A magyar szociológiai gondolkodás és szociológia történetérõl nem készült rendszeres áttekintés. Pedig nem lehet azt mondani, hogy ne lenne mirõl írni, sõt azt sem, hogy lenne bár, de nem írtak és nem írnak. A történet egy-egy elemét, szakaszát, mozzanatát terjedelmes eszme-, mûvelõdés- és társadalomtörténeti irodalom taglalja, de összefüggõ, célirányosan a tárgyra összpontosított - s így aránytartó - történeti feldolgozás szempontjainak, hangsúlyainak és fõbb tartalmi összetevõinek a tisztázását hiába keressük az irodalomban.

Ez a hiány bizonyára összefügg a sokfelé ágazó és kapcsolódó irodalom zavarba ejtõ bõségével is, de még inkább arra vezethetõ vissza, hogy a tárgy maga többnyire tisztázatlan marad. Az tehát, hogy minek a történetérõl van (legyen, lenne) is szó tulajdonképpen: 1. a társadalmi gondolkodás tudás- és/vagy történetszociológiai elemzésérõl; 2. a szociológiai gondolkodás eszmetörténeti áttekintésérõl; 3. társadalomelméletek és/ vagy szociológiai elméletek történeti feldolgozásáról; 4. a szociológia mint diszciplína mûvelésének tudománytörténeti/tudományszociológiai feldolgozásáról.

A történet többféle tárgyának azonosítása-elkülönítése során egyúttal a szemlélet- és tárgyalásmódok megkülönböztethetõ határai is körvonalazhatók, vagy legalábbis tudatosíthatók az átfedések.

Társadalmi gondolkodás - szociológiai gondolkodás

A társadalmi gondolkodás (social thought) a társas-csoportos létezés tudatosulásával, az errõl folyó többé-kevésbé szisztematikus elmélkedéssel kapcsolatos fogalom. Történeti feldolgozásai általában évszázadokra, esetleg évezredekre mennek vissza az idõben, azt a folyamatot igyekezvén dokumentálni, amelynek során a társas valóságról alkotott köznapi ismeretek és tanok eljutottak a tudományos gondolkodásig és megismerési igényekig (Barnes- Becker 1961).

A szociológiai gondolkodás (sociological thought) ez utóbbit, a múlt század második felében Magyarországon meghonosodott terminológiát használva: a "társadalmi tudományt" (science), annak kialakulását és fejlõdését veszi alapul. S szûkebb idõkeretekre korlátozódva, a szociológiai gondolkodást az emberiség történetében vízválasztóként megélt modernitás tudományos igényû, gondolati feldolgozásával hozza összefüggésbe.

Raymond Aron a szociológiai gondolkodás fõ vonulatait áttekintõ mûvében (Aron 1965) a modernitás lényegét egyfajta korszakos sebességváltásban: a változás-átalakulás addig példátlan felgyorsulásában látja. S ehhez kapcsolódóan egy olyan mentalitástörténeti fejleményben, amely évezredeket választ el az utóbbi két-három évszázadtól: a modern társadalmak történetétõl, "…amelyek nemcsak változnak, hanem a változás mint a társadalom lényege, tulajdonképpeni természete, tudatosul bennük". Ebben a tudatosulásban "…a társas lét, a társadalom fogalma kerül az érdeklõdés középpontjába, elfoglalva olyan fogalmak helyét, mint a politika, az uralmi rendszer vagy az állam" (Aron 1965: 7, 8). A szociológiai gondolkodás kezdetei ebben a felfogásban - s más, ehhez hasonló felfogásokban - a francia forradalmat megelõzõ és követõ évtizedekre tehetõk.1 Ekkortól látszik indokoltnak megkülönböztetni a társadalom mechanikai, biológiai természeti törvényeit keresõ (tudományos) szociológiai gondolkodást a társadalomról-történelemrõl-államr&oacut;l-politikáról gondolkodás (filozofálás) tanaitól.

Társadalomelméletek - szociológiai elméletek - szociológia

A modern társadalmakkal foglalkozó tudományos igényû magyarázatok olyan társadalomelméletek (social theories), amelyek a szociológiai gondolkodás körébe sorolhatók. Szociológiai elméletekké (sociological theories) minõsítésük ugyanakkor már kérdéses lehet. A szociológia eredetileg - ismeretesen - Auguste Comte munkásságával (pozitivizmusával) kapcsolatos fogalom. Comte szükségesnek tartotta a társadalom pozitív tudományának: a szociológiának a kialakítását. Még ha nem ragaszkodott is hozzá következetesen, külön fogalmat alkotott, nevet talált egy olyan megismerési szemlélet számára, amely hite szerint alkalmas a felgyorsult társadalmi változás, az õ felfogásában: a teologikus-katonai - ipari-tudományos (pozitív) átalakulás törvényeinek megértésére. Tudománytörténeti szempontból nézve tehát, a szociológia tudománya és a szociológiai elméletek a múlt század harmincas-negyvenes évei (Comte mûveinek megjelenése) óta léteznek.

Ezzel szemben viszont felvethetõ, hogy ha a dolog lényegét, a modernitás társadalmainak tudományos-elméleti feldolgozását nézzük, akkor Comte gondolati konstrukciója ugyanúgy a szociológiai gondolkodás körébe tartozó társadalomelmélet, mint azoknak a korábbi és késõbbi gondolkodóknak - például Montesquieu-nek, Adam Smith-nek, Marxnak, Spencernek, az õsi társadalmak kutatóinak, a társadalmi darwinizmus képviselõinek - elméletei, amelyek ugyancsak a modernizációs korszakváltás társadalmainak tudományos törvényeit keresik. Vagy ha az elõbbi szociológiai elmélet, akkor - függetlenül attól, hogy a "szociológia" szó elõfordul-e bennük - az utóbbiak is annak vehetõk. Így a társadalmi-történeti tanok (filozófiák, világképek) és a tudományos (szociológiai) elméletek közötti határvonal elmosódik, vagy legalábbis értelmét veszti az éles megkülönböztetés. A kör tovább bõvül, ha ehhez hozzávesszük a társadalmi változás lényegét megértõ-magyarázó századfordulói elméleteket: Tönnies, Simmel, Durkheim, Max Weber alapmûveit. A szakma mai képviselõinek többsége innen számítja a tulajdonképpeni szociológiai elméletek létrejöttét, jóllehet ezek a teóriák - elõfeltevéseik és szemléletük tekintetében - különböznek azoktól a korábbi, naturalista (a társadalom mechanikai, biológiai, természeti törvényeit keresõ) elméletektõl, amelyekhez eredetileg a szociológiai megjelölést társították.

Azok a történeti elemzések, amelyek a teóriák tágan értelmezett körét kívánják átfogni, címeik tanúsága szerint - bár a társadalomelmélet (social theory) megnevezés is elõfordul bennük - általában a szociológiai elméletek (sociological theory) feldolgozását jelölik meg tárgyukként. S hogy a feldolgozás során milyen elméletek milyen sajátosságai kerülnek elõtérbe (vagy szorulnak háttérbe), egy-egy elmélet milyen összefüggésekben és mekkora súllyal szerepel, abban végül is nem az aktualitásokon felül álló tudománytörténeti szempontok a mérvadóak: "…a szociológia történetéhez való viszonyt érintõ viták - írja Jerzy Szacki - egyúttal mindig bizonyos értelemben magára a szociológiára vonatkozó viták is. A szociológiatörténet mûvelése olyan vállalkozás, amely csak ritkán választható teljesen külön a szociológiai elméletre és a szociológia hivatására vonatkozó nézetektõl és véleményektõl" (Szacki 1985: 39). Szacki a szociológiai elméletek történetét feldolgozó jelentõs munkákat áttekintve, hét pontban foglalta össze az elmélettörténet-írás motivációs hátterét. Mindegyik pont valamilyen módon a jelen (a megírás korabeli) szociológia (irányzat, elmélet, gyakorlat) és szociológus-tudósközösség identitásával kapcsolatos (Szacki 1985: 40-41).

A szociológus szakma mindenkori jelenének problematikájával függ össze, hogy a tulajdonképpeni szociológiai elméleteket kiktõl eredeztetik és születésüket mely idõszakra teszik. Anthony Giddens szavaival: hova teszik a "nagy választóvonalat". E mögött - írja Giddens (1981: 96-97) - "…az az elképzelés van, hogy a társadalomelméletek elõtörténetét, amikor azok még nem váltak el a történetfilozófiai spekulációktól, éles törésvonal választja el a társadalom önálló és új tudományának megalapozásától". Giddens elveti azt, az elmélettörténeti feldolgozásokat uraló elképzelést, amely ezt az alapozódást (egyben a szociológia mint diszciplína létrejöttét) a századforduló körüli évtizedekben létrehozott nagy elméletekkel azonosítja. Megkísérli bebizonyítani, hogy "…valamennyi, egymással konkuráló kísérlet, amely az 1890-1920 közötti generáció jelentõségének bizonyítására szolgál, elhibázott, és a >>nagy választóvonal<< egész koncepciója, úgy, ahogy az Parsonsnál s - kevésbé igényes módon - sok más szerzõnél megfogalmazódik, nem egyéb mítosznál" (Giddens 1981: 98).

A századforduló Raymond Aron elmélettörténeti feldolgozásában sem kap kitüntetett szerepet. [[Otilde]] - mint láttuk - a tradicionális és a modern közé helyezi a választóvonalat. Montesquieu-vel kezdi a szociológiaelméletek történetét, s a továbbiakban nem választja szét a modern társadalmak nagy elméleteit aszerint, hogy azok a szociológia elõtörténetébe vagy történetébe sorolhatók-e.

A Marx elõtti és utáni filozófiák kettõsségében gondolkodók - természetesen - Marxnál húzzák meg a nagy választóvonalat. Felfogásukban Marxszal kezdõdik a társadalomról való tudományos (szociológiai) gondolkodás: õ az elsõ (és sokak szerint az egyetlen) tudományos (szociológiai) elmélet megalkotója.

A tudománytörténeti feldolgozások hagyományos kötelmeinek (például a folytonosság-törés, elõtörténet problematikájába bonyolódás) szabadabb felfogását tette lehetõvé, és a jelenorientált történeti feldolgozásokat nagyban ösztönözte - érvényességüket mintegy tudományfilozófiailag legitimálta - Thomas Kuhn hatvanas-hetvenes évektõl fogva nagy hatású paradigmaelmélete (Kuhn 1984). Ez szakított a tudományos teljesítmény kumulatív (egymásra épülõ) felfogásával, lebontotta azt a válaszfalat, amelyet a hagyományos tudománytörténet a tudományos ismeret (kognitív rendszer) és a tudománymûvelés (társas rendszer) között feltételezett, s a tudomány fejlõdését mint egymás melletti és egymást kiszorító - közösségképzõ - paradigmák (szuperteóriák, világképek) történetét értelmezte.

Kuhn ugyan a társadalomtudományokat nem - így a szociológiát sem - tartotta tudománynak (pozitivista értelemben ugyanis a tudományos teljesítmény ezekben eleve kérdéses), elméletét mégis a társadalomtudományok, -tanok (közöttük a szociológiai elméletek) történetének kutatói tudták a leginkább hasznosítani. Nagyban hozzájárult ehhez a kuhni elmélet rendkívül talányossá bonyolódása. Az elmélet egyik értelmezõje, Mastermann szerint maga Kuhn huszonegyféle elkülöníthetõ értelemben használja a paradigma fogalmát.2 Így a történeti feldolgozásoknak csak egy része foglalkozott azzal, hogy kialakulhat-e egyáltalán a humaniórák területén a (természet)tudományokéhoz hasonló konszenzus egy-egy tudományos teljesítmény (elmélet, világnézet, tétel, módszer) körül, használható-e ezen a területen - s ha igen, milyen értelemben - a paradigmaelmélet. Sokan inkább az elméletbe rejtett tipizálási lehetõséggel éltek. Ugyanis a különbözõ dimenziók, szempontok szerint számtalan mód nyílt a humán diszciplínák paradigmaelméleti elemzésére, és ezen belül a szociológiaelméletek sokféle paradigmájának és a szociológiaelmélet paradigmájának azonosítására.

A szociológia nemcsak tudományos igényû gondolkodás és elméletalkotás a társadalomról, hanem a felmérések, vizsgálatok, statisztikai elemzések, azaz az empirikus társadalomkutatás sokfelé ágazó tevékenysége is. S ha a tárgy többféle meghatározhatósága, a tartalmi-tematikai határvonalak és tagolások sokféle értelmezhetõsége miatt a társadalmi gondolkodás - szociológiai gondolkodás - társadalomelméletek - szociológiaelméletek történeti feldolgozása meglehetõsen problematikus, akkor a szociológia történeti szintézisének elkészítése még inkább az. Szacki szerint az egyetemes szociológiatörténet - legalábbis hagyományos tudománytörténeti feldolgozásban - képtelenség: "Lehet szociológiatörténetet írni az egyes országok szociológiájáról, a különbözõ szociológiai >>iskolákról<<, a szociológiai elemzésekben használt fogalmak és kategóriák fejlõdésérõl, meg lehet írni a szociológia intézményessé válásának, a különbözõ elméleteknek vagy az empirikus kutatásoknak és az ott alkalmazott kutatási technikáknak a történetét - de nem lehet kifejezetten szociológiatörténetet írni" (Szacki 1985: 48).

Mint a fenti felsorolásból is látszik: a szociológiáról (vagy annak kapcsán) írt történeti elemzések azért sok mindenre ki- és rátérhetnek. A szociológiatörténeti elemzésekben a tudományszociológiai szempontok még inkább elõtérbe kerülnek, mint a szociológiai gondolkodás és a szociológiai elméletek történeti elemzéseiben. A professzionalizáció és intézményesülés fogalompárosának bevezetésével a történeti feldolgozások dokumentálhatóan konkrét kritériumokra támaszkodhatnak.

A szociológiai professzionalizáció a társadalomról szerzett tudás sajátos szerepekbe rendezõdõ, foglalkozásszerû megszervezõdése és mûvelése, amelynek során kialakul a szociológusként együvé tartozók identitása: a szociológusi tudósközösség autonómiája és a szakmai (céhes) tudás norma- és felelõsségrendszere. Az intézményesülés folyamatában végbemegy a szervezeti tagolódás, kiépül a kapcsolatrendszer a társadalmi környezettel, a rokon- és társszakmákkal, a szociológusközösség nemzetközi szervezeteivel, kialakulnak a szakma mûvelésének és karbantartásának (utánpótlás, képviselet, megjelenítés, kommunikáció) szervezeti keretei.

A professzionalizáció és intézményesülés egymást feltételezõ - s egymást jórészt átfedõ - fogalmak. Szempont- és követelményrendszerük segíti a szociológiatörténeti elemzések tárgyának azonosítását, eldönthetõbbé teszi azokat a kérdéseket, amelyek az elemzés során az elõtörténettel-történettel, a történet folyamatosságával-megszakítottságával, szerves-szervetlen alakulásával (tudósgenerációkkal, iskolákkal, intézményi folytonossággal stb.) kapcsolatban szoktak felmerülni. Természetesen még így is tág tér marad az egymástól különbözõ és az egymásnak ellentmondó felfogások kifejtésére. A professzionális és intézményes tudománymûvelés egyes kritériumai korábban, mások késõbben, markánsan vagy kevésbé markánsan, csonkán vagy kiteljesedettebben jelennek meg. A mindenkori szakmai konszenzusok függvénye az, hogy a szociológia mint intézményesült diszciplína mûvelése során melyek a fontos és a kevésbé fontos (esetleg elhanyagolható) mozzanatok, események, életmûvek. A szociológia jelentése az idõk folyamán módosult. Továbbra is kérdés marad, hogy szociológiának nevezhetõ-e egyáltalán az, amit szociológia (társadalomfilozófia, társadalomtan, társadalmi gazdaságtan, társadalomkutatás, szociográfia stb.) címen, többé-kevésbé intézményes keretek között mûveltek. Mindez szükségessé tette, hogy a feldolgozásokba egy újabb dimenzió épüljön bele: a szociológusközösségeknek a szakmáról kialakított álláspontja(i).

A tudományszociológiai szempontokkal dúsított történeti elemzések így végül is arra törekednek, hogy a tartalmi és értelmezési problematikától egyfelõl bizonyos mértékig függetlenülõ, másfelõl azt relativizáló megközelítéseket együttesen értelmezzék. A Wolf Lepenies szerkesztette monumentális szociológiatörténeti tanulmánygyûjtemény szerkesztõi bevezetõje szerint a szociológiatörténet voltaképpen három fõ elemzési dimenzió mentén: a diszciplína három identitására - a kognitív, a társas és a történeti identitásra - összpontosítva tárható fel. Az elsõ "az orientációk, paradigmák, problémafelvetések, kutatási eszközök koherenciájára és sajátosságaira" vonatkozik, a második az intézményesülési folyamattal, "a szakma szervezeti stabilitásával" kapcsolatos, a harmadikban pedig azok a törekvések jelennek meg, amelyek célja: "rekonstruálni a szakma múltját, amelyre a szociológus tudósközösség minden tagja hivatkozhatott" (Lepenies 1981: I).

Mikor kezdõdött a mgyar szociológia története?

Lepenies Szociológiatörténetét alcím pontosítja. Eszerint a mû tulajdonképpen nem tekinthetõ a szociológia történetének: a négy kötet tanulmányok gyûjteménye, kereken ötven történeti elemzés a szociológia különféle identitásairól. A diszciplína történetének egyértelmûen korszakolt, egy fejlõdési séma szerkezeti vázára felfûzött, történeti elemzése egy-egy ország esetében is meglehetõsen problematikus.3 Így Magyarország esetében is kérdéses lehet, hogy mikortól és milyen kritériumok alapján különíthetõ el a társadalomról gondolkodás történetén belül a szociológiai gondolkodás, a társadalomelméletek, a szociológiai elméletek és a szociológia története. Írható-e magyar szociológiatörténet, s ha igen, mikortól írható?

Ha Aronnak az elõbbiekben idézett követelményébõl - a modernitásában problematizálódott társadalmi változás gondolati-elméleti feldolgozásából - indulunk ki, akkor a szociológiai gondolkodás magyarországi kezdetei néhány nagy kisugárzású nyugat-európai elmélet (például Montesquieu, Adam Smith) viszonylag gyors recepciójának idõszakára: a 18. század utolsó évtizedeire tehetõk. Ekkoriban már Magyarországon is követhetõ a társas változás (például a "természeti" állapotból a "civilizált" létbe váltás) lényegének, dinamikájának és korszakainak mérlegelése és a változtathatóság lehetõségeinek tudatosulása. Ez a - szociologikusnak nevezhetõ - reflexiós többlet az, ami Bél Mátyás (1984) 1735-1742 között kiadott mûvét, az ország társas viszonyainak és intézményeinek megyénkénti leírását és lajstromba vételét mentalitástörténeti szempontból évszázados messzeségbe viszi a néhány évtizeddel késõbbi jozefinista röpiratok társadalomfelfogásától, Tessedik Sámuel és Berzeviczy Gergely parasztságképétõl és Berzeviczy közgazdaságtani mûvétõl.

Tessedik és Berzeviczy munkáiban csírájában már megjelent a viszonylagos autonómiájú - korabeli szóhasználattal élve: "polgárisult" - társas lét eszméje és eszménye. Ennek folytatásaként a múlt század elsõ felében jelentõs mentalitástörténeti folyamat ment végbe. Egy szélesedõ körû értelmiségi elit, a honorácior és nemesi reformgenerációk liberális gondolkodásában a civil(izált) társas lét mint ideál a "státussal" (az állammal) párhuzamos fogalomként jelent meg, s kialakult a "társadalom", az "álladalom-társadalom": a stabilitás-változékonyság kettõsségében gondolkodás.4 Ez összefüggött azzal a folyamattal, amelynek során a tradicionális társas kötelékek mellett - esetenként azok ellenében - megjelentek és elõnyomulóban voltak a polgári (civil) szervezõdések formái és intézményei. Kialakult a társadalom fogalma.

A társadalmi létezés alapjainak és mozgatóinak "tényleges" és "bölcsészeti" rendszerét felvázoló elméletek: Szontágh Gusztáv és Hunfalvy Pál társadalomelméleti alapvetései az 1840-es évekbõl valók. Ugyanebben az idõszakban jött létre a társadalom- és államleírás: a geográfiai statisztika elsõ nagy hatású mûve Fényes Elek monumentális országleírása. Fényes munkája, amely a "státusisme" sok évtizedes hagyományain (Schwartner Márton, Magda Pál) építkezett, többféle kiadásban is elérhetõen, bestsellernek számított a negyvenes évekbeli reformértelmiség köreiben.

Eötvös Józsefet ugyanaz, a negyvennyolcas forradalmak sodrában átélt félelem indította Uralkodó eszméinek megírására, amely, nagyjából egyidejûleg, Alexis de Tocqueville-t a francia forradalommal kezdõdött nagy korszakváltás átgondolására késztette: a szabadság(ok)on kiteljesedõ civilizáció megrendülésének félelmetes perspektívája. Hatalmas társadalomtörténeti tényanyagra épített mûvében Eötvös hasonló célt tûzött maga elé az 1850-es évtized elején, mint John Stuart Mill az évtized végén: megtalálni a szabadságelvû társas lét emancipálódási (polgárosodási, liberalizálódási) folyamatában azokat a kompromisszumokat, amelyek segítik az állam és társadalom, a stabilitás (rend) és változás (haladás) kényes egyensúlyának fenntarthatóságát.

A kiegyezés utáni évtizedek a társadalomtani-társadalomtudományi érdeklõdés erõsödésének és a társadalomismereti empirizmus intézményesülésének korszaka.

A múlt század utolsó harmadában Magyarországon is kialakultak az evolucionizmussal összekapcsolt pozitivista társadalom- és államfelfogás irányzatai. Ezek az irányzatok - a szociáldarwinizmus ugyancsak ez idõ tájt meghonosodott sokféle változatával együtt - a szociologikus szemléletet képviselték a jog- és államtudományok körében. A hetvenes-nyolcvanas években jelentõs alkotások, nagy életmûvek jelzik ennek az - erõteljesen angolszász irányultságú - szemléletnek a térhódítását: Pulszky Ágost "genetikus" (a jogi normák társadalmi gyökereit keresõ) jogbölcselete és nagyívû társadalmiformáció-elmélete; az "õsi társadalmak" keletkezésével, életével - s ennek kapcsán a társadalmasodás, társadalomban élés törvényszerûségeivel - foglalkozó kiterjedt irodalom: Beöthy Leó, Pulszky Ágost, Lánczy Gyula, Tagányi Károly munkái.

A tudományos igényû társadalomismeret elõtérbe kerülését jelezte, és az empirikus társadalomkutatás megalapozódását segítette elõ a statisztika felfogásában végbement változás. Az államtudományokhoz-kameralisztikához kapcsolódott - s "államisme", "honisme" néven is emlegetett - geográfiai (leíró) statisztikát a hetvenes években háttérbe szorította a statisztika "aritmetikai" irányzata: a quetelet-i "szociális fizika" társadalomismereti igénye. A statisztika 1868-71-ben létesült országos (Keleti Károly) és fõvárosi (Kõrösy József) hivatalai a "statisztikai nagyhatalmaknak" számító belga és porosz minták szerint szervezõdtek meg.

A kilencvenes évek végére a szociologikus jogszemlélet és jogbölcselet szociológiai iskolává nõtte ki magát. Az irányzatot az egyetemeken egymást követõ-meghaladó tudósgenerációk: Pulszky mellett Pikler Gyula és Somló Bódog, s köréjük szervezõdve hívek és tanítványok (fõként egyetemi hallgatók és friss diplomás jogtudorok) körei képviselték. Tudósközösség, amely a szociológia: azaz a szociáldarwinizmus és a spenceri evolucionizmus, organikus társadalomelmélet paradigmájában gondolkodott.

A jogbölcseletbe ágyazódott szociológiai iskolával párhuzamosan alakult ki a társadalomelméletek társadalomtani irányzata, amely a közgazdaságtannal (nemzetgazdaságtannal) együtt, az állam-társadalom-gazdaság külön- és együttlétezésének, kapcsolódásainak problematikájával foglalkozott (Kautz Gyula, Concha Gyõzõ, Grünwald Béla). Az angolszász és francia irányultságú szociológiával (social science) szemben a társadalomtanban (Gesellschaftslehre) a német hatások (Lorenz von Stein) a meghatározók.

A konzervativizmus századfordulói térnyerésével kapcsolatos a társadalmi gazdaságtan, lényegét tekintve: szociális piacgazdaságtan - ugyancsak fõként német mintákat követõ - megerõsödése (Gaál Jenõ, Földes Béla). Ugyanekkor a konzervatív agrárprotekcionizmus ("agráraltruizmus") mozgalmai és szervezetei s a Rerum Novarum kezdetû pápai enciklika (l891) után kibontakozott keresztény szociális mozgalmak kiterjedt társadalomismereti igényekkel jelentkeztek. Jórészt ezekre az igényekre vezethetõ vissza a század végén a társadalomleírás változatos formáinak kialakulása. A nyolcvanas-kilencvenes években Magyarországon is meghonosodott Le Play monografikus módszere.

A századelõ polgári-értelmiségi radikalizmusa (Jászi Oszkár, Somló Bódog, Méray-Horváth Károly) a szociológiát jó ideig szellemi és politikai törekvései kulcstudományának tekintette. Az ismertebb radikálisok mellett a - tõlük többé-kevésbé elhatárolódott - konzervatív-liberális, agrárius csoportosulások, a társadalmi gazdaságtan és a keresztény szociáletika képviselõi (Giesswein Sándor) s a társadalomtudományi naturalizmustól elfordult társadalomfilozófusok (Palágyi Menyhért, Bartók György) is jelentõs munkákat publikáltak. A századelõn a nagy nemzetközi presztízsû társadalom- és gazdaságstatisztikai intézmények mellett a társadalomtani (szociológiai) gondolkodás és társadalomkutatás minden területén megkezdõdött (egyes területein folytatódott) a professzionalizálódás és intézményesülés. Szabályozott mûködésû tudós társaságok, a nemzetközi kapcsolatépítés, a publikáció és reprezentáció lehetõségeinek és formáinak kiépítése (folyóiratok, ankétok, konferenciák), az oktatás, a népszerûsítés és az utánpótlás érdekében tett lépések jelzik ezt a folyamatot. A Huszadik Század címû folyóirattal (l900) létrejött a szociológiai köz- és szakírás elsõ magyarországi fóruma. A folyóirat köré szervezõdött Társadalomtudományi Társaság (1901) és a társaságból kivált konzervatívok Magyar Társadalomtudományi Egyesülete (1908) a korszak összes társadalomkutatói törekvését összefogta.

A század elsõ két évtizedének szellemi életében (Vasárnapi Kör, Galilei Kör, Szellemi Tudományok Szabad Iskolája) gyökerezik Mannheim Károly, Polányi Károly, Lukács György és Hauser Arnold munkássága. [[Otilde]]k nemzetközileg is számon tartott elméletek, paradigmatikus jelentõségû fogalomkörök megalkotói. Mûveik meghatározó módon alakították az egyetemes szociológiai gondolkodás fontos részterületeit: a tudás-, a gazdaság-, és a mûvészetszociológiát.

A két világháború között számos magyarországi tudós - például a történész Hajnal István, a jogtudós Horváth Barna, az ókortudós Hornyánszky Gyula, a közgazdász Heller Farkas munkásságában kimutatható a szociológiai iskolázottság. Az ekkor létrejött nagy összegezõ mûvek sorában társadalomtani szintézisek is születettek Dékány István tollából (Társadalomalkotó erõk, l923; A mai társadalom, l943). A konzervatív társadalomleírás körében is született összegezés: Weis István: A mai magyar társadalom (1930) és Hová? (l932) címû munkái. Az 1918-19l9 folyamán megszûnt és felszámolt tudományos társaságok és fórumok helyébe újak szervezõdtek. A Magyar Társadalomtudományi Társaságban rendszeresen tartottak ankétokat és felolvasó üléseket. A társaság kiadványsorozatot és folyóiratot (Társadalomtudomány) adott ki. A társadalomtani professzionalizáció a nemzetközi standardokhoz, intézményekhez való felzárkózási törekvések jegyében folytatódott.

A harmincas évekre az amatõr és hivatásos társadalomvizsgálók egész serege látott munkához. A társadalomismeret - a szociográfia, a falujárás, a "falumunka", a settlement-mozgalmak keretei között - értelmiségi szervezkedések mozgalmi követelménye lett. Ugyanakkor a mozgalmakkal párhuzamosan (esetenként ezeken belül) a tudományos igényû társadalmi tényfeltárás, a módszeres táj- és népkutatás és monográfiaírás mûhelyei is létrejöttek vagy újjáalakultak. Hivatalos részrõl folyamatosan - s többnyire nem nagy sikerrel - próbálkoztak a falujáró mozgalom és szociográfia szervezésével, intézményesítésével, konstruktív keretek között tartásával.

A harmincas évtized: a népi írói (mozgalmi) szociografizálás évtizede, melynek második felében az ismert irodalmi szociográfiák: Illyés Gyula, Veres Péter, Darvas József, Kovács Imre, Féja Géza munkái mellett Erdei Ferenc és Szabó Zoltán társadalomelméleti alapozottságú szociográfiái: a Parasztok és a Cifra nyomorúság is megjelentek.

Ebbõl a csaknem másfél évszázadot átfogó rövid visszatekintésbõl is látszik: a társadalomtani-szociológiai gondolkodás és a tapasztalati társadalomkutatás gazdag és sokfelé ágazó-kapcsolódó története a szûken vett szociológiatörténeti feldolgozás számára éppoly nehezen operacionalizálható, mint az átfogóbb társadalmi vagy szociológiai gondolkodás történeti elemzése számára. Még azt is nehéz eldönteni, hol kezdõdjék a történet. Valóban érdemes visszamenni a 18. század végi felvilágosult társadalom- és környezetátalakítási traktátusokig? Vagy néhány évtizeddel késõbb: a múlt század harmincas-negyvenes éveiben kezdõdött a történet, amikor felvetõdött a társasági tudomány gondolata, az országászaton belül a társadalmi országászat (Hunfalvy Pál) elkülönítésének szükségessége, s a nemesi-honorácior reformértelmiség körében erõteljes igény mutatkozott a tényfeltáró helyzetjelentések, országleírások, azaz a geográfiai statisztika iránt? Vagy inkább a hetvenes-nyolcvanas évek tekinthetõ a kezdetnek, amikor a szociális fizika a modern társadalomstatisztika intézményesült gyakorlatában operacionalizálódott, s a szociológia, szociologikus kifejezés a pozitivista, evolucionista társadalom- és jogelméletekben használatba került? Vagy 1900- 1901: a Herbert Spencer beköszöntõjével indult Huszadik Század és a szociológiára hangolódott elsõ tudósközösség intézményesülése: a Társadalomtudományi Társaság legyen a kiindulópont? Vagy - eltekintve a "helyi érdekû" tudománymûveléstõl - azt vegyük szociológiának, ami a világban is szociológiának számít? Ebben az esetben három-négy névre: Mannheim Károly és (esetleg) Lukács György tudásszociológiájára, Polányi Károly gazdaságszociológiájára és Hauser Arnold mûvészetszociológiai elemzéseire korlátozódnék az elemzés, amit - természetesen - szükségtelen és félrevezetõ lenne "magyar szociológiatörténet" címen végezni.

A magyarországi szociológiai-társadalomtani gondolkodás történeti elemzése, bárhonnan indul is ki, elméletek, tanok, empirikus vizsgálatok, leírások, publicisztikai és irodalmi mûvek sokaságát vonhatja érdeklõdési körébe, azzal a tágabb társadalmi, szellemi, kulturális és tudományos környezettel együtt, amelyben ezek létrejöttek. Ez a bõség az elemzés tárgyával kapcsolatos problémák átgondolását: a "minek a története?" kérdés eldöntését s ezzel összefüggésben annak a kérdésnek a tisztázását is szükségessé teszi, hogy a tágabb társadalmi-kulturális környezettel való összefüggések közül mi kerüljön a történetbe. Mindez végül is a témakörrel kapcsolatos álláspontok ütköztetésével formálódó szakmai egyezségre jutás folyamatában tisztázódhatna - amennyiben a szociológus szakmát ezek a kérdések ma egyáltalán foglalkoztatják. A témakörben felvethetõ historiográfiai megfontolások és elemzési szempontok közül - eddigi fejtegetéseim alapján - az alábbiakat emelném ki.

1. A szociológiai gondolkodás története átfogó eszme- és mentalitástörténeti összefüggésekbe ágyazott elmélettörténet. A magyar elmélettörténeti feldolgozásoknak ugyanakkor szembesülniük kell egy elemi akadállyal: a saját (magyarországi) elméletek - fõleg a paradigmatikus jelentõségû elméletek - viszonylagos hiányával. Úgy gondolom, érdemes hangsúlyoznom ennek a hiánynak a viszonylagosságát. Eötvös József, Pulszky Ágost, Concha Gyõzõ, Pikler Gyula, Somló Bódog elméletalkotó munkássága nem kisebb értékû, mint egyetemesen ismert európai kortársaiké. Megjelenésük idején munkáik többnyire ennek megfelelõ fogadtatásban részesültek. Eötvös fõ mûvét például a kortárs külföldi kritika A törvények szelleméhez mérte, s Mill, Tocqueville munkáival egyenrangúként ismertette. Pulszky genetikus jogelméletét és evolucionista társadalmiformáció-tanát is elismeréssel fogadták Angliában. Egy-egy elméleti konstrukció tartós jelentõségét, paradigmává válásának esélyeit azonban nem önértéke határozza meg. A nyugati világ perifériája inkább a mintateremtõ alkotók, mint a mintául szolgáló alkotások kibocsátásának terrénuma. Annak a néhány - erudíciót és eredetiséget párosító - elméleti társadalomértelmezésnek, amely Magyarországon jött létre, a századfordulón-századelõn is alig volt, azóta pedig végképp nincs esélye arra, hogy a "nagy elméletek" közé kerüljön. Itt inkább az elméletek hatásainak és sajátos értelmezéseinek története követhetõ az idõben. Az elmélettörténeti feldolgozás Magyarország esetében jórészt recepciókutatás, amely a 18. század végétõl, a társadalmiszerzõdés-elméletek, Montesquieu és a skót morál- és gazdaságfilozófia hatásának kezdetétõl fogva az "egyetemes" történeti feldolgozásokban tárgyalt társadalom- és szociológiai elméletek többségének ismeretét-ismertetését - esetenként gondolkodásformáló jelentõségét - kíséri figyelemmel.

2. Ha a saját elméletek terén a hiány, az empirikus társadalomismeret és -kutatás s az ezzel gyakran összekapcsolt szociálreformeri-szociálpolitikai irodalom esetében az anyag nehezen körülhatárolható - belletrisztikával, publicisztikával, különféle diszciplínákkal (földrajz, néprajz, közigazgatástudomány, történetírás) összefonódott - bõsége zavaró. A tényirodalom, a kitûnõ társadalomrajzok, statisztikai leírások és elemzések, helyzetjelentések és monográfiák hatalmas irodalmában hiába keressük az alkalmazott társadalomtan, a tájmonográfia-írás, a szociográfia iskolateremtõ egyéniségeit és iskoláit. S ebbõl következõen, hiába keressük a mintául szolgáló alkotásokat, s azt az áthagyományozódó - elméleti alapismeretekkel, módszerekkel, kutatásetikai normákkal kapcsolatos - egyezményes tudásminimumot: "céhes" tudást, amelynek ismerete az egyes területeken mûködõk körében hallgatólagos vagy deklarált elvárás. Hiányoznak az illetékességgel kapcsolatos konszenzusok: a kutatás és a mozgalom, a tényfeltárás és a röpirat, a kutatói beállítódás és a politikusi szerep elkülönültsége. Némedi Dénes a népi szociográfiáról írt monográfiájában a polifunkcionalitást, az átpolitizáltságot, a politikai intézménypótlék-funkció felvállalását s az ebbõl következõ aktuálpolitikai érzékenységet és publicisztikus hajlamot tartja a háború elõtti szociológia és szociográfia meghatározó sajátosságainak. S ezeket, a diszciplína prehistorikus állapotára jellemzõ sajátosságokat a magyarországi polgári modernizáció megkésettségére, fejlõdési és intézményszerkezeti anomáliáira vezeti vissza (Némedi 1985: 10-11).

3. Ez a körvonalazatlanság összefügg a szakma azonosításának nehézségeivel s a strukturált szakmai közösségek, tudósgenerációk, iskolák folytonosságának hiányával is. Ezért egy olyan tudományszociológiai megközelítésben is nehezen gondolható el a történet, amely a tárgymeghatározás, tartalmi tagolódás, tematikai körvonalazottság problematikájába nem bonyolódik bele, s a mindenkori szociológia-társadalomtan-társadalomkutatás mûvelésére: professzionalizálódására, intézményesedésére összpontosít. A magyarországi szociológia utóbbi évtizedben kialakított társas és történeti identitása szerint az intézményesült szakmának legfeljebb három évtizedes múltja van. Tamás Pál az "új magyar szociológia" (a kifejezés a nyolcvanas évek közepén került használatba) fejlõdését tudománytörténeti és -szociológiai szempontból négy szakaszra tagolja. Elemzésében a szociológia Magyarországon elõször a "radikális társadalomkritika" szerepében (hatvanas évek), majd az "össztársadalmi tudomány programjával" (hetvenes évek), ezt követõen a "szaktudomány programjával" (hetvenes-nyolcvanas évek), végül pedig "megállapodott diszciplínaként" (nyolcvanas évek) volt és van jelen a szellemi életben (Tamás 1985).

Ez a történet: egy átpolitizáltságában forrongó diszciplína szakmává tisztulásának története. Ami 1960 (még inkább 1945) elõtt "társadalomtan", "szociológia", "társadalomfilozófia", "szociográfia", "falukutatás", "társadalomlélektan" néven létezett, az ehhez képest régmúlt. Olyan szellemi elõzmény, amely tulajdonképpen nem tartozik a tárgyhoz: a mai professzionális szociológia történetéhez. Ez a történet európai méretekben is csak a második világháború után kezdõdött, amikor az amerikai társadalomkutatás és elméleti szociológia szakági és szervezeti rendszere, technikái, stílusa világszerte - s így kontinensünkön is - meghonosodott: "…ekkor alakul ki a szociológia mint elfogadott nemzetközi standardokat követõ tudományos terület" (Tamás 1988: 460). Ehhez a fejlõdéshez mérten a magyarországi szociológia fáziskésésbe került ugyan, de a hatvanas évek végétõl fogva már nagyjában-egészében szinkronban volt a világ szociológiájával, s a nyolcvanas évekre ledolgozta modernizációs hátrányát (Tamás 1985: 224-226). Az intézményesülés - írta 1984-ben a Magyar Szociológiai Társaság elnöke - "…a magyar szociológia múltjában nem történt meg. A felsorolt jellemzõk (az alapjaiban amerikai mintát követõ tudománymûvelés jellemzõi - S.J.) egyike-másika megjelent ugyan, de arra, hogy együttesen és általánosan, s oly színvonalon jelenjenek meg, ahogyan az a század hetvenes éveiben történt, még nem volt példa" (Kulcsár 1984: 17).

Errõl a tudományszociológiai álláspontról nézve: van szociológiatörténet, melyet a szociológiai "prototudomány" (Tamás Pál) meglehetõsen parttalan-diffúz idõszaka elõz meg. Aki erre az idõszakra összpontosítja történeti érdeklõdését, az egy hatalmas eszme-, mûvelõdés- és társadalomtörténeti anyaggal szembesül. Ez lehet társadalom-, politika- és kultúrtörténeti feldolgozások forrásanyaga, politológiai, eszme- és értelmiségtörténeti tanulmányok tárgya, amelyben társadalomtanok-szociológiai elméletek hatása (idõnként divatja), gondolkodási minták, mentalitások, értelmiségi beállítódások követhetõk nyomon. Az eddigi irodalom tanúsága szerint "magyar szociológiatörténet", "szociológiai gondolkodás története", "társadalmi gondolkodás története" címen leginkább errõl van szó.

4. A szociológia történetének és elõtörténetének ilyen egyértelmû szétválasztása természetszerûleg hozzátartozik a frissen modernizált-felzárkóztatott tudományág történeti identitásához. Úgy gondolom ugyanakkor, hogy a szociológiai-társadalomtani gondolkodás professzionalizációjának rugalmasabb értelmezésével fel lehetne dolgozni a tárgytól - a "minek a története?" kérdésétõl - függõen sokféle és sokfelé ágazó történetet egy, összefüggõ történet keretében. Ez a tárgykörök, arányok és hangsúlyok átgondolását igényelné, s szakmai egyezségre jutást feltételezne egy olyan alapproblémát illetõen, ami szociológiatörténeti munkákban általában, magyar szociológiatörténeti tanulmányokban különösen élesen vetõdik fel s nehezen oldható meg. Nehéz ugyanis eldönteni, hogy mekkora teret kapjanak az elemzésben a tudás- s mekkorát a tudományszociológiai megközelítések. Az is kérdéses, hogy a tudományos tudás milyen összefüggésben kerüljön inkább elemzésre: a mindenkori szakmai szervezõdések - a (nem éppen szerencsés, mai fogalmunk szerinti) "tudományos közösségek", a tönniesi "tudós-köztársaság" - valamely körén belüli tudásként vagy átfogóbb társadalmi-mûvelõdési összefüggésekben. A szociológusképzés gyakorlata felõl közelítve ezekhez a kérdésekhez: nyilvánvaló, hogy a magyar szociológiatörténet oktatása nem vagy legalábbis erõltetetten illeszthetõ az egyetemes elmélettörténetre alapozódott oktatásba, s inkább a történetszociológiai, eszme- és mûvelõdéstörténeti kurzusok keretében lenne a helye. A tudásszociológiai nyitottság ugyanakkor nem összeegyeztethetetlen tudományszociológiai szempontokkal, amelyek végül is akkor is érvényesíthetõk, ha nem ragaszkodunk mereven a tudományintézményesülés amerikai etalonjához, s a magyarországi társadalomtani-szociológiai gondolkodás történetében a szakszerû tudománymûvelés és szakmai közösséggé formálódás - valóban szórványos és epizodikus - igényeinek, mozzanatainak és kezdetleges képzõdményeinek a szokásosnál nagyobb jelentõséget tulajdonítunk.

Hivatkozott irodalom

Aron, Raymond (1965): Main Currents in Sociological Thought. New York-London: Basic Books.

Barnes, H. E.-H. Becker (1961): Social Thought from Lore to Science. I-III. Dover, New York.

Bél Mátyás (1984): Magyarország népeinek élete 1730 táján. Válogatta, sajtó alá rendezte és bevezette: Wellmann Imre. Fordította: Wellmann Imre. Budapest: Gondolat.

Concha Gyõzõ (1927): Van-e magyar társadalom? Nincs. In Társadalomtudomány, VII. évf., 3-4.

Eckberg, D. - L. Hill (1980): The Paradigm Concept and Sociology: A Critical Review. In Paradigms and Revolutions. G. Gutting szerk. London.

Fleck, Christian (1990): Rund um "Marienthal". Von den Anfangen der Soziologie in Österreich bis zu ihrer Verbreitung. Wien.

Giddens, Anthony (1981): Die klassische Gesellschaftstheorie und der Ursprung der modernen Soziologie. In Geschichte der Soziologie. I. kötet. W. Lepenies szerk. Frankfurt: Suhrkamp.

Giddens, Anthony (1982): Sociology. A Brief but Critical Introduction. London.

Kuhn, S. Thomas (1984): A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest: Gondolat.

Kulcsár Kálmán (1984): A magyar szociológia történetszemlélete. Gondolatok a külsõ minta jelentõségérõl. In Valóság, 5.

Langer, Josef (szerk.) (1988): Geschichte der österreichischen Soziologie. Wien.

Lepenies, Wolf (1981): Einleitung. Studien zur kognitiven, sozialen und historischen Identität der Soziologie. In Geschichte der Soziologie. I. kötet. W. Lepenies szerk. Frankfurt: Suhrkamp.

Némedi Dénes (1985): A népi szociográfia 1930-1938. Budapest: Gondolat.

Szacki, Jerzy (1985): Szociológiatörténet és önálló szociológiai elmélet. Fordította: Melis Ildikó és Zolnay János. In Szociológiai Figyelõ, 1.

Tamás Pál (1985): Az új magyar szociológia útjai. Tudományszociológiai vázlat. In Világosság, 4.

Tamás Pál (1988): Egy szakma "Sturm und Drang" után. In Szociológia, 4.

Jegyzetek

* A tankönyvnek készülõ történeti szintézist a Pro Cultura Hungariae Alapítvány támogatja.

1 Így Anthony Giddens felfogásában is, aki a két nagy forradalom: az 1789-es francia politikai és a 18. század végén Angliából kiindult ipari forradalom kontextusában elemzi a szociológiai gondolkodás kialakulását (Giddens 1982).

2 Ismerteti: Eckberg-Hill (1980: 118-121).

3 Például az osztrák szociológia esetében lásd Fleck (1990) és Langer (1988).

4 Lásd Concha (1927). Concha a nyelvfejlõdés 18. század végi-19. század eleji dokumentumaira támaszkodva mutatja be az állam-társadalom fogalompárnak s egyben a társadalom modern fogalmának a kialakulását.