A szociális kérdés alakváltozásairól írott gyönyörû könyvében Robert Castel azt állítja, hogy ha a napjainkban zajló földcsuszamlás erejû folyamatokat kirajzolni s megérteni akarjuk, úgy azok eleven erejû vallatóra fogásakor képesnek kell lennünk visszafordulni saját történelmünk felé.

Földcsuszamlás erejû folyamatok? Castel azt a problémát veti föl: ha a gazdasági hatékonyság és a szociális kompetencia újradefiniálásának az az ára, hogy a lakosság akár harmadát is "útszélre kell vetni", beszélhetünk- e még akkor ugyanahhoz a társadalmi közösséghez tartozásról? Meddig mehet el egy demokratikus társadalom a kirekesztés, a társadalmi ellehetetlenülések eltûrésében, s mit tehet azért, hogy visszasegítse a társadalmi mozgástérbe a körülmények hatalma által ellehetetlenített csoportokat?

Ha a 20. században a szolidaritásnak a társadalom önmaga fölött önként vállalt gondoskodásává kellett válnia, s a szociális államnak magára kellett vállalnia az efölötti kezességet, akkor mint mondja a 21. század hajnalán, amikor az ipari társadalom keretei között életbe léptetett szabályozórendszerek mélységesen megrendültek, valószínûleg ezt a társadalmi szerzõdést kell kerül, amibe kerül újradefiniálni. Egyezségre kell jutni abban, hogy mit jelent a szolidaritás, végig kell gondolni, mik a feltételei a mindenki számára biztosított társadalmi tagságnak.

Társadalmi tagság? E probléma megértéséhez el kell jutni annak fölismeréséig, hogy nem ugyanaz, ha valaki jelen van a társadalomban, és az, ha helye is van e társadalomban. Nyomasztóan nagy a létszáma manapság azoknak, akik úgy vannak jelen, hogy nincs helyük. S megreked a felszínen az a megállapítás, hogy ebbõl következõen jelenlétük kényelmetlen, zavaró. A lényeg: a szociális kérdés ugyan mindig a társadalmi élet peremén mutatkozik meg kihívó nyíltsággal, de a társadalom egészét kérdõjelezi meg.

Ma megroppannak a társadalom tartópillérei, s a helyzet kiélezetten veti föl a biztonságvesztés, a sebezhetõség, a kirekesztés, a szegregáció, a deviancia kérdéseit. (E fogalmak ugyanabba a szemantikai mezõbe tartoznak, mint a leszakadás, az érdemtelenné válás, a társadalmi ellehetetlenülés.) Az én ízlésem szerint való szociológiának az a hitvallása, hogy egy társadalom akkor kezd beletörõdni megosztottságába, amikor tényállapotként fogadja el ezt a bizonytalanságot és sebezhetõséget, s az individualizmus erkölcsi elvvé emelésével kifejezetten lehetõséget teremt bekövetkezésüknek. Úgy gondolom hát, érdemes figyelmünket a társadalom peremvidékére számkivetettek, a margón élõk, a marginálisok felé fordítani. De, megintcsak Castelt követve: "A jelen nem pusztán a ma. Hatásaiban velünk élõ örökség is, s ha meg akarjuk érteni a mát, cselekedni akarunk tudni a mában, meg kell ismernünk ennek az örökségnek az emlékeit."

Csavargókról, koldusokról, hajléktalanokról, munkanélküliekrõl, s igen! prostituáltakról elgondolkodtak már eleink is. Létük kevésbé, inkább látványuk zavarta õket. Saját kényelmük érdekében igyekeztek feleletet találni arra, hogyan lehetne jelenlétüket szalonképesebbé tenni, diszkréten háttérbe szorítani. Nem haszontalan megismerkedni gondolataikkal. Szeretném, ha a Replikában mód nyílnék arra, hogy elõbb- utóbb e hajdani marginálisok mind bemutatásra kerülhessenek. A róluk formált nézetek s mai társadalmi problémáink ismeretében a gondolkodás felelõssége már az Olvasóra vár.