, Franklin, 1918.) bõvebben foglalkozom e részlettel. "Így a "tolle lege" [*vedd fel és olvasd*] világtörténetivé vált nagy jelenete nemcsak a vallásos konverzió beteljesülése, hanem a formális megtérésnek [= Augustinus eltávolodása a tradicionális irodalmi mûveltségtõl] is szinte szimbólikus záróköve lett. Augustinus egész eddigi életének tartalma a szónoki forma kultusza volt; ennek a kultusznak a tárgya s az eszköze: a szó. Nemcsak egy mélyen - mûveltségében és ízlésében - gyökerezõ ideál ritusa, hanem egy még mélyebben - az öntudat alatt - fészkelõ szokás szakad meg folytonosságában, amikor szent Ágoston a tolle lege percében az apostol igéit némán olvassa. A régi ideál helyébe új lép: nem verba [*szavak [nyilván: 'élõszó'*], hanem sententiae, nem lingua exercitata [*tkp beszéd, azaz 'a nyelv gyakorlatoztatása'*], hanem cor castum [*tiszta szív*], nem a hang, hanem az érzés vezet az új birodalomba: nouit non esse uocem ad aures dei nisi animi aflectum [*(a hívõ) tudja, hogy isten csakis a lélek érzését hallja meg, nem a kimondott szót.*]. De catech. rud. 9. I. (II. 1.)

6 A Kpr.; a helyre R. Gottwald figyelmeztette Nordent.

7 SS.

8 E horatiusi hely kapcsán Sudhaus még Dracontius következõ soraira utal:

Sed ne mæsta canens concludat carmen amoris

Post hæc vota parens quid sit factura Dione,

Murmuret os tacitum, Carales cum coeperit iri.

[*"Ám hogy ne szomorúan énekelve érjen véget a szerelmi költemény,

feltárván, hogy e fogadalmak után mit fog tenni Dione,

mondja el némán a száj…"*]

("Ein bezeichnender Ausdruck, den Drac. von seiner dichterischen Production gebraucht." Sudhaus. [*"Sokat mondó kifejezés, amely Dracontius költõi képességeirõl árulkodik"*])

9 Érdekes, hogy Wieland p.o. - hogy e jelenetet a modern olvasóval megértesse, - a tacitus-t "verstohlenerweise"-vel [*lopva*] kénytelen fordítani.

10 Némán olvassa még Kydippe is Akontiosz levelét. (Ovid. Heroid. XXI. 1.) Erre a novellára alább más kapcsolatban még visszatérek.

11 'Egë toàto mÒnon aÙtoà dihg>>somai, kaˆ d…a glèsshj fšrw, mšta toà kt…stou g…nomai, kaˆ ginèskw kt…sewj lÒgouj, kaˆ qaum[[sterling]]zw t[[Otilde]]n kt…sin plšon ½ prÒteron, Ôyei mÒnV didask[[sterling]]lw crèmenoj. (In Basil. Epitaph. LVII. I.)

12 Az ókori keresztény írók ez "egység" ellen váltig küzdöttek, a forma jelentõségét elméletileg is kétségbe vonták, de az ókori ember természetes hajlandóságai és az irodalmi hagyományok az elméletnél is erõsebbeknek bizonyultak. L. errõl alább a nolai sz. Paulinus levelébõl idézett részletet.

13 Augustinus antitéziseirõl l. Vasa lecta et pretiosa c. dolgozatom 29 kk., a foris-intus formuláról az 54. kk. lapjait.

14 L. errõl alább az "akusztikus" tartalmú bizonyító helyeket.

15 kaˆ “do[[Yacute]] ¢n¾r A“q…oy eÙnoàcoj dun[[sterling]]sthj Kand[[sterling]]khj basil…sshj A“qiÒpwn, Ój [[Atilde]]n ™pˆ p[[sterling]]shj tÁj g[[sterling]]zhj aÙtÁj, [Ój] ™lhlÚqei proskun>>swn e“j `Ierousal>>m, [[Atilde]]n de Øpostršfwn kaˆ ka>>menoj ™pˆ toà [[currency]]rmatoj aÙtoà kaˆ ¢neg…nwsken t[[Otilde]]n prof>>thn `Hsa…an. e‹pen de t[[Otilde]] pneàma tù Fil…ppw: prÒselqe kaˆ koll>>qhti tù [[currency]]rmati toÚtw. prosdramën de [[Eth]] F…lippoj ½kousen aÙtoà ¢naginèskontoj `Hsa…an t[[Otilde]]n prof>>thn, kaˆ e‹pen: [[yen]]ra ge ginèskeij [[currency]] ¢naginèskeij; [[Eth]] de e‹pen: pëj g[[brokenbar]]r [[dieresis]]n duna…mhn ™[[brokenbar]]n m>> tij [[Eth]]dhg>>sei me; parek[[sterling]]lesšn te t[[Otilde]]n F…lippon ¢nab[[sterling]]nta kaq…sai s[[Yacute]]n aÙtù.

16 A Cassianus-idézet még egy szempontból érdemel figyelmet. A tudomány nem tisztázta még a kérdést, vajjon a klasszikus multnak s általában a mûveltségnek ápolása mikor vált a nyugati szerzetesség munkatervének (16. folyt.) szerves részévé. Kétségtelen, hogy sz. Benedek programmjában ez a gondolat még nem szerepelt. (V. ö. Norden, A Kpr. 665.l.) Wattenbach (Schriftwesen im Mittelalter, Lpz. 1896, 428. 1.) adatokkal bizonyítja, hogy az elsõ századokban a papság a klasszikusok másolásával még nem foglalkozott; az elsõ jeleket erre Hieronymusnál (Ep. 125.) és Sulp. Severusnál (S. Martini Vita c.7.) véli felfedezni. Az itt idézett részlet Cass. mûvébõl amellett tanuskodik, hogy már a IV. században a kalligráfia a kolostorok rendes foglalkozásai közé tartozott. Még érdekesebb erészben a De inst. cœnob. egy másik részlete (V. 39.), ahol egy Egyptomba vetõdött itáliai szerzetesrõl van szó, aki csak egyetlen mesterséget ért: a másolást ("quo respondente nihil se nec nosse nec prævalere ex his, quæ illic exercebantur a fratribus operari praeter librariam manum" [*"… aki azt válaszolta, hogy mindazokból, ami itt a testvérek szokásos tevékenységei közé tartozik, a könyvmásoláson kívül semmit sem ismer, semmiben sem kiváló."*]). Erre megkapja a kalligráfiához szükséges anyagot és hozzálát egy Biblia-kézirat irásához. (Nyilván emlékezet után írja, mert latin Biblia nem áll rendelkezésére.)

17 S. Sudhaus (az 1915-ben századosként hõsi halált halt kieli egyet. tanár) 1914-ben ezt írta nekem: "dass Kydippe das letzte Wort auf der Inschrift des Apfels [[onesuperior]]m…fwnon spricht, scheint mir einer Notiz wert. Sie spricht also das Wort 'Akont…w halblaut". [*"azzal kapcsolatban, hogy Kydippé az almán szereplõ írás utolsó szavát félhangosan ([[onesuperior]]m…fwnon) olvassa, csak annyi látszik megjegyzésre érdemesnek, hogy tehát az 'Akont…w [Akontioszhoz] szót olvassa félig hangosan."*]

Ez a megjegyzés kettõs tévedésen alapszik. Az utolsó szó: gamoàmai [*férjhez megyek*], nem `Akont…w [*Arkantioszhoz*]. Ezt azonban nem félhangosan ejti Kydippe, hanem - mint fent említettem - elharapja. Ez világosan kitûnik e szavakból: [[onesuperior]]m…fwnon katalšloipe lšxin t¾n ™p'esc[[sterling]]tw keimšnhn a szótárak és Hercher latin fordítása szerint is vox dimidiata, ami egyébiránt bizonyításra sem szorul; a lšloipe [*(abba)hagyta*] ige és a következõ szavak: [[currency]]te diamnhmoneÚousan g[[sterling]]mon, Ón semn¾ parqšnoj k[[yen]]n ˜tšrou lšgontoj >>rouqr…ase [*"mivel a házasságot említette, amitõl az istenfélõ lány, még ha más olvasta volna is, elpirul"*] emellett tanuskodnak. Sudhauss tévedett.

18 H. Mertel értelmezése (Bibl. d. Kirchenvät. Athan. II. 1917.) "Wenn wir vorlesen, sagen sie bisweilen wie ein Echo dasselbe, was vorgelesen wurde" [*"Amikor felolvasunk, közben mintegy visszhangként mondjuk ugyanazt, amit felolvastunk."*] - önkényû és valószínûtlen. A démonok a magános szerzetest kisértik meg. Egyébiránt itt is ugyanarra a nehézségre ütközünk, mint a legtöbb ókori írónál, aki olvasásról ír: az "olvasás" és a "felolvasás" közt az ókorban nem éreztek, tehát nem is tettek semmiféle különbséget; a két fogalomra a latin s a görög nyelvnek nincs külön kifejezése (¢nag…gnwskw, lego). A középkorban a latin terminológia egészen bonyodalmas. Mennyire küzködtek vele, mutatja Hugo St. Victor Didascalionának egy sajátságos mondata:

"Lectio est enim cum ex his quæ scripta sunt, regulis et præceptis informamur. Trimodum est lectionis genus, docentis, discentis vel per se inspicientis. Dicimus enim: lego librum illi, lego librum ab illo, et lego librum. [*"Az olvasás ugyanis az, amikor az írottakból szabályok és elõírások által nyerünk ismeretet. Háromfajta olvasás van: a tanítóé, a tanulóé vagy az egyedül olvasóé. Ugyanis ezeket mondjuk: könyvet olvasok neki, könyvet olvasok tõle, könyvet olvasok."*] - Ehhez megjegyzi Robert, L'Enseignement de la Théologie, Paris, 1909. 53. l.: On le voit, legere désigne à la fois l'acte d'un professeur qui lit un livre, celui de l'éléve qui l'écoute, et celui de quelqu'un qui lit seul. Aussi Jean de Salisbury, trouvant le mot équivoque, proposait il d'appeler la lecture du maître praelectio et la lecture particulière simplement lectio, mais il ne semble pas qu'on ait alors adopté cet usage. [*"Látjuk, hogy a legere egyszerre jelöli a tanár tevékenységét, aki olvassa a könyvet, a tanulóét, aki hallgatja õt, s azét, aki egyedül olvas. Ezért John of Salisbury is, mivel többértelmûnek találta a szót, azt javasolta, hogy a tanár olvasását praelectiónak nevezzék, az egyéni olvasást pedig egyszerûen lectiónak, de nincs nyoma annak, hogy ezt a javasolt használati módot elfogadták volna."*] (Salisbury Metalog. I. XXIV. col. 853.)

Míg Antonius esetében az ármányos szellemek kétségkívül a magánosan olvasó remete hangját hallják és visszhangozzák, addig Tertullianus egy hasonló helyének, - amelyben ugyancsak olvasást halló démonokról van szó, - ilyetén értelmezése hibás, mert félreértésen alapul.

Tertullianus az Apologeticumban (XXII. 9.) a mindenütt jelenlévõ és mindent kikémlelõ démonokról azt írja, hogy még Isten rendelkezéseit is kikutatják: régebben a próféták hirdette igékbõl, ma "az ujra felhangzó bibliaolvasmányokból szedik össze:

"Dispositiones etiam dei et tunc prophetis contionantibus excerperunt et nunc lectionibus resonantibus carpunt." [*"Még az isten rendeléseit tegnap is és ma is összegyûjtötték és összegyûjtik [ti. a démonok]: régebben a próféták énekébõl, ma az újra meg újra felhangzó felolvasásokból."*]

F. Di Capua: "L'Evoluzione della prosa metrica latina nei primi secoli" c. tanulmányában (Didascaleion 1913. I.p.) találtam meg ezt az állítólagos bizonyító helyet. Di Capua ezt írja róla:

"Frai i molti pasi degli antichi che dimostrano quest'uso [leggere ad alta voce] voglio citarne uno curioso dell'Apologetico. Quivi Tertulliano dice che i demoni possono annunziar prima alcuni avvenimenti, perche li conoscono dalle profezie che i cristiani leggono sonoramente ad alta voce, nell' loro adunanze." [*"A sok antik locus közül, amelyek ezt a szokást [ti. a fennhangon olvasás szokását] bizonyítják, egy különös helyet (18. folyt.) szeretnék idézni az Apologeticumból. Úgy találtam, hogy Tertullianus azt mondja, hogy a démonok azért tudnak korábban megmondani egyes eseményeket, mert értesülnek azokról a próféciákról, amelyeket a keresztények összejöveteleiken jól hallhatóan, fennhangon olvasnak."*]

Az itt szóbanforgó lectiones az istentiszteleti szertartás keretében - a kereszténységnek õsi idejétõl fogva - szokásos szentirásolvasmány. (L. errõl Kraus, Realenc. d. christl. Altertümer. II. 292. "Lesungen" címszót.) Ezt Di Capua is tudja, hiszen ezt írja: nelle adunanze. Csak természetes, hogy az istentiszteleti lectio fennhangon történt, hiszen felolvasás volt. ("Lectio dicitur quia non cantatur ut psalmus vel hymnus, sed legitur tantum. Illic enim modulatio, hic sola pronuntiatio quæritur. [*"Olvasásnak mondjuk, mivel nem énekeljük, mint a zsoltárt vagy a himnuszt, hanem csak olvassuk. Abban van a különbség, hogy itt csak a kimondásra törekszünk."*] Isidor. Hispal. Etymolog. 6, 19, 9. V. ö. Gihr, Das hl. Messopfer, Frbg. 1902. 396. kk. ll.) Egészen világos tehát, hogy ez a tertullianusi mondat, amely templomi felolvasásról szól, nem bizonyítéka a hangos olvasásnak, - nem is ide tartozik.

A lectiones resonantes egyébiránt valóban fogas probléma. Nézetem szerint Waltzing fordítása helytelen: a resonare-ben az akció ismétlõdése rejlik, a szertartásos lectio-ban ujra felhangzik a próféták igéje. Kellner új fordításának alapgondolata helyes, de nehézkes kifejezésmódja szinte érthetetlenné teszi; érdekes, hogy 1882-es fordítása még hibás e ponton.

19 F. Jakoby. (A Kpr.)

20 A Kpr. - Erre a helyre P. Ans. Manser O. S. B. figyelmeztette Nordent: közlése, amely egy szövegkritikai megjegyzést is tartalmaz, az A Kpr. 1915-ös kiadásában is megmaradt, holott közben megjelent Cuthbert Butler angol bencés kitünõ kiadása (S. Benedicti Regula Monachorum. Editionem adorn. D. Cuthb. Butler, Frbg., Herder. 1912), amely az itt közölt alakban állapítja meg a szöveget. Ezzel Manser megjegyzése tárgytalan lett. Helyesen utal Butler (138. l.) a "sibi legere" kifejezés pendantjára a "sibi orare"-ra: a néma olvasás és a néma ima egykép kivételesek voltak abban az idõben.

21 Birt megjegyzésére Domony Péter hívta fel figyelmemet.

22 Ezt a sajátságos és ebben a kapcsolatban lefordíthatatlan igét p. o. Georges nem vette fel. Vergiliusnál ezt az analóg helyet olvashatni: assiduis hinc atque illinc vocibus heros tunditur. [*"innen és onnan is kifogyhatatlanul szavakkal zaklatják a hõst.*]

23 Általánosan használt kifejezés. P. Hieronym. Epist. 8. 1.: "quasi aliud littera sonet, aliud spiritus clausum teneat." [*"Mivel másképp hangzik a szó, s másképp õrzi meg az elme."*]

24 L. errõl "Vasa lecta et pretiosa. - Szt. Ágoston konfessziói" (Bpest, 1918) c. dolgozatom 16. kk. ll.-it.

25 A felkiáltójelnek egyik legelsõ, érdekesen megokolt alkalmazása ez. Az interpunkciónak történetét még nem írták meg. A legrégibb könyv, amelyben "!" szerepel, 1536-ban jelent meg Párizsban. Alois Bieling: Das Prinzip d. deutschen Interpunkt. c. dolgozatában 1573-at határozza meg, mint az ezt követõ dátumot. Ilyként a La Franciade 1572-bõl származó fent idézett elõszava ebbõl a szempontból is figyelmet érdemel. Itt említem meg, hogy Lehmann, (Aufgaben u. Anregungen d. lat. Philol. d. MA's, SB. d. bay. Akad. d. W. 1918. 8. Abhdl. 33. l.) Erigenus Puteanus-t tartja az elsõ teoretikusnak, aki a felkiáltójelet elõírja. Idézi Puteanus "Facula distinctionum" Löwen 1610 c. munkáját. Ugyanennek az írónak egy, két évvel korábban írt mûvében: "Comus, sive Phagesiposia" Löwen 1608 már megtaláltam a jelet.)

26 L. errõl Th. Rucktäschel, Einige Arts poétiques aus der Zeit Ronsards etc. Lpz., Fock 1889. 22. l. "Charakteristisch für Ronsard's Anschauungen ist, dass er keine Buchpoesie haben wollte, sondern meinte, dass die Gedichte laut und öffentlich gesprochen oder gesungen werden müssten. Der Dichter ist für ihn ein wirklicher Sänger, die Dichtkunst eine musikalische Kunst. Er gibt den vortrefflichen Rat.: de hautement prononcer tes vers, quand tu les feras, ou plus tost de les chanter, quelque voix que puisses avoir, car cela est bien une des principales parties que tu dois le plus curieusement observer." [*"Jellemzõ Ronsard nézeteire az, hogy nem könyvköltészetet akart mûvelni, hanem úgy gondolta, hogy a költeményeket hangosan és nyilvánosan kell felolvasni vagy énekelni. Számára a költõ igazi énekes, a költõi mûvészet zenei mûvészet. A következõ jó tanácsot adja: nyomatékkal kell kiejtened a verseidet, amikor írod, vagy még inkább énekelned kell, ahogyan tudod, ugyanis ez az egyik legfontosabb szabály, amit a legszigorúbban be kell tartanod."*] (Hauser A. dr. szíves közlése, 1914.)

27 Kétszáz évvel késõbb az írás e két alkotóeleme már valószínûleg elvált egymástól: az írás elnémult. V. ö. Boileau VII. szatirájának végét:

"Mais c'est assez parlé, prenons un peu d'haleine,

Ma main pour cette fois commence à se lasser.

Finissons. Mais demain, Muse, à recommencer.

[*"De eleget beszéltünk, vegyünk egy kis lélegzetet

kezem most fáradni kezd.

Hagyjuk abba. De holnap, Múzsa, újrakezdjük."*]

A "parler"-nak itt már nincs akusztikus értelme, mint Kempisnél a "loqui"-nak: "elég a szóból!", mondanánk ma és írásra gondolnánk.

28 A hangos olvasás természetesen nemcsak görög-római, hanem keleti szokás is. A hangos olvasásról a zsidóknál l. Krauss, Talmudische Archäologie III. 163., 181., 227., 242. és 243. ll.-it.

29 A szir eredetit sajnos nem értem s így a legújabb német fordítás szövegét közlöm: Ausgew. Schriften d. syr. Dichter. aus d. Syr. übs. v. PSLandersdorfer, Bibl. d. Kirchenvät., Kösel, Kempten, 1912, 201. l.

30 Itt szeretném felhívni a figyelmet Celsus orvostudományi mûvének (I. e. 2. ed. Vedrénes, Par. 1886 p. 43) egy egészen sajátszerû részletére, amelyben "a hangos szóval való olvasást" az egészségre üdvös sportként említi meg, egyvonalban a vívással, labdajátékkal, sétával stb.

"Quem interdiu vel domestica vel ciuilia officia tenuerunt, huic tempus aliquod seruandum curationi corporis sui est. Prima autem curatio exercitatio est… Commode vero exercent clara lectio, arma, pila, cursus, ambulatio…" [*"Akit napközben a házi vagy a polgári kötelességek visszatartottak, annak valamennyi idõt kell fordítania teste ápolására. A testápolás elsõ módja a test gyakorlatoztatása. […] Megfelelõ gyakorlást jelent a hangos olvasás, a vívás, a labdajáték, a futás és a séta…"*]

Mi ennek az alapja? E kérdésre válaszolni nem tudok; azt sem tudom, foglalkozott-é valaki e hellyel, kétségtelennek tartom azonban, hogy a clara uoce több a non tacita lectio-nál, nem hangos, hanem szinte kiáltó szóval való olvasásra gondolt itt Celsus s ettõl talán a tüdõ tisztulását várta.

31 L. errõl a köv. két munkát: EBHuey, The Psychology and Pedagogy of Reading, New-York 1908 és EJaval, Die Physiologie d. Lesens u. Schreibens. Dtsch. v. Haass Lpz. 1907.

32 Les romanciers naturalistes, Paris, Charpentier 1881. p. 210.

33 Flaubert követõje a stilus technikájában az angol Walter Pater. "It may be said, then, that Pater really struck out a new line in English prose, working on the principles enunciated by Flaubert in a widely different region. The essence of his attempt was to produce prose that had never before been contemplated in English, full of colour and melody, serious, exquisite, ornate. He devoted equal pains both to construction and ornamentation. His object was that every sentence should be weighted, charged with music, haunted with echoes; that is should charm and suggest, rather than convince or state. The triumph of his art is to be metrical without metre, rhythmical without monotony. To such as can apprehend, feel, enjoy, there is the pleasure of perfected art, of language that obeys and enriches the thought, of calculated effect, of realisation, with a supreme felicity of the intention of the writer." [*"Azt lehet tehát mondani, hogy Pater új ösvényt vágott az angol prózában, mégpedig a Flaubert által egészen más helyen kimondott elv alapján. Lényegileg arra törekedett, hogy angolul még sohasem hallott fajta prózát alkosson, amely tele van színnel, dallammal, komoly, pontos, rétorikailag kidolgozott. A gondolatmenete megszerkesztésére és rétorikai kidolgozására egyaránt nagy gondot fordított. Az volt a célja, hogy minden mondata zeneileg telített legyen, mindig visszhang kísérje; azaz inkább elvarázsoljon és sugalljon, mintsem meggyõzzön és kijelentsen. Mûvészete számára az a gyõzelem, ha metrum nélkül metrikus, ha monotónia nélkül ritmikus. Azok számára, akik megértik ezt, ráéreznek erre és élvezik, a tökéletességre vitt mûvészetnek, a gondolkodásnak engedelmeskedõ és azt gazdagító nyelvnek, a kiszámított hatásnak és az írói szándék magas szintû megvalósításának a gyönyörét nyújtja."*] (Benson: Walter Pater, London 1906. 214. 1.)

34 Les Italiens d'aujourd'hui, 3e éd. Paris, Lévy, 1894, p. 50-51.

35 A hangos olvasásnak ill. rokon jelenségeiknek néhány újkori különleges esetét jegyezte fel könyvében. Cím (Le Livre, Paris 1905. Vol. II. p. 53. k.). "Comme preuve de >>d'encouragement<< donné par la parole, citons l'exemple du poète et philosophe anglais Pope, qui >>ne composait jamais rien d'intéréssant sans être obligé de déclamer longtemps à haute voix, et d s'agiter en tous sens pour exciter sa verve.<<" (Xavier de Maistre, Expédition nocturne autour de ma chambre VII. 118). Et Xavier de Maistre ajoute: "J'essayai à l'instant de l'imiter (Pope). Je pris les poésies d'Ossian et je les récitai tout haut, en me promenant à grands pas pour me monter à l'enthousiasme. Je vis, en effet, que cette méthode exaltait insensiblement mon imagination, et me donnait un sentiment secret de capacité poétique, dont j'aurais certainement profité pour composer…" etc. - "Relire, chaque matin, même au besoin se réciter à haute voix certaines pages favorites d'auteurs classiques… Chaque matin, pendant une on deux demi-heures il faut commercer avec les modèles, afin de se tenir l'oreille et la main constamment habituées au son pur et au pur tour de la langue française": tel est le conseil donné "à un journaliste" par J. J. Weiss. - Gustave Mouravit (Napoléon bibliophile, Revue biblio-iconogr. 1904. II.) nous apprend, que Napoléon "aimait à lire à haute voix", Surtout des tragédies, celles notamment dont il savait de grandes tirades par cœur.: Cinna, le Cid, la Mort de César." [*"A beszéd által adott >>bátorítás<< bizonyítására idézzük fel az angol költõ és filozófus Pope példáját, aki >>majdnem semmi érdekeset sem alkotott, anélkül, hogy kénytelen lett volna hosszan, fennhangon deklamálni, és minden értelemben himbálni magát, hogy felszítsa ihletét.<<" (Xavier de Maistre, Expédition nocturne autour de ma chambre VII. 118). Xavier de Maistre pedig hozzáfûzi: "Azonnal megpróbáltam õt (ti. Pope-ot) utánozni. Vettem Ossian költeményeit, s teljesen fennhangon olvastam õket, miközben nagy lépésekkel járkáltam, hogy a lelkesültségbe emeljem magam. Láttam, hogy valóban, észrevétlenül fölhevítette fantáziámat, és a költõi képesség olyan titkos érzését adta nekem, amelybõl bizonyosan profitálni fogok a versírásnál…" stb. - "Minden reggel elolvasni, sõt szükség esetén fennhangon olvasni klasszikus auktorok kedvenc lapjait. Minden reggel fél- vagy egy órán keresztül érintkezni kell a példaként szolgáló szövegekkel, azért, hogy a fülünk és a kezünk állandóan a francia nyelv tiszta hangzásához és fordulataihoz legyen szokva." - ezt a tanácsot adta J. J. Weiss `egy újságírónak'. - Gustave Mouravit (Napoléon bibliophile, Revue biblio-iconogr. 1904. II.) arról tájékoztat bennünket, hogy Napoléon `fennhangon szeretett olvasni', mindenekelõtt tragédiákat, jelesül azokat, amelyek nagymonológjait kívülrõl tudta: Cinna, Cid, Caesar halála."*]

36 V. ö. Huey i. m.-nak 17 kk. ll-it.

37 Mily súlyt vetettek az ókori iskolában a folyamatos és hibátlan olvasásra, arról sok ismert példa mellett e sorok is tanuskodnak:

inde de hippodromo et palæstra ubi reuenisses domum

cincticulo præcinctus in sella apud magistrum adsideres:

quom librum legeres, si unam peccauisses syllabam

fieret corium tam maculosum quam est notricis pallium.

(Plautus, Bacchides 431.kk.)

38 Az ab oculo-t - mivel egyes nyelvekre szószerint lefordíthatatlan - általában félreértik. Teljesen csak az angol felel meg az eredetinek: "he can do division and read books at sight." (Heseltine ford. London 1913. 149. l.) Ama fordítások közül, amelyek az érdekes kifejezést valamiképp körülírni kénytelenek a legközelebb jár a helyes értelmezéshez ("folyékonyan") Friedländer: "ohne zu stocken". Révay József ("hiba nélkül", Esztendõ 1919. febr.) olyasmit magyaráz belé, ami nincsen benne: Petronius nem hibás, hanem elakadó olvasásra gondolt. Forcellini szótárában e kifejezés így szerepel: "in un colpo d'occhio" (=coup d'œil), vagyis "szempillantás alatt": ez alapos félreértés.

39 De a folyékony olvasás (felolvasás) még késõbb is nehézségekbe ütközött. Egy-egy felolvasásra vonatkozó utasításból láthatjuk ezt. Különösen körülményes tanácsokkal látja el deákját Gyraldus (1479-1552), De poetis nostr. temp. (hg. v. Wotke, Blin 1894. 5. l.):

"Ades puer et ex schedis adfer huc quem dicit dialogum Antimachus et illum perlege alta [fennhangon] et clara voce [hangosan, tehát érthetõen] ac distincte, nec, ut soles, traÚlize [nyelvhiba, talán az r és az l betû összevetése], et cave, quanto amplius potes, a tuo cappacismo [g és k felcserélése?], sed expedite pronuntia." [*"Gyere ide, fiam, és a papírlapok közül az Antimachosz c. dialógust hangosan, érthetõen, fennhangon olvasd, ne pedig szokásod szerint raccsolva, s próbáld meg elkerülni, amennyire tudod, azt, hogy a g-k helyett k-kat mondj, tehát tisztán olvasd ki!"*]

40 Mellesleg említem itt meg, hogy az olvasás az ókorban még más szempontból is nehézkes mesterség volt. A könyvtekercs hosszú, súlyos szallag volt, amelyet óvatosan, nagy gyakorlattal kellett kezelni. Minthogy az ókorban nemcsak fennhangon, hanem járva-kelve (hihetõleg gesztikulálva is) olvastak, a földre ejtett és lepergõ tekercs bosszantó - sõt egyszer-egyszer "életveszélyes" (Plin. Ep. II. 1. 8.) akadállyá válhatott. Ezt a súlyos tekercset azonfelül szabadon kellett tartani, testhez szorítani, térdre fektetni nem volt szabad. Ezekrõl az itt számbajövõ apróságokról Birt bõven ír: Die Buchrolle i. d. Kunst. Lpz. 1907. 165-66. lapokon.

41 Az ezirányú rendkívül széleskörû kutatás eredményeit Ernst Bickel foglalta össze a legrövidebben (Gercke-Norden: Einleitg. i. d. Altert. Wiss. I. (1912), 612-615 ll.) U. i. l. a vonatkozó irodalmat is. - A prózaritmus bizonyos fokig természetesen a modern nyelvekben is megtalálható, így a magyar nyelvben is. L. errõl a kérdésrõl Horváth János (sajnos igen rövid, nagyobb dolgozat valamelyes töredékeként ható) cikkét az "Új Nemzedék" 1921. I. számában ("Ritmus a prózában.")

42 A tollbamondásról és a dictare érdekes jelentésváltozásairól lásd Norden összeállítását A Kpr. 953. kk. ll.

43 A felolvasásokról l. Gaston Boissier összefoglalását a Daremberg és Saglio-féle Dict. des Antiquités "Lector" címszava alatt. (III. 1012-14.)

44 A humanista levelek az olvasó fülének íródtak: Scaliger Casaubonusnak 1604. szept. 7-ikén: "Scio me in ære tuo esse, qui tot litteras tibi debeo. Sed inoptus sim, si causas scripsero, quae indignae sunt oculis et auribus tuis." [*"Tudom, hogy megbecsülésben részesülök nálad, akitõl oly sok mindent tanultam. De legyek méltatlan erre, mihelyt majd olyan dolgokat írtam, amelyek méltatlanok a szemedhez és a füledhez."*] - Fokozottabb mértékben fennáll ez a humanista költõk mûveire nézve. Tipikus példaként utalok a magyar humanizmus egy versfaragójára, az olasz Ugolinus Verinusra, akinek költeményeit Ábel Jenõ tette közzé (Irod. tört. Emlékek II. köt. Bpest, Akad. 1890.) Verseskönyvének szája van (348. l. "Ad librum": "ore salutes" [*a könyvhöz: a száddal üdvözölj*]) és így beszélni tud (352. l. "Ad librum": "dices, quæ tibi cause, viæ est" [*a könyvhöz: mondd meg, mi a te értelmed*]); egyébiránt felettébb gyenge versezeteit így ajánlja Mátyás királynak:

Si quando, armipotens, tibi cessat bellica cura,

Ocia cum fuorint, carmina nostra lege.

Hic nihil obscenum inuenies, quod principis aures

Offendat, sed quæ virgo Catoque legat.

[*"Ha valamikor, tõled, aki most fegyverben vagy, távozik a hadi gond,

ha majd eljött a nyugalom ideje, olvasd a verseinket.

Bennük semmi erkölcstelent nem találsz, ami a fejedelem fülét

bánthatná, csakis olyat, amit a szûz és Cato is olvasna."*]

és alább:

Nil præter Christum carmina nostra sonant.

[*Semmi mást, csak Krisztust zengik dalaink.*] (343. l.)