Tisztelt képviselõ testület!

Nem tagadhatom, hogy bizonyos erkölcsi undort érzek magamban akkor, midön e tárgyhoz hozzá szóllani kénytelen vagyok. Mert hiszen vannak uraim dolgok, melyeknek tételét tudjuk, tudjuk, hogy a társadalomra nézve mennyire megbélyegzõk, de a melyek egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy a nyilvános tárgyalás szõnyegére vonczoltassanak, de a melyek ha mégis oda vonczoltatnak, e tény csak azt bizonyitja, hogy az illetõk szakitottak szemérem- érzékükkel. De ha már e kérdés csakugyan a képviselõ testület asztalára került: ám szóljunk hozzá, menten minden elfogultságtól, azon higgadtsággal és komolysággal, mint a melyet a tárgy megérdemel, nézzük az éremnek ne csak azon lapját, melyet a kérvény feltár, hanem nézzük annak sokkal sötétebb oldalát is, melyet a kérvény gondosan kerül, sõt elfed.

Azonban nem tagadhatom azt sem, hogy a kérvény reám sajátos benyomást tett s eszembe juttatott egy vig kedélyü urat, ki midön valamely tárgyhoz hozzá szóll, azt rendesen azzal kezdi: nekem ugyan e tárgyra vonatkozó szerény nézetem ez s ez s itt elmondja a maga nézetét, de azért ha valakinek nézete más, arra elõre is kimondom hogy: szamár. Hasonlóul tesz ez a kérvény is. Nem lehet, ugymond, a jó érzelem és a nemesebb iránti fogékonyságnak egyetlen szikrája sem azon kebelben, mely ezen átkos lélekvásárlással üzérkedõ intézményeket csak elvileg is helyeselni tudná. Másutt ismét: érveket a bordélyházak mellett csak azok hozhatnak fel, kik önmagukra nézve ennek szükségét érzik s igy az erkölcsiséget lábbal tiporva a tiszta erkölcsnek fogalmával sem birnak, vagy azok emlitik, kiknek tág lelkiismeretén megfér azon tudat, hogy az emberiség legszentebb örökségét és legdrágább tulajdonát az erényes életet lassankint kiszoritsa és még a családi élet szentélyében is felváltsa az erkölcstelenség, s a bün. Ugyancsak késõbben az emberiségbõl s minden nemesebb érzelembõl kivetkõzött szörnyekrõl tétetik emlités. Igy aztán ezen kérvény elõre is befogni igyekszik minden ember száját s számit arra, hogy oly gyenge idegzetü gyávákkal lesz dolga, kik az ártatlan és nem ártatlanokra egyiránt dörgedelmes szavakban rájuk rivalt itélettõl megdöbbenve, nem mernek reá mutatni a kérvény tárgyát képezõ intézkedésnek, nem csak közegészségügyileg, de közerkölcsiség tekintetében is veszélyes következéseire. Elõre bocsátásával annak, ho gy a prostitutiot erkölcsi szempontból én is elitélem, de más oldalt annak üldözését a legnagyobb tévedésnek tartom, viszszautasitásával egyszersmind azon otromba vádaknak, melyeket e mosdatlan száju trágár kérvény tartalmaz: kijelentem, hogy van bennem elég erkölcsi bátorság a kérvénytõl eltérõ nézeten lenni.

Midõn ezen eltérõ nézetemet tolmácsolom s kifejtem indokaimat s a statistika tényeivel világitom meg az állitásomat s midön ezt nem csak mint ezen képviseletnek egyik szerény tagja, de egyuttal hivatalos állásomból kifolyólag is teszem, mert hiszen a kérdés egyuttal közegészségügyi kérdés is: leghelyesebben fogok aként eljárni, hogy elõször sorra czáfolom mind azon állitásokat, melyeket e kérvény tartalmaz, majd reá fogok mutatni, hogy az egyes államok a prostitutióval szemben minõ eljárást követtek és követnek, mi volt ezen eljárás eredménye, s mi mindezekbõl a végsõ tanulság.

E kérvény uraim elõször is azt mondja: hány férfi alkothatna boldog családi életet, ha a förtelem leányai olcsó szerelmükkel be nem hálóznák a könyelmü férfiakat, s ha nem lenne alkalmuk pillanatnyi felbecsülésük és durva állati ösztönük untalan való buja kielégitésére.

Ha hangzottak valaha szavak, melyek a házasságot prostituálták s azt minden varázsától megfosztották; ugy e szavak valóban alkalmasak a házasság prostituálására. Mert hiszen uraim e szavakban kifejezést nyert felfogás, a feleséget, a nõt, az anyát úgy tünteti fel, mint a durva állati ösztön buja kielégitésének hitvány eszközét, kit a kéj- hölgytõl csak az különböztet meg, hogy õ vele szemben a durva állati ösztön buja kielégitése a megengedett és elfogadott formák között történik, de a formától aztán eltekintve, õ is a durva nemi ösztön kielégitésének hitvány tárgyává törpül. Tehát jegyezzétek meg, nõk és egyúttal anyák, hogy titeket csak szövetségtek alakisága különböztet meg a messalinaktól! Viszsza utasitva a nõ, az anya, s a házasság szentségének e szemérmetlen megsértését, csak annyit mondok: jaj annak a házas életnek, s jaj annak alapján azon társadalomnak, a melynél és a melyben a házasságnak nincs költészete, s hol a házasság alapját s annak összetartó kapcsát csak az állatiság képezi, ott háttérbe szorul az állat mellett a házasságot magasabb szempontból tekintõ erkölcsi lény.

A statistika adataiból uraim, mint tény vezethetõ le azon állitás: hogy minél könynyebb valamely államban a megélhetés, annál nagyobb a hajlam a család alapitásra, annál sürübbek a házasságok; minél nehezebb valamely államban a megélhetés, annál csekélyebb a hajlam a család alapitásra, annál ritkábbak a házasságok. Igy p. o. Oroszországban, melynek területéhez képest gyér lakosságát a ki nem merült talaj még bõven táplálni képes, mondom: Oroszországban 93, Magyarországon 108, Poroszországban 115, Angliában 118, Francziaországban 127, Bajorországban 151, Görögországban 153 lélekre esik egy házasság s a házasságok szaporuságát a talaj termékenysége, majd ismét a virágzó ipar szabályozza. Sõt többet mondok uraim, oly államokban, melyekben a földmivelés az állampolgárainak ha nem is egyedüli, de túlnyomó jövedelem forrása: a házasságok szaporusága emelkedik a termékeny években, csökken a terméketlen években. Ugy hogy azt lehet mondani, hogy a termékek ára mintegy mértéke a házasságok gyarapodásának s igy a szaporuságnak. Igy p. o. 1852- ben volt a búza ára pesti mérõnként 2 frt 55 kr. s esett 85 lélekre 1, 1853- ban volt a buza ára 4 frt 55 kr. s esett 107 lélekre 1, 1854- ben volt a búza ára 5 frt 81 kr. s esett 115 lélekre 1, 1855. volt a búza ára pesti mérõnként 6 ft 4 kr. s esett 119 lélekre 1, 1856. volt a búza ára pesti mérõnként 5 ft 47 kr. s esett 93 lélekre 1 házasság.

Miután ennélfogva uraim a házasságok szaporusága a megélhetés könynyûségétõl függ, a házasságok gyérülését ismét a megélhetés nehézsége vonja maga után, miután a nemi ösztön kielégitése a férfiúnál egy folyton fenálló parancsoló szükséglet: önkint következik, hogy a férfi, ha szerelmének, e nemes indulatnak még nincs, vagy körülményeinek kényszeritõ hatalma alatt nem lehet tárgya, egyszerüen vagy prostitual ha tud, vagy pedig folyamodik a már rendelkezés alatti prostitutióhoz. Igy aztán önként következik, hogy miután általában több férfi születik mint nõ, nem a prostitutio tényezõje a házasságok gyérülésének, hanem épen megforditva, a házasságok gyérülése tényezõje a prostitutiónak. Mert hiszen a mint követeli magának valaki az okoskodás azon menetét, hogy hány férfi házasodnék ha nem volnának a nemi ösztön kielégitésére szolgáló kéjhölgyek, épen úgy követelhetem én az okoskodás ellenkezõ menetét t. i. azt, hogy hány nõ nem válnék prostitutává ha a férfiak házasodhatnának és házasodnának. A különbség a két tétel között csak az: hogy mig az elsõ mellett nem szóll semmi, ez utóbbit a tapasztalat tényei s a statistika adatai támogatják.

Igy téveszti aztán össze uraim az okot és az okozatot, a dolog mélyére tekinteni képtelen, vagy elfogultságból talán épen nem is akaró egyoldalú felületesség!

És akkor aztán, midõn sem a törvényhozás sem a társadalom nem rendelkezik módokkal és eszközökkel arra, hogy a dolgok kérlelhetetlen menetén változtasson, ha nincs módjában hogy a viszonyokat a könynyebb megélhetésre s igy a család alapitásra kedvezõbben alakithassa; nemcsak, hanem ma már a védtörvények értelmében a házasodás a 23 év elõtt csak kormányi kivételes engedély mellett lehetõ: ugyan kérdem önöktõl, minõ józan értelme van ezen kényszeritõ hangon oda dörgött parancsnak, hogy a ki elérte azon kort hogy házasodhassék Isten és emberi törvények szerint nõsüljön meg? s hol van az eszköz, melyel érvényt lehessen szerezni azon nevetséges találomnak, melyet a kérvény e szavakban fejez ki: "a ki pedig még nincs azon korban hogy nõsülhessen mint még fejletlen, éretlen eszü, tapasztalatlan ifjunak (valóban szép bók az agglegényeknek) nem csak erkölcsileg nem illik, de egészségi szempontból sem szabad ily helyeket látogatni." - E tételnél aztán akaratlanul eszébe jut az embernek azon latin közmondás: Vana sine viribus ira, a mi magyarul szabadon forditva annyit tesz, hogy: sokat akarna a szarka, de nem birja a farka.

*

A kérvény továbbá azt mondja: nézzük meg a kórházakat nézzük meg országszerte, avagy csak városunkban s azt fogjuk tapasztalni, hogy az ott levõ betegek 2/3- ad részét, vagy legalább is felét a bujakóros hölgyek foglalják el stb.

Én uraim mindenkitõl elvárom, sõt megkövetelem, hogy ha állitása bizonyitása czéljából a statistika adataihoz folyamodik, ez adatok ne légbõl kapott valótlanságok, hanem a tényleges helyzetnek megfelelõ pontos statistikai adatok legyenek. Sajnálattal kell jeleznem, hogy ez idézett állitás legalább a békésmegyei közkórházat illetõleg teljesen valótlan. Ennek igazolására szabadjon idéznem, a legközelebbi hét évre vonatkozó kór- forgalmi adatait megyei, most már közkórházunknak.

Ápoltatott összesen, beteg , bujakóros kéjhölgy

1872 410 14

1873 302 14

1874 330 44

1875 270 34

1876 120 23

1877 162 9

1878 285 28

tett ennél fogva 7 év elforgása alatt a kéjhölgyek száma a megyei kórházban, midön azok legtöbben voltak 20%, midön legkevesebben voltak 3%- ot, átlag pedig volt 7 év elforgása alatt a közép százalék 11. Hol áll most már kérdem a 11 közép százalék az ötven százaléktól, hol a 3%, vagy akár a 20% a féltöl; történik ennélfogva a kedvencz állitás kedvéért, majd 47, majd 30, átlag pedig 39 százaléknyi eltérés az igazságtól, a mely eljárásnak aztán tisztességes neve: füllentés.

Hogy becsületes iparos segéd viszsza utasittatott volna a kórházba leendõ felvételtöl, ez megtörténhetett. A dolog magyarázata azonban ott rejlik, hogy miután az egykori czéhek a kórház irányában a Bach rendszer alatt vállalt kötelezettségeiket nem teljesitették, a mibõl aztán késõbb egy nyûgös peres kérdés is lett, a kórház sem volt irányukba, semmire sem kötelezhetõ. Hogy pedig bujakóros nõket és férfiakat, kivétel nélkül mindég felvettünk, annak oka ismét az volt, mert ezeket gyógyitás nélkül szabadon hagyni, egyértelmû lett volna a betegség terjesztésével, s ezt annyival inkább tennünk kellett, mert erre egyenes rendeletünk volt, ha bár mint megyei jellegü kórház erre kényszerithetõk az idegenekkel szemben nem valánk az ápoltakért pedig nem fizetés esetén az országos betegápolási alap vállalt fizetési kötelezettséget.

*

Áttérek most uraim a kérvénynek oly tételére, melynek czáfolatánál meg kell bolygatnom a holtak árnyát, az élõ nemzedék erkölcs- birói széke elé kell idéznem az õsöket, még azon kegyelet rovására is, melyet kell hogy a késõ unokák megõrizzenek lelkületükben irányukba. A kérvény ugyanis hivatkozik az õsapákra, kik a kérvény szerint efféle bûnbarlangokat nem ismertek, miért nem lehetne el ennélfogva nélkülök a mai nemzedék, mond a kérvény.

Miután a prostitutió nem egyéb mint viszszaélés a faj fentartására irányzott ösztönnel, mint minden egyébbel ugy az ezzeli visszaélés is, egy idõs az emberi nemmel s kisérni fogja õt sirjába. Ott leljük a prostitutiot a bibliai ó- korban, mint veres fonál huzódik át a közép koron, hogy kirivó szinezetével tarkára fesse a modern társadalmat. Hiszen ha feljegyezte a biblia azt, hogy Abrahámnak, szolgálójától Hágártól gyermeke leszsz, ha Lót leányainak esetét tudjuk; ha Ruben atyjának Jákobnak ágyasát megkeriti; ha bünre csábitja az útfélre kiülõ Thámár Judát, ha Dávid megkeriti magának Eliam leányát Betsábet, ha emlitést tesz Izrael népének fajtalankodásáról Moab leányaival; ha azt látjuk miként csalja hálóba Ammon betegség ürügye alatt Thámárt; ha olvassuk, miként igyekszenek az akkori irók inteni a fiatalságot az úgynevezett nézõ és varázsló nõk társaságától: valóban nincs okunk arra, hogy e tekintetben példányképül tekinthessük a bibliai ó- korból Istennek választott népét. Olvassa el, ki nem sajnálja a fáradságot Hoseas profétának IV. részét; olvassa el a Példabeszédek könyvének VIII. r. 7- 18 versszakát s megfogja találni azt, hogy itt már az irók egyáltalán nem érzékenykednek a kifejezések körül s a sorok között megtalálja, hogy a bordélyüzlet már e korban megvolt. Tekintsük uraim Görögországot, melyrõl pedig elismeri a történelem, hogy a tudományos mûveltség fáklyáját õ gyujtotta meg földrészünkön, sõt egyes férfiai, mint p. o. Socrates, oly moralt hirdettek, mely a kereszténységnek sem vált szégyenére! Mik voltak Görögországban a heterak, hanem ha prostitualt nõk finomabb értelemben, s Solon, hazájának Athénnek e bölcs törvényhozója, ki számolt honfitársai érzékiségével, épen a heterakat használta fel, hogy az athenei férfisereg érzékiségének, a közerkölcsiséget lehetõleg nem sértõ módon eleget tegyen, az által, hogy a legszebb heterákat öszsze vásárolta s azokat hatósági felügyelet alatt álló nyilvános intézetben helyezte el. Ez intézet jövedelmébõl épült aztán az Aphrodite Pandemos temploma Athenében. Hát a római bachanaliák mik voltak, semmi egyéb mint a Vénus tiszteletének czége alatt üzött nyilt prostitutio s a Herkulanum és Pompeiben történt ásatások alkalmával nem egy épületre akadtak már, melyeknek trágár czége elárulta azon korbeli rendeltetésüket. A chinaiakról õs idõk óta tudva van hogy a theaházak és theakertek nem egyebek módositott bordélyházaknál, de miután a chinai e tekintetben erkölcsiségére nem oly finynyás, a thea házak és kertekbeni szereplést nem is tartja valami megbélyegzõ dolognak. Spanyolországban különösen hiresek voltak a mancebiak neve alatt ismert intézetek, ily intézeteknek nyitására legelõször a hires lázzadó Fajardó Alfons kapott engedélyt II. János királytól. Ez intézetek egész telepet képeztek az egyes városokban s miután az üzlet nagyon nyereségesnek mutatkozott, késõbb Malaga, Loya, Renda, Marbella és Madridban is keletkeztek hason intézetek, sõt, mint Lalang hires franczia utazó emlékezetbe hagyta papi tizedet is kellett tõlük fizetni. Ha Olaszországról akarnánk szóllani, elkelle mondani önöknek; mi az az olaszországi cicisbeo, de engedjék meg, hogy ne mondjam el. Megemlitem egyedül csak azt hogy hiresek a római maison de passe- ok, a franczia maison tolerée- ek s nem kevésbé hiresek az angol czukrászdák s édesség mérõ butiqu e- ok. Igy találjuk meg uraim, ha nem akarunk szemethunyni, emberi gyarlóságunk e kiálltó bizonyitékait, a nép alsó rétegébõl, fel a társadalom legfelsõ rétegéig, sõt egész a trónokig, mert hiszen uraim a Cleopátrák, Messalinák, Mathildisek, Borgia- Lucretiak, Manciniak, Fontanges- ok Montespanok, Maintenonok, Pompadurok, Du Barry- k, Caylak s Valevszkák stb. nem voltak egyebek mint a társadalmi haute volée s a trónok prostitutái, s alig hiszem hogy ma erõsebb forgalommal biró bármely kis városkában is nem lelnõk fel azon helyet, hol a prostitutio bizonyosan már évtizedek, sõt századok óta fészkel.

Eszem ágában sincs azt állitani, hogy helyesen volt s helyesen van ez ma is igy, de azt az egyet mégis különösnek találom, hogy korunkra s a ma élõ nemzedékre oly különös elõszeretettel s oly kiméletlenül sütjük rá az erkölcsi sülyedés bélyegét ugyanazon gyarlóságért, mely közös volt õseinkkel, melyet tõlük örököltünk s mely szervezetünk tökéletlensége.

Uraim! semmi nincs új a nap alatt!

*

Hogy továbbá az izgatott képzelõdésnek is kijusson a maga osztályrésze, azt állitja a kérvény: hogy a nyugati és keleti római birodalmat, melynek hatalom- szava a világot megreszkettette egykoron, semmire tették a bujaság fertelmei, itt azonban mégis egy kicsit enged, s szerepelteti az általános elerkölcstelenedést is.

Ha a kérvény irója ismét mélyebben hatol vala a dolgok lényegébe, e vakmerõ állitást bizonyosan nem koczkáztatja vala. Egy egykor hatalmas állam bukásának uraim több és számos tényezõje szokott lenni, a tényezõk egész serege müködik közre a felbomlás processusában. Igazolta már azt nem egyszer a történelem, hogy mihelyt valamely állam a külterjesség netovábbját elérte, mint elérte a római birodalom, mely az akkor ismert világot csak nem magába ölelte, lehetetlen reá nézve egy közép pontból az erõteljes kormányzat, melynek erélye a központtóli távolsággal lankad, s még inkább lehetetlen akkor, ha az illetõ birodalom a legheterogenebb elemeket öleli fel a nélkül, hogy azokat assimilálja is egyuttal. A mibõl önként következik, hogy a vágy, lerázni az idegen hatalom kényszerköntösét csak alkalomra vár, hogy magát érvényesitse. Feledte úgy látszik a kérvény szerzõje, hogy már Julius Caesar korában 350 ezerre ment Rómában azoknak száma, kiket, mert Itália kimerült földje nem birta táplálni a túlnépes lakosságot, külföldrõl szállitott gabonával kellett folyton élelmezni, kik azután az állam hatalmasainak kegyétõl függvén, elvesztették az erõ, a függetlenség, a szabadság érzetét, csúszó- mászó gyönge szolga lelkekké sülyedtek, vak eszközökké, egyúttal a hatalomért versenyzõk kezébe. Feledte, hogy Augustus idejében a talaj kimerülés folytáni elsatnyulása a népnek már odáig jutott, hogy egy kis sereg megsemmisülése a teutoburgi erdõkben, páni félelembe ejtette Rómát, mely már két legiónyi ujoncz illetéket sem birta kiállitani. A helyzet Diocletian korában már odáig fejlõdött, hogy nem volt többé Italiában szabad birtokos parasztság, hanem helyére gyarmatok léptek valódi jobbágyokkal. A honvédelem már azt megelõzõleg zsoldosok kezébe került s a proconsulok garázdálkodásaiban rejlõ bajt tetõfokra emelte a praetoriánusok még veszélyesebb garázdálkodása s a palota- forradalmak, mint permanens métely ütöttek tanyát az Augustusok bíbor- palotáiban. A halálos döfést azonban a pogány római birodalomnak a kereszténység adta meg, nemcsak az által, hogy a katonai szellem a kolostorokba temetkezett, nem csak az által, hogy a katonaság tartására szánt öszveg nagy része évenkint kolostorok és zárdák épitésére fordittatott, hanem legkülönösebben ez által, hogy a császárok fegyelmét az országlás helyett a meddõ theológiai tételek felett vitatkozó zsinatok vették igénybe. Joggal állithatjuk, uraim, hogy a kereszténység csak a római pogány birodalom romjain épülhetvén fel, amannak diadala, kellett, hogy ez utóbbinak bukása lett, legyen. Sokat, de nagyon sokat lehetne e tárgyra vonatkozólag még mondani, hanem e helyett csak azt kérdem: mi része volt mind ezekben a bujaság förtelmeinek s a kéjhölgyeknek?

Mi részük van uraim a kéjhölgyeknek abban, hogy akkor, midõn az Izlam már elboritással fenyegette, nem csak a keletet, de a nyugatot is, midõn már Konstantinápoly falai alatt állottak a török csordák, a kereszténység egy szerencsétlen kérdés körüli harczban emésztette fel erejét, azon kérdés felett ugyanis, hogy vajjon a latin szertartású római püspök- e az egyház látható feje, vagy a konstantinápolyi patriarcha, a latin szertartás fogadtassék- e el, vagy a görög, a szent lélek az atyától származik- e egyedül, vagy a fiútól is egyuttal. E szerencsétlen már korábbi keletü harcz, oly elkeseredést idézett aztán elõ, hogy mig a kelet higgadtan nézte a nyugat bukását, a nyugat késõbb a keletnek nyujtandó segélyt attól tette függõvé, hogy aláveti- e magát a konstantinápolyi fõpap a római fõpapnak. Mi köze volt a prostitutiónak ahoz, hogy akkor, midõn már megalkúdott a kelet s elfogadván a latin szertartást, a Sofia templomban latin misét szolgáltattak, elõ áll egy fanatikus orthodox barát Lucas Rotaras s valóságos zendülést csinál a szerencsétlen városban, s e barát nem átallja azt mondani, hogy inkább a török turbánt óhajtja látni a városban, mint a latin sisakot, inkább a pogányt, mint a kovásztalan kenyérrel (ostya) áldozó testvér keresztényt. Valjon a prostitutió bûne volt talán az is, hogy a barátok, kikre a falakon tört rések kijavitása volt bizva, s kik e czélra a császártól tekintélyes öszszeget kaptak, e pénzt elsikkasztották? Vagy talán azon genuaiak, kik a török hajóhadat a Bosporusba besegitették s ez által árulókká lettek, s az árulás dijául kereskedelmi elõnyeik tiszteletben tartását kötötték ki, prostitualt nõk lettek volna?!

Uraim! A nyugati s keleti római birodalom bukására oly sok tényezõ gyakorolt befolyást, hogy azok közül csak egyet tolni elõtérbe, mint a bukás fõtényezõjét, semmi nem egyéb, mint erõszaktétel a történelem által registrált tényeken. Ily eljárást megengedhet magának a költõ képzelõ tehetsége, de ezt perhorrescalja a történelmi hûség.

Azt mondják, hogy sok ember nem látja az erdõtõl a fát, a kérvény érdemes szerzõjén az ellenkezõ teljesedett, õ a fától nem látta az erdõt. De aztán azt ne követelje, hogy e hibába az õ kedvéért mi is bele essünk!

*

Tartalmaz továbbá e kérvény egy valóban kedves naiv önvallomást is, melyet ha a kérvény aláirói észrevesznek vala, õrizkednek e kérvény aláirásától, de ha ezt a kérvényben látták és mégis aláirták, elismerték önbünösségüket s igy aztán alkalmazható rájuk az, hogy annak idején õk se voltak jobbak a Deák- né vásznánál. Ott ugyanis, hol a fiatal emberekre rájuk parancsolnak, hogy ily helyeket nekik nem szabad látogatniok következõ kifejezéssel élnek: nem szabad a paráznaság karjaiba dobni ifju erejét s egészségét s feláldozni erényét a megmérgezõ hatásu pillanatnyi testi gyönyörért, melynek utóhatása mindenkor utálatos és undoritó. Na már uraim ha én valamirõl oly categoricus biztossággal azt állitom, hogy annak a valaminek utóhatása mindenkor utálatos és undoritó, kell hogy ez utálatos és undoritó utóhatásról, közvetlen tapasztalás által szereztem légyen meggyözõdést, mert hiszen e közvetlen tapasztalás nélkül fogalmam sem lehetne az undoritó utóhatásról, épen úgy, mint senki nem beszélhet valaminek édes vagy keserü izérõl, ha iz- érzéke által nem szerzett magának meggyõzõdést egyik vagy másiknak létérõl. Ha pedig ily gyermekes õszinteséggel vallják be a pillanatnyi gyönyör undoritó utóhatásáról szerzett közvetlen tapasztalatukat engedjenek meg de elvesztették vagy is eljátszották maguktól a jogosultságot, hogy e téren erkölcsi leczkéket osztogathassanak s a ma élõ nemzedék erkölcs biráivá emelkedhessenek.

Azonban e különben mozsdatlan szájú trágár kérvény nem csak hogy gyermeteg módon naiv, de a menyiben azon szörnyeteg inditványt teszi, hogy a bordély házakat lakóikkal együtt utasitsuk a sintér- gödör mellé, tulzott szigorában embertelen s mint ilyen kereszténytelen is egyuttal. És a mit most mondandó vagyok, kezüket szivökre téve hallgassák önök, ne a farizeusok morálja, de szivük meleg és nemes dobbanása irányozza önöket.

A ki prostituált nõvel valaha érintkezett s igyekezett e szerencsétlen nõk elõéletének titkaiba mélyebben behatolni azon minden kételyt kizáró, de egyszersmind reánk férfiakra nézve megpiritó, többet mondok erkölcsileg lesujtó meggyõzõdést szerezhette, hogy a prostituált nõknek legalább is 80%- át oly nõk adják, kik elcsábitva, csábitóik által hitvány módon cserbe hagyva, a szülõi házból ki dobva, rokonaiktól megvetve, a társadalomtól megutálva folyamodtak e kétségbe esett üzlethez, hogy tengethessék nyomorult létüket, hogy végre is a társadalom számüzötteivé válljanak, akiknek még azon nyomorult vigaszuk sincs, hogy az õket megejtõ bûnszegõt hasonló kárhoztató itélettel sújtja a társadalom s mig a csábitó a becsület álczájával arczán élvez talán kitüntetést, rangot és becsülést, nem érzi hogy mellette egy gyenge lény nem csak önbotlásának súlyát, de az õ bûnének terhét és átkát hordozza egy hosszú életen át roskadozó vállain. Egyébiránt bár honnan kerüljenek ki a prostituált nõk, a prostitutionál nem csak a nõnem a bûnös ha egyáltalán itt bünrõl lehet szó de bûnös maga a férfinem s a prostituáltak kissebb vagy nagyobb száma valamely államban, nem egyéb, mint a férfi- nem hiú élvvágyának kifejezése, épen ugy, mint a folyton változó ostobánál ostobább divat nem egyéb mint a piperevágy kinyomata. És ime mit követelünk a kérvényben mi, az erényes férfiak? Hogy a prostituált nõk a gyepmester térségére számûzessenek, s mint a javulásra már egyáltalán képtelenek, végleg vettessenek oda, honnan többé nincs és nem lehet megtérés, s megteremtve számukra e földön Dante poklát gyönyörködjünk az erkölcsi kárhozat gyehennájában érettünk is bünhödõ erkölcsi halál- vonaglásának kinjain. És ha önök ez itéletet kimondották, mit tettek? Felelet a bûnszerzõt tették a bünrészes erkölcsbirójává, az erõsebb a gyengébb felett mondja ki kárhoztató itéletét. Hol volt az illetõk szive és lelke akkor, midõn e szerencsétlen kérvényt aláirták, hol volt a kérvény szerzõjének szive és lelke, midõn e kérvény agyában megfogamzott? Nem gondolták meg az illetõk mit tesz az, elzárva látni bárkinek is önmaga elõtt a javulás s ez által a társadalomba lehetõ viszszatérés utját s hogy e javulást csak egyre is közülök lehetetlenné tenni s ez által õt erkölcsileg végleg veszni engedni, nem egyéb mint egy végleg elkárhozott lélek lidércznyomása az illetõk lelkén s hogy e lélekért Isten és ember elõtt felelõsek. Nem szebb lett volna az illetõktõl, ha javaslatot tesznek arra nézve, hogy e szerencsétlenek közül minél többen legyenek megmenthetõk, s ha a társadalom elismeréssel dijjazza azt, ki a veszély alkalmával minél több életet ment meg, honnan azon indokolatlan hidegség mely az erkölcsi élet megmentésénél elfásitja a kebleket? Ne feledjék önök, hogy önöknek is vannak leány gyermekeik, s ha egyiket vagy másikat megejté a kisértés ördöge, akkor midön a társadalom vakbuzgó elfogult része a fásult kebel ridegségével üldözi a szerencsétlent, a társadalom józanabb és nemesebben érezni tudó részének keresztény bocsánata és szeretete mindene, mely õt megmentheti s viszsza adhatja az erkölcsi világnak, az életnek, a társadalomnak! Mi jogon mert a kérvény szerzõje és aláirói felülemelkedni a legmagasztosabb morál hirdetõjén az üdvözitõn, ki mi ndõn a farizeusok és irástudók a paráznaságon kapott nõt a mester elé vonczolák, hogy a Mózes törvényében kiszabott megkövezés itéletet rá kimondja, szemét lesütve e szavakat mondá: ki magát bün nélkül valónak érzi, az vessen követ õ reá! A nõnek pedig ezt mondá: én nem kárhoztatlak, eredj, és többé ne vétkezzél! Ne hidjék tehát önök uraim, hogy mindig azon oldalon van a morál, a melyen az elkárhoztató itélet örjöngve tombol.

Félre tehát uraim azon embertelen szigorral, melynek sem az érzõ kedély, sem a bölcselet, sem a hit, sem a moral, sem Isten, sem ember elõtt, sem jogosultsága sem értelme! És én ki mondom, hogy ha önök e szerencsétlen kérvény javára döntenek, megfogják ugyan álszenteskedõ farizeus módjára menteni a moral látszatát, de lényegében egyiránt arczúl ütik ugy a bölcseleti, mint a keresztény morált!

Enynyi az, mit a kérvény egyes tételeire vonatkozólag elmondani szükségesnek láttam. Nem tettem volna, ha azt nem kellett volna tapasztalnom, hogy a kérvény mely nyomtatásban is megjelent, maga körül nagy port vert s nem egy gondolkozó fõt széditett meg. És ime uraim mivé törpül e kérvény a biráló ész elõtt: egy üres szóhalmazzá, melyhez a mint az értelem a birálat bonczkésével közeledik, nagyra futt szappanbuborék módjára szétpattan s mint a költõ mondja: szétoszlik, mint a buborék s marad mi volt, a puszta lég!