Az elektronikus technológiák által közvetített kommunikáció (pl. a Computer Mediated Communication) sajátosságait vizsgálva hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról a társadalomtörténeti beágyazottságról, amely egy távolabbi perspektívából teljesebb rálátást kínál a kutatás tárgyára. Pedig amikor a posztelméletek erdejében barangolva például a poszttipográfiára hivatkozunk, akkor érdemes néha azt is felidézni, hogy mi volt a "poszt" elõtt, azaz milyen volt a társadalmi érintkezés az elektronikus kommunikációt vagy akár a nyomtatott könyv kultúráját megelõzõen.

Ha elektronikus és behálózott környezetünkre tekintve - Marshall McLuhan, Walter Ong és Eric Havelock nyomán - azt mondjuk, hogy az új vagy másodlagos szóbeliség korában élünk, és kultúráink a tipografikus és orális minták sajátos keverékébõl építkeznek, akkor fontosnak tûnik az írásbeli és a szóbeli kultúra különbözõ jellegzetességeinek aprólékos megfigyelése is.

Amikor Balogh József1 sorait böngészve a beszélt és írott kultúra különbségeirõl olvasunk, óhatatlanul fölmerül a kérdés, hogy a néma olvasás és a nyomtatott szöveg térnyerésével miként halványult el az élõbeszéd jelentõsége. Hogyan tûnt el a kimondásban rejlõ öröm a nyomtatásban lelt szervezettség kedvéért? Hogyan lett aktív résztvevõbõl passzív olvasó? Hogyan változott a részvétel misztériuma szimpla befogadássá? Mindez akkor válik igazán érdekessé, amikor fölfedezzük, hogy napjaink kommunikációs tendenciái ugyanennek a folyamatnak a visszafordulásáról árulkodnak. A részvételre épülõ, valós idejû, interaktív kommunikációs modellek terjedése az elektronikus kommunikáció valamennyi területén megfigyelhetõ. Az írásbeliségrõl a telefon, rádió, televízió, hang- és videoszalagok, valamint az internet elektronikus technológiái által hordozott másodlagos szóbeliségre való áttérésnek mindennap szem- és fültanúi lehetünk. Az új vagy másodlagos szóbeliség természetesen nem létezhetne az írott és nyomtatott szövegek nélkül, hiszen folyamatosan ezekre támaszkodik, rájuk hivatkozik, és belõlük merít. Jelentõségének növekedése azonban azokra a mély társadalmi összefüggésekre - a tudás kognitív struktúrájára magára - kérdez rá, amelyekre legelemibb ismereteink épülnek.

Balogh József az elsõk között hívta föl a figyelmet arra a folyamatra,2 amelynek révén a hatodik és a tizenhetedik század között a keresztény kolostorokból kiindulva a középkori társadalmakban is általánosan elterjedt a néma olvasás. Ez a fordulat egy merõben új kommunikációs kultúra megjelenésérõl tanúskodik, amelyben egyre nagyobb jelentõségre tesz szert a vizuális térben strukturált írott, majd késõbb nyomtatott szöveg. A kétféle kommunikációs kultúra különbözõségérõl Balogh így ír:

A hangos olvasás önként és természetszerûen illeszkedik bele a hellén-római ókor retorikus világába, ahol közéletnek, nevelésnek és irodalomnak közös alapja a mûvésziesen formált élõ és hangzó szó volt. Az ókor prózája - nem kisebb elme jött rá erre, mint Nietzsche - azért tûnik fel ma némiképp mesterkéltnek és rétorinak, mert nem volt egyéb, mint a hangos beszéd visszhangja. Régi korok írója elsõsorban a halló fülhöz fordult, azt akarta megnyerni: az értelemhez, mint láttuk, csak a fülön keresztül lehetett hozzáférkõzni. Ma már másként van: aki hangosan olvas, aki felolvas, gyakorta nem érti meg az olvasott szöveget, és néma olvasással kell visszatérnie rá, hogy értelme felnyíljon elõtte" (Balogh 1941).

Írásaiban Balogh számtalan helyen hangsúlyozza, hogy az olvasás elnémulásával a kommunikációs fordulat kétségtelen elõnyei mellett sok minden el is veszett. "Az ókori retorika az emberi szónak hangot és életet adott, értékké avatta; a mai zsurnalizmus3 az emberi szót ólombetûbe temeti és devalválja. Napjaink holt betûjét méltán követi nyomon az élettelen néma olvasás" (Balogh 1921: 29-30). Az újkori néma olvasást tehát nem üdvözli felhõtlen lelkesedéssel, és számos helyen kimondva-kimondatlanul javasolja az élõszó ízének újrafölfedezését. Évtizedekkel korábban mintegy ráérez arra a jelenségre, amely a század második felére az elektronikus hírközlési technológiák térhódításával válik általánossá, s amelyet Walter J. Ong új vagy másodlagos szóbeliségként definiál.

Balogh József sorai között egy olyan világ körvonalai bontakoznak ki, amely merõben különbözött a mienktõl. A szóbeli vagy retorikus kultúrájú társadalmak tagjai egészen máshogy érzékelték a környezetüket, mint ahogyan az írásbeli és fõként a nyomtatásra épülõ kultúra tagjai érzékelik. Az írásbeliség elõtt nem egyszerûen nem volt írás, hanem mást jelentettek a szavak. Az írást - és fõleg a nyomtatást - nem ismerõ társadalmak szóbelisége olyan gondolkodási sémákat alakított ki,4 amelyeket mi, a tipográfiai logikán nevelkedettek gyakran alig-alig vagyunk képesek követni. Néhány évtizede az iskolázott világ újra ráébredt az elsõdleges szóbeliség létezésére, valamint arra, hogy a szóbeliségre, illetõleg az írásbeliségre épülõ kultúrák mélységesen különböznek egymástól. Ma már nehéz elképzelni, miként kerülhette el oly sokáig a kutatók figyelmét ez a különbözõség.

Walter J. Ong az 1982-ben megjelent Orality and Literacy (Szóbeliség és írásbeliség) címû könyvében rendkívül érzékletesen mutatja be az írástól még meg nem érintett világ jellegzetességeit. Az ilyen világ társadalmi viszonyainak leírására az elsõdleges szóbeliség kifejezést használja. Az elsõdleges szóbeliség viszonyai között az ismeretek nincsenek leírva, sõt ennek még a lehetõsége sem létezik. Soha senki nem tud utánanézni semminek, mert ez a fogalom, hogy utánanézni, a szóbeliség kultúrájában nem létezik. A tudás nem tárgyiasul könyv formájában, hanem az elhangzás pillanatában megsemmisül. A világról szerzett ismeretek megõrzése a folytonos újrakimondással valósul meg. Tudni annyit jelent, mint ismételni, az ismételt felidézéshez viszont emlékezetes formába kell önteni a fontos gondolatokat. Erre szolgálnak azok az emlékezettechnikai (mnemonikus) formulák, amelyek keresztül-kasul átszövik az elsõdleges szóbeliség beszélt világát. Ilyen emlékezettechnikai formulák a jelzõs szerkezetek, a párhuzamos mondatsémák (refrének), a rímek stb. Milman Parry - aki rámutatott, hogy a homéroszi eposzoknál nem az a fontos, hogy ki írta õket, hanem az, hogy ezek a szóbeliség viszonyai között keletkeztek, és csak késõbb írták, másolták mondták tollba õket - számtalan helyen hívja fel figyelmünket az olyan, több tucatszor ismétlõdõ ritmizált frázisokra, mint amilyen a "leleményes Odüsszeusz", a "rózsaujjú hajnal" vagy a "szent falú Trója".

Minden érzékelés idõbe ágyazott, de a hang egyszerûen elválaszthatatlan a jelen idõtõl. Ha megállítjuk a mozgóképet, és kimerevítünk egy filmkockát, akkor egy darab állóképet kapunk, de ha a hang futását állítjuk meg, akkor "állóhang" helyett csak a csend marad. Ahogy Ong írja: "Sound exists only when it is going out of existence" ("A hang csak megszûntével létezik" - Ong 1982: 32). A hangot nem lehet elvonatkoztatni a jelen idõtõl. A szavak pedig, minthogy a hang kelti életre õket, mindig jelen idejû cselekvést jelentenek. A szavakat cselekedték, nem pedig leírták. A szó ily módon mindig esemény (volt), nem pedig leírt dolog.

A nyomtatás elterjedésével a hangzó szavak tárgyakká, térbelileg megformált látvánnyá váltak, amelyek immár nem kötõdtek a beszélõhöz, hanem könyvek formájában tárgyiasult gondolatokká lettek. A régi szellemi világban a hallás volt a meghatározó és nem a látvány. A hallás dominanciája még sokáig - a kéziratos kultúrán át a korai nyomtatásos kultúráig - változatlanul megmaradt. A változást az úgynevezett néma olvasási fordulat (silent reading) hozta. Eleinte - ahogy sok középkorkutató beszámol róla - az írást ismerõ szerzetesek csakis hangosan tudtak olvasni, tehát még akkor is hangosan olvastak, ha magukban voltak.5 Az olvasást nem vizuális, hanem hallgatói folyamatként élték meg. A betûk hangokat jelentettek, nem pedig látványt. A kézzel írt kódexekben az írásjelek egyébként is rendkívül szabálytalanok voltak, hiszen nemigen létezett szabvány, illetve sok-sok, egymástól független szabványcsíra létezett. Így tehát a hangzás alapján állapították meg, hol kell szünetet tartani, vagy hol fejezõdik be a mondat. A nyomtatás fokozatos elterjedésével azonban ez a hagyomány lassan eltûnt. A nyomtatott szöveget a kézzel írottal szemben könnyebb volt olvasni, mert egységesebb rendszer szerint készült. Azért alakulhatott ki a néma és folyamatos olvasás, mert nem volt már szükség a hangzás szerinti értelmezésre. A nyomtatás, nem pedig az írás volt az, ami ténylegesen tárgyiasította a szavakat és ezen keresztül a gondolkodást.6 A nyomtatásnál a szavak olyan, elõre elkészített egységekbõl készülnek, amelyek létezésükben megelõzik a szót, amelyet alkotnak. A nyomtatás tehát a betûk egyformaságával, a szavak látványának sematikus voltával, a szöveg vizuális egységekbe szerkesztettségével azt sugallja, hogy a szavak maguk is tárgyak vagy dolgok, és nem csak megjelenésük az a nyomtatott szövegben. Az alfabetikus betûnyomtatásnál a szavakat külön-külön öntött betûkbõl állították össze, ezáltal a szót pszichológiailag is mélyen beágyazták az ipari fejlõdés kultúrájába, hiszen éppúgy készítették el, "gyártották le", mint bármely más iparcikket (McLuhan a futószalag kifejezést használja). A nyomdai folyamat teljesen egyforma tárgyakat hozott létre, amelyek helyettesíthetõ és pótolható részekbõl álltak. A nyomtatás, illetve a pontosan megismételhetõ vizuális közlemény következményeként jött létre a modern tudomány, amely nem tesz mást, mint hogy minél pontosabb szavakkal próbálja leírni statikusnak vélt tárgyait, tehát az "objektív valóságot". A szóbeli kultúrájú világban az elbeszélõ minden alkalommal másként mondta el ugyanazt a történetet. Nem a tárgyszerûség, hanem a beszéd öröme volt a fontos számára. A hallgatók pedig közbeszóltak, bekiabáltak, azaz részeseivé váltak az eseménynek. A nyomtatott szövegek ezzel szemben a lezártság érzését keltik. A nyomtatás azt reprezentálja, hogy egy szerzõ a végsõ formába önti a szavait. A már elkészült, kinyomtatott könyvbe nem lehet belebeszélni. Nem lehet hozzátenni, és nem lehet elvenni belõle; nem lehet részt venni benne, és nem lehet megváltoztatni azt, csupán követni lehet a szerzõ által sorról sorra elõírt gondolatfolyamot.

Napjainkban egyre inkább teret nyernek a hangot adó elektronikus médiumok. A televízió, a rádió és a telefon révén az elektronikus technológia elvezet bennünket a másodlagos szóbeliség korába. Az információk óriási hányadát immár nem nyomtatott, hanem beszélt szövegekbõl nyerjük.

Az új szóbeliség feltûnõ hasonlóságokat mutat a régivel: részvételi misztikájában, a közösségi érzés fokozásában, a jelen pillanatra történõ összpontosításában s még az állandó fordulatok használatában is […], de lényegét tekintve ez akartabb és tudatosabb szóbeliség, mely állandó jelleggel az írás és nyomtatás használatára alapozódik (Ong 1982: 136).

A legizgalmasabbnak talán azok a kommunikációs modellek tekinthetõk, amelyekben ténylegesen összekeverednek az írott, illetve a beszélt nyelv sajátosságai. Ilyenek az interneten található szöveg alapú (text based), de valós idejû (real-time) kommunikációs fórumok. Ezeken a fórumokon az üzenet - bár monitorra írt szövegként jelenik meg - olyan gyors reagálást igényel, mint a beszéd, hiszen a leírt szavak azonnal láthatóvá válnak a kommunikációs partner számára is. Az ilyen szövegek hemzsegnek a hibásan induló, inkoherens mondatoktól, mert a résztvevõk sokkal inkább élik meg a helyzetet beszélgetésként, mint strukturált levélírásként. A részvétel örömére épülõ spontán csevegést nincs értelme megszerkeszteni, hiszen nem nyomtatják ki, nem tárgyiasul, hanem az "elhangzás" után megsemmisül, mint a beszéd. A résztvevõk folyamatosan reflektálnak, és közösen értelmezik az "elhangzottakat". Az ilyen fórumokat vizsgálva (chat roomok,7 MUD-ok8 stb.) talán nem is járunk olyan messze a bekiabálásokkal és közbeszólásokkal tûzdelt hangos olvasástól. Attól a hangos olvasástól, amely a pillanatra orientált, lüktetõ retorikájával - elektronikus testvéreihez hasonlóan - életre kelti a holt betût.

Czeizer Zoltán

Felhasznált irodalom

Balogh József (1921): Voces Paginarum. Adalékok a hangos olvasás és írás kérdéséhez. Budapest: Franklin.

Balogh József (1926): Szent Ágoston, a levélíró. Budapest: Szent István Könyvek, 34.

Balogh József (1941): Hangos betûk. In Tükör, január.

Bolter, David J. (1990): Writing Space: The Computer in the History of Literacy. Hillsdale, NJ: Lawrence Erlbaum.

Czeizer Zoltán (1997): Játék és tanulás az Interneten. In Educatio, 4.

Delany, Paul és George P. Landow (szerk.) (1991): Hypermedia and Literary Studies. Cambridge: MIT Press.

Eisenstein, Elizabeth L. (1979): The Printing Press as an Agent of Change: Communications and cultural transformations in early-modern Europe. Cambridge: Cambridge University Press.

Giese, Mark (1998): Self without Body: Textual Self-Representation in an Electronic Community. In Firstmonday (www.firstmonday.dk).

Heim, Michael (1987): Electric Language: A Philosophical Study of Word Processing. New Haven: Yale University Press.

Innis, Harold A. (1951): The Bias of Communication. Toronto: University of Toronto Press.

Landow, George P. (1995): Hyper/text/theory. Baltimore: Johns Hopkins University Press.

Malinowski, Bronis[[threesuperior]]aw (1923): The Problem of Meaning in Primitive Languages. In C. K. Ogden és I. A. Richards: The Meaning of Meaning: A Study of the Influence of Language upon Thought and of the Science of Symbolism. London: Routledge and Kegan Paul.

McLuhan, Marshall (1962): The Gutenberg Galaxy. Toronto: University of Toronto Press.

Nelson, Ted H. (1981): Literary Machines. Swarthmore, PA: Self-published.

Nyíri Kristóf (1993): Hagyomány és társadalmi kommunikáció. In Replika, 11-12.

Nyíri Kristóf (1996): Bölcsészettudományok az írásbeliség után. In Világosság, 6.

Ong, Walter J. (1982): Orality and Literacy: The Technologizing of the World. London: Methuen.

Parry, Adam (szerk.) (1971): The Making of Homeric Verse: The Collected Papers of Milman Parry. Oxford: Clarendon Press.

Reid, Elisabeth (1995): Virtual Worlds: Culture and Imagination. In Cybersociety. Steven G. Jones szerk. New Delhi: Sage Publications.

Rheingold, Howard (1993): Virtual Community. New York: Addison-Wesley Publishing Company.

Seanger, Paul (1982): Silent Reading: Its Impact on Late Medieval Script and Society. In Viator, 13.

Young, Jeffrey R. (1995): Textuality in Cyberspace: MUDs and Written Experience. In Replika, 15-16 (lemezmelléklet).

Zolnai Béla (1926): A látható nyelv. Budapest: Minerva.

Jegyzetek

1 Balogh József (Gödöllõ, 1893-Budapest, 1944): publicista, klasszikafilológus, irodalomtörténész. Az egyetemet Budapesten, Berlinben, Münchenben és Freiburgban végezte, 1918-ban doktori oklevelet szerzett. 1927-tõl 1935-ig a Magyar Szemle Társaság fõtitkára. A Nouvelle Revue de Hongrie és a Hungarian Quarterly címû lapok felelõs szerkesztõje. A Parthenon Egyesület szervezõje a harmincas évek végétõl. Szerkesztõje az egyesület kétnyelvû klasszikusainak és tanulmányainak. Ebben a sorozatban jelent meg Balogh József fordításában Szent Ágoston könyve, a Confessiones (I-II. Bp., 1943). Az ókori és középkori latinság kutatása körébõl számos cikke jelent meg a szaklapokban. Fõbb mûvei: Voces Paginarum. Adalékok a hangos olvasás és írás kérdéséhez, Budapest, Franklin, 1921; A klasszikus mûveltségért, Budapest, Parthenon, 7, 1934; Szent Ágoston, a levélíró, Budapest, Szent István Könyvek, 34, 1926.

2 Balogh József század eleji felfedezései napjainkra a kommunikációelmélet legbefolyásosabb áramlatainak alappilléreivé váltak. Olyan teoretikusok hivatkoznak rájuk, mint Walter J. Ong, Paul Seanger, T. C. Skeat vagy Pierre Riché. Hajnal István közvetítésével azonban még ennél is jóval szélesebb az a kör, amelyre Balogh József írásai hatással lehettek.

3 Ne feledjük, Balogh József 1921-ben írta e sorokat!

4 Lásd például a különféle mnemonikus formulákat, a jelzõs szerkezetû, ismétlõdõ ritmusú, rímeket tartalmazó emlékezettechnikai paneleket.

5 A ritka kivételekrõl, éppen Baloghot idézve ír Seanger híres munkájában, a Silent reading: Its Impact on Late Medieval Script and Societyben (A néma olvasás hatása a késõ középkori írásra és társadalomra) (Seanger 1982).

6 "Print situates words in space more relentlessly than writing ever did. Writing moves words from the sound world to a world of visual space, but print locks words into position in this space" ("A nyomtatás szigorúbban helyezi el a térben a szavakat, mint ahogy az írás valaha is tette. Az írás a hangok világából a vizuálisan megragadható tér világába helyezi át a szavakat, a nyomtatás azonban lehorgonyozza a szavakat a tér bizonyos helyein") (Ong 1982: 121).

7 "Beszélgetõ szobák" a hálózaton.

8 Multi User Dungeons, a szövegalapú hálózati szerepjátékok legelterjedtebb típusa.