Két finn utazik a télben. Sílécen, egymást követve vagy órányira. Leszáll az est, az egyik pihenõre tér. Tábort ver, fát gyûjt a tûzhöz, aztán felteszi a teáskannát. A másik is megérkezik, leül a tûzhöz. Iszik a teából. Elüldögélnek, szótlanul. Másnap reggel útnak indulnak. Elöl a tegnapi hátsó, majd órányira tõle a másik. Leszáll az est, az elsõ pihenõre tér, fagyûjtés, tûz, tea. Megérkezik a társ is. Elüldögélnek, szótlanul. Harmadnap reggel újra útra kelnek. Most megint az elsõ napi megy elöl, mögötte órányira a társa. Az est leszáll, megpihennek. Ülnek a tûz körül, majd az egyik váratlanul megszólal: "De jó is együtt utazni!"
(Finn vicc az 1990-es évekbõl)

Valami nyomasztja a finneket. Valami, amit Balzacnál, Jókainál vagy Mikszáthnál lelhet föl az olvasó: a parvenüség. Az erdõbõl jött ember, aki a bejáratnál levette szakadt gúnyáját, zsakettet öltött, s ott áll a koncertterem szélén. A közönség a zenekarra figyel, az elsõ sorban franciák, amerikaiak, angolok, németek. A másodikban tán zajongó mediterránok, svédek, dánok, norvégek. S a sarokban ott áll a finn. Zsakettje a város elsõ szabászatában készült, fehérnemûje Calvin Klein. Mi, akik kintrõl figyeljük, s a zenekart is alig halljuk, nem látjuk a finn homlokán gyöngyözõ verejtékcseppeket. Pedig fél, hogy valaki észreveszi az ajtónállók közül, s ajtót mutat neki.

(Készülõdés) Valamikor 1996 márciusában derült ki, hogy a Finn Nagykövetség támogatná finnországi utam, és segítenének a program megszervezésében is. Mindez egyben azt is jelentette, hogy eredeti szándékomnak - azaz írni a skandináv parasztságról - is módosulnia kellett: írásomnak tehát kizárólag a finnekrõl, a finnségrõl kell szólnia. A téma szûkítése és egyben elmélyítése is megkövetelte, hogy minél több információt gyûjtsek össze a finnekrõl.

Elõször a nagykövetség könyvtárában néztem körül irodalmat keresve, aztán megkerestem azokat az ismerõseimet, akik már eltöltöttek hosszabb-rövidebb idõt Finnországban.
A beszélgetések az alkoholról, a hallgatásról, a zárkózottságról, a nehezen "megnyílásról" s mély barátságokról szóltak. Meg vendéglõkrõl, halakról, épületekrõl, múzeumokról. Meg arról, hogy alapjában véve "parasztok". Tartózkodással szemlélõdnek, aztán egy váratlan pillanatban hirtelen megnyílnak, s kiöntik a szívüket. Szaunák mélyén, kezükben vodkával.

Hátizsákomba így jó adag sztereotípia került, továbbá néhány üveg Unicum, konyakmeggy a hölgyeknek és a Lonely Planet. E világhírû bedekker nagyjából arra hívja föl a figyelmet, ami kevésbé érdekelt: milyen kiváló lehetõségek adódnak Finnországban a síelésre, az erdõjárásra, a kempingezésre, a vitorlázásra. És hol lehet jót enni, hol lehet aludni, s mindezt mennyiért.

(Joensuu) Joensuuban tulajdonképpen semmi egzotikus nincsen. (Tipikus finn város - mondják.) Észak-Karélia tartomány központja, 50-60 ezer fõs, finn viszonylatban nagyobbnak számító város, közel az orosz határhoz. Ipari, kereskedelmi és oktatási központ, valamikor a múlt század közepén alapították az Oroszországgal folyó kereskedelem elõmozdítása céljából. A múltat idézõ egyetlen emlék a Karéliai Intézet épülete, hajdanán vámépület. Két nagyobb szálloda, blokkházak, üzletek, vasútállomás. Fából nem lehet századokon át fennmaradó épületeket emelni.

Joensuui vendéglátóm felesége ötven éves. Épp a születésnapját ünneplik, engem is szívesen látnak. Vendéglátóm és felesége már nem élnek együtt, de barátságban maradtak. Virágot veszünk s elindulunk. Jókora gyaloglás a városközpontból, az út mentén panelházak. Hétköznap van, kora este, de az utcán alig látni embert. A kétszobás lakásban már együtt van a vendégek zöme, ismerõsök, rokonok, egykori és mai kollégák. A kisszobába tesszük az ajándékokat, a nagyobbikban körben ülnek a vendégek. Mi is leülünk, mellettem a volt megyei rendõrparancsnok. Már volt Magyarországon, elõször valamikor a hetvenes években. Szerinte követte a titkosrendõrség. Szerintem is.

Megkezdõdik az ünnepség. Ki-ki feláll, a szoba közepére lép, s elõad egy rövidebb verset, vagy elmond egy történetet. Az ünnepelt fején virágkoszorú. Kedves, halk szavú asz-szony, finom vonásokkal. Kinek-kinek megköszöni kedvességét. Van egy mély, lentrõl jövõ hang a finn nyelvben - mintha nyögne az ember, vagy sóhajtana a mondat végére.

Megköszönve a vendéglátást elindulunk, s még beülünk egy kocsmába. A tévében épp a svédek játszanak, jégkorongot. Ha jól emlékszem, épp a világbajnokság ment, a finnek már korábban kiestek. Talán a kanadaiak az ellenfelek, a nézõk egy része a svédeknek szurkol, a többi semelyiknek. Ha már kiestünk, akkor a többség a svédeknek drukkol. Néha háborúzunk, néha haragszunk egymásra, néha meg jóban vagyunk. A hokiban a korábbi vébét a finnek nyerték, de alig hitt valaki az ismétlésben. Mi csak egyszer tudunk nyerni, olyan nagy volt a várakozás a mostani vébé elõtt, mindenki a gyõzelmet akarta, de tudtuk, hogy nem fog sikerülni, mert nem sikerülhet. Annyira akartuk…

(Erdõ) A város és a falu, az urbán jellegû és a rurál jellegûnek tekintett térelemek, gazdasági akciók, illetve ezek egy-egy nemzeti identitáson belüli szerepe a rurálszociológia új, az utóbbi években komoly expanziót mutató területe.

Finnországnak a rurálszociológia új megközelítése szempontjából komoly jelentõsége van, egyrészt mint olyan országnak, ahol a vidékkutatás intézményrendszere erõs pozíciókkal rendelkezik az akadémiai-egyetemi szférában, másrészt pedig mint olyannak, ahol a nemzeti identitásban nagy szerepe van a vidéknek és a vidékieknek.

A vidék azonban nem kizárólag a mezõgazdasági dominanciájú területeket és nem a mi falvainkhoz hasonlatos településeket jelenti. Az erdõ és a tavak, a vadászat és a halászat, a hó és a magányos erdei ház a nemzeti szimbolika fontos alkotóelemei.

Szavazással hat természeti szimbólumot választott Finnország: a medvét, a hattyút, a folyami sügért, a fenyõt, a gyöngyvirágot és a gránitot. Tán a gyöngyvirág kivételével mindegyik egészen a régi idõkre visszavezethetõen gyökerezik a népkultúrában (Vuokko 1995).

Joensuuból vagy hatvan kilométeres út visz Punkaharjuba és a lustói erdõmúzeumba. Valamikor a múlt század végén az Akadémia ösztönzésére népmozgalom indult a "leginkább finn" helyek kiválasztására. Punkaharju az elsõ kiválasztott helyek között volt. Két tórész között visz át egy keskeny földcsík, melyrõl csodálatos látvány nyílik a tavakra és az azokat körülölelõ erdõségekre. A hely kiválasztása azt is jelentette, hogy a kormányzat turisztikai látványosságnak szánta Punkaharjut: ahol a finnek megélhetik finnségüket, s ahol az idegen is ízelítõt kaphat belõle. Az idegenforgalom fejlesztésére szállodák, vendéglátóhelyek jöttek létre, s hamarosan Punkaharju vált az egyik fõ kiránduló- és üdülõhellyé.

Nem messze innen, Lustóban van a Finn Erdészeti Múzeum. A faipar Finnországban ma is az egyik jelentõs iparág, napjainkban azonban a korábbi évtizedek sok, kis vállalkozásával szemben néhány nagyobb, családi tulajdonú vállalkozás dominálja az iparágat. A finn faipar szempontjából fontos exportpiacokon, Nyugat-Európában s fõleg Németországban a 80-as években kialakult és elterjedt ökológiai megközelítés, a környezetvédõ szervezetek növekvõ befolyása a lakossági fogyasztási szokások alakulásában arra ösztönözte a piacaik elvesztésétõl félõ finn faiparosokat, hogy marketingstratégiájukban környezetvédelmi szempontokat is figyelembe vegyenek.

A múzeum létrejötte, nemzetközi szerepeltetése azt hivatott jelképezni, hogy a "finn ember" és a finn faipar az erdõt nemcsak a természet "kizsákmányolási" terepének, hanem sokcélúan hasznosítható és fõleg megõrzendõ mitikus térnek is tekinti. Maga a kiállítás érdekes és színvonalas eredménye ezeknek az erõfeszítéseknek, melyekben nemcsak muzeulógusok, hanem antropológusok, szociológusok és erdészeti szakemberek is részt vettek. Az egyik teremben az erdei istenek kaptak helyet. A finn népmesékbõl, a kereszténység felvétele elõtti idõkre visszavezethetõ mondákból, énekekbõl rekonstruált szellemek, istenek, manók üzenete világos: az erdõ külön világ, ahol az ember csak óvatosan lépked.

A finnek viszonya a modernitáshoz ellentmondásos. Egyrészt üdvtörténet jellegû, hisz a modernné válás civilizatórikus programja beteljesült, s az elmúlt három évtizedben elõször nyílt lehetõségük arra, hogy büszkék legyenek fejlettségükre. A történelemnélküliségbõl kilépve két lehetõség kínálkozott: a történelem megkonstruálása s ezzel a múltba fordulás, avagy a jövõ felé orientálódás: a modernitás éláramába kerülés. Az új finn építészet jól mutatja, melyik utat választották: a történelemnélküliség vállalását.

De a modernitáshoz való ambivalens viszony másik oldalán a történelem nélküli, kissé barbár lét elvesztése miatti fájdalom áll: a "visszavágyás az erdõbe". A finnek civilizálatlansága a róluk élõ sztereotípiák legfõbb jellegzetessége. A finnek kettõs életében rejlõ önellentmondás - a köz színpadán a civilizált skandináv, a privát szférában pedig a barbár erdei - azonban mára feloldódni látszik.

Hogy mi okozhatja e változást? Talán az, hogy korunkban lehetõvé vált az ipari-városi modernitásra való kritikus reflexió. A finnek kettõs élete, mely egzotikus voltukat is garantálta, az erdõ megváltozó jellegével egységesülni látszik. Az ipari modernitásból az ökológiai modernitás korába lépõ világ a természetbe menekülést civilizált emberi magatartássá nyilvánította. Többé nem kell attól félni, hogy az erdõbe menekülõ finnre a barbárság bélyegét sütik: a vidéket a várossal szemben fölértékelõ "újromantika" a finnek kettõs életét követendõ példaként állítja elénk. Szorongás helyett okot, módot ad a büszkeségre.

(Parasztok) A "finn" Replika-blokk összeállításában az új erõre kapó paraszt- és vidékkutatásoknak annyiban van szerepe, hogy a finn társadalomkutatás fejleményeirõl e területre vonatkozóan szereztem legelõször információkat. Tulajdonképpen a parasztok nemzeti szimbolikában való jelenlétének finn sajátosságai, a "paraszti állam" koncepciója keltette föl az érdeklõdésemet, ez adott ösztönzést a késõbbi, alaposabb olvasásnak.

Egy évszázad során - az 1800-as évek közepétõl a második világháborúig - egy nem domináns etnikai csoport (ami a finn parasztokról minden bizonnyal elmondható volt az idõszak kezdetén) erõs, ideológiailag pedig domináns pozícióba került Finnországban. Ez a helyzet Finnországot nemcsak olyan országoktól különbözteti meg, mint Wales és Írország, ahol az elit nyelve körülbelül azonos idõszakban terjedt el a kulturálisan különbözõ agrárnépesség körében, hanem a balti államoktól is, ahol csak az elsõ világháború krízisében, szinte egy csapásra szabadult föl a nagyszámú paraszti lakosság egy kultúrájában idegen felsõ osztály uralma alól.

A finn fejlõdés sajátos voltának legfõbb magyarázója a finn társadalomszerkezet és a politikai függõség egymásra hatása, azaz - egyszerûbben kifejezve - a nyugati típusú (skandináv), agrár jellegû társadalomszerkezet és egy hatalmas, többnemzetiségû birodalomtól való keleti típusú függõség kombinációja. A birtokos parasztság erõsségének köszönhetõen (és annak, hogy a birtokos nemesség viszont gyenge volt) a felsõbb osztályok rákényszerültek arra, hogy helyzetüket ne közvetlen osztályuralomra építsék, hanem sokkal inkább arra, hogy legitimitást nyerjenek a lakosság többsége körében. Mindezt - jelentõsebb részük legalábbis - úgy tették, hogy válaszoltak a gazdaságilag erõsödõ parasztság kulturális igényeire, és épp a nyelvi fordulat révén megteremtették a születõ finn állam legitimitását, és kulcsszerepet játszottak mûködésében.

Nem csoda, hogy a két világháború közötti Finnországban - hátuk mögött 1917-1918 nyomasztó emlékével (az Oroszországtól való függetlenné válást követõ sikertelen forradalommal) - fölmagasztosultak a paraszti erények. De ha összehasonlítjuk Finnországot a korszak kelet-európai országaival, látható, hogy itt a "nemzeti" paraszt idealizálása sokkal inkább egy jól szervezett parasztság politikai befolyásának és erejének nyílt kifejezõdési formája volt, mintsem pusztán a felsõ osztály erõfeszítése a nemzeti egység újrateremtésére az elsõ világháború utáni forradalmi kihívást követõen (Alapuro 1993: 162-163).

A "paraszti állam" kutatói azt a kérdést tették föl, hogy a hatvanas-hetvenes években kiépülõ jóléti állam elõtt mely társadalmi csoportok határozták meg a kormányzati politikák irányát; hogyan írható le az a világ, amelynek elérésére a vidéki népesség életminõségének javítását és társadalmi felemelkedésének elõsegítését célzó politikák alkalmazása révén a kormányzat törekedett. A finnek "paraszti állama" a finn nemzet paraszti jellegére alapozva a vidéki, földmûvelõ népesség társadalmi felemelkedésének elõmozdítását tekintette egyik kiemelt feladatának. A mezõgazdasági, vidékfejlesztési, oktatási és szociális politikák kialakítására meghatározó befolyása volt a paraszti érdekképviseleteknek és pártoknak.

A mai Finnország, persze, nem tekinthetõ paraszti jellegûnek. Az ország vidékies jellege azonban továbbra is megmaradt, s a természet, az erdõ és a föld - új kontextusba kerülve - továbbra is fontos elemei a nemzeti önképnek.

(Alkohol) A finn alkoholkutatást leginkább az ALKO nevû állami monopólium révén befolyó pénzekbõl finanszírozzák, s aki járt Finnországban, az tudja, hogy alkoholt csak az arra kijelölt üzletekben, meghatározott idõben lehet kapni. Mindemögött talán a civilizálatlanság bélyegétõl való félelem és az ennek nyomán keletkezett kisebbrendûségi komplexus húzódik meg - mint talán minden, finnekkel kapcsolatos dologban. Az alkoholizmus leküzdése civilizatórikus funkciókat lát el: európaivá tenni a finneket.

Bár a finn ivási szokásokra vonatkozó kutatások mindegyike kimutatta az alkoholfogyasztás bonyolultságát, s azt, hogy aligha a lerészegedés kedvéért isznak az emberek, ám a részeg, erõszakos finn önlealacsonyító képe továbbra is az egyetlen elterjedt, alkohollal való kapcsolatunkat kifejezõ általánosítás. A mítosznak megvan a maga hatalma, az élet, mely túl van tapasztalásunkon, tudásunkon.

Finnek lenni továbbra is annyit tesz, mint elrejtõzni az erdõben (Peltonen 1993:194).

Magyarországon, ahol az egy fõre jutó alkoholfogyasztás nem kisebb, mint Finnországban, az alkoholizmus társadalmi devianciaként értelmezõdik. Az öngyilkosságok s a válások mellett a májzsugorodásban meghalt emberek száma az egyik legfontosabb devianciamutató. Ennek ellenére sem önképünknek, sem a magyarokról élõ sztereotípiáknak nem része a "részeg magyar" képe.

(NOKIA) L. meséli. Hosszabb idõt töltött Németország egyik egyetemén. Gyakori vendége volt az egyik boltnak, s egy idõ után a boltos megkérdezte, hová való. Aus Finland. Ach ja, aus dem NOKIA Land. Nem tudom, mit szólnék hasonló helyzetben. Persze, mit is mondanának? Paprika, Gulasch vagy Balaton Land?

A NOKIA talán több, mint pusztán egy elektronikai cég. Nemzeti szimbólum. Az utóbbi hónapok valamelyikében ímélt kaptam: a NOKIA többségi tulajdona külföldi kézbe került. Már nem finn cég többé. Legalábbis nem úgy, ahogy korábban. Talán Finnország sem a régi már? Talán Finnország sem finn többé? A NOKIA neve összekapcsolódott a finn csodával: a hatvanas évektõl kezdõdõ rohamos növekedéssel, az urbanizációval, a jóléttel, a paraszti világ megszûntével. Ez volt az elsõ idõszak a finnek történetében, mikor egy kissé csökkent a külföldre, fõleg Svédországba történõ elvándorlás mértéke, mikorra Karélia elcsatolása és a háború után valahogy kezdett jobban menni az országnak.

A NOKIA eredetileg gumicsizmákat gyártott. Még én is láttam egyet-kettõt a náluk használatosnál kicsit rövidebb szárú, zöld gumicsizmákból. Aztán elkezdtek elektronikával is foglalkozni, ami végül is megalapozta a cég multinacionálissá válását.

A sokk a nyolcvanas évek végén köszöntött be, csökkenõ piacok, általános gazdasági válság, megugró munkanélküliség képében. A finn csoda végnapjai. Legalábbis sokan ezt gondolták, talán ez volt az uralkodó álláspont is. "Mintha minden összeomlott volna." E válság nagyon megviselte az amúgy is önbizalomhiánnyal küszködõ finneket. Ismerõseim mind mint a borúlátás éveirõl emlékeztek meg a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulójáról. Mintha fülön csípték volna a hátsó sorokban megbújó betolakodókat.

A kilátástalanság kora napjainkra lassan véget ér. A NOKIA megújult, a mobiltelefonok piaca rohamosan bõvül, s ez jót tett a finneknek. Reménykedést hozott.

(Svédek) E. finnországi svéd. Kedves, szakállas, szemüveges, érzékeny ember. Helsinki egyik külvárosában él, felesége finn, a szomszédok finnek, csak néhány svéd ismerõs lakik a környéken. Otthon a fiúkkal svédül beszél, felesége meg finnül. Kétnyelvûek. "De tudom, hogy a srácoknak nem elég, hogy csak velem beszéljenek svédül, ezért a gyerekes barátokkal megszerveztük, hogy hetente egyszer összejövünk és játszunk. De beszélni csak svédül beszélünk."

Finnországban tízévenként tartanak népszámlálást. Ekkor írják össze, hogy egy-egy településen vagy önkormányzattal rendelkezõ településrészen milyen anyanyelvûek vannak többségben. A kisebbségben levõk kisebbségi önkormányzatot hozhatnak létre, míg a "nagy" önkormányzat a többségi anyanyelvûeké.

Bár a svédek aránya folyamatosan csökken, arra azért nagyon figyelnek, hogy a korábban is svéd többségû településeken a népszámláláskor is svéd többség legyen. Ezért a svédek általában oda költöznek, ahol a svédek vannak többségben. A helyiek erre figyelnek is: ha eladó házuk van, azt svédek vegyék meg.

Obligát kérdés volt: és egy svéd-finn hokimeccsen kinek drukkolnak? A finneknek.

(Oroszok) Az oroszokkal kapcsolatban nemcsak a nemzeti identitás szempontjából fontos történelmi konfliktusokkal, hanem egészen új keletû problémákkal is szembesülniük kell a finneknek. Egyrészt a menekültkérdéssel, másrészt a környezeti problémával. A Kola-félsziget ipari-bányászati központjai és a murmanszki atomflottabázis túl közel vannak ahhoz, hogy ne kellene törõdniük egy esetleges környezeti katasztrófa hatásaival. Ami megoldásként kibontakozni látszik, s amit az északi kormányok leginkább erõltetnek, az egyfajta regionális együttmûködés mind a gazdaság, mind a környezetvédelem területén. A régió már nevet is kapott: Barents régió. Azt hiszem, mind a finnek, mind a többi északi ország polgárai tisztában vannak avval, hogy Oroszország közelsége, az onnét leselkedõ fenyegetés ma másként jelentkezik, mint a szovjet érában. Talán azért is szerették jobban azt az idõszakot. Végül is olcsón lehetett Ladát kapni (ismerõseim majd mindegyikének Lada volt az elsõ autója), a határok zárva voltak, rossz arcú idegenek nem háborgatták a nyugalmukat.

Mostanáig könnyû volt finnként járni a világban. Örömmel mondhattuk, hogy politikailag semleges északi, jóléti államban élünk. Emiatt általában felnéznek az északi országokra. Büszkék voltunk életszínvonalunkra, az analfabetizmus hiányára, világszerte legalacsonyabb csecsemõhalandósági rátánkra, a magas színvonalú közgyógyellátásra, a szabad oktatási rendszerre - bár néha magyarázkodnunk kellett, hogy egy ilyen gazdag ország, mint a mienk, miért fogad oly kevés menekültet.

Egészen a múlt évtized végéig úgy tûnt, minden szempontból felkészültek vagyunk ahhoz, hogy egy változó világban elboldoguljunk. De a világ oly gyorsan kezdett változni, hogy terveinket szemétkosárba dobhattuk. A külsõ világ mint hívatlan vendég kopogtatott e jól elrendezett kis ország ajtaján, ahol a döntéshozók és a végrehajtás mindig képes volt arra, hogy a fontosabb ügyeket áttolja a következõ ülésre. Egy ügyes kis rendszert építettünk ki a kisszámú menekült fogadására, elõre eldöntött kvótákkal meghatározott országokból - ám hirtelen rossz kinézetû emberek jelentek meg a határállomásainkon, ráadásul a nem kívánt országokból. A menekültek ezrei az egész országot kibillentették egyensúlyából (Rahikainen 1993: 197).

A joensuui egyetem az oroszokkal való akadémiai kapcsolattartás legfõbb helye. Közös kutatási programok, konferenciák, tanulmányutak, kutatói cserék alkotják ezt az együttmûködést. Akivel csak módom volt beszélni errõl, mind azt hangoztatta: "sok pénzbe fog ez nekünk kerülni".

(Európai Unió) Meglátogattunk egy farmert is Joensuu mellett. Vagy tíz tehén állt az istállójában, ahová csak csizmaváltás után lehetett belépni. A fejést automatizálta, az istálló melletti épületben volt a gyûjtõtartály. A tartályon a tejminõséget biztosító hõfokszabályzó van, ha ugyanis nem megfelelõ a minõség, a feldolgozó nem veszi át a tejet. De a minõség mindig megfelelõ. Megnézzük a teheneket. Azt hiszem, a mi gazdajegyzõnkéhez hasonló a státusa, ha külföldi vendég jön, hozzá viszik. Maga az elsõ - mondja -, aki belülrõl is megnézi az istállót. Eddig még senki nem volt rá kíváncsi. Aztán arról beszél, hogy az Uniós csatlakozás nem tesz jót a finn mezõgazdáknak, az állami támogatást leépítik, a hazai piacon megjelentek a külföldi termékek. [[Otilde]] a belépés ellen szavazott, de a nyugati, tengerparti lakosság mellette volt. A keleti és északi részek, a gazdák ellene. Ha a közép-európaiak belépnek, akkor õk teljesen tönkremennek.

Az EU-szavazás szempontjából döntõ volt, hogy Helsinkiben és a környezõ Uusimaa tartományban - amelyek a legnagyobb szavazókörzetet alkották - a szavazók zöme a belépés mellett voksolt. Észak- és Közép-Finnország mezõgazdasági régióiban a szavazók többsége ellenezte a belépést, és a polgárok a belépés ellen voltak azokban a körzetekben is, ahol a Centrum Párt gyõzött a parlamenti választásokkor. A városi körzetekben 66 százalék volt a belépés mellett, más szavazókörzetekben 55 százalék ellene volt (Statistics Finland. Finland's EU referendum. Official Statistics of Finland 1994).

A kilencvenes évtized sok szempontból fordulópontot jelent a finnek életében: a Szovjetunió bukása, az európai uniós tagság és a gazdasági válság a problémák újradefiniálását indította el, s a finnség mibenlétérõl folyó diskurzus relevanciáját csökkentette. A jelen kort Finnországban is az "átmenetiség" uralja. A régi megoldások, megközelítések, preferenciák megkérdõjelezése és újak keresése. A "nem tudjuk, mi lesz, de a régi tarthatatlan" megkonstruálása - ami talán a mi állapotainkra is jellemzõ.

(Hazaérkezés) A hazaindulás elõtt vettem még egy pár apróságot ajándék gyanánt. Akartam venni egy kendõt is a feleségemnek, de pénzem aztán nem jutott rá. A nõi kendõk elbûvölõk, elegánsak, finomak. Kár, hogy nálunk kevesebben használják. A vállon átvetett hatalmas, meg a kisebb, nyak köré tekert kendõk valahogy a finn nõk eleganciáját jelentették. Rövid szoknyát alig láttam, a hosszabb szoknya vagy nadrág, az elegáns felöltõ kevésbé tûnt kihívónak. S a vörösre festett haj sem dívik annyira. Mikor itthon egyik barátom azt kérdezte, hogy "na, milyenek?", öntudatlanul böktem rá: fessek. Sajátos ellentmondás ez, Calvin Klein kis szorongással.

Reggel a Rudas-fürdõbe. Sár, hólé. A villamosra várok. A megálló mellett pocsolya. Egy teherautó belehajt, s mindannyiunkat, akik ott állongunk, nyakon önt hólével, aztán a vezetõ, suhanc, vigyorgó elégedettséggel odébb hajt. Én is vigyorgok, elégedetten. Hazaértem. (Márai é. n.: 104.)

* * *

A Replikában most közölt írások, idézetek abból a kötetbõl kívánnak részeket felvillantani, mely a finn identitásról folyó diskurzust ismertetné meg részletesebben a magyar olvasóval. Ha lesz hozzá elég tehetségünk, a Replika-kötetek sorában hamarosan azt is kézbe veheti majd az olvasó.

A következõ oldalakon természetesen nincs lehetõség arra, hogy a finnség mibenlétérõl folyó vitát a maga teljességében mutassuk be. Ehelyett négy, a finn identitás szempontjából nagyobb jelentõségû kérdésre reflektáló írást válogattam a blokkba.

Jukka Ammondt tanulmánya a finn tangóról szól. Argentínán és a többi latin országon kívül kevés olyan hely van a világban, ahol a tangó akkora népszerûségnek örvendene, mint éppen Finnországban. Ugyanakkor a táncdalok szövegében rejlõ érzelmek, vágyak s a mód, ahogy táncolnak, megjeleníti a finnek nemzeti önképében rejlõ, más formákban, másutt is felbukkanó finn sajátosságokat: a melankóliát, az elvágyódást, az elveszett boldogság pillanataira való emlékezést.

Leo Granberg írása a finn kistermelõrõl készült, azokat a rohamos változásokat mutatja be, amelyek a vidéki, föld- és erdõmûvelõ emberek életében mentek végbe a 20. század második felében. Ha figyelembe vesszük, hogy a század elsõ felében a vidéken élõ finnek életkörülményei sok tekintetben még a magyar falusi népesség életkörülményeinél is rosszabbak voltak, akkor különösen elgondolkodtató, hogy minek köszönhetõ az a gyors átalakulás, amelynek következtében ma a finn vidéki lakosság életminõsége alig marad el a fejlett országokétól. A szerzõ mindenekelõtt az állami szerepvállalásban, a vidékpolitika alakulásában véli felfedezni a magyarázó tényezõket. Egy "hétköznapi történet" bemutatásával pedig arra is kitér, hogy a modernizáció és az egyén értékvilága között feszülõ ellentét milyen "hétköznapi" tragédiákat okozott a gyors változások során.

Raimo Lovio, Matti Pulkkinen és Teemu Väänänen munkája a mai magyar hétköznapokban is megjelent mobiltelefonok fogalommá vált gyártóját, a NOKIA céget vizsgálja. A kilencvenes évek elején történt változások, melyek "kizökkentették" a finneket addig megszokott életmódjukból, a finn gazdaság mûködésében is válságot idéztek elõ. A visszaesés a 80-as évek végére nemzetközivé vált NOKIA céget sem kerülte el. Hogy milyen üzletstratégiai és termelésszervezési változások mentek végbe a vállalatbirodalom mûködésében, és mennyiben tulajdoníthatók e változások a véletlen és az elõrelátó tervezés együttes eredményének, arra a tanulmányból kaphatunk választ. De az írás szól arról is, milyen mentalitásbeli átalakuláson kell végigmenniük a multinacionálissá váló hajdani családi vállalkozás dolgozóinak s egyben a finn embereknek is ahhoz, hogy "helyt álljanak a nemzetközi versenyben".

A blokkot záró írás, Matti Peltonen munkája, a finnek önképének változását követi nyomon a múlt század második felétõl napjainkig. A "mit gondolunk arról, hogy mit mondanak rólunk a külvilágban" bemutatása kiegészül a finn viselkedési szokások megváltoztatására irányuló szándékoknak és tetteknek a felvázolásával. A finn nyelv, a finn alkoholfogyasztás, a finn táj, a finn erdõ kultúrnépekétõl eltérõ, barbár jellegzetességei mítoszokként végigkísérik a finnek történelmét. A finnek önképében rejlõ állandó vagy csak meg-megjelenõ témák, toposzok bemutatásával Peltonen amellett érvel, hogy a meghatározó elit félelmei és szorongásai mint problematikus tulajdonságok, lelki hiányosságok s a kulturális kiskorúság jellegzetességei vetülnek ki a "finn népre".

A tangóról, a parasztokról és a NOKIA-ról készült, ill. a finnek és a "kultúrnépek" viszonyának változását tematizáló tanulmányok a finn önazonosság ellentmondására hívják föl a figyelmet: a "periférikusság" és a "fejlettség" identitáselemeinek egyidejû, Janus-arcú jelenlétére.

* * *

A blokk elkészítésében nyújtott segítségéért itt szeretnék köszönetet mondani Outi Hassinak, a budapesti Finn Nagykövetség kulturális titkárának, Malms Hammelének, a Finn Külügyminisztérium munkatársának, Várady Eszter mûfordítónak, valamint Jukka Oksa és Leo Granberg kutatótársaknak.

Hivatkozott irodalom

R. Alapuro (1993): Peasants in the Consolidation of the Finnish State: The Rise of a Non-dominant Ethnic Group. In Roots of Rural Ethnic Mobilisation. D. Howell szerk., 145-168. Dartmouth: ESF-New York University Press.

Finland: A Travel Survival Kit. Lonely Planet. 1993.

Márai Sándor (é. n.): Európa elrablása. Budapest: Akadémiai-Helikon.

Peltonen, M. (1993): The Problem of Being a Finn. In Austerity and Prosperity. M. Rahikainen szerk. University of Helsinki: Lahti Research and Training Centre.

Rahikainen, M. (1993): The Finns in a Changing World. In Austerity and Prosperity. M. Rahikainen szerk. University of Helsinki: Lahti Research and Training Centre.

Statistics Finland. Finland's EU referendum. Official Statistics of Finland, 1994.

Vuokko, S. (1995): Finland's national symbols. In Finfo. Finnish Features, 8.

A VáLOGATáSBAN ELõFORDULó, MAGYARORSZáGON KEVéSBé ISMERT NEVEK, ESEMéNYEK JEGYZéKE

Aho, Juhani: 1861-1921, író.

ALKO: finn állami alkoholfogyasztási monopólium.

Autonómia korszaka: 1809-1917, a finn területek Nagyhercegségként az Orosz Birodalom autonóm tartománya.

Fennomán mozgalom: a finn autonómia korszakában (1809-1917) kialakult társadalmi-politikai-kulturális mozgalom, kezdetben a finn nemzeti ébredés elõsegítõje, késõbb az önálló állami létre való felkészülés motorja.

Folytatólagos háború: 1941. június 25.-1944. szeptember 4-5.

Forsman, Jaakko: a 19. század második és a 20. század elsõ felében élt közéleti szereplõ, szerkesztõ, radikális fennomán.

Impivaara-mítosz: Aleksis Kivi A hét testvér címû regénye nyomán. Impivaara: idealisztikus erdei környezet, a hétköznapi nehézségekkel és megpróbáltatásokkal teli valóság elõl megfutamodók menedéke.

Kainuu: észak-finnországi terület.

Karjala: Karélia, a mai Finnország keleti és Oroszország északnyugati területei, melyek 1917-1945 között Finnországhoz tartoztak.

Kianto, Ilmari: 1874-1970, író.

Kilpi, Volter: 1874-1939, író.

Kivi, Aleksis: 1834-1872, finn nemzeti író, fõ mûve: A hét testvér.

Krohn, Eino: szül. 1902, esztéta, irodalomtörténész.

Lehtonen, Joel: 1881-1934, író, Putkinotko - regénysorozat, 1917-1923.

Leino, Eino: 1878-1926, finn nemzeti költõ.

Letelepítés: a svéd fennhatóság idején a királyság érdekövezetének kiterjesztése céljából történt. A 19. században a föld nélküli zsellérek helyzetét igyekeztek megoldani, a második világháború alatt és után pedig a Karéliából (Karjala) menekültek megélhetéshez jutását szolgálta.

Lönnrot, Elias: 1802-1884, orvos, néprajztudós, a Kalevala (1835, 1849) gyûjtõje és összeállítója.

Pennanen, Eila: 1916-1994, írónõ.

Pohjanmaa: nyugat-finnországi terület.

Porthan, Henrik Gabriel: 1739-1804, történelem- és néprajztudós, a finn történelemírás atyja.

Runeberg, Johan Ludvig: 1804-1877, finn nemzeti költõ, a himnusz szerzõje.

Schildt, Göran: szül. 1917, mûvészettörténész, útikönyvszerzõ.

Sillanpää, Frans Eemil: 1888-1964, Nobel-díjas író.

Szent Iván-éj: június 24., pogány eredetû nyárköszöntõ ünnep.

Téli háború: 1939. november 30.-1940. március 13.

Topelius, Zacharias: 1818-1898, író, közéleti ember. Történeteinek gyakori szereplõje Matti.

Vidéki Szövetség (Maalaisliitto): 1906-ban az önálló földmûvelõk politikai képviseletének ellátására alakult párt, 1965-tõl Finn Centrumpárt (Suomen Keskusta) néven mûködik.