A mai orosz gazdasági reformviták legfontosabb érvei és ellenérvei Oroszország sajátszerûségét illetõen a legkülönfélébb, egymást kizáró elképzelésekre támaszkodnak. „Nincs különös ország – jelentette ki nyíltan egy miniszterünk a reformok lázában. – Egy közgazdász... stabilizáció szempontjából minden országot egyformának lát.1" A bírálók szerint a reformok nálunk azért vannak kudarcra kárhoztatva, mert épp az ország specifikumait, sajátszerûségét nem veszik figyelembe. A probléma nagyon is gyakorlati jellegû. Megoldása már csupán azért is rendkívül fontos, hogy normális kapcsolatban maradhassunk más országokkal és népekkel. A „milyenek vagyunk mi?" kérdése ugyanis ambivalens módon viszonyul a „milyenek õk?" kérdéséhez, következésképp ahhoz, hogy miként találjuk meg a közös nyelvet, az érintkezés alapfeltételeit.

Az utóbbi idõben különösen megnõtt az érdeklõdés Oroszország sajátszerûségének problémája iránt. A publicisztikában egyre gyakrabban szerepelnek az efféle kifejezések: „ilyesmi csak nálunk fordulhat elõ"; „a reform késése (bukása) azzal magyarázható, hogy nem hajlandók figyelembe venni sajátszerûségünket"; „ilyen lépések (jelenségek) más országokban egészen más következményekhez vezettek volna"; nálunk „a jó szándékok, jó tervek és programok is gyakran teljesen váratlan fordulatot vesznek"2; azaz: a felhalmozott egyetemes tapasztalat nálunk nem alapozza meg tetteink és következményeik elõrejelzését.

Érdemes odafigyelni arra, hogy mennyire végletesen értékelik Oroszország sajátszerûségét: van, aki minden iróniát nélkülözõ eufóriában nyilatkozik („mi vagyunk a földkerekség zászlaja!"); mások epés, szarkasztikus megjegyzésekel illetik az efféle nézôpontot. Paradox módon azonban a tudomány mégsem tette speciális, az absztrakció felé vivõ kutatás tárgyává a sajátszerûség problémáját. A filozófia, a történettudomány és a szépirodalom jelentõs gondolatokat vetett ugyan föl vele kapcsolatban, ezeket azonban továbbra is fõként olyan ideologizált, átpolitizált vitákban tárgyalják, amelyek mindenekelõtt arra hivatottak, hogy megalapozzanak egy bizonyos a priori dogmát Oroszország további perspektíváit s az e dogmán alapuló politikai, gazdasági és egyéb gyakorlatot illetõen. A történelem tanúsága szerint Oroszország sajátszerûségét mindig a progressziópárti történészek, valamint a forradalom hívei vetették el; mellette pedig azok kardoskodtak, akik a régi értékek és normák meggyökeresedését szerették volna elérni. Ez a probléma rendkívül fontos az orosz történelem elemzése szempontjából.3 Kivételes gyakorlati fontossága miatt egyértelmûen el kell vetni a sajátszerûség dogmatikus értékelését és a belõle levonható felszínes politikai, gazdasági stb. következtetéseket. Úgy véljük, megérett a helyzet arra, hogy a probléma következetes tudományos vizsgálatába bevonjuk a specifikum fogalmát, amelyet a sajátszerûség szinonimájaként, de az orosz történelemnek immár minõségileg új szakaszára vonatkozóan kezelünk.

A sajátszerûség problémája a maga történetileg kialakult formájában egyszersmind a duális oppozíció két pólusa, az ország fejlõdéslehetõségeinek két variánsa között õrlõdõ értelmiség öntudatának problémája. Az egyik nézet hívei, azok, akik lehetségesnek és szükségesnek tartották az európai fejlõdésmodellre való áttérést, az idealizált Nyugat-képbõl merítettek ösztönzést, ellenfeleik viszont az idealizált orosz múltra támaszkodtak: „Oroszország külön világ"4 – jelentette ki a történész M. Ny. Pogogyin 1827-ben.

Soha ilyen fontos nem volt, mint most, hogy megértsük ezt a világot, mindennapi szintjével egyetemben. (Elég csak azt felidéznünk, miként próbáltak a szlavofilok parasztruhába bújni, szakállt növeszteni stb.) Különösen élesen vetõdik fel Oroszország sajátszerûségének problémája a kapitalizmusra való áttérés korszakában. Igen jellemzõ ezzel összefüggésben az ország iparosítását szorgalmazó Sz. Ju. Vitte pénzügyminiszter álláspontjának változása. 1897-ben elutasította az Oroszország kivételességére és sajátszerûségére vonatkozó nézeteket, és úgy vélte, hogy vannak világszerte érvényes általános törvényszerûségek: „Oroszországban most ugyanaz történik, mint ami annak idején Nyugaton: áttérünk a kapitalista rendre... Oroszországnak végre kell hajtania ezt az áttérést. Ez abszolút, egyetemes törvény." V. K. Pleve viszont, aki ekkor a belügyminiszter helyettese volt, úgy vélte: „Oroszországnak megvan a maga külön történelme és speciális rendszere", „nem terheli sem a tõke súlya, sem a burzsoázia, sem a rendek harca."5

A szocializmusért harcoló bolsevikok tagadták Oroszország sajátszerûségét: a Nyugattal egylényegû, bár tõle fejlõdésben elmaradt országnak tartották. Ez az eszme rendkívül nagy hatást gyakorolt az egész bolsevik irodalomra, és a szovjethatalom alatt állami ideológiai kontroll alá került társadalomtudományra. A társadalomtudományokat még ma is áthatja az a gondolat, amely szerint az ország már régóta a szokásos kapitalista úton haladt, ebbõl korábban a szocialista forradalom elkerülhetetlenségére következtettek, most viszont a kapitalista útra való közvetlen visszatérés szükségszerûségére. Ez az immár paranoiás eszme súlyos csapást mért a történettudományra, egyoldalú elõfeltevéseket teremtett a reformelképzelések elméletéhez és gyakorlatához. „Szomorú sors vár azokra az igazi tudósokra, akik nem osztják azt a véleményt, hogy az orosz kapitalizmus, szintjét és típusát tekintve, nem különbözik a nyugat-európaitól."6 A sajátszerûséget, ha elismerték egyáltalán, úgy kezelték, mint ami eltûnik a kapitalizmus és a munkásmozgalom nyomására. Trockij úgy vélte, hogy „a mi forradalmunk (1905) kiirtotta »sajátszerûségünket«. Azt igazolta, hogy történelmünk nem teremtett számunkra kivételes törvényeket."7 Az elmaradottsággal azonosítható sajátszerûség felszámolását az új rend feladataként tartották számon. Oroszország sajátszerûségének eszméje ugyanakkor a bolsevik ideológiában paradox módon, egyfajta ideális társadalomként jelent meg, amely megmutatja az emberiségnek a legmagasabbrendû igazságossághoz vezetõ utat. A bolsevizmusban ily módon egészen meglepõ módon kapcsolódott össze a két, egymással összeegyeztethetetlen, egymást összeroppantó elképzelés Oroszország sajátszerûségérõl.

A bolsevizmus összeomlása egyaránt aktivizálta azokat, akik a sajátszerûség jelentõségét az archaikus alapelven történõ etnikai újjászületéséért vívott harccal azonosították, és azokat, akik ezt tagadták, miközben azzal érveltek, hogy Oroszország számára elkerülhetetlen és szükségszerû a liberális út választása. Szélsõséges változataiban mindkét nézõpont fennhéjázástól és titanizmustól duzzadt: az a hit feszítette, hogy Oroszország meg tudja mutatni a világnak a fejõdés útját, egy csapásra valóra tudja váltani a legmagasabbrendû eszményeket és értékeket.

Ma azonban mind a történettudományban, mind a filozófiatörténetben a civilizációs megközelítés dominál. A civilizációkat a történelmi folyamat szakaszaiként, és egyúttal egymást átható formáiként lehet kezelni. Mindegyik civilizáció a világtörténelem egy fragmentuma. Az emberiség civilizációkra való tagolása az országok és népek specifikumára vonatkozó ismeretek konkretizálásának egy fokozata.

A civilizációkat különféle elvek alapján lehet osztályozni. Ezek közül az értékorientáció a legfontosabb, amely a társadalmi viszonyok, a kultúra és a társadalom összes szignifikáns paraméterének reprodukciójában válik láthatóvá. Az emberiség történelmében két alapvetõ értéktípust lehet elkülöníteni, ami arra utal, hogy két alapvetõ civilizáció, illetve szupercivilizáció létezik: a tradicionális és a liberális.8 Az elsõt a történetileg kialakult életformák reprodukciójára irányuló tömeges szándék dominanciája jellemzi, továbbá az a törekvés, hogy megõrizzék a társadalmi (egyebek közt gazdasági) hatékonyság elért szintjét, azt a képességet, amelynek révén a társadalom az entropikus folyamatok ellenére is, – Toynbee kifejezésével élve – „a történelem kihívása" ellenére is újratermeli önmagát, szubkultúráját, viszonyait. A legmagasabbrendû érték itt egy bizonyos statikus ideál megõrzése és állandó valóra váltása. Ezzel szemben a liberális civilizáció , amely az õt megelõzõ tradicionális civilizáció belsõ ellentmondásainak kiélezõdése következtében jött létre, arra törekszik, hogy fokozza a reprodukciós tevékenység hatékonyságát, és biztosítsa a konstruktív fejlõdést, s a kulturális és szociális progressziót, az alkotást emelje legmagasabbrendû értékké. Ennek során öncéllá válik a reflexió, azaz a szubjektum azon ideális, egyszersmind gyakorlati képességének fejlesztése, hogy önmagát, funkcióit a megismerés és tökéletesítés tárgyává tegye. A tradicionális civilizáción belül a személyiség arra törekszik, hogy teljes mértékben feloldódjék az egészben, egyfajta alig reflektált lélekközösségben (szobornoszty), míg a liberális civilizáció a személyiség fejlõdését, szabadságát teszi meg legfõbb értékké. Hasonlóságuk és lényegi különbségeik elemzésével metodológiai alap teremthetõ az országok és népek specifikumának föltárásához, amihez meg kell értenünk civilizációs hovatartozásukat. Oroszország esetében viszont mindezt nem könnyû elvégezni. Oroszországot egyszerre jellemzik egyfelõl igen világos tradicionális civilizációs jegyek (a történetileg kialakult viszonyok reprodukálására orientált közösségiség*, kollektivizmus, obscsina-szellem, ami összeegyeztethetetlen az emberi tevékenység hatékonyságának növelésével), másfelõl liberális civilizációs jegyek (például a liberális mozgalom megléte, beleértve a liberális kormányok hatalomra jutását 1917 februárjában és 1991 augusztusában; a tevékenység hatékonyságának növelése iránti igény stb.). Ezek alapján arra lehet következtetni, hogy az orosz történelem legfontosabb tényezõje a tradicionális és liberális civilizációk közötti mozgás.

Amikor azt a kérdést vizsgálják, hogy hol a helye Oroszországnak a világban, a világtörténelemben, rendszerint a Kelet–Nyugat duális oppozícióból indulnak ki. Ma azonban, amikor a földrajzi értelemben vett keleten egyre növekvõ mértékben bontakoznak ki a nyugati liberális értékeket, ez a dichotómia igen elavultnak tûnik a hasonló jellegû problémák megoldására. Az orosz történelem specifikuma véleményem szerint az, hogy az ország, különösen, mióta a modernizáció útjára lépett, túlhaladt a tradicionalizmuson. Ennek ellenére azonban nem lett belõle liberális típusú ország. „Megrekedt" az alapvetõ – a liberális és a tradicionális – szupercivilizációk között, és specifikuma éppen ebben a civilizációs rangra emelkedett köztes társadalmi állapotban rejlik. E specifikum lényege nem a puszta tény, hogy egyetlen országtestben mindkét civilizáció elemei jelen vannak (a liberális civilizáció megszületése óta ez mindenféle társadalomban megfigyelhetõ), hanem az az egészen sajátos relációtípus, amelyet ezek az orosz kultúrában és társadalmi viszonyokban megjelenõ civilizációk alkotnak. Ez a relációtípus Oroszországban nem más, mint a raszkol, a szakadás: s Oroszország specifikumának a velejét is épp ez a raszkol, ez a civilizációs szakadás képezi.

A raszkol összetett jelenség: különféle tudományok fogalmaiban lehet leírni, definiálni, magyarázni. Elsõ megközelítésben a társadalmon belüli, például a társadalom és az állam közötti kommunikációs szakadásként értelmezhetõ. Nyilvánvaló, hogy ha a hatalom szava, döntései nem jutnak el a végrehajtókhoz, óhatatlanul megnõ a társadalmon belüli viszonyok széthullásának veszélye. Ez történhet a szellemi és hatalomgyakorló elit, a nép és a hatalom, a nép és az értelmiség között, tehát egyrészrõl azok között, akik minden eszközzel arra törekszenek, hogy elhárítsák a viszonyok kiegyensúlyozottságának legapróbb sérülését is, másrészrõl azok között, akik megpróbálnak kilépni az archaikus közösségi forma (szoobscsesztvo), például az obscsina keretei közül, s igyekeznek más életformákat, más erkölcsi-szellemi életelveket keresni. Minden egyes személyiségre kiterjedõ szakadás következhet be a tudat és az öntudat között, fokozva a gondolkodás diszkrepanciáját, ami kétértelmûvé teszi az interpretáció tartalmát, a meghozandó döntéseket.

A civilizációs szakadás legfontosabb megnyilvánulási formája az, hogy amikor az egyik csoport modernizációs értékorientációja megerõsödik, a másik csoport erre egy ezzel ellentétes, antimodernizációs értékorientáció aktivizálásával válaszol. Ördögi kör alakul ki: az egyik póluson végbemenõ aktivizálódás a másik pólus ellentétes töltésû erõinek aktivizálódását is kiváltja. E szakadás specifikuma az, hogy a válaszreakció az eredeti impulzust jelentõsen meghaladó energiapotenciállal rendelkezhet. Ez viszont megsemmisítheti a lényegi változásokért, reformokért küzdõ szociokulturális erõket. Az oroszországi reformok átcsapása ellenreformba, gyakorta teremtett tragikus helyzeteket az orosz történelemben.

A raszkol összetett és többsíkú jellegének leírásához több tudomány fogalmi apparátusára, nem utolsósorban kulturológiai kategóriákra van szükség. Az interpretáció, a döntéshozatal az „inverzió–mediáció" oppozíciójának keretei között történik. A raszkol, a szakadás akkor következik be, ha domináns helyzetbe kerül az inverzió, az inverziós típusú gondolkodás. Az inverzió kész gondolati eredményekkel, korábban felhalmozott, „jó–rossz", „igaz–hamis", „mi–õk" stb. típusú duális oppozíciókba, oppozíciós rendszerbe szervezett kulturális tapasztalattal operál. Az inverzió egy bizonyos jelenség értelmét az oppozíció egyik pólusáról az ellentétes pólusra történõ logikai ugrással igyekszik föltárni. Ez a logikai mûvelet bármely kultúra bármely fejlõdési stádiumában jelen lehet. A kérdés az, milyen funkciót tölt be ez a forma a rendkívül összetett, létfontosságú problémák megoldásakor. Az, hogy a komplex problémák megoldása során alkalmazott inverzió mennyire elburjánzott az orosz közgondolkodásban, már nemcsak a szakemberek számára közhely. Az inverzió nem más, mint az interpretáció és döntéselõkészítési folyamat során tanúsított hajlam a szélsõségek iránt, közöny és érdektelenség a mértéktartás iránt és kritikátlan viszony a történetileg kialakult, tömegével reprodukált sztereotípiákkal szemben. I. Pavlov akadémikus szerint „végtelenül általános tézisekkel dolgozunk, nem akarunk tudomást venni sem mértékrõl, sem számról. Azt tekintjük érdemnek, ha a végsõ határig hajszolunk mindent, anélkül, hogy bármilyen körülménnyel számolnánk. Ez a mi legalapvetõbb tulajdonságunk."9 Hasonlóképpen vélekedik számos író és filozófus is.10 Egész életünket ez az inverziós gondolkodásmód hatja át. Óhatatlanul fölmerül a kérdés: valóban nincs köztes reagálási mód a két szélsõség – a másik fõbeverése és a teljes meghátrálás – között?11 Ez a döntéshozatali mód tehát eleve végletesen leegyszerûsített; mûködtetéséhez emocionális erõfeszítés szükséges, a megoldás robbanásszerûen tör elô annak következtében, hogy a duális oppozíció ellentett pólusához fordulunk.

Az inverzió mint logikai gondolkodási forma a kultúrával együtt keletkezik. Megjelenését nem a raszkol idézi elõ, csupán domináns gondolkodási formaként való fönnmaradásához járul hozzá, mivel a komplex jelenségek leegyszerûsített, az egyik végletrõl a másikra váltó interpretációját serkenti. Az inverzió dominanciája azt jelenti, hogy egyszersmind háttérbe szorul a másik gondolkodási forma: a mediáció. Az inverzióval ellentétben a mediáció olyan interpretációs aktus, ahol a releváns jelentés történetileg kialakult jelentések kölcsönös egymásba hatolása és új, a korábban felhalmozott kulturális tartalomtól eltérõ eredmény kimunkálása révén formálódik, a kultúra olyan új elemeként, amely végül új duális oppozícióba tagozódik be. A mediáció az inverzióval ellentétben nem emocionális, hanem intellektuális erõfeszítést igényel, amely lehet tartós, megszakítás nélküli, s magában foglalhatja a felhalmozott történeti tapasztalat kritikáját. A raszkol korlátozza a mediáció lehetõségét, összeroppantja mechanizmusát, miközben az új, a sztereotiptól eltérõ megoldások keresése helyett már kialakult jelentésekkel operál, ami a komplex problémaláncolatot egyfajta zárt körbenforgássá változtatja.

A raszkol tehát a duális oppozíció egymástól távol tartott, ambivalenciájuktól megfosztott pólusainak szisztematikus és stabil szembenállásaként értelmezhetõ, ahol a komplex döntéshozatal, az interpretáció – a mediáció rovására – kizárólag inverzión alapul.

A raszkol leírható a társadalom mint entropikus folyamatoknak alávetetett jelenség elemzésére használt nyelven is. A társadalomban szakadatlan dezorganizáció folyik, azaz egyre több hibával zajlik a kultúraközvetítés, felmorzsolódnak a kialakult viszonyok, a szervezett formák, szétzilálódik az államiság, megrekednek az reprodukációs folyamatok, csökken a tevékenység hatékonysága, megindul az erkölcsi bomlás. Ennek ellenére, ha a társadalom létezik, idõben megõrzi magát, ez azt jelenti, hogy elegendõ antientropikus potenciállal, azaz tömeges újratermelõ képességgel rendelkezik az entropikus folyamatok neutralizálására, az állandóan fenyegetõ társadalmi bomlás kivédésére, a különbözõ veszélyek semlegesítésére, a történelem kihívásainak hatékony megválaszolására. A raszkol olyan szituációban következik be, amikor a társadalom közvetlenül annál a határnál meg tudja állítani az entropikus folyamatot, amelyet átlépve rázúdulna az elháríthatatlan dezorganizáció lavinája, a lokalizmus katasztrófája, az egymást tönkretevõ, széthulló részek áradata.

A raszkol leírható a konfliktuselmélet nyelvén is. A szociokulturális konfliktusok egy bizonyos közös alap elfogadása mellett keletkeznek: a munkások és vállalkozók harcának közös alapja lehet például a magánvállalkozói rendszer elismerése; a különbözõ hatalmi ágak rivalizálása – például a parlament és az elnök közötti harc – a demokratikus elvek, a történetileg kialakult állam, a piac stb. elfogadásán alapulhat. Amikor azonban bekövetkezik a raszkol, ez a küzdelem a legmélyebben fekvõ civilizációs elvekig terjedõen megosztja a társadalmat. Oroszországban például 1917 elõtt a munkások és a vállalkozók közötti harc teljes egészében megsemmisítette a magánvállalkozói rendszert, azaz a tradicionalizmus legyõzte a kapitalizmust, a liberalizmust. A hatalmi ágak összeütközése mögött ténylegesen is meghúzódhat az államiság mint olyan lerombolására irányuló tömeges törekvés (a Gorbacsov elleni harc például a szovjet állam összeomlásával zárult le stb.). Nemrégiben tanúi lehettünk annak, hogy a hatalmi eliten belüli, a kialakult rend bázisán duló csata nem pusztán személyek, sõt hatalmi ágak között folyt, hanem az államellenes erõk és az állam közt, a tét pedig az volt, hogy a tradicionalizmus vagy a liberalizmus dominanciája felé vezetõ utat válasszák-e; a harc tehát szupercivilizációk között zajlott. Olyan mélyen fekvõ szakadásról van szó, amely nem vizsgálható a nyugati konfliktuselmélet keretei között. Nyugaton ugyanis egy közös liberális alapzaton, egy kialakult kultúra talaján zajlanak a konfliktusok. A raszkol, a civilizációs szakadás meghaladásához tehát olyan kulturális alapot kell teremteni, amely a konfliktusban álló összes fõszereplõ számára elfogadható. Ez pedig összehasonlíthatatlanul bonyolultabb feladat.

A raszkol leírható továbbá a szemiotika nyelvén is. Egy megosztott társadalomban kétféle jelentésrendszer, kétféle nyelv alakul ki, szétesik az egységes kulturális jelentésmezõ. Az egymástól elválasztott részek közötti kölcsönös megértés, kölcsönös interpretáció korlátozott jellegû, nem elegendõ a közösen végzendõ, hatékony reprodukciós tevékenységhez. Ez a körülmény különösen szembetûnô történelmi korszakváltások idején, például reformkorszakokban. Ekkor válik láthatóvá, hogy a reformátorok nem képesek arra, hogy a társadalom jelentõs részével megértessék eszméiket, az életmód globális megváltoztatására irányuló programjukat. Így viszont nem alakul ki a javasolt reformok tényleges szubjektuma. Az 1861-es reform kudarcát például – amely reform végeredményben azzal zárult le, hogy a jobbágyrendszert korábban ismeretlen méretekben állították vissza a szovjethatalom idején – a „zemlja" [„föld" – az ország és annak népe] fogalom ellentétes értelmezésének következményeként lehet leírni: a hatalom az „ország" fogalmát a birtoklás, tulajdon tárgyaként, egyszersmind a földmûves munka feltételeként értelmezte, s az így értelmezett „ország" reformátorok végrehajtotta adminisztratív felosztásától függött a mezõgazdaság hatékonyságának meghatározott mértékû fokozódása. A parasztok viszont ezt az „országot" szinkretikus értelemben fogták föl, az igazság szinonimájaként, helyreállításaként az õsi igazságos rendnek, amely számukra nem csupán általában a földmagántulajdon eltörlésébõl következett, hanem az „elöljárók", azaz az államiság mint olyan likvidálásából is.

Az „ország" szó eltérõ értelmezése valójában csupán egyike a megosztott társadalmat szétforgácsoló két szemiotikai rendszer megjelenési formáinak. A most folyó reform a „piac" szó különféle értelmezéseivel szembesül. Egyesek számára a piac egyet jelent a kialakult életmód gyökeres megváltoztatásával, amely megköveteli a vállalkozásra, a magángazdálkodói tevékenységre stb. való teljes körû áttérést. Mások számára viszont a piac a bõség szinonimája, azt jelenti, hogy valakik – minden bizonnyal az „elöljárók" – újra meg újra roskadásig feltöltik az üzletek polcait. És ez nem két szó, hanem két szemiotikai rendszer a megosztott társadalomban. A reform fõ akadálya talán éppen az, hogy e két rendszer alig-alig lép érintkezésbe egymással.

Minden népnek „meg kell tanulnia, hogy saját szemével lássa a világot, hogy váratlan aspektusból közelítse meg, hogy eredeti módon hasson rá".12 Ez a „váratlan" és „eredeti" aspektus Oroszország esetében nem merül ki a raszkollal, azt azonban bizton állíthatjuk, hogy az ország történelmének bizonyos szakaszaiban és jelenlegi körülményei közt a raszkol éppenséggel ezen eredetiség fókuszát képezi és számos társadalmi jelenség magyarázóelvéül szolgál. A raszkol az egész élettevékenység fókusza, a harc tétje, s ugyanakkor a környezet olyan eleme, amelyhez a társadalom alkalmazkodik. Mélyen fekvõ civilizációs funkciója a szociokulturális élet centrumává avatja, minden társadalmi jelenséget egy bizonyos árnyalatúvá színez. A raszkolnak számos megjelenési formája és következménye van. Ezek összességébõl olyan kivételes világtörténelmi jelenség jön létre, amely lehetõvé teszi, hogy öntörvényû orosz történelemrõl beszélhessünk. A raszkol a társadalmat tömegesen megtámadó patologikus jelenségként szerepel összes leírásában. Metaforikusan fogalmazva a raszkol egy szakadatlan dezorganizálódást generáló gépezet, ez a dezorganizálódás pedig lavinaszerû, visszafordíthatatlan széteséssel fenyegeti a „megrekedt" társadalmat. Ezért is fontos, hogy a raszkol a társadalom, a társadalmi múlt és jelen megismerésének fókuszává váljon.

A társadalom jövõje szempontjából a raszkol számtalan következménye közül az a jelenség a legfontosabb, amelyet „félmegoldásnak", „sántító döntésnek" nevezhetnénk. Ez a raszkol természetes velejárója: abból adódik, hogy a raszkol következtében nem alakulhat ki olyan szintézis, amely átfogná a megosztott egész ellentétes elemeit. A félmegoldások specifikuma az, hogy a megoldások végtelen láncolatában minden egymásra következõ elem (részben vagy egészében) érvényteleníti a megelõzõt. Minden egyes láncszem olyan egyoldalú absztrakció, amelyet egy ellentett absztrakció helyez hatályon kívül. A félmegoldások lépésrõl lépésre szintetizálandó elemei rendre kioltják egymást. A valódi megoldás túlságosan „nagy falatnak" bizonyul: arra kényszeríti a szubjektumot, hogy részenként nyelje le. De mint ahogyan egy falkára való patkányból sem lehet egy lovat összerakni, az eklektikus megoldások láncolatából sem lehet egy valódi megoldást nyerni. Csak egy döntõ rohammal lehet megoldani az összes releváns problémát, porig rombolva azt a pólust, amely ellentétes a társadalom egy adott szakaszában egyedüliként tételezett aspektussal. A megosztott társadalomnak mindig csak egyetlen pólusát azonosították a tudományos igazsággal és ugyanakkor a népi igazsággal és igazságossággal. A dialógus általi szintézis kizárt volt, minthogy a társadalom és a neki megfelelõ szubjektum nem tudott felülkerekedni a civilizációs szakadáson. Minden releváns megoldást csak akkor hagytak jóvá, ha egyszersmind (tendenciájában legalábbis) szétzúzták az ellentett megoldást, annak hordozóit, szervezeti formáit stb.

Csak olyan félmegoldásról érdemes beszélni, amely túlmutat a mindennapi élet keretein, releváns a globális társadalom szempontjából.13 A félmegoldások alapját olyan elemi, inverziós típusú megoldások képezik, amelyek kiscsoportok statikus, korlátozott körülményei között igazolódtak, ahol mindenki ismerte a másikat, ahol az emocionális viszonyok voltak a meghatározóak, ahol nem kellett állandóan a kialakult viszonyokat megváltoztató közös döntéseket hozni az egyre komplexebb problémák kapcsán. A félmegoldások abból adódnak, hogy inadekvát körülmények között használják a legelemibb döntéshozatali módszereket: az elemi feltételek mellett érvényes megoldásokat terjesztik ki a nagy társadalomra. Ez a raszkol kiváltotta meg nem felelés patologikus megoldásokat szül. A félmegoldások uralta társadalom csupán önmaga állandó cáfolatában, azaz egyik szélsôségtôl a másik felé tartó, inverziós típusú átmenetekben létezik. Az orosz valóságban bármilyen releváns döntés érvénytelenné válik, mielõtt még megvalósulna, kivétel gyanánt oldódik meg minden, az engedélyezett dolog megtiltatik, amit kimondtak és rögzítettek, azt visszavonják, hogy elfogadtassák, de csak azért, hogy rögvest újra megcáfolhassák. Az egymást kölcsönösen kizáró döntések láncolata elvileg végtelen lehet. A raszkol után született döntés mindig egyoldalú, nem képes szintetizálni az ellenkezõ nézõpontot, az ellentétes pólusok jelentéseit. Ez ez a döntés mindig ki van téve annak, hogy az ignorálandó ellentett pólus megtámadja, sõt idõnként megsemmisítõ csapást mér rá. A megosztott társadalomban a releváns döntés mindig egyoldalú és a raszkollal összefüggô, említett ördögi kör miatt megvalósulása során mindig ellenhatást vált ki. A hatalom állandóan a lehetséges döntések szélsõséges variánsai között egyensúlyozik, ismételten hatályon kívül helyezi saját döntéseit, ami megbénítja mind a törvényhozó, mind a végrehajtó tevékenységet. „A liberális törvények a várttal ellentétes eredményekhez vezetnek... Mint a tébolyodott királynõ, osztogatjuk a parancsot: tedd ezt, tedd azt, s közben magunk se tudjuk, hogy mit! Irány, elõre! Visszakozz! Majd pedig be az ágy alá, ellenséget keresni!"14 A Legfelsõbb Tanács folyton egymásnak ellentmondó döntéseket hozott.15 A kormány lépései akár „egyetlen nap leforgása alatt szöges ellentétükre változhattak".16 Ez a döntéshozatali típus elválaszthatatlan a raszkol jelenségétõl, s történetileg vele együtt bontakozott ki. Például, „I. Péter, érzékelve a krónikus hiányt, immár nem óhajtott az intézõ elavult irányítási rendszerére hagyatkozni, a decentralizálásban keresett kiutat, s a pénzügyi kamarákat áthelyezte a központból a kormányzóságokba. A sovány eredmény azonban arra sarkallta, hogy fontolja meg, ne térjen-e vissza a központhoz. »Az ország törvényhozásán eluralkodott a káosz«, az egyik utasítás például megengedte, hogy a városi lakosság cselédet tartson, a másik viszont megtiltotta".17 A szovjet korszakot mindvégig a félmegoldások jellemezték. Elég csak arra emlékeztetnünk, hány meg hány módosítást próbáltak végrehajtani az alkotmányon, ami gyakori alkotmányváltozáshoz vezetett. Ezek a korrekciók ráadásul egymással szöges ellentétben álló elveken alapultak, utat nyitva a félmegoldásoknak (például: a párt hatalma – a nép hatalma).

A félmegoldások dominanciája súlyos akadályt gördít a más országokkal és népekkel folytatandó dialógus elé, mivel a döntés kialakításának homlokegyenest eltérõ módszerei hátráltatják a termékeny együttmûködést. Különösen érvényes ez az üzleti szférára és a nemzetközi politikára. A félmegoldások, azaz a már elért megegyezés állandó megváltoztatására irányuló szándék, a vállalt kötelezettség teljesítésének megtagadása fontos szerepet játszik az orosz és a nyugati üzletemberek közötti kontaktus tönkretételében. A szovjet korszak külpolitikája mindvégig igen rejtélyes volt: az egyik döntés ellentmondott a másiknak. Ez arra indította a külföldieket, hogy mindenben valamiféle rafinált csalárdságot, bizánci örökséget gyanítsanak. A szovjet külpolitika mindig két, egymást kizáró és megsemmisítõ politikát foglalt magába. Folytathattak békeharcot, köthettek ennek megfelelõ egyezményeket úgy, hogy közben csapataikkal bevonultak más országokba. Minden instancia tette a maga dolgát, miközben dezorganizálta a másikat. Mindegyik hatóság a maga igazát testesítette meg, pontosabban, a széttagolt, szétforgácsolódott, atomizált népi igazság elemeit, és abban az illúzióban ringatta magát, hogy az igazság felé halad – eközben azonban csak a dezorganizálásnak élt, az igazság metafizikájában tévelyegve, a hazugság ôserdejében botorkálva. Ez a döntéshozatali típus valóban csalárdsághoz és elvtelenséghez vezetett, amitôl éppenséggel e döntések célpontjai szenvedtek a legtöbbet. Elôfordulhatott, hogy a félmegoldások különféle vonatkozásai más-más hatóságok, csoportok hatáskörébe tartoztak, ez azonban nem szintézisen alapuló intézkedésre inspirált, hanem inkább az egészt részekre szaggató inverziót indította el.

A megosztottságon alapuló félmegoldások fontos sajátossága az, hogy a törvényhozó hatalom ösztönösen arra törekszik, hogy lehetõséget teremtsen az ellenkezõ elõjelû megoldások számára. Ennek ürügyén azonban nem bocsátkozik örökös konfrontációba. Ezt a törvénykezés amorf, absztrakt jellegével érik el, ami lehetõvé teszi a törvények legkülönfélébb interpretációját, utat nyitva ezzel a közvetlen összeütközés elkerülését szolgáló manipuláció felé. Aligha kell a sajtót idéznünk annak illusztrálására, mennyire képtelenek következetesen kitartani saját döntésük mellett politikai és gazdasági életünk szereplõi.

A megosztott társadalomra jellemzõ inverzió a maga monologikus jellege és a plurális értékrenddel való szembenállása miatt – kisebb-nagyobb mértékben – agresszívvé és destruktívvá válhat. A nagy terror idején például potenciálisan is, ténylegesen is elpusztítással fenyegette mindazokat, akik ellenkezõ irányú megoldást szorgalmaztak (vagy akikrôl ezt feltételezték). Voltak olyan idôszakok a történelemben, amikor az inverzió viszonylag mérsékelt hatást váltott ki. De „békeidõben" is érvényesül egyfajta messianisztikus romboló szellem, hol a „kulákságot" fenyegetve, hol az alkoholizmus terjedésének „bûnbakjául" kikiáltott szõlõskerteket pusztítva. Innen ered az a sokak által osztott vélekedés, hogy minden nagy tett rombolással kezdõdik, és ez a forrása annak a hitnek is, hogy a jó a gonosz romboló munkája nyomán automatikusan diadalt arat. G. Krumin közgazdász még 1920-ban is így írt a szovjet gazdaságról: „A politizáló és gazdálkodó szervek egyeztetése és egyesítése még ma is úgy történik, hogy az egyik népbiztosság legyõzi a másikat vagy vereséget szenved tõle."18 De még ha a minimumra csökken is az agresszivitás, ez önmagában véve nem zárja ki, hogy a széttagolt társadalomban állandóan meg ne próbálják ellentettjére változtatni a meghozott döntéseket, nem csupán eszmei, hanem társadalmi, szervezeti, valamint erkölcsi aspektusból is. Az inverziós típusú, tömegeket érintõ döntés az uralkodó erkölcsi ideál felé irányul, s igyekszik követni a tömeghangulatot, például megpróbál hozzácsapódni az elsõ személy döntéseihez, ha az a vizsgált történelmi korszakban totemként, az igazság hordozójaként jelenik meg. Vagy fordítva: ha a bálványról kiderül, hogy „farkasbõrbe bújt ember", a maffiával szövetkezô antikrisztus, a nómenklatúra képviselõje stb., elfordulnak tõle, s az egyének döntései saját lokális világuk, saját „portájuk" értékei köré rendezõdnek.

A félmegoldásokban mindig jelen van némi erõteljes, idõnként messianisztikus törekvés egy statikus ideál felé, miközben a megvalósulás iránti igény csökkenhet vagy változatlan maradhat, háttérbe szorulhatnak a hosszú távú feladatok, nem alakulnak ki a további élettevékenység egészséges alapelvei. Ennek következményeként „felélik" a bázisforrásokat, nõ a disztrófia, azaz kimerítik az újratermelés eszközeit abban a reményben, hogy egy bizonyos cél elérése, például a mezõgazdaság fellendítése után megteremtik a feltételeket a deviáns jelenségek, a túlterhelés, a túlzott megszorító intézkedések stb. következményeinek felszámolására. Ezt a megoldástípust a dolgok leegyszerûsítése jellemzi és az a törekvés, hogy ne a ténylegesen megoldandó, hanem a szubjektív elképzelés szerint megoldható problémákra koncentráljanak. Ezek a sántító félmegoldások a szó szoros értelmében szerencsétlenséget hoznak a társadalomra.

A raszkol közepette hozott releváns döntések tartalmát mindenekelõtt az a tömeghangulat határozza meg, hogy a társadalom elutasította a megelõzõ történelmi korszak bûnösnek, tévesnek stb. tekintett eszményeit. A társadalom egészét érintõ, annak bizonyos önidentifikációs formát biztosító félmegoldásokat ellentétes elõjelû, ellentett azonosítást kínáló megoldás váltja föl. Ennek következtében az ország fejlõdésének minden szakasza szembekerül a megelõzõvel. Az autoriter rend például mindig az elõzõ periódus „liberalizmusa", „kesztyûs kézzel" dolgozó módszere ellen irányul, míg számos, más orientációt érvényesítõ korszak éppenséggel az autoritárius rendszerrel szemben szervezõdik meg stb.

Mindaz a pozitívum, amely a társadalomban létrejön, az állandó következetlenség eredménye: abból származik, hogy állandóan eltérnek az inverziós típusú, direkt erkölcsi szándék tiszta megvalósításától, ami voltaképpen elõtérbe engedi a háttérben mûködõ mediációt, utat nyit a minõségileg új, produktív megoldások kereséséhez.

Mindebbõl az következik, hogy minél nagyobb horderejû egy döntés, annál kisebb mértékben lehet adekvát módon megvalósítani. Valami olyasmi jön létre belõle, ami a várttól lényegesen eltér. A raszkol és a félmegoldások dominanciája nagy erõvel akadályozza a társadalom progresszív változásait, például a polgári társadalom alapjainak kialakulását, a jogállam kibontakozását, mivel a jog, illetve egy bizonyos absztrakt, az aktuális konjunktúra fölé emelkedõ törvény betartásának még a gondolata is eleve összeegyeztethetetlen a félmegoldásokkal. A komplex társadalmi problémák minden olyan megoldási kísérlete, amely nem jár együtt a raszkol meghaladásának igényével, annak következménye, hogy a társadalom szellemileg hozzáidomult a raszkol adottságához: a raszkol eluralta a társadalmat.

A társadalmi döntéshozatal nem tisztán ideális folyamat, de mindig meghatározott szervezeti formák között zajlik. Ezért a félmegoldások nem választhatók el a nekik megfelelõ szervezeti formáktól. A félmegoldások dominanciája esetén az irányítás szervezeti formái a társadalom minden szintjén nyílt vagy rejtett kettõs hatalomként funkcionálnak, azaz a társadalomban két döntéshozó centrum létezik, vagyis végeredményben két, egymást dezorganizáló, a megosztott társadalom egymással szembenálló absztrakcióit képezõ irányítási rendszer érvényesül. A kettõs hatalom nem magyarázható meg a politológia fogalmi apparátusával, és nem írható le például a politikusok intrikáival sem: gyökerei a megosztott társadalom mechanizmusainak legmélyéig nyúlnak. A kettõs hatalom dezorganizál, gyengíti az államiságot, hatalomnélküliséget, anarchiát szül, és lehetetlenné teszi a következetesség, a professzionalizmus érvényesülését; emiatt ellentétben áll az egyre hatékonyabb megoldások és a nekik megfelelõ szervezeti formák keresésének növekvõ jelentõségével. A döntéshozatali mechanizmus konfliktusba kerül a tényleges társadalmi tapasztalatfelhalmozás tökéletesítésének szükségességével is.

Oroszország területén már az államiság kialakulásának pillanatában kettõs hatalmi szisztéma mûködött: a törzsi vezérek és a varég fejedelmek hatalmának kettõssége; a zemsztvo rendszer és az állam: a patriarchális család, a különbözõ formákban létezõ faluközösség és az államapparátus stb. dualitása. Kialakulásakor elvileg mindenfajta államszervezet óhatatlanul ellentmondásba kerül a korábbi irányítási formával, azaz fennáll a lehetõsége bizonyos kettõs hatalom kialakulásának. A késõbbiekben azonban a történelmi folyamatok különféle mederbe terelôdhetnek. Ez az ellentmondás enyhülhet annak következtében, hogy egy ország lakói tömegesen magukévá teszik az államiság értékeit, egyre inkább képesek lesznek és egyre inkább törekszenek arra, hogy felelõsségteljesen reprodukálják a globális társadalmat, az államot, és olyan organikus, a modernizálás lehetõségét nem kizáró irányítási mechanizmusokat hozzanak létre, amelyek folyamatosan megszüntethetik a különbözõ a hatalmi szintek, a különbözõ komplex döntési aspektusok közötti ellentmondás élezõdésének lehetõségét. A raszkol, a civilizációs szakadás elmélyülése azonban állandósítja ezeket az ellentmondásokat azzal, hogy lerombolja a különbözõ hatalmi centrumok által hozott döntések, értelmezési lehetõségek „összecsiszolásának" mechanizmusát, amivel elrettenti a társadalmat a változásoktól, visszafogja problémamegoldó képességének kibontakozását, szakadást idéz elõ a döntésekben, s az ezeknek megfelelõ szervezeti formákban. I. Péter korában például „két, egymást keresztezõ, egymást átfedõ kompetenciákkal rendelkezõ kormány mûködött, melyek hol egymásnak alárendelve, hol egymástól függetlenül funkcionáltak".19 Történettudományunk nem kezelte kellõ figyelemmel ezt a jelenséget, nyilvánvalóan annak következtében, hogy számos vezetõ történész bizonyos ideologikus természetû módszertani elõfeltevések elkötelezettje lévén, nem tudott szabadulni attól a felfogástól, mely szerint a társadalomtörténet az állam történetére, mi több, az abszolutizmus történetére redukálandó. Oroszország huszadik századi tragikus történelme azonban szembesített azzal, amit korábban aligha tudott bárki is objektíven értékelni: az államhatalom csupán egyike a társadalmi döntések szempontjából releváns pólusoknak. Létezett egy nem kevésbé releváns, szervezett döntéshozó pólus is. Az államiság mély válsága, meggyengülése vezetett el aztán a szovjethatalom kialakulásához, ez azonban már nem illeszkedett az államiság kialakult kereteihez, és konfliktusba került vele. A szovjetek azon lokális világok egyik mûködési formájaként jöttek létre, amelyek enyhíteni akarták az állami nyomást, nem óhajtották viselni a felelõsséget az állam helyett, meg akarták teremteni a maguk autonóm életét a nagy társadalommal, állammal szembenálló helyi érdekek szûk keretei közt. A szovjetek eredendõ természetük szerint szinkretikusak, azaz nem ismerik a hatalommegosztást. Így volt ez 1917 elõtt is, s így van ez 1991 óta is. A szovjethatalom a vecse õsi intézményének, a lokális hatalomnak a megjelenési formája volt, amely alárendelõdhetett az államnak, de képes volt arra is, hogy keményen ellenálljon neki. Most ismét csak olyan ciklusba léptünk, amikor aktivizálódik a szobornoszty, a közösségiség eszméje, a lokális érdekérvényesítés iránti tömeges igény. „A szovjetek és a helyi hatóságok lépten-nyomon azon mesterkednek, hogy teljesen megalapozatlanul, törvényhozói jogokat vindikáljanak maguknak" – állapította meg még Oroszország fõügyészeként V. Sztyepankov. S ez a törekvés ráadásul tömeges jellegû.20

A lokalizmus következtében Oroszországban számos alkalommal, többek között 1917-ben is, összeomlott a társadalom. Az új államiság a kettõs hatalom új formája alapján keletkezett. A szovjetek lokális és archaikus jellegük folytán nem válhattak a nagy társadalom irányítóivá, ezért a centralizált állam iránti igény a szovjeteken belül óhatatlanul ahhoz vezetett, hogy átengedjék az államhatalmat egy bizonyos, autoritással rendelkezõ vezérnek vagy intézménynek. Kialakult a kettõs hatalom új formája: a szovjetek és a párt, az állam és a párt kettõs hatalma. A szovjetek mint lokális értékekre orientálódó, szinkretikus intézmények nem képesek arra, hogy az országot más közigazgatási rendszer, például a párt egyidejû mûködése nélkül irányítsák. A megosztott társadalom legfontosabb specifikuma ily módon az értékek kettõssége lett, azaz az egyik oldalon a statikus rend reprodukálása, a másikon a modernizáció, a reprodukáló tevékenység hatékonyságát növelõ változások jelentek meg értékként. A kettõs hatalom e típusa annak következtében alakult ki, hogy ha töredékes formában is, de megpróbálták összekapcsolni a társadalom jórészt tradicionalizmusra épülõ stabilitását és a progresszív törekvéseket, azaz a liberalizmus értékeit. E kétfajta törekvés összeegyeztethetetlensége azonban az egész társadalomra nézve romboló, dezorganizáló áramlatokat indított el. Ez idézte elõ a kettõs hatalom jelenlegi formáját, a Szovjetunió államiságának összeomlását.

A szovjetkorszak idején fennálló kettõs hatalom a szobornoszty és az autoritarizmus elvét egyaránt magába foglalta, a kettô viszonya és aránya azonban periodikusan változott a stabilizáskeresés folyamatában. Ezt a folyamatot tovább bonyolította, hogy a töredékes liberális értékeket modernizációs eszközként, a reprodukció hatékonyságának növelésére akarták fölhasználni. A stabilitásteremtési kísérletek többségének csõdje újból arra kényszerítette a társadalmat, hogy minden szintjén kielégítõ döntéshozói mechanizmusokat dolgozzon ki.

A lokalizmus a decentralizációtól eltérõen elõfeltételezi, hogy a hatalmi centrumokat szervezetileg áthelyezzék alsó szintekre anélkül, hogy eközben olyan kulturális integrátorokra támaszkodnának, amelyeknek a kifejlesztése kompenzálhatná az adminisztratív integrátorok elvesztésébõl származó veszteséget. Mivel Oroszországban az integráció kulturális alapjai igen gyengék, a hatalom centralizált szervezetének összeomlása a társadalom dezintegrálódásához vezet. Lokalizálódási tendenciák indulnak meg. 1993 májusában például a Vologda megyei tanács ülésszakán a helyi népszavazás eredményeire támaszkodva a megyét az Oroszországi Föderáción belüli, önálló állammá kiáltották ki.21 Ne gondoljuk, hogy a megye azóta egyfolytában prosperál, épp ellenkezõleg: gazdasági helyzetét súlyosnak értékelik. Egy másik példa. Ugyanezen év májusában az Amur megyei tanácsi apparátushoz határozatot juttatott el az aranybányászok gyûlése. E határozatban kijelentik: megtagadják, hogy a továbbiakban hasznuk egy részét átutalják a köztársasági és a megyei költségvetés részére. Ez az aktus már annak a folyamatnak volt része, amelynek során a megye számos járásában ún. „autonóm nyersanyagövezetet" (?!) hoztak létre.22

Az orosz történelmi tapasztalat arra utal, hogy a funkciótlan lokalizmus elõbb-utóbb ellentétébe fordul, autoriter folyamatokat indít be, amelyek mind helyi, mind központi szinten revánsot próbálnak venni korábbi vereségükért. A megosztott társadalomban minden ilyen, egymást kizáró tendenciának megvan a maga szervezeti formája. Ha ezen formák valamelyike nem tud hosszú távon is érvényes gyõzelmet aratni a másik felett, akkor együttes mûködésük kettõs hatalmat eredményez. Ez viszont végül dezorganizál, ami könnyen hármas hatalomhoz, majd pedig a hatalom atomizálódásához, sõt teljes széteséséhez vezethez. A megosztott társadalom egyik része engedményeket tehet a vele ellentétes hatalmi formának, egy korlátozott idõszakaszon belül semlegesítheti a kettõs hatalom bomlasztó erõit, sõt létrehozhatja tényleges meghaladásának bizonyos elõfeltételeit is. A civilizációs szakadás egy országon belüli elmélyülése következtében azonban rendszerint összeütközésbe kerülnek a különbözõ hatalmi formák. Emlékezzünk vissza például a szovjethatalom és az Ideiglenes Kormány közötti, 1917-es harcra, vagy arra, amikor a szemünk láttára robbant ki fegyveres összecsapás az Oroszországi Föderáció Legfelsõbb Tanácsa és az elnök között. A Legfelsõbb Tanács a hatalommegosztást nem ismerõ szovjet tradícióra támaszkodott abból a meggyõzõdésbõl kiindulva, hogy a szovjetek hatalma lényegében véve minden szinten azonos a törvény hatalmával. A hatalmi formák közötti konfliktust, bárki álljon is mögöttük, azon harc tetõpontjának tekinthetjük, amelyben a vecse elvét követõ s a lokalizálódási tendencia során aktivizálódó erõk csapnak össze a céljaik és hatalmi értékrendjük alapján liberálisnak nevezhetõ erõkkel. 1993-ban Oroszország történelme során elõször történt meg, hogy a hatalmat gyakorló liberálisok és a vecse elvét követõ erõk közül az elsõ került ki gyõztesen. Ez azonban nem jelentette a kettõs hatalom felszámolását. A kettõs hatalom nincs felbomlóban, hanem súlypontját áthelyezve más formákat keres. Az elnöki alkotmánytervezet 5. cikkelyében például ez áll: „A helyi önigazgatás az államhatalomtól elválasztva, függetlenül és önállóan mûködik".23 Itt nem a különbözõ hatalmi szintek illetékességének szokásos felosztásáról van szó, hanem arról, hogy meghúzzák a határt a kettõs hatalom különbözõ formái között. Az 1993 decemberében elfogadott alkotmányban ezt az alapelvet megismételték, bár némileg enyhített formában, ami a jelek szerint arra utal, hogy az autoriter szemlélet megpróbált szembehelyezkedni a lokalizmussal.24

Hogy belássuk, miért annyira fontos e probléma az oroszországi kettõs hatalom jövõje szempontjából, emlékeztetnünk kell arra, hogy az 1861-es jobbágyreform elõkészítése idején a szlavofilok megpróbálták elválasztani az államot a helyi paraszti önigazgatástól. Elgondolásuk szerint a legalacsonyabb szintû, falusi hatalomnak át kellett volna kerülnie a helyi, területi elven szervezõdõ paraszti közösséghez. A helyi önigazgatás és az állam különválasztásáért vívott harc tehát régi orosz tradíció. Ez a rend azonban a társadalom egészében nem mûködött, ezért e függetlenségi törekvést megpróbálták elfojtani s integrálni az államba. Válaszul erre, a lokális világok megpróbálták lerombolni az államot, megpróbálták állam nélkül megszervezni az életüket, ami parasztfelkelésekben jutott kifejezésre, majd pedig a preetatista elvû szovjethatalom gyõzelmével tetõzõdött be. Pugacsov, aki pontosan fölismerte a parasztok érdekeit, azt ígérte nekik, hogy szabad kozákokká teszi õket: állam nélküli körülmények között élhetnek, nem lesznek csinovnyikok, bírák, városok, katonai sorozások, fejpénz és más pénzbeni adók. Az 1917-es szovjetek alapzatán, a válsághelyzet következtében végül olyan államalakulat jött létre, amely Lenin szerint voltaképpen nem is volt állam.

A kettõs hatalom a Legfelsõbb Tanács feloszlatása után sem szûnt meg. Tovább él az „önfeloszlatást" megtagadó szovjetek harcában, az elnöknek való alárendelõdést megtagadó intézmények és szervezetek küzdelmében, a régiók és a központi hatalom konfliktusában, valamint (az egymással szöges ellentétben álló politikai tendenciák tanúsága szerint) magán a kormányon belül és az elnök környezetében folyó csatározásokban.

E kétértelmû szituációban bármely meglévõ szociokulturális innováció többértelmû lenne. Önmagában véve például a helyi önigazgatás és az állam elválasztása a mi viszonyaink között se nem jó, se nem rossz. A kérdés az, hogy ez az eszme az állam további szétesését és a lokalizmus diadalát alapozza-e meg, az autoritarizmus aktivizálódását serkenti-e, újabb konfliktust szít-e a megosztott részek között, vagy pedig a raszkol, a civilizációs szakadás meghaladására irányuló dialógushoz szolgál-e alapul.

A félmegoldások hatóköre hihetetlenül felduzzadhat. Meghatározzák az ország két civilizáció közötti dinamikáját, megszabják annak mértékét, hogy mennyire képes a társadalom áttérni ezek egyikére. A két civilizáció közötti erõtérben kialakuló félmegoldások láncolata ciklikus formát ölt: e ciklusok jelölik ki az ország mozgását a két civilizáció közt. A félmegoldások a tömegek erkölcsi és szociokulturális inverzióiban öltenek testet; ezekbõl alakulnak ki az orosz történelem ciklusai.

Ezek a periódusok bármely összetett rendszerben fellelhetõk. A társadalom nem létezhetne, ha nem tudna alkalmazkodni a kozmikus, a biológiai és egyéb ritmusokhoz. Ez alapvetõ jelentõségû a társadalom szempontjából, és nem csupán mint a külsõ ritmusokhoz való alkalmazkodás feltétele és eredménye, hanem mint olyan mechanizmus, amelynek révén kitapogatható saját megengedhetõ állapotainak határa, a veszélyes küszöb megközelítésének valószínûsége, amelyen túl már a visszafordíthatatlan felbomlás, dezintegráció, katasztrófa következik.

A társadalom nem létezhetne, ha kultúrájában nem rögzülne számos, a napszakok és évszakok változásából következõ természeti ritmus. E ritmusok elsajátítása nélkül az ember nem tudná elrendezni mindennapi életét, nem tudna sem mezõgazdasági, sem más tevékenységet folytatni.

A társadalom ritmusa sokkal összetettebb, a természeti ritmusoknál jóval nehezebben elsajátítható, azaz a szubjektum nehezebben tudja tudatának, kultúrájának, tevékenységének tartalmává tenni. Míg a természeti ritmusok jórészt az emocionális szinten maradva elsajátíthatók, addig a szociokulturális ritmusok befogadása jelentôs mértékû intellektuális erôfeszítést igényel. Ha a társadalom e ritmusait nem sajátítják el, ez egy bizonyos komplexitási fok elérése után negatív következményekhez vezethet: olyan helyzetet teremthet, mintha az embereknek nem lenne tudomásuk a természeti ritmusokról, mintha például a nappalok és éjszakák vagy az évszakok váltakozása ugyanolyan váratlanul érné õket, mint a földrengés.

A társadalmi ciklusok elsajátítása azt jelenti, hogy ezek a ciklusok elveszítik a maguk ösztönös jellegét, immár nem fenyegetik közvetlenül a szociális viszonyok összes formáját, az elsajátított kultúra értékeivé válnak, ideális jelleget öltenek, a tudat modellálja õket. A ciklusok ideális, teoretikus elsajátítása lehetõvé teszi, hogy megoldásra váró, gyakorlati problémákká váljanak. E meglehetõs intellektuális fejlettséget igénylô tevékenység nélkül nem érthetjük meg raszkolt, nem tudjuk saját, meghaladandó problémánkká tenni. Ellenkezõ esetben a társadalom csupán ösztönösen alkalmazkodhat hozzá. Az erre való egyoldalú törekvés azonban ellentmondásba kerül a hatékony megoldások kimunkálásának logikájával, minthogy az embereket a „sántító" logika követésére készteti, arra, hogy kidolgozzák a felemás megoldásoknak megfelelõ szervezeti formákat.

Oroszországban a történelmi ciklusok nem voltak egyebek, mint az egész társadalmat átfogó, ellentétes végletek közötti, inverziós típusú ingadozások. A társadalom minden egyes ilyen átmenetet, inverziót megtörténte pillanatában a magasrendû igazságba való beavatásként, a tévelygésektõl való megszabadulásként értelmezett. Ezeket a ciklusokat az államiság keletkezésének pillanatától kezdve nyomon követhetjük, de 1917 után különösen intenzíven jelentek meg. Egymást követték a szélsõséges kilengések: a fékeveszett anarchiát a hadikommunizmus jobbágyrendszere váltotta fel; az SZKP hatalmát s a hozzá tartozó ideológia elõtti behódolást a teljes szólásszabadság; az abszolút autoriter szemléletet, a bálványként imádott vezérben való feloldódást a lokalizmus tombolása; a határtalan kozmizmust a saját kis porta értékeibe való bezárkózás; a titanizmust, a határt nem ismerõ gõgöt az önmegsemmisítés végletes formája; a preökonómiai naturális viszonyok uralmát a pénz- és áruviszonyok hatalma; a városi orientációt a falusi; az alulról induló kezdeményezéseket a felülrõl érkezõ parancs reménye stb. A megosztott társadalom minden alapvetõ paramétere állandó inverziónak volt kitéve, azaz saját ellentettjükbe fordultak, hogy azután visszatérjenek saját köreikbe. Végül azonban a ciklusok, illetve a raszkol és a félmegoldások sorozata eggyé válik, stimulálják egymást; nehezen megváltoztatható rendet hoznak létre, ami az egyre összetettebbé váló feltételek közt bomlasztó hatású lehet. A ciklusok konkrét tartalma külön vizsgálat tárgya kell hogy legyen.25

A ciklus olyan inverziós típusú, egymásra következõ ingadozások sorozata, amely a társadalomban érvényesülõ, alapvetõ tömegorientációt jellemzi. Az elsõ ilyen inverziós ciklust 1917-ben zárta le a nemzet katasztrófája, az államiság csõdje, a társadalom szétesése. A második ciklus terepe már egy dinamikusabb társadalom volt, ami meggyorsította lefutását. 1991 augusztusában ért véget, ekkor már egy harmadik inverziós ciklus indult be.

A ciklusok bázisát az orosz társadalom erkölcsi alapelvének inverziós típusú, tömeges ingadozása képezi. Ezt az alapot az egykori tradicionális, a vecse hagyományát õrzõ tömegeszményben lehet fölfedni. Az államiság kibontakozásának folyamatában a ciklus elveszítette szinkretikus jellegét, két erkölcsi eszményre esett szét: a szobornoszty, a közösségiség és az autoriter szemlélet ideáljára. A ciklus logikája tehát az alábbi: az inverziós átmenet során a közösségiség elvére épülõ rend uralmától az autoriter eszmény felé halad és vissza. Az egymást váltó szakaszok meglepõ állandósággal ismétlõdtek meg a második ciklusban. Minden egyes, soron következõ szakasz a félmegoldás révén tagadta az õt megelõzõ periódust. Amikor domináns helyzetbe kerül a közösségiség eszménye, illetve a rá jellemzõ erõteljes lokalizmus, a szervezetek felmorzsolására irányuló törekvés, a társadalom kulturális dezintegrálódása, akkor állandó, egyenesen nemzeti katasztrófával fenyegetô konfliktusokkal terhes helyzet állt elô. Az autoritárius felfogás I. Péter uralkodása idején, valamint a (totalitarizmusba torkolló) sztálinizmus alatt öltötte a legvégletesebb kifejezésformát, ami végeredményben azzal fenyegette a társadalmat, hogy minden alkotóerejét elfojtja. A világtörténelem s az egyes országok tapasztalata arra utal, hogy a történelmi ciklusok a tradicionális civilizációban alakulnak ki. Kereteinek túllépése úgy történik, hogy relevánsabbakká válnak a szociokulturális változások más formái – a mediáció, a progresszió, a kulturális értékkészlet állandó növekedése –, ami növeli a meghozandó döntések végrehajthatóságának lehetõségét. A változások e két típusa átitatja egymást, a civilizációs szakadás esetén azonban rárakódhatnak egymásra, miközben bonyolult szociokulturális dinamikát eredményezve egyben dezorganizálják is egymást. A változások tradicionális civilizációs keretek közt kibontakozó progresszív formája távlatilag kiemeli a társadalmat e keretek közül. Az egyre mélyülõ civilizációs szakadás azonban azt jelenti, hogy a szociokulturáis változások két formája ezzel dezorganizálta, szétrombolta egymást. Egyrészt deformálódnak a tradicionális társadalomban létrejött ciklusok, összeomlik a tradicionalizmus, másrészt pedig periodikusan összeomlik a progresszió erõit mozgató mechanizmus, megsemmisülnek a mediáció eredményei.

A két változástípus megléte következtében kialakuló módosult ciklusok bonyolult történelmi fejlõdésmenetet rajzolnak ki, ahol az áttöréseket a tradicionalizmus diadala váltja fel, a tradicionalizmusra pedig idõrõl idõre csapást mér a mediáció. A félmegoldások itt két szupercivilizáció konfliktusává válnak, ennek következtében egyetlen mozgásforma sem tud domináns helyzetbe kerülni. Az oroszországi társadalomfejlõdés e sajátosságában kell keresnünk az ország történelmében lezajlott fontosabb események magyarázóelvét.

Oroszország egyelõre még nem talált magában elegendõ erõt ahhoz, hogy ezeket a ciklusokat úgy kezelje, ahogyan Nyugaton kezelik a gazdasági ciklusokat: azaz behatóan vizsgálják, modellálják, prognosztizálják õket, készülnek a fogadásukra, enyhítik romboló áradásukat és következményeiket, keresik a nagyfokú inverziók minimalizálásának útjait.

(...)

Oroszország specifikumát azonban természetesen nem meríti ki a raszkol, a civilizációs szakadás. Orosz sajátosságot vélnek felfedezni az emberek jellemvonásaiban, például toleranciaszintjében, empátiakészségében, kollektív hajlamaiban, miközben az orosz népet a magasrendû igazság hordozójaként, istenhordozóként akarják kezelni. Mindenesetre látnunk kell, hogy a nép vagy ország konkrét történelmi fejlõdésvonala kedvezõtlen eredményekhez vezettek. Ez mindenekelõtt abban fejezõdik ki, hogy a tömegek nem képesek kellõképpen megfelelni a történelem kihívásának. A mai problémák megkövetelik, hogy fokozzák az összes tevékenységi forma, a reprodukció hatékonyságát, az önátalakításra irányuló reflektív képességet. Ez azt jelenti, hogy bármelyik öntörvényûségi teóriához nyúlunk is az ország történeti elemzése során, figyelembe kell venni a kulturális sajátosságot, a raszkol dinamikájának történetét. Ez a sajátosság történetileg alakult ki, és nem magyarázható történelmen kívüli tényekkel, például biológiai örökléssel, géntípussal.

A raszkollal mindig szemben áll az ôt korlátozni igyekvõ törekvés, az a szándék, hogy a társadalom egymástól elválasztott részei között egyfajta békés egymás mellett élés jöjjön létre, s hogy állandósuljon a párbeszéd. A raszkol fokozódása következtében kialakuló, a társadalmat fenyegetõ veszély árnyékában azonban le kell mondani arról az utópikus tervrõl, hogy a megosztott társadalom egyik pólusát inverzió kíséretében szétzúzza a másik. Ez a jelenség a raszkol mint a konkrét orosz történelmi folyamat eleme alapján az ország szisztematikus fejlõdésmenetében haladható meg. Ehhez azonban mélyen be kell hatolni a raszkol történetileg kialakult, keletkezési és mûködési mechanizmusaiba. Ez a megközelítéssel feltárható a civilizációs szakadás meghaladásának útja.

Jegyzetek

1. Sz. Parhomenko: Vszje professzora ekonomiki budut protyiv vasz..., Nyezaviszimaja gazeta, 1992. február 27.

2. Z. Gonzalez: Sztepeny riszka, Izvesztyija, 1994. január 28.

3. A. Ahiezer: Szpecifika isztoricseszkovo putyi Rosszii, Rosszija (Turin, Olaszország), 1993. 8.

4. Sz. P. Melgunov: Epoha „oficialnoj narodnosztyi" i kreposztnoje pravo. Velikaja reforma. Moszkva. 1911, III. köt., 1. o.

5. A. Karelin: Szergej Julcsevics Vitte. Rosszija na rubezse vekov: isztoricseszkije portreti, Moszkva. 1991, 18–19. o.

6. Isztorija SZSZSZR, 1991, 4. 98. o.

7. L. D. Trockij 1905, 4. kiad. Moszkva, én. 17. o.

8. A. Sz. Ahiezer: Diahronnoszty i szinhronnoszty civilizacij: tyeorija i metodologija isszledovanyij (na primere Rosszii), Civilizacii, 2. köt., Moszkva, 1993.

9. I. P. Pavlov: O russzkom ume, Lityeraturnaja gazeta, 1991. július 31.

10. A. Sz. Ahiezer: Szocialno-kulturnije problemi razvityija Rosszii, Moszkva, 1992, 7. fejezet.

11. G. Popov: Vlaszty dolzsna realizovivaty polucsennij na referendume mandat, Izvesztyija, 1993. május 15.

12. K. Kaszjanova: Predsztavljajem li mi russzkije, szoboj naciju? Znanyije – szila, 1992, 11. o.

13. A. Ahiezer: Rosszija kak bolsoje obscsesztvo, Voproszi filoszofii, 1993, 1.

14. Ju. Olszevics: Nyeizbezsen li krizisz? Ogonyok, 1990. 8. 13–14. o.

15. M. Iszajev: Zona viszokovo naprjazsenyija, Rosszijszkije vesztyi, 1993. május 21.

16. R. Narzikulov: Suskevicsa konvertyirovali v rubl, Szevodnya, 1994. január 28.

17. V. Kljucsevszkij: Szocs, IV. köt., 1958, 161, 321. o.

18. Lásd: V. Mau: Reformi i dogmi. 1914–1929, Moszkva. 1993.

19. V. Kljucsevszkij: Szocs, IV. köt., 1958, 164. 165. o.

20. Szamoupravszvo ili szamoupravlenyi Rosszijszki vesztyi, 1993. május 19.

21. V. Filippov: Vologodszkaja oblaszty provozglasena goszudarsztvom v szosztave Rosszii, Izvesztyija, 1993. május 18.

22. Provincialnaja hronyika, Szevodnya, 1993. május 21.

23. Rosszijszkije vesztyi, 1993, 83.

24. Uo.

25. A. Ahiezer: Rosszija: krityika isztoricseszkovo opita v 3 tomah, Moszkva, 1991; ugyanõ: Szociokulturnaja dinamika Rosszii: K metodologii isszledovnyija, Polisz, 1991. 5.