Tisztelt szerkesztõ úr!

Nagy érdeklõdéssel olvastuk a REPLIKA legutóbbi számában közölt pszichoanalitikus tanulmányokat és köztük a Dr. Székács Istvánnal történt interjú szövegét. Székács tanár úr kijelentéseivel több pontban egyetértünk, és ahol egyetértésünk nem teljes, ott is általában el tudjuk fogadni nézeteit, mint egy természettudományos mûveltséggel rendelkezõ pszichoanalitikus tanítómester szuverén véleményét. Mint Hermann Imre tanítványai azonban mégsem hagyhatjuk szó nélkül néhány, saját mesterünkkel kapcsolatos elejtett megjegyzését. Annál kevésbé tehetjük ezt, mivel Hermann Imre eszmei kitartása biztosította a pszichoanalízis folytonosságát Magyarországon: õ nem engedte ki kezébõl a zászlót a pszichoanalitikus mozgalom hatvanas és hetvenes évekbeli reneszánsza az õ körébõl indult ki, így az õt ért kritika bizonyos fokig a jelenlegi magyar pszichoanalízist is minõsíti.

Székács Bálint Mihálynak egy alighanem társasági szinten elhangzott véleményéhez csatlakozva Hermannt paranoiásnak nevezi. Azt is állítja, hogy analízisei alatt hallgatott, páciensét ily módon magára hagyta. Az utóbbival, persze, csak szubjektív tanúságunkat állíthatjuk szembe. Szakmai körökben ismeretes, hogy Hermann ritkán szólt, hagyta analizáltjait kibontakozni, bár érzésünk szerint mindig a megfelelõ idõpontban szólalt meg. A szûkszavúságáról szóló hírek különben is erõsen túlzottak valószínûleg egyes analizáltjai indulatáttételes igénye lett volna a több verbális "táplálék". Azt pedig ismételten tapasztaltuk, hogy nehéz helyzetekben teljes empátiával állt mellettünk. A paranoia "diagnózisát" azonban már tényekre hivatkozva tudjuk vitatni. Székács arra alapozza megállapítását, hogy Hermann mindent az általa felfedezett megkapaszkodási ösztönön át látott, annak hatókörét mértéktelenül kiterjesztette, mindent azzal magyarázott. Székács tanár úr ezt fõként az 1945 utáni idõszakra vonatkoztatja, amikor viszont saját állítása szerint nem találkozott Hermann- nal. Hogy a megkapaszkodási késztetés, ami a fõemlõsöknél mint öröklött ösztönmagatartás figyelhetõ meg, az embernél is rejtett hatóerõként jelen van, filogenetikus örökségünk, ez Hermann- nak valóban alapvetõ megállapítása. Valóban a felfedezõ szenvedélyességével kutatta ennek a jelenségnek nyílt és rejtett áttételes megnyilvánulásait az ember ösztön- és érzelmi életében, kultúrájában és a pszichopatológiában. De Székács feltehetõen figyelmetlenül olvasta Hermann késõbbi mûveit. Ugyanis éppen az, amit a mértéktelen kiterjesztésre példaként idéz, nem jó példa. Azt állítja, hogy Hermann Bolyairól írott tanulmányában az erdélyi templomtornyok alakjában a megkapaszkodás kanyarulatait látja.

Csakhogy Hermann az erdélyi templomtornyokat nem ilyen összefüggésben említi, hanem olyan gyermekkori vizuális élményként, ami a nagy matematikus késõbbi geometriai elképzeléseihez mintaként szolgálhatott. Ugyanakkor Hermann klinikai megfigyelései alapján olyan elméleti koncepciókat is alkotott, amelyek nem kapcsolódnak a megkapaszkodás elméletéhez, mint például a kettõs felettes én teóriája a kényszerneurózisnál vagy a zeneiség és perverzió összefüggése. Mindez nem vall rögeszmés megszállottságra.

Székácsnak azt az állítását, hogy Hermann- nak a felesége, Hermann Aliz volt a rossz szelleme, az említett személyek ismeretében végképp nem értjük. Mivel érvek ezzel kapcsolatban nem hangzottak el, vitatni sem tudjuk. Csak csodálkozunk!

Egy tudomány vezetõ személyiségei között természetesen támadhatnak nézeteltérések, és ezeket nem is egyszer erõs indulatok és érzelmek fûtik. A pszichoanalízis sem kivétel. Nem is célja, hogy az embert érzelemmentessé tegye. (Noha egy ilyen tévhit is terjed róla más tévhitekkel együtt.) Mégis sajnálatos, hogy egy olyan kiváló pszichoanalitikus, mint Székács István, akinek mind tanulmányait, mind pedagógiai munkásságát nagyra becsüljük, Hermann- nal szembeni elfogultságát nem tudta feloldani. Holott Hermann, élete végén befogadta társaságába, és ezzel a gesztussal megkönnyítette nekünk, hogy vele és tanítványaival a késõbbiekben együtt tudjunk mûködni. Ami persze a magyar pszichoanalízisnek csak javára vált.