Pedig száznál is több éve, ugyancsak fõvárosi lakosok és hatalmasságok már a bordélyok bezárását követelték. Weisz Dániel, fõvárosi törvényhatósági képviselõ 1877- es interpellációjából kiderül, hogy "számos fõvárosi polgár kérvényeket adott be a fõkapitányi hivatalhoz, szorgalmazván azokban az egyre szaporodó bordélyházak s örömlányok számának csökkentését". Különös hevességgel képviseli ezt az álláspontot a jó Brichta Kálmán is. Tõle különösen megrendítõ sorokat olvashatunk a budapesti bordélyok kéjuralmáról, az erénygyilkosokról és áldozataikról, városi ifjainkról és polgárleányainkról, akiknek láttán így kiált fel 1891- ben a "tigrislelkû" szerzõ: "Polgártársaink! Haladjunk a mûvelt Nyugat nyomán! (...) Én tehát semmi mást nem kívánok, mint hogy rövid idõ alatt az illetékes hatóságok hassanak oda, hogy a bordélyházakat Budapest területérõl irtsák ki." Nem ez történt. E paráznák orkánjától megindult lélek szavait hiába idézzük, úgysem fogadták meg õket a városatyák. Pedig õ is azt kívánta, hogy szeretett városát az undok fertõtõl kellene megtisztítani.

"Megtisztítani?" Ez az, errõl van szó! "Venus szabadalmazott papnõirõl" mocsokban és bûzben. Róluk van szó, nem pedig azokról a férfiakról, akik belõlük élnek és általuk élnek. Nem a kuncsaftokról és a stricikrõl. Nem azokról a férfiakról, akik odaadják a pénzt nekik, és akik elveszik tõlük, s akik egyaránt megvetik a prostituáltakat, mégis hozzájuk fordulnak. Kéjért és pénzért. A törvényhozók pedig a tiltott üzletszerû kéjelgõk közül megint nem az üzletelõkkel és kéjelgõkkel foglalkoznak, hanem azokkal, akik a legkevésbé kéjelegnek, és a legkevesebbet keresik közben.

Aki tehát megtisztítani akarja a köztereket és közutakat a bûntõl és mocsoktól, annak például erre is gondolnia kellene. De hiába, a prostitúcióról szóló jogszabályok nem errõl szólnak. Hiába tudják a törvények alkotói és alkalmazói, hogy valamennyi résztvevõt meg kellene tisztítani, már a századelõ városatyái sem ezt akarták, amikor 1907- ben megalkották egyik újabb szabályrendeletüket a prostitúcióról. [[Otilde]]k is rendelkeztek a bejegyzett és titkos kéjnõkrõl, de nem akarództak rendelkezni egyáltalán a be nem jegyzett és titkos kéjurakról. Mûvük rendkívül liberális szellemû volt, így azután jó szívvel ajánlható a mai rendeletalkotóknak, akiknek hasonló szellemben kell rendelkezniük majd magánlakásról, bárcáról, bordélyról, kötelezõ orvosi vizsgálatról és minden egyébrõl, és közben nekik sem kell feltenniük azokat a kérdéseket, hogy miért is lesz valakibõl prostituált, és miért marad az, miért vannak stricik, miért nagy üzlet a pornó és a prostitúció, a peep- show és a live- show, miért is kell a tiszta és tisztességes polgároknak annyira ez az egész, és közben kivé és mivé válik benne a prostituált, a strici és a vendég.

S ha alkotmányos szempontból érvényesen és jogtechnikailag korrektül akarnak rendelkezni, akkor jól teszik, ha még sok mindent nem firtatnak. Hiszen szinte mindegy is, hogy a törvényhozók bordélyházak alapításáról vagy megszüntetésérõl határoznak. Rendelkezésük célja mindenképp a megtisztítás lesz, miközben mindnyájan tudni fogjuk, hogy mennyire nem tiszta ez az egész ügy, s mennyire fekete ez a gazdaság, s az a társadalom és politika, melynek tárgya is, része is a prostitúció. De S. Freud után évtizedekkel, sõt, már egy évszázaddal, még mindig el kell fojtani a legfontosabb kérdéseket, nemcsak magánéletileg, hanem politikailag is.